LATIN IRODALOM: HITTUDOMÁNY ÉS EGYHÁZI SZÓNOKLAT.
LATIN IRODALOM: HITTUDOMÁNY ÉS EGYHÁZI SZÓNOKLAT.
A KÖZÉPKORBAN a tudományos emberek közül a hittudóst becsülték legtöbbre. Minden más tudomány a teológia szolgálatában állott. A hittudományi írók közül a XV. században számos jó nevet lehet megemlíteni.
Az egyházi szónokok közül az 1440-es években nagy hírre tett szert MAGYAR MIHÁLY pálosrendi szerzetes. Párisban végezte tanulmányait, a teológia tudományában doktori fokot nyert s mikor rendje a Buda mellett fekvő szentlőrinci kolostorban alkalmazta, a hitvitázás terére lépett. Egyik szerzetes-ellenfelén olyan fényes diadalt aratott, hogy a hitvitáról még a királyi udvarban is beszéltek. Mihály elbizakodva tudományában és vitázó tehetségében, azontúl semmibe sem vette szerzetének törvényeit s mikor ezért rendtársai felléptek ellene, Párisba költözött. Itt halt meg héber tanulmányai közben 1444-ben. Kéziratainak ma már nyoma veszett.
Magyarországból szakadt Olaszországba PANNONIAI ANDRÁS kartauzi szerzetes. Előkelő származású magyar nemes volt, egy ideig Hunyadi János oldalán katonáskodott, azután a velencei kartauzi kolostorban elvégezte a teológiai tanulmányokat. Egy ideig a ferrarai rendházban élt, az Estei hercegek fényes udvarának közelében. Utoljára 1471-ben tűnik fel mint a páviai kartauzi rendház tagja. Három munkája ismeretes. Ezek közül a Mátyás király részére írt kéziratban a legfőbb keresztény erényeket fejtegette; hasonló erkölcsi oktatásokat állított egybe Estei Hercules herceg számára; elmélkedéseket írt továbbá a túlvilági életről. Mátyás királynak ajánlott műve a hit, hitetlenség, hitszegés, eskü, remény, szeretet, okosság, mértékletesség, bátorság, igazságosság, részegség; bujaság, hadakozás és békesség kérdését számos történeti példával és idézettel világította meg. Vallásos szellemű fejtegetéseit Ferrarából Budára küldte, arra kérve Mátyás királyt, hogy kéziratát fogadja el s olvastassa fel.
Erdélyi származású író volt NICOLAUS DE MIRABILIBUS EX SEPTEMCASTRIS, hittudományi doctor, a firenzei domonkosrendi kolostor iskolájának tanára. Midőn egy alkalommal a lelkiismeretről prédikált, szónoklata annyira megtetszett hallgatóinak, hogy eszméi írásbafoglalását kérték. Mindjárt ezután vitába keveredett De Salviatis György ferencrendi szerzetessel azon a tételen, vajjon Ádám bűne minden bűnöknek legnagyobbika-e? Ellenfele győzött. Erre megírta a szóharc lefolyását szépítő védőiratát s Firenzét elhagyva, visszatért Magyarországba. Itt II. Ulászló király udvarában teljesített szolgálatot mint udvari káplán. Ebből az időből, 1493-ból, való harmadik kézirata, a predesztinációról szóló fejtegetés.
Szepes megye már ebben az időben is több jeles fiát nevelte a tudomány szolgálatára. Lőcsén kezdte s a krakkói és bécsi egyetemeken folytatta tanulmányait LEIBICI MÁRTON bencés szerzetes, Hunyadi János és Mátyás király korában a bécsi skót rendház tagja. Ezt a bencés kolostort az egyik osztrák herceg a XII. században a szigorú rendszabályok alatt élő skót és ír bencések számára alapította, később az idegenek helyét a németek foglalták el, ezek szívesen látták a magyarokat is, így lett apátjukká 1446-ban Leibici Márton. Tizennégy évig állt a skót bencés kolostor élén, kiváló szolgálatokat tett rendházának s haláláig buzgón írogatott. Vallásos tartalmú kéziratai közül Senatorium című munkája érdemel különös figyelmet. Elmondja benne életének fontosabb mozzanatait, számot ad tapasztalatairól, foglalkozik a Habsburg-uralkodók és az osztrák bencések történetével. Megemlíti többek között, hogy milyen erős a németség Krakkóban, Budán és Kassán. E három város főtemplomában németek prédikálnak, míg a lengyelek és magyarok egyházi szónokai csak kis kápolnában szólhatnak a néphez.
Mátyás király és II. Ulászló uralkodása idején élt MAGYARORSZÁGI MIHÁLY domonkosrendi szerzetes, latin nevén Michael De Ungaria. Prédikációs kötete 1482-ben nyomtatásban is megjelent: Sermones tredecim universales magistri Michaelis De Ungaria. Ebben az időben a kézirat is, a nyomtatvány is egyformán drága volt; viszont a papság legnagyobb részének szüksége volt olyan kész szövegre, amelynek nyomán elkészíthette prédikációit; ezért Mihály mester olyan munkát akart adni könyvével, hogy megvásárlója az egész egyházi éven keresztül használhassa s ne szoruljon egyéb prédikációs gyüjteményre. Tizenhárom szentbeszédében buzgón oktatta olvasóit az örök üdvösség elnyerésének titkaira. Sok forrást használt a Szentírást, az egyházatyák munkáit, az ókori klasszikusokat. Hivatkozott a természet tüneményeire, idézett latin verseket és közmondásokat. Beszédei általában erkölcsi irányúak s inkább csak kényszerűségből foglalkoznak dogmatikus tételekkel. Cáfol ugyan némely eretnek állítást, de igazi lelkesedéssel a bűnöket ostorozza és az erényeket magasztalja. Magyarországi Mihály beszédeit nemcsak a maga korában szerették, hanem később is. Az 1482. évtől kezdve két évszázadon keresztül számos kiadása jelent meg a külföldi nyomdákban. Köln, Strassburg és Páris nyomdái egyformán hirdették a magyar egyházi szónok dicsőségét.
Magyarországi Mihállyal egy időben munkálkodott LASKAI OZSVÁT ferencrendi szerzetes, latin nevén Osvaldus De Lasko. Az ő prédikációi is külföldi nyomdákban jelentek meg 1497-től kezdve. Biga salutis című háromkötetes gyüjteményes munkája a vasárnapi, ünnepnapi és nagyböjti szentbeszédeknek hosszú sorát foglalta magában. Beszédeit paptársai számára írta, hogy kész forrásuk legyen, amikor a néphez szónokolnak. Egyik beszédébe a latin szöveg könnyebb értelmezése végett három magyar szót is közbeszőtt: Laskai Ozsvát glosszáit. A neves hitszónok a pesti salvatoriánus ferencrendi kolostor főnöke és Temesvári Pelbárt tanítványa volt. Míg Temesvári Pelbárt a budai szigorú franciskánusok rendházában dolgozott, ő a pesti cseri barátok között írta munkáit. Beszédeinek a XVI. század első negyedében több kiadása jelent meg. Ezek a kötetek nem versenyezhettek Magyarországi Mihály vagy Temesvári Pelbárt gyüjteményeinek népszerűségével, de ismételt kinyomatásuk mégis azt bizonyítja, hogy Laskai Ozsvátnak megvolt a maga megértő olvasóközönsége. Külföldről bizonyára több példányt hoztak be könyvéből Magyarországba, itt is merítettek belőle az egyházi szónokok. Laskai Ozsvát oktató modorú és állításait hosszadalmasan elemző hittudós. Temesvári Pelbárt jóval közvetlenebb nála: ezért szerették jobban az ő népies szellemű prédikációit.
LASKAI OZSVÁT 1450 táján született a baranyamegyei Laskó községben, nem messzire a Dráva torkolatától. A ferencrendieknek szigorúbb provinciájába, a salvatoriánusok közé, lépett s így jutott Budára. Itt Temesvári Pelbárt vezetése mellett végezte papi tanulmányait. Az 1495–1497. években a pesti ferencrendi kolostor gvárdiánja volt, a következő négy évben az egész magyarországi salvatoriánus provincia helytartója, utóbb ismét pesti házfőnök, majd újból rendi helytartó. 1511 június 10-én halt meg. Temesvári Pelbárt mellé temették el a cseri barátok budai templomába, a Szent János egyházba. Prédikációinak Rynman János hagenaui könyvkiadó volt a legbuzgóbb terjesztője. Első kötetét Biga salutis – Az üdvösség szekere – címmel 1497-ben nyomatta ki, ezt követte a második és harmadik kötet közrebocsátása 1493-ban. Az első és harmadik kötetet négyszer, a második kötetet ötször nyomták újra húsz év leforgása alatt. Másik munkáját is Rynman János könyvkiadó adta közre: hitvédő szentbeszédeinek ez a gyüjteménye Gemma fidei – A hit bimbója – címmel jelent meg Hagenauban, 1507-ben. Laskai Ozsvát a maga munkái mellett még Temesvári Pelbárt hátrahagyott kéziratait is sajtó alá rendezte. Az Aureum rosarium III. és IV. kötetének megjelenése az ő szerető munkájának és tanítványi hálájának emlékét őrzi.
Prédikációkat írtak: Aranyosi Gellértfi János iglói pap, Kelemen pálosrendi prior, Lőcsei János szerzetes, Monstriberg Bertalan szepesolaszi plébános, Novák Péter gyulafehérvári pap, Opeli Péter lőcsei pap, Pécsi János pap, Pozsonyi János pálosrendi szerzetes, Prukki János ágostonrendi remete, Regensberger Lénárd budai domonkosrendi szerzetes, Szegedi Jakab pálosrendi provinciális, Szombathelyi Tamás pálosrendi generális.
A Szentírás egyes részeit magyarázták s hittudományi kérdésekről értekeztek: Budai Miklós pap, Hunt Pál bölcseleti és jogi doktor, Késmárki János szepesolaszi lelkész, Magyar László ferencrendi szerzetes, Magyarországi Miklós benedekrendi szerzetes, Nicolai András kartauzi szerzetes, Rozsnyai Jámbor János pap, Soproni Péter ferencrendi szerzetes, Tamás kanonok, Tapolczai János pálosrendi szerzetes, Venatoris Miklós pap.
Egyháztörténetírók: Frank Konrád pécsi püspök, a karmelitarend keletkezésének megírója; Szalkai Magyar Balázs ferencrendi szerzetes, a boszniai rendtartomány történetére vonatkozó adatok egybeállítója; Dombrói Márk pálosrendi szerzetes, a pálosrendi kolostorok évkönyveinek összegyüjtője. A szerzetesrendek gondot fordítottak rendtartományuk és egyes kolostoraik nevezetesebb eseményeinek feljegyzésére. Igy maradt meg egy kézirat a magyarországi és boszniai salvatoriánus provinciák történetéről.
A magyar szentekről szóló legendák gyüjteménye Mátyás király uralkodása idején már nyomtatásban is megjelent. Ennek a több kiadást ért ősnyomtatványnak címe: Legendae Sanctorum Regni Hungariae in Lontbardica historia non contentae. (Strassburg, 1486.)
Egészen meglepő jelenség az a névtelen domonkosrendi szerzetes, akit filozofálása minden vallás megvetőjévé tett. Mint felszentelt pap a bécsi egyetemen tanult; innen hazájába visszakerülve, elvégezte egyházi teendőit; misézett, prédikált, kiszolgáltatta a szentségeket; de az egyház tanításait és szertartásait balgaságoknak tartotta. Már Bécsben különös módon gondolkodott, utóbb semmi egyebet nem hitt, csak amit a maga eszével és tapasztalataival bizonyítani tudott. Hazugnak vélte a teológiát, tagadta a keresztény vallás igazságát, nem ismerte el az Ószövetséget, lenézte az Újszövetséget, eszeveszettségnek bélyegezte a Szentírás magyarázatait. Végül is bevádolták, elfogták, bebörtönözték. Börtönében először szelíd rábeszéléssel igyekeztek visszatéríteni a jó útra, de nézeteit nem vonta vissza. Nemcsak a kereszténységről nyilatkozott lenéző módon, hanem a többi vallásról is. A legtanultabb teológusok és filozófusok vitatkoztak vele, de még akkor sem engedett, mikor megcáfolták érveit. Kijelentette, hogy meggyőződésében kiván meghalni. Ekkor egy karóhoz kötötték, megkorbácsolták s így térítették észre. A kínzásokat nem bírva tovább, kijelentette, hogy látja, milyen fáradhatatlanul keresik lelke üdvösségét, ezért kész magát alárendelni az egyház parancsainak, visszavonja hitetlenségét s a pálosok egyik kolostorába vonul vissza. Ez a névtelen magyar atheista a pantheista monizmus híve volt. Teljes elszántsággal fordult a kereszténység dogmái ellen, természetes eszének fegyvereivel ostromolta a vallásos tanításokat, míg végül megtörték ellenállását. Munkái elvesztek.
Kiadások. – A korunkig eljutó vallásos kéziratok közül különös figyelmet érdemel a budapesti tudományegyetem könyvtárának és a németújvári ferencrendi kolostornak egy-egy terjedelmes prédikációs kódexe. Szövegük Szilády Áron magyarázataival a M. T. Akadémia költségén jelent meg: Sermones dominicales. Két XV. századból származó magyar glosszás latin kódex. Két kötet. Budapest, 1910. – A többi vallásos jellegű kéziratra és nyomtatványra nézve az itt következő irodalom nyujt közelebbi tájékozást.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. Két kötet. 3. kiad. Pest, 1862. – Knauz Nándor: A pozsonyi káptalannak kéziratai. Magyar Sion. 1866–1869. évf. – U. az: A magyar egyház régi szokásai. U. o. 1867–1869. évf. – Dankó József; Magyar szertartási régiségek. Esztergom, 1871. – Knauz Nándor: Kortan. Budapest, 1876. – Vincze Gábor A pálosok irodalmi munkássága a XIV–XVIII. százazadban. Magyar Könyvszemle. 1878. évf. – Erdélyi János: A bölcsészet Magyarországon. Budapest, 1885. – Ábel Jenő és Fraknói Vilmos: Irodalomtörténeti emlékek. I. köt. Budapest, 1886. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Horváth Cyrill: Michael De Ungaria XIII. beszéde. Irodalomtörténeti Közlemények. 1895. évf. – Szabó Károly és Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár. III. köt. Budapest, 1896. – Békesi Emil: Magyar írók az Anjouk és utódaik korában. Katolikus Szemle. 1899. évf. – Apponyi Sándor: Hungarica. Három kötet. Budapest és München, 1900–1925. – Mihalovits Ede: A katolikus prédikáció története Magyarországon. I. köt. Budapest, 1900. – Kudora János: A magyar katolikus egyházi beszéd irodalmának ezeréves története. Budapest, 1902. – Békesi Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából. Katolikus Szemle, 1902. évf. – Rézbányay József: Az egyházi szónoklat egyetemes története. 1. köt. Esztergom, 1904. – Zoltvány Irén tanulmánya: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. III. köt. Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1905. – Katona Lajos: Laskai Ozsvát három glosszája. Magyar Nyelv. 1906. évf. – Lábán Antal: Az Árpádházi Szent Erzsébet-legendák irodalmunkban. Budapest, 1907. Timár Kálmán: A Gemma Fidei himnuszai. Religio. 1908. évf. – U. az: Laskai Ozsvát ismeretlen műve. U. o. 1908. évf. – U. az: Laskai Ozsvát erkölcsi példatára. U. o. 1910. évf. – U. az: Ferencrendi hitszónokok a XV. és XVI. században. U. o. 1910. évf. – U. az: Laskai Ozsvát és a bibliografia. Magyar Könyvszemle. 1910. évf. – Gábor Gyula: Adatok a középkori magyar könyvírás történetéhez. U. o. 1910. évf. – Szilády Áron: Sermones dominicales. Két kötet. Budapest, 1910. – Hóman Bálint: Pálos breviáriumok és missalék a XV–XVI. századból. Magyar Könyvszemle. 1914. évf. – Gondán Felicián: A középkori magyar pálosrend és nyelvemlékei. Pécs, 1916. – Thienemann Tivadar: A szabadgondolkodás első nyomai a magyar középkorban. Minerva, 1922. évf. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. Két kötet. Budapest, 1922–1924. – Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon a legrégibb időktől napjainkig. Magyar Könyvszemle. 1923. évf. – Timár Kálmán: Prémontrei kódexek. Kalocsa, 1924. – Madzsar Imre: A korssendoncki legendakézirat. Magyar Könyvszemle. 1924. évf. – Ballagi Aladár: Buda és Pest a világirodalomban. Budapest, 1925. – Hoffmann Edit: Pálóczy György esztergomi érsek két könyvéről. Magyar Bibliofil Szemle. 1925. évf. – U. az: Középkori könyvkultúránk néhány fontos emlékéről. Magyar Könyvszemle. 1925. évf. – U. az: A Nemzeti Múzeum Széchenyi-könyvtárának Magyarországon illuminált kéziratai. U. o. 1927. évf.
