A NÉPKÖLTÉSZET.
A NÉPKÖLTÉSZET.
A RÉGI ÉNEKMONDÓK és muzsikusok különböző elnevezései mellett a XV. században feltűnik az igric név. (Schlägli szójegyzék.) A latin hangszerfogalom magyar értelmezése ebben az időben: igrickészség. (Bécsi-kódex.) Az igric elnevezés Zsigmond király és a Hunyadiak korában hangszeres muzsikust – még pedig elsősorban sípost – jelent s az igric együtt szerepel a lantosokkal és hegedősökkel: a régi joculatorok utódaival. Ezek a különböző nevű mulattatók olyanok voltak, mint a XV. század folyamán Magyarországba behúzódó cigányok. Tanultabb ember alig akadt köztük. Egy részük a külföldről került Magyarországba mint kóklerkedő szláv igric vagy csepűrágó német spilman.
Míg az ország különböző vidékein kódorgó vándor mulattatókat a papság és a nemesség söpredéknek tartotta és megvetette, a királyi udvarban megvolt a maguk szerény helye. Ide a tanultabb regősöket válogatták össze, akik nem trágár versekkel akartak hatást elérni, hanem történeti költemények elmondásával szórakoztatták a királyt és környezetét. A regőlő vagy poéta nem egyszer literátus ember volt: olyan énekes szolga, aki valamikor deáknak készült. Gábor deák énekeit és verseit maga Mátyás király is gyönyörködve hallgatta. A hatalmas uralkodó már gyermekkorában sokat gyönyörködött az énekmondók előadásaiban. Később fényes udvari népe között elég alkalma nyílt a lantosok és hegedősök pártolására.
Az énekmondók versbe szedték a nevezetesebb harci eseményeket s a híresebb vitézek tetteiről sokat énekeltek a mulatozó nagyurak asztalánál. De énekeiket senkisem jegyezte fel, vagy ha papirosra vetették is szövegüket, ezek a szövegek az idők folyamán elkallódtak. A magyarnyelvű kódexek egyházi másolói óvakodtak attól, hogy profán emlékekkel kisebbítsék írott könyveik tisztességét s ezért a vallásos irodalom szövegei mellett a világi költészet termékei gyorsan elkallódtak.
A XV. századból való Tar Lőrinc mondájának emléke. A történelemből ismeretes, hogy ez az előkelő magyar úr kedves embere volt Zsigmond királynak, vele együtt járt Konstanzban, tőle adományt nyert. A monda többet is tud a világjáró magyar lovagról. Eszerint Tar Lőrinc bejárta kelet és nyugat ismeretlen tájait s leereszkedett még a pokolba is. Irországban fekszik az a csodás barlang, Szent Patrik purgatóriuma, melynek belsejébe bemerészkedett a magyar levente s ott sajátságos látományokat álmodott végig. Látta többek közt ebben az úgynevezett középkori pokolban, hogy négy tüzes ember lángoló kádfürdőt tartogatott Zsigmond király számára, mivel a király sok bűnével rászolgált erre a bűnhödésre. Tar Lőrinc mondájának fenntartója: egy rövid latin szöveg, mely a gyöngyösi. ferencrendi kolostor egyik gyüjteményes kéziratában maradt fönn; továbbá egy angolországi latin szöveg, mely hivatalos leírását adja annak, miként ereszkedett le Pászthói Rátholdi Lőrinc 1411-ben a Patrik-barlangba; végül Tinódi Sebestyénnek Zsigmond királyról írt verses krónikája, melyben a históriás énekes arról értesíti olvasóit, hogy énekben hallotta Tar Lőrinc pokoljárását.
Hunyadi János hatalmas alakja mély benyomást tett a szomszédos országok népköltészetére is. A keresztény Balkán népei az igaz hitért harcoló győzhetetlen hadvezért tisztelték személyében. A szerb népköltészetben egész románckör támadt a vajdáról: Rácország védőjéről. Megénekelték rejtélyes származását, ifjúkori hőstetteit, a tündérlányokkal való barátságát, szerencsés házasságát, az ozmánok ellen vívott dicső harcait. Magyar Janko és Krályevics Marko a szerb nép képzeletében a hősök hőse volt. Itthon is magasztalással vették körül személyét s vitézi tetteiről az egész országban regéltek. Idősebb fiának lefejezése, ifjabb fiának királlyá választása csak növelte a családjára sugárzó dicsfényt.
A magyar királyok közül talán Hunyadi Mátyás került legközelebb a magyar nép szívéhez. Mátyás király keménykezű uralkodó volt, de a szegény embereket megvédte uraik zsarnoksága ellen: legalább így tudja a magyar nép hagyománya. Halálát egynek tekintették az igazság halálával; nagylelkű cselekedeteit még évszázadok mulva is emlegették. Bölcs mondásairól és jeles tetteiről már életében könyvet írt Galeotto Marzio s ha ennek a latin kéziratnak hízelgő anekdotái nem mentek is át a magyar nép ajkára, költött a királyról egyéb elbeszéléseket az utókor vagy legalább is számos tréfás és tanulságos esetet fűzött alakjához idegen mesetőkékből. Sajnos, a középkorból nincsen olyan magyarnyelvű feljegyzésünk, mely mondaszerűen vagy anekdoták módjára foglalkoznék a népszerű király dolgaival.
Mátyás király személye körül a XVI. században indult meg a mondaképződés. Míg például a király történetírója, Bonfinius Antal, csak annyit jegyez fel munkájában, hogy Mátyás álruhát öltve el-eljárt a nép közé s érdeklődött panaszaik iránt, Heltai Gáspár a XVI. században már több kisebb elbeszélést tud az álruhás királyról. Számos eleven történetet fűztek Mátyás személyéhez az írók a XVIII. századvégétől kezdve, majd felbukkantak a Mátyás-mondák a népköltészeti gyüjteményekben is. Mátyásból egyre népszerűbb uralkodó és anekdotahős lett, alakja egyre több világirodalmi motivumot szedett magára. A legeredetibbnek látszó költői alkotások és népies szövegek mögül is előlépnek a nemzetközi mondák és a vándorló novellatémák. Az általános figyelem felkeltésében Heltai Gáspár történeti munkájáé az érdem. Galeotto Marzio anekdotagyüjteménye az előkelő humanista társaság körén kívül nem keltett figyelmet és hatást.
Galeotto Marzio érdeklődéssel említi, hogy az énekesek és zenészek Mátyás király asztalánál magyar nyelven szoktak énekelni a hősök tetteiről. «Zenészek és hárfások vannak ott, kik asztal fölött a hősök tetteit honi nyelven, lant kíséretében éneklik. Az ének tárgya mindig valami jeles tett; s nincs is tárgyban hiány. Mert Magyarország különféle nyelvű ellenségek közepett fekvén, hadviselésre serkentő anyagban kifogyhatlan. De szerelmi dalokat ritkán énekelnek ott. Jobbára a törökök elleni haditettek fordulnak elő, nem éktelen előadással; mivel a magyarok, akár nemesek, akár parasztok, majdnem azonos szórenddel élnek s nyelvükben semmi különbség; egyenlő kiejtés, ugyanazon szavak, hasonló hangsúlyozás lévén mindenhol. Mert, hogy Olaszországról szóljak, nálunk annyiféle a beszédmód, hogy a polgár a paraszttól s viszont a calábriai a toscánaitól annyira eltér kiejtésében, hogy alig bírják egymást megérteni; de a magyarok, mint említettük, mind egyformán vagy csak igen csekély eltéréssel beszélnek: minélfogva a magyar nyelven szerzett költeményt paraszt és polgár, középrendű és főrangú úr egyaránt megérti.»
Mátyás király vezérei közül Kinizsi Pállal foglalkozott legszívesebben a népképzelet. Ez a népszerű hős egyszerű molnárlegény volt, de olyan hatalmas testierejű, hogy senkisem érte utol a harci mérkőzésekben. Alacsony származásából hadvezéri rangra emelkedett, feleségül vette az előkelő Magyar Benignát s az ellenséggel vívott ütközeteiben sok dicsőséget szerzett a magyar névnek. Mátyás király gazdag adományokkal halmozta el, de a nagy király halála után megfeledkezett adott szaváról, megszegte esküjét, hálátlan lett egykori jótevőjével szemben, Korvin Jánost elhagyva, II. Ulászlóhoz csatlakozott s legfőbb része volt abban, hogy Mátyás király fia ellenében idegen uralkodót ültettek a magyar trónra. Sok csatája között legnevezetesebb a törökökkel vívott kenyérmezei ütközete ebben a kétségbeesett tusában hősiességével a magyarok javára döntötte el a már-már elvesztett harcot. Bonfinius Antal történeti munkája megemlíti azokat a rögtönzött énekeket, melyeket a nagy diadal után a győztes magyar vitézek a csatamezőn énekeltek. Maga Kinizsi Pál egy-egy halott törököt kapott fel két kezébe, egyet fogai közé ragadott s úgy táncolt diadaltól ittas katonái között az ütközet színhelyén. Képzelhető, mennyire hatottak az ilyen jelenetek a nép képzeletére és mesélő kedvére.
Az újabbkori történeti monografiákban és népköltési gyüjteményekben számos olyan mondai és históriai színű mesetörmelék jelent meg, melyeknek személyi vagy tárgyi vonatkozása a középkorba van vetítve. Az idevonatkozó szövegek általában XIX. századi feljegyzések s így mondai hitelességük csak a legutóbbi emberöltőkre szorítható. Eredetüket szigorú tudományos gondolkodással nem lehet visszaszármaztatni a középkorba. Utólagos beszivárgások ezek a nemesség hagyományaiba és a nép költészetébe, még pedig az írástudó és mesélni szerető emberek, történeti munkákat forgató papok és élénk fantáziájú diákok útján. – Budai Ferenc: Magyarország polgári históriájára való lexikon. Három kötet. Nagyvárad, 1804–1805. – Szirmay Antal; Hungaria in parabolis. Buda, 1804. – Kővári László: Erdély régiségei. Pest, 1852. – U. az: Erdély földe ritkaságai. Kolozsvár, 1853. – Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest, 1854. – Orbán Balázs: A székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. Hat kötet. Pest, 1868–1873. – Gyárfás István: A jász-kúnok története. Négy kötet. Kecskemét és Budapest, 1870–1885. – Kálmány Lajos: Szeged népe. Három kötet. Arad, 1881. – Pesty Frigyes: Magyarország helynevei. Budapest, 1888. – Kandra Kabos: Magyar mythologia. Eger, 1897. – Kálmány Lajos: Hagyományok, mesék és rokonneműek. Vác, 1914. – Ide tartoznak végül a Kisfaludy-Társaság kiadásában s egyebütt megjelent népköltési gyüjtemények kötetei s a Magyar Nyelvőr, a Magyar Nyelv és az Ethnographia évfolyamaiban közreadott népies szövegek.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 1. kiad. Pest, 1862. – U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U. az: A magyar irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877. – Binder Jenő: Néhány Mátyás királyról szóló trufánk s rokonaik. Brassói áll. reáliskola értesítője. 1894. – Széchy Károly: Adalékok a régibb magyar irodalomhoz. Irodalomtörténeti Közlemények, 1896. évf. – Kropf Lajos: Pászthói Rátholdi Lőrinc zarándoklása. Századok. 1896. évf. – Békesi Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából. Katolikus Szemle. 1902. évf. – Prém József: Mátyás király a krajnai népköltészetben. Mátyás király-emlékkönyv. Szerk. Márki Sándor. Kolozsvár, 1902. – Gönczi Ferenc: Göcseji mondák Mátyás királyról. Ethnographia. 1903. évf. – Ernyei József: A cseh heraldika magyarvonatkozású mondái. U. o. 1906. évf. – Katona Lajos: Túlvilági látomások kódexeinkben. Akadémiai Értesítő, 1907. évf. – Szémán István: Mátyás király a magyarországi rutén-mondában. Ethnographia. 1911. évf. – Szegedy Rezső: Mátyás királlyá választása a délszláv népköltészetben. U. o. 1916. évf. – Zolnai Béla: Mátyás-mondáink eredete és fejlődése. Irodalomtörténet. 1921. évf. – Pável Ágoston: A Hunyadiak a délszláv költészetben. A Vasvármegyei Múzeum II. évkönyve. Szombathely, 1927. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Szabolcsi Bence: A középkori magyar énekmondók kérdéséhez. Irodalomtörténet. 1928. évf.
