NÉHÁNY TANULSÁG.
NÉHÁNY TANULSÁG.
VISSZAPILLANTVA a magyarság középkori életére, csodálattal látja a történetíró, hogyan gyökeresedik meg ezen a népvándorlás viharaitól feldúlt földön egy barbár nemzet s hogyan lesz belőle a nyugati keresztény közösség értékes tagja. A Kárpátok medencéjében a húnok uralma száz évig sem tartott, a germán népek egymást váltották fel, az avarok harmadfélszáz év után összetörtek, a németek és szlávok sem tudtak megállani, csak mikor ideérkezett a magyarság, attól az időtől kezdve állandósul egy nemzet uralma a Duna-Tisza völgyében. Valami nagy vonzóerőnek kellett lenni a magyarságban, hogy csakhamar annyi értékes népelem csatlakozott hozzá s vallotta magát szívvel-lélekkel magyarnak. Előkelő német vitézek vándoroltak ide, olaszok és franciák telepedtek meg nagy számmal, dél és nyugat felől szlávok, keletről törökfajú népek jöttek át a Kárpátok bércein, mindezek jórészt magyarokká lettek. 1000 körül már olyan nagy volt a magyarok tekintélye, hogy Szent István Németország egyik előkelő dinasztiájából választhatta hitvestársát s ettől az időtől kezdve az árpádházi királyi család tagjai rokoni viszonyba kerültek Európa legtekintélyesebb uralkodó családjaival. Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Lengyelország, Csehország és Bizánc dinasztiái a sokszoros rokonság szálaival fűződtek a dicső emlékezetű Árpád-házhoz. Európa közvéleményébe már a tatárjárás idején bele volt vésve annak tudata, hogy nyugat civilizációját a magyarok védik a kelet romboló barbárainak ostromai ellen.
Bölcsen mondja a nemzet egyik nagy történetírója, Pauler Gyula, mikor végigpillant az árpádkori magyarok történetén: «Sokszor vetették fel a kérdést: mi az oka, hogy Magyarország, itt a négy folyam vidékén, megmaradt, a magyar országát, nemzetiségét fenntartotta, míg a húnok, avarok, más hatalmas népek elpusztultak, elenyésztek? A választ megadja a magyar nemzet jelleme, amilyennek a XI–XIII. században mutatkozott és mai napig sem változott. A nyugati világ határára telepedve, követte a vezért, ki a kereszténység kebelébe vezette, barátjának kezdé tekinteni a nyugat népeit, eltanult, követett sok jót, hasznost, amit náluk talált: mert értelmes és tanulékony. Megtűrt, sőt befogadott új meg új idegeneket; de azért úr és magyar akart és tudott maradni, mert megvannak benne az úri tulajdonságok: önérzet, méltóság, mely imponál, igazság, mely megbecsüli a jót, az érdemet, ahol találja, alattvalóját, idegen társait el nem keseríti, hanem megnyeri, lefegyverzi, lefegyverezve tartja. Akinél pedig a szépszer nem használt vagy aki kívülről támadott, annak fejére ütött, mert bátor, katonás volt mindig, kész a harcra, lóra termett, kezébe való volt a nyíl, a kard, a lándzsa; a veszélyt, a küzdelmet sohasem kerülte; soha semmit, csak azért, mert veszedelmes, abba nem hagyott. Szóval mindig nyílteszű, katonás nemzet volt és az maradt. Az tartotta fenn, az fogja fenntartani, míg a magyarok Istenének tetszeni fog».
A XIV. és XV. században egyre erősebb lett a magyarok országa. Az Anjou-ház uralkodása alatt és Mátyás király korában félelmes hatalom volt. Az európai országok között még 1501-ben, a gyönge Jagello-ház uralkodása idején is, úgy látták a külföld diplomatái, hogy az összes keresztény államok sorában rang szerint Magyarországé a negyedik hely s csak Németország, Franciaország és Spanyolország állanak előtte. Mindezt a nagy erőt nem csupán a fegyver alapozta meg és tartotta fenn, hanem a kereszténység ereje és a magyar papság bölcsesége. A papok voltak a magyar királyok legbiztosabb támaszai, a békében bölcs tanácsadók, a háborúban bátor katonák. A királyok hallgattak szavukra s ők a haza érdekében adták tanácsaikat. Mikor II. Géza király egy alkalommal háborút tervezett a Balkán népei ellen, a magyar püspökök megvizsgálták a villongás okait s úgy találták, hogy a magyarokban van a hiba, ők szegték meg a békességet óvták tehát a királyt, hogy ne kezdjen igazságtalanul háborút, mert Isten nem fogja segíteni. S a király felhagyott a háború tervével. Ilyen esetek, mikor nem az indulatok elvakultsága, hanem a tanácsadók megfontoltsága győzött, gyakoriak a magyar történelemben. Méltán figyelték meg a külföldiek a nemzet nagyjainak eszességét. Amikor V. István király találkozott Ottokár cseh királlyal, az idegen megfigyelők szerint sok okos szót lehetett ott hallani, «mert – úgymond a külföldi krónikás – azt tudják a magyarok».
Igaz, hogy örökös vérontásban telt a nemzet élete s nem sok ideje volt arra, hogy az irodalom és tudomány iránt érdeklődjék. Állami életében nem tudták megingatni, de hatalmi helyzetét csak úgy tarthatta meg, ha örökké a kardon nyugtatta kezét. Korholta is eleget Mátyás király a magyar urakat s teljes erejéből azon fáradt, hogy a főrangúakat és a nemeseket a műveltebb életmódra szoktassa, de a nemzet kiváltságosai a maguk harcias elfogultságában nem szívesen engedtek szavának. Kicsinyelték mindazt, amit királyuk a tudományért és művészetért cselekedett s nap-nap után megvádolták a királyi felséget, hogy csak játszik a pénzzel, a jobb célra szánt adókat felesleges haszontalanságokra pazarolja s a szigorú ősi erkölcsök helyébe idegenből átvett szokásokat ültet. Ahol ilyen makacsul merev volt a közszellem, mit tehetett ott a legjobb akarat is az irodalomért?
A középkori magyar irodalmi törekvések úgyszólván teljes egészükben a katolikus papság buzgóságának köszönhetők. A világi papok és a szerzetesek a nyugati szellemi törekvések sok kincsét áthozták a magyar földre. Mátyás király koráig úgyszólván mind elpusztultak ugyan a magyarnyelvű könyvek, nem maradt fenn sok a latinnyelvű kódexekből sem, azontúl azonban egyre sűrűbben jelentkeznek a magyar irodalom útjelző maradványai. Ezeket a megbecsülhetetlen emlékeket mind végigvizsgáltuk, a latin irodalmat is odacsatoltuk a magyar mellé s a kegyeletes emlékek segítségével bepillantást nyertünk félezer esztendő szellemi életébe. Nem volt ez a szellemi élet gazdag és virágzó, de nem volt sivár és terméketlen sem. Mire építhettek volna a mohácsi vész után következő nemzedékek, ha a magyar nyelvnek és magyar irodalomnak névtelen középkori hősei – a magyar prózai stílus és verselés úttörői – meg nem alapozták volna a szellemi művelődés jövőjét?
Irodalom. – A magyar középkor szellemét az okleveleken, törvényeken és krónikákon kívül legjobban a kolostori irodalom maradványaiból és néhány nagy összefoglaló munkából lehet megérteni. – Endlicher István: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Sanct Gallen, 1849. – Volf György: Nyelvemléktár. Tizenöt kötet. Budapest, 1874–1908. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. – U. az: A magyar nemzet története Szent Istvánig. Budapest, 1900. – Szilágyi Sándor szerkesztésében Marczali Henrik, Pór Antal, Schönherr Gyula és Fraknói Vilmos művei: A magyar nemzet története. I–IV. köt. Budapest, 1895–1896. – Hóman Bálint és Szekfü Gyula: Magyar történet. Budapest, 1929-től.
