LATIN IRODALOM: KÉZAI SIMON KRÓNIKÁJA.
LATIN IRODALOM: KÉZAI SIMON KRÓNIKÁJA.
MÍG ANONYMUS históriája befejezetlen maradt, IV. László király udvari papja, KÉZAI SIMON, megírta a magyar nemzet egész történetét a legrégibb időktől kezdve a maga koráig. Gesta Hungarorumának előszavában elmondja, hogy királya nagyon vágyakozott a nemzet multjának megismerésére, ezért ő egybegyüjtötte a szétszórt történeti adatokat, helyreigazította a magyarokról szóló hazug állításokat s általában minden módon eleget tett az igazságnak. Első könyvében a húnok történetét beszélte el, második könyvében a magyarok történetéről szólt, a függelékben pedig felsorolta a külföldről származó magyar nemeseket és az ország nem nemes társadalmának különféle osztályait. Legelőször az ő krónikájában tűnik fel az a történetírói álláspont, mely a húnokat azonos nemzetnek tekinti a magyarokkal s a húnok hadi dicsőségét a magyarok félelmes erejének és világtörténeti szerepének emléke gyanánt tünteti fel. Míg Anonymus krónikája nem tekintette a hún történetet a magyar történet szerves előzményéül, a nemzet történetének ez a sokat emlegetett feldolgozása egybeolvasztja Attila és Árpád népének históriáját.
A krónika ajánlólevéllel kezdődik: «A győzhetetlen és hatalmas III. László úrnak, Magyarország legdicsőségesebb királyának hű papja, Kézai Simon mester kívánja, hogy ahhoz áhítozzék, kinek fényességét nap és hold csodálja». Minthogy László királynak forró kívánsága volt, hogy megismerje a magyarok történetét, az író most egy kötetbe foglalja az olasz, francia és német földön különféle iratokban szétszórt históriákat. Nem követi természetesen az olyan ellenséges szerzőket, mint aminő Orosius, aki hazugul azt állítja, hogy a magyarok parázna ördögöktől származnak. Ez a krónikás abban is igazságtalan, hogy a magyaroknak csak szerencsétlen kimenetelű harcairól tesz említést, a szerencséseket pedig elhallgatja, ami nyílt gyűlölet jele. «Én tehát az igazság után akarok indulni és mind a szerencsétleneket, mind a szerencséseket beszövöm.»
Az ajánlólevél után következő szakaszok címeinek felsorolása egyrészt világosságot vet a krónika közelebbi tartalmára, másrészt a vele egyező későbbi magyarországi krónikák történeti menetére is. A szakaszok sorrendje az I. könyvben: A bábeli torony építése a vízözön után, Ménrot Perzsiában, Hunor és Magor a Maeotis-tó vidékén, a gímszarvas regéje, költözködés Scythiába, ennek leírása, a húnok kapitányai, bejövetelük Pannoniába, a tárnokvölgyi és zeiselmaueri ütközet, Etele jellemzése és háztartása, a catalaunumi ütközet, a spanyolországi hadjárat, Etele diadalútja nyugaton, Buda halála, Aquileja bevétele, az olaszországi hadjárat, Etele menyegzője és halála, a hún birodalom felbomlása, Csaba és a székelyek. Azután kezdődik a II. könyv a húnok visszatérésével azaz a magyarok honfoglalásával: Árpád és a többi kapitány, kalandozások a nyugati és keleti tartományokban, az augsburgi veszedelem, a többi magyar sereg diadalmas harca, a konstantinápolyi hadjárat és Botond bajvívása, Szent István király, Péter király gőgje és bukása, Aba Sámuel király, Péter második királysága és bukása, I. Endre királlyá koronázása, Szent Gellért vértanusága, Endre harcai Henrik császárral, I. Béla király, Salamon király küzdelme a hercegekkel, I. Géza király, Szent László király, Könyves Kálmán király, a többi király, II. Endre király, IV. Béla király és a tatárjárás, V. István király, végül IV. László király megsegíti Habsburgi Rudolfot Ottokár cseh király ellen s győzelmesen harcol a kúnok ellen.
A krónika a hún részben elég bő, a magyar részben vázlatos. Még Szent Lászlóról is keveset ír, ellenben szívesen foglalkozik Péterrel, Aba Sámuellel és I. Endrével, elkeseredve említi a németek és olaszok erőszakosságait s büszkén beszéli el, hogyan arattak a magyarok diadalt Henrik császáron. Itt-ott elevenebb és kidolgozottabb benyomású. Aba Sámuel bukását így beszéli el: «Aba király, minthogy helyzete biztos volt, tűrhetetlenné kezdett válni és a nemeseket megvetve, gőgösen dühöngött a magyarok ellen, sőt még az esküszegést is semmibe sem vette. A magyarok erre, minthogy ezt nem akarták tőle eltűrni, összeesküdtek, hogy a halálnak adják és megölik. De valaki elárulta tervüket és Aba, ahányat csak megkaphatott közülük, bírói vizsgálat nélkül kivégeztette őket; de ez vált leginkább legnagyobb vesztére. Ugyanis ötven embert hívott egy házba tanácskozásra, azután becsukatta őket és anélkül, hogy meggyóntak volna és törvényesen elítélték volna őket, fejüket vétette. Ezért Szent Gellért csanádi püspök kánoni szigorúsággal korholta a királyt és megjósolta neki, hogy veszedelem fenyegeti. Akkor a magyarok közül néhányan a császárhoz menekültek és Aba ellen beszéltek; elmondták, hogy az esküszegést semmibe sem veszi, megveti a nemeseket, pedig hát azok tették meg királynak. A császár tehát a magyarok tanácsán felbuzdulva, bajor és cseh sereggel Ausztriába ment, de titkolta, hogy Magyarországra készül törni, sőt tetette, hogy Abával egyetért. Aba követei pedig szüntelenül követelték a császártól, hogy adja ki a hozzája menekült magyarokat, panaszkodva mondogatták, hogy azok rablók és latrok és legfőbb szítói a háborúskodásnak a császár és a magyarok között és így az ilyen gonosztevőket Aba király kezébe kell adni. A császár azonban semmiképen sem igérte meg, hogy ezt megteszi. Gyors előnyomulással tehát Magyarország határvidékeire tört be, Sopron felől támadva, és mikor Babotnál tovább akart hatolni, a vizek miatt nem tudott. A magyarok tehát, akik a császárral és Péterrel voltak, a császár seregét a Répce folyó mentén felfelé vezették és egész éjjeli lovaglás után napfelkeltekor egy sekély gázlón mindkét folyón átkeltek. Aba király győzött volna, ha a Péter barátságában megmaradt magyarok zászlóikat a földre nem dobták volna és meg nem futamodtak volna. A hosszú ideig és keményen vívott ütközet után tehát végre a császár, isteni segítségben bízva, megnyerte a győzelmet. Aba király pedig a Tisza felé szaladt és a magyarok, kiknek, míg uralkodott, ártalmára volt, egy faluban, egy régi veremben legyilkolták és egy régi templom mellé temették. Néhány év mulva aztán, mikor testét sírjából kiásták, szemfedőjét s ruházatát rothadatlanul, sebhelyeit pedig begyógyultan találták és végre a saját monostorában temették el».
Kézai Simon szűkszavúsága sokszor szembetűnő. Még a vele egy korban élő IV. Béla királyról is csak ennyit ír: «Az ő uralkodása alatt a mongolok vagy tatárok az ország három részében ötszázezer fegyveressel Magyarországra törtek s még ezenfelül mintegy negyvenezer századosuk és tizedesük volt. Az említett király a Sajónál szállott velük szembe az Úr 1241. évében, de a mongolok legyőzték és az ország majdnem egész katonasága ott veszett, maga Béla a tengerre menekült előlük. Amint azután a tengertől visszajött, Frigyes, Ausztria hercege, támadt rá haddal, de a magyarok Bécsújhely alatt arcba szúrva megölték».
Bőbeszédűbb lesz akkor, amikor a befejező eseményekről szól s ünnepelheti uralkodóját, Kun Lászlót. Diadallal jegyzi fel, hogy Habsburg Rudolf nem mert a maga erejével szembeszállni Ottokár cseh királlyal s azért «Magyarország nagyságos királyát, mint a szent katolikus egyház fiát, kérte alázatosan segítségül s ennek fejében örök barátságra kötelezte magát vele szemben. Hozzátette még, hogy úgy fog feltünni a dolog, hogy ezáltal is a szentséges római egyháznak fog igen nagy szolgálatot teljesíteni. A maga részéről pedig, ha a magyar király kéri, bármely hasonló segítséggel szolgálatára kell lennie».
László király úgyis haragudott a cseh Ottokárra, elhatározta tehát, hogy a német király kérésének eleget tesz. Megindult Székesfehérvárról mint Mars fia, bízva a legfelségesebb Isten segítségében és őseinek, a szent királyoknak égi közbenjárásában. Habsburg Rudolf a magyarok segítségével döntő győzelmet aratott; megölték Ottokárt is, fiát pedig foglyul ejtve, Magyarországba hozták számos cseh úrral és számtalan közvitézzel együtt. «A halottak számát pedig csak az isteni bölcseség tudná összeolvasni. Rudolf német és római király pedig embereivel csak ott állott és nézte, mi történik. A győzelem után tehát a német király hálát adott Lászlónak, hogy az ő segítségével jutott ismét Ausztria és Styria birtokába azon a napon. László magyar király tehát diadallal hazatért, a német sereg pedig Ausztriában maradt. Ez tehát László király első győzelme, melyet az isteni kegyelem ifjúsága korában juttatott osztályrészeül. Azon ütközetben, azon a napon a Básztej nemzetségből származó Rénold fia, Rénold tartotta a király zászlaját vitézül és keményen; három testvére: András, Salamon és László és Magyarország más nemesei, mint az ég csillagai, megszámlálhatatlanul a király űr körül állottak. Hogy tehát László király ily dicsőséges és diadalmas győzelmének emléke fennmaradjon – a csehek, lengyelek és morvák örök szégyenére és gyalázatára – pajzsaik és zászlóik a fejérvári templomban, az ország székhelyén, a falra függesztve maradnak mindörökre.»
Kézai Simon latin stílusa elég folyékony. Hogy egyes fejezetei nagy aránytalanságot mutatnak, ennek oka főforrásának hiányosságára vezethető vissza. Ez az ősi alapszöveg azóta már elveszett. Kézai Simon krónikaírói munkája ennek a főforrásnak átírásában és kivonatolásában merült ki; csak a maga korára nézve nyujtott néhány eredeti adatot; egyebütt önállósága mindössze arra szorítkozott, hogy a magyarság dicső tetteit magasztalta, az ellenség sikereit kisebbítette. Lehet azonban, hogy ez a lelkes hazaszeretet már forrásában is megvolt. Ősi alapszövegének tudósításai egyébiránt föllelhetők későbbi latin krónikáinkban is: ezek szintén az elveszett alapvető kútfőt – a Gesta Ungarorumot és folytatásait – vették át, csak tetszés szerint módosítottak a forrásul szolgáló ősi szövegen.
KÉZAI SIMON a fehérmegyei Kézáról eredt s valószínűleg szolgarendű vagy félszabad családból származott. Krónikájának egyes vonatkozásai valószínűvé teszik, hogy magisteri fokozatát valamelyik olaszországi vagy németországi iskolában szerezte. Itthon a királyi udvarban alkalmazták. A királyi udvar papságához tartozott. Kéziratát nem fejezhette be 1282 előtt, mivel a hódtavi csatáról még megemlékezett; viszont sokkal később sem, mert nem szól egyes olyan eseményekről, melyeket, ha tudott volna, bizonyára nem hallgat el. Eszerint körülbelül 1284 táján írta krónikáját.
Kiadások. – Kézai Simon krónikájának a XVIII. században még két kéziratát ismerték. Ma mindkettő lappang. – Szövegét először Horányi Elek tette közzé: M. Simonis Keza Chronicon Hungaricum. Bécs, 1781. (Javított kiadása: Pest, 1782.) – Ezután két Kézai-szöveg következett: Podhradczky Józsefé (Buda, 1833) és Endlicher Istváné (Sanct Gallen, 1849). – Legjobb kiadása Mátyás Flóriáné: Historiae Hungaricae fontes domestici. II. köt. Pécs, 1883. – Magyarra Szabó Károly fordította: Magyarország történetének forrásai. III. köt. Pest, 1892. – Újabb fordítása Császár Mihálytól: Kézai Simon magyar krónikája. Budapest, 1901. (A szövegben közölt idézetek ebből a fordításból valók.)
Irodalom. – Mindazok, akik az Árpád-kor történetével vagy a magyarországi krónikairodalommal foglalkoztak, Kézai Simon krónikáját is tárgyalták. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest, 1880. – Losonczy Lajos: De Simonis de Keza Chronicorum latinitate. Késmárk, 1892. – Békesi Emil: Magyar írók az árpádházi királyok korában. Katolikus Szemle. 1896. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. VI. kötet. Budapest, 1899. – Domanovszky Sándor: Kézai Simon mester krónikája. Budapest, 1906. – U. az: Kézai kódexéről. Békefi-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1915–1919. – Hóman Bálint: A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazói. Budapest, 1925.
