LATIN IRODALOM: JANUS PANNONIUS.

Teljes szövegű keresés

LATIN IRODALOM: JANUS PANNONIUS.
A KÖZÉPKORI magyarországi latin költészetnek JANUS PANNONIUS pécsi püspök a legkimagaslóbb művelője. Míg a XV. századi humanisták költészetében szembeszökő az ókori római költők szolgai utánzása, Janus Pannonius azon kevesek közé tartozott, akik a klasszikus szellemet átvették ugyan, de amellett önálló fordulatokat is vittek költészetükbe. Latin olvasmányai, természetesen, reá is erősen hatottak. Vergilius, Ovidius, Horatius, Lucanus, Seneca, Claudianus és Martialis munkáiból sok kifejezést, hasonlatot, képet és gondolatot tanult. Költeményeit a kifejezések választékossága és a verselés könnyedsége, de egyben a minden türelmet megkívánó bőbeszédűség és az ókori vonatkozások rendkívüli tömege jellemzi.
Egy leíró költeménye, négy dicsőítő éneke, harmincnégy elégiája és négyszáznál több epigrammája maradt fenn. Leíró költeményében, a Szelek versenyében, elevenen rajzolta, hogyan mutatják be a szelek hatalmukat királyuk, Aeolus előtt. Verseny támad a gyorsröptű szelek között melyiknek erősebb a hatalma? Aeolus kormánypálcát vesz a kezébe s a versengők bírája lesz. Először Eurus kezd beszélni a szelek közül. Ő és csak egyedül ő a vizek ura, a lég ura. Fuvalma hajtja a fekete fellegek sokaságát oda, hol a nap lángszekere naponkint lehanyatlik. Reszket a bérc, megrendül a tenger, hánykódnak a hajók a hullámok között, mikor az égig csapja fel a habot bosszús haragjában. De közbevág Auster, a délről fúvó szél. Ki mer vetekedni véle, mikor vad viharral tölti be a levegőt és sötétséggel borítja be a csillagokat. Az arca éjszínű, szárnya nedves, fürtjéről egyre zuhog a zápor, felhők áradása szakad belőle, kicsap a víz a folyók medréből, tombol az áradat, elsodor embert, állatot, fát, házat, templomot, megdől a vetés a mezőkön, zuhatag omlik mindenütt s a dörgéstől megreszket az égbolt. Remegés költözik a föld lakóinak szívébe, a világ végétől retteg mindenki. Ha rádűl a tengerre, zúg az örvény, elmerülnek a hajók, a szirteken csapkod a hullám. Szilaj kedvében házfedelet szór a levegőbe s úgy röpíti tovább a fegyveres embert, mint a pelyhet. Most Zephyr beszél, a lágy esti szellő. Ha szállni kezd lenge fuvalma, megindul nyomában az élet, fű sarjad a mezőkön, virágok borítják a réteket, lomb fakad a fákon, illat árad mindenfelé. Lehelete elűzi a tél zimankóját, lépteire zöld ruhát ölt minden táj, tarka színben ragyognak a kertek és az erdők. Ujjongva örül az egész természet, a pázsit felett ibolya, rózsa, liliom, nárcisz, jácint nyílik, méhek raja zümmögi körül kelyhüket, minden mosolyog, dalolnak a madarak, itt a tavasz. Boreas kebléből tör fel a szó most, ő is büszkén festi hatalmát. Ha megindul útjára, a fellegekig tajtékzik minden hullám. Örvény nyílik a tengeren, hullámsírba süllyed a hajó, csak itt-ott úszkálnak a vitorlák rúdjai, még a tenger mélyében lakó állatok is megriadnak a vihar dühöngésétől. Remeg a tenger, reszket a szárazföld. Gyökerestől tépi ki a vetéseket, ínséggel sujtja a föld nyomorult művelőit. Erdőt szakít ki tövéből, szirtdarabokat röpít a levegőbe, várakat dönt porba. S mikor bekövetkezik a szörnyű tél, jéggé dermed mindenki a csikorgó hidegtől. Átgázolhatatlan hóhegyek, jégkérgű folyók, minden díszüktől megkoppasztott fák jelzik útját. Megrendül az egész föld, az ég boltozatján kigyulladnak a villámok, bömböl a földrengés, szinte kifordul sarkából a világ. S most ítél Aeolus király s amint ő megszólal, a szeleket félelem szállja meg, lármájuk elcsendesül, alázatos arccal várják királyuk ítéletét. A király az északi szélnek ítéli oda a győzelem pálmáját. Boreas diadalt ül, örömében sugárzik az arca; miközben Eurus, Auster és Zephyr panaszkodnak és siránkoznak.
Jacobus Marcellushoz írt dicsőítő éneke egész kis eposz. Szinte fárasztó részletezéssel dolgozta fel benne Velence történetének néhány emlékezetes részletét s a XV. századi velencei hadvezérnek, Marcello Jakabnak, hősi tetteit. Maga a költemény érdektelen epizódhalmozás és ókori régiséggyüjtemény, de bevezető részeiben van néhány kedvesebb mozzanat. A költő épen egy fa alatt heverészett a Pó mellett – írja költeményének bevezetésében – mikor egyszerre csak megjelent előtte Pallas Athene. Hagyd már a gyermeki játékokat, szólt hozzá az istennő, törj magasabbra a babérért, ne sekély vízen evezz sajkáddal, hiszen a költő hírneve egybe van forrva a fenséges tárggyal. Homerost sem a Béka-egérharc megírása tette halhatatlanná, hanem Troja megéneklése; Vergiliusra is Turnus harcai derítettek örök fényt s nem kisebb költeményei. Te se pengess lantodon könnyű dalokat, hanem fújjad meg a harci riadót kürtödön. S ne menj póétai tárgyért a régi időbe, ne becsüld túl a multat. Itt van a jelen, itt van a Marcellusok ősi családja: olyan ez a többi híres familia között, mint Juppiter az istenek között, vagy mint nap az égen, vagy mint a tenger a többi vizek mellett. S van-e ebben a családban jelesebb férfiú Marcello Jakabnál? Hasonlítsd bár össze ezt a nagy velenceit Görögország vagy Róma legkiválóbb nagyságaival, egyik sem különb nála a régi bölcselők és hősök közül. Hidd el, hogy Pallas Athene istenasszony igazat beszél: írd fel kéziratod lapjaira mindazt, amit ajka mond.
Guarinushoz írt dicsőítő költeménye ferrarai mesterének magasztalása. A kiváló tanító ünneplését egybefonja az ókori tudományok és művészetek újjáébredésén érzett lelkes örömével. Néked szentelem ezt a verset, drága Guarinusom – úgymond – mert kit vennék méltóbban lantomra. A szellem italát te ontottad számomra, érdemeidet sohasem magasztalhatom eléggé. Mégis bemutatom hálám adóját, hadd lássák, hogy nem feledkeztem meg lelki ajándékaidról. A szónoklat és költészet művészetében gyönyörködtél mindig, csodás buzgalommal forgattad könyveidet, szerető szívvel csüngtek rajtad tanítványaid. Apollo ihletett ifjúkorodban; ő buzdított, hogy soha ne ess kétségbe, ne hagyd abba munkádat, bízzál tudományod jövőjében s híred akkor az égig ér. Sokat utaztál Velence hajóin, bejártad a görög-római világ emlékeitől megszentelt helyeket, eljutottál Bizáncig, hogy meríthess a tudomány és művészet forrásaiból. Nem telt el üresen egyetlen órád sem, égő vágy unszolt szüntelen, hogy megismerd az igazat és a jót. Ne sajnáld küzdelmeidet, nehéz munkád diadalt aratott, lelki kincseid akkorák, hogy selyem, tömjén, gyöngy és arany nem ér fel értékével. Mikor Itália földjén megnyitottad iskoládat s ajkad Róma és Attika nyelvén szólalt meg, ezer év homálya lebbent tova s hozzád tódult a tanítványok serege. Más tanítók üres osztályokban ődöngtek, a te iskolatermed zsúfolásig megtelt. Eljött osztályodba az ifjú, az öreg, a kereskedő, a katona, a paraszt, a mérnök, az orvos, a törvénytudó s te megtanítottad őket a latin és görög nyelvre, levelek és szónoklatok írására, stílusra és verselésre. Ferrarában nem zúg a csaták zaja, itt ünnepi dalt zengenek, bőség van itt, boldog a nép. Ezen a tájon szálltak meg a Helikon lakói. Te alapítottad meg Ferrara fényét. Ide özönlik az egész világ népe, ide siet az Adria környékének ifjúsága, ide fut Gallia, Germania, Britannia, Hispania és Lengyelország. Engem is hozzád vezérelt Pannoniából a kegyes isteni akarat, hozzád jöttem arról a síkságról, ahol a Dráva a Dunába ömlik. S én vezetem majd el innen a Pótól a messze Dunához és a Dráva vizéhez a költészet szellemét s én állítok nevednek szobrot távoli hazámban. Addig is neked szentelem ezt a költeményemet, hálám jelét, mert hiszen úgyis eljön az idő, mikor nem ilyen szelíd sípon éneklek, hanem a harci mezőn zengem a a csaták vérengzését, a törökök dúlását, Hunyadi János diadalait. Boldog vagy te, Guarinusom, a magad kedves tanítványi körében, kezed bölcsen formálja az ifjak lelkét, neked nem kell bot tekintélyed fenntartására. Annyi derék férfiút nem adott senki a világnak, mint ahány a te szárnyaid alól kikerült. Ajtód egész napon át nyitva áll mindenki előtt, sőt gyakran még gyertyafénynél is tanítod és neveled a benned bízókat. Arcodon örökös a derű, lelkedből szelídség árad, tréfáid sohasem gorombák. Üdv néked, ó atyánk, minden idők örök ékessége, bölcsek közt a legjobb, jók közt a legbölcsebb!
Elégiáiban a humanisták megszokott áradozásai ömlenek, de egyik-másik kiemelkedik a korabeli átlagos színvonalú latin költemények közül; így anyja halálának megsiratása, Galeottóhoz írt elmélkedése, Itáliától való búcsúzása.
Epigrammáiban sokszor igen erősen érzéki, nem egyszer trágár, de olykor szembetűnően elmés is. Erkölcsi felfogása ledér. Paphoz nem illő nyilatkozatokat bőséggel lehetne idézni verseiből. A vallás aszkétikus tanításai nem sok nyomot hagytak lelkén, görög-latin irodalmi tanulmányai fölényes kételkedővé tették. Ilyen egyházi emberek mellett nem csoda, ha elzüllött a nyáj és gúny tárgya lett az erkölcs. A Janus Pannoniushoz hasonló egyháziak csakugyan olyan augurok voltak, akik összemosolyogtak, mikor egymással találkoztak s a katolicizmus tanításait nem hitigazságoknak, hanem a tudatlan és babonás emberek számára kitalált meséknek gondolták.
Sajátságos világ volt ez. Az egyik oldalon jámbor hívők és testüket szenvedélyesen gyötrő szerzetesek, a másik oldalon a maguk élvezeteit hajszoló nagyurak és a vallás erkölcsi tanításaival mitsem törődő egyházi emberek. Csoda-e, ha ebben a velejéig megromlott társadalomban az egyház reformálása után vágyódott minden romlatlan lélek. Janus Pannonius érzéki vallomásait olvasva, megdöbben az ember. Nemcsak témái paráznák, hanem erkölcsi álláspontja is szemérmetlen dekadens poétára vall. Nem tudta magától elhárítani olasz környezetének lobogó érzékiségét, úgy érzett és úgy írt, mint testi gyönyöröket kereső kortársai. Néha felébredt szeméremérzete, máskor szégyen nélkül verselt sikamlós dolgokról és arcpirító esetekről. Bizonyára lesznek védői ennek a fajtalan költészetnek is, de a kor szellemével bajos mentegetni a női testnek ezt a buja kultuszát.
Olasz kortársai nemcsak nagy költőnek, hanem kiváló filozófusnak is tartották. A firenzei neoplatonista csoport a platonista irányú bölcselő-mozgalom egyik buzgó hívét tisztelte személyében. Behatóan foglalkozott Platon és követői munkásságával, sőt megkezdte a neoplatonizmus alapvetőjének, Plotinos görög filozófusnak, fordítását is. Egyik olasz kortársa, Vespasiano Bisticci, leírja, hogy még ha úton volt, akkor is könyvet vett kezébe és folyton olvasott: «Egyik napon azonnal a reggeli után fogta a platonikus Plotinost, bement az egyik írószobába és olvasni kezdett. Annyira elveszett számára a külvilág, hiszen az anyag is nehéz volt, hogy körülbelül három óra hosszat mozdulatlanul, senkire nem ügyelve, ilyen módon maradt. Még a fejét sem emelte fel a könyvről, nem mint a hegyentúliak, akik többnyire nem szoktak hozzá a nehéz dolgokhoz, hanem mintha Athénben nőtt volna fel Sokrates keze alatt. Egyszer azután felocsúdva elmerültségéből, e szavakkal fordult hozzám: Ha tudni kívánja, mit csinál Pécs püspöke Magyarországon, tudja meg, hogy a platonikus Plotinost fordítja s ha püspöksége gondjait elintézte, csak erre szenteli figyelmét». Költeményei között van egy elégiája, melynek gondolatai közel járnak a neoplatonista eszmevilághoz. (Ad animam suam, 1466.) Elégiájában arra inti lelkét, hogy ne felejtse el a földi szenvedéseket s ha valamikor a túlvilágról vissza kellene térnie a földre, ne emberi testbe helyezkedjék el, hanem inkább valamelyik állatba. Legyen méh, hattyú, vadállat, tengerek lakója, csak ember ne! Ez a költemény nemcsak a pesszimista költő elkeseredett megnyilatkozása, hanem egyben a lélekvándorlás keresztényellenes tanításaitól sem idegenkedő filozófus vallomása.
A XV. század asztrológiai érdeklődése megvolt Janus Pannoniusban is. A vallásos kételkedőket és az igaz keresztényeket, a babonás embereket és a tudós lelkeket egyaránt foglalkoztatta a csillagjóslás mestersége; a fejedelmi udvarok szinte kapkodtak az asztrológusok után; s az olyan előkelő szellemek is, mint Mátyás király és Vitéz János érsek, nem fogtak semmi fontosabb dologba a csillagok megkérdezése nélkül. Janus Pannonius nem tartozott a csillagjóslás rajongó hívei közé, de azért gondolatvilágában és költészetében benne volt az asztrologiai álláspont. Hitt a csillagok sorsdöntő hatalmában, tanulmányozta a jósláshoz szükséges műszereket és táblázatokat, tájékozást szerzett a titokzatos tudomány legfőbb tanításairól. Mikor egyik elégiájában megsiratta édesanyja halálát, a gyászos esetért a csillagokat vádolta, mert minden, ami a földön történik, velük áll összefüggésben. Másik elégiájában a hold ellen panaszkodott: ő a legfőbb bűnös és a legveszedelmesebb kártevő valamennyi bolygó között. Egy időben fényes nappal csillag tűnt fel az égen; ezt a rendkívüli eseményt is megénekelte; esedezve szólt a csodás tüneményhez, hogy ne zúdítson veszedelmet az országra, távoztassa el a többi vésztokozó csillag természeti csapásait, űzze ki a törököket Európából, hozzon áldást a magyar földre, tegye szerencséssé a király kormányzását. Mindez jellemző a korra és költőre: a magasrangú egyházi férfiú és a fényes alkotó elme sem vonhatta ki magát az évezredes babonás hagyományok alól, amelyek még a felvilágosodásnak ebben a szkeptikus korszakában is eleven erővel működtek.
Janus Pannonius rendkívül könnyen dolgozott. Kortársai nemcsak azt beszélték róla, hogy az előtte felolvasott ismeretlen költeményt egyszeri hallásra hibátlanul el tudta mondani, hanem csodálkozva jegyezték fel ritka verselő készségét is. A bárki által váratlanul felvetett tételről mindjárt tollba mondta a megfelelő költeményt. Fennakadás nélkül verselt s néha ezer verssort is leirt egyfolytában. Ez a könnyed és gyors dolgozás rá is nyomta bélyegét munkáira. A kompozicióhoz nem volt semmi érzéke, terv nélkül írt, folytonos ismétlések hullámain haladt, latin-görög történeti és mondai vonatkozásait hinár gyanánt fonta költői mondanivalóira. A mai művelt olvasó már nem élvezheti, sőt érteni is alig tudja – ókori lexikon nélkül – verseit. Felkap egy-egy gondolatot, megvilágítja azt minden elképzelhető változatában, körülszövi hellénrómai személynevekkel és utalásokkal, most hirtelen áttér egy másik motívumra, azután ismét visszaesik az előbbi gondolat ismétlésébe, megint segít magán ókori vonatkozásainak terhes felsorolásaival, azután újból előveszi az előbb már teljesen kifacsart eszmét. Mindezt bámulatos szóhalmozással és frázisvariálással. Kitűnő emlékezőtehetségének tulajdonítható, hogy munkáinak megírásában az ókori római költők kifejezései bőven tódultak tolla alá, A klasszikus szövegek, különösen a vergiliusi, ovidiusi és martialisi versrészletek nyomon kísérték. Egyes szókapcsolatainak még verstani helyzete is ugyanaz, mint az antik szövegekben.
JANUS PANNONIUS – más néven Csezmiczei János vagy Cesinge János – 1434. augusztus 29-én született Eszék környékén magyar nemes családból. Anyai nagybátyja, Vitéz János váradi püspök, bőkezűen gondoskodott neveléséről. 1447 tavaszán Vitéz János költségén ment ki Ferrarába, Guarino olasz humanista híres iskolájába. Némi megszakítással tizenegy évet töltött olasz földön: Ferrarában és Páduában. Huszonnégyéves korában tért haza, épen akkor, mikor Mátyás király trónra lépett. Itthon fényes emelkedés várt reá. Váradi kanonok lett s nem sokkal utóbb elnyerte a pécsi püspökséget. 1465-ben egyik vezető tagja volt a II. Pál pápához küldött követségnek, mely segítséget kért a római szentszéktől a törökök ellen. Ez alkalommal Mátyás király nevében ő üdvözölte az épen akkor trónra került pápát s ő intézte hozzá azt a segélykérő beszédet, melynek hatása alatt II. Pál pápa százezer aranyat ajánlott fel a magyar seregek segítésére. Ezzel véget ért az ifjú főpap pályájának emelkedése. Miután belekeveredett Vitéz János esztergomi érseknek Mátyás király ellen irányuló összeesküvésébe, menekülnie kellett. 1472-ben halt meg bujdosása közben rejtekhelyén, a horvátországi Medve várában.
Szépen emlékezik meg Janus Pannoniusról kortársa, Bonfinius. Mikor a maga nagy történeti munkájában megújította emlékét, akkor már nem élt sem a költő, sem Mátyás király s így – Bonfinius teljes őszinteséggel írhatta a tragikus pályájú pécsi püspökről a következő sorokat: «Örök vágyódást hagyott maga után Magyarországon épen úgy, mint Itáliában. Tizenhét esztendeig a veronai Guarinonak volt tanítványa és kora gyermeksége óta mind a latin, mind a görög nyelvet tökéletesen elsajátította. Tanítója gyakran szokta volt mondani, hogy egyetlen tanítványa sem volt még, sem olasz, sem külföldi, akit ügyesség, tanulékonyság és teremtő tehetség dolgában Janus Pannoniusszal össze lehetett volna mérni. Mikor latinul beszélt, azt hitte volna az ember, hogy Rómában, mikor görögül, hogy Athéni kellő közepén született. Tetteiben és beszédeiben nem volt semmi barbárság. Versírásra született, de prózája szintén kellemes volt. Ha a közügyek zavaros árjával nem úszott volna, mindenesetre versenyre kelhetett volna az ókori szónokokkal és költőkkel. Mennyire szerette őt püspöki udvarának papsága, a következőkből nyilván látható. Minthogy lázadónak tekintették, a király haragjától félve, senkisem merte nyilvános pompával eltemettetni. Papjai azonban holttestét titkon a pécsi kápolnába vitték és hosszú időn át egy szurokkal bevont szekrényben tartogatták. Mikor jóval később a király egy alkalommal a várost és székesegyházat meglátogatta, a káptalan tagjai kérték, engedje meg, hogy János költő holttestét, melyet a király haragjától való félelmükben régtől fogva eltemetetlenül tartogatnak, méltó pompával eltemethessék. A király sajnálta a nagy férfiú gyászos sorsát, megfeddette a káptalan tagjait oktalan félelmükért és azonnal igen díszes temetést rendezett, hogy a jeles költő méltó sírban nyugodjék».
Régebben azt is tudni vélték, hogy Janus Pannonius foglalta először rendszerbe a magyar nyelv szabályait. Hogy Janus Pannonius írta volna latin nyelven az első magyar nyelvtant, ezt a tetszetős feltevést Toldy Ferenc a XVI. század jeles magyar tudósának, Baranyai Decsi Jánosnak, egyik leveléből vonta le: Corpus grammaticorum Hung. Pest, 1866. – Baranyai Decsi János tévedésére azaz Janus Pannonius és Johannes Sylvester Pannonius nevének összezavarására először Imre Sándor hívta fel a figyelmet: Az olasz költészet hatása a magyar költői irodalomra. Budapesti Szemle. 1878. évf. – Az ő nyomán Jancsó Benedek cáfolta meg újból a feltevést: Ki írta az első magyar nyelvtant? Figyelő. 1878. évf.
Kiadások. – A legnagyobb magyar humanista kéziratait olasz, német és osztrák könyvtárak őrzik. (Brescia, Firenze, Milano, Modena, Róma, Velence, Drezda, Lipcse, München, Bécs, Mölk.) – Munkáinak gyüjteményét már Szatmári György, a későbbi esztergomi érsek, ki akarta nyomatni, e célból 1500 táján alkudozott is Aldus Manutius velencei könyvkiadóval, de eredménytelenül. – Első költeménye a XV. század végén jelent meg nyomtatásban egy Polybius-kiadás lapjain: Polybius latine interprete Nicolao Perotto. Jani Pannonii ad divam Feroniam naiadum Italicarum principem carmen. Velence, 1498. – Ezt követte: Joannis Pannonii episcopi Quinqueecclesiarum poetae et oratoris clarissimi panegyricus in laudein Baptistae Guarini Veronensis praeceptoris sui conditus. Bécs, 1512. – A XVI. században számos kisebb-nagyobb kiadása következő városokban: Bécs, Bologna, Krakkó, Bázel, Velence, Pádua, Kolozsvár, Debrecen. Igy jelentek meg többek között: Elegiarum aureum opusculum. Bécs, 1514. (A parasztlázadás és a Tripartitum évében, Verbőczy Istvánnak ajánlva, kiadta Camers János ferencrendi szerzetes.) – Epigrammata. Krakkó, 1518. – Opera poetica. Bologna, 1522. – Sokfelé szétszórt és gyakran kiadott költeményeinek legjobb gyüjteményét gróf Teleki Sámuel rendezte sajtó alá: Jani Pannonii poemata, quae uspiam reperiri potuerunt oinnia. Utrecht, 1784. – Újabb szövegek Koller József munkájában: Historia episcopatus Quinqueecclesiarum. IV. köt. Pozsony, 1796. – Ábel Jenő: Janus Pannonius életéhez és műveihez. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1879. évf. – U. az: Adalékok a humanismus történetéhez Magyarországon. Budapest, 1880. – Magyar verses fordítások Hegedüs Istvántól: Guarinus és Janus Pannonius. Budapest, 1896. – U. az: Dicsének Jacobus Antonius Marcellusra. Budapest, 1897. – U. az: A Szelek Versenye Janus Pannoniustól. Irodalomtörténeti Közlemények. 1899.
Irodalom. – Janus Pannoniusról már Czvittinger Dávid több olyan magasztaló idézetet gyüjtött össze, amelyek arról tanuskodnak, hogy a külföldi tudósok nagyon megbecsülték a magyar humanistát. – A magyarok közül Teleki Sámuel, Ábel Jenő és Hegedüs István föntebb említett munkáin kívül Erdélyi János: A bölcsészet Magyarországon. Budapest, 1885. – Fraknói Vilmos: Hunyadi Mátyás király. Budapest, 1890. – Karácson Imre: Janus Pannonius élete s művei. Katolikus Szemle. 1893. évf. – Hegedüs István: Janus Pannonius. Budapesti Szemle. 1894. évf. – Szabó Károly és Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár. III. és IV. köt. Budapest, 1896–1898. – Fraknói Vilmos: Mátyás király magyar diplomatái. Századok. 1899. évf. – Apponyi Sándor: Hungarica. Három kötet. Budapest és München, 1900–1925. – Hegedüs István: Egy angol humanista Janus Pannoniushoz. Akadémiai Értesítő. 1903. évf. – U. az: Titus Vespasianus Strozza és Janus Pannonius. U. o. 1908. évf. – U. annak cikke: Képes Magyar Irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. II. köt. Budapest, 1893. – Riedl Frigyes A magyar irodalom főirányai. Budapest, 1896. – Békesi Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából. Katolikus Szemle. 1902. évf. – Zalai János: Janus Pannonius mint utánzó. Fogaras, 1905. – Pais Dezső: Janus Pannonius Eranemusa és a latin klasszikusok. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1910. évf. – Hegedüs István: Janus Pannonius vallásos költeményei. Akadémiai Értesítő. 1913. évf. – Király György A trójai háború régi irodalmunkban. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Fináczy Ernő: A renaissancekori nevelés története. Budapest, 1919. – Siklóssy László: A magyar középkor erkölcse. Budapest, 1922. – Huszti József: Platonista törekvések Mátyás király udvarában. Minerva. 1924. évf. – U. az: Mategna és Janus Pannonius. Századok. 1926. évf. – U. az: Janus Pannonius asztrológiai álláspontja. Minerva. 1927. évf.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages