Molnár A. jelleme
Molnár A. jelleme
Bizonynyal lehangoló látvány, hogy ez a lelkes, fáradhatatlan ember, ki hazájának és nemzetének oly sokat használt, úgyszólván egész életét hányatásban tölté s jutalmát soha sem vette el. De ebben a haza nem egészen hibás. Hányszor kínálták szép, biztos állással, s az a tekintélyes hely, melyet Piscator, Bisterfeld, Alsted és más külföldi tudósok szívesen fogadtak el, neki is fel volt ajánlva. De természetében volt bizonyos írói könnyelműség, a változás iránti vágy, valami vándorösztön, hajlam az ég madarainak módjára élni, az isten kegyelmére és az emberek adományaira bízni magát, melyeket szupplikációi alkalmával elég bőven is kapott s úgy tekintett mint méltányos adót a tehetősek fölöslegéből a vallás szolgájának; később feleségétől való függése s igen népes családja miatt nem vergődhetett zöld ágra, a mint hogy soha sem igen volt jó gazda. Azonban a külföldhöz nemcsak gyöngesége, hanem rendeltetése is csatolta oly sokáig: jó könyvekkel szolgálni egyházát és nemzetét. Nem volt teremtő szellem, nyelvészeti munkáin s előbeszédein kívül kevés eredetit írt; századokra szóló könyvei mind fordítások. Ily közlető munkásságra valóban ott, a nyugoti míveltség tűzhelyein lehetett neki legjobb tere, onnan tükrözhette a míveltség sugarait távol hazája felé. Úgy tűnik fel külföldi munkásságában, mint a fejlődő magyar kultúrának a messze nyugotra elhelyezett szerve, mely ott felszívja s hazájába vezeti a mívelődés éltető elemeit. Erre a hivatásra szerelte fel a gondviselés rendkivüli fogékonysággal és közlő képességgel. Két hazája volt: a némethez ragaszkodott azért a míveltségért, melyet ott szerzett; – s e míveltséget megosztá a magyarral, mert ezt meg szerette. De sem itt, sem ott nem lévén teljesen otthon, paradox helyzetének, az akkori viszonyok közt, áldozatul kellett esnie. Egyéni sorsát nem tekintve, mint író a legszerencsésebbek egyike, mert fölismerte a tehetsége és közszükséglet közti viszonyt s hasznos és maradandó hatású műveket alkotott, melyekkel igazi sikereket ért el.
