TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
A TIZENÖTÖDIK század Zsigmond király, Hunyadi János, Mátyás király és II. Ulászló kora. A hatalom és gyöngeség, az ellenség megfélemlítése és az ellenségtől való rettegés, a fény és árny váltakoznak benne. Zsigmond a római-német birodalom trónján ült, de hatalmának alapját magyar királysága adta meg. Hunyadi János egész Európát védelmezte, mikor a törökök ellen harcolt. Mátyás király nemcsak az országban tartott rendet, hanem nyugat felé is hatalmas erővel lépett fel. A magyar királyoknak ebben az időben épen olyan fényes udvartartásuk volt, mint az Anjou-házból származó uralkodóknak. Erős várak pompás kastélyok és fényes templomok emelkedtek. Fénykorát érte a gót stílus, gyökeret vert a renaissance-ízlés. A külföldi főiskolákat a magyar tanulók százai látogatták; itthon Zsigmond Óbudán, Mátyás Pozsonyban emelt egyetemet. Mátyás idejében kezdte meg működését Budán az első hazai nyomda is, bár hivatását csak nagyon rövid ideig teljesíthette.
A humanista szellem elterjedt az országban, a magyar papok és külföldi tudósok felvirágoztatták a renaissance-kor szellemi törekvéseit, egyben folytatták a régi stílusú latin irodalmat is, csak épen a magyarnyelvű irodalom nem mutat nagyobb arányú fejlődést. Az előbbi századhoz viszonyítva, itt is erős ugyan az emelkedés, de végső eredményben még ez a század sem nyujt többet, mint szójegyzéket, néhány kisebb verses és prózai szövegmaradványt, továbbá Szent Ferenc legendájának fordítását és az első magyar bibliafordítást. Ezzel szemben a latinnyelvű irodalom olyan kiválóságokkal büszkélkedhetik, mint Janus Pannonius és Temesvári Pelbárt.
A püspökségek székhelyein és a szerzetesrendek kolostoraiban lévő könyvgyüjtemények a hittudomány és az egyházi élet szolgálatában állottak. A latinnyelvű vallásos könyvek mellett csak szerényen húzódott meg itt-ott egy-egy római klasszikus. Elsőrangú könyvtára volt a pozsonyi kanonokok testületének: ez a káptalan a XV. század elején nyolcvankét kötet kéziratos latin könyvvel rendelkezett. A nagyszebeni plébánia bibliotékájában ugyanekkor negyven kötet könyv foglalt helyet.
Az irodalmi és tudományos hajlamú emberek a papi pályára készültek s vagy a káptalani vagy a kolostori iskolákban folytatták tanulmányaikat, aszerint, hogy a világi papsághoz vagy a szerzetesi éleihez volt-e kedvük. Aki valamennyire megtanult latinul, tudta a katolikus hittan legfontosabb tanításait és el tudta végezni a szertartásokat, azt pappá szentelték. Évről-évre nagy számban keresték fel a magyar papok és papjelöltek az olasz, francia, lengyel, cseh és német egyetemeket is. A bécsi egyetemre némelyik esztendőben több magyarországi hallgató iratkozott be, mint osztrák. Itt a négy nemzeti csoportba osztott hallgatóság között a negyedik csoport – a Natio Ungarorum – a magyarok nemzete volt.
A magyar és német szellemi élet között erős összeköttetés fejlődött, a bécsi egyetem tanárai jelentékenyen hatottak magyar tanítványaikra, az előadások és könyvek latin nyelve könnyűvé tette érintkezésüket. A magyar kolostorokban buzgón olvasták a németországi hittudományi munkákat, a német szerzetesek tanulsággal forgatták a magyarországi egyházi írók kéziratait. Míg az olasz egyetemi élet inkább- az ókori klasszikusok felé terelte a magyar egyetemi hallgatók érdeklődését, Bécs hatása a hittudomány és jogtudomány művelésének előmozdításában nyilvánult.
Mátyás király és Vitéz János esztergomi érsek 1467-ben egyetemet állítottak fel Pozsonyban, de ez a studium generale nem virágzott fel. Idegen országokból nem kaptak hallgatót, a magyar ifjak viszont jobban szerettek messze utazni és világot látni, ha már egyszer kimozdultak szülőfalujukból. A megszokás kedvesebbé tette Bécset, a felvidékiek közelebb kapták Krakkót. Amint ezen a két egyetemen, épen olyan figyelemmel fogadták a Magyarországból érkező hallgatóságot az olasz egyetemeken. A latin nyelv segítségével mindenütt boldogultak, a közös egyházi célok pedig erős közösségbe egyesítették a tanárokat tanítványaikkal, a magyar katolikusokat az idegen országok fiaival.
Milyen ebben az időben a magyar ember? A külföldiek feljegyzése szerint a magyar irtózik a békés nyugalomtól, a veszélyt semmibe sem veszi, szívesen hadakozik, az idegent nem szereti, büszkeségében meg is veti, csak lovával, gyomrával és pompakedvelésével törődik.
Ennek ellenére sem gyűlölik a magyart társországai. Mikor a dalmaták Velence hatalma alá kerülnek, mindig visszavágynak a magyar uralom alá, úgyhogy Velence csak a legerősebb katonai hatalommal tudja meggátolni, hogy a tengerparti olasz városok és szláv környékük a magyarokhoz ne pártoljanak.
A magyar nemes külső megjelenésében nyers, erkölcseiben szilaj. Mikor János váradi püspök az ország nevében üdvözlőbeszédet mond a megválasztott királyhoz, II. Ulászlóhoz, figyelmezteti őt, hogy a magyarokon csak az uralkodhatik, aki keményen fogja őket: «Csak arra az egyre figyelmeztetünk, midőn e harcias és kemény nép gyeplőit kezedbe veszed, hogy a magyarokat nem engedékenységgel, hanem szigorú eréllyel lehet csak féken tartani, nem kegyeskedéssel és a bűneik elnézésével, hanem vasvesszővel lehet csak engedékenységre szorítani». Ha nem is egészen így mondta a püspök, félve a hatalmas uraktól, a közfelfogás ez volt a magyarokról. Bonfinius az akkori felfogásnak ad kifejezést, amikor így ír az ország népéről: «A magyar nemzet megszokta, hogy a saját földjén, sőt a másokén is széltében uralkodjék, ezért nem tűri a jármot s háborúban győzhetetlen lévén, nem egykönnyen lehet leigázni».
A katonai fegyelem és az erkölcsi tisztesség háború esetén igen erős. «Sohasem lehetett látni – írja Bonfinius – semmiféle nemzetiségű katonaságot, amely a hideget és meleget, a fáradságot és éhséget jobban tudná tűrni, a parancsokat szívesebben teljesítené, az adott jelre szívesebben rohanna az ütközetbe, készebben tenné ki magát a halálnak s a katonai lázadást jobban megvetné, a táborban nyugodtabban és tisztességesebben élne, vallásosabban viselkednék, a lázongásoktól inkább tartózkodnék, az önuralmat és tisztaságot jobban megőrizné, minden káromkodástól, esküdözéstől, tisztátalanságtól jobban tartózkodnék. A lovasok nagy része, akiknek családjuk van, még ha három álló esztendeig kell is egyfolytában katonáskodniok, sohasem szegik meg a házastársi hűséget. Örökös becstelenséggel bélyegzik meg azt, akit fajtalanságon kapnak.»
Fény és árny váltakozik egymással. A nagy férfiak mellett léha lelkek hatalma nehezedik a nemzetre. Hunyadi János írja a pápának a várnai csata után: «A kereszténység szolgálatában az életet és a halált egyaránt megvetem. Erőfeszítéseimmel, míg a lélekzet bennem tart, míg a hazán ejtett sebeket meg nem gyógyítottam, róla a sebeket le nem töröltem, fel nem hagyok». S hogyan él ugyanekkor – Hunyadi János kétségbeesett harcainak korában, a nemzet fennmaradásáért folytatott gyilkos küzdelemben – a Habsburg-gyermek, V. László király? «Reggel, alighogy ágyát elhagyja, görög csemegeborral és cukorba főtt dióval kínálják; azután misére megy; amikor termeibe visszatér, terített asztal várja, szárnyas sültekkel és magyar borral. Ebédre mindig legalább tizenhárom ételt és erős osztrák borokat szolgálnak fel; ezalatt bohócok, énekesnők és táncosnők hatnak előadásukkal a király érzékiségére; míg gyenge elméjét hízelgő udvaroncok a nagyság álomképeivel töltik meg. Ebéd után a király pihen. Mikor felébred, erős bor és befőtt gyümölcs az érzékeket új gyönyörökre teszik fogékonnyá. Ekkor a király néha a tanácsosok ülésébe megy; de legtöbbször a városba lovagol kecses hölgyek látogatására. Visszajövet készen találja a vacsorát, mely válogatott gyönyöreivel késő éjjelig húzódik el. És ennek ellenére lefekvés előtt újból borral és cukros gyümölccsel kínálják.»
Az emberek indulatosak és kíméletlenek, erőszakosak és hálátlanok, önzők és törvénytiprók. Mátyás király fogságba veti édesanyja testvérét, Szilágyi Mihályt, s azzal fenyegeti, hogy lefejezteti, jóllehet neki köszönhette trónját. Megalázza Vitéz Jánost is, az ország prímását, aki a Hunyadi-házzal annyi jót tett s akinek szintén nagy része volt egykori neveltje trónrajuttatásában. Idegeneket nevez ki fényes állásokba, a budai plébánost a kalocsai érseki székbe ülteti, a kalocsai érseket pedig, mert bírálni merészeli politikáját, Árva várába záratja s ebből a fogságból még a római szentszék közbenjárása sem tudja kiszabadítani. Esztergomi érsekké Beatrix királyné nyolcesztendős unokaöccsét, az olasz földről idehozott hercegi gyermeket nevezi ki. Hiába figyelmezteti a pápa, hogy ez a kinevezés árnyat vet becsületére s egyben teljesíthetetlen is, mert van elég érdemes magyar pap, aki méltóbb az egyház kormányzatára: Mátyás óhajtása, megfellebbezhetetlen. Egész uralkodása az általa szentesített törvények megsértésének szakadatlan láncolata. Megszegi igéreteit, jelszava: gyűlöljenek, de rettegjenek tőlem. Nem csoda, ha a lángeszű és szeszélyes zsarnok ellen titokban annyi gyűlölet izzik. De ez legalább király; sok bajt csinál, de megvédi nemzetét.
A magyarság híre ez időben nemcsak nyugatra, hanem keletre is elhat. Előkerültek olyan orosz pénzek, melyekből nyilvánvaló, hogy «egész Oroszország ura», III. Iván moszkvai nagyfejedelem, Mátyás király aranyait utánozta. Az orosznyelvű köriraton kivül minden magyar ezen a pénzfajtán: előlapján Szent László alakja, feje körül a dicsfénnyel, kezében a bárddal; hátsó lapján Mátyás király címere a kettős kereszttel. Mikor III. Ivántól 1488-ban elbúcsúzik a magyarországi követ, az orosz nagyfejedelem a következő megbízást adja neki: «Kérd meg a mi testvérünket, Mátyás királyt, mutatná meg hozzánk való barátságát és küldene nékünk ágyúöntőmestereket, akik értenek az ágyúöntéshez és az ágyúkból való tüzeléshez és a városok megszállásához; és küldene hozzánk mestereket, akik értenek az ércmunkához, az arany- és ezüstművességhez és az ércnek a földtől való elválasztásához, mert az én földemben arany- és ezüstérc ugyan van, de azt a földtől elválasztani nem tudják; azután küldjön nekünk ezüstműveseket, akik tudnak jó ezüstedényeket készíteni, végre kőműves-építőket, akik értenek templomok, paloták és városok építéséhez. Amire pedig a mi testvérünknek, Mátyás királynak, a mi földünkön szüksége lesz, azt a mi testvérünktől mi sem vonjuk meg».
Ebben az időben már több szép város van Magyarországon, különösen a hegyes vidékeken. A budai várban és környékén templomok és paloták sorakoznak egymás mellé, az ország főpapjainak, főurainak és a királyi kancellária tisztviselőinek szépen díszített házai emelkednek itt, a polgárság is bőkezűen építkezik.
A városokban eléggé fejlett az ipar és a kereskedelem. A polgárság vagyonosodik, zárt világában a maga törvényei szerint él, a nemességtől és parasztságtól egyaránt elkülöníti magát. Nincs magasabb műveltsége, de azért szellemi színvonala jóval magasabb, mint a földbirtokain gazdálkodó úriosztályé. Szorgalma és takarékossága komoly erkölcsiséggel párosul. Erősen vallásos, papjait megbecsüli, az állami rendet hűségesen támogatja. A városokban más az élet, mint a király és az urak jószágain.
A városok falain kívül egyszerre megváltozik a világ. Pusztaságok, erdők, mocsarak váltakoznak egymással, itt-ott gazdag termőföldek, a legelőkön ménesek és gulyák. Az ország a maga egészében még mindig állattenyésztő s csak másodsorban földmívelő. A bányászat, ipar, kereskedelem nem érdekli a magyart. Itt a németeké az elsőség, ők laknak a városokban, míg a magyar nemesség birtokain él. A királyi udvar, a főpapok és a főurak kincseket költenek ugyan váraik és palotáik berendezésére, a földbirtokos nemességnek azonban elég a maga szerény nádfedelű háza, elég a maga kis termése. Eladni úgy sem tudja gabonáját, azért jobban kedveli az állattenyésztést. A szegedi, budai és bécsi piacokra, de egyebüvé is rengeteg paripát és vágóállatot hajtanak fel, a közvetítők jó pénzt adnak értük s a nemesfajú állatokkal elárasztják egész Németországot.
A jobbágyok igen nagy kiváltsága a szabad költözködés joga. A jobbágy szabad elhatározásától függ, megmarad-e földesura szolgálatában vagy nem. A földesúr engedélye szükséges ugyan elköltözéséhez, de ha az engedélyt nem nyeri meg, az ok nélkül ellenkező földesurat még meg is bírságolják. A jobbágyok természetesen bőven élnek ezzel a jogukkal s ha földesuruk megbántja őket, más földesúr szolgálatába szegődnek. Vízkereszt ünnepe táján nem egyszer egész népvándorlás támad az országban, mert ebben az időben ez az ünnep a szolgálat változtatásának napja.
Amit ma közbiztonságnak nevezünk, az nincs meg ebben az időben. Máról-holnapra arra ébrednek fel egyes vidékek lakói, hogy rablók látogatják a környéket vagy ellenséges csapatok fosztogatják és gyilkolják a tehetősebb embereket. Még a templom oltárai köré menekülő szerzetesek is rettegnek az ellenséges hordák dühétől. A huszita haramiák éppen olyanok, mint a törökök. Zsigmond király uralkodása alatt a kóbor csehek vadállati kegyetlenséggel kínozzák a Felvidék magyarjait, németjeit és tótjait, újból és újból rátörnek a kartauziak kolostoraira, elrabolják a templomok kincseit, megkínozzák a barátokat, gyujtogatnak és rabolnak. A lázadó erdélyi parasztok útját is égő falvak, kirabolt nemesházak és halomra ölt emberek tetemei jelzik. A törökök ezrével hajtják el foglyaikat rabszolgákul Ázsia és Afrika ismeretlen tájai felé.
Éhínség, pestis, árvizek, tűzvész, nemesi erőszakosság, jobbágylázadás, eretneküldözés, cseh pusztítás, német betörés, török dúlások s örökös harc nyugat és dél felé: ott járnak ezek a jólét és fegyvercsörgés nyomában. De mi ez az ozmán hatalomnak ahhoz a rombolásához mérten, melynek szörnyűségét a XVI. században annyiszor átélte a nemzet.
Irodalom. – Salamon Ferenc: Budapest története. Három kötet. Budapest, 1878–1885. – Csánki Dezső: I. Mátyás udvara. Budapest, 1884. – U. az: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Három kötet. Budapest, 1890. – Fraknói Vilmos: Hunyadi Mátyás király élete. Budapest, 1890. – Ortvay Tivadar: Pozsony város története. Három kötet. Pozsony, 1892–1900. – Wertner Mór: Az Árpádok családi története. Temesvár, 1892. – Schönherr Gyula: Hunyadi Corvin János. Budapest, 1894. – Király János: Pozsony város joga a középkorban. Budapest, 1894. – Békefi Remig szerk.: Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállásának ünnepére közrebocsát a hazai ciszterci-rend. Budapest, 1896. – Márkus Dezső szerkesztésében: Magyar törvénytár. I. köt. Budapest, 1899. – Erdélyi László szerkesztésében: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizenkét kötet. Budapest, 1902. – Császár Mihály: A magyar művelődés a XV. században. Budapest, 1902. – Márki Sándor: Mátyás király-emlékkönyv. Kolozsvár, 1902. – Forster Gyula: Magyarország műemlékei. Három kötet. Budapest, 1905–1913. – Relkovics Néda: Buda város jogkönyve. Budapest, 1905. – Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. 3. kiad. Budapest, 1906. – Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Budapest, 1908. – Berzeviczy Albert: Beatrix királyné. Budapest, 1910. – Békefi Remig: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910. – Marczali Henrik: Magyarország története. Budapest, 1911. – Fógel József: II. Ulászló udvartartása. Budapest, 1913. – Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete. 2. kiad. Nagyvárad, 1915. – Kováts Ferenc: A pozsonyi városgazdaság a középkor végén. Pozsony, 1918. – Bölcskey Ödön: Capistranói Szent János élete és kora. Három kötet. Székesfehérvár, 1923–1924. – Hóman Bálint: Magyar történet. Budapest, 1929-től.
