OLASZ SZÉPHISTÓRIÁK ÁTDOLGOZÁSAI.

Teljes szövegű keresés

OLASZ SZÉPHISTÓRIÁK ÁTDOLGOZÁSAI.
AZ OLASZ eredetű verses elbeszélések közül időrendben első ISTVÁNFFY PÁL elbeszélő költeménye Volter királyról: Historia regis Volter. (1539.) «Egy krónikát mondok, urak, hallgassátok, kinek talán mását ti nem hallottátok, Egy olasz leányrul kin csudálkozhattok, Asszonyházastoknak például adhatjátok.» Volter király ki akarja próbálni felesége hűségét, ezért nejét válogatott lelki kínokkal gyötri éveken keresztül; de hiába veszi el tőle még gyermekeit is, Grizeldisz megmarad rendíthetetlen szeretetében; nyájasan szolgálja urát még akkor is, mikor Volter király menyasszonyt vezet a házba. Ekkor véget ér a meggyötört nő szenvedése. A király magához öleli s felvilágosítja, hogy a menyasszony az ő leányuk, öccse meg a fiuk; azontúl boldogan élnek halálukig. Istvánffy Pál a csodálatos hűségű feleség történetét Petrarcának abból a latin prózai elbeszéléséből írta, melyet az olasz költő Boccaccio egyik novellája után készített. A Boccaccio Petrarca-féle Grizeldisz-történet népszerű volt egész Európában; magyar feldolgozását szívesen olvasták Magyarországon is. A négyesrímű tizenkettősökben megverselt históriának nincsenek költői szépségei.
Boccaccio novelláit a magyar írók Beroaldus Fülöp olasz humanista latin fordításában olvasták. Ennek nyomán szedte rímekbe ENYEDI GYÖRGY is a Tankréd-mondát: Gismunda és Gisquardus históriáját. (1574.) Gismunda, a szép özvegy, atyjának, Tancredus királynak, salernumi udvarában siratja elhalt férjét, de később beleszeret Gisquardus kancellárba, viszonyt köt vele, ez lesz a veszte. Kegyetlen atyja elfogatja a kancellárt, kérdőre vonja titkos szerelméért, azután megöleti s szívét elküldi leányának. A király főleg azt nem tudja megbocsátani, hogy egy pór származású ember merészkedett leánya kegyeibe férkőzni, ezért korholja Gismundát is, hiába hivatkozik az özvegy a szerelem korlátokat nem ismerő erejére. «Őt szerettem atyám mindenekfelett, Mert méltóbb volt hozzám egyebek felett, Míg az Isten el nem veszi éltemet, Soha tőle nem vonszom szerelmemet.» Mikor Gismunda megkapja szerelmese szívét, mérget iszik s iszonyú kínszenvedés közben hal meg. Tancredus sírva borul leánya holttestére, azután öngyilkos lesz. «Így veré meg Isten Tancredus királyt, Minden gazdagsággal elveszté házát, Idegennek juttatá birodalmát, Így adá meg kevélységnek jutalmát. Példa lehet Tancredus nagy sokaknak, Kiváltképen penig jámbor atyáknak, Megbecsülvén idejét ifjúságnak, Ne rekesszék utát az házasságnak.» A széphistória fordítója nem ragaszkodott szolgai módon latin szövegéhez, sőt itt-ott önálló gondolatokat is iktatott a szomorú történetbe. Állandóan oktat és elmélkedik. Ha itt-ott kifogy intelmeinek bőségéből, példákat sorol fel a Szentírásból, a görög regékből, a római mondákból, a történelemből; szívesen ad hosszabb beszédeket is hősei ajkára; az érzelmeket sem rajzolja szűkszavúan. Bátorságára vall, hogy a lélek nemességét és a tudomány becsületét az örökölt nemesség fölé helyezi: a címet az elődök hagyományozzák, a rangot meg lehet kapni pénzért. «Bolondságnak mondom azzal kérkedni, Eleinknek jelével dücsökedni, Jó erkölccsel semmit bizonyítani.» Minden ember egyenlő, nincs különbség úr és paraszt között. Mikor a király keseregve feddi leányát, hogy miért gyalázta meg nagytekintélyű házát alacsony sorsú emberrel; miért szerette a nem nemest, mikor udvarában hercegek között válogathatott volna; Gismunda ezt feleli atyjának: Isten végzése ellen nem lehet tusakodni, a szerelem ellen nem harcolok; inkább a halálba megyek, de nem hagyom el Gisquardust; életem nyíló rózsa, miért szenvedjek kőfal közé zárva; igaz, hogy szeretőm nem királyi nemből való, de ha összehasonlítom őt a főrangú emberekkel, hozzá hasonlót nem találok egyet sem; a nemesség és a gazdagság a szerencse dolga, én inkább az erkölcsöt és a tudományt becsülöm; a történelem példái is azt bizonyítják, hogy a származás nem minden; a római birodalmat pásztorok alapították, Tullus Hostilius parasztfiúból lett Róma királya, Ptolomeus király szegény ember gyermeke volt, Dárius király poroszlótól származott, Maximinus császár egy kötélverő fiához adta feleségül leányát országával együtt. «Semmi rendet nem utál az Úr Isten, Személyválogatás mert nála nincsen.»
Beroaldus Fülöp Boccaccio-átdolgozása szolgált forrásul SZEGEDI VERES GÁSPÁRnak is Titus és Gisippus históriája megírásában. (1577.) Két önfeláldozó nemesifjú igaz barátságáról szól ez a história. Titus, egy római senator fia, Athénben tanul s benső barátságot köt szállásadója fiával, Gisippussal. Olyan nagy a barátságuk, hogy Gisippus még mátkájáról is lemond, mikor észreveszi, hogy Titus szerelmes a leányba. A római ifjú hazaviszi Sohhroniát, az athéni ifjú pedig szegény sorsra jut, bujdosásában Rómába kerül, gyilkosság gyanújába keveredik, ártatlanul vérpadra hurcolják. Ekkor ismer rá Titus, magára vállalja a gyilkosságot, de az igazság kiderül. Titus megosztja vagyonát barátjával s feleségül adja hozzá testvérét, Fulviát. «Együtt azért ők maradtanak vala, Szeretettel mind holtig laktak vala, Nagy tiszteket végre viseltek vala, Holtok után jó hirek maradt vala.» A moralizáló elem ebből a széphistóriából sem hiányzik, a görög-római tárgyú mesét keresztény világfelfogással mondja el a szerző. Énekének végső tanulsága: «Nem lehet drágább jószága senkinek, Mint hűsége jámbor házastársának, Tiszta szüve megpróbált barátjának, De mint fejér hollók, ezek oly ritkák».
Kedves meséje lett a magyar népnek Árgirus históriája. Szerzője, GYERGYAI ALBERT, széphistóriája elején olasz forrására hivatkozik: «A tündérországról bőséggel olvastam, Olasz krónikából kit megfordítottam, És az olvasóknak mulatságul adtam, Magyar versek szerint énekbe foglaltam». Akléton királynak van egy szép kővára, ebben egy gyönyörű kertje, a kertben egy csodálatos almafája; mindenki csodálja az ezüstvirágú fát, de termését nem láthatja senki, mert éjszaka megérik ugyan az alma, de reggelre egy sem marad a fán. A király búsul, kikérdezi a fa őrzőit, ezek elmondják, hogy akaratuk ellenére aludtak el a fa alatt: éjjel álmot hordozó szellő jött rájuk, félholtan estek a földre s reggelre nyoma veszett az almáknak. Akléton maga elé hivatja a jövendőmondó Filarinust s az ördögségekben bölcs férfiú három napi gondolkodás után felvilágosítja a királyt és három fiát a dolgok állásáról: a fát olyan személy ültette a kertbe, aki látni kívánja az egyik királyfit; Akléton fiain kívül más nem is oltalmazhatja meg a fa termését; mindez azonban még nagy bánatára lesz a királynak. Filarinus szép ajándékot kap jövendőmondásáért, Akléton pedig a fa újabb virágzásakor elküldi legnagyobb fiát a termés őrzésére. Az álmot hozó szellő elnyomja a királyfit, hasonló módon jár a középső fiú is. A király magánkívül van haragjában, még Filarinus fejét is leütteti. Ekkor legkisebb fia, Árgirus, ajánlkozik, hogy kipróbálja szerencséjét. «Tekintetes ifjú az Árgirus vala, Nagy ékes beszédű, szép termetű vala, Szép ékes erkölccsel felruházva vala, Miért az országban neki híre vala.» Vigasztalja apját-anyját, elmegy a kertbe, lefekszik a fa alá s látja, hogyan hull el a fa virága, hogyan nőnek az almák. Most lassú szellő zúgása közben hét hattyú száll a kertbe, hat mindjárt elröppen, de a hetediknek Árgirus megfogja a lábát. A hattyú megszólal: «Ne siess királyfi az én halálomra, Mert nem jöttünk neked, higyjed, ártásodra». Másodszor is megrázza magát a fehér hattyú s ekkor leányábrázatba öltözik: Ne félj szép szerelmem, királynak szép fia, érted ültettem ezt a fát, én magam a tündérek király a vagyok. Gyönyörű volt a leányzó; tündöklőbb, mint Juno, Pallas, Venus, Minerva, Dido és a muzsák; aranyszínű haja a földig ért. Boldog szerelemmel ölelgetik egymást, sok nyájaskodásuk után mély álomba merülnek. Hajnal felé egy vénasszony besurran a kertbe, levágja a leány haját, az aranyszálakat a királyi párhoz viszi; csak ekkor serken fel a leány, jajveszékelni kezd szégyene miatt s azért is, hogy most már a tündérek törvénye szerint nem lehet Argirus felesége. Hiába könyörög a királyfi, szerelmese eltűnik; hiába vigasztalja atyja-anyja, az ifjú vigasztalhatatlan. A vén asszonyt ló farkára kötözik, testét négy részre vágatják, azután Árgirus kijelenti, hogy nem marad tovább otthon. «A szegény Árgirus hegyeken-völgyeken, Mind éjjel mind nappal észak felé megyen.» Egyszer egy barlanghoz ér el inasával, ott egy szörnyű külsejű embert talál, ettől is tudakolja a fekete várost és ennek nyomán a tündérek országát. A barlanglakó bűbájos egy sánta embert ad a királyfi segítségére, ez megmutatja az utat a fekete városba, itt egy gazdag özvegyasszony házába száll meg az ifjú. Az asszony nyomra vezeti ugyan, de azután azt gondolja, hogy jobb lesz, ha Árgirus az ő leányát veszi feleségül, ezért összebeszél a királyfi inasával s meghiúsítja a szerelmes pár találkozását. Árgirus megöli a hűtlen inast, megátkozza a cselszövő asszonyt, tovább bujdosik s végső kétségbeesésében öngyilkos akar lenni. Ekkor találkozik a három ördögfiúval: ezek egy barlangban iszonyú kiáltozásokkal küzdenek atyjuk örökségéért. Argirus versenyfutásra buzdítja őket, közben magára ölti a bűvös örökséget, a bocskort és a palástot, kezébe veszi a bűvös ostort, azután felkiált: «Hipp, hopp, szeretőmnél legyek!» Egy gyönyörű vár közelében száll le a levegőből, ez a tündérek birodalma. A királyfi szerelmesének szolgálói mindjárt ráismernek Árgirusra, csak maga a tündérleány nem tudja elhinni cselédei híradását s mind a három szolgálóját arcul veri, mikor azzal futnak hozzá, hogy «A te szép szeretőd ihol jő asszonyom!» Annál nagyobb a boldogsága, mikor megpillantja a fáradt vándort s bevezeti a csodálatosan szép tündérvárba. Vígan lakomáznak, de a mulatság közben Árgirus háromszor arcul veri mátkáját. A leány kétszer alázatosan tűri az ütést, de harmadszor felkiált: «Te Árgirus, ezért fáradtál-e értem, Hogy vendégim előtt így gyalázz meg engem? Szégyennel illessed én királyi fejem? Mondjad okát mostan énnekem, édesem!» Árgirus megmagyarázza kegyetlenségét: elhagytam érted szüleimet, elbujdostam gazdag országomból, veszedelmes helyeken forogtam szerelmedért s te mégsem hitted, hogy eljövök érted, hanem háromszor arcul csaptad szűzleányaidat. «Monda a szép leány: Árgire, szerelmem, Most látom gonoszból, hogy nem ütél engem, Ezzel nem kisebbül az én emberségem, Sőt inkább öregbül az én tisztességem.» Ettől kezdve zavartalan nagy szerelemben élnek egymással. «A tündér leánynak sem buzog már szíve, Helyén vagyon immár bujdosó elméje, Minden bánatjának vagyon immár vége, Ez históriának is legyen már VÉGE.» – A négyesrímű tizenkettősökben írt széphistória közvetlen forrása nem ismeretes. Hasonló mesék különösen az olasz irodalomban találhatók nagy számmal. Ezek közül a magyar széphistória a XV. századi Leombruno-meséhez áll legközelebb. A magyar átdolgozó érdeme az, hogy költői előadásra törekedett s nyelvében kerülni iparkodott a régebbi széphistóriák szembeszökő érdességeit.
Olasz széphistóriák átdolgozói:
ENYEDI GYÖRGY erdélyi születésű író. Itthoni tanulmányainak befejezése után olaszországi, németországi és svájci iskolákban tanult; hazatérve, 1574-ben, a kolozsvári unitárius iskola tanítója lett. Hitfelei később lelkipásztorrá, 1592-ben püspökké választották. Negyvenkét éves korában, 1597 november 24-én, halt meg. Élete vége felé görögből latinra fordította Heliodorus regényét, a Historia Aethiopicát, de ez a munkája kéziratban maradt. – Verses elbeszélése: Historia elegantissima regis Tancredi filiae nec non secretarii regii Gisquardi. Igen szép história a Tancredus király leányáról Gismundáról és a királynak titkos tanácsosáról Gisquardusról, kik között felbonthatatlan szeretet lévén egymásért halálra adták magukat, olasz nyelvből a Bocatiusból deákra fordíttatván Philippus Beroaldus által, magyar nyelvre pedig fordíttatván G. E. T. által. Kolozsvár, 1582. (A ránk maradt kiadások közül ez a legrégibb, de már előbb is kinyomtatták. A szerző 1574-ben szedte versbe szövegét. Nevét a versfőkbe rejtette: Georgius Enyedi Transsylvanus. Széphistóriája a XVI. és XVII. században több ízben megjelent.) – Henrich Arnold szövegkiadása: Enyedi György Tancredus király leánya Gismunda és Gisquardus széphistóriája. Kolozsvár, 1912. – Dézsi Lajos szövegkiadása: Régi magyar költők tára. VIII. köt. Budapest, 1930.
GYERGYAI ALBERTRŐL nevén kívül semmit sem tudunk. Nevét az Árgirus-történet versfői őrizték meg. Költeményének legrégibb kéziratai töredékes másolatok: a sárospataki töredék 1600 tájáról való, a Tatrosy György verseskönyvében megőrzött szöveg 1628. évi másolat. A legrégibb nyomtatott szöveg töredékei egy 1641-ben megjelent magyar könyv táblájából kerültek elő. – Korunkra jutott első teljes kiadása: História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról. Buda, 1749. (Azontúl sokszor.) – Hogy az Argirus-mese a XVII. században kedves olvasmánya volt a széphistóriákat kedvelő közönségnek, ezt egyes megjegyzésekből (Csombor Márton Europica Varietasa: 1620, Comico Tragoedia: 1646, Vásárhelyi Daloskönyv: 1662, Murányi Vénus: 1664.) és néhány egyházi író haragos kijelentéséből következtethetjük. A szent könyvek forgatását sürgető papok többször kikeltek prédikációikban az «utálatos» hazug, hiábavaló» szerelmi história ellen. A széphistória még a XVIII. és XIX. században is sokszor megjelent a vásári nyomdatermékek sorában. (Szinnyei József írói lexikona 1749-től 1849-ig huszonkét kiadását sorolja fel.) – A magyar nép megkedvelte az olasz eredetű mesét; Árgirus királyfi és Tündér Ilona alakja helyet kapott az egyszerű emberek képzeletében. Még a XIX. század költői is érdeklődéssel fordultak Árgirus története felé. (Vörösmarty Mihály drámai költeménye: Csongor és Tünde, Balogh István színműve: Árgirus és Tündér Ilona, Nagy István színműve: Árgirus királyfi, Szigligeti Ede színműve: Árgyil és Tündér Ilona, Jakab Ödön elbeszélő költeménye Árgirus.) – A XIX. század elején Barac János brassói tanító román nyelvre fordította a széphistóriát. (Nagyszeben, 1800.) Ezt a munkát jó ideig eredeti költeménynek tartották, sőt Fischer L. V. németre is lefordította. (Rumäniche Revue. 1888.) – Árgirus históriájáról Toldy Ferenc egyidőben úgy vélekedett, hogy az Árgirus-mese egy erdélyi népmondán alapszik, de később a spanyol Amadis-mondakör regéiben nyomozta a forrást. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 2. kiad. Pest, 1872. A magyar költészet kézikönyve. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1876.) – Utána Váli Béla kísérlette meg néhány problémának megoldását. (Argir a magyar költészetben. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1882. évf.) – Volf György az ingadozó név-megfejtésekkel (Gergei, Görgei, Gergai, Gyergyei) szemben kimutatta, hogy az Árgirus fordítóját Gyergyai Albertnek hívták. (Hogy hítták az Árgirus szerzőjét? U. o. 1882. évf.) – Heinrich Gusztáv főleg a mese külföldi kapcsolatairól adott fölvilágosításokat. (Argirus. Budapesti Szemle. 1889. évf.) – Bognár Teofil bizonyítása szerint a magyar tündérrege az olasz Leombruno-mese szabad átdolgozása. (Argirus. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1894. évf.) – Binder Jenő amellett foglalt állást, hogy a magyar tündérrege és a Leombruno-mese ugyanazon meseképletnek, a Meluzina-féle típusnak, különböző két hajtása. (Gyergyai Árgirusának forrása. U. o. 1894. évf.) – A mese magyar feldolgozásáról irodalomtörténetíróink elismerően nyilatkoztak. Toldy Ferenc szerint a XVI. század regényes költeményei között egy sincs, mely feltalálás, előadás, nyelv és verselés tekintetében Gyergyai Albert Árgirusát meghaladná. (A magyar költészet kézikönyve. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1876.) – Beöthy Zsolt szerint valamennyi e korbeli rege között az előadás csinosságára és élénkségére nézve az Árgirus érdemli az első helyet. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.) – A legköltőibb átdolgozások egyikének mondja a tündérmesét Bodnár Zsigmond. (A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891.) – A magyar nép, úgymond Horváth Cyrill, ebben a szép mesében a saját mesevilágának szellemére és tulajdonságaira ismert, azért is szerette meg annyira. (A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899.) – A népies hagyományok hosszú életére jellemző, hogy Kodály Zoltán egyik, 1914. évi, népköltészeti gyüjtő útján a bukovinai magyarok közt ráakadt az Árgirus szövegére és dallamára. (Árgirus nótája. Ethnographia. 1920. évf.) – Toldy Ferenc szövegkiadása: A magyar költészet kézikönyve. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. – Balassa József szövegkiadása: História Árgirusról. Budapest, 1910. (Magyar Könyvtár.) – Király György szövegkiadása Árgirus és Tündér Ilona históriája. Gyoma, 1921. (Monumenta Literarum.)
ISTVÁNFFY PÁL előkelő magyar nemescsaládból származott. Nemzetségének ősi fészke Baranya megye egyik kis helységében, Kisasszonyfán, volt. Atyja baranyai alispán, 1505-ben a vármegye követe a rákosi országgyűlésen; anyja egy tolnamegyei nemesúr leánya; hat testvére közül egyik testvérbátya a mohácsi csatában esett el. Mivel papnak szánták, latin iskolákat végzett; a páduai egyetemen éveken keresztül tanulta a latin és a görög nyelvet, a természettudományokat és a jogot; Itáliában volt a mohácsi csata idején is. Hazatérve baranyamegyei jószágain gazdálkodott. Mikor Szolimán szultán 1532-ben Magyarországba vonult, a törökök fogságába esett s csak nagy összegű váltságpénz árán tudott kiszabadulni. János király utóbb birtok adományozásával jutalmazta meg jeles szolgálataiért. A király halála után a törökök előnyomulása menekülésre kényszerítette, a hódítók 1543-ban minden birtokát elfoglalták, nejével és gyermekeivel együtt földönfutó lett. Szerencséjére I. Ferdinánd király védelmébe vette s mint kiváló törvénytudót különböző kiküldetésekre alkalmazta. Tagja lett a Pozsonyban ülésező királyi helytartó-tanácsnak; évi fizetése háromszáz forint volt, ez abban az időben igen jó javadalmazásnak mondható; csak az volt a baj, hogy a királyi kincstár nem mindig tudott fizetni. Mint helytartó-tanácsos előkelő bizalmi szolgálatot töltött be, résztvett több diplomáciai tárgyalásban, tagja volt annak a bizottságnak is, mely Fráter Györggyel 1549-ben Erdély átadásáról tárgyalt. 1553 április 9-én halt meg Nemti községben, Nógrád megyében. Két házasságából hét gyermeke született; ezek közül az egyik Szigetvár 1566. évi ostromában esett el; a másik, Istvánffy Miklós, az ország legelőkelőbb államférfiainak sorába küzdötte fel magát s hírneves történetíró lett. – Verses elbeszélése: Historia regis Volter. Debrecen, 1574. (A szerző még János király uralkodása idején, 1539-ben, írta széphistóriáját, de munkája csak később jelent meg nyomtatásban; mindenesetre előbb, mint ma ismert első kiadása, az 1574. évi. A XVI. századból ismerjük még egy 1580. évi kolozsvári kiadását és egy évszám nélküli lőcsei kiadását. Lényeges eltérés nincs a szövegek közt.) – Szilády Áron szövegkiadása: Régi magyar költők tára. II. köt. Budapest, 1880. – Vende Ernő szövegkiadása: Volter és Griseldis. Budapest, 1907. (Olcsó Könyvtár.)
SZEGEDI VERES GÁSPÁRról csak annyit tudunk, hogy 1577-ben a Szamos mentében, Dés városában, öntötte versekbe széphistóriáját. Ez a Beroaldus-átdolgozás jóval gyöngébb Enyedi Györgyénél. – Szép rövid história két nemes ifjaknak igaz barátságukról. Kolozsvár, 1578. (E kiadáson kívül a XVII. század végéig még három kiadását ismerjük.) – Visnovszky Rezső szövegkiadása: Széphistóriáink olasz-latin csoportja. Budapest, 1907. – Dézsi Lajos szövegkiadása: Régi magyar költők tára. VIII. köt. Budapest, 1930.
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – U. az: A magyar költészet kézikönyve. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. I. köt. Budapest, 1879. – Pauer Károly: Volter és Grizeldisz Istvánffy Páltól. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1879. évf. – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. II. köt. Budapest, 1880. – Heinrich Gusztáv: Boccaccio élete és művei. Budapest, 1882. – Váli Béla: Argir a magyar költészetben. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1882. évf. – Volf György: Hogy hitták az Árgirus szerzőjét? U. o. 1882. évf. – Heinrich Gusztáv: Argirus. Budapesti Szemle. 1889. évf. – Jakab Elek: Enyedi György élete. Keresztény Magvető. 1890. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Bognár Teofil: Argirus. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1894. évf. – Binder Jenő: Gyergyai Árgirusának forrása. U. o. 1894. évf. – Imre Sándor: Irodalmi tanulmányok. II. köt. Budapest, 1897. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Badics Ferenc: XVI. századi elbeszélő költészetünk. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Vende Ernő: Volter és Griseldis. Budapest, 1907. – Visnovszky Rezső: Széphistóriáink olasz-latin csoportja. Budapest, 1907. – Ferenczi Sári: Árgirus király széphistóriájának múzeumi csonka példányáról. Magyar Könyvszemle. 1907. évf. – Bokor János: Giovanni Boccaccio Decameronja. Brassó, 1909. – Holub József: A Kisasszonyfalvi Istvánffy-család. Turul. 1909. évf. – Balassa József: História Árgirusról. Budapest, 1910. – Gulyás József: Az Árgirus-mese feldolgozásai. Sárospatak, 1910. – Holub József: Istvánffy Pál. Békefi-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Henrich Arnold: Enyedi György Tancredus király leánya Gismunda és Gisquardus széphistóriája. Kolozsvár, 1912. – Csura Miklós: Árgirus históriája. Gyulai katolikus gimnázium értesítője. 1912. – Zolnai Béla: Az Árgirus-kérdés történetéhez. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Dézsi Lajos: Egy elveszett magyar verses Boccaccio-novella. U. o. 1913. évf. – Gulyás József: Benkő József becsülete. Irodalomtörténeti Közlemények. 1913. évf. – U. az: Néhány adat az Árgirus-meséhez. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1914. évf. – Kanyaró Ferenc: Árgirus históriájának 1618-iki kézirata. Ethnographia. 1914. évf. – Harsányi István és Gulyás József: Az Árgirus legrégibb kéziratának sárospataki töredéke. U. o. 1914. évf. – Rajka László: Heliodorus Aithiopikájának feldolgozásai a magyar irodalomban. Kolozsvár, 1917. – Kodály Zoltán: Árgirus nótája. Ethnographia. 1920. évf.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages