ÍRÓI TÖREKVÉSEK.
ÍRÓI TÖREKVÉSEK.
A XVIII. SZÁZADI európai szellemi törekvések korszakos hatású irodalmi vezére Voltaire. A világhírű francia költő és filozófus a szabadgondolkodás eszméit hirdette; kitűnő stiliszta volt, nagy szatirikus, szellemes író; de sokszor igazságtalanul és gyalázkodó ráfogásokkal támadta a katolikus egyházat. Rousseau világfelfogása és Beaumarchais gúnyolódása is forradalmi erővel hatott mindenfelé: filozófus és politikus írótársaikkal együtt sikeresen aknázták alá a feudális világ társadalmi rendjét. Montesquieu ritka elmeéllel ostorozta az abszolút királyi hatalmat, Diderot és Dalambert a felvilágosodás Encyclopaediájának szerkesztésével hatottak korukra. A század a francia forradalmi szellem igézete alatt vívódott lelkében.
Az angol írók közül ebben a században írta Robinsonát Defoe, Gulliverét Swift, Éjtszakáit Young, Fürtrablását Pope, Vékfildi lelkészét Goldsmith. Egész Európában nagy hatást keltettek Osszián énekei és Percy püspök népköltési gyüjteménye. Burns neve fogalommá lett a népies lírában. Az olasz költők közül Metastasio a fejlődés magas fokára emelte az énekes drámát, Goldoni az olasz vígjátékot reformálta, Alfieri nagystílű tragédiákat írt. Megkezdődött a német irodalom virágkora is. Klopstock ódáival és vallásos eposzaival, Wieland regényeivel és romantikus eposzával, Lessing kritikáival és drámai munkáival, Herder tanulmányaival és elbeszélő költeményeivel, Gottsched, Bürger, Voss, Matthisson, Gessner, Jean Paul prózai és verses munkáikkal felszabadították a német irodalmat a francia szellem járma alól. Egyre jobban érezhetővé vált Goethe és Schiller hatása. Munkásságuk – sok népszerű író pályájával együtt – lelkesítő például szolgált a magyar irodalom művelőinek.
A század első felében szűkkörű és fáradt a magyar irodalom. A műveltebb költők latinul verselnek, a tekintélyesebb tudósok latinul írnak, világi témájú magyar könyv csak ritkán jelenik meg. A latinul gyöngébben tudó érdeklődők a régi írókat, elsősorban Gyöngyösi Istvánt, olvassák. Magyarnyelvű vallásos munka most is van elegendő számban, a szépirodalmat azonban kevésre becsülik; a papság lenézi a költőket, az egyházi renden kívül pedig alig forgat valaki könyvet.
A század második felében enyhül a sivár kép. A szépirodalom iránt állandóan érdeklődő közönség száma most is csak néhány száz főre tehető, de ez a kis olvasótábor írókból áll, az író megérti társai érdemét, buzdító hangja nem hangzik el visszhang nélkül, míg eddig a pusztában kiáltó szava volt a művészi lélek majd minden megnyilatkozása. Új műfajok sorakoznak a régiek mellé; megjelenik a nemesebb értelemben vett tragédia és vígjáték, a történeti regény, a novella; továbbfejlődik a dal, az óda, az elégia, a bölcselő költemény. Új korszakába lép a magyar verselés, frissülni kezd a próza, megindul a nyelvújítás. Új eszmék, új témák, új motívumok mindenfelé. Új a hírlapirodalom, új a színészet. Lelkes harc folyik a magyar nyelvért, itt-ott az irodalmi vita hangja is fölcsendül.
Különösen az utolsó negyedszázad írói érezték fájdalommal, mennyire elmaradt a magyarság a művelt nyugattól; teljes erejükből iparkodtak tehát az idegen remekművek lefordítására és utánzására, hogy fáradhatatlan munkásságukkal eltűntessék a magyarság és a külföld között tátongó hézagot. Hajlamához mérten ki-ki hozzáfogott az ókor és újkor remekeinek tanulmányozásához. Némelyek a római irodalomhoz fordultak, mások a franciák könyveit olvasgatták, ismét mások a németek íróit. Ki mibe mélyedt bele, aszerint dolgozott. Mivel a XVIII. század utolsó negyedében munkálkodó magyar írók irányát nagyobbára a külföldi irodalmak szabják meg, a munkáikból előtűnő közös jellemvonások alapján külön-külön csoportokba: a franciások, a deákosok és németesek csoportjaira osztjuk őket. A franciás, deákos és németes irány mellett a régi stílusú költészetnek is akadtak folytatói és továbbfejlesztői a magyaros írókban.
A magyaros írók ízlése csiszolatlan volt ugyan, de a régi magyar irodalmi hagyományokhoz ők kapcsolódtak legszervesebben. Fellépésük időrendjében voltaképen megelőzték az idegen irányok utánzóit, általános hatásuk is jóval nagyobb volt, mint a deákos, franciás és németes szellemű íróké. Konzervatív gondolkodásuk, népies szellemük, tősgyökeres zamatú nyelvük széles körökben tetszett. A deákos vagy óklasszikus iskola úttörői, jelentkezésük idősorát tekintve, szintén elébe vágtak a franciás és a németes íróknak. A deákos irány Horatius és Vergilius hatása alatt fejlődött, hívei az ókori Róma költőit utánozták, eszméik és formáik az antik remekírók után igazodtak. A franciás vagy újklasszikus írói csoport a francia klasszikusok szellemét, stílusát és műfajait igyekezett meghonosítani, de a németes iskola utóbb nemcsak az ő törekvéseiket szorította háttérbe, hanem a magyarosok és a deákosok rovására is egyre nagyobb népszerűséget szerzett.
Kevesebbet hatott szépirodalmunkra az olasz és az angol irodalom. Az olaszok közül leginkább Metastasiót és Petrarcát, az angolok közül Milton, Osszián, Pope, Young és Shakespeare munkáit forgatta szívesen a magyar íróvilág. Az angol szellem termékeit inkább csak Bécs német és francia közvetítésével kapták íróink s ami hatást nyertek angol eredetű olvasmányaikból, az eléggé elvegyült munkáik franciás, németes és deákos motívumai között.
Irodalomtörténetírásunk a magyar irodalom újjászületésének kezdetét az 1772. évhez – Bessenyei György írói fellépéséhez – fűzi. A hagyományos felfogás szerint ezzel köszöntött be nálunk az irodalmi megújhodás kora. Vitatható korhatár. Bizonyos azonban, hogy íróink lelkét az 1770-es és még inkább az 1780-as évektől kezdve a magyar nemzet iránt érzett rajongó szeretet mellett az irodalmi reform vágya egyre izzóbban hevítette. Mikor írótollukat forgatták, úgy érezték, hogy veszélybe jutott fajuk fenntartásáért küzdenek; cselekvésük egyik rúgója a hazafias lelkesedés volt, másik rúgója az irodalmi érdeklődés fölkeltése. Nem annyira eredeti alkotások teremtésére törekedtek, hanem elsősorban az elárvult anyanyelv szépítésére és a satnya könyvtermelés megerősítésére. Az írók hazafisága és szellemi együttérzése jellemző vonása ennek a kornak. Mindegyik magyar író ismerte és lelkesítette a másikat. Viszonyukat kedveskedő üzengetések, sűrű levelezés, gyakori látogatások szőtték szorosabbra. Odaadással támogatták egymást. Az ifjabb írókat az öregebbek örömmel fogadták soraikba, mert az volt a hitük, hogy minden új író egy-egy önként jelentkező katonája az ostromlott magyarság várának.
A barokk művészet európai uralmának magyar megnyilvánulásai Mária Terézia királynő uralkodásának idején szinte észrevétlenül mennek át a rokokó ízlésbe s utóbb a romantika kezdő korszakába. Faludi Ferenc már vonzódik a rokokóhoz, Ányos Pál úttörő preromantikus költő. A rokokó jellemvonásokat mutató írók és a korai romantikusok a témakör, hangulat és stílus terén sok ujságot hoznak, de munkásságuk nem programmszerűen szolgálja a divatos ízlésfajok ügyét, hanem inkább csak alkalmi díszítőelem. A külföldi mintákon megfigyelt sajátságokat elég keverten alkalmazzák költészetükben. A francia felvilágosodás racionalista filozófiája s a mellé sorakozó rokokó játsziság a XVIII. század lelkiségét kozmopolita megvilágításban mutatja, míg ebbe az optimista világba bele nem kapcsolódik a világfájdalom romantikus hulláma. A klasszicizmusra való törekvés a század második felében egybetalálkozik a régi magyar népies hagyományokkal, a dekoratív rokokó összekeveredik a preromantikus jelenségekkel. A stíluskeveredés általános, a költők mohón keresik a különféle ízlésirányokat.
A vallásfelekezeti szempont a XVIII. század utolsó évtizedében erősen gyöngül; egyes országrészek külön lokálpatriotizmusa is eléggé háttérbe szorul az egységes magyar haza és a nemzeti közösség eszméjével szemben. Magyarország írói Erdély íróival közös célokért küzdenek, a dunántúli katolikusok nem tekintik ellenségeiknek a tiszántúli reformátusokat, faji kérdés nincs, csak magyar ügy van. Papok és világiak, nemeseredetűek és jobbágyszármazásúak, tősgyökeres magyarok és lelkes magyarrá vált idegenek, konzervatívok és szabadelvűek: valamennyien a nemzeti művelődés jövőjéről ábrándoznak és a nemzeti irodalom virágzásáért harcolnak. A kritika, sértődés, hiúság, féltékenység olykor egymás ellen indítja az indulatosabb írókat, de a személyi ellentétek ritkán mérgesednek el nyilt perpatvarrá. A régebbi századok vallásos polémiáinak durvaságát a műveltebb korszellem és a magyar ügy lángoló szeretete enyhíti.
A szétszórtság ernyesztő hatását, a szervezetlenség káros következményeit élénken érzi minden író. Nincs irodalmi középpont, nincs rendszeres szellemi programm, nincs tudományos vezérkar.
A XVIII. századi írói törekvések első rendszerezője, Toldy Ferenc, ebbe a századba helyezte a magyar irodalom hanyatlásának korát, de egyben irodalmunk újjászületésének megindulását is. (A magyar költészet története. Két kötet. Pest, 1854.) Szerinte a magyar irodalom új korszaka Bessenyei György fellépésével indult meg, hogy mihamar négy iskolára tagozódjék: a franciás, a klasszikus, a népies és az új iskolára. (Az utóbbi iskolán a németes csoportot értette.) Első elgondolásától később sem tért el: a hanyatlás kora mellett (1711–1772) megtartotta az újjászületés korát (1772–1807) s ez utóbbi keretében Bessenyei György fellépésétől Kisfaludy Sándor virágzásáig számolt be a négy iskoláról, továbbá Kazinczy Ferenc, Kármán József, Csokonai Vitéz Mihály és Kisfaludy Sándor költészetéről. A debreceni kör és a mesterkedő csoport, mint a népies iskola alosztálya, már az ő felosztásában is szerepel. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. Két kötet. 3. kiad. Pest, 1872.)
Toldy Ferenc irodalomtörténeti felfogásán lényegében véve Beöthy Zsolt sem változtatott, bár kissé szövevényesebbé tette a régebbi elgondolást. A franciás iskola elé első munkásoknak fölvette Orczy Lőrincet és Ráday Gedeont; a klasszikusokat a deákosok, a népieseket a magyarosok, a németeseket a válogatók vagy ingadozók elnevezés alatt tárgyalta: azonkívül megkülönböztetett még egy – Kazinczy Ferenc köréhéz füzött – németes irányt is. Végső elemzésben a költői iskolákat kétféle törekvésre vezette vissza: a magyarosok és az idegenesek irányára; az utóbbiak közül a deákosok a latin irodalom, a külföldiesek a francia és a német irodalom hívei; míg Kármán József, Csokonai Vitéz Mihály és Kisfaludy Sándor a szorosabban vett iskolák egyikéhez sem tartozik, hanem mindegyik önálló irányban halad. A magyarosok külön alosztálya a debreceni kör és a mesterkedők csoportja. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. Két kötet. 6. kiad. Budapest, 1890.)
Zlinszky Aladár a XVIII. századi írói törekvések vizsgálatában a klasszicizmus és romanticizmus küzdelmét főként világnézetük és kifejező formáik szempontjából vizsgálta. A klasszicizmus a társadalmat változatlan szervezetnek és helyes alkotásnak fogja fel, irodalma a legfelsőbb nemzetrétegek világfelfogását, életeszményeit és ízlését tükrözi; míg a romantika biráló módon lép fel a társadalommal szemben, az ész ellenébe odaállítja a szívet s azt hirdeti, hogy az ember igazi értéke az érzelemben van. A romantika hősei szentimentális lázadók, természetük szerint vagy passzív melankólikusok vagy aktív forradalmárok, érzékeny lelkük fut a világból vagy nekitámad a társadalomnak. Az uralkodó osztályok gyűlölete, a nép szeretete, a természetért való rajongás, a mult fölfedezése, a nemzeti öntudat, az egyéniség és az érzelem kultusza mind romantikus vonások. A magyar irodalom megpróbálkozik a klasszicizmus minden európai formájával, Bessenyei György meghonosítja a francia klasszicizmust, a deákos költők felidézik a latin klasszicizmust, Kazinczy Ferenc áthozza a német klasszicizmust, de mellettük elég korán jelentkezik a romanticizmus is. A németes iskola költői Ányos Páltól és Dayka Gábortól kezdve már preromantikusok s ez az irány Kármán Józsefen és Kisfaludy Sándoron keresztül Kisfaludy Károly fellépéséig, a romantika felvirágzásának koráig, egyre erősödik. (Klasszicizmus és romanticizmus. Budapest, 1924.)
Szerb Antal részletesen fejtegette, miért lehet a magyar irodalomnak Bessenyei Györgytől Vörösmarty Mihályig húzódó időszakát joggal a magyar preromantika korának nevezni. A magyar irodalmi megújhodás nem más, mint az európai felvilágosodásnak a hazai viszonyokhoz való kapcsolódása; ennek a kölcsönvételnek éltető lendületét a romantika adja meg. Mikor a XVIII. század európai racionalista áramlatában új életérzés jelentkezik s beáll a preromantikus ízlésváltozás, nálunk is új világérzés és ízlésirány járul a hazai latin műveltség és barokk-kultusz hagyományaihoz s Bessenyei György írói körének franciás klasszicizmusához és felvilágosodásához. Egyes írók munkásságát a preromantikus német kezdeményezések kezdik irányítani. Ányos Pál preromantikus világlátása, életérzése, enyészethangulata új dolog a magyar lírában; a franciás iskolához csak személyi kapcsolatok és régies formái fűzik. A preromantika a magyaros iskola munkásságában is erős tényező, bizonyos műfajok és feldolgozó módok a preromantika megnyilatkozásai, Dugonics András mult-elképzelése és népiessége preromantikus jelenség. (Magyar preromantika. Minerva. 1929. évf.)
Farkas Gyula könyvében új felfogás jelent meg az irodalmi szemlélet helyesbítésére. (A magyar romantika. Budapest, 1930.) E felfogás szerint a XVIII. és XIX. század egymással érintkező évtizedeiben a dunántúli katolikus szellem és a tiszántúli református lélek a magyar kultúra nagy megosztottságát mutatja; a dunántúli írók hagyományőrző konzervatívok, a tiszántúli írók európaiságra törekvő haladók; a két csoport küzdelme csak Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály költészetében csillapodik le; az addig megosztottan dolgozó irodalmi élet velük érik meg a szintézisre, a szintézist pedig a nemzeti érzelem győzelmes ereje hozza meg. Ez a küzdelmes időszak – a dunántúli katolikus és a tiszántúli református írói törekvések súrlódásának félszázada – a magyar romantika kora. (Az új álláspont a tudományos bírálók egy részéből erős ellentmondást váltott ki, egyesek megtámadták a szerző adatait és cáfolták következtetéseit, így Császár Elemér a Budapesti Szemlében és az Irodalomtörténeti Közleményekben, Karácsony Sándor a Protestáns Szemlében. A vita a tudományos folyóiratok 1931-es évfolyamaiban számos hozzászólással igen hevesen folyt.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. Pest, 1864. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. Budapest, 1877. – U. az: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. I. köt. Budapest, 1886. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Négyesy László: A mértékes magyar verselés története. Budapest, 1892. – Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt. I. köt. Budapest, 1895. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. Két kötet. Budapest, 1897. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Császár Elemér: A magyar regény története. Budapest, 1922. – Zlinszky Aladár: Klasszicizmus és romanticizmus. Budapest, 1924. – Gulyás Pál: Magyar életrajzi lexikon. Budapest, 1925-től. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Horváth János A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Rácz Lajos: Irodalmunk nemzetietlen korának okai. Az Országos Református Tanáregyesület Évkönyve. 22. évf. Debrecen, 1928. – Szerb Antal: A magyar preromantika. Minerva. 1929. évf. – Farkas Gyula: A magyar romantika. Budapest, 1930. – Hankiss János: A XVIII. század a magyar irodalomban. Debreceni Szemle. 1930. évf. – Harsányi István: Rokokó ízlés a magyar irodalomban. Sárospatak, 1930.
