A VALLÁSOS LÍRA.
A VALLÁSOS LÍRA.
A KATOLIKUS hívők a XVII. századi egyházi dalgyűjteményekből énekeltek templomaikban, új énekekre nem volt szükségük. A főrangú lírikusok vallásos énekköltészetének hagyományait báró AMADE ANTAL folytatta. Megemlékezett a négy utolsó dologról: a halálról, az utolsó ítéletről, az örök tűzről és a mennyei boldogságról; áhítattal fohászkodott Szűz Máriához; elbeszélte Szent István király és Szent Imre herceg életének történetét.
A XVIII. század első évtizedeiben készült a magyar egyházi énekeknek pannonhalmi gyüjteménye. A közel 900 lapra terjedő kézirat anyagát SZOSZNA DEMETER bencés szerzetes állította egybe. Sok ismeretlen régi magyar katolikus éneket őrzött meg buzgóságával. A nagyterjedelmű énekgyüjtemény igen értékes forrás a vallásos és templomi versek kutatói számára.
A helvét hitvallású protestánsok énekköltésében RÁDAY PÁL nógrádmegyei földbirtokos Istenes énekei (1715) a legsikerültebbek. Ezekből a református templomi énekekből a töredelmes szívű keresztény hívő sóhajai hangzottak ki. Ráday Pál hajlékonyabb nyelvű és jobban verselő költő, mint Szenczi Molnár Albert, de eszmevilága egészen a régi. Hatása így is nagy volt, mert ha tartalom tekintetében nem adott is újat, nyelvének emelkedettségével és verselésének ügyességével megnyerte kálvinista hittestvéreit. Elődei közül Balassa Bálint s különösen Szenczi Molnár Albert hatott énekköltésére; a régebbi vallásos énekekből és a zsoltárokból egyaránt merített; forrás gyanánt felhasználta a maga prózában írt imádságait is. Itt-ott katolikus hatások mutatkoznak énekein.
Az ágostai hitvallású evangélikus papok sorából SARTORIUS JÁNOS felvidéki lelkipásztor tűnt ki Lelki órájával. (1730.) Míg a német evangélikusok a németországi énekésgyüjteményekből bőségesen meríthettek, míg a tót luteránusoknak megvolt a maguk csehnyelvű Tranoscius-kötete, a magyar ágostai hitvallású hívősereg csak szegényesen éldegélt a régebbi templomi énekköltésből. Ettől az időtől kezdve gyorsabb ütemben gyarapodik a magyarnyelvű evangélikus énekkincs.
A protestáns iskolák énekkultusza igen erős volt. A református, evangélikus és unitárius iskolák diákjai nemcsak a templomokban énekeltek szakszerű felügyelet alatt, hanem kivonultak a városba, elmentek a környékre, fölkeresték a távolabb fekvő vidékeket is, hogy pénzt keressenek csoportos éneklésükkel. Nem hiányoztak egyetlen jobbmódú hívő temetéséről sem, megjelentek a lakodalmakon, énekszóval kéregettek a szüreteken, számontartották a névnapokat, beállítottak hittestvéreik házaiba minden nagyobb ünnepen. A szegény tanulókat a kollégium tartotta el, a kollégium számára pedig a diákok szereztek pénzt és élelmet, mert a nemesurak adakozása nem volt elegendő a sok éhes, ruhátlan és könyv nélkül szűkölködő fiú ellátására. A diákság szemes ifjakat küldött ki, hogy kikutassák a gazdagabb emberek családi mulatozásainak helyét és idejét, az énekkar azután felvonult, a házigazda és a vendégsereg tiszteletére lelkesen nótázott, az adományokról lelkiismeretesen elszámolt a kollégiumban. Ekképen nőtt fel a legtöbb pap, a szegény jobbágyfiúból így lett tanító vagy lelkipásztor.
A kollégiumi énekkarok tehát nemcsak a templomok és temetések szolgálatában állottak, hanem az alkalmi éneklés céljait is szolgálták. Hivatásuk elsősorban vallásos jellegű volt. Az iskolák elöljárói nagy gondot fordítottak az éneklés egyházi szellemére s a világi mulatságokkal kapcsolatos kántálásban is megkövetelték az áhítatos hangot. Az együttes énekelést még hatásosabbá tette az 1740-es évektől kezdve MARÓTHY GYÖRGY debreceni tanár buzgólkodása a négyszólamú énekkarok körül. A «harmoniás» ének sikere csakhamar háttérbe szorította a kótát mellőző egyszólamú éneket. Ettől kezdve a «könyv nélkül és csak hallásból lett bizonytalan és minden fundámentom nélkül való tanulás» nem állhatott meg a díszesebb és méltóságosabb négyszólammal szemben. A dallamok egyszólamú szabados cikornyáit a tekintélyesebb iskolákban csakhamar felváltotta a több szólamra átírt kóták fegyelmezett rendje.
Vallásos iratok szerzői:
AMADE ANTAL báró (1674–1737) földbirtokos, aranysarkantyús vitéz. Fia: Amade László báró. – Vallásos verseinek kéziratos gyüjteményét az alsókubini Csaplovics-könyvtár őrizte meg; a versek szövegeit Paszlavszky Sándor adta ki: Báró Várkonyi Amade Antal XVIII. századbeli ismeretlen költő. Figyelő. 1885. évf.
RÁDAY PÁL (szül. 1677. július 2. Nógrád megye; megh. 1733. május 20. Pécel) nógrádmegyei és pestmegyei földbirtokos. Előkelő református nemesi családból származott, 1703-ban fölesküdött II. Rákóczi Ferenc zászlajára, mint fejedelmi titkár fontos bizalmi szolgálatokat végzett, jó tollának nagy hasznát vették. A kurucok 1704. évi híres kiáltványát, a Recrudescunt kezdetű hazafias szózatot, ő fogalmazta. Diplomáciai ügyekben nagy utazásokat tett, megfordult a lengyel és a svéd királyi udvarokban, eredményesen tárgyalt Nagy Péter orosz cárral. Nemcsak jó szónok volt és híres stiliszta, hanem folyékonyan beszélt és írt latinul, németül, franciául, jól ismerte a törvényeket, lelkesen védelmezte fejedelme személyét. Az 1711. évi szatmári békekötés után földbirtokain gazdálkodott, az országgyűléseken hathatósan támogatta protestáns hitfeleit, a legbuzgóbb református hívők közé tartozott. Mint könyvgyüjtő is nevezetes: ő alapította meg a Rádayak híres péceli könyvtárát. Fiában, Ráday Gedeonban, még erősebbé vált a család könyvszeretete; leánya, gróf Teleki Lászlóné Ráday Eszter, Erdélyben támogatta a református papság szellemi törekvéseit. – Imádságos- és énekeskönyvének első ismert kiadása: Lelki hódolás, avagy az igaz keresztyénhez illő buzgó imádságok istenes új énekekkel. Debrecen, 1715. (A népszerű hitbuzgalmi könyv számos kiadást ért. Tartalma 16 imádság és 22 istenes ének.) – Rádai Ráday Pál munkái. Összegyüjtötte és életrajzzal bevezette Négyesy László. Budapest, 1889. (Naplóját és úti följegyzéseit már Thaly Kálmán kiadta a Rákóczi-Tár I. köt.-ben. Pest, 1866.) – Toldy Ferenc szerint Ráday Pál hathatós gondolatokkal ékeskedő, nemesnyelvű énekeiben a protestáns vallásos költészet a régibb református himnológiát elhomályosító fényben csillámlott. (A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867.) – Négyesy László szerint Ráday Pál tartalmilag nem reformálta ugyan a református énekköltést, de a hitélet és áhítat régi eszméit és hagyományos hangjait hatékonyan öltöztette újabb formába. (Rádai Ráday Pál munkái. Budapest, 1888.)
SARTORIUS JÁNOS (szül. 1696. Rozsnyó; megh. 1756. Csetnek, Gömör megye) evangélikus tanító, eperjesi lelkipásztor. Részint a dunántúli, részint a felvidéki ágostai hitvallású gyülekezetekben működött. Evangélikus énekgyüjteményében számos új templomi éneket közölt a magyar luteránusok épülésére: Az egy idvezitő áldott Úr Jézus nevében az igaz idvösség útjára mutató és szent penitenciatartásra serkentgető magyar lelki óra; avagy oly egész énekeskönyv, amelyben nemcsak a graduálisból, aranyláncból, halotti könyvecskéből és psalmusokból sok fogyatkozásoktól megtisztíttatott s jó rendbe szedetett énekek mintegy summában béfoglaltatnak, de sok német, cseh és deák nyelvekből is ennek előtte nyomtatásban nem láttatott, buzgósággal teljes új isteni dícséretek is feltaláltatnak; mostanában legelőször ilyen formában magyar hazájának lelki épülésére világosságra kibocsátott. Vittenberga, 1730. (Az énekek nagy része német, cseh és latin szövegek verses fordítása.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Ifj. Szinnyei József: Irodalmunk története 1711–1772. Budapest, 1876. – Ambrus Mór: Ráday Pál XVIII. századbeli vallásos lantos költő. Losonci áll. gimnázium értesítője. 1876. – Ferenczi Zoltán: A népies versalakok története műköltészetünkben. Budapest, 1879. – Bogisich Mihály: Magyar egyházi népénekek a XVIII. századból. Budapest, 1881. – Paszlavszky Sándor: Báró Várkonyi Amade Antal XVIII. századbeli ismeretlen költő. Figyelő. 1885. évf. – Petrik Géza: Magyarország bibliografiája. 1712–1860. Négy kötet. Budapest, 1888–1897. – Négyesy László: Rádai Ráday Pál munkái. Budapest, 1889. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Zoványi Jenő: Teológiai ismeretek tára. Három kötet. Mezőtúr, 1894–1901. – Payr Sándor: Magyar pietisták a XVIII. században. Budapest, 1898. – Négyesy László: A XVIII. századi szépirodalom. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Zoltvány Irén tanulmánya: A pannonhalmi főapátság története. V. köt. Budapest, 1907. – Ferenczi Sári: A Lelki Hódolás első kézirata. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1909. évf. – Ujvárossy Szabó Gyula: A magyar verses oktató költészet története 1772-ig. Budapest, 1910. – Sarkadi Nagy János: Régi egyházi énekeink hatása Ráday Pál költészetében. Debreceni Főiskolai Lapok. 1911. évf. – Pruzsinszky Pál: Ráday Pál. Protestáns Szemle. 1912. évf. – Gorzó Gellért: Rádai Ráday Pál. Budapest, 1915. – Harsányi István: Egy Ráday Pálnak tulajdonított régi ének igazi szerzője. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf. – Payr Sándor: Luther és az egyházi ének. Teológiai Szemle. 1926–1927. évf. – Szabolcsi Bence: Maróti György magyar zeneelmélete. Magyar Könyvszemle. 1927. évf. – U. az: A 18. század magyar kollégiumi zenéje. Budapest, 1930.
