BOD PÉTER.
BOD PÉTER.
A MAGYAR irodalom multjáról először CZVITTINGER DÁVID latinnyelvű írói lexikona tájékoztatta az érdeklődőket. A Specimen 1711-ben jelent meg, innen merítették magyar irodalomtörténeti ismereteiket a hazai és külföldi tudósok több mint félszázadon keresztül.
Az első magyarnyelvű írói lexikont BOD PÉTER erdélyi református lelkipásztor bocsátotta közre 1766-ban Magyar Athenas címmel. Könyvében ötszáznál több magyar íróról számolt be, tehát körülbelül kétszer annyiról, mint Czvittinger Dávid. Elmondta az írók rövid életrajzát, felsorolta munkáikat, olykor néhány bíráló megjegyzést csatolt adataihoz. Bíráló megjegyzései többnyire általánosságok, csak ott van bennük eleven egyéniség, ahol egyes hitehagyott protestáns prédikátorokról vagy a protestantizmus katolikus ellenségeiről szólt. A katolikusokat és az unitáriusokat egyaránt gyanus szemmel nézte, a reformátusok üldözőiről epés hangon nyilatkozott. Egyébként emelkedett szellemű, tudós férfiú volt. Munkájának eredményei nem kicsinyelhetők.
Sokat fáradt, míg könyvét megírta. Felhasználta Czvittinger Dávid munkáját, elolvasta Rotarides Mihály kötetét, átkutatott néhány nagyobb könyvtárat, levelezett könyvkedvelő kortársaival. Mivel életrajzgyüjteménye sok elveszett könyvről tudósít és számos ismeretlen adatot őrzött meg az utókor számára, ma is egyike az értékesebb irodalomtörténeti segédkönyveknek. Kútfő ott, ahol biztosabb forrásunk nincs.
Ebben a korban az irodalom elnevezésen elsősorban a tudományos irodalmat értették s nem a szépirodalmat. Mellékes volt, mit írtak a költők; az érdekelte az irodalom kedvelőit, mit írtak a tudósok. Bod Péter sem becsülte sokra a lírikusokat, elbeszélőket és drámaírókat, inkább azt kutatta, milyen vallásos és tudományos munkák jelentek meg az ő koráig magyar és latin nyelven. – Balassa Bálintról ennyit írt: «Volt ez a régi nagy Balassa-familiából, melyből sok nagyhírű vitéz úriemberek vettenek eredetet, kiknek emlékezetekkel teljesek a magyar históriák. Követték ezek a reformációtól fogva a reformáta vallást a mult sékulum közepe tájáig, midőn némelyek a római hitre kezdettek eltérni. Gróf Balassa Bálint nemcsak híres-nevezetes vitéz úr volt, hanem nagytudományú is és a versszerzésben igen hatalmas. Kinek énekjei sokszor kinyomtattatván, mindeneknek kezekben forognak». (Most lenyomtat róla egy dicsőítő latin verset s közli ennek magyar fordítását.) – Pázmány Péterről: «Született és nevekedett Váradon. Lett jésuita és missionárius Magyarországban; idővel esztergomi érsek, prímás és kárdinális. Sokféle könyveket írt, fordított és bocsátott világ eleibe, rész szerint maga neve alatt, rész szerint mások neve alatt, deákul és magyarul». (Lejegyzi nevezetesebb könyveinek címét s a Kalauzhoz ezt a megjegyzést fűzi: «Ebben a könyvben minden ékesen szólásinak és elmés találmányinak vastag folyamatját kiöntötte az ellenkező vallásúak ellen; és úgy írt, mintha valósággal azoknak tudományokat nem tudta volna; holott jól tudta, mint aki közöttök született, nevekedett és tanult Váradon a kollégyiomban. Azért is írta volt róla Geleji István, hogy visszákiáltó lelkiismérettel írta, amit írt, jól tudván, hogy a reformátusok nem úgy értenek és cselekesznek».) – Zrínyi Miklósról: «Horvátországi bán, híres vitéz nagyúr, akit a vadkan vágott le 1664-dik eszt. Volt ez Zrinyi Györgynek a fia; Miklósnak, aki Sziget várával együtt elveszett, unokája; kinek is históriáját igen eleven képzelődésekkel leírta és Bécsben kinyomtattatta 1651-dik eszt. 4. R. Neve a könyvnek: Adriai Tengernek Sirenája Gróf Zrínyi Miklós. Írt még egy munkácskát arról, hogy kellene a hadi fenyítéket visszáállítani és az országot védelmezni. A könyvnek titulusa ez: Symbolum Illustr. D. Comitis Nicolai Zrinyi. Nemo impune lacessit. Világra bocsáttatott Forgáts Simontól 1705-dik eszt. 12. R. Vagyon ajánlva Rákótzi Ferenc fejedelemnek». (Czvittinger Dávid könyvében még nincs szó Zrínyi Miklósról) – Gyöngyösi Istvánról: «Gömör vármegyei vicé-ispány, aki nevezetesen született versírásra s lehet méltán mondani Magyar Ovidiusnak vagy Márónak. Igen kedvesek a versei, annyira el is híresedtek, hogy sem előtte, sem utána mása nem tartatik Gyöngyösinek a versírásban. Írta a Murányi Vénust, a Murány várának Szétsi Mária által Vesselényinek feladattatását; Kemény János Históriáját; Karikliát; Magyar Nympha Palinodiáját; s egyéb apróságokat». (Czvittinger Dávid még nem említi Gyöngyösi Istvánt.) – Bél Mátyásról: «Posoni első pap, nagy ékességére s dicsőségére született volt Magyarországnak. Kinek világi élete hivatalának rendi és folytatása, úgy szintén sok hasznos és drága munkái, melyekkel hazáját ékesítette – elhiszem – listába s rendbe vannak írva: én mindazáltal semmit affélét nem láttam. Kézről kézre adatott közönséges beszéd az ő eredetéről, hogy volt egy alávaló sorsú árva gyermek, kit mikoron Pápán az oskolában a deákok mellett szolgált, fejér hajáról neveztenek volna Bélnek, mely nevezetet azután örömest megtartott. Eredete akármint volt, a tudós világban igen sokra ment volt, úgy hogy még ellenségei előtt is nagy emlékezetét hagyta. Felette sokat dolgozott a magyar história körül, segéltetvén abban sokképen hathatóson a VI-ik Károly császár által. Kiadott munkái sokak lehetnek, de én csak e következendőket láttam:» (Felsorolja kilenc munkáját.)
Bod Péter stílusa a régi évszázadok szokása szerint tele van testes mondatokkal és latinos fordulatokkal, de azért nyelve mégsem idegenszerű; ellenkezőleg, könnyen folyó, vonzóan régies, magyaros benyomású. Örömmel olvassa az ember, mert az az érzése, hogy egy gyökeresen nemzeti szellemű, nyájas beszédű, higgadt férfiúval társalog. Íze van a beszédének, zamata a mondatainak, nemes rozsdája a kifejezéseinek. Őmaga nem kedvelte kortársainak deákos magyarságát, nyelvtisztaságra törekedett, a latin szókat csak szükségből használta. «Kedvem ellen esett az – írja Magyar Athenasának előszavában – hogy ezen könyvecskében sok deák szók és deák nyelven írott dolgok elegyedtenek, de azt el nem távoztathattam, minthogy eleitől fogva bévették – nem tudom micsoda okból: szólásaikat akarták-é cifrázni vagy a dolgot hathatósabban előadni – a magyarok azt a kelletlen szokást, hogy a magyar beszéd közé sok deák szókat elegyítenének, melyek idővel megmagyarosodtanak.» Ugyanitt említi az idegen nyelveken való kapkodás magyar szokását; eddig csak a deák nyelv volt otthonos a magyarok körében, most azonban már a francia nyelv is annyira terjed és oly szükségesnek látszik, hogy «Erdélyben is ezután talán az oláh gyermek is azon kezdi el bölcsőben való sírását».
Nevezetes írói életrajzgyüjteményének teljes címe: Magyar Athenás avagy az Erdélyben és Magyarországban élt tudós embereknek, nevezetesebben akik valami világ eleibe bocsátott írások által esméretesekké lettek s jó emlékezeteket fennhagyták, historiájok, melyet sok esztendők alatt nem kevés szorgalmatossággal egybeszedegetett és az mostan élőknek s ezután következendőknek tanuságokra s jóra való felserkentésekre közönségessé tett F. Ts. Bod Péter, a M. Igeni ekklésiában a Kristus szolgája. Nyomtattatott 1766-dik esztendőben. (Nagyszebeni nyomtatvány. F. Ts. annyi mint: Felsőcsernátoni.) – A 398 lapra terjedő kis nyolcadrétű könyvet az erdélyi tudományos törekvések érdemes támogatóihoz, a Teleki grófokhoz, intézett ajánlólevél nyitja meg: «Méltóságos római szent birodalombéli gróf úr, Széki Teleki József úrnak, a császári, királyi és apostoli felségnek erdélyi királyi törvényes táblájának egyik táblai bírájának; méltóságos római szent birodalombéli gróf úrnak, ifjabb Széki Teleki Sámuel úrnak; méltóságos római szent birodalombéli gróf úrnak, ifjabb Széki Teleki Ádám úrnak: mindhárman a császári, királyi és apostoli felség aranykolcsos komornyik-híveinek. Mindhárman atyafiúi vérséggel, egy esztendőben való születéssel, a valóságos tudományoknak szeretetekkel, a tudományoknak megszerzésekért azonegy időben költséges bujdosással és szorgalmatos fáradozással egyenlő s egybeköttetett igaz hittel, tudománnyal, isteni félelemmel, atyafiúi s felebaráti szeretettel ékeskedő ifjú uraknak; ez haza ékességeinek, nevezetesen a méltóságos Teleki familia örökös díszeinek, jó és kegyes pátronus uraimnak, az Úr Istentől lelki és testi áldásokat kívánok». Mind a három ifjú gróf közismert ember volt abban az időben: nagyrangú szülők gyermekei, közeli unokatestvérek, a református vallás védői. Tanulmányaikat 1759-től kezdve külföldön végezték, itthon fényes közpályát futottak meg, a tudományok iránt mindhárman melegen érdeklődtek. Teleki Józsefet három évig Bod Péter nevelte Magyarigenben, a kiváló tanítvány egy külföldi tanulmányútján kiadott vallásvédő francia könyvével kivívta a külföldi tudósok elismerését, itthon magyar bölcselő költővé és szónokká lett. (Atyafiúi barátságnak oszlopa, 1779.) Teleki Sámuel számos külföldi tudományos akadémia tagja, nagy könyvgyűjtő, a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár alapítója. (Janus Pannonius összes költeményeinek kiadása, 1784.) Teleki Ádám szintén nagytekintélyű hivatalokat és méltóságokat viselő úr, Corneille fordítója. (Cid, 1773.) Hármukhoz intézett ajánlólevelében a Teleki-család hagyományos tudományszeretetének magasztalása mellett többek között a következőket írja a szerző «Szándékoztam ezen írásom által főképen a mielőttünk hazájoknak hasznokra s ékesítésekre és Isten dicsősége terjesztésére élt jó embereknek a feledékenység által eltemettetett emlékezeteket amennyire lehetett megújítani. Több húsz esztendejénél, hogy ezen végre, amint a dolgokra keresve vagy történetből akadtam, jegyezgetéseket kezdettem tenni, de terhes és lélekben járó hivatalom miatt, ahol gondolhattam volna is, hogy valamit találok, nem utazhattam. Azonkívül is igen puszta és parlag földre esett az én aratásom, melyet a sokszor itt kóborló pogányoknak, pokol-szomszédoknak és a szelid Musákkal rosszul egyező Mársnak tüze annyira elperzselt, hogy még csak tallózni is alig lehet rajta. Nem is egy embernek tehetségéhez való, hogy mindent lásson, megolvasson és rendbe szedjen; mások ezen a nyomon járván többre mehetnek. Én, valamire érkezhettem, ide egybeszedtem, hogy akinek tetszik, végye hasznát. Hogy pedig a jó igyekezetet ócsárló tövises nyelvek ellen a Nagyságtok fényes nevek oltalmazó paisom légyen, Nagyságtok kegyességekbe ajánlottam. Az Úr Isten Nagyságtokat a tudományoknak és a tudományt szeretőknek oltalmazásokra s elősegéllésekre, ez hazában a jó példaadásra, a Méltóságos Teleki Familia örökös díszére, az Isten dicsősége keresésére, több méltóságos úri atyjafiaikkal házokban való kedveseikkel hosszú időkre és jó napokra tartsa meg, igazgassa és bírja úgy a Nagyságtok ifjúságoknak idejét, hogy vénségekben ifjúságok jó cselekedeteiknek gyümölcseikkel gyönyörködtethessék lelkeket. Én pedig vagyok és maradok, míg Isten életben tart, Nagyságtoknak méltatlan alázatos szolgájok, M. Igenben 1767-dik eszt. József napján: Bod Péter». Ez az ajánlólevél nemcsak formája és tartalma miatt érdemes a figyelemre, hanem azért is, mert világosan mutatja, milyen nagy a rangkülönbség ebben az időben az emberek között, mennyire távol esik egymástól az akkori társadalomban a mágnás és a nemes, a nagyvagyonú hívő és a szegény pap, az előkelő fiatal úriember és az egyszerű sorsú öreg tudós. Az ajánlólevelet az olvasókhoz intézett előszó követi ezzel a megindulással: «Hazádat és magyar nemzetedet igazán szerető kegyes olvasó! Isteni találmány az írásnak mestersége az emberek kezekben: mely megbecsülhetetlen drága kegyelmességét Istennek nem lehet eléggé meghálálni, mivel ezáltal nemcsak maga akaratját közölheti ember felebarátjával, hanem a szükséges dolgokat általadhatja a sok száz esztendők után következő maradék nemzetségnek is». Az írás mestersége már a pogány magyaroknál is megvolt, nagytudományú bölcs emberek minden időben éltek a magyarok között. Sajnos, a régi írások elvesztek, mert a sok háború megsemmisítette őket. A magyarok inkább fegyverrel híresedtek el, mint tudománnyal; vagy ők támadtak másokat, vagy magukat voltak kénytelenek védelmezni mások ellen. A megmaradt könyveknek és íróiknak emlékezetét idézi fel az itt közrebocsátott munka; előszámláltatnak most azok a tudósok, akik írásaikban jó emléket hagytak maguk után. «Vagynak ezen magyar tudósok seregekben némelyek erdélyi szász és magyarországi tót nemzetből valók is, de azok mind olyanok, akiktől nem lehet sajnállani a magyar nevezetet. Ugyanis azok magok is magyaroknak vallották az idegen országokban magokat, írásaik által is nagy ékességére voltanak a magyar nemzetnek, az idegen országbéliektől is magyaroknak tartatnak. Megmutatták ezt szorgalmatos fáradtságokkal, hogy ők méltán megérdemlik, hogy Haza fiainak neveztessenek.» A szerző több klasszikus római bölcs mondásának említése után Senecát idézi: Tudd meg, hogy valamikor írsz valamit, mindenkor az embereknek a te erkölcsödről és elmédről kézírást adsz. Az írás az emberi lélek tükre. A szerző a magyar nemzet tisztességére és felebarátainak hasznára vitte végbe munkáját: «Mert valamiképen a hazának ártani nem szabad, azonképen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek. A vitézek bosszúálló fegyverekkel, a bölcsek okos tanácsokkal oltalmazzák hazájokat; én, ha író-pennámmal valami keveset használhatok: azért az én kegyelmes Istenemnek légyen a dicsőség».
BOD PÉTER (szül. 1712. február 22. Felsőcsernáton, Háromszék megye; megh. 1769. március 3. Magyarigen, Alsófehér megye) magyarigeni református lelkipásztor. Szegénysorsú ifjú volt, a nagyenyedi református kollégiumban nőtt fel, tanulmányait nélkülözések árán végezte, holott égve-égett a tudományokért. Végre felismerték tehetségét, kiküldték a leydeni egyetemre, itt buzgón hallgatta a hittudományi leckéket. Az erdélyi református magyaroknak nagy szükségük volt ebben az időben tanult lelkészekre, mert a Habsburg-ház részéről egy kisebb méretű ellenreformáció kezdődött Erdély földjén. A katolikus restauráció törekvéseit elsősorban szellemi erővel lehetett ellensúlyozni. Bod Péter 1743-ban tért haza Hollandiából; a vallásáért rajongó kálvinista úrnő, gróf Teleki Józsefné gróf Bethlen Kata, udvari papjává és hévízi református prédikátorrá tette; 1749-ben a magyarigeni református eklézsia hívta meg papjának. Itt működött húsz esztendőn keresztül, itt halt meg ötvenhét éves korában.
Adatok Bod Péter életéhez:
1712. – Felsőcsernátoni Bod Péter születésének éve. Február 22-én születik a kézdiszéki Felsőcsernáton faluban. (Református székely családból ered, szülei szegény földművesek, bár nemes származásúak. Kívüle négy testvére eszi az apai házban a nyomorúság kenyerét.)
1718. – Beadják szülőfalujának református iskolájába, de tanulása az országos inség miatt nem sokáig tart. (A szatmári békét követő hetedik esztendőben példátlan szárazság sujtja Erdélyt. A vetés és fű kivész, a források és kutak kiszáradnak, a lakosság a szörnyű szükség miatt elbujdosik és üresen hagyja a községeket. A következő esztendőben a döghalál söpör végig Erdélyen, Bod Péter atyja és két testvére meghal, őmaga másik két testvérével együtt felgyógyul a pestisből.)
1724. – Tizenkét éves. Bekerül a nagyenyedi református kollégiumba. (Mostohaatyja földművest akar belőle nevelni, mezei munkára fogja, marhákat őriztet vele, de a fiúnak jó esze van s valahogyan elkerül falujából. A nagyenyedi kollégium ingyen ad neki tanítást és szállást, eledelét pedig úgy szerzi, hogy egy nemesifjú mellett inasi szolgálatot vállal. Fiatal gazdája sokszor éhezteti, mert nagyon fösvény diák. Sok nélkülözésébe belebetegszik, ekkor felhívják nyomorúságára egy özvegyasszony figyelmét, a jólelkű nő pártfogásába veszi, több éven keresztül gyámolítja. Mikor pártfogója meghal, a szatmármegyei felsőbányai református iskolában kap tanítói alkalmazást. Tizenhét éves.)
1729. – Ez év tavaszától kezdve három éven keresztül tanít a felsőbányai latin iskolában. (Szabad idejében szorgalmasan tanul, erősíti tudományát a latin, görög, héber nyelvben, sorra veszi a hittudományi tárgyakat. Minden fillérét összerakosgatja, hogy idővel továbbfolytathassa tanulmányait.)
1732. – Megtakarított pénzecskéjével visszatér a nagyenyedi főiskolába. Húsz esztendős. Beiratkozik a teológiai tanfolyam hallgatói közé. (A következő évben tanítani kezdi a főiskola gazdatisztjének fiát, munkájáért teljes ellátást kap a fiú édesatyjától. Néhány év mulva a főiskola könyvtárosává teszik, megbízzák a héber nyelv előadásával, több nemesifjút magánúton oktat.)
1738. – Lefordítja latinból magyarra Kocsi Csergő Bálintnak a gályarabságba hurcolt protestáns papokról írt munkáját. (Kéziratában írja, hogy az akkori idők igen egyeznek a jelen esztendő szomorú eseményeivel. III. Károly király ez időtájt a törökökkel harcol; több erdélyi református urat és papot azzal gyanusítanak, hogy titkos szövetségre léptek Rákóczi Józseffel; egy császári gyalogos század és egy lovasezred elfogja a meggyanúsított urakat, elhurcolja magát a református püspököt is. Az ártatlanul letartóztattakat várfogságra vetik. Csak a következő évben szabadulnak ki.)
1740. – Ez év májusában, Mária Terézia trónralépésének esztendejében, Hollandiába indul, mert a leydeni egyetemen megkapja a nagyenyedi református papjelöltek számára alapított ösztöndíjak egyikét. Tanárai szép ajánlólevelet adnak számára, a gazdagabb református hívek pénzzel segítik. Bethlen Kata grófnő ötven forintot ad útjára. Egyik tanulótársával indul útnak Debrecen felé, itt három debreceni teológus csatlakozik hozzájuk. Jó emberek fölszedik őket kocsijukra, a falusiak nem egyszer ingyen vendéglik meg őket. Pesten, Székesfehérváron, Bécsen, Linzen, Nürnbergen, Frankfurton, Mainzon, Bonnon, Kölnön, Utrechten keresztül jut el Leydenbe. Május 23-án kelt útra Nagyenyedről, augusztus 6-án érkezik a leydeni református egyetem elé. Itt ebben az időben több erdélyi papjelölt iskolázik. Honfitársai közül csakhamar kiválik ernyedetlen buzgalmával. (Három évet tölt a hittudományi tanfolyamon, a teológiai tárgyakon kívül más tudományok iránt is érdeklődik; keleti nyelveket, latint, görögöt, jogot, fizikát, kémiát, csillagászatot és bonctant tanul; könyvtárakban búvárkodik. Tanárai szóban és írásban a legnagyobb dícséretekkel halmozzák el, annyira meg vannak elégedve haladásával, szép magatartásával, jó erkölcseivel.)
1743. – Július 24-én két barátjával útnak indul Leydenből s november 29-én érkezik Nagyenyedre. Útiránya: Amsterdam, Hamburg, Berlin, Boroszló, Késmárk, Lőcse, Eperjes, Debrecen, Nagyvárad, Torda. Itthon Bethlen Kata grófnő hívja meg udvari papjának oltmelléki hévizi udvarházába. (Hétköznapokon reggel és este könyörgéses istentiszteletet tart, vasárnaponkint délelőtt és délután prédikál. Tanulmányai folytatására és könyvek írására elég ideje van. Két év mulva elvállalja Hévíz falu református lelkipásztori tisztjét is, így egy személyben udvari prédikátor és falusi pap.)
1748. – Feleségül veszi Enyedi Mária fogarasi hajadont, egy tekintélyes gazdatiszt leányát. Harminchat éves. (Házasságkötésének ügyét Bethlen Kata egyengeti. Boldogan él nejével, de a fiatalasszony már két év mulva meghal. Árván maradt leánykájának Bethlen Kata a keresztanyja, később a grófnő magához veszi a kisleányt.)
1749. – Az alsófehérmegyei magyarigeni reformátusok lelkipásztorukká választják. Fájó szívvel megy el Bethlen Kata udvarházából, a grófnő fájlalja távozását, de udvari papsága nem tarthat örökké, most jól elhelyezkedhetik egy módos egyházközségben. Papi hivatalát október elején foglalja el. Itt marad haláláig. (Élete azért nem mondható zavartalan falusi életnek. Híveivel ugyan nincsen sok dolga, de egyházkormányzati ügyekben annál többet kell fáradoznia. A régi magyarok közül sokan soha ki sem mozdultak falujukból, egyesek azonban annál többet jártak-keltek, lovon és kocsin nagy utakat tettek meg, évenkint egész országrészeket jártak be. Mivel Bod Péter a hévizi grófi udvarban megismerkedett Erdély református főrangú világával, a Bethlenek, Barcsaiak, Kemények, Telekiek és más mágnás családok sokszor üzentek érte, ha keresztelés, esküvő vagy temetés volt házukban. Ilyenkor a nagytudományú magyarigeni prédikátor végezte a vallásos szertartásokat.)
1751. – Második házassága. Nőül veszi az egyik református esperes leányát, Söveges Bányai Zsuzsánnát. (Házasságukból nyolc gyermekük születik, ezek közül ötöt korán eltemet. Fiainak és leányainak halála mérhetetlen fájdalommal sujtja lelket. Bánatát örökös munkával enyhíti. Papi tisztjén és tudományos búvárlatain kívül anyagi ügyeinek rendbentartására is gondja van. A jól gazdálkodó, vagyonos lelkipásztorok közé tartozik, pénzét kiadja kamatra, bevételeit és kiadásait állandóan jegyzi. Jövedelme gyermekei neveltetésére, könyvek vásárlására és kéziratainak kinyomtatására megy el. Kisebb-nagyobb ajándékösszegekkel szívesen gyámolit szegénysorsú református tanulókat. Könyveinek kiadására jócskán ráfizet. Magyarnyelvű könyveket külföldön senki sem vásárol, itthon sem áldoznak pénzt könyvek vételére, inkább csak a jóismerősök veszik meg a hozzájuk küldött példányokat hittestvéri szívességből. Műveltebb grófok, bárók, nemesurak némi pénzsegélyt adnak kedvelt papjuk kéziratainak sajtó alá rendezésére: ki száz pengőt, ki néhány aranyat. Bethlen Kata grófnő és gróf Teleki Lászlóné Ráday Eszter kifizetik olykor egy-egy könyv egész nyomdaköltségét, máskor papirost vásárolnak a nyomdász számára, hogy legalább ez a kiadás ne terhelje a szerzőt.)
1756. – Szó van arról, hogy meghívják tanárnak a marosvásárhelyi református főiskola teológiai tanszékére. Megválasztását elgáncsolják. (A református püspök őt ajánlja, de az erdélyi református főegyháztanács egy pályája legkezdetén álló fiatalember mellett dönt, mert ennek a tanulóifjúnak jó protektora akad az egyik báró Bánffy személyében. A mellőzött tudóst könyvei vigasztalják. Éppen ez időtájt veti fel Ráday Gedeonhoz írt levelében egy magyar tudós társaság megalapításának eszméjét. «Régen gondolkodom – olvassuk levelében – hogy írjak a Méltóságos Úrnak az iránt, minthogy a magyar nyelv erősen kezdett megromlani a mi időnkben, jó volna annak ékesítésére és megerősítésére valami jót csinálni a más nemzetek példájok szerint. 1. Jó volna valami Literata Societast felállítani, melynek tagjai Magyarországnak s Erdélynek minden részeiből lennének; de minthogy ez magános ember tehetségét felülmúlja, lehetne 2. egybeszedni az eddig kiadott magyar grammatikákat s egyet jót csinálni; 3. ki kellene nyomtatni valami válogatott régi magyar históriákat és verseket, melyekben nincsenek deák és francia vagy egyéb nyelvből való szók, csak tiszta magyarok… Szegény magyar nyelv! Ha Isten tehetséget adott a Méltóságos Úrnak s azokból a Heltaitól régen kiadott versekből, amelyeket kedvesebbeknek lehetne ítélni, nyomtattatna ki a Méltóságos Úr Budán vagy ahol helyesnek ítélné, hogy az efféléknek olvasásokkal egyenesednék a megdeákosult és franciásult szólások módja.»)
1759. – Nagy bánatára meghal jótevője, Bethlen Kata grófnő. Temetésén búcsúztató beszédet mond. (Naplójában a következőket írja: «Kimúlt e világból az én nagy és áldott emlékezetű jó pátrónám, gróf bethleni Bethlen Kata, hosszas betegsége után Fogarasban. Voltam temetésén s prédikállottam – maga rendelte volt életében – Fogarasban, ahol el is temettetett. Felette sok jótéteményével éltem ez áldott asszonynak életében». Az elhúnyt grófnő négy lovat és kocsit hagy neki végrendeletében, első házasságából való leányának pedig hatvan forintot rendel.)
1761. – Ettől az évtől kezdve sokat betegeskedik. Daganatok kínozzák, szörnyű szaggatásai vannak, szemfájás gyötri. Az érvágások csak rövid időre segítenek rajta. Időnkint a hunyadmegyei Algyógy község fürdőjében keres enyhülést fájdalmaira. (Itt fürdőzik több erdélyi mágnáscsalád is. Szívesen társalognak a tudományáról híres pappal.)
1766. – Az erdélyi református főegyháztanács megbízásából összegyüjti a helvét hitvallású egyházközségek panaszait s a törvény sérelmével elszenvedett bántalmakról emlékiratot szerkeszt. Ugyanígy járnak el az ágostai hitvallású evangélikus szászok is. A memorandumot felterjesztik a Nagyszebenben ülésező erdélyi főkormányszékhez, ez továbbítja a Bécsben székelő erdélyi udvari kancelláriához. A császári udvar a katolikusok álláspontjára helyezkedik, a protestánsokat tovább szorongatják. A Kézdivásárhelyt egybeülő református zsinat Bod Pétert egyházi főjegyzővé választja, jogutódlással a püspökségre. Magyarigeni lelkipásztorságában megmarad, de a református püspök után ő az első pap. Ötvennégy éves. (Az előző években az egyházi választásokon háttérbe szorult, mert az öreg prédikátorok fiatalnak tartották, a vele egykorúak irigyelték, az ifjabbaknak pedig kevés szavuk volt. Most azonban a főegyháztanács szinte követelte megválasztását, oly sokra becsülte az egyházáért lelkesen küzdő, törvénytudó lelkipásztort. «Vegyék szívükre őkegyelmek – figyelmeztette a szavazókat a főegyháztanács körlevele – vallásunk és a clerus mostani terhes circumstantiáit és a fenn írt okokra is figyelmezvén, tiszteletes Bod uram lelkiismeret szerint érdemes személyére hajoljanak.»)
1768. – Ez év áprilisában súlyos szerencsétlenség éri. Kimegy szőlejébe; tisztogat egy szőlővesszőt, a metszőkéssel mély sebet ejt balkezén. Reggel tíz órától este hat óráig nem tudják elállítani vérzését. Se élő, se halott. (Később a következőket jegyzi fel naplójában: «Isten kiváltképen való kegyelmességének tartom, hogy akkor és ezen kázus által meg nem haltam, mert rosszakaróim bizonyára rám fogták volna, hogy magam öltem meg magamat és holtom után elmocskoltak volna».)
1769. – Nagy bajba jut három könyve miatt. Mária Terézia királynőnek Bécsből érkező leirata az erdélyi főkormányszékkel lefoglaltatja Magyar Athenását, Szent Polikárpusát és Katekizmusát; bűnvádi nyomozás indul a szerző és a könyvnyomtató ellen. A református főegyháztanács nem védheti az ügyet szíve szerint, az erdélyi főkormányszék viszont megtorlást követel, mert a három könyv elkövette «a felséges fejedelem által követett katolikus szent vallásnak bántalmazását». Sárdi Sámuel nagyszebeni könyvnyomtató azt vallja, hogy a Magyar Athenásnak mind a nyolcszáz példányát elküldte Magyarigenbe, mert a könyvet az ottani református pap költségén nyomtatta ki. A hivatalos vizsgálat izgalmai közben, 1769 március 2-án, meghal Bod Péter. Magyarigenben temetik, a református püspök búcsúztatja. (Vagyonát özvegye és négy gyermeke örökölte. Arcképét az Erdélyi Múzeum őrzi. Az utókor kegyeletének megnyilvánulásáról tanuskodik többek között a Bod-kódex megtisztelő elnevezése is Toldy Ferenc jóvoltából.)
1912. – A nagyenyedi református kollégium megünnepli Bod Péter születésének kétszáz éves fordulóját. (Az emlékünnep Magyarigenben folyt le. A templomban tartott hálaadás után az emlékezés és hódolat koszorúi borították el a dicső emlékű férfiú sírhalmát.)
Kiadások. – Szentírás értelmére vezérlő magyar leksikon. Kolozsvár, 1746. (Ez az első nyomtatásban megjelent munkája, közre bocsátásakor harmincnégy éves volt. A bibliai neveket és kifejezéseket magyarázó könyv négyszáz példányban jelent meg, a kolozsvári nyomda kétszázhetven magyar forintot kért kinyomtatásáért, az összeget Bethlen Kata grófnő fizette ki. Bevezető soraiban említi a szerző «Mely nehéz a mi hazánkban csak egynéhány levélből álló könyvecskét is kinyomattatni, nyilván vagyon az, mert a könyvnyomtatónak tapasztalt kára forog benne, mert akik szeretnék a könyveket, azok pénzetlenek, akiknek pedig tehetségek vagyon, azok többnyire egyébre fordítják pénzüket». Ez a könyv mégis elég jól kelt, mert a vallásos reformátusok szívesen vásárolták. Első kiadását a XVIII. században még három újabb kiadás követte. Átdolgozott kiadása Margitai Jánostól: Debrecen, 1847.) – A szent bibliának históriája. Nagyszeben, 1748. (Voltaképen ez az első magyar irodalomtörténeti monográfia. A Szentírás kéziratainak és kiadásainak egyetemes története után ismerteti a magyar bibliafordításokat is. A magyarnyelvű bibliának huszonhat kiadásáról tud a XVI. század harmincas éveitől kezdve a XVIII. század derekáig. Középkori magyarnyelvű bibliai fordítást nem ismer, de hiszi, hogy már akkor is próbálkoztak a szent szöveg fordításaival. A kötet kiadásában Bethlen Kata grófnő azzal segítette, hogy papirost adott a nagyszebeni nyomdász számára, így a kiadás csak száztizenhét forintba került.) – Szent Heortokrátes. Oppenheim, 1757. (Névtelenül jelent meg s nem a címlapon jelzett helyen, hanem Szebenben, 1761-ben. A szerző azért nyomatta ki ilyen módon könyvét, hogy az antedatálással megkerülje az 1757-ben kiadott cenzurai rendeletet. Mint «Bujdosó Magyar» mondja el könyvében a kalendáriumi szentek históriáját s közben kitér a katolikus szertartások megbírálására.) – Az Isten vitézkedő anyaszentegyháza állapotjának és változásinak rövid históriája. Basel, 1760. (A keresztény vallások története a legrégibb időktől a XVIII. század közepéig. A szerző először arra gondolt, hogy valamilyen külföldi egyháztörténetet fordít le magyarra, később azonban helyesebbnek ítélte, ha idegen forrásaiból magyar munkát formál. Munkája ötszáz példányban jelent meg s mivel terjedelmes könyv volt, háromszáz magyar forintot fizetett érte a nyomdásznak. Az összeg egy része előre megtérült, mert néhány hitbuzgó református úr és egy református úrnő pénzzel segítette a szerzőt.) – Szent Hilárius. Nagyszeben, 1760. (Anekdoták gyüjteménye. Első kiadása után még három kiadása jelent meg a XVIII. században.) – Tiszta fényes drága bíbor. Kolozsvár, 1762. (Temetési beszéd gróf Bethlen Kata halálakor s az elhúnyt úrnő jellemzése és megsiratása versben. A szerző egyházi beszédeit nem a képzelet szárnyalása és az érzelmi elemek jellemzik, hanem a hittudományi magyarázó hajlam. Tudós volt, nem szónok. Még a nyelvészeti magyarázgatástól sem riadt vissza búcsúztató prédikációinak elmondásában.) – Synopsis juris connubialis. Szeben, 1763. (Latin nyelven írt egyházjogi mű. Se vége, se hossza, mondja a szerző, a házasfelek civódásainak; egyre-másra a papokhoz szaladoznak, válópört indítanak egymás ellen, nehéz kérdésekkel ostromolják egyházi bíráikat; szükséges tehát, hogy legyen a papok számára egy gyakorlati vezérfonal a házassági ügyekben. Könyve valóságos jogforrássá vált. Az erdélyi reformátusok a válási ügyekben ennek a házassági jognak útbaigazításai szerint bíráskodtak 1895-ig, a kötelező polgári házasság életbeléptetéséig. Magyarra Benkő László dolgozta át a könyvet: Kolozsvár, 1836.) – Hungarus tymbaules. Nagyenyed, 1764. (Latin sírversek és emléksorok gyüjteménye. «Ezek kiadásában nem volt egyéb célom, minthogy a békében és háborúban kitűnt férfiaknak hamvaikból megújított emlékezete tiszteltessék és az utódok abban, mint valami tükörben, látván az ősök erényét, buzdíttassanak nyomdokaik követésére.» A füzet folytatása: Hungarus tymbaules continuatus. Nagyenyed, 1766.) – Judiciaria fori ecclesiastici praxis. Szeben, 1765. (A református egyházi törvénykezés jogi elveinek gyüjteménye latin nyelven. Ez az egyházjogi munkája is érvényes maradt Erdélyben a millennium koráig. Magyarra ezt is Benkő László dolgozta át: Kolozsvár, 1833. Megjegyzendő, hogy a szebeni latin kiadás címlapján az évszám jelzése: 1757. Ez azonban a kézirat befejezésének időpontját mutatja, valósággal 1765-ben jelent meg a könyv. A katolikusokra tett megjegyzései miatt néhány évvel később elkobozták munkáját. Előszavában keményen hirdeti: «A reformáta eklésia világosan és hathatósan megmutogatta azt, hogy ő azt tanítja, hiszi, vallja, amit a próféták és apostolok tanítottak, hittek, vallottak».) – Smyrnai Szent Polikárpus. Nagyenyed, 1766. (Az erdélyi református püspökök históriája. «Kik voltanak Erdélyben a reformata eklésiában azok az Isten lelkétől vezéreltetett apostoli férfiak, őrállók, akiket Isten a többi atyafiak között erre a terhes hivatalra – episcopiumra, vigyázásra, superattendentiára, másokra való gondviselésre – előállatott a reformációtól fogva: igyekeztem leírni.» Huszonöt helvét hitvallású szuperintendensről szól.) – Magyar Athenás. Nagyszeben, 1766. (Bővebb ismertetése: föntebb.) – Erdélyi Féniks Tótfalusi Kis Miklós avagy prof. Pápai P. Ferencnek a könyvnyomtatás mesterségének találásáról és folytatásáról írott versei. Nagyenyed, 1767. (Pápai Páriz Ferenc emlékversének közlése mellett számos adat és magyarázat a magyar könyvnyomtatás történetéhez.) – Francisci Paris-Papai Dictionaritun Latino-Hungaricum et Hungarico-Latinum. Nagyszeben, 1767. (A nagy gonddal átdolgozott hatalmas szótárnak 1801-ig még három kiadása jelent meg, pedig az 1767. évi kiadás latin-magyar részét hatezer példányban, magyar-latin részét háromezer példányban nyomtatták. Finály Henrik 1858. évi latin-magyar szótárának megjelenéséig ez a Páriz–Bod-féle Dictionarium uralkodott a magyar iskolák latin tanításában.) – Historia unitariorum in Transilvania. Leyden, 1766. (Bod Péter idegenkedett az unitáriusoktól, mert nem tudta megbocsátani a református vallástól való elszakadásukat. Később elnézőbbé vált velük szemben, sőt ebben a latinnyelvű munkájában egybegyűjtötte a magyarországi unitárius egyháztörténet legrégibb okmánytárát. A XVI. század unitárius mozgalmait bőven tárgyalja, azontúl rövidebb. Mint történetíró eléggé elfogulatlan, mint hittudós tévelygésnek tartja az egész unitárius vallást.) – Kősziklán épült ház ostroma. Lipcse, 1866. (Kocsi Csergő Bálintnak a gályarabságra hurcolt prédikátorokról írt latin munkája Bod Péter magyar fordításában. A kéziratot Szilágyi Sándor rendezte sajtó alá.) – Historia Hungarorum ecclesiastica. Három kötet. Leyden, 1888–1890. (Kéziratát már 1756-ban kiküldték Hollandiába kiadás végett, de a nyomtatási költségek hiánya megakadályozta a mű megjelenését. Tárgya: a kereszténység története Magyarországon és Erdélyben a legrégibb időktől a XVIII. század közepéig. A szerző a Lampe–Ember-féle protestáns egyháztörténetnek igen jó hasznát vette, ettől eltekintve gazdag anyaggyüjteményt szedett össze latin nyelven. Elveszettnek hitt kéziratát 1884-ben kutatta fel Szalay Károly református papjelölt a leydeni egyetem könyvtárában. A sajtó alá rendezés munkáját Rauwenhoff egyetemi tanár vállalta magára, a nyomtatás költségeit aláírások útján fizették hazulról.) – Kéziratban is sok munkája maradt magyar és latin nyelven. Megírta Szenczi Molnár Albert életrajzát, foglalkozott a székelyek és oláhok multjával és jelenével, művelődéstörténeti adatokat gyüjtött, ismertette Magyarország és Erdély történetének kútfőit, katalogust készített gróf Bethlen Kata könyvtáráról és a maga könyvgyüjteményéről, önéletrajzi adatait is egybeállította. Házi diáriumában hétről-hétre gondosan följegyezte a személyét és vagyonát érintő dolgokat: milyen egyházi munkát végzett, hova hívták temetni, mit fizetett napszámosainak, mennyi kamatot kapott kölcsönre kiadott pénzéből, mit költött személyére és családjára, milyen összegeket költött kéziratainak kinyomtatására, mennyi pénzt vett be az eladott példányokból. Levelei közül említést érdemelnek a Cserei Mihályhoz és Ráday Gedeonhoz intézettek. (Az utóbbival könyvek dolgában levelezett, kéziratokat és nyomtatványokat vettek és küldtek egymás számára, eszmét cseréltek tudományos kérdésekről.)
Irodalom. – Mikó Imre: Bod Péter élete és munkái. Pest, 1864. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Várady Antal: A magyar irodalomtörténetírás Bod Pétertől Toldy Ferencig. Budapest, 1874. – Flegler Sándor: A magyar történetírás történelme. Ford. ifj. Szinnyei József. Budapest, 1877. – Haraszti Gyula: Szent Hilárius. Figyelő. 1878. évf. – Ifj. Szinnyei József: A magyar irodalomtörténetírás ismertetése. Budapest, 1878. – Balogh Ferenc: A magyar protestáns egyháztörténet irodalma. Debrecen, 1879. – Radvánszky Béla: Bod Péter könyvtárának jegyzéke. Magyar Könyvszemle. 1884. évf. – Imre Sándor: A néphumor a magyar irodalomban. Budapest, 1890. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1891. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I. köt. Budapest, 1891. – Négyesy László: A mértékes magyar verselés története. Budapest, 1892. – Sámuel Aladár: Felsőcsernátoni Bod Péter élete és művei. Budapest, 1899. – Perényi József: Irodalomtörténetírásunk első munkásai. Nagykanizsa, 1902. – Kelemen Lajos: Bod Péter levelei. Erdélyi Múzeum. 1907. évf. – Váczy János: A magyar irodalmi kritika kezdetei. Beöthy-emlékkönyv. Budapest, 1908. – Borbély István: Bod Péter az unitáriusokról. Keresztény Magvető. 1912. évf. – Szigetvári Iván: Bod Péter mint versíró. Irodalomtörténeti Közlemények, 1912. évf. – Bod Péter emlékünnep Magyarigenben. A nagyenyedi református kollégium értesítője, 1913. – Pruzsinszky Pál: Bod Péter és kiválóbb egyházi munkái. Budapest, 1913. – Révész Imre: Bod Péter mint történetíró. Kolozsvár, 1916. – Harsányi István: Eddig ismeretlen följegyzés Bod Péter Szent Heortokráteséről. Teológiai Szemle. 1925. évf. – Lukinich Imre: A magyar bibliografiaírás első kísérletei. Magyar Könyvszemle, 1925. évf. – Csűry Bálint: Bod Péter Szent Hiláriusának forrása. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1928. évf. – Harsányi István: Bod Péter Athenasának eddig ismeretlen toldaléka 1786-ból. Irodalomtörténeti Közlemények. 1928. évf.
