TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
AZ ÁRPÁD-HÁZ kihalása után cseh, bajor és francia-olasz trónkövetelők küzdelmeinek színhelyévé vált Magyarország. Az idegen uralkodó-családok versengéséből I. Károly király került ki győztesen. Magyarország a XIV. század elején már ott tartott, hogy ahány oligarchája van, annyi részre szakad, míg végre ez a francia eredetű, olasz földről ide származó Anjou-uralkodó rendet teremtett. Összetörte a békétlen elemeket, magasra emelte országa tekintélyét. Körültekintő családi politikája, erélyes belügyi intézkedései, honvédelmi és pénzügyi reformjai új erőt adtak a nemzetnek. Fia, Nagy Lajos király, félelmes hatalommá tette Magyarországot. A magyar Anjouk e legkiválóbbja sok diadalmas háborút viselt, a Balkán-félsziget fejedelmeitől alattvalói esküt vett, Velencét adófizetésre kényszerítette, Lengyelország koronáját megszerezte. Törvényeivel megerősítette a magyar nemességet, intézkedéseivel föllendítette az ország jólétét. Már Zsigmond alatt hanyatlani kezdett az állam tekintélye, belső villongások támadtak, veszedelmes erővel közeledett a török.
A XIV. század az Anjouk s egyben a magyar nagyhatalom kora. Nagy Lajos alatt tíz ország tartozott a magyar szent korona kötelékébe. A királyi udvar fényében élő magyar urak átvették a nyugati lovagok szokásait, a városi polgárság jóléte emelkedett, a kolostorok száma nőtt. Csúcsíves templomok épültek az egész országban, a hatalmas épületeket pazar fénnyel díszítették.
Az irodalom egyedül a királyi udvar és a szerzetesrendek körében talált némi megértésre. A királyi udvarban volt egy-két krónikaíró, a szerzetesek által fenntartott iskolákban értelmes egyháziak munkálkodtak. A legműveltebb szerzetesek sem foglalkoztak természetesen más könyvekkel az egyházi iratokon kívül. Hittani fejtegetések, egyházi beszédek, vallásos költemények és krónikák: ebben merült ki érdeklődési körük s mindez latin nyelven. Dante, Petrarca és Boccaccio korszakos munkásságának századában kevés eredmény ez, de mégis emelkedés a mult századokhoz mérten.
A magyarnyelvű szövegmaradványok még mindig a kezdet kezdetén mutatják a nemzeti irodalmat. Néhány vallásos szöveg töredéke és egy-két glossza: ebből áll az Anjouk korának és Luxemburgi Zsigmond kezdő uralkodásának magyar irodalma.
Milyen világ ez a század első harmadában! Dúl az erőszak, pusztul a fegyvertelen ember, elhull a harcos. Már évek óta Károly Róbert a király s Csák Máténak még mindig ellenállhatatlan a hatalma az országban. Mikor egyik ellensége lesz a tárnokmester, dühében előtör felvidéki váraiból, elpusztítja a Duna-Tisza közének egy részét, még azokat a templomokat is felgyujtja, ahova a gyermekek, asszonyok és aggastyánok menekülnek kegyetlen hordája elől. Nem kíméli sem a király birtokait, sem a főpapok jószágait, sem a szerzetesek kolostorait. «Nem képes az ész felfogni, a szó elmondani, a szív átérezni, a toll leírni az ocsmány tetteket, megbecsülni az okozott károkat, melyeket ez a gonosz ember, ki nem hisz a mennybéli Istenben, nem tiszteli a világi törvényeket, nem fél a pokolbeli kínos büntetéstől, kevélységében és megátalkodottságában elkövet:» írja róla 1318-ban a nyitrai püspök. Hiába közösítik ki az egyházból, hiába jogosítanak fel mindenkit, hogy ellene támadjon, a félelmes oligarcha továbbfolytatja garázdálkodásait. Kínzások, csonkítások, megvakítások jelölik útját.
Elég baj van az ország más részeiben is. Erdélyben a szászok a magyarságra törnek s az erdélyi vajda csak a király kún csapatainak segítségével tudja őket visszaszorítani. Retteg tőlük a gyulafehérvári káptalan s elhatározza, hogy egy harcias főurat választ erdélyi püspökké, talán megoltalmazza őket a szászok pusztításaitól. Igy lesz 1318-ban erdélyi püspök Szécsi András, bár a pápa nem szívesen erősíti meg, mert az új püspöknek sem kora, sem tudománya nem megfelelő. András püspök azután furcsa módon végzi rendcsinálását. Hadakozásba bocsátkozik az egri püspökkel, nem akarja beengedni Gyulafehérvárra a királyt, a szászok helyett az erdélyi vajdával tűz össze, kölcsönösen pusztítják egymás birtokait, a püspök kiátkozza a vajdát, a pápa kiközösíti a püspököt és egész káptalanját. Csak nehezen csillapulnak le a villongások s csak Nagy Lajos tud rendet teremteni a lángbaborult Erdélyben.
A tatárok is be-betörnek az országba. Ilyenkor vér és tűz jelzi útjukat. A nemesség tömörül s felveszi velük a küzdelmet. Azután fordul a kocka. Évről-évre a székelyek törnek be a tatárok országába, rengeteg zsákmányt ejtenek s gazdagon térnek haza. Igy folyik a harc mindenütt a határon, a csehek felé épen úgy, mint a szerb és oláh széleken.
Kegyetlen harcos a magyar. Habsburg Albert osztrák herceg nem bír a svájciakkal, végre 1355-ben segítséget kér a magyaroktól. Nagy Lajos király mindössze négyszáz íjászt küld Svájcba, de ez épen elég arra, hogy leverjék a svájciakat s megkössék a zürichi békét. Az osztrák herceg gazdagon megajándékozza a magyar vezért s ezt írja Lajos királynak: «Köszönjük atyafiságodnak a segítséget, mert amit mi ötezer fegyveressel egy egész esztendő alatt megcselekedni nem bírtunk, azt Laczkfi Pál négyszáz magyarral megtette dicsőségesen».
A külföldi krónikaírók sokszor említik, hogy a magyar milyen kitűnő lovas, milyen ügyes íjász. Repül a csatatéren, sohasem áll nyugodtan, vagy űz valakit vagy maga fut meg. Páncél helyett bőrből készült öltözetet hord. Sisakot is bőrből visel, oldalán kardja, kezében íja, vágtat mindenfelé, biztosan lövi nyilát. Ha vértezett vitézekkel állnak szemben, lelövöldözik a lovakat s a földre hullott páncélos lovaggal könnyűszerrel elbánnak; ha megfutamítják őket, újból összeverődnek, megint az ellenségre támadnak. Halálmegvetésük közismert, de ők sem ismernek kíméletet: «Aki nem akar meghalni, kerülje őket».
Amelyik országban a harc a legfőbb mulatság, ott zord az élet. Budán, Esztergomban, Székesfehérvárt, egyik-másik erdélyi és felvidéki német helyen még van némi kisvárosi mozgalmasság, egyebütt szétszórt tanyai világ van. Itt-ott egy-egy szebb kolostor, megerősített hegyi vár, sok kis falu apró faházakkal. Csak a nemesi családok egymástól távoleső házai épülnek vályogból, olykor kőből. A jobbágy éli a maga igavonó életét, a nemes meg úgy nő fel, mint a paraszt, csak épen megtanítják bánni a fegyverrel s némi vallásos tanításban részesül valamelyik paptól. A nemesek fölötte mértéktelenek, temérdek italt fogyasztanak. Főleg vadászatok után vagy családi ünnepek alkalmából fajul dorbézolásba mulatozásuk.
A kolostorok falai közé menekül minden szelídebb lélek. Egyedül a rabszolgák nem lehetnek papokká, hacsak uruk fel nem szabadítja őket. Rabszolga pedig még mindig van bőséggel, mert akit harcban elfognak, annak ez a sorsa, hacsak hozzátartozói ki nem váltják a rabságból. A jámborabb lelkek azután lelkük örök üdvére szabadon bocsátják rabszolgáikat s ezek beállhatnak jobbágynak. Szükség van a munkáskézre, mert az ország területe nagy, népessége csekély. Vakmerő földesurak nem egyszer megteszik, hogy összebeszélnek egy másik földesúr jobbágyaival, szétszedetik a jobbágyok fából készült faházait, szekérre rakatják a holmit s a maguk birtokára terelik a népet és jószágát. A paraszt azután megmíveli ura földjeit, a maga terméséből részt ad urának és papjának s ha a király adót vet ki, fizeti az adót. Háború esetén kiveszi részét a harcból is.
Ha erősebb egyéniség ül a trónon, a király óhajtása parancs. Ebben a zord világban Nagy Lajos egyetemet akart felállítani Magyarországon s 1367-ben már megkezdi működését a pécsi egyetem. A prágai, krakkói és bécsi egyetemek megalapítása után V. Orbán pápa beleegyezik abba, hogy Pécs városa legyen a magyarországi legfelsőbb oktatás székhelye s benne minden arra érdemes tudomány helyet foglalhasson a teológia kivételével. Az egyetem a jelöltek tudásának megvizsgálása után magisteri és doctori címeket adhat s az így felavatott hallgatók nemcsak a pécsi studium generalén, hanem bármelyik más egyetemen is taníthatnak minden újabb vizsgázás nélkül. A királynak gondoskodnia kell a tanárok javadalmazásáról, viszont a pécsi püspök figyelemmel kíséri az egyetemi vizsgálatok rendjét.
Az egyetem élete átnyúlik a XV. századba is, bár működése egyáltalában nem csökkenti a magyarországi papság külföldi egyetemjárását. Itthon számos székesegyházi és kolostori iskola virágzik, hogy az arravaló ifjakat előkészítse a papi pályára. Zsigmond király 1389-ben egyetemet alapít Óbudán: a latin tanulmányokon kívül itt is tanulhat mindenki római jogot és egyházi jogot s előkészülhet a külföldi egyetemekre, ha a hittudományokból is akar doktori fokozatot szerezni.
A papi pályára készülő ifjak koruknak és környezetüknek hű fiai, többé-kevésbbé világi hajlandóságú tanulók. A pécsi egyetemen Csót György zágrábi egyházmegyei klerikus összevész egyik iskolatársával, Kancellár János pécsi egyházmegyei kispappal s önvédelemből lenyilazza ellenfelét. Ez a halálos sebében elvérző tanuló olyan indulatos legény, hogy a végső leszámolás előtt csak úgy szórja az aljas szavakat, meg akarja verni az egyetem rektorát, dühe egyre magasabbra hág s mikor Csót György az iskolából szállására indul, ő kezdi meg a halálosvégü nyílpárbajt. A káptalani iskolákba is fegyveresen járnak be a papságra készülő környékbeli ifjak s ilyenkor útközben a nyilazásban gyakorolják magukat. Nemcsak harcias hajlamuk miatt hordanak fegyvert, nem csupán apáik és testvéreik példájára kedvelik a vadászatot és a lovakat, hanem az útonállóktól és vadállatoktól is rettegnek: nincs megyei pandur, nincs városi rendőr, mindenki magát védi.
A fegyver olcsóbb és kedvesebb, mint a könyv; de a könyvet mégsem lehet egészen mellőzni; nem lehet különösen annak, aki a papi pályára készül. A visegrádi bencés apátság kolostori iskolájának egyik tanulója, Domonkos deák is ezért kér pénzt nőtestvérétől, egy földbirtokos feleségétől, 1363-ban. «Rostával meríti a vizet – írja latin soraiban – aki könyv nélkül akar tanulni.» A másolással foglalkozó tanult papok szép jövedelemhez jutnak írástudásukkal, kézirataikat azonban nem vásárolja más, csak a tehetősebb pap vagy deák. A nemes ember nem ír, nem olvas.
Hogy a papi pályára készülő magyar ifjak között akadnak nagyobb becsvágyúak is, mutatja a ferencesrend egyes tagjainak panasza a római szentszékhez 1339-ben Panaszuk az, hogy a magyarországi ferencrendi tartományfőnök a magyar és szláv származású szerzetesnövendékeket nem küldi felsőbb iskolákba, egyedül a németeket tünteti ki ezzel. A római pápa meghallgatja panaszukat, igazat ad nekik s elrendeli, hogy a provinciális ezután a magyar ifjakat is köteles megfelelő számban a felsőbb tanfolyamokon elhelyezni, sőt küldjön ki közülük egyeseket külföldi egyetemekre is.
A nemzetiségi villongás fel-felüti a fejét. Igaz, hogy az igazi szenvedélyes küzdelem. a vallás kérdései és az eretnekség körül forognak, ettől fél minden katolikus hívő, az eretnekséget az állam, az egyház és a magánember egyaránt üldözi; de azért a faji ellentét és a nyelvi féltékenység szintén előbukkan. A német városok nem engednek letelepedni falaik közé magyar nemes urat, ősi germán szokásaikhoz szívósan ragaszkodnak, életük egészen külön világ; ott pedig, ahol magyar polgárokkal élnek együtt, visszaszorítják a magyarságot, jogaikat nem akarják megosztani másnyelvű polgártársaikkal, idegen elemnek nézik a régóta ottlakó magyart is. Az ország fővárosában, Budán, csak német ember lehet a városbíró, sőt még azt is ki kell mutatnia, hogy negyedíziglen német származású. A tizenkét esküdt közül legalább tíz német anyanyelvű. Pesten és Besztercebányán csak teljesjogú német polgárok vásárolhatnak ingatlant. Korpona városában a magyarok csak akkor tanuskodhatnak a németek ellen, ha mellettük német polgárok is jelentkeznek a tanuskodásra. Az erdélyi szász városok csak úgy engedik meg a ferencrendiek és domonkosrendiek letelepedését, ha biztosítékot nyujtanak, hogy csak német származású rendtagokat vesznek fel kolostoraikba. Főleg az utóbbi elhatározás tanuskodik nagy elszántságról, mert nem mindennapi szembehelyezkedés a katolikus egyházi rend akkori világhatalmával és minden gyűlölködést elsimítani törekedő tanításaival.
A magyarok nem vesznek tudomást ezekről a városi torzsalkodásokról. Egyrészt tiszteletben tartják a polgárság önkormányzatát, másrészt meg vannak elégedve a maguk falusi és tanyai kiskirályságával, harmadsorban elég bajuk van úgyis a belső rendzavarokkal és a külső ellenséggel. A sok belső villongás és a meg-megújuló külső háborúk erősen gátolják a művelődés felvirágzását. Az egyházi építkezésre szívesen szánják rá magukat a gazdagabb emberek, mert ez közbecsülést jelent, de a szellemi munkát legfeljebb a papságnak egy kis csoportja méltányolja. A legtekintélyesebb és leggazdagabb urak sem tudnak írni és olvasni; ír és olvas helyettük papjuk vagy az adományukból épített kolostor valamelyik szerzetese. Latinul sem értenek a világi előkelőségek. Mikor Kont István nádor 1360-ban Visegrádon találkozik a velencei követtel, Kont István a királlyal magyarul beszél s a nádor véleményét maga Nagy Lajos tolmácsolja latin nyelven a velencei követnek.
Irodalom. – Salamon Ferenc: Budapest története. Három kötet. Budapest, 1878–1885. – Márki Sándor: Mária, Magyarország királynője. Budapest, 1885. – Pór Antal: Trencséni Csák Máté. Budapest, 1888. – Ortvay Tivadar: Magyarország egyházi föld leírása a XIV. század elején. Két kötet. Budapest, 1891–1892. – U. az: Pozsony város története. Három kötet. Pozsony, 1892–1900. Pór Antal: Nagy Lajos élete. Budapest, 1892. – Békefi Remig szerkesztésében: Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállásának ünnepére közrebocsát a hazai ciszterci-rend. Budapest, 1896. – Márkus Dezső szerkesztésében: Magyar törvénytár. I. köt. Budapest, 1899. – Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Négy kötet. Budapest, 1900–1903. – Erdélyi László és Sörös Pongrác szerkesztésében: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizenkét kötet. Budapest, 1902. – Forster Gyula: Magyarország műemlékei. Három kötet. Budapest, 1905–1913. – Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. 3. kiad. Budapest, 1906. – Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Budapest, 1908. – Békefi Remig: A pécsi egyetem. Budapest, 1909. – U. az: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910. – Marczali Henrik: Magyarország története. Budapest, 1911. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1915–1919. – Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete. 2. kiad. Nagyvárad, 1915. – Miskolczy István: Magyarország az Anjouk-korában. Budapest, 1922. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. Két kötet. Budapest, 1922–1924. – Hóman Bálint: Magyar történet. Budapest, 1929.
