A PROTESTÁNS VALLÁSOS IRODALOM ÉS EGYHÁZI SZÓNOKLAT.
A PROTESTÁNS VALLÁSOS IRODALOM ÉS EGYHÁZI SZÓNOKLAT.
A XVII. SZÁZAD elején keserves éveket élt át a magyarság. A török hódoltság területén keresztül-kasul gázoltak a szultán csapatai, a Felvidéket és a Dunántúlt szakadatlanul támadta az izlám, Erdélyt Rudolf német-római császár és magyar király idegen zsoldosai fosztogatták. A tizenöt évig tartó háború nyomorba döntötte az egész országot. Az irodalmi törekvések még a magyaroktól védett területeken is nagyon szerények voltak; az írók becsvágya jó ideig csak a hitvitákban és prédikációkban jutott kifejezésre.
A protestantizmus a magyarság romlásáért a katolikusokat tette felelőssé. Hogy Magyarország pusztulásának a katolikusok az okai, ezt a vádat leghatásosabban MAGYARI ISTVÁN sárvári evangélikus prédikátor fogalmazta meg. Magyari István szigorú erkölcsbíró volt, jó hazafi, lelkes luteránus. Az országokban való sok romlásoknak okairól (1602) írt könyvében szenvedélyes erővel fejtegette, hogy az országot a katolikus dogmák és szertartások miatt sújtja az igazságos Isten. Hajlékonyabban írt, mint bármelyik korabeli hitvitázó. Lendületességre törekvő stílusa szinte kiválik a kifejezéseit nem válogató, nyershangú századból.
Nevezetes könyve terjedelmes ajánlólevéllel kezdődik. Ebben a Nádasdy Ferenc dunántúli főkapitányhoz intézett fejtegetésben összefoglalja vitairatának egész tartalmát. Nagy az Úristen jósága – úgymond – mert a hálátlan világnak odaadta szerelmes fiát, Jézus Krisztust, s kinyilatkoztatta akaratát az Ószövetségben és az Újszövetségben. Mi, evangélikusok, az igaz vallást hirdetjük, mi egyedül a Szentírásból tanuljuk az üdvösség útját s mégis milyen nagy torokkal kiáltoznak ránk a pápisták, mennyi szitkot vernek fejünkhöz, mennyi rágalmat szórnak ellenünk. «Akár a víz, döghalál, drágaság s akár a pogány ellenség hatalmazzék el rajtunk, legottan minket kapnak elő és azt mondják, hogy mi legyünk Luther Mártonnal minden nyomorúságoknak okai, mert csak Luther Mártontól fogva kezdette volna a keresztyéneket a pogányság háborgatni, azelőtt pedig, míg a pápához hallgattanak, borral, búzával, békességgel bővelkedtenek volna.»
Hát nem így áll a dolog. Hála legyen az Úristennek, mi evangélikusok ez ideig még semmit sem tanítottunk az igaz keresztyén hit igazsága ellen; ellenkezőleg: éppen Luther Márton szorította vissza a bálványozást s állította vissza régi igazságába Krisztus urunknak és az apostoloknak tanításait. Könnyen be tudjuk bizonyítani, hogy a pápista hit sokkal újabb a mi vallásunknál; a Szentírásból és egyebünnen világosan igazolhatjuk, hogy a pápák és társaik kovácsolták ki a katolikus eretnekséget. Vajjon Istentől ered-e s nem emberi találmány-e a papi nőtlenség, szerzetesség, apácaság, remeteség, szentek segítségül hívása, szentképek tisztelete, fülbegyónás, keresztcsókolás, misézés, búcsújárás, szenteltvíz, orgonálás, utolsó kenet, purgatórium, húsételtől való tartózkodás, hamis tanítás az úrvacsoráról és más efféle, a Szentírásból soha be nem bizonyítható emberi kitalálás. Nem mi szakadtunk el a Szentírástól, hanem a pápisták; nem a mi hitünk új, hanem a pápistáké. S «miképen hogy hamisan és méltatlanul neveznek minket a pápisták újtudományúaknak, azonképpen méltatlanul és hamisan mondanak a sok nyomorúságoknak és a pogányoknak rajtunk való elhatalmazásának okának is lenni, mert noha emberi romlottságból és gyarlóságból mi is vétkezünk, ki miatt meg is érdemeljük a büntetést, de azért tudományunkkal sem mi, sem Luther Márton nem adtunk okot e sok pusztaságokra. Más okai vannak e sok romlásoknak, nem a Luther-hit, sem nem maga Luther, kinek születésénél előbb sok keresztyén országot pusztított el a török».
Az ajánlólevélben – az egész munka eszmemenetének tömör összegezésében – különösen jellemző és szépen megírt rész a Nádasdy Ferenchez intézett buzdító és hálaadó szózat. Nagyságod neve alatt bocsátottam közre ezt a munkámat – írja a szerző – mert látom, hogy Nagyságod tiszta szívvel-lélekkel támogatja az igaz vallást s nem gondol azoknak kiáltozásaival, akik kígyót-békát vernek a fejünkhöz Krisztusban való tiszta hitünkért. Némelyik zászlósúr sem hideg, sem meleg a hit dolgában, mert kedveskedni akar a pápistáknak; Nagyságod nem ilyen; azért is méltó arra, hogy állhatatosságával másoknak jó tükre legyen s hogy ez a könyv is ilyen egyházvédelmező férfiú oltalma alatt forogjon a keresztyének kezében. Tartoztam is ezzel az ajánlással, mert nemcsak sok jót vettem s veszek is naponkint Nagyságodtól, hanem Nagyságod szárnya alatt van csendes szállásom. Mindezekért nem akartam háládatlan lenni. «Végezetre azért is, mert Nagyságod nemcsak a prédikátoroknak táplálója és oltalmazója, az iskoláknak építője, hanem a mi édes hazánknak is a pogányok ellen erős paizsa is, ki sem fáradságával, sem költségével, sem kárával, sem teste szakadásával nem gondol, de szíve szerint nagy hűséggel szolgál őfelségének, a római császárnak és édes hazánknak ennyi sok veszedelminkben… Kérem azért Nagyságodat, hogy az én kis munkámat és fáradságomat vegye Nagyságod tőlem jó néven… Az Uristen, szent fiáért, a közbenjáró Jézus Krisztusért, országunknak ily veszedelmes állapotjában, ennyi sok változásokban és romlásokban és a pápistáknak a keresztyének ellen való gonosz igyekezetekben éltesse és tartsa meg Nagyságodat sok jó esztendőkig nagy jó egészségben az ő anyaszentegyházának oltalmazására és a pogányságnak romlására, asszonyommal ő nagyságával, kis uramékkal és kisasszonyomékkal egyetemben. Ámen. Költ Sárvárott karácsony havának kilencedik napján, mely napon az holdban nagy fogyatkozás lőn, kinek erejét az Úristen rólunk fordítsa a pogányokra és a velük egy igát vonókra. Urunk születése után 1601. esztendőben, melyben a jó Isten nagy irgalmasságából országunknak egyik erős bástyáját, Székesfejérvárat, a régi magyar királyok koronázó és temető helyét (kit szultán Szolimán ezelőtt ötvennyolc esztendővel megvött vala) sok töröknek mind várban-mezőben nagy veszedelmével a keresztyéneknek visszaadá, Budának kapuját vele betéve. Mely erősséget szent fiáért az Úristen tartson meg sokáig a keresztyén kéznél és amellé szabadítson több helyeket is az ő szent nevének tisztességére. Amen. A nagyságod káplánja, Magyari István praedicator senior.»
A katolikusok fenyegető magatartása ellen nagy a panasza. Az ország protestáns, de az osztrák tartományokkal határos megyékben már megindul az ellenreformáció harca. Nagyon háborgatják a keresztyéneket – mondja könyvének első részében – tömlöcözik, bírságolják, számkivetik és kergetik mind a prédikátorokat, mind a hallgatókat; de az, aki a magasságban lakozik, csak neveti és csúfolja ezt az igyekezetet. Minél inkább élesítik kardukat ellenünk, minél inkább fenik ránk a fogukat, annál nagyobb veszedelem zúdul majd rájuk. Bizonyos, hogy így nem tudjuk megszabadítani országunkat a töröktől, mert nem szabad üldözni hitükért az embereket. «Ó vérben telhetetlen emberek, ha oly igen szomjúhozzátok a vérontást, miért nem fordítjátok fegyverteket a pogányok ellen s hagynátok békét a keresztyéneknek? Hiszem, jobb volna szomjúságtokat a pogány vérével megoltani, hogysem mint az igaz keresztyénekével. Ezért adjon Isten jó szerencsét? Lám, még a pogányok sem cselekednek ily nagy kegyetlenséget a köztük lakos keresztyénekkel, mert erőszakkal nem kényszerítik őket törökké lenni s ha ki törökké nem leszen is, csak szolgáljon, fizessen nekik, nem ölik meg érette, nem bírságolják, nem tömlecezik, sőt amely hadat ellenünk tartanak is, nem a hütért elannyira, mint a birodalomért tartják: mert hacsak a hütért hadakoznának velünk, csak egy keresztyén sem maradhatna birodalmukban, holott itt, ha lehetne, mind nyakukat szakasztanák a keresztyéneknek a pápista urak. És ha a török cselekedné, csoda nem volna, de hogy így mi magunk rontjuk magunkat, az csodálatos nagy dolog. Az ellenség ellen erős férfiak kellenek, de ha a köztünk lakozó keresztyének vérét ily igen szomjazzuk, hol teszünk szert a jó vitézekre? Talán az idegen nemzet veszen nekünk országot?»
A Habsburg-ház ellen nem mer nyilatkozni. Ezt patronusa, Nádasdy Ferenc főkapitány, sem tűrhette volna; másrészt a császár emberei nagyon közel voltak az országnak ehhez a részéhez. Keresztül-kasul jártak a török ellen vonuló csapatok a királyi Magyarországon, ezeket már felhasználták az ellenreformáció céljaira, segítséget senki sem remélt, Bocskai István néhány év mulva meginduló támadásáról senki sem álmodott. Most még csak a panasz, intelem és Isten haragjával való fenyegetés szavai hangoztak el. «Ne üldözzük, ne háborgassuk, ne tömlecezzük és ne bírságoljuk az evangélikusokat, hanem hagyjunk békét, nekik; hiszen ha embertől vagyon tudományuk, elbomol; de ha Istentől vagyon, el nem fogyathatjuk; mert ha Isten ellen kezdünk ekképpen tusakodni, szinte úgy járunk, mint a régi keresztyéneknek háborgatói és az Isten igéjének meg nem böcsülői jártanak… Nem késik az Isten, majd kikeresi az ő híveinek gyilkosit s vérrel megtölti torkukat. Vajjon mit használának azok a keresztyén tanítók kiűzettetésekkel, kik őket az ő jószágukból kiűzék? Azt, hogy az Úristen őket is nem sok időre megfosztá jobbágyuktól azokban a helyekben, melyekből az igaz tanítókat kikergették vala és az ellenséget közelb hozá. A Mátyusföldön lött rablás és Gréchez a töröknek közelb szállása jó bizonyság róla. Ezt várhatják fejükre valakik az Isten anyaszentegyháza ellen agyarkodnak. Mellettünk az Isten ostora, a pogányság; ha parancsol neki, országostól elpusztít bennünket. Ha seregét elindítja, a mennyei felség csak akármi erőtlen állattal is megrontja ellenségét. Hagyjatok békét tehát az Úr Jézus híveinek s jobban leszen dolgotok.»
Vallásos tételei, szentírási idézetei és históriai adatai hasonlók a korabeli protestáns szerzők könyveiben található okfejtésekhez, de nemzeti vonatkozásai eredeti megfigyelőre és elmélkedőre vallanak. Olyan lélekkel bírálja a közállapotokat, mint félszázaddal utóbb a Török Áfium szerzője.
Mit mond az ország védelméről, a magyarságnak az izlám hadai ellen vívott élet-halálharcáról? Mi csak örökösen tanácskozunk, a helyzet meg egyre kétségbeejtőbb; mi szüntelen fogyunk, az ellenség folyton szaporodik ellenünk; le-levágjuk a török hidra fejét s legott két-három fej nő a levágott fej helyén. Nem elég, hogy nem tudjuk leverni a pogányt, hanem még a magunk katonasága miatt is pusztul az ország: mindenki a szegény falusi népet nyúzza, a jobbágy ellen indul minden kóborló katona. Mi teszi a törököket győzedelmesekké és rettenetesekké? Katonaságuk nem tobzódik a táborban, nincs közöttük részegeskedés, sokat éheznek, sokat szomjaznak, kevéssel is megelégednek. Bezzeg a mi embereink nem tudnak megélni dorbézolás és iszákosság nélkül, délig hevernek még hadnagyaik is, ilyenekre bízza a kereszténység a hazát. És ilyen minden keresztény. Ha gonosz dolgot akarsz tanulni, csak menj el a táborba: «háborog a magyar; a spanyol latorkodik; eszik, iszik, tobzódik a német; a cseh hortyog a jóllakásban; ásít puhasága miatt a kevélységtől megrészegült lengyel; az olasz bujálkodik; a vallon paráználkodik; fertelmeskedik a francuz; a gallus virágéneket fú; tobzódik az anglus; a skótus torkoskodik; enyeleg a tót; árulkodik a horvát; és csak keveset találsz, ki magát igaz keresztyénül viselné. Nem ilyen néppel hadakoztak régenten Ábrahám, Mózes Jósue, Gedeon, Debora, Barak, Jephta, Sámuel, Dávid, Josaphat és a többi istenfélők, hanem jámbor vitézek voltak a táborokba».
Borzasztó dolog a háború! Ha valami gyűlöletes dolog van ezen a világon, a háború az; nincs ennél veszedelmesebb, iszonyúbb, nyomorultabb. Mert az Úristen az embert nem a vérontó hadakozásra, nem az embermészárlásra teremtette. «Vajjon mit látsz a hadban szomorúságra indító dolognál egyebet? Szemben áll a két had, dobok-trombiták harsognak, csattognak a szerszámok, villámlanak a fegyverek, szólnak az ágyúk, rikoltanak-sikoltanak a seregek, az egek leszakadni s a föld megnyílni láttatnak. Iszonyú kiáltások és oly fene dolgok lesznek, hogy még az erős és bátorszívű embert is (tudják, akik próbálták) félelmessé teszik. Azonban következik az ütközet, embermészárlás, sok ezer lélek veszedelme, holttesteknek (kik csak akkor elevenek valának és keményen vívának) iszonyú és szomorító nézése, mezőknek és vizeknek vérrel folyása. Leszen sokszor, hogy az atyafi atyjafiát, jó barát barátját, szomszéd szomszédját akarata ellen feltagolja. Ez-e a szép dolog? De halj még többet is. A had alatt hallgatnak, a jó törvények, szabadságot vesznek maguknak minden latorságok, akkor a gonoszok büntetés nélkül ölnek, vágnak, dúlnak, fosztanak és ragadoznak. Akkor a barmok elhajtatnak, eltiportatnak a vetések, a lakosok elfogynak, megöletnek vagy a halálnál is keserűbb rabságra vitetnek; elégettetnek a faluk, pusztíttatnak a tartományok, erős várak és sok költséggel s munkával építtetett városok vagy elrontatnak, vagy ellenség kezére jutnak. A polgároknak gazdagsága idegen latrok kezére kel, mindenek rettegnek, félnek, sírnak, jajgatnak, sápolódnak és törődnek. Ki siratja urát, atyját, anyját, feleségét, gyermekét, atyjafiát, ki jóbarátját. Akkor a gyenge szép szűzeknek siralmas házasságuk vagy pogány kézre jutásuk, özvegyeknek és árváknak számos sokasulása. Az emberségnek, jámborságnak, isteni szolgálatnak, igazságnak, tisztességes tudományoknak és jó rend tartásának nincs helye. A vének keseregnek idejük hosszúságán, pusztulnak a faluk, a község szegényedik, kevesednek az urak, a porták alábbszállanak, növekedik a drágaság, fogyatkozik a szabadság.»
Mi kell ahhoz, hogy a hadi életben tisztességesen megálljuk a helyünket? Istenbe vetett hit és vallásos élet. Ne kicsinyeljük az ellenséget, tartsunk fegyelmet, kerüljük a kicsapongásokat. Oltalmazza mindenki a népet, hiszen ezzel a magunk országát védelmezzük. Nem visel itt senki gondot a községre. Katonáink elveszik a nép eledelét, lehúzzák ruháját, felégetik házát, megszeplősítik a ház népét. «Szívem fáj rajta, mely nagy éktelenséget tesznek némely Istentől szakadtak rajtuk. Ez-e a keresztyéni vitézség? Így kell-e a keresztyénséget oltalmazni? Magunk is elpusztítjuk így magunkat. A török sem cselekedi azt az alatta valókkal. Ezek által meg nem szabadítjuk Magyarországot.»
De magukkal a vitézekkel sem törődünk. Ha kiüt a háború, sok ígéretet teszünk nekik; ha szétoszlik a had, nem törődünk velük. Sok szegény vitéz mészárszékre viszi fejét hazánkért és nemzetünkért, de ha megsebesül közülük valaki, nincs gondviselésük. Bizony ezzel nem gerjesztjük a lelkesedést, inkább elrémítjük a vitézeket a harctól. A török elszántan siet a harcba, mert tudja; hogyha megcsonkul, meglesz a tisztessége, nem kell koldulnia, jut számára zsold, földbirtok, bégség. «De nem sietsz elő, te szegény legény, mert tudod, hogy jó katonában jó koldus szokott lenni.»
Magyari István könyve kiemelkedik a régi vallásos munkák közül. Ez a könyv több a hittudományi vitairatnál és erkölcstanító prédikációnál. Magyar gondok törnek elő belőle, nemzeti fájdalom jajdul fel lapjain. A XVI. és XVII. század két nagy problémáját – a keresztény vallások mérkőzését és a török ellen való harcot – minden vonatkozásában egybefoglalja és elemzi. Nemcsak éles elméjű fejtegető, hanem fordulatos mondatszövésű író is. Van benne hangulat, van benne stílus. Vallásos céljai mellett legfőbb törekvése a nemzet boldogulásának előmozdítása. Amint az olvasókhoz intézett előszavában írja «Látván a mi elnyomorodott országunknak és elkeseredett nemzetségünknek ez egynehány esztendőben a pogányság miatt sok kárban való állapodását és változását, hasznosnak ítélem lenni a nagyobb romlásoknak eltávoztatásáért azoknak az okoknak, melyek okot adnak a pusztaságra, előszámlálását és eltávoztatását. Ez ada okot, keresztyén olvasó, e kis könyvemnek írására. Senki bosszúságára nem írtam, sem gyalázatjára, sem magam mutogatásomból, hanem bizonyságom az Isten, hogy legfőbb oka az Istennek tisztessége és az ő anyaszentegyházának haszna; azután a mi édes hazánkhoz és nemzetségemhöz való szeretetem, kinek ily veszedelmes állapotjában avagy csak ezzel is használni és szolgálni igyekeztem, hogy az ő romlásának okait előszámláltam és megmutattam, mint szabadulhasson meg sok pusztaságából. Ez oka írásomnak».
Könyvének eredetiségével űgy vagyunk, mint majd mindegyik XVI–XVII. századi vallásos könyv önállóságával: a szerzőt idegen kútfő indítja útnak, forrás nélkül nem beszél, mestermunkájának gondolatvilágához a tanítvány hűségével ragaszkodik. Mintája Aventinus XVI. századi híres humanistának a török veszedelem okait nyomozó németnyelvű röpirata. Amit ebből az 1563-ban megjelent könyvből a magyar viszonyokra alkalmazhatott, mindazt átvette. Úgy tett, mint félszázaddal később Zrínyi Miklós, mikor Török Áfiumához külföldi segédmunkákat keresett. Meglepő, mennyire egyezik Magyari István számos szövegrésze Aventinus fejtegetéseivel; a párhuzamos részeket lapszámra lehetne idézni belőlük. A magyar író a német humanista gondolatvilágát a magyar viszonyok közé helyezi, az általános megállapításokat átszövi magyar vonatkozásokkal, az idegen tudósításokba személyes megfigyeléseket illeszt. Felhasznál más szerzőket is, így a teológiai elmélkedésekben Hunnius Aegidiusnak a pápai rendszer ellen írt népszerű latin munkáját. A békességről szóló fejezetében Rotterdami Erazmus békeszózatát ismétli.
A vallás ügye ebben a korban minden embert bensőségesen foglalkoztatott. A műveltebb férfiak és nők szellemi tevékenységének javarésze a hit dolgairól való eszmecserékben merült ki. Az iskolákban még a nemesifjakat is hittudósoknak nevelték. A legmagasabb írói becsvágy az volt, hogy az író a vallásos irodalomban alkosson figyelemreméltó munkát.
Mindegyik vallásfelekezet büszkén tekintett védőire. Nem is volt hiány vallásos vitatkozókban. A tekintélyesebb hitvitázók örömmel tapasztalhatták, hogy híveik mennyire megbecsülik munkásságukat. A protestánsok sorában különösen jó névnek örvendett ALVINCI PÉTER kassai pap, Pázmány Péter ellenlábasa. Teológiai tudásáért és politikai elvhűségéért az erdélyi református fejedelmek kegyeikkel halmozták el. Itinerarium catholicumában (1616) rendíthetetlen hittudományi meggyőződéssel vizsgálta: melyik vallás dicsekedhetik inkább régiségével, a protestáns-e vagy a katolikus? Prédikációiban (1633) felvetette a kérdést, miért vétkesek a katolikusok s miért van igazságuk az ágostai és helvét hitvallást követő hívőknek? Pázmány Péterrel vitatkozó iratainak hangja a kor követelményeinek megfelelő módon fenyegető és sértő természetű, egyéb munkái inkább az áhítatosan szemlélődő lelkipásztor alkotásai.
A protestáns vallásos irodalomnak lelkes munkása volt SZENCI MOLNÁR ALBERT református pap. Zsoltárfordítása (1607) külön helyet érdemel a magyar vallásos költészet történetében. Ez éppen olyan vigasztaló könyve lett a reformátusoknak, mint Szent bibliája. (1608.) Az utóbbi nem önálló fordítás, hanem ügyes formában való sajtó alá rendezése Károlyi Gáspár bibliájának, mely akkor már elfogyott. Hogy a magyar református papság használatára mintaszerű prédikációkat adjon, lefordította németből a Postilla Sculteticát (1617) azaz Scultetus Ábrahám heidelbergi fejedelmi prédikátor egyházi beszédeit, melyeknek a német reformátusok körében igen nagy volt a tekintélyük. Az ellenreformáció katolikus nyomásának ellensúlyozását és a helvét hitvallásban való megerősítést célozta a református vallás alapvető tanításainak, Kálvin János Institutio Christianae Religionis című művének, magyar fordításával. Ez a hatalmas könyv, A keresztyéni religióra való tanítás (1624), fáradságos munka eredménye volt. Mivel a fordító előtt nem elbeszélő szöveg, hanem fejtegető próza feküdt, a feladat vetekedett egy úttörő szentírásfordítás nehézségeivel. De Szenczi Molnár Albert sikeresen dolgozott. Fordítása tartalmi hűség és folyamatos stílus tekintetében egyaránt kielégíthette a várakozást.
A protestáns hitvitázók sorában nagy volt a tekintélye GELEJI KATONA ISTVÁN erdélyi református püspöknek. Nem a katolikusokban látta a kálvinizmus legveszedelmesebb ellenségeit, hanem Dávid Ferenc felekezetében, az unitáriusokban. A katolikusokat kicsinyelte, a szentháromságtagadók ellen ingerült dorgálásokkal kelt ki. Teológiai tudása mély volt, de a krisztusi szelídségnek alig akad nyoma munkáiban: a Titkok titkában (1645) és a Váltság titkában. (1645–1649.) Ott volt elemében, ahol dörögnie kellett embertársai ellen. Ilyenkor a prédikátorok prédikátorának, csalhatatlan egyházfejedelemnek, minden embertársa fölött álló bírónak érezte magát. Mint keresztény és mint hazafi azt kívánta, hogy a püspöki rendszerű kálvinizmussal szemben ne legyen szava senkinek, különösen ne az unitáriusoknak és a katolikusoknak: az «Isten ellen égbe ordítozóknak» s a «bélpoklos, sőt merő pokolszájúaknak». A katolikusok moccanni sem mertek, az unitáriusokat nyilt hitvitában riasztotta meg, valamennyi vallásfelekezet tanításait nagyterjedelmű hitvitázó és prédikációs kötetekben cáfolta. Lelkében a meggyőződés és szenvedély lángja lobogott, sok volt benne a méltóság és tekintélytartás, kétségbevonhatatlanul nagy teológiai tudással írt, az elmét s nem a szívet iparkodott meggyőzni.
A vallásos könyvek között a prédikációkban van a legtöbb írói önállóság. Nyelv és stílus, tartalom és lelemény dolgában ezek érdemelnek leginkább figyelmet. A szónok szabadjára eresztette képzeletét és kifejezéseit, erkölcsi oktatásaiba hasonlatokat és képeket szőtt, vallástudományi fejtegetéseit példákkal és anekdotákkal ékesítette. Ez a hiterősítő és hitvitázó prédikációs hagyaték a maga egészében inkább a hittudományi irodalom történetébe tartozik ugyan, de azért a szépirodalmi fejlődés kutatójának is tudomást kell vennie virágzásáról. Valamikor igazán közérdekű próza volt, sokkal inkább, mint a költészet.
Az országos hírnevű prédikátorok közül igehirdetői egyéniségével és szónoki stílusával a XVII. század derekán különösen MEDGYESI PÁL sárospataki református pap tűnt ki. Míg Geleji Katona István a hitvitázás, dogmatika és logika embere, ő az érzelmeké. Hatalmasan szárnyaló jajokban siratta nemzetét, fájdalmas szívvel esengett hazájáért Istenhez, lélekbe markoló panaszokkal emlékezett meg II. Rákóczi György bukásáról és a török hódítók vérszomjas dúlásairól. Minden prédikációját vallásos élménnyé akarta tenni hallgatói számára, ezért harcolt Geleji Katona István hosszadalmasan értekező prédikáló stílusa ellen is. Szembeszállt a rideg ortodoxiával, értékes tanácsokat adott prédikátortársainak a hatásos igehirdetés gyakorlatára, maga is szentírási ihletésű igehirdető volt.
A XVII. század második harmadában nálunk is, a külföldön is egyre erősebb lesz az a protestáns vallási mozgalom, mely a hivatalos egyház merev ortodoxiájával – a tantételeket fejtegető teológiai iránnyal – szemben a hitélet érzelmi elemeinek elmélyítését sürgeti. Az angol puritánusok bibliás élete, a holland cocceiánusok istenes misztikája, a német pietisták jámbor aszkézise voltaképpen támadás egyrészt a rideg tankeresztyénség, másrészt az elvilágiasodás ellen. Ezek a buzgó protestánsok rajongó istenfélelemmel építették Isten földi országát, gyülekezetük életébe belevitték a gyakorlati kegyességet, vallásos írásaikat és igehirdetésüket átszőtték erkölcsi megújhodást követelő tanításokkal. Igazi evangéliumi protestantizmust hirdettek, megnyugvással tekintettek bűntelen életükre, a Szentírást újból a maga természetes közvetlenségében tették a hívek lelki táplálójává. Ezeknek a különböző elnevezésű, de lényegében egy cél felé haladó vallásos irányzatoknak Magyarországon is több erőshatású igehirdetője akadt, bár itt az ortodox irányzat jóval erősebb volt, mint a külföldön.
A XVII. századi protestáns prédikációk erkölcsi témái a papság örök emberi megfigyelései s ezekkel kapcsolatban: buzdítások és korholások, panaszok és intelmek. A lelkipásztori álláspont sokkal szigorúbb volt a kihágásokra alkalmat adó szokásokkal szemben, mint néhány évszázaddal később. Még a táncot is elkeseredett hangon ostorozták. Számos olyan prédikáció hangzott el évről-évre a protestáns gyülekezetekben, mint aminőt Patai János dunamelléki református püspök nyomtatott ki 1683-ban: «Tánc felboncolása azaz oly együgyű prédikálás, melyben hogy a pokolbeli ördögnek egy hathatóbb eszköze pokla töltésére az ő tojta táncnál nem lehet és hogy a parázna gyilkos nem nyavalyásabb állapotú a tánc-szerető s gyakorló embernél, az Ó és Új Testamentum könyveiből kifejtegettetik». Vagy amilyen Szentpéteri István tiszántúli református prédikátor feddése 1697-ből: «Tánc pestise avagy oly alkalmatos időben mondott ige, melyben ama nemcsak endemia, hanem epidemia pestisnek, a fajtalan táncnak, kárhozatos volta graphice, betűsen lerajzoltatik és annak autorának, az álnok ördögnek, azt oltalmazó erősségei enerváltatnak, megerőtleníttetnek.» A részegséget és a káromkodást mindenfelé ostorozták; a tánc mellett ez a két bűn botránkoztatta meg legjobban a jámbor hivőket. A bűnösök azonban többen voltak a vétek nélkül valóknál s ha a táncot és a káromkodást a hatóságok támogatásával sikerült is szűkebb térre szorítani, a boritalban senki sem tartott mértéket. Protestáns vallásos írók és egyházi szónokok ALVINCI PÉTER (szül. 1570 kör. Nagyenyed; megh. 1634. Kassa) nagyváradi iskolázása alatt Pázmány Péter iskolatársa volt. Mint a legtöbb nevesebb protestáns lelkipásztor, ő is megfordult a külföldi egyetemeken, hazajövet nagyváradi pap lett, utóbb kassai prédikátor. Bocskai István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek előtt egyaránt nagy volt a becsülete. – Első munkája Molnár Gergely latin nyelvtanának verses átdolgozása volt 1603-ban. (Molnár Gergely, a kolozsvári református latin iskola igazgatója, 1564-ben halt meg. Elementa Grammaticae Latinae című könyvét 1556-tól kezdve igen sokszor kinyomtatták. Még a XIX. században is tanultak belőle egyes református iskolákban.) – Egy tetetes, neve vesztett pápista embertől, S. T. D. P. P.-től küldetett színes öt levelekre rend szerint való felelet. Debrecen, 1609. (Pázmány Péter állításainak cáfolása. Az országos hírű könyvnek ma már egyetlen példánya sem ismeretes. Címét Bod Péter Magyar Athénása őrizte meg, tartalmáról Pázmány Péter munkáiból tájékozódhatunk. Az S. T. D. P. P. jelentése: Sacrae Theologiae Doctor Pázmány Péter. Bod Péter szerint: «a kassai magyar ekklézsia lelkipásztora feldarabolja és apróra aprítja a Pázmány reformátusokat csúfoló és mérgesen hahotáló és mocskoló leveleit».) – Tükör. 1614. (Valószínűleg Kassán nyomtatták, ma már egy példánya sem ismeretes. Ez a vitairat felelet volt Pázmány Péter támadó könyvére: A Calvinista Prédikátorok Tüköré-re. Pázmány Péter válasza: Az Igazságnak Győzedelme.) – Itinerarium Catholicum azaz nevezetes vetélkedés afelől: ha az evangélikusok tudománya-e új vagy a mostani római valláson való pápistáké? És a pápisták ecclesiája-e vagy az evangélikusoké igaz és világ végéig állandó? Az evangélikusokon értetnek azok, akiket gyalázatos névvel a pápisták kálvinistáknak és lutheristáknak neveznek. A mostani római valláson való pápisták azok, akik a római pápától és annak hatalmától függenek: papok, barátok, apácák, jesuiták és ezeknek minden rendből álló hallgatói. Debrecen, 1616. (Ajánlva minden magyarországi és erdélyországi lakosnak «akár római, akár helvetiai és augustana confessión vagyon». A szerző ki akarja mutatni könyvében a katolikus vallás tanításainak hamisságát, cáfolja Pázmány Péter állításait. A vitairat lapjain egy evangélikus pap vitatkozik egy jezsuitával.) – Querela Hungariae. Magyarország panasza. Kassa, 1619. (Politikai röpirat magyar, latin és német nyelven. Panaszkodik a magyarság elnyomásáról, igazolja Bethlen Gábor támadásának jogosságát. Az ország bajait a katolikus papság erőszakosságának tulajdonítja, Pázmány Pétert hazafiatlan embernek nevezi, felháborodva szól a német katonaság kegyetlenkedéseiről, követeli, hogy a protestánsok mindenütt szabadon gyakorolhassák vallásukat s a közügyek intézésében se szorítsák őket háttérbe. «Ne csodálja őfelsége, hogy magunk oltalmáért, religiónk s törvényink mentségéért feltámadtunk.» Lássa meg az egész világ, hogy a magyarokat és a protestánsokat eltiporták; lássák meg a szomszéd nemzetek is, mi sors várakozik reájuk. Az erdélyi fejedelem az igazságot, vallásszabadságot és alkotmányt védi a minden bajt felkavaró katolikus papság ellen. A név nélkül megjelent, elszánt hangú röpiratra maga az esztergomi érsek, Pázmány Péter válaszolt, szemére vetve a fölkelőknek a keresztény békesség megrontását és a király iránt való hűség megszegését: A magyarországi támadásoknak hamisan költött eredetének rövid, velős hamisítása. Pozsony, 1620.) – Postilla azaz egymás után következő prédikációk az urnapi szent evangéliumok szerint, rövid magyarázatokkal és világos tanuságokkal, melyek a nemes szabad királyi városban, Kassában, prédikáltattak Alvinczi Péter pap által és mostan kinyomattak ő maga gondviselése által. Kassa, 1633. (Már előzőleg is több beszéde jelent meg. Mikor Bethlen Gábor első nejének, Károlyi Zsuzsánnának, temetésére 1622-ben Kassáról Gyulafehérvárra ment, itt családtörténeti vonatkozásokkal ékesített gyászbeszédet mondott; más alkalommal az úrvacsoráról szóló szónoki fejtegetéseit nyomatta ki; ismét máskor egyik esküvői beszédét adta közre.) – Következik a Postillának második része, melyben foglaltatnak a nyári prédikációk Szentháromságvasárnaptól fogva advent első vasárnapig. Kassa, 1634. (Az előbbi kötet folytatása. Beszédei vitatkozó szellemű, idézetekkel és forrásmegjelölésekkel teleszőtt vallásos fejtegetések.) – A felsorolt munkákon kívül több kisebb terjedelmű latin és magyar könyvecskéje is jelent meg: vallásos vitairatok, egyházi beszédek. Munkásságát protestáns hitfelei nagyon megbecsülték. Bod Péter szerint: «A reformáta vallást hatalmasan oltalmazta ugyan mindenek ellen, de nevezetesen Pázmány Péter ellen, aki akkor a jésuitai szerzetből való missionárius volt, azután pedig kardinális és esztergomi érsek, nagytudományú, bőbeszédű és pennájú ember, aki sok méltatlan vádakkal terhelte mind a reformáta apostoli szent vallást s mind annak tanítóit: hallatlan s csak a maga agyából született, képzelt hibákat reájuk fogott, fejér fogakkal nevette, csúfolta, nyomtatott könyvecskékbe világ eleibe bocsátotta, magának is nem kevés gyalázatjára. Melyeket Alvinczi hasonló buzgósággal úgy visszahányt a nyakába, hogy ő is talált, mit tisztítson a galléra alól». (Magyar Athenas. 1766.) – Ravasz László szerint Alvinczi Péter a XVII. század protestáns papjai között kétségtelenül a legelsők egyike, korának legjelesebb protestáns szónoka. Teológiájának sajátos színt ad, hogy ő az első magyar unionista; dogmatikailag inkább a református, liturgiailag az evangélikus irány felé húzódik. Polémiájában távolról sincs meg az a szenvedély és vakbuzgóság, ami Meliusékat és Pázmányékat jellemzi; nem gyűlöli a pápistákat, legföljebb lenézi s kevéssé sajnálja. De ez a mosolygó racionalista mindjárt elkomorodik, mihelyt az ördögre kerül a szó. Megdöbbentő, mily vakon hisz az ördögökben; ortodoxiától száraz teológiai világában a félelmes ördöghit pótolja a misztikát. Etikai kérdésekkel általában keveset foglalkozik, beszédeiből nem tűnik elő a kor hű erkölcsi képe, feddéseit nem illusztrálja gyülekezete erkölcsi állapotából vett adatokkal. «Prédikációinak olvasásánál az első benyomás az, hogy itt az emberek vannak a hittanért és nem a hittan az emberekért.» (A gyülekezeti igehirdetés elmélete. Pápa, 1915.)
Adatok Alvinczi Péter életéhez:
1570. – Alvinczi Péter születésének éve. (Szülővárosa Nagyenyed. Iskolázását is Nagyenyeden kezdi.)
1580 körül. – A nagyváradi latin iskolában együtt tanul Pázmány Péterrel. (Nagyvárad ebben az időben nevezetes hely: kiváló protestáns papok és buzgó jezsuiták versengésének színtere.)
1598. – Alvinczi Péter a vittenbergai egyetemen. (Egy évet tölt itt, azután visszatér hazájába.)
1600. – Alvinczi Péter a heidelbergi egyetemen. (Mikor Heidelberget elhagyja, egyetemi társai ünneplésben részesítik.)
1601. – Tanár a debreceni református kollégiumban. (A tanítás ebben az időben a lelkipásztori tiszt előiskolája.)
1603. – Tanár a nagyváradi református latin iskolában. (Ekkor szedi versbe Molnár Gergely latin nyelvtanát.)
1604. – A csengeri zsinat végzése szerint nagyváradi prédikátor és a bihari református egyházmegye esperese lesz. (A következő évben Bocskai István egyik birtokára, Nagykereki községbe, megy át lelkipásztornak.)
1606 február 10. – A kassai magyar protestánsok prédikátora. (Egyben Bocskai István udvari papja és bizalmas embere. Mikor a fejedelem ez év decemberében meghal, végrendeletének szövege szerint két híve és «meghitt lelkipásztora és az idvességre tanítója Alvinczi Péter uram előtt» mondja el utolsó akaratát. Alvinczi Péter állandóan ott van a fejedelem betegágyánál, úrvacsorában részesíti a haldoklót s elrendezi a temetését.)
1607. – Bocskai István temetésén a kassai nagytemplomban mint főprédikátor és udvari pap halotti beszédet mond. Elhunyt urát az erdélyi gyászkísérettel együtt elkíséri Kolozsvárra. Itt is gyászbeszédet mond a református nagytemplomban. (Innen a fejedelem földi maradványait Gyulafehérvárra viszik.)
1609. – Kinyomatja Pázmány Péter Öt Szép Levelére adott Feleletét. (Mágócsy Ferenc felsőmagyarországi kapitányhoz írt soraiban többek között így nyilatkozik Pázmány Péter támadásáról: «Ha pedig valaha kívántatott az Isten tisztessége mellett felkelni és az ő dicsőségét oltalmazni, mostan egyszer egész országul méltó volna megindulni ez Isten ellen keresztyén vallásunkat káromló gonosz ember ellen, az ki minémű káromló könyvet írt».)
1612. – II. Mátyás magyar király október 6-án Bécsben kiadott oklevelében nemességet adományoz Alvinczi Péternek és gyermekeinek.
(Nagy tekintélyét ez a nemesítés mutatja a legjobban: a katolikus bécsi udvar bizonyára jól megfontolta, hogy Bocskai István bizalmasának, Pázmány Péter ellenfelének s a magyarországi protestantizmus egyik legerősebb oszlopának ilyen kitüntetést adjon.)
1613. – Viszálykodás a kassai magyar és német protestánsok között; a németek plébánosa, a külföldi eredetű Bussaeus Mihály, a kassai templom szószékéről azzal vádolja Alvinczi Pétert, hogy kálvinista eretnek; Alvinczi Péter elégtételt kér a kassai tanácstól; ennek fellépésére a német evangélikus pap kénytelen az istentiszteleten visszavonni szidalmait. (Alvinczi Péter nem vallotta magát sem reformátusnak, sem evangélikusnak, hanem pusztán az evangélium követőjének, mert nem akarta, hogy a felvidéki német luteránusok megütközzenek kálvinista színezetű protestáns vallásán. Helyzetét nehezítette, hogy Kassán a protestáns magyarság csekélyebb számú és szegényebb volt, mint az evangélikus németség. A kassai tanács nem akart vallási háborúságot a városban, ezért állandóan békíteni igyekezett az egymással elkeseredetten villongó magyar és német papokat. Féltek Bethlen Gábortól is, a református erdélyi fejedelemtől, Alvinczi Péternek már ebben az időben erős pártfogójától. Kassa ez idő tájt II. Mátyás király uralma alá tartozott ugyan, de az óvatos városi polgárság számot vetett minden körülménnyel.)
1618. – A felvidéki evangélikusok feje, Thurzó Imre, Nyáry Krisztinával való egybekelése alkalmából Alvinczi Pétert kéri fel az esketés végzésére. (Mivel ez a megtiszteltetés református hajlandóságú papot ér, Alvinczi Péter evangélikus ellenségei még jobban elkeserednek.)
1619. – Bethlen Gábor első támadása a Habsburg-ház ellen. A felvidéki protestáns papság az erdélyi fejedelemhez csatlakozik. Megjelenik Alvinczi Péter híres röpirata: Querela Hungariae, Magyarország panasza. A Pozsonyban tartott protestáns istentiszteleteken Alvinczi Péter több ízben szónokol. Állandóan Bethlen Gábor mellett tartózkodik, a fejedelem egyik leghívebb tanácsadója. (Politikai és hitvitázó beszédei miatt a katolikus papság ingerülten figyeli működését. Egyesek ráfogják, hogy ő volt az értelmi szerzője a fölkelés kezdetén Kassán tartózkodó három katolikus pap meggyilkolásának. Ez azonban puszta mende-monda. Kőrösi Márk kanonokot, Pongrácz István és Grodecz Menyhért jezsuita atyákat a katonai fegyelemmel nem törődő, vérszomjas hajdúk ölték meg.)
1620. – Alvinczi Péter az ország kormányzójává választott fejedelemmel együtt Pozsonyból visszamegy Kassára, majd megjelenik a Habsburg-házat detronizáló besztercebányai országgyűlésen is. A protestáns istentiszteleteken tartott beszédeivel nagy hatást kelt. Mivel a II. Ferdinánd királlyal folytatott alkudozások eredménytelenül végződnek, Bethlen Gábort augusztus 25-én közfelkiáltással Magyarország királyává választják. (Egyik híres történeti anekdóta szerint Alvinczi Péter, mint a fejedelem udvari papja, szívesen ajánlkozott arra, hogy megkoronázza a fejedelmet, de Bethlen Gábor tréfálkozva válaszolt az ajánlatra. Ez az anekdóta bizonyára az udvari párt csipkelődő kitalálása volt.)
1621. – Alvinczi Péter, mint a hadai élén Nagyszombatban tartózkodó Bethlen Gábor erdélyi fejedelem megbizottja hűségre és kitartásra inti Kassa város tanácsát s ezt a felhívást megismétli több felvidéki város hatósága előtt is. (A fejedelem egyre jobban bízik benne, sokat leveleznek, bizalmas dolgokról tárgyalnak, a kassai magyar pap hűséges és őszinte tanácsadó, ezért a fejedelem nagyon szereti s legbensőbb dolgaiba is beavatja. Befolyását annyira ismerik kortársai, hogy igen előkelő urak fordulnak hozzá közbenjárásért, sőt pártfogásért. Tevékenységében mindig csak hazája és vallása sorsát tartja szem előtt, sohasem a magánérdekeket.)
1625. – Alvinczi Péter bejelenti Kassa város tanácsának, hogy lemond papságáról, mert német lelkipásztor-társa, Bussaeus Mihály, állandóan támadja személyét. A tanács vizsgálatot indít a dologban, kihallgatja a panaszos feleket. (Alvinczi Péter hitelveivel a protestáns papok sem voltak tisztában, az evangélikusok és a reformátusok egyformán eretneket láttak benne, a katolikusok örültek bizonytalan magatartásának. Mikor az 1619. évi pozsonyi országgyűlésen istentiszteleteket tartott, az egyik református pap feljegyezte róla, hogy «amaz ostyás Alvinczi az igazhitűek nagy megbotránkozására» működött s az úrvacsoránál csak kevés komunikálója volt, ezek is majdnem mindnyájan igen közönséges emberek. Az evangélikusok még kevésbé voltak megelégedve hitbeli felfogásával. Alvinczi Péter a kassai városi tanács előtt visszautasította azt a ráfogást, hogy ő kálvinista, de óvást emelt az ellen is, hogy ő luteránus: «Én kálvinista nem vagyok, sem luterista nem vagyok, mert megtanultam azt a Szent Pál irásából, hogy sem Apollostól, sem Kefastól nem kell neveztetni senkinek, hanem mi igaz keresztyéneknek neveztettünk a Jézus Krisztusról».)
1626. – A városi tanács nem tud igazságot tenni Alvinczi Péter és Bussaeus Mihály villongásában; meghívnak egyházbírákul két tekintélyes felvidéki evangélikus papot; ezek figyelmeztetik Alvinczit, hogy ne tanusítson merev magatartást; egyben megdorgálják s nyilatkozatainak visszavonására ítélik ellenfelét. (Kiderül, hogy Bussaeus Mihály a magyarokat papjukkal együtt bosszúból kálvinistáknak nevezte, holott Alvinczi Péter a maga vallomása szerint nem vétett az ágostai hitvallás pontozatai ellen; ezért a magyar pap azt követeli, hogy a német pap Isten székéből jelentse ki sajnálkozását a magyar eklézsiával és vele szemben tett kijelentéseiért, viszont ő is Isten székéből fogja kijelenteni, hogy ami egyenetlenség volt köztűk, azt már eligazították. De Bussaeus Mihály annyira ragaszkodik felfogásához, hogy a városi tanács még ebben az évben elbocsátja állásából. Ez annál meglepőbb, mert a város magyar és német lakossága határozottan evangélikus szellemű s Bussaeus Mihály a szigorúan értelmezett ágostai hitvallást védte. A döntés oka: Alvinczi Péter nagy tekintélye s a Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől való félelem.)
1628. – Alvinczi Péter hasonló nevű fiát Bethlen Gábor maga mellé veszi nemesi apródnak az erdélyi fejedelmi udvarba. (A könnyelmű ifjút atyja a havasalföldi oláh vajda szolgálatába szánta, de Bethlen Gábor megakadályozta tervét, mert az akkori oláh vajdát török szokásúnak, népét barbárnak tartotta.)
1629. – Alvinczi Péter szomorúsága fia rossz magaviselete miatt. (Jól bánnak vele az erdélyi fejedelmi udvarban s az ifjú mégis zúgolódik sorsa ellen. Egyik panaszos és árulkodó levelét atyja megküldi Bethlen Gábornak. A fejedelem bosszankodik, de még ő vigasztalja a megszomorodott szívű atyát egyik levelében. «Kegyelmed levelét elvevénk fiától íratott bolond és merő méreggel való levéllel együtt, kiket nem kevés búsulással olvastunk, főképpen abban kegyelmed bánatját considerálván és tartván nagyobbnak, annak utána udvarunkon tett gyalázatját, kiben semmit a levelek olvasásukig nem tudtunk. Megnyugodjék azért kegyelmed, ebből is hozzája való szeretetünket és gráciánkat szemünk előtt úgy akarjuk viselni és azon lenni igyekezünk, hogy disciplina alá jutása után kegyelmedet megvigasztaljuk. Bizonyára alig láttunk rosszabbul educált ifjút ennél, arra nézve, hogy a pirongatás rajta keveset fog avagy semmit és nem is szereti a dolgot, örömest széjjel sétálna, hogysem a palotába üljön. De megpróbáljuk kegyelmedért, ha lehetne valami jó reménységünk felőle.»)
1630. – Bethlen Gábor halála után Kassa visszakerül a Habsburg-ház uralma alá s így Alvinczi Péter II. Ferdinánd király alattvalója lesz. (Azon gondolkodik, hogy ne költözzék-e el Kassáról Erdélybe, mert értesül arról, hogy Esterházy Miklós nádor «Alvinczi uram ellen való haragját ki is jelentette». Barátai lebeszélik szándékáról, azonkívül a nádor levelet ír neki: «immár szépen ír és gráciáját ígéri».)
1634 november 22. – Alvinczi Péter halála. Kassa város ékes halotti jelentésben tudatja a gyászesetet a protestáns rendekkel, egyházközségekkel és városokkal. Az Isten nyájának hűséges pásztorát és a város érdemes tanácsosát nagy sokaság jelenlétében temetik el november 26-án a kassai nagytemplomban. Végrendeletében könyvtárát, írásait és levelezését Kassa városára hagyta s arra kérte a bírót és a tanácsot: ne feledkezzenek meg családja védelméről. (Gyermekei közül ekkor már csak három élt, ezek közül az erdélyi fejedelmi udvarból elküldött Péterben nem sok öröme telt; ellenben unokája, az 1701-ben elhúnyt Alvinczi Péter, nevezetes politikai hivatást töltött be Erdély történetében 1690 körül, mikor a Habsburg-ház uralma alá került fejedelemség közjogi viszonyait rendezték. Ez az Alvinczi Péter a fejedelmi birtokok főfelügyelője és országos nevű ítélőmester volt, kortársai szerint; második Verbőczy, másként: magyar Lykurgos.)
APAFI MIHÁLY (1632–1690) erdélyi nemesúr, 1662-től kezdve Erdély fejedelme. Nem kereste a hatalmat, a török tette fejedelemmé. Bár elég országos gondja volt s a boritalt is mértéktelenül kedvelte, tudományos dolgokról szívesen vitatkozott és sokat olvasott. Mikor a Habsburg-ház az 1680-as évek végén katonaságával megszállta az erdélyi várakat, elvonult Fogaras várába, itt halt meg búskomor magányában. Tudós emberek támogatására és hittudományi munkák kinyomtatására sokat áldozott, maga is erős hitű, református vallásos író volt. – Könyvet írt Jézus Krisztus egyházáról: Az egész keresztyén vallásnak fundamentumai. Gyulafehérvár, 1645. (Ifjúkori munkája, fejedelemmé választása előtt tizenhat esztendővel adta ki.) – Magyarra fordította és elmélkedő előszóval látta el M. F. Wendelinusnak a református vallás ágazatait oltalmazó művét: Marcus Fridericus Wendelinusnak a keresztyén isteni tudományról írott két könyvei, melyek mostan Isten dicsőségére az erdélyi és magyarországi reformata ecclesiáknak és minden isteni dolgokban épülni igyekező keresztyén embernek idvességes hasznára magyar nyelvre fordittattatnak Apafi Mihály által. Kolozsvár, 1674. («Voltanak olyan fene-ette lelkiesmeretű rosdás írók – mondja Bod Péter – akik azt hagyták nem igen régen is emlékezetben, hogy Apafi Mihály fejedelem 1672-dik eszt. elhagyván a református vallást, a római hitre állott. Ez ördög epéjébe mártott pennának a gyümölcse és szemtelen hazugság; amely csak innen is megtetszik, hogy az Wendelinus Theologiáját 1674-dik eszt. fordította s adta világ eleibe, amelyet nem cselekedett volna, ha immár 1672-dik eszt. a római vallásra állott volna, minthogy annak tetemes hibái azon könyvben hathatósan mutogattatnak. De ez elég világos dolog Erdélyben minden rendbéli egyenes indulatú emberek előtt, hogy életében mindenkor a reformáta vallást követte s abban is holt meg 1690-dik eszt. életének 58-dik esztendejében.» Magyar Athenas. 1766.) – Fiát, II. Apafi Mihályt (1676–1713), az erdélyi rendek még gyermekkorában fejedelmükké választották, de valóságban sohasem került a trónra; I. Lipót király tizenkilenc éves korában Erdélyből Bécsbe vitette; ott élt az udvartól kapott tízezer forintnyi évi kegydíjából. Naplójegyzetek, levelek, imádságok maradtak utána. Kéziratos imádságoskönyvében meleg áhítatú könyörgések vannak, egy vallásosan nevelt ifjú alázatos esdeklései. (Naplóját Tóth Ernő közölte az Erdélyi Múzeum 1900. évf.-ban, imádságait Bartók György bocsátotta közre a Református Szemle 1909. évf.-ban, újból kiadta az imádságokat Kristóf György a Kálvinista Világ 1930. évf.-ban.)
CZEGLÉDI ISTVÁN (szül. 1620. Perény, Abauj megye; megh. 1671. Nagyszombat). Debrecenben és Sárospatakon végezte iskoláit, az egyetem végzésére Hollandiába ment, itthon a kassai református iskolában tanított, 1653-ban a kassai helvét hitvallású gyülekezet lelkipásztorává választották. Mikor a Wesselényi-féle szövetkezés fölfedezése után a felvidéki protestánsok üldözése megkezdődött, a császári katonák őt is megkínozták; többszörös bebörtönözése után a pozsonyi törvényszék elé idézték; ebben az útjában halt meg Nagyszombat mellett; hűséges felesége temettette el Pozsonyban. A tragikus sorsú hittudóst azzal gyanúsították, hogy a kuruc fölkelők érdekében titkos üzeneteket vitt Apafi Mihály erdélyi fejedelemnek. – A megtért bűnösnek a lelki harcban való bajvívásáról írt könyvnek első része. Kassa, 1659. (Hitbuzgalmi s részben polemikus élű munka. Második része elveszett.) – Az országok romlásáról írott könyvnek első része, melyet szerelmes hazájának békességben való maradhatásáért írt Czeglédi István. Kassa, 1659. (A munkának csak ez az első része jelent meg. A szerző meleg szívvel ajánlja benne a vallási türelmet.) – Ama ritka példájú s a pogányt természet szerint gyűlölő keresztyének között dicsőséges emlékezetet érdemlett s érdemelhető II. Rákóczi Györgynek testének földben tétele felett lött prédikáció. Kassa, 1661. (A református fejedelem fiát, I. Rákóczi Ferencet, tizenhat esztendő mulva már katolikus szertartással temették.) – Barátsági dorgálás azaz az igazi kálvinista vallásból kicsapott s hogy már a Sz. Péter hajójában mezitelen béugrott egy pápistává lött embernek megszólítása. Kassa, 1663. (Inti a reformátusokat, hogy vallásukat semmi kincsért ne tagadják meg. Az igaz vallás a kálvinistáké.) – Egy veres tromfosdit játszó sanda barátomnak játék elvesztéséért való megpiricskeltetése. Kassa, 1666. (Kiss Imre vitairata ellen.) – Az Úr frigyszekrénye előtt Dagon ledülése. Kolozsvár, 1670. (A katolikus papság misézése ellen.) – Már minden épületivel s fegyveres házaival együtt elkészült Sion vára. Kolozsvár, 1675. (Halála után jelent meg Apafi Mihály erdélyi fejedelem költségén. A fejedelem megbízásából Köleséri Sámuel református lelkipásztor rendezte sajtó alá. Megvan a könyvben Czeglédi István életrajza és munkáinak felsorolása is a következő megjegyzéssel: «Nem csuda hát, hogy ennyi sok terhes munkák miatt egészsége meggyengüle, haja, szakálla, mint a fehér galamb, megfejérüle s őszüle». Számos emlékvers is van a kötetben: írói készségű református papok és tanárok kegyeletes megemlékezései az elhúnyt szerzőről.)
GELEJI KATONA ISTVÁN (szül. 1589. Gelej, Heves megye; megh. 1649. Gyulafehérvár) egy szegény özvegyasszony fia volt. Hét éves korában elrabolták, de anyja egy hónap mulva rátalált Szolnokon és kiváltotta a rabszolgatartó török úr szolgálatából. A sárospataki iskolában annyira kitűnt társai közül, hogy a csengeri zsinat jelölése alapján Bethlen Gábor fejedelem kiküldte a heidelbergi egyetemre. Mikor két évi tanulás után hazatért, fokról-fokra emelkedett hivatalaiban, míg végül az 1633. évi nagyenyedi zsinaton elnyerte az erdélyi református püspöki széket. Az unitáriusok és a szombatosok ellen kérlelhetetlen szigorúsággal küzdött s bajt zúdított a katolikusokra is. Még azokat a reformátusokat is támadta, akik nem helyeselték a püspöki rendszert. Mint ember és mint pap példás életű, puritán lelkű, híveiért élő-haló, nagytudományú férfiú volt. Latin munkáiban a külföld kálvinistasága is csodálhatta éles elméjét és alapos teológiai tudását. – Titkok titka azaz az öröktől fogva magától ő szinte való és megoszladozhatatlan egységű jehovai természetben lévő és élő, állattal, hatalommal és méltósággal egyenlő Elohim személyeknek háromi többségek felől való mennyei titkos tudomány, mely az ó és új Testamentumoki kétségtelen igazságú Isten-ihlette Szentírásokból az üdvösségre elégségesen kinyilatkoztatik, elronthatatlanul megerősíttetik és a régiek helyébe minapában támadott új tévelygőknek s nevezet szerént Enyedi Györgynek testi okoskodásitól, agyas csavargásitól és színes magyarázatitól s fortélyos ellenvetésitől vastagon megoltalmaztatik és, imé, azon egy igaz Jehovah Istennek, az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek dicsőségére, a magyar keresztyénségnek az igaz isteni isméretben való gyarapodására s az ellen káromkodóknak pedig szájok bédugattatására minden olvasni akarókkal istenies kegyességből és atyafiságos szeretetből közöltetik. Gyulafehérvár, 1645. (Az ezer lapot meghaladó kötetet I. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek ajánlotta. Az unitáriusok, szerinte, Dávid Ferenccel élükön a judaizmus és atheizmus felé rohantak: «Ó, vajha Dávid Ferenccel együtt az a Krisztusnak méltóságos személye ellen való káromkodás e szegény hazában megholt volna!») – Magyar grammatikácska avagy az igaz magyar írásban és szólásban kívántató néhány szükséges observatiók, melyeket írogatási és elmélkedési között egyszer-másszor eszében szedegetett, megjegyezgetett és magyar munkáiban, főbbképen a Titkok Titkában, követett is és egyként a maga írásának és szólásának mentségére s másként pedig a magyarságon kapdosó elmés ifjúságnak oktattatására kibocsátott. Gyulafehérvár, 1645. (Egy kötetben jelent meg a Titkok Titkával. A fonetikus helyesírással szemben az etimologikus ortografia védelme s az új magyar szók alkotására való buzdítás.) – Váltság titka azaz az örök igének, a Megváltó Messiás Krisztus Jézusnak, a választott hívekért a profeciák szerént az időnek teljességében való megtestesülése, születése, környülmetéltetése, szenvedési, halála, eltemettetése, feltámadása, mennyben menése, Atyja jobbjára ülése és Szentlelket küldése felöl való keresztyéni titkos tudomány, melynek igazsága az esztendőtszakai hét jeles ünnepekre, adventre, nagykarácsonra, kiskarácsonra, nagyhétre, húsvétre, áldozócsütörtökre (amint őket hívják) és pünkösdre való prédikációkban a derék Szentírásokból erősen megbizonyíttatik és a tévelygőknek, úgymint sidóknak, socinianusoknak, blandratistáknak, pápistáknak, lutheránus atyafiaknak és egyebeknek ellenkező vélekedésik megcáfoltatnak és a magyar híveknek, mind a honntanult félszerű egyházi szolgáknak az Úrban szerelmes atyjafiainak s mind az írást olvasni tudó külsőrendű kegyes embereknek az igaz keresztyéni vallásban való öregbülésekre és az ellenkezők ellen való felfegyverkeztetésekre kibocsáttatik. Három kötet. Várad, 1645–1649. (Az I. kötetet I. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek; a II. kötetet a fejedelem nejének, Lorántfy Zsuzsánnának; a III. kötetet fiúknak, II. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek, ajánlotta. A három kötet terjedelme több mint négyezer lap.) – Geleji Katona Istvánról Ravasz László azt írja, hogy prédikációiban szinte tudományos programszerűséggel képviseli a dogmatizáló típust; ezért indul meg ortodox merevségével szemben a puritánus ellenhatás Medgyesi Pál igehirdetői irányzatában. Az angol reformátusok szellemét követő magyar kálvinista papok szót emeltek száraz fejtegetései ellen, de hiába óhajtották az érzelmet és pátoszt, az erdélyi helvét hitvallású püspök elsősorban tudós pontosságra törekedett. Ránézve az egész lelkipásztori hivatás nem volt egyéb tanításnál: véssük elménkbe a dogmákat s győzzük le tudományunkkal az ellenkező nézetet. Geleji Katona István nagyon világos fejű, de fanatikus meggyőződésű ember. «Egyszer megállapított elvéhez egy életen át ragaszkodik, legyen az egy jelentéktelen ortografiai szabály vagy történelmi fontosságú egyházpolitikai kérdés. A győzelmes ortodoxia képviselője, ki tanban, szervezetben egyaránt biztosítani akarja egyháza uralmát. Erdélyi kálvinista Pázmány, ki éppen úgy gyűlöli az eretnekeket, mint nagy ellenfele s éppúgy gyakorolja is a proselyta-fogás mesterségét.» (A gyülekezeti igehirdetés elmélete. Pápa, 1915.)
Adatok Geleji Katona István életéhez:
1589. – Geleji Katona István születésének éve. Szülőfaluja az Eger közelében fekvő Gelej község. (Atyja, egy szegény jobbágy, korán elhúnyt; anyja, Varjú Katalin, papi pályára küldte gyermekeit; testvérei közül két bátyja református pap lett.)
1596. – Ez év őszén a törökök és tatárok megsemmisítik Gelej községet, Katona Istvánt számos más magyarral együtt elrabolják s a szolnoki rabszolgavásáron eladják. (Kiszabadulását édesanyjának köszönheti, a szegény özvegy összeszedi a kiváltáshoz szükséges pénzt s a fiú egy hónapi rabszolgaság után megszabadul szomorú sorsából. A zemplénmegyei Monokra megy, itt az egyik bátyja iskolamester.)
1613. – A sárospataki református kollégiumban a tanulóifjúság megválasztja széniornak. (Annyira érdemes ifjú, hogy a választás alkalmával mellőzik az idősebb diákokat. A szénior vigyáz az ifjúság fegyelmére, ügyel az iskolai törvények megtartására, szétosztja az alamizsnát, elnöke az iskolai törvényszéknek, képviseli az ifjúság ügyét a tanári testület előtt. Széniori állásából a beregszászi iskolába megy tanítónak.)
1615. – A szatmármegyei csengeri református zsinat egyhangú megállapodással külföldi tanulmányútra ajánlja. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a maga költségén kiküldi a heidelbergi egyetemre. Ez év novemberében már itt hallgatja a hittudományokat, a filozófiát és nyelvi tárgyakat. (Ebben az időben kilenc magyar tanul a híres német református egyetemen. Áldozatra kész hittestvéreik költségén végzik tanulmányaikat. Katona István két évet tölt itt, a pfalzi választófejedelem egyetemén.)
1618. – A gyulafehérvári református kollégiumban a teológiát, filozófiát és nyelveket tanítja. (Nemes buzgalommal rendezi a disputákat. Az ifjak az iskolában és a templomban hittudományi kérdésekről vitatkoznak, ezeken a disputákon olykor Bethlen Gábor fejedelem is megjelenik kíséretével. Maga Katona István is kihívja vitára Csanádi Pál unitárius tanárt, a későbbi unitárius püspököt, s a fejedelem és az urak nagy gyönyörűségére nehéz kérdésekkel szorongatja ellenfelét. Csanádi Pálnak szerencséje, hogy Bethlen Gábor fejedelem nagylelkű és igen türelmes uralkodó s nem engedi bántani az unitárius hittudóst, mikor ez a vita hevében «nem igazi Istennek, hanem csinált istennek» mondja Jézus Krisztust.)
1619. – Nevelő lesz Bethlen Gábor fejedelem unokaöccse, Bethlen István mellett s tanítványával együtt újból Heidelbergbe megy. (Nem szívesen vállalja sem a nevelőséget, sem a külföldi utat, de a megtiszteltetés olyan nagy, hogy nem mondhat ellent a fejedelemnek. A kis gróffal együtt szorgalmasan tanul a heidelbergi egyetemen, de már egy év mulva menekülniök kell a harminc éves háború viharai miatt.)
1621. – Bethlen Gáborné Károlyi Zsuzsánna udvari papja lesz a szatmári várban. (Sok kérésére a fejedelem felmenti nevelői tisztjétől s udvari prédikátorságra lépteti elő. Leveleket vált Alvinczi Péter kassai pappal. Alvinczi Péter maga akarja pappá szentelni, de a halálos betegségben sínylődő fejedelemasszony nem engedi el maga mellől udvari prédikátorát s azt írja Kassára Alvinczi Péternek: «Mivelhogy beteges állapotom miatt a templomba nem járhatok, itt magam mellett kell tartanom őkegyelmét prédikálásnak okáért, őkegyelme prédikál. Azért, uram, itt is papok gyűlése leszen, én magam is felszenteltetem őkegyelmét». Néhány nap mulva a tiszántúli református egyházkerület püspöke a szatmári zsinaton csakugyan pappá szenteli.)
1622. – Károlyi Zsuzsánna halála után Bethlen Gábor maga mellé veszi udvari prédikátornak. A fejedelmet elkíséri hadjárataiban, sokat szenved a tábori élet miatt, de még a kunyhókban és sátrakban is dolgozik munkáin. (Maga írja később latin prédikációs gyüjteményében, hogy akárhányszor térdeit használta íróasztalnak.)
1624. – Nőül veszi Milotai Nyilas István tiszántúli református püspök, utóbb erdélyi udvari prédikátor özvegyét, Bácsi Katalint. (Harmincöt éves. Felesége kegyes és tiszteletreméltó matróna, gyermekük nincs, ez Geleji Katona István örök bánata.)
1630. – Bethlen Gábor özvegye, az erdélyi fejedelemmé választott Brandenburgi Katalin, titokban áttér a katolikus vallásra, a dolog kiderül, visszatérítését Geleji Katona Istvánra bízzák. Munkája sikerül. Zsoltárokat énekelnek, imádkoznak, prédikálnak Brandenburgi Katalin mellett; végre sikerül kiűzniök lelkéből, a maguk kifejezése szerint, a sátánt; Brandenburgi Katalin megtagadja a katolikus vallást s a református szertartás szerint felveszi az úrvacsorát; Geleji Katona István a gyulafehérvári nagytemplomban felolvassa a szószékről a fejedelemnő ünnepies nyilatkozatát. (Gonosz tanácsadói – mondja a nyilatkozat – álnokul belecsábították a pápistaság sötétségébe, de Isten meggyógyította testét és lelkét, bűnbánóan visszatér az igaz hitre és másokat is hasonló megtérésre hív fel.)
1633. – Az erdélyi református egyházkerület Keserüi Dajka János halála után a nagyenyedi zsinaton őt választja püspökké. (A püspök és szuperintendens elnevezést felváltva használták a protestánsok, bár hosszú ideig nem kedvelték a püspök nevet, mert ez a katolikus egyházra emlékeztette őket. Katona István azonban már tudatosan püspöknek nevezi magát, mert ha minden dolognak – úgymond – amiben valamikor valami visszaélés történt, más elnevezést akarunk adni, akkor még az eklézsia nevet is el kellene hagynunk és egészen új nomenklaturát kellene alkotnunk.)
1636. – I. Rákóczi György erdélyi fejedelem költségén kinyomatja az Öreg Graduált. (A fejedelemnek nagyon hálás ezért az áldozatért, de jellemző kötelességérzésére, hogy nem törődve I. Rákóczi György neheztelésével, állandóan sürgeti urát a gyulafehérvári Bethlen-kollégiumtól kölcsönvett húszezer forint visszafizetésére. Ez meg is történik s így a kollégium jövője nem kétséges.)
1638. – Ösztönzésére I. Rákóczi György fejedelem kimondatja az erdélyi országgyűléssel, hogy a szombatosok vallásos mozgalmát el kell fojtani. (A zsidózó magyarokat tömegesen elfogják s lefejezésre és jószágaik elkobzására ítélik; kegyelemből várbörtönre hurcolják valamennyit s kényszermunkát végeztetnek velük mindaddig, míg át nem térnek a református vallásra. A vallatások Dézs városában történnek. Ide hívják Pécsi Simont és négy leányát is; s mikor az annak idején oly hatalmas úr nem jelenik meg az idézésre, távollétében halálra ítélik gyermekeivel együtt; szamosújvári börtönéből csak úgy szabadul meg, hogy reformátussá lesz. Toroczkai Máté unitárius püspök fiát, Toroczkai János kolozsvári ötvöst, azért büntetik halállal, mert hirtelen haragjában azt találta mondani: jönne csak Krisztus a földre, kapát nyomna a vállára s a szőlőbe küldené, hogy dolgozzék. Ezért az istenkáromlásért öt cigánnyal megköveztetik s nejét megszégyenítő módon kergetik ki a városból. Katona István és paptársai örömmel látják, hogy a fejedelem kiszaggatta az eretnekség konkolyát s a hatóságok elpusztították az üdvösség útjától elzárkozó judaistákat, mint ahogyan Illés próféta megköveztette Baal isten pogány papjait.)
1646. – A szatmári református nemzeti zsinaton teljesen megszilárdítja a kálvinizmus uralkodó helyzetét a többi vallással szemben. A Geleji-kánonokat ettől kezdve irányadónak veszi egész Magyarország és Erdély helvét hitvallású kereszténysége. (Nemzeti zsinatot ez időben csak ritkán tartottak: az ilyen országos gyűlésen résztvett valamennyi egyházkerület papsága. Az egyházkerületek általános zsinata minden évben összeült a püspök – szuperintendens – elnöklete alatt. Az egyházmegyék külön zsinatain az esperesek – széniorok – elnököltek. A Geleji-kánonok a református egyházkormányzatot püspökivé tették, szemben a hierarchizmust ellenző presbiteriánus irányzattal. Geleji Katona Istvánnak mint ortodoxus azaz igazhitű püspöknek még az erdélyi görög-keleti oláh püspök is alá volt rendelve, a református papok és tanítók ügyében pedig szinte korlátlan hatalommal járt el: a vétkeseket elfogathatta és bebörtönözhette s ezirányú rendelkezéseinek a világi hatóságok engedelmeskedni tartoztak. Nemcsak a katolikusokkal és unitáriusokkal, hanem még az evangélikusokkal szemben is merev magatartást tanusított. Elismerte Luther Márton korszakos érdemeit, de a vittenbergai reformátor, szerinte, sem próféta, sem apostol nem volt, a keresztyén vallásnak a bálványozás maradványaitól való teljes megtisztítását Kálvin János végezte el. Óhajtjuk a jó viszonyt – úgymond – a luteránusokkal, de ők is becsüljék meg magukat, ne mulják felül még a jezsuitákat is a mi megrágalmazásunkban, ne nevezzenek bennünket alábbvalóknak és ártalmasabbaknak az eretnekeknél; sajnos, az ágostai hitvallásúak még a katolikusokkal is készek békét kötni, csakhogy kiirthassák a reformátusokat.)
1649 december 12. – Halála Gyulafehérvárt. (II. Rákóczi György fejedelemsége elején, hatvan esztendős korában, húnyt el. Halála előtt az erdélyi református egyháznak hetvenötezer forintnyi megtakarított értéket adott aranyban és ezüstben. Gyermekei nem maradtak. Unokaöccsét, ifjabb Geleji Katona Istvánt, a későbbi székelyudvarhelyi református lelkipásztort, a papi pályára nevelte.)
KERESZTÚRI PÁL. (1589–1655.) az első debreceni diák, aki felsőbb tanulmányokra Angolországba ment. Itthon Bethlen Gábor a gyulafehérvári református kollégium tanárává nevezte ki; ezt az állását I. Rákóczi György fiainak nevelői tisztjével cserélte fel, a fejedelmi udvarban egész kis kollégiumot rendezett be s igen jó módszerrel oktatta tanítványait. Bethlen Miklós nagy elismeréssel emlékezik meg róla önéletrajzában. – Csecsemő keresztyén. Gyulafehérvár, 1638. (A hosszú című könyv a református vallás tanításairól szól káté formájában. I. Rákóczi György két fia, György és Zsigmond, ezt a szöveget mondták fel atyjuk és az udvar népe előtt, mikor az úrvacsora előtt bizonyságot tettek hitük mélységéről.) – Felserdült keresztyén, ki csecsemő korátul fogván az Isten beszédének ama tiszta tején a mennyei titkoknak tanulásában dicsiretesen nevekedék és az Istennek minden fegyverét felöltözvén ama Cerberus titkos erejéből támadó hitető orvosdoctornak pokoli orvossággal megbűszödött patikáját elrontá és magát vastagon megostorozá, melyet az Isten népének győzedelmesen hirré ad Keresztúri Pál. Várad, 1641. (Mivel előbb kibocsátott könyvét Hajnal Mátyás jezsuita megtámadta, ebben a feleletében alaposan megfelel ellenfelének.) – Mennyei társalkodás azaz Istennek a bűnös emberrel való beszélgetése. (Ennek a hosszú című hitbuzgalmi munkájának a XVII. században két kiadása volt, a XVIII. században négyszer nyomtatták ki.) – Egyenes ösvény a szent életre vágyódóknak. Várad, 1653. (Ezt a prédikációs gyüjteményét kétszer nyomtatták ki a XVIII. században.)
KOMÁROMI CSIPKÉS GYÖRGY (szül. 1628. Komárom; megh. 1678. Debrecen) az utrechti egyetemen fejezte be hittudományi és nyelvi tanulmányait, itt avatták a teológia doktorává 1653-ban. Hazatérése után a debreceni református kollégiumban a keleti nyelveket és a filozófiát tanitotta. 1657-ben pappá választották. A szentírási nyelvekben olyan jártas volt, hogy a hollandok között zsidóul is szónokolt. Zsidóból és görögből fordította le 1685-ben a Szentírást. Ennek a fordításnak kinyomtatását a XVII. századi papi gyűlések erősen sürgették, de kiadása csak akkor indult meg, mikor Debrecen város tanácsa 1715-ben szerződést kötött egy híres leydeni könyvkiadóval, hogy négyezer példányt vásárol a munkából s minden példányért három forintot fizet. A nyomdai munka ellenőrzésére a debreceni könyvnyomtató műhely vezetőjét küldték ki Hollandiába. A Károlyi Gáspár szentírásfordításának helyettesítésére szánt Magyar Biblia 1718-ban került ki a sajtó alól, a készlet háromnegyedrészét, kerek számban háromezer példányt, a leydeni könyvkiadó a tengeren keresztül Lengyelországba szállíttatta, innen a könyveket szekereken Magyarország felé hozták, de a szepesi kamara lefoglalta az egész szállítmányt s a bécsi magyar királyi udvari kancellária elrendelte az előzetes cenzurát. A jezsuiták szövegvizsgálata után gróf Erdődy Gábor egri püspök elzárta a bibliákat s hiába rendelte el a királyi udvar kiadásukat, a püspök nem engedett ki egyetlen példányt sem palotája pincéjéből; utóda pedig, gróf Barkóczy Ferenc, 1754 novemberében a püspöki palota udvarán száznegyven plébános jelenlétében elégettette az összes köteteket. A Hollandiában maradt többi példány csak 1789-ben került Debrecenbe. – A keresztyén isteni tudománynak jeles móddal elkészíttetett rövid summája. Utrecht, 1653. (A fordítás eredetije Wollebb János baseli református egyetemi tanár következő munkája: Compendium Theologiae Christianae. Basel, 1626. Ezt a kézikönyvet a helvét hitvallású országokban többször kinyomtatták, az egyetemi hallgatóság ebből készült hittudományi vizsgálataira.) – Igaz hit. Szeben, 1666. (Harmadfélszáz prédikáció gyüjteménye református lelkipásztorok használatára.) – Pápisták ujsága. Kolozsvár, 1671. (Sámbár Mátyással szemben annak bizonyítása, hogy a katolikus vallás tele van újításokkal, nincs meg többek között Jézus Krisztus és az apostolok tanításaiban a pápaság, bíbornokság, szerzetesség, papi nőtlenség, papi öltözködés, egyházi szertartások, misézés, böjtölés, búcsújárás, szentelés és sok más emberi alkotás.) – Magyar Biblia. (Címlapján az 1685-ös évszám van, mert a címlapot már ekkor elkészítették. A fordítás igen hű, de már azért sem tudta kiszorítani Károlyi Gáspár fordításának használatát, mivel a hűség a tömörség homályosságával járt, míg a Vizsolyi Biblia körülírásos stílusa könnyebben érthető. A hívők egyébiránt is szeretettel ragaszkodtak a régi szöveghez. A kiadás balsorsa szintén meggátolta az új teljes fordítás elterjedését.)
LETHENYEI ISTVÁN 1609-ben a vittenbergai egyetem hallgatója, 1612 körül sárvári iskolamester, 1621-től kezdve sopronmegyei csepregi evangélikus lelkipásztor. A dunántúli evangélikusok és reformátusok az XVI. század utolsó évtizedétől kezdve éleshangú hitvitákat folytattak egymással, ezekbe az erős polémiákba ő is belekeveredett az ágostai hitvallásúak javára. A helvét hitvallású papok közül elsősorban Kanizsai Pálfi János és Samarjai János kálvinista prédikátorokkal vitázott. – A kálvinisták magyar harmoniájának azaz az augustana és helvetica confessiók articulusinak Samarjai János calvinista praedicator és superintendens által lett összehasonlításának meghamisítása, melyet a Szentírás-magyarázó lutheranus doctoroknak közönséges írásokból magyar nyelven világosságra kibocsátott. Csepreg, 1633. (Samarjai János 1628-ban azzal a céllal nyomtatta ki Magyar Harmoniáját, hogy a kétféle hitvallás követőit a szeretet által egyesítse, egyben kimutassa, hogy az ágostai és a helvét hitvallás között nincs áthidalhatatlan ellentét. Ezt a felfogást cáfolta Lethenyei János. Végső szentenciája: «Mi a kálvinistákat lelki atyánkfiainak nem ismerjük és soha azoknak nem is akarjuk ismerni». – Az szentírásbeli hitünk ágainak rövid összeszedése. Csepreg, 1635. (Hutter Leonhard vittenbergai egyetemi tanár latinnyelvű teológiai kompendiumának fordítása. A német evangélikus hittudós kézikönyvét a XVII. században olyan nagyra becsülték, hogy a szász fejedelem kötelezővé tette használatát és szövegének szóról-szóra való megtanulását az ágostai hitvallású diákok között.)
LORÁNTFY ZSUZSÁNNA, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem neje, a nemes emlékezetű magyar asszonyok közül való: férjének szorgos élettársa, gondjaiban és fáradozásaiban híven osztozó hitvese, nehéz időkben eszes tanácsadója. Mikor I. Rákóczi György 1648-ban meghalt s fia, II. Rákóczi György, foglalta el Erdély fejedelmi trónját Sárospatakra vonult vissza. A református vallás ügye, a papság és az iskolák helyzetének javítása s különösen a sárospataki kollégium tekintélyének emelése: az ezekkel járó teendőket gondozta legjobban. Comeniust 1650-ben ő hívta Sárospatakra. A presbiteriánus reformátusok pártfogója volt, ezért a püspöki egyházkormányzat hívei sokat zúgolódtak ellene. 1660 április 18-án halt meg Sárospatakon. Hitéhez való szenvedélyes ragaszkodását végrendeletébe is belefoglalta, mikor így fordult fiához, II. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez: «Istenért kérem az én édes fiamat: minden feltett célja és életének legjobb vége legyen az, miként minden tehetségével segíthesse az Isten tiszteletét és az ekklézsiáknak gyarapodását. Végy példát édesatyádról és énrólam, édesanyádról. Semminek mi nem köszönhetjük Isten irgalmassága után e világi jókban való előmenetelünket, hanem egyedül csak annak, hogy az Istennek tiszteletét és tiszta igaz keresztyén vallásunkat a mi erőnk és tehetségünk szerint előmozdítani és azt oltalmazni igyekeztünk». – Könyve is ennek a rendíthetetlen kálvinista hitbuzgalomnak köszönhető: Moses és a próféták azaz az igaz keresztyéni vallásnak negyvenöt ágazatinak szentírásbeli győzhetetlen bizonyság-tétele. Gyulafehérvár, 1641. (Szentírási idézetek gyüjteménye, ezek kapcsán a református tanítások igazságának bizonyítása. Ez az első nyomtatott könyv magyar nő tollából. Nem annyira tartalma miatt érdemes a kiemelésre, mint szerzőjének személye és korjellemző értéke miatt. A fejedelemasszonyt és családját a könyv megjelenése után egy névtelen szerzőjű katolikus gúnyirat durván megtámadta, ezért I. Rákóczi György megtorló intézkedést kért III. Ferdinánd magyar királytól, Keresztúri Pál pedig olyan goromba választ adott a botrányt keltő paszkvillusra, hogy ezért viszont a katolikusok sértődtek meg. A paszkvillus szerzőségével a jezsuitákat gyanusították. Csak a legbeavatottabbak tudták, hogy a csúfondáros írást Széchenyi György esztergomi kanonok, a későbbi prímás, írta. Ez az elmérgesedett hangú röpirat-harc és a vele kapcsolatos diplomáciai tárgyalások erősen hozzájárultak ahhoz, hogy I. Rákóczi György, akit a katolikus királypárti röpirat Kocsis Györgynek nevezett, megindítsa hadjáratát a bécsi udvar ellen. Még Szalárdi János udvari történetíró is följegyezte Siralmas Krónikájában az erdélyi fejedelmi ház súlyos megsértését: «egy mocskos pasquillus is bocsáttatván ki, abban nemcsak egész fejedelmi házuk, de a legyes életű és istenfélő idősb fejedelemasszony is nagy rútul és mocskosan marcangoltatván…» Bod Péter a következő megjegyzéseket fűzi az esethez Magyar Athenasában: «Könnyű az afféle emberekre reá találni, akik nem szeretik azt, hogy az asszonyok Bibliát olvassanak. Panaszolt nem régen is egy erdélyi író azon, hogy a mi földünk sok olyan asszonyokat nevel, akik félre tévén az orsót-guzsalyat, a Szentírás olvasásán töltik az időt; melyet szájokban forgatván, bátran megtámadják még a theologiában tudós embereket is». Magyar Athenas. 1766.)
MAGYARI ISTVÁN életéről kevés adat maradt fönn. Azt sem tudjuk, mikor és hol született, mikor és hol halt meg. A vasmegyei Sárváron volt evangélikus prédikátor, egyszersmind Nádasdy Ferencnek, a dunántúli részek főkapitányának, udvari papja. Pártfogójával a magyar-török harctereken is megfordult, így 1594-ben ott volt a törököktől sikeresen védett Esztergom ostrománál. A dunántúli ágostai hitvallású papság között esperesi tisztet viselt. – Az jól és boldogul való meghalásnak mesterségéről irattatott kézbeli könyvecske. Sárvár, 1600. (Beust Joachim vittenbergai hittudós latin munkájának fordítása. A vigasztaló könyvecske az evangélikus erkölcstudomány tanításait foglalja magában. Verses részletek is vannak benne. A fordító a görög és latin költők verssorait hexameterekben, a német eredetű énekeket rímes sorokban ültette át. Munkája Nádasdy Ferenc költségén jelent meg, hálából neki ajánlotta könyvét.) – Az országokban való sok romlásoknak okairól és azokból való megszabadulásnak jó módjáról mostan újonnan irattatott és sok bölcs embereknek írásokból szereztetett hasznos könyvecske. Magyari István sárvári prédikátor által. Psalmo LXXX. vers XIII. Vajha az én népem hallgatott volna engemet és az Izrael az én utaimban járt volna, nyilván semmivé tettem volna az ő ellenségeket és az ő háborgatói ellen felemeltem volna az én kezemet. Nyomtattatott Sárvárott az author költségével Manlius János által. Anno MDCII. (A 190 lapos könyvet nagylelkű pártfogójának, Nádasdy Ferencnek, ajánlotta: «Az tekintetes és nagyságos vitézlő keresztyén úrnak, Nádasdy Ferencnek, az felséges II. Rodolphus római császárnak, Magyarország királyának és édesatyjának, lovászmesterének és tanácsának, az Dunán innen ország főkapitányának, Fogaras földének örökös, Vasvár és Sopronvár megyének főispánjának, az Úr Krisztus ecclesiájának és az benne levő keresztyén tanítóknak Isten után táplálójának, mint kegyelmes urának és patronusának. Az mindenható Istentől Szent Fiáért jó egészséges, jó szerencsés, békességes és idvességes hosszú életet kíván és szolgálatját ajánlja». Az ajánlólevelet a következő szövegek követik: a keresztyén olvasóhoz intézett rövid előszó, a könyv tartalmát jelző latin vers, Andreades Mihály csepregi rektor és Pálházi Göncz Miklós sárvári rektor latin versei a szerzőhöz és az olvasóhoz, a négy részből álló mű, ennek betűrendes tárgymutatója, végül a hibaigazítások jegyzéke. Az utóbbiban arról panaszkodik a szerző, hogy typographusa sok helyen vétkezett a nyomtatásban, mégpedig nemcsak önkényességből és figyelmetlenségből, hanem azért is, «mert magyarul sem tud». Ő maga is, úgymond, nem végezhette jól a korrigálás munkáját, mivel hol távol volt, hol betegeskedett s így a korrekturát másra kellett bíznia. Könyvét négy részre osztotta. Első részében arról szól, hogy mi az ország romlásának oka, melyek miatt méltán büntet Isten a sok vérontással, romlással, pusztasággal, keserű rabsággal; második részben megmutatja, hogy még ennél is nagyobb nyomorúság száll fejünkre, ha meg nem térünk vétkeinkből; harmadik részében példákat hoz fel arra, hogy hozzánk hasonló nyomorúságukban mit cselekedtek a zsidók, pogányok és keresztények; negyedik részében azt fejtegeti, mihez kell magunkat tartanunk, ha a törökök igáját le akarjuk rázni és a rajtunk uralkodó sok ínségből meg akarunk szabadulni.) – Az tekintetes nemzetes nevezetes vitéz úrnak, az nagyságos Nádasdy Ferencnek, kit az Úr Isten ez világi nyomorult életből az örök dicsőségben magához vett 4. jan. anno 1604. Sárvárott teste felett és temetésekor lett két prédikációja Magyari Istvánnak. Keresztúr, 1604. (A Manlius János műhelyében készült nyomtatvány Madarász Miklós nemesúr költségén jelent meg, a megboldogult özvegyének, Báthory Erzsébetnek, ajánlva. Az özvegy utóbb hírhedt gonosztevő lett, csejtei kastélyában sok fiatal leányt kínzott halálra s a csejtei vár börtönében fejezte be életét 1614-ben.) – Magyari Istvánnak több kézirata is maradt, ezek azonban elvesztek. (Prédikációk, Válasza Pázmány Péternek.) – Verses sorai Dézsi Lajos közlésében: Magyari István irodalmi működéséhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 1903. évf. (Figyelmet érdemlő adalékok a mértékes magyar verselés fejlődéséhez.) – Nádasdy Ferencről mondott halotti beszédéből szemelvényt közölt Payr Sándor: Egyháztörténeti emlékek. I. köt. Sopron, 1910. (Az elhúnyt úr példaképe volt hitfeleinek erkölcsös életével, Isten igéjét szeretettel hallgatta, a Szentírásból sokszor merített vigasztalást, lelkipásztorát megbecsülte, evangélikus vallásához tántoríthatatlanul ragaszkodott, a jobbágyokhoz és szegényekhez jó volt, a papokat és tanuló ifjakat szeretettel táplálta.) – Fő munkájának szövegkiadása Ferenczi Zoltántól: Magyari István Az országokban való sok romlásoknak okairól. Budapest, 1911. (Régi Magyar Könyvtár.) – Feltűnő, mennyire elfeledte az utókor ezt a jeles írót és tekintélyes lelkipásztort. Vitairatának értékére Toldy Ferenc hívta fel a figyelmet. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Beöthy Zsolt kiemelte klasszikus irodalmi műveltségét, velős magyarságát, stílusának erejét és emelkedettségét. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.) – Bodnár Zsigmond jótollú, erős meggyőződésű, mély erkölcsi érzésű, de egyben gyűlölködő író gyanánt jellemezte: művében, úgymond, a katolikusok gyűlölete mellett ugyanazon korlátolt felfogás uralkodik, mely az egyháziakat mindig arra indította, hogy az ország bajait az eretnek tanításoknak tulajdonítsák. (A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1891.) – Horváth Cyrill szerint ez a hitvitázó a maga korában élő eszméket kifejezésekben gazdag nyelven hatásos egésszé alkotta össze. Soha ennyi nyomatékkal nem hirdette senki azt a gondolatot, hogy a reformáció nem csupán igaz hit, de hazafiság; a katolicizmus nemcsak vallásos tévelygés, de a haza ellen való bűn. (A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899.) – Ferenczi Zoltán magasztaló hangon emlékezett meg irodalmi érdeméről, nagy olvasottságáról, nyugodt hangjáról s könyvét Pázmány Péter Felelete fölé helyezte. Ez a két mű, úgymond, új korszakot nyitott a magyar vallásos vitatkozó irodalomban, a pálma azonban Magyari Istváné; mert bár naivabb, mint Pázmány Péter, de egyben higgadtabb hangú, melegebb érzésű, hangzatosabb prózájú és minden tekintetben olvashatóbb szövegű. (Magyari-kiadása. Budapest, 1911.) – Payr Sándor szerint Magyari István sok gondolata a költő Zrínyire emlékeztet, hitéért és hazájáért lángoló lelkéből fakad minden szava. A történeti példák bámulatos készletével küzd a magyarság megmentéséért. Művének egyes részei táborban elmondott prédikációk; ismeri a hadi élet minden nyomorúságát s amilyen őszinteséggel sorolja fel a katonák bűneit, éppen olyan bátran mutat rá a papok, tisztviselők, nemesurak és közemberek vétkeire. Munkája mély erkölcsi felfogásról és nemes, művelt lélekről tanuskodik. A szellemi kincsek bámulatos tárháza van benne, némelyik részlete a régi magyar szónoki próza remeke. (A dunántúli evangélikus egyházkerület története. I. köt. Sopron, 1924.) – Arra, hogy Magyari Istvánban mi az eredeti és mi a kölcsönzés, Turóczi-Trostler József mutatott rá. A magyar hitvitázó Aventinus gondolatmenetét vette át, nem egy helyen szószerint fordított, máshol kivonatot adott, időnkint függetlenítette magát a német humanista röpiratától. A teológiai dolgokban Hunniusból meritett, a béke magasztalásában Erazmus gondolatmenetét és hanglejtését közvetítette. Egy személyben erazmista, humanista, evangélikus teológus és magyar hazafi. A formai ösztönzést és a gondolati kezdeményezést a német irodalomtól kapta, de a döntő idegen hatás ellenére sem vesztette el a maga hangját. Aventinus gondolatmenetét mintegy a magyar klimatikus feltételek közé helyezte át. (Az Országokban Való Sok Romlásoknak Okairól. Minerva. 1930. évf.)
Adatok Magyari István életéhez:
1594. – Magyari István tábori prédikátori tisztet visel Nádasdy Ferenc seregében s urával együtt Esztergom alá vonul a török ellen. Itt sokszor hallja azt a vádat, hogy Magyarország pusztulásának a protestánsok az okai s ezért jogos az üldözésük. Elhatározza, hogy felelni fog a hitújítás ellenségeinek s rámutat a nemzet romlásának igaz okaira. (Pártfogója, Nádasdy Ferenc, a dúsgazdag úr és vitéz katona, igen buzgó evangélikus. Az ágostai hitvallású papság a luteránusok egyik legfőbb védelmezőjét tiszteli személyében. Ha a hitbuzgó nagyúr nincs a harcmezőn, szívesen értekezik a dunántúli lelkipásztorokkal, tanácskozásaikon nem egyszer hajnaltól estig elnököl. Gyakran a Szentírást is maga olvassa háza népe előtt. Házasságában szerencsétlen a vitézlő nagyúr: neje Báthory Erzsébet, a vérengző asszony.)
1596. – Nádasdy Ferenc zsinatot hív össze Csepregbe s hivatalvesztés terhe mellett megköveteli a birtokain élő papoktól, hogy ingadozás nélkül álljanak meg az ágostai hitvallás mellett. Magyari István hetvennyolc lelkésztársával együtt ünnepélyes esküvel aláírja azt a nyilatkozatot, amely minden közösséget megtagad a református hitelvekkel. (E villongások miatt mond le evangélikus szuperintendensi tisztjéről a kálvinizmushoz szító Beythe István püspök s elhagyva az ágostai hitvallást, több prédikátorral együtt a reformátusokhoz csatlakozik, míg Magyari István és lelkipásztortársai megmaradnak Luther Márton tanításai mellett.)
1600. – Magyari István sárvári lelkipásztor és esperes. Megjelenik Beust-fordítása. (A maga korában nagyrabecsült Ars Bene Moriendit később gróf Illésházi Gáspár trencsénmegyei és liptómegyei főispán is lefordította: Kézben viselő könyv a jó és boldog kimúlásnak mesterségéről. Debrecen, 1639.)
1602. – Megjelenik könyve: Az országokban való sok romlásoknak okairól. Ez időtájt feddi meg nyilvánosan Nádasdy Ferenc nejét, Báthory Erzsébetet. (Hallatlan erkölcsi bátorság abban az időben. Még a parasztok sem tűrték zúgolódás nélkül papjuk korholásait, annál kockázatosabb volt hozzányúlni egy nemesúrhoz s ma már el sem lehet képzelni, mit jelentett egy mágnás megleckéztetése a prédikálószéken. A kenyeret adó patrónus feleségét megdorgálja a szegény prédikátor, nagyhatalmú úrnőjének személyét nem kíméli a védtelen udvari pap. «Ám ássák fel a sírból a tetemeket – kiáltott fel a sárvári templomban Báthory Erzsébet és az egész evangélikus gyülekezet előtt a félelmet nem ismerő férfiú – meg fognak rajtuk látszani a kínzások nyomai». Báthory Erzsébet megfenyegette a lelkipásztort s férjének írt levelében elégtételt kért nyilvános kipellengérezéséért. Nádasdy Ferenc megneheztelt papjára, de nem torolta meg a sértést.)
1603. – Elnöklete alatt megtartják a sopronmegyei iváni evangélikus zsinatot. (Határozatokat hoznak a papság egységes eljárásáról különböző egyházi ügyekben, orvosolnak néhány visszaélést, felkérik Nádasdy Ferencet a káromkodás üldözésére. Patrónusuk oltalomlevelet ad az egyházközségeket felülvizsgáló papoknak s ebben meghagyja, hogy a világi elöljárók tisztességesen fogadják az espereseket és a velük menő prédikátorokat.)
1604. – Nádasdy Ferenc halála után kegyeletesen prédikál elhúnyt jótevője emlékére. Kibékül özvegyével is. Ez év végén még jelen van a csepregi zsinaton. (Valószínűleg a következő évben hal meg.)
MARTONFALVI GYÖRGY (szül. 1635. Erdély; megh. 1681. Debrecen) a debreceni református kollégiumnak tudományosságáról messze földön híres tanára. Tanulmányait Hollandiában végezte, teológiai doktorátust nyert, itthon a nagyváradi latin iskolában tanított, de mikor a török 1660-ban elfoglalta a várost, diákjaival együtt Debrecenbe vonult át. Latinnyelvű hittudományi szakmunkáin kívül magyar könyveket is adott közre. – Keresztyéni ünneplés avagy lelki szent mesterség, mely azt adja elődben, mint kelljen néked az ecclesiáktól rendeltetett és már bévett ünnepeket, karácsont, húsvétot, pünkösdöt a több fiók ünnepekkel együtt megüllened és azok felől józanon értened. Debrecen, 1663. (Prédikáció a debreceni nagytemplomban. Két hitbuzgó debreceni polgár költségén jelent meg.) – Tanító és cáfoló theologia. Debrecen, 1679. (Amesius és Vendelinus hittudósok nyomán kérdésekben és feleletekben írt könyv. A debreceni kollégium ifjúságának költségén jelent meg.) – Martonfalvi György szenthistóriája. Debrecen, 1681. (Míg az előbbi mű a református vallástant, ez a könyv a bibliai történeteket foglalta össze a papi pályára készülő tanulók számára. A szerző halála után jelent meg a debreceni kollégium költségén.)
MATKÓ ISTVÁN (szül. 1625. Kézdivásárhely; megh. 1693. Kolozsvár) református tanár és lelkipásztor; tanított Kézdivásárhelyen és Szászvárosban, pap volt Szamosújvárt, Felsőbányán, Zilahon, Tordán, Kolozsvárt. – Fövenyen épített ház romlása avagy három kérdések körül gőgösen futkározó Sámbár Mátyás jesuita inaszakadása Kézdivásárhelyi Matkó István felsőbányai ecclesiának együgyű tanítója által. Szeben, 1666. (Sámbár Mátyás ellenében azt fejtegeti, hogy csak a kálvinisták vallása az egy igaz apostoli vallás, míg a pápisták vallása ellenkezik az igazsággal és a Szentírással. A könyv hangja az akkori hitvitázás szelleme szerint kötekedő és goromba. Egyik nyers kifejezése, az X ut Tök, ezentúl többször felbukkan.) – X ut Tök könyvnek eltépése avagy bányászcsákány, mellyel ama fövenyen épített s már leromlott házát elébbi fövenyre sikeretlen sárral raggatni akaró és 1000 mocsokkal eszelősen színlő s mázló Sámbár Mátyás nevű tudatlan sárgyúró megcsákányoztatik. Sárospatak, 1668. (Felsorolja, hogy milyen hamisságokat tanít a pápista vallás, tiltakozik a személyét ért rágalmakkal szemben, számos vádat szór Sámbár Mátyásra és a katolikus papságra.)
MEDGYESI PÁL (szül. 1624. Debrecen; megh. 1663. kör. Sárospatak) német, holland és angol egyetemeken fejezte be tanulmányait. Egy ideig a debreceni református kollégiumban tanított; 1638-tól kezdve I. Rákóczi György erdélyi fejedelem udvari papja volt, a fejedelem halála után az özvegy fejedelemasszony, Lorántfy Zsuzsánna is, megtartotta prédikátorának, vele együtt Sárospatakra költözött. Mivel az angol presbiteri rendszer híve volt s a püspöki egyházalkotmány ellen küzdött, személye körül egy időben erős elvi harc folyt. A presbiterianizmust az 1630-as évek végén Tolnai Dáli János sárospataki református kollégiumi igazgató kezdte terjeszteni Magyarországon, az álláspontján levők vissza akartak térni az őskeresztény idők puritán egyszerűségéhez, a világi hívőknek minél erősebb bevonását óhajtották az egyházi szervezetbe s vonakodtak a püspöki kormányzás elfogadásától. Ez a felfogás a papság uralmának visszaszorítását célozta s arra törekedett, hogy minden lelkipásztor egyúttal a maga gyülekezetének független püspöke is legyen s hívei tanácsával döntsön minden ügyben. Az újítás nem győzött, a református zsinatok és gyülekezetek megmaradtak az addigi püspöki rendszer mellett s eltiltották a reformokat. Tolnai Dáli Jánost és Medgyesi Pált súlyosabban nem bántották, ez azonban inkább csak a Rákóczi-család higgadtságának és türelmének tulajdonítható. Geleji Katona István különösen nagy ellenfele volt az újítóknak, vele Medgyesi Pál sokszor ellenkezett, de sikertelenül, bár az egyházi szónoklat terén a történeti fejlődés neki adott igazat. – Dialogus politico-ecclesiasticus azaz két keresztyén embereknek egymással való beszélgetések. Bártfa, 1650. (A presbiteri rendszer magyarázata.) – Doce nos orare. Imádkozásra és prédikácó írásra s tételre és annak megtanulására való mesterséges táblák avagy egynehányféle világos és mindenektől megérthető útmutatások vagy módok, melyek szerint kiki magátul is, mind magában s mind házanépe között, sőt gyülekezetekben is igen könnyen, rendesen, fontosan s hasznosan a szükségekhez képest könyöröghet, prédikálhat és a prédikációkat megtanulhatja. Bártfa, 1650. (Ez az első magyar homiletika. A szerző az egyházi beszéd elméletében és gyakorlatában sok jó tanáccsal szolgál, megvilágítja a prédikáció megírásának szabályait s elmondja, hogyan kell előadni a beszédet.) – Ötödik jaj és siralom, mellyel szegény, csaknem elfogyott, lelkében elfojtódott magyar nemzetet minapi, az az ő megsirathatatlan s váratlan nagy romlásában, midőn az egész erdélyi tábor az urakkal és nemességgel, elmult júniusnak végén, 1657-ben Podoliában a színes békességű szomszédoknak álnokságok miatt a teméntelen sok csúnya prédával élő tolvaj tatárságtól véletlenül megüttetvén – ó nagy Isten! – nyáj s csorda módjára hajtatott el a kibeszélhetetlen gyalázatos és kegyetlen rabságra, siratta s sirattatta és már ez utána s abból kijövő, jöhető számtalan veszedelmiért annyival is inkább siratja, sirattatja… Sárospatak, 1658. (A könyv címe még hosszabb a közölt szövegnél; tárgya II. Rákóczi György erdélyi fejedelem szörnyű veresége Lengyelországban.) – Magyarok hatodik jajja, mellyel e romlott nép zokogta, zokogja ma is MDCLVIII. esztendőbéli, egyfelől tatár chámnak személye szerint Krimből számtalan sok ezerekkel, törökkel, tatárral, kozákkal és a két oláh vajdával, másfelől fővezírnek Konstantinápolyból hasonló nagy sokasággal dühös indulatból való reáütéseket, szörnyű égetéseket, öldökléseket, sarcoltatásokat és sűrű sok rablásokat, amikor Borosjenőt is Karánsebessel, Lugossal elfoglalván törökkel rakták meg, százezer rabnál többet vittenek el, Erdélyt pedig hallatlan és elviselhetetlen sarc alá vetették, törvényes fejedelmétől is elrekesztvén… Sárospatak, 1660. (II. Rákóczi György bukásán kesergő prédikációk.) – Ezenkívül még számos gyászbeszéd, disputa és «angliai nyelvből» fordított hitvitázó és hitbuzgalmi munka.
MILOTAI NYILAS ISTVÁN (szül. 1571. Milota, Szatmár megye; megh. 1623. Gyulafehérvár) debreceni diák, heidelbergi egyetemi hallgató, debreceni tanár, szatmári református lelkipásztor, a tiszántúli református egyházkerület püspöke, 1618-tól kezdve Bethlen Gábor erdélyi fejedelem udvari prédikátora. – A mennyei tudomány szerint való irtovány, melyből a veszedelmes tévelygéseknek és hamis vélekedéseknek kárhozatos, tövises bokrai az Istennek szent igéje által kiirtogattatnak és az igazságnak üdvösségtermő ágazati beolttatásokkal helyben hagyatnak. Debrecen, 1617. («Az Istennek dicsőségére és az anyaszentegyháznak üdvösséges tanuságára irattatott Milotai István által.») – Sz. Dávidnak huszadik zsoltárának rövid prédikációk szerint való magyarázatja, melyben mind az istenfélő igaz jó fejedelmeknek, mind a keresztyén községnek tisztek megábrázoltatik és elejekben adatik. Kassa, 1620. («Az Istennek dicsőségére és az együgyű híveknek épületekre irattatott és kibocsáttatott a felséges Bethlen Gábornak Magyar- és Erdélyországnak istenfélő keresztyén fejedelmének fő prédikátora Melotai Nyilas István által» – Speculum Trinitatis azaz Szentháromság egy bizony örök Istennek a bibliában, a zsidó bölcseknek és a patereknek tanubizonyság tételekben, a nagy világi conciliomoknak értelmekben és a példákban való tekintetes maga kimutatása, melyekből mint valami egyenesen mutató acél tükörből kiismerhetni és nyilván megláthatni a Szentháromság egy Istent. Debrecen, 1622. (Az unitárius tanítások cáfolata. A nagyterjedelmű hitvitázó könyvet «az fölséges Gabriel, Istennek kegyelméből magyar, horvát, tót országoknak királyának, Erdélynek fejedelmének» ajánlotta a szerző. A nyomtatás költségeit Bethlen Gábor fizette, mecénási nagylelkűségéről és tudományszeretetéről magasztaló hangon szól az ajánlás. A debreceni városi nyomda vezetője, Rheda Péter, nagy gonddal nyomtatta a könyvet, bár a betűszedő és nyomtató legényekkel sok baja volt, mert ezek «majd jobb részre mind idegen nemzetből valók voltanak, kik magyar nyelven igen keveset vagy semmit sem értettenek».)
PETRŐCZY KATA SZIDÓNIA bárónő. Életéről és munkáiról: a líra fejlődését tárgyaló fejezetben.
PÓSAHÁZI JÁNOS a sárospataki református kollégiumban tanult; 1653-ban I. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye, Lorántfy Zsuzsánna, a maga költségén külföldi egyetemekre küldte; négy év mulva mint filozófiai doctor érkezett meg Hollandiából; 1657-től 1671-ig a sárospataki kollégiumban tanított s elkeseredett hitvitákat és irodalmi harcokat folytatott a jezsuitákkal. A reformátusokra nagy csapás volt, hogy II. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye, Báthory Zsófia, katolikussá lett, a sárospataki várba jezsuitákat telepített s 1671-ben még a kollégium épületeit és javait is nekik adta. A tanárok és tanulók földönfutók lettek. Az ifjúság Pósaházi János és Buzinkai Mihály vezetésével Debrecenbe menekült, innen Apafi Mihály erdélyi fejedelem meghívására 1672-ben Gyulafehérvárra vonult át. Itt halt meg Pósaházi János is 1686 május 4-én. Bár ő is olyan elkeseredetten és nyers kifejezésekkel harcolt hitéért, mint társai és ellenfelei, a gyűlölködés és szenvedély tüze mellett a magyar testvériség érzelmeit sem nyomta el lelkében: «Ha nem egyéb, indítson bennünket, hogy mindnyájan azon néhai magyar vérnek részesi vagyunk és eszerint ne legyünk ellenségek egymáshoz. Indítson e magyar hazának, a mi közönséges édes szülőanyánknak és nevelődajkánknak, utolsó veszedelemben forgó sorsa. Ha lehet, magunk két kezével ne temessük ezt el». – Egy Pozsonyból repült huholó bagolynak megmellyesztése. Hely nélkül, 1662. (A pozsonyi jezsuiták Két Szárny című névtelenül kiadott vitairata ellen.) – Pósaházi Jánosnak Kiss Imre nevű jesuita paterrel való vetélkedése imez kérdésrül: volt-é valaha, valaholott, valakinél Calvinus János előtt a mostani calvinisták vallása? Sárospatak, 1666. (A vitába csakhamar beleszólt Sámbár Mátyás is.) – Tromf ki tromf. Sárospatak, 1666. (Erre adta ki Kiss Imre a maga Veres Tromfját.) – Bensült veres kolop avagy Kiss paternek vesztett peri. Sárospatak, 1666. (Vitájának folytatása Kiss Imre jezsuita atyával.) – Görcsös bot amaz déceges fekete Bonasusnak a hátára, mellyel utóbbi szilajkodása tétul megegyengettetik. Sárospatak, 1668. (Vitája Sámbár Mátyással. Hangja nem enyhébb, mint általában a protestáns és katolikus hitvitázóké. Hazafias álláspontja a lelkes magyar emberé: «Ne légyen azért soha szerencsés az a magyar, aki a magyar hazának közönséges javát nem szereti és azt tehetsége szerint elő nem segíti. Azok az emberek se legyenek áldottak, akik a vallásnak némely különböző tekinteti alatt a hazafiak között visszavonást, gyülölséget, háborgást szereznek».) – Igazság istápja avagy oly katekizmusi tanítás, melyben a keresztyén reformata vallás bőven megmagyaráztatik és az ellene tusakodó fortélyos patvarkodások ellen (jelesben amelyeket a nagy Kalauzos könyv hellyel-hellyel előállatott) oltalmaztatik, melyet az együgyű keresztyéneknek maguk lelki támogatására írt és mostan legelőször nyomtatásban kibocsátott Pósaházi János. Sárospatak, 1669. (Válasz Pázmány Péter 1613-ban megjelent hitvitázó könyvére, egyben a helvét hitvallás védelme.)
SELLYEI BALOG ISTVÁN (szül. 1627. Vágsellye, Nyitra megye; megh. 1692. Pápa) külföldi egyetemeket végzett református lelkipásztor, 1646-ban szatmári prédikátor, majd II. Rákóczi György erdélyi fejedelem udvari papja Gyulafehérvárt. A lengyelországi hadjárat alkalmával 1657-ben tatár rabságba esett s csak nehéz szenvedések után szabadult meg. Utána pápai tanár és a dunántúli reformátusok püspöke 1674-ben a pozsonyi vértörvényszék elé idézték s prédikátortársaival együtt a nápolyi gályákra hurcolták; gályarabságából Ruyter hollandiai admirális szabadította ki 1676-ban. Hazatérése után a pápai református gyülekezet lelkésze. – Temető kert. Várad, 1655. (Halotti prédikációk. Ezeket a búcsúztató beszédeket gyulafehérvári fejedelmi prédikátorsága idején adta ki.) – Utitárs. Várad, 1657. (Vallásos tanítások gyüjteménye. Míg előbbi munkáját magának az Úristennek ajánlotta, ezt a könyvét Jézus Krisztus védelme alá helyezte.)
SZENCZI FEKETE ISTVÁN pozsonymegyei származású evangélikus lelkipásztor, 1658-ban a vittenbergai egyetem hallgatója, utóbb kőszegi iskolamester, ugyanott lelkipásztor, 1669-ben a dunántúli ágostai hitvallású evangélikusok szuperintendense. A protestáns üldözések elől 1673-ban Németországba menekült, de mikor hat esztendő multán visszatért, végzetét akkor sem tudta elkerülni. A császári katonák elfogták, Pozsonyba hurcolták, itt nagy keserűségében áttért a katolikus vallásra. Katolizálása után Kőszeg városában vonta meg magát. – Németből magyarra fordította Müller Henrik rostocki egyetemi tanár nagyterjedelmű imádságoskönyvét: Lelki nyugosztaló órák avagy háromszáz házi és asztali elmélkedések. Lőcse, év nélkül. (Az 1300 lapos kötetet akkor adta közre, mikor még az alsómagyarországi augustana confessión lévő ecclesiáknak superintendense volt.)
SZENCZI MOLNÁR ALBERT református pap. Életéről és munkáiról a líra fejlődését tárgyaló fejezetben.
SZŐNYI NAGY ISTVÁN (szül. 1630 táján; megh. 1709-ben Szatmáron) zaklatott életű református lelkipásztor. Bod Péter Magyar Athenasa szerint: «Tornai pap volt Magyarországban, kit 1671-dik eszt. Keglevits Miklós főispán úr és Hirkó Páter, katonákkal reája menvén, mindenéből kifosztott s magát is fogságra akarván vetni, nagy bajjal szabadult el. Annakutána lakott Debrecenben, Zilahon, Kolozsvárt, Fejérvárt; nagy vénségének idején végre Szatmárt viselt papi hivatalt». – Martyrok koronája, mely az evangeliomi igaz vallásban állhatatosaknak és a martyromság-szenvedésben diadalmasaknak fejekben liliomszínű szép gyémántokkal, rózsaszínű drága rubintokkal fénylik; oly idvességes könyvecske, melyben, miképen kellessék a szenteknek a Krisztus vallásában megmaradni, az üldözésben magokat viselni, a számkivetést, tömlöcöt szenvedni s a mártyromságban győzedelmeskedni: világosan megmutatja Szőnyi Nagy István, Krisztus szolgája s az ő üldöztetésének társa. Kolozsvár, 1675. (Függeléke: Szomorú üldöztetése s számkivetése Sz. N. I.-nak a tornai ecclesiából. Ebben a szerző elmondja, hogyan kergette ki őt református hívei közül Keglevits uram, ennek katolikus udvari lelkésze, továbbá «egy vérrel híres Hirco nevű pap». Az udvari lelkész szépen beszélt vele s emberséges szóval iparkodott rábeszélni a főispáni parancs teljesítésére, de a másik pap, a rettegett Herkó páter, két kézre fogta a fejszéjét s katonái élén megfenyegette: «Meg kell uram bizony annak lenni, mert ezek a vitézek őfelsége vitézi, őfelsége akaratjából jöttek ide». A református lelkipásztor így válaszolt: «Elhiszem, hogy a vitézek őfelsége vitézi, de ki akaratjából jöttek ide, nem tudom, sőt hogy őfelsége parancsolatjából hatalmaskodjanak szabad parochiámban, én nem hiszem, mert őfelsége hittel köteles a mi religiónknak mind megtartására s mind megoltalmazására, azért ha őfelsége látná háborgattatásomat, maga őfelsége lenne jó oltalma». Herkó páter most még indulatosabban rázta meg fejszéjét: «Adjad uram, ha adod, mert majd, Isten engem úgy segéljen, rosszul jársz!» Végre is elszedték a templom kulcsát a lelkipásztortól, vagyonát zsákmányul ejtették, át magát feleségével és kis gyermekével együtt megszalasztották. Szenvedéseiről szóló írása később sem merült feledésbe; 1727-ben újból kinyomtatták Nürnbergben, számos példányát hazacsempészték; végül a magyar királyi helytartótanács az elkobzandó könyvek jegyzékébe iktatta a művet.) – Kegyes lélek vezércsillaga. Debrecen, 1681. (Több kiadásban megjelent népszerű imádságok gyüjteménye.) – Magyar oskola, melynek mesterségével az okos és serény tanító kiváltképen az idősbeket írás-olvasásra XII órák alatt megtaníthatja. Kolozsvár, 1695. (Ekkor kolozsvári prédikátor volt, de nemcsak prédikált, hanem szép sikerrel tanított is. Még «némely cigányok is voltak, kik e tanulásnak édesedvén szépen olvastak és írtak». Ezt a könyvecskéjét Toldy Ferenc adta ki újból a régi magyar nyelvtudományi írók gyüjteményében: Corpus grammaticorum linguae Hung. Veterum. Pest, 1866.)
ZVONARICS IMRE (szül. 1570 kör. Sárvár, Vas megye; megh. 1621 Csepreg, Sopron megye) csepregi evangélikus lelkipásztor. Vele egy időben két másik Zvonarics is dolgozott a vallásos irodalomban: testvérbátyja, Zvonarics Mihály dunántúli evangélikus szuperintendens, és ennek fia, Zvonarics György dunántúli evangélikus pap. Maga Zvonarics Imre, a tudós prédikátor és jámbor életű esperes, szomorú véget ért: a Csepreget 1621 januárjában barbár kegyetlenséggel elpusztító császári katonák megölték. – Fordítása: A szentírásbéli hitünk ágainak bizonyos móddal és renddel három könyvekre való osztása. Keresztúr, 1614. (Hitvédő könyv Hafenreffer Mátyás tübingai tanár Loci Theologici című munkája nyomán. A könyvben Nagy Benedek kőszegi iskolamester és több dunántúli evangélikus lelkipásztor támadást intéz Pázmány Péter ellen. Így keletkezett a csepregi vita. Pázmány Péter ugyanis Szyl Miklós név alatt válaszolt a támadásra s erre a Csepregi Mesterség című vitairatra Zvonarics Imre és Nagy Benedek terjedelmes könyvben felelt.) – Pázmán Péter pironsági azaz azokra a szitkos káromlásokra és orcátlan bántolódásokra, melyeket Szyl Miklós neve alatt Hafenreffer tudós doctornak könyve eleiben függesztett levelek ellen álorcásan kibocsátott vala: derék felelet; melyben nemcsak a Csepregi Mesterségnek nevezett nyelves csélcsapási torkában verettetnek, de még az ő csavargó Kalauzának csintalan fortélyi és hazug cigánysági is rövid bizonyos jelekből mint egy világos tükörből kinyilatkoztatnak. Irattatott az együgyűeknek hasznokra és a mi magunk ártatlanságának tiszta mentségére. Zvonarith Imre és Nagy Benedek által. Keresztúr, 1615. (Payr Sándor evangélikus egyháztörténetíró szerint: «Irodalomtörténetünk a csepregi esperesnek és a kőszegi rektornak ezt a kiváló magyar vitairatát még távolról sem méltányolta úgy, amint már régóta megérdemelte volna. Pázmány Kalauza nagy terjedelmével, imponáló fellépésével és egyes kiváló tulajdonságaival annyira elvakította az olvasókat és bírálókat, hogy ellenfeleinek szerényebb méretű válasziratait figyelemre sem méltatták. Pedig a Pázmány Péter Pironsági a Kalauznak és a bíboros főpap egyéb műveinek első értékes, alapos, amazokkal teológiai tudományos készültségben, meggyőző erőben, szellemes fordulatokban, gúnyban, népies szólásformákban és magyaros jó stílusban is versenyző bírálata és cáfolata. Hogy nem oly terjedelmes, mint a Kalauz, csak előnyére válik. Akik a Kalauz után ezt a bírálatot elolvasták, azok evangélikus hitükben ugyan soha egy pillanatra sem inogtak meg. Az aránylag rövid idő alatt készült munka igen magas fokon állónak mutatja dunántúli lelkészeinknek a régi klasszikus és a keresztyén teológiai irodalomban, a Szentírásban, az egyháztörténelemben és a többi teológiai tudományban való jártasságát».) – A két szerző könyvére Pázmány Péter a Csepregi Szégyenvallásban válaszolt. (Míg ellenfelei «syrenes szavú, de áspis mérgű» embernek nevezték, ő tudatlanoknak mondta őket, «kik a hit dolgához csak úgy szólnak, mint egy ökörpásztor az ország dolgához».) – Megtámadta a két szerzőt Csepregi Iskolájában Balásfy Tamás is. (Az elvadult hangú vita a régi magyar gorombaságok bőséges tárháza.)
ZVONARICS MIHÁLY (szül. 1570 körül Sárváron, Vas megyében; megh. 1625-ben ugyanott) sárvári lelkipásztor, evangélikus szuperintendens. A sárvári papságban és a Nádasdy-udvar prédikátori tisztjében Magyari Istvánnak volt az utóda. Megtisztelő állására Nádasdy Ferenc özvegye, a vérszomjas Báthory Erzsébet, léptette elő; a lelkibeteg asszony kisfiának tanulmányait ő irányította, mikor a főrangú özvegyet börtönbe zárták; a gyermekből, a sokszoros gyilkos leszármazottjából, kiváló férfiú lett. A nagytudományú prédikátor a katolikusokkal és a reformátusokkal elkeseredetten vitázott, a kor szokása szerint csúfosan gyalázták és rágalmazták egymást. Hitfelei között szerény magaviseletéért, szép prédikálásáért, hű szolgálataiért annál jobban megbecsülték. – Pápa nem pápa. Keresztúr, 1603. (Osiander András nürnbergi hittudós latin hitvitázó munkájának fordítása. A német szerző és magyar fordítója erősen támadják benne a katolikus tanításokat.) – Magyar postilla. Két kötet. Csepreg, 1627–1628. (Prédikációit halála után adta ki veje, Lethenyei István csepregi evangélikus pap.)
A protestáns hittudományi és hitszónoklati irodalom fejlődésének részletkutatói s a művelődéstörténelem és egyháztörténet anyaggyüjtői bizonyára számbaveszik még a következő vallásos írókat is; Aáchs Mihály kemenesalji evangélikus pap, Bátai György zilahi református pap, Bátori Mihály debreceni református pap, Csanádi Pál kolozsvári unitárius kollégiumi tanár, Csepregi Turkovics Mihály kolozsvári református tanár, Csiba Márton beregszászi református pap, Csulai György erdélyi református püspök, Csuzi Cseh Jakab dunántúli református püspök, Debreczeni János debreceni református tanár, Debreczeni Ember Pál sárospataki református pap, Debreczeni Kalocsa János hajdúböszörményi református pap, Dengelegi Péter nagyenyedi református pap, Derecskei Ambrus nagyváradi református pap, Diószegi István tiszántúli református püspök, Enyedi István nagyenyedi református tanár, Enyedi János kézdivásárhelyi református pap, Érsekújvári Orbán tokaji református pap, Felvinczi Sándor debreceni református pap, Foktövi János váci református pap, Hodászi Lukács tiszántúli református püspök, Kabai Bodor Gellért debreceni református pap, Kanizsai Pálfi János dunántúli református püspök, Kecskeméti János ungvári református pap, Keresszegi István tiszántúli református püspök, Keserüi Dajka János erdélyi református püspök, Kisztei Péter gönci református pap, Köleséri Sámuel debreceni református pap, Laskai János nyírbátori református pap, Madarász Márton eperjesi evangélikus pap, Margitai Péter tiszántúli református püspök, Mikolai Hegedüs János felsőtiszavidéki református pap, Miskolczi Csulyak István zemplénmegyei liszkai református pap, Nagy Benedek kőszegi evangélikus tanító, Nagyari József fogarasi református pap, gróf Nádasdy Pál vasmegyei evangélikus főispán és dunántúli főkapitány, Nánási Lovász István nagybányai református pap, Nógrádi Mátyás tiszántúli református püspök, Patai István dunántúli református püspök, Patai János dunamelléki református püspök, Pataki Fűsűs János sárospataki református pap, Pálházi Göncz Miklós dunántúli evangélikus püspök, Pápai Páriz Ferenc nagyenyedi református tanár, Pápai Páriz Imre gyulafehérvári református pap, Pécsváradi Péter nagyváradi református pap, Prágai András szerencsi református pap, Samarjai János felsődunamelléki református püspök, Sárpataki Mihály kolozsvári református pap, Somosi Petkó János hegyaljai református pap, Szatmárnémeti Mihály kolozsvári református pap, Szenczi Pál debreceni református pap, Szentpéteri István tiszántúli református pap, Szepsi Csombor Márton kassai evangélikus iskolamester, Szepsi Korocz György tokaji református pap, Tofeus Mihály erdélyi református püspök, Tolnai Dáli János sárospataki református tanár, Tolnai István kolozsvári református pap, Tolnai Mihály szepsi református pap, Tyukodi Márton nagykőrösi református pap, Váradi Mátyás kézdivásárhelyi református pap, Veszelin Pál debreceni református pap.
Német hitbuzgalmi és hitvitázó könyveket sokan fordítottak s ezzel még szervesebben belekapcsolták a magyarságot a nyugat protestáns eszmevilágába. A német szerzők latin könyveit jobban kedvelték a német szövegű kiadásoknál, ez érthető is, mert még a Németországot megjárt tudós papok egy része sem tudott németül, csak deákul. Debreczeni Péter református prédikátor lefordította Kegel Fülöp imádságos könyvét, Esterházy Tamás pozsonymegyei nemesúr Aegidius Hunniusnak az ágostai hitvallás igazságát védő munkáját, Mihálykó János eperjesi evangélikus lelkipásztor Zader Jakab és Musculus András egy-egy épületes iratát, Zólyomi Boldizsár semptei evangélikus lelkipásztor Gerhard János érzelmes imádságait. A fordítók sorában olyan érdemes pályájú vallásos írók is vannak, mint Komáromi Csipkés György, Lethenyei István, Magyari István, Pápai Páriz Ferenc, Petrőczy Kata Szidónia, Szenczi Molnár Albert, Zvonarics Imre, Zvonarics Mihály. Ebben a században jelentek meg az első Erazmus-fordítások is magyar nyelven: az Enchiridion Militis Christianit Salánki György sárospataki református tanár, a Colloquia Familiaria egyik fejezetét egy ismeretlen szerző fordította magyarra.
Irodalom. – Ötvös Ágoston: Geleji Katona István élete és levelei I. Rákóczi Györgyhöz. Új Magyar Múzeum. 1859. évf. – Frankl Vilmos: Pázmány Péter és kora. Három kötet. Pest, 1868–1872. – Toldy Ferenc: Corpus grammaticorum linguae Hungaricae veterum. Pest, 1866. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – Imre Sándor: Geleji Katona István főleg mint nyelvész. Pest, 1869. – Szilágyi Sándor: Lorántfy Zsuzsánna. Pest, 1872. – Komáromy Lajos: Matkó István magyarsága. Magyar Nyelvőr. 1873. évf. – Jakab Elek: Az utolsó Apafi. Budapest, 1875. – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. I. köt. Budapest, 1879. – Jancsó Benedek: Magyar nyelvtudomány-történeti tanulmányok. Budapest, 1881. – Kulcsár Endre: Néhány protestáns író a XVII. századból. Figyelő. 1885. évf. – Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. I. köt. Budapest, 1886. – Erdélyi Pál: Foktövi János ismeretlen prédikációs könyve. Magyar Könyvszemle. 1888. évf. – Simonyi Zsigmond: A nyelvújítás történetéhez. Budapest, 1888. – Zimányi József: Magyari István. Ungvár, 1888. – Illésy János; Komáromi Csipkés György bibliája. Magyar Könyvszemle. 1889. évf. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1891. – Szinnyei József; Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Földvári László: Komáromi Csipkés György és bibliája. Protestáns Szemle. 1891. évf. – Kanyaró Ferenc: Unitáriusok Magyarországon. Kolozsvár, 1891. – Koncz József: Tofeus Mihály erdélyi ref. püspök élete. Kolozsvár, 1893. – Pázmány Péter összes munkái. Egyetemi kiadás. I. köt. Rapaics Rajmond kiadásában Felelet a Magyari István sárvári prédikátornak az ország romlása okairól írt könyvére. Budapest, 1894. – Révész Kálmán: Százéves küzdelem a kassai ref. egyház megalakításáért. Budapest, 1894. – Zoványi Jenő: Teológiai ismeretek tára. Három kötet. Mezőtúr. 1894–1901. – Dézsi Lajos: Szenczi Molnár Albert. Budapest, 1897. – U. az: Szenczi Molnár Albert naplója, levelezése és irományai. Budapest, 1898. – Payr Sándor: Magyar pietisták a XVIII. században. Budapest, 1898. – Imre Sándor: Alvinczi Péter kassai magyar pap élete. Hódmezővásárhely, 1898. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Révész Kálmán: Alvinczi és a kassai vértanúk. Protestáns Szemle. 1899. évf. – Koncz József: Geleji Katona István könyveinek lajstroma. Magyar Könyvszemle. 1899. évf. – Nagy István Czeglédi István polemikus író. Kolozsvár, 1899. – Kemény Kolumbán: Geleji Katona István Grammatikátskájának birálatos ismertetése. Győr, 1900. – Révész Kálmán: Alvinczi Péter könyvtáráról. Protestáns Szemle. 1900. évf. – Kovács Géza: Magyari István. Budapest, 1902. – Brassay Károly: Geleji Katona István élete és munkái. Hajdúnánási ref. gimnázium értesítője. 1902. és 1903. – Dézsi Lajos: Magyari István irodalmi működéséhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 1903. évf. – Pokoly József: Az erdélyi református egyház története. Öt kötet, Budapest, 1904–1905. – Révész Kálmán: Alvinczi Péter úrvacsorai szertartása. Debreceni Protestáns Lap. 1904. évf. – Négyesy László: A XVII. század vallásos irodalma. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Simonyi Zsigmond: Geleji Katona István Magyar Grammatikátskája. Budapest, 1906. – Thury Etele: A dunántúli református egyházkerület története. Pápa, 1908. – Köblös Zoltán: Adatok az Alvinczi-család történetéhez. Genealogiai Füzetek. 1908. évf. – Simai Ödön Nyelvújítók a XVII. század közepén. Magyar Nyelv. 1908. évf. – Gáti Béla: Magyari István nyelvi sajátságai. Budapest, 1910. – Harsányi István: Kisztei Péter élete és munkái. Sárospatak, 1910. – Marcsek Tibor: Helyesírásunk a XVII. században. Budapest, 1910. – Zoványi Jenő: Kisebb dolgozatok a magyar protestantizmus történetének köréből. Sárospatak, 1910. – U. az: Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban. Budapest, 1911. – U. az: Miskolczi Csulyak István esperesi naplója és leveleskönyve. Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár. 1911–1928. évf. – Császár Károly: Medgyesi Pál élete és működése. Budapest, 1911. – Csűrös Ferenc: A debreceni városi nyomda története. Debrecen, 1911. – Ferenczi Zoltán: Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól. Budapest, 1911. – Kónya Imre: Pósaházi János élete és működése. Sárospataki Református Lapok. 1912. évf. – Bothár Dániel: Lethenyei István. Pozsony, 1912. – Payr Sándor: Magyari István és Báthory Erzsébet. Protestáns Szemle, 1912. évf. – Ravasz László: A magyar protestáns igehirdetés a XVII. században. Teológiai Szaklap. 1913. évf. – U. az: A gyülekezeti igehirdetés elmélete. Pápa, 1915. – Payr Sándor: A soproni evangélikus egyházközség története. Sopron, 1917. – Miklós Ödön: Holland intervenció a magyar protestantizmus érdekében. Pápa, 1918. – Sámuel Aladár: A református pap a XVII. században. Protestáns Szemle. 1918. évf. – Thienemann Tivadar: Szenczi Molnár Albert német fordításai. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1919. évf. – U. az: XVI. és XVII. századi irodalmunk német eredetű művei. Irodalomtörténeti Közlemények. 1922–1923. évf. – Bruckner Győző: A reformáció és ellenreformáció története a Szepességen. I. köt. Budapest, 1922. – Payr Sándor: A dunántúli evangélikus egyházkerület története. I. köt. Sopron, 1924. – U. az: Szenczi Fekete István, a hitehagyott püspök. Sopron, 1924. – Révész Imre: Régi magyar imádkozók és imádságaik. Protestáns Szemle. 1924. évf. – Hegyaljai Kiss Géza: Lorántfy Zsuzsánna fejedelemasszony. Tahitótfalu, 1924. – U. az: Nagyasszonyok a magyar reformációban. Két füzet. Budapest, 1924–1925. – Gulyás Pál: Magyar életrajzi lexikon. Budapest, 1925-től. – Révész Imre: A magyarországi protestantizmus történelme. Budapest, 1925. – Zoványi Jenő: Sámbár Mátyás és Kis Imre hitvitái s az ezekkel egyidejű hitvitázó művek. Teológiai Szemle. 1925. évf. – Harsányi István: Miskolczi Csulyak István élete és munkái. U. o. 1926. évf. – Zoványi Jenő Megjegyzések Harsányi István cikkére. U. o. 1926. évf. – Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története. Budapest, 1926. – Fináczy Ernő: Az újkori nevelés története. Budapest, 1927. – Máté Károly: Irodalomtörténetírásunk kialakulása. Pécs, 1928. – Téglás Béla: A történeti pasquillus a magyar irodalomban. Szeged, 1928. – Enyedy Andor: Magyar református kátéirodalom. Teológiai Szemle. 1928. évf. – Trócsányi Zoltán: Czeglédi István stilisztikai és jelentéstani fejtegetései. Magyar Nyelv. 1928. évf. – Kerecsényi Dezső: Fejedelmek órája. Protestáns Szemle. 1929. évf. – Tolnai Vilmos A nyelvújítás. Budapest, 1929. – Csefkó Gyula: Szállóigék, szólásmódok. Budapest, 1930. – Kristóf György: II. Apafi Mihály fejedelem könyörgéses könyve. Erdélyi Muzeum. 1930. évf. – U. az: II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem magános könyörgései. Kolozsvár, 1930.
