A protestantizmus állapota
A protestantizmus állapota
A katholikus visszahatás szivós számítással és kemény küzdelemmel nyomúlt ugyan minden vonalon, szószéken, iskolában és sajtóban elé: de az erejebíró magyar protestantizmus a papok erkölcsi befolyásától, a tanítók tudományterjesztésétől, s az írók elvi vitájától még össze nem romlott volna. A Bethlenek, Rákócziak, Rhédeyek, Telekiek, Hartaiak és Petneházi Király Annák s annyi más fő és köznemes még mindig nagy számmal képeztették a német, helvét, belga és holland egyetemeken a protestáns ifjakat, kik visszatérve koruk míveltségének színvonalán képviselték felekezetöket, teljesítették mint prédikátorok, professzorok és vitatkozók hivatásszerű kötelességöket. Sem szellemök, sem tudományuk, sem harci kedvök a hetvenes évekig nem csökken: templomaik ép oly népesek, iskoláik ép oly híresek, mint a katholikusokéi; nyomtató műhelyök pedig még mindig több, irodalmok még mindig gazdagabb és mozgalmasabb. Vagy hivatkozzunk-e Magyari Istvánra, ki ép oly naiv, megható hangon beszél, mint Veresmarti; csakhogy a mig ez a maga lelke veszésétől ijedez, addig az az egész magyar nemzet romlása miatt szorong. Úgy áll ott a két század között, mint a kiben a múlt babonás hite és a jövő kutató felvilágosodása egyesűl. Senki se hisz jobban nála az isten közvetlen vezetésében, vallásának igazságában; rajongó mély felekezetességből hirdeti, hogy az ország minden romlásának oka a katholicizmus bálványozása és erkölcstelensége. Vagy hivatkozzunk-e Alvinczi Péterre, ki a vékony tudományú jezsuita, Menander Pistolorius képében ép oly elmésen és hatásosan kezeli a csípő és maró gúnynak, a színeskedő és pellengérező magasztalásnak fegyvereit, mint Pázmány az együgyű prédikátor álcájában? Az észbeli okok és tekintélyi hivatkozások ugyanoly bőségével rendelkezik, a magyaros szólások és közmondások ugyanoly csattanósságával, és a logikának ugyanazzal a syllogismusokban és alternativákban mozgó kérlelhetetlen következtetéseivel. Vagy hivatkozzunk-e Szenci Molnár Albertre, kivel a vallásos költészet művelői közül katholikus körből senki nem mérkőzhetik? Zsoltárainak versbeli változatossága, kifejező érzelmessége ma is megkapó, pedig századok óta zengnek. Vagy Melotai Nyilas Istvánra, kinek szívét ép oly mélyen érinti a hívek lelki üdve, mint Lépes Bálint nyitrai püspökét, hiszen nemcsak maga irtogatja a veszedelmes tévelygések és hamis vélekedések kárhozatos tövises bokrait, de utódjainak is örökül hagyja? Ha fölmelegszik, erős érzéstől rezdűl hangja, s gondolatait párhuzamos tagolattal, mintegy a biblia stíljének szellemében fejti ki, a mig a sok bizonyság, értelmezés, fejtegetés, magyarázat el nem nyomja; Lépesnél bizonynyal derekabb tehetség. Vagy hivatkozzunk-e Pécsváradi Péterre, ki a protestáns Biharvármegyét oly élesen és hathatósan oltalmazza Pázmány ellen, ki mint »a haszontalan tyúk kotkodácsolásával, a mérges kígyó süvöltésével: úgy árulja el maga írásával«. Pécsváradi előbb szóval a templomban, aztán tollal hosszú munkájában végig megyen az érsek két rövid könyvének: A szentirásrul és az anyaszentegyházrul, minden tételén; tudása nagy, alapossága meglep, sőt részletességével sokszor fáraszt: de szókimondó élessége, csattanó érvelése, férfias és komoly bátorsága nem méltatlan ellenfélnek mutatja. Vagy hivatkozzunk-e Pósaházi Jánosra és Matkó Istvánra, kik ép oly szilaj természetek, mint Balásfi Tamás és Sámbár Mátyás, ép oly leleményesek és csúfondárosok a csatározásban és bántalmazásban; s ép oly fejedelmi pazarsággal osztogatják azokat a címeket, a melyeket nem szokás a levelestárba az örökösök számára eltenni? Tehetségükben is van annyi él, nyelvökben is van annyi erő; kivált Pósaházi, ki örökké vetélkedik és meg nem árul Mátyás pappal, tömöttségre és fordulatosságra, s a gondolkodás és előadás energiájára, jóval fölebb emelkedik. Vagy hivatkozzunk-e Czeglédi Istvánra, annyi magvas munka szerzőjére, ki a dolgos virrasztástól időnek előtte galambőszszé lesz, s hitének áldozataként vértanúságot szenved: de a mig él, mint a jó őrálló, egyre vigyáz és csatáz. Vagy hivatkozzunk-e Selyei Balog Istvánra, az ötletes prédikátorra, Geleji Katona Istvánra, a nagyeszű püspökre, kinek rengeteg tudományánál csak vaskalapja volt nagyobb, Medgyesi Pálra, a nemes és felvilágosodott szellemre, kinek minden írása a tanulmány és hangulat terméke, Pápai Páriz Ferencre, e békülékeny lélekre, ki a megnyugvás hirdetője. Vannak elegen, kik széles tudománynyal, zamatos nyelvvel és magyaros stíllel birnak, érdemes ellenfelei Pázmánynak és társainak.
