IV. Amade László.
IV. Amade László.
Nem kevésbbé érdekes alak, mint e kor írói triászának másik két tagja, de ismeretlenebb. Nem volt sem száműzött, sem aszkéta, az itthoni élet kellő közepében élt mint katona és főúri gavallér s fenékig ürítgette az élvezet poharát. Élete alkalmasint gazdag volt regényes részletekben, de eddig csak fővonásaiban ismerjük; emlékezete sokáig nem talált kegyeletes méltatóra, a ki megmentette volna a feledéstől. Sándor István 1796-ban tette közzé egy versét; egyik buzgó híve neki is Kulcsár volt, ki 1817-ben néhány versét kiadta és a 20-as években kéziratos gyűjteményéből Toldynak is több darabot engedett át. Mikor azonban jó hat évtizeddel a költő halála után, 1836-ban Szalay László ösztönzésére Amade Taddé gróf kiadta versei gyűtjeményét, már akkor Amade költészete egészen elavúlt, emléke is annyira feledésbe ment, hogy életrajza egy kis nyomtatott lapra ráfért. Még csak születése helyét sem tudták kideríteni.
Régi magyar főnemesi családja a Guthkeled nemzetségig vitte föl eredetét, s 1628-tól fogva bárói rangban volt. László atyja AMADE ANTAL, aranysarkantyús vitéz (1676–1737.), szintén megemlítésre számíthat az irodalomtörténetben. Egy csonka füzetben vallásos költeményei maradtak ránk, de csak öregkorából, 1736-ból. Összesen nyolc darab, istenes énekek és elmélkedő versek, Balassi-versnemben, csakhogy a hattagú sorok helyett öt szótagúakkal, és egy alexandrinban írt legenda-féle Szent István királyról. Az erős hittel, de kissé száraz okoskodással írt hosszadalmas versek gyakorlatlan technikája és felsődunai dialektusa mindjárt rávall a műkedvelő költőre, a ki talán csak fiától kapott kedvet az énekszerzésre.
