PIARISTA ISKOLAI DRÁMÁK.
PIARISTA ISKOLAI DRÁMÁK.
MINT általában a szerzetestanárok színdarabjai, népiesek voltak a piaristák iskolai drámái is.
A piarista drámaírók közül PÁLLYA ISTVÁN buzgón forgatta a Gottsched-féle Deutsche Schaubühne köteteit s ebből a közkézen forgó német színműtárból az 1760-as években több mesét vett át. Ravaszi és Szerencsés című vígjátékának forrása Holberg németre fordított darabja a Bramarbas; Pazarlay és Szűkmarkosy című vígjátékát két németnyelvű darab nyomán rótta egybe: Destouches és Gottschedné egy-egy vígjátéka nyomán. Átdolgozásai olyan gyökeres magyarságúak, hogy idegen eredetüket nem könnyű észrevenni. Pállya István szinte szórta a magyaros mondásokat. Népies stílusban írt, lelkes hangon tanította olvasóit a hazaszeretetre. Az iskolai színpadra nem illő szerelmet mellőzte vígjátékaiban, de azért női szereplők nélkül is jól tudta mulattatni közönségét. Ez a közönség csiszolatlan ízlésű volt, örvendett az alantas komikumnak. Az iskolai színpadon durva mondások és parasztos élcek hangzottak el, de ezen nem botránkozott meg senki. Ettől a szabadszájúságtól az erkölcstelenség rejtett mérge messze esett.
Pállya István hősei között már feltűnik a külföldet különbnek tartó, idegenmajmoló magyar úr ellenszenves alakja. A haszontalan Pazarlaynak semmi sem jó, ami magyar; még francia lakája is szemtelenkedik a magyarokkal; többek között ezt mondja gazdájának: «Mit tudna ez a paraszt, goromba, semmirekellő, alávaló magyar nemzet becsületesen megcsinálni?» A fajtáját megvető magyar úr és az arcátlan idegen szolga jól megértik egymást; a régi magyar erkölcsök védője, Magyari uram, felháborodva kiált fel: «Pazarlay uram! Kegyelmed ezeket elhallgatja? Mikor ilyen gaz csőcselék-ember, akinek tudja a tatár, honnét vagyon keze, lába, feje; aki ha Magyarországba nem jött volna, már régen éhen döglött volna; mikor az ilyen ország-világ-futó-lótó gazember egész országunkat és nemzetünket gyalázza: kegyelmed a házánál elszenvedheti?» Az önérzetes, józan magyar nemesnek fáj a nagyurak franciáskodása: «A mi eleink sohasem tudtak franciául, mégis volt mind pénzük, mind becsületük; azoknak unokái a külső nemzetek között megtanulják ugyan a francia nyelvet, de amellett a külső nemzetek pompáit is fölkapják és így, amit elei fáradságos munkával, véres verejtékkel kerestek és magyarosan gyüjtöttek, azt azután franciásan elköltik, elpazarolják». (Pazarlay és Szűkmarkosy.)
Másik vígjátékában egy városi szenátorság betöltéséért folyik a küzdelem. Ketten szeretnék elnyerni a tanácsbéli tisztséget: a volt katona, ez vitézi cselekedeteit hányja-veti; és az iskolamester, ez tudományával kérkedik. A volt katona hazug és gyáva, az iskolamester önhitt és tudatlan; dicsekednek és felsülnek mind a ketten; a fortélyos Ravaszi kifog rajtuk és Szerencsésnek szerzi meg a szenátorságot. A magyar vonatkozások, nemzeti serkentések, erkölcsjavító társadalmi oktatások ezen az iskolai színjátékon is áthúzódnak. A darab két szolgaalakja tipikus magyar legény; van bennük humor, furfang, leleményesség; több a józan eszük, mint gazdáiknak: a nevetséges Háry Jánosnak és a kiállhatatlan iskolamesternek. A túlzó alaktorzítások, naiv csúfolódások, nemzetvédő kijelentések csak fokozták a hatást a magyarlelkű nézőközönségben; bizonyára tapsra keltek, mikor felhangzott a színpadon János szolga zsörtölődése, hogy a nemzetüktől elfajult magyarok még leveleik címzésében is a francia mintát követik: «Azt gondolják némelyek, hogy mindjárt a tüzes, láncos, mennydörgős ménkű üti meg a kezüket, ha a francia helyett magyar szót írnának». (Ravaszi és Szerencsés.)
SIMAI KRISTÓFnak hat vígjátéka maradt. A hat közül egyik sem eredeti, hanem sajátságos középfaj az önálló alkotás és a puszta fordítás között. Mesterséges ravaszsága (1775) és Váratlan vendége (1788) Plautus római komédiaírónak Mostellaria című vígjátékával és Holbergnek dánból németre fordított tréfás darabjával, az Abracadabrával van összefüggésben. A magyar szerző ott a leggyöngébb, ahol eredeti akar lenni, ellenben legbiztosabb dolgában akkor, ha idegen szövegre támaszkodhatik. Néhány népies mellékalakja nem vall ügyetlen kézre. Az idegen mesét magyar köntösbe öltözteti, a szereplők neveit megmagyarosítja, a dialógusokba magyar vonatkozásokat csúsztat. Legelső darabjára Plautus és Holberg mellett Moličre is hatott Les Fourberies De Scapin című bohózatával. Valószínű, hogy a hatás nem közvetlen. A magyar piarista bizonyára olyan latin vagy német vígjátékot használt forrás gyanánt, melyben a plautusi és moličrei motívumokat már egybedolgozta a szerző. Gyapai Mártona (1792) Moličre Sganarelleje alapján, Zsugorija (1792) Moličre L’Avarej a nyomán készült. Igazságtalanság volna a magyar átdolgozást bármi tekintetben is összehasonlítani a francia eredetivel. Simai Kristóf prózája magán viseli a nyelvújítást megelőző kor minden érdességét s csak mint a romlatlan népies magyarság egyik forrása jöhet tekintetbe. Hemzsegnek benne az eredeti kifejezések, ritka közmondások, cifra hasonlatok. Komikuma vaskos. Házi orvosságában (1793) is szembeszökő a tréfálkozás póriassága. A házsártos asszony megfékezésére sikerrel alkalmazott gyógyító orvosság: a lábszíj és az ütleg. Ezt a vígjátékát Weisse Krisztián német színdarabja után írta.
Legnevezetesebb színdarabja: Igazházi. (1790.) Ez sem eredeti munka, hanem Brühl Frigyes német színműíró Bürgermeisterének meglehetősen hű átdolgozása. Igazházi polgármester mint atya és mint tisztviselő egyaránt szigorú férfiú, de ha jónak látja, kegyes is tud lenni. Mikor nyomára jön, hogy Fegyverneki hadnagy szerelmes leányába, Ágotába, sőt meg is akarja szöktetni, kegyeibe fogadja az ifjú párt. Ugyanekkor megkerül rég eltűnt fivére is, aki után sokat bánkódott. Az első magyar színjátszó társaság ezzel a «mulatságos játékkal» kezdte meg előadásait az ország fővárosában 1790 október 25-én. Hogy Simai Kristóf hogyan jutott ehhez a kitüntetéshez, ma sem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy darabját nagy hatással játszották, bár nem mondható sikerült alkotásnak afféle divatos érzékenyjáték volt, hasonló polgári drámákat bőségesen termeltek az akkori német színpadi szerzők. A magyar piarista tanár munkája nem követi szorosan a német eredetit, de nem is tér el sokban tőle. Meséje a magyar személynevek ellenére is a németországi városi életet tükrözi, nyelve azonban gyökeresen magyar. Simai Kristóf idegenkedett a nyelvújítók finomkodó és sokak előtt érthetetlen stílusától, annál jobban értette a módját, hogyan kell a falusi közönség szája íze szerint beszélni. Pályájának irodalomtörténeti jelentősége főként abban rejlik, hogy az iskolai színpad és a világi színház között ő volt az első közvetítő. Darabjait mind a két helyen egyszerre játszották, mind a két helyen egyforma hatással.
A mai ember szemével nézve legérdekesebb a darabban a polgárság és katonaság viszonyának s a nemes és nem-nemesember között tátongó rangkülönbségnek tárgyalása. Mikor Igazházi megtudja, hogy leánya, Ágota, meg akart szökni Fegyverneki hadnaggyal, gyöngéden megfeddi; ez pirulva vallja meg, hogy helytelenül gondolkodott; de mire nem viszi az embert a szerelem? «Mind jól van az, leányom, mind. De oly egy hadi tiszt, mint Fegyverneki, meggondolhatta volna, hogy egy ily jó atyát, aki gyermekét szereti, és oly egy férfiút, kit tisztelnie kellett volna, egyetlenegy leányától megfosztani, azt megkedvetleníteni, leányának pedig szerencséjét és szíve nyugodalmát oly álnokul kockára vetni, nem kis állapot légyen. Fontold meg magad is, leányom: vajjon cselekedheti-e azt egy olyas férfiú, kinek tökéletes igaz szíve és szeretete vagyon?» A leány védi szerelmesét: «De gondolja meg azt is, uram-atyám, hogy cselekedhetett-e különben egy atyával, kiről oly hír futamodott, hogy sem a nemességet, sem a katonarendet nem szenvedheti, sőt elégtelennek állítja, hogy egy szegény nemesember a leányát és azzal nyerendő jószágát bírhassa». A polgármesternek később heves jelenete van a hadnaggyal, de leánya boldogságáért elnyomja polgári büszkeségét. «Hogy nemes vérből vette légyen származását hadnagy uram, jól tudom; meg is ismérem, hogy illendő minden tisztelettel kelletik viseltetnem úri személyéhez; az én őseim pedig, kiktől eredetemet vettem, e nemes városnak érdemesebb tanácsbeli személyei valának és talán ezekről maradt reánk amaz előítélet, hogy határinkon belül most sem örömest engedjük az elsőséget a nemességnek.» Fegyverneki: «Nem kétlem, ez az oka, hogy az urak még a leányaikat sem örömest adják a nemesembernek». Igazházi: «Nem is lehet különben; mivel ezek nem annyira a feleséget, mintsem a gazdagságot keresik, melyet ha egyszer kezük közé csavaríthattak, azonnal vége minden atyafiságnak; megvetnek, megútálnak bennünket és ez a nyereségünk a nemesekkel!» Az eszmecsere végén elérzékenyül mind a két fél, a polgármester beleegyezik a házasságba, a hadnagy megöleli leendő apósát: «Ó megbecsülhetetlen drága lélek! Megcsökkenik elmém, nyelvem egészen megnémul! Azt sem tudom, mit szóljak! Megvallom, érdemetlennek ismérem magamat, nem is tudom, mint feleljek meg szíves jóakaratjának. De parancsoljon vélem; ha miben lehet, akaratjától függök az úrnak és kész vagyok mindenekre, csak tudjam miben teljesíteni szándékát».
A piaristák a jezsuiták példájára eleinte csak latin darabokat adattak elő tanítványaikkal. A városi polgárság mindenütt méltányolta drámaírói buzgóságukat. Pest város tanácsa 1719-ben a mesteremberek egész seregét állította munkába, hogy a kegyesrendi gimnázium számára díszes színpadot emeljenek, Szeged városa meg 1735-ben avatott fel színpadot a népszerű tanítórend használatára. Ahol Kalazanci Szent József szerzetesfiai tanítottak, oda az iskolai színielőadások alkalmával besereglett a környékbeli nemesség, megjelent a város minden számottevő polgára, egyik-másik helyen még a parasztnép is összecsődült a komédia hírére. A XVIII. század közepén a piarista tanárok hozzáfogtak a magyarnyelvű színjátékok írásához. Céljuk az volt, hogy tanítványaik a nemzeti nyelven előadott darabokból épen úgy megkedvelik a magyar társalgást, mint a deák drámákból a latint. A budapesti magyarnyelvű színi előadások sorozata a kegyesrendi szerzetesek pesti színpadán kezdődik. A piaristák drámairodalmi hatás dolgában messze felülmulták a jezsuitákat; az iskolai dráma az ő munkásságukkal jutott legközvetlenebb kapcsolatba a magyar világi drámával és színészettel; az első magyar világi színjátszó társaság piarista tanár darabjával mutatkozott be a fővárosi közönség előtt 1790-ben: Simai Kristóf Igazházijával.
A piaristák a maguk idegenből nemzetiesített darabjaiban elsősorban vígjátékírók s csak másodsorban érzékenyjátékok azaz középfajú színművek szerzői. A tüzes magyar hazafiakban bővelkedő szerzetesrend színműírói legszívesebben a németnyelvű drámairodalmat használták forrásul. Míg a jezsuiták inkább a latin és olasz jézustársasági iskolai színjátékokból merítettek, a piarista érdeklődés Gottsched vállalata, a Deutsche Schaubühne, felé fordult. A nagyhatású színműtárban főként Holbergnek dánból németre fordított színdarabjai vonták magukra a figyelmet. Dugonics András, Pállya István és Simai Kristóf két kézzel merített vígjátékaiból. A Holberg-Gottsched-féle dán-német irodalmi áramlat hatása mellett a németség közvetítésével egyéb idegen szellemi megtermékenyítés is feltűnik. Az 1760-as években meginduló piarista kölcsönző-mód átterjed az 1790-es évek világi színpadára: a német drámai stílus teljes mértékben uralkodó lesz. Az átvételt és utánzást csak a szintér megmagyarosítása és a társalgás öntudatos magyarsága enyhíti.
Piarista színműírók:
BENYÁK BERNÁT (szül. 1745. december 6. Komárom; megh. 1829. március 1. Selmecbánya) kegyesrendi áldozópap. Pályájának főbb állomásai: Nyitra, Pest, Székesfehérvár, Vác, Debrecen, Trencsén, Selmecbánya. Pesti tanár korában, 1777-ben, a filozófiát magyar nyelven tanitotta; ez a vállalkozása nemcsak nehéz tudományos feladat volt, hanem az egész országban feltűnést keltó hazafias cselekedet is. A magyarságára büszke, nagyműveltségű szerzetes minden állomáshelyén lelkesen ápolta a nemzeti öntudatot. Magyar és latin munkáinak nagy része kéziratban maradt. Nem jelentek meg nyomtatásban iskolai drámái sem. Az utóbbiak közül kiemelhető Joas című színjátéka, ebben az ószövetségi Szentírás egyik részletét, Joas királyfi és Athalia asszony történetét, szedte párbeszédekbe. Racine hasonló tárgyú drámai művével, az Athalie-vel, nincsen szorosabb kapcsolata, de azért valószínű, hogy a klasszikus francia színdarab valamelyik német vagy latin átdolgozása megfordult a piarista szerző kezén.
BOLLA MÁRTON (szül. 1751. április 14. Sümeg, Zala megye; megh. 1831. november 7. Pest) kegyesrendi áldozópap. Pályájának főbb állomásai: Kolozsvár, Vác, Pest. Szerzetestársai 1809-ben a magyar kegyes tanítórend főnökévé választották. Neves történetíró volt. Iskolai drámái kéziratban maradtak.
DUGONICS ANDRÁS kegyesrendi áldozópap. Drámáiról: az életét és munkáit tárgyaló fejezetben.
PÁLLYA ISTVÁN (szül. 1740. szeptember 10. Léva; megh. 1802. április 6. Pest) kegyesrendi szerzetes. Pályájának főbb állomásai: Nagykároly, Debrecen, Veszprém, Nyitra, Kolozsvár, Vác, Sopron, Pest. Neves egyházi szónok, lelkiismeretes tanár, kitűnő iskolaigazgató volt. Mikor szerzetestársai 1796-ban főnökükké választották, néhány év alatt új életre keltette a piarista rendet, helyreállította a kolostorok fegyelmét, visszavitte az iskolákba a régi jó szellemet. Halála merendítő volt. Hivatalos látogatásai során Nagykároly felé kocsizott, a megvadult lovak összetörték kocsiját, halálos sérüléseibe belepusztult. – Iskolai drámái kéziratban maradtak, bár az 1760-as évektől kezdve ismételten előadták őket a kegyesrendi gimnáziumokban.
SIMAI KRISTÓF (szül. 1742. november 8. Komárom; megh. 1833. augusztus 12. Selmecbánya) kegyesrendi szerzetes. Pályájának főbb állomásai: Nagykanizsa, Nyitra, Kecskemét, Kalocsa, Debrecen, Pest, Kassa, Bécs, Körmöcbánya, Selmecbánya. Mint gyermekifjú a komáromi jezsuita gimnáziumban több iskolai drámát látott s korán megpróbálkozott ifjúsági színdarabok írásával. Életének három nagy eseménye volt: Kelemen László úttörő színészei 1790 őszén az ő érzékenyjátékával kezdték meg Budán és Pesten színielőadásaikat; I. Ferenc király 1826-ban, ötvenévi buzgó tanári működése jutalmául; arany érdempénzzel tűntette ki; végül mint kilencvenéves aggastyán résztvett a Magyar Tudományos Akadémia 1832. évi nagygyűlésén. Ifjúkorában még II. Rákóczi Ferenc öreg kurucaival beszélgetett, vénségében akadémiai tagtársa volt Toldy Ferencnek, aki ismerte őt, 1836-ban gyászbeszédet mondott róla s még a kiegyezés kora után is szeretettel újította meg emlékét. – Mesterséges ravaszság. Vígságos játék, mely a mulatságokban gyönyörködőknek kedvekért szereztetett és kibocsáttatott. Pest, 1775. – Váratlan vendég. Vígságos játék három felvonásban. Kassa, 1788. – Igazházi, egy kegyes jó atya. Mulatságos játék öt felvonásban. Kassa, 1790. – Gyapai Márton, feleségféltő gyáva lélek. Mulatságos játék három felvonásban. Buda, 1792. – Zsugori, telhetetlen fösvény ember. Vígjáték öt felvonásban. Pest, 1792. – Házi orvosság. Vígjáték három felvonásban. Pest, 1793.
Kiadások. – Erdélyi Károly kiadása: Simai Kristóf: Igazházi. Budapest, 1888. (Az Olcsó Könyvtárban. Az érdemes emlékű darabot a magyar színészet fennállásának száz éves fordulója alkalmából a budapesti Nemzeti Színház művészei újra eljátszották: 1890. október 24.-én.) – Horváth Cyrill kiadása: Adalékok Pállya István műveihez. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1904. évf. (Ravaszy És Szerencsés szövege hiteles kézirat alapján.) – Kovács Dezső kiadása: Pállya István Pazarlay És Szükmarkosy című iskolai drámája. Irodalomtörténeti Közlemények. 1907. évf. (A vígjáték szövege hiteles kézirat alapján.) – Bittenbinder Miklós kiadása: Holberg: Erasmus Montanusa. U. o. 1910. évf. (Egy magyarnyelvű Holberg-átdolgozás szövege. Az ismeretlenátdolgozó valószínűleg kegyesrendi tanár.) – Alszeghy Zsolt kiadása: Magyar drámai emlékek a középkortól Bessenyeiig. Budapest, 1914. (Simai Kristóf Mesterséges Ravaszságának szövege a Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtárában.) – Perényi József kiadása: Benyák Bernát: Joas. Piarista iskolai dráma 1770-ből. Budapest, 1931. (A budapesti kegyesrendi gimnázium tanulóinak buzgalmából közreadott szöveg a Magyar Irodalmi Ritkaságokban.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Csaplár Benedek: Révai Miklós élete. Négy kötet. Budapest, 1881–1889. – Erdélyi Károly: Simai Kristóf Igazházija. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1882. évf. – Bayer József: A nemzeti játékszín története. Két kötet. Budapest, 1887. – Lázár Béla: Simai Kristóf és a Házi Orvosság. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1888. évf. – Kapás Aurél: Simai Kristóf élete és munkái. Privigyei kegyesrendi gimnázium értesítője. 1888. – U. az: Simai Zsugori c. munkájáról. Pozsonyszentgyörgyi kegyesrendi gimnázium értesítője. 1889. – U. az: Simai Mesterséges Ravaszsága. Sátoraljaújhelyi kegyesrendi gimnázium értesítője. 1890. – Hahn Adolf: A Fösvény első magyar átdolgozása. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1890. évf. – Csaplár Benedek: Simai Kristóf, pályája kezdetén. Irodalomtörténeti Közlemények. 1891. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Takáts Sándor: Benyák Bernát és a magyar oktatásügy. Budapest, 1891. – Duda János: Endrődy Jánosról. Budapest, 1892. – Ernyei István: Simai Kristóf élete és munkái. Nagybecskereki kegyesrendi gimnázium értesítője. 1892. – U. az: Simai Kristóf Gyapai Mártonjának eredetije. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1893. évf. – Takáts Sándor: Pállya István élete. Budapest, 1894. – U. az: A budapesti piarista kollégium története. Budapest, 1895. – Czeczkó Antal: Simai Váratlan Vendége és Mesterséges Ravaszsága. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1895. évf. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. Két kötet. Budapest, 1897. – U. az: Moličre L’Avarejának első magyarosítói. Irodalomtörténeti Közlemények. 1897. évf. – Bodnár Virgil: Simai Kristóf. Budapest, 1898. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – U. az: Adalékok Pállya István műveihez. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1904. évf. – Takáts Sándor: Iskolai drámák. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Kovács Dezső: Pállya István Pazarlay És Szükmarkosy című iskolai drámája. Irodalomtörténeti Közlemények. 1907 évf. – Prónai Antal: A piaristák szinjátéka Pesten a XVIII. században. Budapesti kegyesrendi gimnázium értesítője. 1907. – Alszeghy Zsolt: Illei János élete és írói működése. Nagyszombat, 1908. – Bleyer Jakab: Gottsched hazánkban. Budapest, 1909. – Gragger Róbert; Moličre első nyomai a magyar irodalomban. Irodalomtörténeti Közlemények. 1909. évf. – Bittenbinder Miklós Adalékok a magyar színmű történetéhez. U. o. 1910. évf. – U. az: Holberg: Erasmus Montanusa. U. o. 1910. évf. – Dobóczki Pál: Népies alakok az irodalomban a népies irány előtt. Budapest, 1912. – Fleischmann Gyula: A cigány a magyar irodalomban. Budapest, 1912. – Prónai Antal: Az iskolai színjáték a XVIII. század társadalmának életében. Békefi-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Császár Elemér: A német költészet hatása a magyarra a XVIII. században. Budapest, 1913. – Harsányi István: Régi magyar színlapok: Irodalomtörténet. 1913. évf. – Alszeghy Zsolt: Magyar drámai emlékek a középkortól Bessenyeiig. Budapest, 1914. – Prónai Antal és Császár Elemér: A kegyesrendiek magyarországi iskoláiban 1670–1778. előadott drámák jegyzéke. Irodalomtörténeti Közlemények. 1915. évf. – Kisparti János: A váci Theresianum története. Vác, 1922. – Vasshegyi Margit: A magyar Moličre-fordítások. Budapest, 1926. – Lugosi Döme: A piaristák szegedi drámajátékai. Szeged, 1930. – U. az: A piaristák szegedi drámajátékainak színlapjai. Szeged, 1930.
