DÉLSZLÁV SZÉPHISTÓRIÁK ÁTDOLGOZÁSAI.
DÉLSZLÁV SZÉPHISTÓRIÁK ÁTDOLGOZÁSAI.
A DÉLSZLÁV népköltészet hatását mutatja RÁSKAI GÁSPÁR verses meséje: Vitéz Francisco históriája. (1552.) «Egy régi dologról szép krónikát mondok, Kinek talán mását tü nem hallottátok, Egy ifju vitézről, kin csudálkozhattok, Szerelmes társáról, kin gondolkozhattok.» Franciskó vitéz, Zebernik vár ura, megjelenik Béla király budai udvarában, felesége hűségén összetűz Kasszánder vitézzel; ez haragszik reá, mert Franciskó legyőzte őt a lovagi mérkőzésen. Fogadnak az asszony hűségére s Kasszánder a maga rágalmazásának bizonyítására álnok módon megszerzi a hű feleségtől férje gyűrűjét és handsárát. A király elűzi Franciskót maga mellől, a vitéz elbujdosik, de magára maradt neje nem hagyja annyiban a dolgot, a cselt csellel iparkodik megtorolni, férfiruhát ölt, felveszi a Lorán nevet, bejut a királyi udvarba, ott úgy megkedvelteti magát Béla királlyal, hogy ez fiává fogadja. Az álruhába öltözött asszony leleplezi és kivégezteti Kasszándert, urát alacsony sorsából magához emeli s Béla király halála után örökli a trónt. A mesének közvetlen forrását nem ismerjük, az azonban bizonyos, hogy a magyar verselő változtatott eredetijének szövegén, az idegen személyeket és helyeket magyarokká tette. Maga a történet a világirodalom egyik legelterjedtebb meséje, európaszerte számos változatban élt a nép ajkán és az irodalomban. Hasonló tartalmú költemények bőséggel találhatók a horvátországi, boszniai, hercegovinai, szerbországi és montenegrói népköltési gyüjteményekben is. A magyar feldolgozás nyelv és verselés tekintetében eléggé kezdetleges.
Bankó leányának históriája (1570) szintén délszláv eredetű. «Halljátok meg mostan régi dolgot mondok, Az Béla királynak ideirül szólok, És az vén Bankónak leányárul szólok, Kit emlékezetért előtekben adok. Parancsolatja lőn az Béla királynak, És utána való sok fő-fő uraknak, Száz és hetvenhét szentelt vitézeknek, Hogy ők hamarsággal udvarhoz győlnének.» Bankó, az öreg horvát vitéz, nem mehet el Béla magyar király udvarába, de helyette elmegy legkisebb leánya, még pedig leventének öltözve. «Én szerelmes atyám, borotváltasd hajamat, Huszármódra mostan csináltasd ruhámat, És énvelem adjad te jó lovaidat, És velem bocsássad sok jó szolgáidat.» A lányos arcú lovag a királyi udvarban sorra leveri a vele vetekedő vitézeket s csak akkor fedi fel női voltát, mikor gályára száll és elevez a Dunán. «Utána, utána, vitézek, utána! Nagy szép folyó-sajkán sietnek utána, Örök feleségem lész: király azt mondja, Tinektek fejenként királynéasszonytok.» Hiába üldözteti a király, az eszes szűz megmenekül s otthon örömmel beszéli el kalandjait hahotázó atyjának. Az ismeretlen magyar költő horvát szöveg alapján szedte versekbe széphistóriáját. Mivel a horvát eredeti nincs meg, az átdolgozás önállóságát nem lehet ellenőrizni; meglepő azonban, hogy a XIX. századi horvát és szerb népköltési gyüjteményekben több olyan románcot találhatni, amelyek feltűnő egyezést mutatnak a XVI. századi magyar széphistóriával. A dalmát tengerparton különösen el volt terjedve ez az epikai ének. Lehet, hogy a magyar fordító rendelkezésére nem is állott semmiféle írott szöveg, hanem egy horvát vitéztől vagy szerb énekmondótól hallotta az érdekes mondát. A fordítás költői hajlamú énekszerző műve. Vidám hangja és népies kedvessége mellett van benne elevenség, fordulatosság és itt-ott ritmusosság is. A jóízű tréfa jelenetei balladaszerű tömörséggel perdülnek le az olvasó előtt. A szerelemre lobbant király izgatott vágyódása, a diadalmas leány kegyetlen csufolódása, a vén Bankó hahotája: csattanós, szinte mesteri befejezést adnak a költeménynek.
Délszláv széphistóriák átdolgozói:
RÁSKAI GÁSPÁR előkelő magyar úr volt; abból az ősi családból származott, amelyből Ráskai Lea, a margitszigeti kódexmásoló apáca. Ifjúkorában talán megfordult a széphistóriájában emlegetett Zrebernik boszniai vár tájékán is: ez a vár 1520-ig, míg a törökök el nem foglalták, a magyar koronáé volt. (Lehet egyébiránt, hogy az Alvinc vidékén fekvő erdélyi Zebernyik várra gondolt az énekszerző.) Ráskai Gáspár, mint a délvidéki harcokban vitézül harcoló csapatvezér, 1525-ben megkapta a temesi főispánságot; 1526 tavaszán pedig azt a megbízást nyerte, hogy Verbőczy István nádorral együtt irtsa ki a felvidéki bányavárosok luteránus eretnekeit és verje le a nehéz helyzetük miatt lázongó bányászokat. Megbízásának eleget tett, a kivégzések és vagyon-elkobzások megriasztották a német polgárságot és a felvidéki bányamunkásokat. Még ez év nyarán részt vett a mohácsi csatában. A rettegett hírű vitézt Török Bálinttal együtt beosztották II. Lajos király védelmére; mivel azonban csata közben Tomori Pál másfelé rendelte őket, mindketten megmenekültek, míg a király a csatatéren maradt. Ráskai Gáspár a kettős királyválasztás zavarait alaposan kihasználta: pusztított és rabolt a Felvidéken. Utóbb megcsendesedett, a sok csatán meg is csonkult, végső éveit birtokain és rokonai körében élte. – Verses elbeszélése: Egy szép história a vitéz Franciscóról és az ő feleségéről. Debrecen, 1574. (A szerző 1552-ben írta széphistóriáját, mikor alsólendvai atyafiságánál időzött. Ma ismert legrégibb kiadásán kívül még több régi nyomtatott szövegét ismerjük, így a kolozsvári 1579. évi és a kolozsvári 1601. évi kiadást. A XVII. századból két figyelmet érdemlő kéziratos másolata is maradt: az egyik a Lugossy-kódexben, a másik Petrovay Miklós énekeskönyvében.) – Ráskai Gáspár személyéről régebbi irodalomtörténetíróink semmit sem tudtak, széphistóriájáról Toldy Ferenc azt vélte, hogy meséje nem írott műből került ki, hanem valamelyik hézagos népregéből. (A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867.) – Heinrich Gusztáv idegen származásúnak vallotta a mesét. A magyar szerző, szerinte, valószínűleg olasz forrást vagy olasz forrásból eredő egyéb szöveget használt s ehhez keverte hazai vonatkozásait. (Vitéz Francisco meséje. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1879. évf.) – Szilády Áron gondosan egybeállította Ráskai Gáspár életrajzi adatait s a széphistóriához fűzött megjegyzéseiben nem tartotta lehetetlennek, hogy a majd minden népnél ismeretes mese Zrebernik várához fűzve, annak környékén, szájról-szájra járhatott. (Régi magyar költők tára. VI. köt. Budapest, 1896.) – A mese tárgya európai közkincs volt, mondja Bodnár Zsigmond, ezt a mesetárgyat a magyarok Béla királyhoz és Zrebernik várához kötötték; tagadhatatlan, hogy a magyar feldolgozás nagyon mögötte marad Boccaccio szép meséjének. (A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891.) – Horváth Cyrill szerint a magyar verselő, úgy látszik, valami latin elbeszélés után írta széphistóriáját, maga a latin szöveg Boccaccio egyik novellájának átdolgozása lehetett. Az ártatlanul meghurcolt, hűséges asszonyok típusa bejárt minden irodalmat és népköltészetet, a hitvese hűségére fogadó férj esete is közönséges motívum volt, ezt a mesét a helyi körülmények szerint változtatták, így alkalmazta Ráskai Gáspár is a magyar viszonyokhoz. (A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899.) – A szerb-horvát-bosnyák népköltészet hasonló meséit Szegedy Rezső tanulmányozta behatóan s ezzel világosságot derített a magyar szép história délszláv rokonságára. (A Vitéz Francisco délszláv rokonai. Irodalomtörténeti Közlemények, 1912. évf.) – Szilády Áron szövegkiadása: Régi magyar költők tára. VI. köt. Budapest, 1896. – Ráskai Gáspár: Egy szép história a vitéz Franciscóról és az ő feleségéről. Szilády Áron jegyzeteivel. Budapest, 1898. (Olcsó Könyvtár.)
SEMPTEI NÉVTELEN: A Béla királyról való és a Bankó leányáról szép história. (A fordító 1570-ben a Vág mentében, Sempte helységben, rendelte versekbe költeményét. «Horváttul magyarra nem rég fordéták, Sebes Vág mentiben Sempte városában, Rendelé egy iffiú gondolatjában, Az Istenhez való szerelmet mutatván.» Ezért nevezik a fordítót Semptei Névtelennek. – A Bankó-históriáról a költemény megtalálója, Széll Farkas, úgy vélekedett, hogy ennek a széphistóriának és a Vitéz Franciscónak meséje megengedhetővé teszi azt a feltevést, hogy a XVI. században volt egy magyar Béla-mondakör. (Egy XVI-ik századi kódex. Századok. 1884. évf.) – Ez a feltevés nem valószínű. Szegedy Rezső egybeállította a magyar széphistória délszláv rokonságát. (A Béla király és Bankó leánya forrása. Budapesti Szemle. 1913. évf.) – Hasonló megvilágosító adalékokat közölt a kérdés ismeretéhez – Pável Ágoston. (A Bankó leányáról szóló széphistória délszláv forrásai. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1913. évf.) – A magyar költemény stílus-értékéről irodalomtörténetíróinknak jó a véleménye. Beöthy Zsolt ezt a széphistóriát mind elevenség, mind fordulatos haladás, mind ritmus tekintetében jelesebbnek mondja akár Ráskai Gáspár, akár Istvánffy Pál, akár a Pataki Névtelen verses elbeszéléseinél; egyedül Gyergyai Albert Árgirusa különb nála, mert ez az előadás csinosságára és élénkségére nézve az első helyet érdemli valamennyi e korbeli rege között. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.) – Bodnár Zsigmond gyönyörű tréfás balladának nevezi a költeményt; a magyar átdolgozó igazi költő volt; ezt előadásának drámai élénksége, ügyes fordulatai, naiv nyelve és a ritmushoz való finom érzéke egyaránt mutatják. (A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891.) – Horváth Cyrill kiemeli a széphistória tiszta népiességét, a népies motívumokon kívül a hang népies zamatát, általában az egész költemény kedvességét. (A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899.) – Dézsi Lajos szerint ez az elbeszélő vers valamennyi régi széphistóriánkat felülmulja előadásának balladai elevenségével. Közvetlen forrását nem ismerjük, csak XVII. századi és későbbi horvát és szerb rokonait. A magyar szerző talán nem is kéziratból dolgozott, hanem valamelyik délszláv énekestől hallotta az éneket, hiszen ezek az énekmondók akkor még együttéreztek és versenyre keltek velünk királyaink és hőseink magasztalásában. (Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927.) – A kéziratban maradt széphistória szövegét először Széll Farkas közölte 1884-ben egy verses elbeszéléseket tartalmazó kódexből. Szövegkiadása: Egy XVI-ik századi kódex históriás énekei. Századok, 1884. évf. (Megjegyzendő, hogy a kódex nem a XVI. századból, hanem a XVII. századból való.) – Dézsi Lajos szövegkiadása: Régi magyar költők tára. VIII. köt. Budapest, 1930.
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. I. köt. Budapest, 1879. – Heinrich Gusztáv: Vitéz Francisco meséje. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1879. évf. – U. az: Boccaccio élete és művei. Budapest, 1881. – U. az: Ráskai Vitéz Franciscójához. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1882. évf. – Széll Farkas: Egy XVI. századi kódex históriás énekei. Századok. 1884. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. VI. köt. Budapest, 1896. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XI. köt. Budapest, 1906. – Badics Ferenc: XVI. századi elbeszélő költészetünk. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Visnovszky Rezső: Széphistóriáink olasz-latin csoportja. Budapest, 1907. – Szegedy Rezső: A Vitéz Francisco délszláv rokonai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1912. évf. – U. az: A Béla király és Bankó leánya forrása. Budapesti Szemle. 1913. évf. – Pável Ágoston: A Bankó leányáról szóló széphistória délszláv forrásai. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1913. évf. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – U. az: Régi magyar költők tára. VIII. köt. Budapest, 1930.
