ORCZY LŐRINC.

Teljes szövegű keresés

ORCZY LŐRINC.
A MAGYAROS hagyományok követői között a lírának és epikának egyaránt akadtak művelői. Még Bessenyei György fellépését megelőzően ehhez a népies irányhoz csatlakozott báró ORCZY LŐRINC. Első irodalmi kísérleteitől kezdve élete végéig kitartott a népies-nemzeti iskola költői stílusa mellett. Baráti összeköttetései a bécsi testőrírók köréhez csatolták, verseibe francia és latin olvasmányainak számos motívuma szűrődött be, de egyénisége, gondolkodása, szemlélődése, érzelemvilága, kifejező módja gyökeresen magyar. A nagy Alföldnek és a Tiszának ő az egyik legkoraibb megéneklője.
Elmélkedő költeményeiben, verses leveleiben a konzervatív álláspont harcosa. Szívvel-lélekkel ragaszkodik a régi világrendhez, de azért keményen korholja az urakat, jóságosan védi a parasztokat. «Mások hízelkednek a fényes nagyoknak, Én tenéked írok megvetett csoportnak.» (A szegény parasztnéphez, 1756.) A szántóvetők viselik az ország terhét, ők adnak erőt a királyoknak, ők táplálják a nemeseket és a papokat. Ha nem volna jobbágy, elfogyna az élelem, megállnának a malmok, kihalnának a paloták. A kevély uraság henyélve alszik a szerencse keblében, a szegény paraszt tisztességes munkában él. Az urak hitványak, romlottak, betegek; a parasztok jóindulatúak, ártatlanok, egészségesek. «Ó nagyok, látom én, mely terhes nagyságtok, Mely emésztő gonddal folyik boldogságtok.» (Nagy urakhoz, 1759.)
Hálát ad Istennek, hogy Magyarország földjét nem dúlja ellenség. Más nemzetek szörnyű veszedelmekben forognak, nálunk a földműves csendesen végzi munkáját, dalolva kapál, szedi a gyümölcsöt. Nekünk nem kell félnünk a prédáló katonák gonoszságaitól, nem hajt ki bennünket senki sem házainkból, az öreg embernek nem kell házról-házra vinnie üres tarisznyáját. Vajha a Gondviselés a jövőben is megóvna mindnyájunkat a háború pusztításaitól; bárcsak az Úr örökre visszaparancsolná a véres pallost hüvelyébe! Kívánom neked, hazám, hogy boldogságod és bőséged megmaradjon, Isten áldásában továbbra is részesülj. (A magyar hazának, 1769.)
Szabályozzák a Tiszát, feltöltik partjait, elhordják a vizi akadályokat. Kereskedni akar a magyar! Eddig a földet művelte, most idegen földre szállítja majd termését. Hajóink portékával megterhelve fognak uszkálni folyóvizeinken, tiszta búzát küldünk a német sógornak, tokaji borunkért aranyat várunk, mármarosi sónkat Fiuméba visszük, hízott ökreinket Páduába hajtjuk; szép, szép, de végső eredményben mi lesz ebből? Minek a folyamszabályozás, mikor a szabadhajózásból és az idegen holmi ideszállításából csak az erkölcsök romlása és az elégedetlenség burjánzása következik. «Boldog Isten, minek e munkás fáradság? Megfonnyad emiatt sok ezer parasztság. Ámbár hajózásból jöhet sok gazdagság, Úgy tartom, nem ebben áll igaz boldogság.» Megengedem, kiszáll majd az angol Tokaj tájékára, elviszi gályáján édes italunkat, de ő is majd elhozza csecsés portékáit s megkezdődik a pazarlás. Utóbb jobbágyunk megveti a munkát s ahelyett, hogy a tarlót járná, hajós lesz. Illik-e a magyarhoz csalfa kereskedés, kincsek szerzése, erkölcsök romlása: «Zemplén, Bereg, Ungvár, Szabolcs vármegyében Van pénz, van eledel, van bor a pincében, Mi kell több, mért vesse életét kétségben A magyar, hogy több pénz jöjjön erszényében?» (Tokajban való érkezés télen.)
Verset ír a bugaci csárdáról. «Ki tett téged ide világnak csúfjára, Ki állíttatott fel sok gazdák kárára?» Rongyos falak, csikorgó ajtó, egerek, békák, legyek, szúnyogok: igazán nyomorúságos pusztai fészek. A csikósok oltárja, a betyárok barlangja ez a mocskos hely; mégis milyen jól esik megbujni benne, mikor fergeteg támad a fellegben. Nem is kell a cifra palota, mi haszon a sok kastélyból? «Együgyű eleink egy tálhoz ültenek, Asztalnál egy házban együtt megfértenek, Nem kárpitos ágyat, ponyvát kerestenek, Együtt feküdtenek, fel együtt keltenek.» Ó csárda! Becses a te szegleted, jó szállást találok én benned, szükségben még a király is megnyugodhatik falaid között. «Maradj tehát békés puszta közepében, Kecskeméti kenyér süljön kemencédben, Kőrösi bor bőven keljen a pincédben, Sok utas nyugodjon faladnak tövében.» (A bugaci csárdának tiszteletére.)
Menjünk csak ki a pusztára kártyás-pipás társam, Beleznai Miklós pajtásom; itt az esztendő legkedvesebb része, a tavasz; hagyjuk oda a város lármáját, a nagy urak palotáit, a dámák beszélgetését. A patakok suttogása, rigók fütyölése, fülemüle zengése többet ér mindennél. Mit tudják azt a nagyurak, hogyan virrad fel a hajnal: «Az árnyékos völgyek nekik nem nevetnek, Zöld halmokban, fákban nem is gyönyörködnek.» Letelepedünk a szőlőben, eszünk a kövér szakács főztjéből, nevetünk Bécs, London, Páris dolgán. Így tettek az ókori világ bölcs férfiai is, a nagy lelkek parasztmajorokban nyugodtak meg, Cicero Tuszkulánumában érezte jól magát. A hivatallal nehéz teher jár, az előkelő úr kedvetlenül kel fel ágyából, a fejedelmeknek ezer bajuk van; a boldogságot a középszerencse adja; nem függni senkitől: ez a királyság. Szántsunk, vessünk, ültessünk, kapáljunk, a sovány homokot csinosítsuk kertekkel, a kopasz halmokra ültessünk szőlőt, számláljuk meg teheneinket s nevessük ki az egymást keserítő büszke urakat. (Generális Beleznainak.)
Miért gondolkodol, Bessenyei György barátom, Isten munkájáról, a természet titkairól, a soha meg nem fejthető kérdések megoldásáról? Nem hittél a Szentírásnak, más könyvekben kerested az igazságot; Confucius, Plátó, Luther, Kálvin, Spinoza, Leibnitz, Pope, Voltaire, Helvetius és mások munkáitól vártál feleletet kétségeidre. «Mit nyertél? Maradtál bizonytalanságban. Elmédet keverted nyughatatlanságban.» Térj meg, jó barátom, a sok vizsgálódásból, nincs semmi hasznod belőle, úgy sem találsz jobb vezetőt Mózes könyveinél. Ifjúkoromban én is meg akartam érteni mindent, de később rájöttem, hogy Isten sok dolgot elrejtett az emberek elől, elvontam hát magam a lelki veszedelmektől. Íme visszaküldöm a vallás dolgában habozó írásodat azzal a tanáccsal: ne akard megfogni Istent, ne vizsgáld a természet csodáit, ne szaladj a csalóka tudomány után. «Leibnitz, Plátó, Newton oda nem vezetnek; Hol nap, hold, csillagok, planéták erednek, Üsd fel sátorodat a Tisza partjára, Ott emelkedj, ott írj hazádnak javára.» Jöjj velem; megmutatom, melyik a jobb szántás, melyik a szebb aratás; melyik földre való a búza, árpa, zab, köles; hogyan nevelj paripát, bikát, ártányt, kost. Házadtól nem messze lészen a tokaji hegy, ott emelj magadnak pásztori kunyhócskát, ott szürcsölgesd borocskádat jó kedvvel; s midőn a nap leáldozása után a sötétség már bevonja fátyolával a földet; adj hálát a természet atyjának, mert ő a menny, föld és tenger ura: «Dícsérd így Istened kisded vacsoránál, Nyugodj el csendesen szőlődnek lábánál, Mondván csak susogva Sálem királyával: Be kicsiny az ember mély tudományával!» (Bessenyei Györgynek.)
Orczy Lőrinc költeményei nem egyszer művelődéstörténeti forrásul használható erkölcsrajzok. Az úrfiak nem szívesen hordozzák a nemzeti ruhát; szégyeljék magukat! A kisasszonyok széles libegésű abroncsos szoknyában járnak, derekukat összesrófolják, enni se mernek, csakhogy megőrizhessék karcsúságukat. Mit csinálnak a társaságban? A házigazda úgy magához szorítja az embert, hogy majd megfulladunk; azután kártyázni kezd a vendégsereg, kergetik a vöröshetest és a tökkirályt, vesztik a pénzüket; az asztalnál külföldi ételeket fogyasztanak és nagyokat hallgatnak, legföljebb az időjárást és a ruhákat emlegetik; később megindul a távollevők megszólása, a bálokról és komédiákról való eszmecsere, a nagyurak megkritizálása; a vacsora végén megkezdődik a tánc, csak az idegen muzsikát kedvelik, a magyar táncra senki sem gondol. (Egy ifjúnak, ki a városi lakást falusinál inkább szereti.) A legtöbb baj a nőkkel van! Vége a szeméremnek, oda a hűség, divatba jött a hitvestársak megcsalása. Némelyik asszony azt a szokást kapta fel, hogy tudós nőnek játssza ki magát, Isten ments az ilyen könyvmolyoktól! A konyhát nem tudja vezetni, de az új könyveket elolvassa. «Esméretséget vet a professzorokkal, Vagyon társasága csak a tudósokkal. (Egy megmátkásodott ifjúnak.) Csak vigyázzunk egy kevéssé azzal a tudománnyal! Igaz ugyan, hogy kár a gyermeket kilenc esztendeig kínozni a deák nyelvért, hiszen úgyis elfelejti a latint, mikor kikerül az iskolából; de az sem használ, ha felvilágosítjuk mindenféle természettudományi dologról és filozófiai kitalálásokról. Más a tudomány, más a bölcsesség. Budán manapság már a mennykőtől sem félnek, nevetik az ég zörgését, bíznak a villámhárítóban. (A mennykőhárító dárdáról.) Nem kell vakon hinni a tudósoknak. Minapában Hell Miksa és Sajnovics János, a két csillagnéző, gyönyörű dolgokkal állt elő a tudomány nevében a magyar nemzet kárára. Azt merik hirdetni a csillagászat tudósai, hogy a magyar nyelv a lapp nyelvből ered. Hát ez nem igaz! Mi megmaradunk vitéz scytha származásunk mellett s nem kérünk a korcs leszármazásból. «Te pedig csillagász, bár akárki lehetsz, Kedves rokonidhoz tüstént visszamehetsz, Velük száraz halból készült málét ehetsz, Mert lám ítéletet nyelvünkről nem tehetsz.» (Csillagnéző Sajnovics és Hell hibái cáfoltatnak.)
A költő szívesen fordult gondolatokért és képekért a római poétákhoz és a francia írókhoz. A kicsinyes emberi törekvések irónikus szemlélete kedves írójává tette Horatiust, szövegrészeket kölcsönzött Boileau és Voltaire munkáiból, a parasztnépről szóló költeményeinek egyikében Thomast, a maga korában nagyrabecsült XVIII. századi francia költőt, fordította. De ha idegen mintái erősen hatottak is rá, tanítóirányú és szatirikus hangú lírája mégis csak a régi magyar költészet folytatása. Hangja jóízűen népies, szelleme gyökeresen nemzeti; a komolyság és tréfa, a feddés és gúny szerencsésen egyesül négyesrímű és párosrímű tizenkettőseiben. Magyaros verstechnikáját Gyöngyösi Istvántól vette át, nyelvében sem tért el a hagyománytól, életszemléletét a XVIII. század első felének vallásos-konzervatív eszméi irányították. Magyarországot igazi paradicsomnak tartotta, Bessenyei György társaságának francia felvilágosodásától idegenkedett, a demokratikus haladás barátait a magyarság ellenségeiként szemlélte.
ORCZY LŐRINC báró (szül. 1718. augusztus 9. Tarnaörs, Heves megye; megh. 1789. július 18. Pest) egyike volt Mária Terézia királynő legvitézebb katonáinak. Résztvett az osztrák örökösödési háborúban, végigharcolta a hétéves háborút s a Nagy Frigyessel kötött béke után mint lovasgenerális lépett ki a hadseregből. Nagy vagyonát és áldozatkészségét mutatja, hogy 1756-ban a királynő védelmére egész huszárezredet szervezett a maga költségén. Mária Terézia hálás volt iránta s a polgári életben is fontos megbízatásokkal tüntette ki. Orczy Lőrinc főispánja volt Abaúj megyének, királyi biztosa a tiszai folyamszabályozó bizottságnak. Legszívesebben tarnaörsi birtokán gazdálkodott, innen levelezett a bécsi magyar testőrökkel és a többi magyar íróval. Az új nemzedék szerette az agg «örsi nyirettyűst». Nemcsak a testőrök tekintettek reá bizalommal, hanem Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós, Bacsányi János, Kazinczy Ferenc és mások is széltében magasztalták.
Adatok Orczy Lőrinc életéhez:
1718. – Orczy Lőrinc születésének éve. Augusztus 9-én születik a hevesmegyei Tarnaörs faluban. (Családjának eredete a XVI. század első feléig vezethető vissza. Atyja, Orczy István, gazdag somogymegyei nemesúr; anyja Petrovay Zsuzsánna; mindketten katolikus vallásúak. A család 1736-ban nyeri bárói rangját III. Károly királytól. Az Orczyak ekkor már a Dunántúlról a Tisza mellékére húzódtak.)
1741. – Mária Terézia királynő trónralépése után kitör az osztrák örökösödési háború. A huszonhárom éves Orczy Lőrinc hadba száll. (Vitézül verekszik mindenütt, huszonkét esztendeig marad a hadsereg kötelékében. Úri kedvtelése a katonaság, mint vele egyidőben gróf Gvadányi Józsefnek. Jász-kun huszárjait maga ruházza, élelmezi és fizeti. Berlin elfoglalásánál ő is ott van. A hadseregből a hétéves háború végén tábornoki ranggal lép ki.)
1764. – A királynő kinevezi Abaúj megye főispáni helytartójává. Három évvel később főispán. (Húsz évig kormányozza a vármegyét, az év egy részét Kassán tölti, másik részében birtokait gondozza. Az igazságszolgáltatással, áradásokkal, pestisveszedelemmel sok fáradsága van.)
1766. – Kinyomatja Illei János kassai jézustársasági tanár Boethius-fordítását. (A fordító elmondja előszavában, hogy néhány év előtt már-már sírba szállt nyelvünk, szerencsére az olyan, hazájukat szerető úri személyek, mint báró Orczy Lőrinc, nem hagyták sírba temetni a magyar nyelvet. «Nagyságodat értem főképen, úgy mint aki nemcsak bőséges adakozásával segíti a magyarosan készült munkákat, hanem ami több, szebb és ritkább, annyi különös és országos gondjai s foglalatosságainak közepette egyszersmind saját gyönyörű munkáival még azonfelül gyarapítja is.»)
1772. – Budán üdül a Gellérthegy alatt fekvő meleg fürdőben. Itt írja a szabadságról szóló terjedelmes költeményét. (Alapgondolata: szabadság sehol sincs, még a svájciak is a kantonok igáját viselik nyakukon; ha van szabad élet és boldog állapot, az Magyarországon van; szerencsés, aki Mária Terézia jogara alatt élheti életét. «Boldog, ki született a magyar hazában, S kinek szabad telek jutott osztályában, Jó föld, kövér mező lévén határában, Tíz eke, száz tehén jár a majorjában.»)
1774. – Királyi megbízást nyer a Bodrog és három mellékfolyója szabályozására. (Mindjárt kidolgoztatja a Felső-Tisza szabályozásának tervét is, a helytartótanács helyesli a jószándékot, de pénzt senki sem akar adni. A királyi kincstár üres, a vármegyei nemesség nem fizet, a parasztokat már nem lehet több adóval megterhelni. Nyolcévi küzdelem után abbamarad munkája.)
1784. – Elaggottnak érzi magát, lemond főispáni hivataláról. Megkapó búcsúzó beszédet mond Kassán az abaújmegyei rendek előtt. (Ne magasztalják őt buzgó munkájáért, mert a kötelesség teljesítése nem érdem. Egyesek talán azt gondolják, hogy büszke az új vármegyeház felépítésére s ennek a díszes épületnek létrehozásában keresi hivatalviselésének dícséretét: «Távol legyen, tekintetes, nemes vármegye! Tudom én, hogy az ilyetén nagy és címeres épületekre sok ezer szegényeknek véres verejtéke vagyon tapasztva; jól tudom, hogy azon fehér mész, mely falait az ilyen alkotmányoknak ékesíti, az sokszor a paraszt és pór nemzetnek könnyhullatásával vagyon készítve és néha vérével is keverve; és azért, ha ilyen szemmel nézem ezen jeles épületet, inkább szomorú, mint dícséretes látszatot mutathat».)
1785. – Ez évtől kezdve a melegebb időket Tarnaörsön, a telet Pesten tölti. Hevesmegyei kastélyában a magyar írók közül többen fölkeresik, Pesten is találkozik tisztelőivel. (Annál jobban fáj neki, hogy a kassai megyei urak nem gondolnak rá. Húsz évig dolgozott Abaúj megyéért s a hálátlanok megfeledkeztek róla. II. József császár sem tanusított vele szemben királyi magatartást. Mikor elárverezték a dél-magyarországi kincstári birtokokat, három falut kért uralkodójától, de a császár olyan drágán szabta meg a falvak árát, hogy a báró visszalépett a vételtől. «Három rongyos falut királyomtól kértem, Drágán szabott árát meg nem fizethettem.» Úgy látszik, hogy mások jobban értették a gazdagodás módját, mert az ősz férfiú keserű felindulással jajdult fel: «Papok szedik zsírját kövér mezeinknek, Hadi sereg szíjja erejét népünknek, Zsidó, görög, örmény töltözik kincsünkkel, Nemzetem vesződik sötét törvényekkel».)
1787. – Révai Miklós sajtó alá rendezi verseinek gyüjteményét. (A nagytekintélyű aggastyán csakúgy, mint Ráday Gedeon, szívesen barátkozik a kezdő írókkal és a szegénysorsú tudósokkal. Leveleikre készséggel válaszol; ha meglátogatják tarnaörsi kastélyában vagy pesti házában, vendégül látja őket s felolvassa nekik költeményeit. A bécsi testőrírókon kívül különösen Kazinczy Ferenccel és Bacsányi Jánossal érintkezik gyakran; Kazinczy vármegyei tisztviselőségét ő egyengeti Abaúj megyében, Bacsányit ő helyezi állásba Kassán. Nemcsak ezek a hálás hívei küldik meg neki kézirataikat ítélete elnyerése végett, hanem Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós, Péczeli József és mások is kérik tanácsát s eljuttatják hozzá új könyveiket. Az ifjabb nemzedék természetesen nem feledkezik meg arról az áthidalhatatlan társadalmi szakadékról és nagy korkülönbségről, mely közte és a báró között van; a hódolat hangján szólnak hozzá s hálásak neki, hogy nincs meg modorában a mágnások megszokott dölyfössége.)
1789. – Július 28-án, hetvenegy éves korában, meghal Pesten. Tarnaörsi birtokán temetik el. Halála részvétet kelt mindenfelé, a költők versekkel áldoznak emlékének, a Magyar Kurir, a Hadi Történetek, a Mindenes Gyüjtemény és az Orpheus kegyeletesen szólnak pályafutásáról. (Két főispánfia közül báró Orczy László később Pest városának adományozza a híres Orczy-kertet: a Ludovika-Akadémia parkját. Egyik dédunokája: Czóbel Minka. Nemzetségéből származik báró Orczy Emma angol regényírónő.)
Kiadások. – Mátra hegyei között mulatozó nimfáknak éneke, melyet a nagyméltóságú herceg Barkóczy Ferenc Magyarország prímásának, esztergomi érsek úrnak, mintegy búcsúzóképen szomorodott szívvel mondának. Hely nélkül, 1761. (Gróf Barkóczy Ferenc egri püspököt Mária Terézia királynő 1761-ben esztergomi hercegprímássá nevezte ki: ekkor bocsátotta közre dicsőítő költeményét a szerző. Az új érsek, úgymond, ragyogó tehetségű férfiú, amellett szereti a magyar nyelvet és van szíve a magyar néphez; a Mátra vidéke méltán siratja őt, mert főpásztori munkálkodásával boldoggá tette híveit. «Te pedig, Esztergom, irigye Egernek: Tapsolj örömedben ily drága kincsednek.») – Bessenyei György társasága. Bécs, 1777. (A gyüjteményes kötetben némi mutatványt adott verses munkáiból, erre is csak nehezen tudták rávenni a bécsi testőrírók. Ötvenkilenc esztendős volt már ebben az időben. Nyilvános irodalmi fellépését ettől az időtől számítják, mert régebbi fellépése feledésbe ment az utókor előtt, jóllehet az 1770-es években mint régebbi jeles költőt tartották számon. A kötetet megnyitó episztolájában 1772 január 10-ről ezt írja Bessenyei Györgyhöz: «Azért ez íráskát ne mutasd senkinek, Netalán felőlem balul ítéljenek, Parnassus hegyére ismét felvigyenek, Régi céhmesterből inasnak tegyenek». Tehát már akkor is céhmester volt a magyar verselők között, mikor a bécsi magyar testőrírók még meg sem indultak írói pályájukon.) – Méltóságos báró Orczi Orczy Lőrinc úrnak Nagyszőlősön 1782. esztendő mindszent havának 15. napján gróf Széki Teleki József úrnak Ugocsa vármegyei főispáni hivataljába lett beiktatása alkalmatosságával elmondott beszéde a gróf Teleki József úr arra tett feleletével együtt. Pest, 1782. (Megjelent a pozsonyi Magyar Hírmondóban is. A báró ebben az időben Abaúj vármegye főispánja volt s II. József császár akaratából iktatta be az ugocsai főispánságba gróf Teleki Józsefet. Az uralkodóról, mint az emberiség nagylelkű barátjáról, magasztaló hangon szól: «Nem hízelkedésnek tömjénje ez, hanem buzgó hazafiúnak egyenes szívéből forrott áldozat, ha mondom: Boldog, ki ezen fejedelemnek országlása alatt él».) – Költeményes holmi egy nagyságos elmétől. A költeményes gyüjtemény öregbedésére a nagyságos szerzőnek különös engedelmével közrebocsátotta Révai Miklós. Pozsony, 1787. (Nem engedte meg Révai Miklósnak, hogy nevét kiírja verses kötetének címlapjára. Könyvéről nagyon szerényen vélekedett: «Nem méltó, hogy jusson sok ember kezében, Álljon tudósoknak gyülekezetében, Azért is nevemet szúrtam csak végében, Senki ne tudhassa, maradjon rejtekben». Előszava igen érdekes. Panaszkodik benne, hogy milyen nehéz magyar verset írni, a szókincs szegényes, a nyelv kemény, dörgő, nehezen hajlítható. Nem kell búsulnunk, így voltak más nemzetek is, a németek is csak most kezdenek kellemesen írni; eljön az idő, mikor a magyar is kicsinosítja a nyelvét. Gyöngyösi Istvánnál nincsen jobb poétánk, de azért nem szükséges őt a négyes rímekben is követni, ez puszta előítélet, bízvást változatosabbá tehetjük verselésünket. Őt magát ne szólja meg senki sem azért, hogy idegen írókból kölcsönzött, az átvevő célja szent volt: a magyar literatúra előbbrevitele.) – Két nagyságos elmének költeményes szüleményei. A költeményes gyüjtemény öregbedésére a nagyságos szerzőknek egyező akaratjokból közrebocsátotta Révai Miklós. Pozsony, 1789. (Ebben a kötetben a 62–148. lapig terjedő rész Barcsai Ábrahámé, a többi Orczy Lőrincé. Verses levelezésükben sok a magánügy, de az akkori közönség a reá nem tartozó baráti tudósításokat is szívesen olvasta. Az öreg báró konzervatív, megfontolt, keleti magyarsága itt-ott szembekerül a nyugat felé tekintő, könnyen lelkesülő testőríró szabadelvűbb felfogásával.) – Toldy Ferenc kiadása: A magyar költészet kézikönyve. II. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. (Közli Orczy Lőrinc tizenegy költeményét.) – Zlinszky Aladár kiadása: Szemelvények a magyar nemzeti líra köréből. Budapest, 1893. (Orczy Lőrinc néhány jellemző költeményének közlése magyarázatokkal.) Orczy Lőrinc költészetét első ízben Toldy Ferenc jellemezte tudományos mérlegeléssel. Szerinte Orczy Lőrinc irodalmi értéke nem a költőiségben van, hanem abban a nemes érzületben, emberszerető életfilozófiában és forró hazafiságban, mely minden munkáját lelkesíti. Mint egyéniség tiszteletet gerjesztő, melegítő, hódító; ember a szó legnemesebb értelmében s mindenekfelett magyar. A bécsi testőrírók, Bessenyei György és társai, sokat köszönhetnek hatásának. «Orczy, ki születése, hadi és polgári magas állása, tiszteletes kora és egyéni becse fényében egyik legtekintélyesebb fia volt a hazának, atyai, sőt baráti nyájassággal vegyült közéjük s a lelketlenséggel, fanyargással és gáncsoskodókkal küzdőkben szerető gondossággal tartotta a lelket. E nemét is a hatásnak figyelemmel nyomozni s kegyelő méltánylattal hirdetni annál szentebb kötelessége az irodalom történészének, mert a buzdító érdeme gyakran nem kisebb azokénál, kik munkaerejük egy részét nem kedvező időkben sokszor ily buzdításból merítik.» (A magyar költészet története. II. köt. Pest, 1854.) – Ballagi Aladár ellentmondott Toldy Ferenc azon állításának, hogy a magyar irodalmi megújhodás megindítója Bessenyei György volt. Az új literatúrát és az új iskolát Orczy Lőrinc kezdte, fellépése korszakot alkot irodalmunk történetében, az újkori magyar irodalom élére őt kell helyeznünk. Költői nevét az 1760-as években már országosan ismerték, ő maga tervszerűen iparkodott felébreszteni kortársai kedvét az írásra. Költészete a franciás és a népies irány között foglal helyet, az újkori magyar irodalom e két irányának ő a megkezdője: Bessenyei György és társai nem kevésbé használták mintául, mint Gvadányi József és társai; költészetéből mindegyikük kivette a maga részét. Orczy Lőrinc egyrészt a magyaros iskola első tagjának, másrészt a franciás irány úttörőjének tekinthető. Valamennyi munkája annyira eredeti és zamatos magyarságú, hogy franciás kapcsolata inkább csak formai. Ennek ellenére is: «Ha már épen valahová sorolni kell, a franciás iskolához számíthatjuk, mert míg egyrészt költői műveltségét e nemzet irodalmának tanulmányozásából merítette s a szatirát, episztolát ő hozta be irodalmunkba, másrészt a könnyed tanirány s a finom szatira is határozottan francia költőkre utalnak, emlékeztetnek». (A magyar királyi testőrség története, különös tekintettel irodalmi működésére. Pest, 1872.) – Beöthy Zsolt nem sorolta az úttörőt egyik iskolába sem, hanem Ráday Gedeonnal együtt a franciások elé tette s költészetét az első munkások külön csoportjában tárgyalta. A két érdemes férfiú költeményei, úgymond, bevezették és előkészítették az új irodalmi mozgalmat. Orczy Lőrinc ismerte a francia költői és társadalmi irodalmat. «Amannak hatása alatt elmélkedő verseiben, költői leveleiben elvetette a négy rím bilincsét; emez megerősítette a köznéphez való vonzalmát, melynek egyszerű életét magasztalja és sorsának javításán törekszik. De ennek dacára nem számíthatjuk az újklasszikaiakhoz gondolkodása és előadása módjának, kifejezéseinek tiszta népies volta miatt.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. Két kötet. Pest, 1854. – Arany János: Orczy Lőrinc. Koszorú. 1863. évf. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Ballagi Aladár: A magyar királyi testőrség története, különös tekintettel irodalmi működésére. Pest, 1872. – Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve. II. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. – Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879. – Petrovay György: Az Orczy-család eredete, leszármazása és története. Turul. 1887. évf. – Kassai Lajos: Báró Orczy Lőrinc emlékezete. Székelyudvarhelyi kat. gimnázium értesítője. 1889. – Zlinszky Aladár: Idegen elemek Orczy költeményeiben. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1889. évf. – Török Konstantin: Orczy és Boethius. Irodalomtörténeti Közlemények. 1893. évf. – U. az: Orczy Lőrinc költészetének etikus természete. Bajai ciszterci gimnázium értesítője. 1896. – Kont Ignác: Étude sur l’influence de la littérature française en Hongrie. Páris, 1902. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. IX. köt. Budapest, 1903. – Császár Elemér: Orczy és a Tisza-szabályozás. Századok. 1908. évf. – Böhm Dezső: Orczy Lőrinc élete és költészete. Kolozsvár, 1909. – Szigetvári Iván: Orczy és Thomas. Irodalomtörténeti Közlemények. 1911. évf. – Csipak Lajos: Horatius hatása az ó- és újklasszikai iskola költőire. Kolozsvár, 1912. – Kristóf György: Barcsay és Orczy. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1914. évf. – Császár Elemér: Orczy Lőrinc. Irodalomtörténeti Közlemények. 1916. évf. – Fest Sándor: Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi István fellépéséig. Budapest, 1917. – Rácz Lajos: Rousseau és Magyarország. Debreceni Szemle. 1927. évf.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages