A NÉPKÖLTÉSZET.
A NÉPKÖLTÉSZET.
A KÉZIRATOS énekgyüjtemények népies jellegű dalaiban a sok latin-görög mitológiai vonatkozás szembetűnően mutatja, hogy a névtelen énekszerzők a latin iskolák padjai közül kerültek ki. Az érzelmek megvallása és a gondolatok kapcsolása, a nyelv kifejezéskincse és a verselés fordulatai általában olyanok, mint az előbbi században. Az együttlét boldogságát, a búcsúzás fájdalmát, a szerelmi ostrom reménytelenségét, az imádott nő csalfaságát és a kölcsönös kiábrándulást a régi virágénekek nyelvén öntötték rímekbe az ismeretlen verselők. Egyik-másik költeményből nemcsak az érzelem hevessége sugárzik elő, hanem a szerelem gyöngédsége is. A régies nyelv elég jól hat, csak a verselés és rímelés örökös zökkenései bántók. A ritmusérzék még fejletlen, a szókincs latin szókkal terhelt. Helyenkint már refrénnel is találkozunk, számos példa akad a mesterkedő verselésre. A szeszélyesen kombinált strófák és játékos rímelések mellett a kompozíció gyönge. Ezek a naturalista költők inkább csak egyes részletekben tudtak ügyeskedni.
A szerelmi dalokon kívül vannak a kéziratos gyüjteményekben katonaénekek, toborzónóták, diákrigmusok, bordalfélék, tréfás versek, dévaj gúnyolódások és bölcselkedő költemények. A mókázó strófák során az énekszerzők épen úgy nem idegenkedtek a borsos kifejezésektől, mint ahogyan a szerelmi dalok szerzői sem titkolták forró vágyakodásukat kedvesük testi bírására.
A kéziratos daloskönyvek közül érdemes a kiemelésre a Szíveket újító bokréta. Énekeit 1770 táján írogatta össze egy erdélyi ifjú. Szövegükön sok helyütt feltűnő Amade László lírájának hatása. A magyar népköltészet és népzene értékes darabjait őrizték meg a Sárospataki nóták és a Dávidné soltári néven ismert daloskönyvek. Az előbbit 1787 és 1792 között, az utóbbit az 1790-es évek elején másolták és kótázták a sárospataki református kollégiumban. A népies jellegű versek mellett bőven találhatók mind a két kéziratban nem népies eredetű világi énekek, szerelmi dalok, tréfás nóták és dallamok is.
A magyar népköltészet legrégibb nyomtatott forrása a Váci énekes gyüjtemény. Első kötete 1799-ben, második kötete 1801-ben jelent meg. Az eredeti magyar népköltési darabok félig népi származású verses szövegekkel keverednek ebben is. A szövegek mellett nincs kóta; ez elég baj, mert a dallam állandóbb eleme a népdalnak, mint a szöveg. Az utóbbi folytonosan változik, morzsolódik, bővül; az előbbi megtartja állandóságát. Ez az úttörő kiadás állandósította a puszta szövegközlést. A XIX. századi népdalgyüjtemények mellőzték a dallamokat, egyedül a szövegeket hozták, olykor több változatból állítottak össze egy-egy verset.
A betyárromantika már ebben a században is megvolt. Az alföldi pusztaságokon élő szilajpásztorok mindenre elszánt lovasemberek voltak, gazdáik barmait sok veszedelem között őrizték, életük a kezdetlegesebb művelődéstől távol folyt le. A pásztorok egy része kész haramia volt, a pusztai lovasok másik csoportja a katonaszökevényekből és az igazságszolgáltatás elől menekülő virtusos legényekből verődött össze, megfékezésük a vármegyei és városi hatóságoknak sok gondot okozott. A pandúrok elől menekülő betyárokban a nép a maga hőseit tisztelte, tőle semmit sem rabolhatott a haramia, a szegénylegények vakmerősége bámulattal töltötte el a jobbágyokat. A betyárnóták szövegei és dallamai már ebben a században elterjedtek. Az első nagyhírű szegénylegénynek, az 1790-es években haramiáskodó Angyal Bandinak, vakmerő útonállásairól még félszázad mulva is regélt és dalolt a nép. A betyár nemcsak a jobbágyság eszményi barátja és az élet számkivetettjeinek költői mezbe burkolt alakja lett, hanem halálmegvető cselekedeteivel a XIX. században eljutott a ponyvafüzetek hősei közé is.
Amint nem gondoltak a betyárnóták följegyzésére, épen olyan keveset törődtek a népmesék írásba-foglalásával. Csak a század utolsó emberöltőjéből marad néhány többé-kevésbé hiteles rövid meseszöveg. Legmegbízhatóbb közülük a Csokonai Vitéz Mihály Tempefőijében olvasható kis mese. (1793.)
Nem mondhatni, hogy egyáltalában senki sem gondolt a népies prózai szövegek egybegyüjtésének fontosságára. A pozsonyi Magyar Hírmondó egyik 1781. évi novemberi száma már felhívta olvasóinak figyelmét arra, hogy: «Méltó s igen hasznos dolgot tenne, ha valaki a históriás vagy akár mesés énekeket, sőt akármely régi meséket Magyarországon is összeszedné s együvé kinyomtattatná». A felhívás hatástalanul hangzott el, mint ahogyan néhány évvel később Révai Miklós is hiába szólalt fel ugyanott a régi magyar nyelvi és irodalmi maradványok országos egybegyüjtése érdekében.
A műköltészet és népköltészet s a műzene és népzene között mutatkozó szakadék áthidalása körül a protestáns kollégiumok diákjai szereztek jelentősebb érdemeket. Az iskolai törvények szigorúan tiltották ugyan a szerelmi dalok és táncnóták éneklését, de azért a kollégiumok mégis csak helyet adtak a világi éneknek. Egyrészt az iskolai ünnepélyek és hivatalos köszöntések, másrészt a diákság falusi kiszállásai módot nyujtottak arra, hogy az énekkar ne csupán egyházi szellemű énekléssel foglalkozzék, hanem a világi dalkultúrát is ápolja. Az énekkar vezetői nem egyszer komponisták is voltak; ha pedig nem értettek a zeneszerzéshez, valamelyik népdal melódiáját alkalmazták az új alkalmi szöveghez; a vizsgálatokra és egyéb iskolai ünnepélyekre egybesereglő közönség ugyanis megkívánta, hogy necsak ismert énekekkel gyönyörködtessék, hanem a régi szövegek és dallamok helyébe új zeneszámokat is illesszenek. Ilyenkor a legjobb zenei tehetségű diák vagy maga szerzett eredeti éneket vagy tetszetős formában módosította és négyszólamúvá alakította az egyszólamú népdalt. Voltaképen a népdalok jó része is úgy keletkezett, hogy a diákságukat végző, híresebb nótás nemesúrfiak és teológusok – a falu földesurai, papjai, tanítói, jegyzői – otthon is folytatták dalszerző mesterségüket, dallamaik átszálltak a nép ajkára, a falu legényei és leányai a maguk természetes tehetsége szerint javítgattak szövegeiken.
Az 1790-es évektől kezdve jelentős fordulat áll be a magyar zene történetében. Addig az egyházi ének és a népdal korlátlanul uralkodott, ettől kezdve a német műdalok is rohamosan kezdenek terjedni országszerte. Magyar komponista még alig van, a zeneértők német dallamok átvételével és utánzásával segítenek a magyar műdaltermés szegénységén. Az úttörő magyar színészek különösen érzik a magyar műzene hiányát s örülnek, ha karmestereik vagy műkedvelő barátaik bármi módon gondoskodnak énekes játékaik zeneszámairól. A németes ízlésű szövegek és dallamok alapjában véve nem zavarják a magyar nemesség és parasztság naturalista nótaszerzőit, de teljesen mégsem mellőzhető tényezők a magyar népköltészet és népzene további fejlődésének tudományos kutatásában.
A kéziratos daloskönyvek szövegeinek teljes kiadása fölötte fontos volna a régi magyar költészet fejlődésének ismeretére. Csak akkor tájékozódhatunk biztossággal, ha a kiadatlan anyag nyomtatásban is előttünk áll. A gondosan átvizsgált versekből ismert és ismeretlen költők nevei fognak előtűnni; megtudjuk majd, milyen volt a kor népies ízlése, verselő képessége, kifejező tehetsége; mik voltak a legkedveltebb témák és műfajok; hogyan áll az eredetiség és az idegen forrásokból való kölcsönzés kérdése.
A nem-vallásos tartalmú XVIII. századi verses kódexek közül nevezetesebbek a következő énekeskönyvek. – Radványi verseskönyvek. (XVIII. század.) – Szakmári Ötves János jegyzőkönyve. (XVIII. század.) – Illyés Bálint kézirata. (XVIII. század.) – Bocskor-daloskönyv. (1700–1739.) – Militares cantiones. (1707.) – Thesaurus Hungaricus. (1710.) – Réthei-kódex. (1729.) – Hegedüs-kódex. (1740.) – Halasi kézirat. (1745.) – Sólymosi József daloskönyve. (1750 körül.) – Adorján Imre verseskönyve. (1750 körül.) – Amade-kódexek. (1750-től kezdve.) – Szolga Mihály diáriuma. (1760.) – Szíveket újító bokréta. (1770.) – Kreskay Imre verseskönyve. (1788.) – Csaplovics-könyvtár daloskönyvei. (XVIII. század második fele.) – Sárospataki dalgyüjtemények. (XVIII. század második fele.) – Lóskay-kódex. (XVIII. század második fele.)
A vallásos énekeket tartalmazó XVIII. századi írott könyvek közül említhetők. – A Gaster-féle III. számú szombatos kézirat 1707-ből. (Gaster Mózes angolországi rabbi könyvtárában talált szombatos kézirat; az I. számú kódex a bözödújfalui székely szombatosok egyik imádságos könyvét, a II. számú kódex a szombatosok ószövetségi fordításának részleteit őrizte meg.) – Lacházai passionalis. (1716.) – Pál-féle énekeskönyv. (1720.) – Jézus Krisztus kínszenvedése. (1725.) – Nagyhéti énekeskönyv. (1726.) – Szombatosok énekeskönyve. (1740.) – Örmény-magyar énekeskönyv. (1763.) – Árkosi János-kódex. (XVIII. század második fele.)
Kiadások. – Énekes gyüjtemény. Két darab. Vác, 1799. és 1801. (Két részletkiadása: 1803. és 1823.) – Kanyaró Ferenc: Virágénekek a XVII. és XVIII. századból. Erdélyi Múzeum. 1892. évf. (Szövegközlés egy XVIII. századi kéziratos daloskönyvből, melyet egy Solymosi János nevű másoló írt össze.) – Bernáth Lajos: Magyar népmesék a XVIII. századból. Ethnographia. 1902. évf. (Egy prózában írt magyar népmese töredéke Virág Pál debreceni diák jegyzőkönyvéből 1797 tájáról.) – Kanyaró Ferenc: Tréfás versek és gúnyénekek a régi magyar népies költészetből. U. o. 1903. évf. (Verses szövegek a XVIII. századból.) – Harsányi István és Hodossy Béla: Két XVIII. századi dalgyüjtemény sárospataki kézirata. Ethnographia. 1913–1914. évf. (A Sárospataki Nóták és a Dávidné Soltári ismertetése szövegközléssel és magyarázatokkal.) – Versényi György: Szíveket újító bokréta. Budapest, 1914. (Régi Magyar Könyvtár. Szerk. Heinrich Gusztáv.) – Gulyás József: A sárospataki kéziratos népmese-gyüjtemény. Sárospatak, 1917. (Nyolc magyar népmese 1789-ből. Szilcz István szabolcsmegyei földbirtokos följegyzése. Talán németből való fordítás mind a nyolc népmese.) – Harsányi István és Gulyás József: Csokonai Vitéz Mihály összes művei. III. köt. Budapest, 1922. (A költő a magyar nép ajkáról lejegyzett egyik népmeséjét beleszőtte 1793-ból való színdarabjába, a Tempefőibe.) – Relkovics Davorka: Ismeretlen népballada 1760-ból. Ethnographia. 1929. évf. (Egy gyöngyösvidéki népballada német fordítása Hormayr József Archivjának 1826. évf.-ban.) – Gálos Rezső: Pannonhalmi énekeskönyv. Győr, 1930. (A Győri Szemle Könyvtára.) – Szabó Attila: Az Erdélyi Múzeum Vadadi Hegedüs-kódexe. Erdélyi Múzeum. 1931. évf. (A kézirat ismertetése.)
Irodalom. – Az imént említett kiadások magyarázatain kívül Baros Gyula: Radványi verseskönyvek. Irodalomtörténeti Közlemények. 1903–1904. évf. – Sebestyén Gyula: A magyar népköltészet és gyüjtői. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Kacsóh Pongrác: A pataki énekes-kódex. Magyar Figyelő. 1911. évf. – Thúry Zsigmond: A szombatos kódexek bibliografiája. Mezőtúri ref: gimnázium értesítője, 1912. – Marmorstein Artur: Szombatos kódexek. Magyar Könyvszemle. 1913. évf. – Sebestyén Gyula: A váci énekes gyüjtemény. Ethnographia. 1913. évf. – Harsányi István: Szíveket újító bokréta. U. o. 1915. évf. – Sebestyén Gyula: A váci énekes gyüjtemény 1799-iki első darabjának egyik irodalmi forrása. U. o. 1916. évf. – Harsányi István és Gulyás József: Régi magyar versek a sárospataki könyvtárból. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Győrffy István: Nagykunsági krónika. Karcag, 1922. – Harsányi István: A legelső magyar népmesegyüjteményt Sárospatakon őrzik. Sárospataki Hírlap, 1923. évf. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Győrffy István: A szilajpásztorok. Karcag, 1928. – Szabó Attila: Az Erdélyi Múzeum Egylet XVI–XIX. századi kéziratos énekeskönyvei. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1929. évf. – Dömötör Sándor: A betyárromantika. Ethnographia. 1930. évf. – Szabolcsi Bence: A 18. század magyar kollégiumi zenéje. Budapest, 1930. – Szabó Attila: A Várfalvi Fodor-énekeskönyv és két éneke. Irodalomtörténeti Közlemények. 1931. évf.
