A magyar nyelv ügye
A magyar nyelv ügye
A francia nyelv mellett a főúri körökben jutott helye a németnek is, csak a magyarnak nem. Még több német szó hangzott a városok polgársága körében. Terjesztették a nagy számmal betelepedett kereskedők és mesteremberek meg a német vándorszinészek, kiknek számára néhány város állandó színházat is épített. A hadseregben még Károly alatt meghonosodott a német nyelv és a német szellem.
S ha még hozzáveszszük, hogy a felvidéki magyar nemes családok közül sok egészen eltótosodott, nem fogjuk túlzottnak tartani azon keserves panaszokat, a melyeket néhány lelkes magyar írónk munkáiban olvasunk. Dévai András mondja egy a Nap után forgó virág előszavában: »Jövevény idegen nyelven kapdosnak s nemcsak unalmas előttük a magyar szó, de ha tudják is még e nyelvet, szégyenlik, s majdnem utálják azt beszélni.« Hasonlóan hangzanak Apor Péter, a szótáríró Páriz-Pápai, Bod Péter, utóbb gróf Teleki Ádám és Bessenyei György panaszai.
Bizony nagyon megfogyatkoztunk magyarság dolgában! A magyar szó jobbára a parasztkunyhókba szorúlt, s a kik az úri osztálybeliek közül beszélték nyelvünket, azokon meglátszott a sok idegenség hatása, mert részint megszokásból, részint tudákoskodásból idegen szavakkal túlon-túl tarkázták a beszédjüket.
I. József, III. Károly és Mária Terézia medaillon-arcképe.
Voltak, a kikben a szomorú viszonyok között föltámadt a jó igyekezet, de nem volt foganatja. 1730-ban társaság alakúlt, a melynek a magyar nyelvjavítása volt a célja; azonban ennek az általános közömbösség csakhamar szárnyát szegte. Tervbe volt véve, szintén a harmincas években, egy másik tudós társaság is, de ez meg sem alakult. Egyéb nem történt a magyar nyelv érdekében. Az ország első főiskolájában, a nagyszombati egyetemen, volt előadója a német, a francia, a héber, a latin és a görög nyelvnek, csak a magyarnak nem.
