MŰVELTSÉG, ISKOLÁK.
MŰVELTSÉG, ISKOLÁK.
AZ ÍRÓI egyéniség vizsgálatában az iskolai évek hatásának nyomozása bajosan mellőzhető. Milyen szellemi körből nőtt ki az író, hol töltötte életének legfogékonyabb korszakát, milyen világ vette körül? Ezekre a kérdésekre mindenesetre felelni kell. Az olyan irodalomtörténet, mely pusztán csak az irodalmi alkotásokkal foglalkozik s nem törődik az író életével és környezetével, esztétikai szempontból nagyon szép munka lehet, de mégsem szellemi fejlődéskutatás.
A XVII. században egyrészt nagy erővel folyt a jezsuiták terjeszkedése, másrészt megindult a régi magyar szerzetesrendek életre keltésének munkája is. A török világ korában mindenüket elvesztő szerzetesrendek kezdtek felocsudni összeomlottságukból s a Habsburg-ház és a magyar főpapság támogatásával rendtagjaikban és birtokaikban egyaránt újjáéledtek. A XVIII. században a jezsuiták mellett nagyhatású a kegyesrendiek tanári működése. A piaristarendet Kalazanci Szent József, egy nemes spanyol lélek, alapította az elhagyott utcai gyermekek gondozására. Rómában élt ő is, mint Loyolai Szent Ignác; itt érdemelte ki a Szentszéktől társaságának fogadalmas szerzetesrenddé való avatását 1621-ben; innen terjedt el eszméje és buzgalma a katolikus Európa minden tája felé. Kegyes iskoláit mindenfelé megszerették. A piarista-szerzetesek egyszerűsége, józan tanítása, vallásos nevelése megnyerte a szülők tetszését; kolostoraikra a katolikus urak és polgárok szívesen áldoztak. Működésük tere Magyarországon az elemi iskolázásról a gimnáziumra ment át, a jezsuitáknak azonban nem voltak közvetlen versenytársaik, mert nem az ő városaikban telepedtek le, hanem a fejlődésnek induló nagyobb községekben, ahol a lakosság latin iskolát kívánt. Gimnáziumaik megállták helyüket a jezsuita kollégiumok mellett; a nemesfiúkat és a parasztgyermekeket, a gazdagokat és a szegényeket egyforma készséggel nevelték; a latinosság akkori világában a magyar érzésnek és a nemzeti nyelvnek lelkes támaszai voltak. Az első kimondottan tanításra alakult szerzetesrend gimnáziumaiból számos magyar író és tudós került ki, aminthogy a kegyestanítórend kebelében is a nemzeti irodalomnak és tudománynak sok jeles művelője élt.
A jezsuiták és a piaristák mellett a többi szerzetesrend csak kivételesen foglalkozott az ifjúság tanításával; megváltozott azonban a helyzet a jezsuitarend eltörlése és a II. József által megsemmisülésre ítélt többi szerzetesrend feltámasztása után. A francia forradalom korában a bencések, ciszterciek, premontreiek átalakultak tanítórendekké, javadalmaik jövedelmét az új magyar nemzedék nevelésére fordították, a tudományos irányú nevelés terén nagy érdemeket szereztek.
A magyar köznevelés Mária Terézia királynő uralkodásának vége felé korszakos átalakuláson ment át. Az állam a maga hatáskörébe vonta a katolikus iskolázás irányítását s kiterjesztette felügyeletét a nem-katolikusok közoktatásügyi tevékenységére is. Az 1777. évben kiadott Ratio Educationis modernebb szellemet ültetett a katolikus középiskolák falai közé; a tanítás régi jezsuita rendszere átalakult. Az új tanterv elsősorban az állampolgári élet szükségleteit és a hasznosság elvét tartotta szem előtt. A gimnázium rendes tárgyai között a vallástan és a latin nyelv mellett a történelem, földrajz, természetrajz, számtan is helyet kapott, rendkívüli tárgyai sorába beiktatták a geometriát, fizikát, jogi alapismereteket, görög nyelvet és valamelyik hazai nyelvet. A tárgyak változatossága nagy haladást mutat a régi grammatikai oktatással szemben. A jezsuiták lelkiismeretesen megtanították ugyan növendékeiket a deák beszédre, de a latin nyelven és a hittanon kívül alig adtak egyéb ismeretet. Most gyengült a latin tudás, de erősödött az élet ismerete.
A tanulók iskolai pályája jóval rövidebb ideig tartott, mint a modern korban. A tudományos pályára készülő deák valamelyik falusi mester vagy városi tanító védőszárnyai alatt megtanult írni, olvasni, számolni, imádkozni; azután elvégezte az öt évig tartó gimnáziumot; a kétéves filozófiai tanfolyamon logikát, etikát, metafizikát, matematikát, fizikát, történelmet és néhány melléktárgyat tanult; utána két év alatt megtanulta a jogot s némi joggyakorlás után ügyvéd lett. Mivel a kenyérkereső prókátorkodásra csak a szegényebb ifjú szorult rá, a tehetősek hazamentek gazdálkodni és a megyét szolgálni. Így hozott rendet a magyar közoktatásba a Ratio Educationis. Rendelkezéseinek köszönhető, hogy a három grammatikai és két humaniora osztályra tagolódó gimnáziumok mellett több helyen akadémiák létesültek kétéves filozófiai és kétéves jogi tanfolyammal.
Nőnevelés voltaképen nem volt. A nemesleányokat megtanították írni, olvasni, imádkozni s ezzel be is fejezték tanításukat; csak a mágnások és az előkelő nemesurak gondoskodtak leánygyermekeik további kiműveléséről.
A fiúk iskolázásának végső célja, hogy a leendő pap és nemesúr tántoríthatlanul ragaszkodjék vallásához s szabályosan fogalmazzon és ékesen beszéljen latinul. Az országgyűlésen, megyegyűlésen, egyházi szolgálatban, törvényszék előtt, hivatalokban, iskolákban nélkülözhetetlen volt a biztos latin tudás s fölötte megbecsült a szónoki képesség. Nem az iskolák elvégzését tekintették fontosnak – hiszen II. József kora előtt senkinek sem kellett bizonyítványt felmutatnia végzett tanulmányairól – hanem azt nézték, beválik-e a nemesúr a közhivatalban vagy a törvénykezésben. Az iskolai képesítést csak a Ratio Educationis megjelenése óta kezdték figyelembe venni, akkor is csak a királyi hivatalok betöltésében.
II. József állandóan foglalkozott közoktatásügyi újításokkal, de tervét, hogy a nem-katolikus vallású iskolafenntartókat is rábírja az állami tanterv elfogadására, nem hajthatta végre. A protestánsok tiltakoztak minden állami kényszer ellen. A református és evangélikus ifjak óvatossága olyan nagy volt, hogy inkább külföldi főiskolákra mentek vagy befejezetlenül hagyták tanulmányaikat, semhogy az egyetlen magyarországi egyetemet látogassák. Eszerint, míg az állam rendelkezése alá szorított katolikus intézetek engedelmeskedni kényszerültek a császár parancsainak, az önkormányzatuk sáncai mögé húzódó nem-katolikusok megmaradtak elzárkózottságukban s csak utóbb közeledtek a katolikus iskolák állami rendszeréhez.
Az újonnan szervezett és orvosi karral bővített nagyszombati egyetem 1777-ben Budán nyert elhelyezést; innen került Pestre 1784-ben. Filozófiai kara voltaképen csak egyetemi előkészítő tagozat volt szoros középiskolai tanrenddel: ezt a tanfolyamot mindenkinek el kellett végeznie, mielőtt beiratkozott volna teológusnak, jogásznak vagy – ritka esetben – orvoskari hallgatónak. A tanárok az államilag engedélyezett tankönyvek nyomán latinul adtak elő, a hallgatók latinul feleltek. A tanár is, a diák is megtanulta az előírt kézikönyv szövegét, többet tanítani és egyebet tudni hivatalosan nem volt szabad. A királyi hatóságok azt a nézetet vallották, hogy nem érdeke az államnak, ha az iskolák falain belül új eszmék vernek gyökeret.
Az egyetem felügyelete alatt 1782-től kezdve egy szerény igényű mérnöki intézet is működött. Három éves tanfolyamán meg lehetett tanulni a műszaki rajzolást, földmérést, utak, hidak és házak építését. Tehetősebb nemesúr gyermeke nem ment erre a lenézett pályára, aminthogy nem ment orvosnak sem. Tanárokká minden szakszerű előképzettség nélkül azok a papok lettek, akik idegenkedtek a lelkipásztori foglalkozástól vagy a kevés jövedelmet nyujtó, unalmas falusi élettől.
A németesítés Mária Terézia alatt még csak csendesen, úgyszólván észrevétlenül folyt, de II. József már a népiskolákban is megkövetelte a német nyelv tanítását, a gimnáziumokban pedig uralkodóvá akarta tenni a németnyelvű oktatást. Egyik rendelete szerint 1788 őszétől kezdve csak németül szabad tanítani valamennyi tárgyat valamennyi iskolában. Tanár a főiskolákon senki sem lehetett, aki nem beszélt németül. A császár a pesti egyetem németül nem tudó tanárait nyugdíjaztatta és osztrákokkal cserélte ki. Katona István, a legnagyobb magyar történetírók egyike, kénytelen volt tanszékétől megválni, mert nem beszélt németül. A pesti egyetemnek mindenféle nemzetből összeszedett tanárai a magyar nyelvet megvetették, a nemzetet lenézték, a haza ellenségei voltak. Csoda-e, ha ilyen intézkedésekre forradalmi megmozdulással válaszolt a nemzet: íme egy forradalom, mely Isten és ember előtt jogosult.
II. József császárnak a magyar nyelv használatáról 1784 májusában kiadott rendelete a közigazgatás és törvénykezés minden ágában kötelezővé tette a német nyelv kizárólagos használatát. Hivatalt csak az viselhetett, aki németül tudott. A germanizálásnak ilyen barbár erőszakossága az emberi és történeti jogok legelemibb tartozékaitól fosztotta meg a nemzetet. A császár a maga öntelten hatalmaskodó és merészen naiv képzelődésével épen az ellenkezőjét érte el kitűzött céljának: fölkeltette a magyarság izgalmas érdeklődését nemzetisége iránt. A nyelvkérdés ettől kezdve állandóan nyugtalanította az országot.
Parancsszóval nem lehet elrendelni, hogy a különböző anyanyelvű népesség milliói egy és ugyanazon nyelvet tanulják meg. Anyanyelvének kiirtásába senki sem nyugszik bele. A magyar ifjak nem tanulták a német nyelvet, ropogott szájukban az idegen szó, csúfot űztek egymás beszédéből. A nemzeti nyelvre kimondott halálos ítélet felrázta a magyarságot nacionalista közömbösségéből s megtanította a maga nyelvének és kultúrájának megbecsülésére.
Alig húnyt el II. József császár, megkezdődött a szellemi fordulat. Az országgyűlés és a vármegyék a nemzeti irány segítségére siettek, könyvek és cikkek jelentek meg a magyar nyelv iskolai használata mellett, egyes iskolákban megkezdték a magyar nyelv tanítását. Jellemző, hogy a magyar királyi helytartótanács inkább csak ott óhajtotta megengedni a magyar nyelv tanítását, ahol az ifjúság nem tudott magyarul, mert ahol – felfogása szerint – a tanulók született magyarok, ott a magyar nyelv tanítása kidobott pénz. A német és tót tájakon alkalmazott magyar tanárnak ismernie kellett a vidék anyanyelvét, kötelessége volt a latin tanárt helyettesíteni, fizetése kevesebb volt, mint a többi tanáré, de kilátásba helyezték számára, hogyha beválik a magyar tanításban és a latin tanárt kielégítő módon helyettesíti, idővel ő is a latin nyelv tanára lehet. Eszerint a tanárok nem a magyar fiúkat tanították nyelvük és irodalmuk ismeretére, hanem német és tót tanítványaikkal gyakorolták a magyar nyelvet. Ezt sem sokáig.
A magyarság ellenségei a bécsi császári udvar körében mindent megtettek, hogy a nemzeti törekvéseket elgáncsolják. A magyarságnak ismét éreznie kellett, mit jelent az, ha uralkodóházának egyetlen vércseppje sem húz a nemzethez, sőt ellensége mindannak, ami a megvetett ország javára szolgál. A főpapok és mágnások a magyar nyelv ellen nyilatkoztak, csakhogy megtarthassák a Habsburg-udvar kegyeit. A magyar királyi helytartótanács 1795-ben igazoló jelentést volt kénytelen benyujtani a bécsi udvari kancelláriához azért, mert eltűrte, hogy az egyik pozsonyi apácakolostorban a német nyelv mellett a magyar nyelvet is tanítsák. Az udvari körök a magyar nyelvet barbár szójárásnak tartották, a nemzeti követeléseken gúnyosan mosolyogtak, a türelmetlenkedőket rendre intették. Sem a dinasztia, sem belső tisztviselői és katonatisztjei, sem az aulikus érzelmű főrangúak nem engedték meg, hogy a magyarok országából végre valahára magyar szellemű országot csináljanak. Nem tudott magyarul sem a király, sem környezete, sem a mágnásosztály, sem a tisztikar; a magyar föld fényesen eltartotta őket s ők mégis megvetették az ország tulajdonképpeni fenntartóinak esengéseit.
Hiába volt a nemzeti felbuzdulás. Az első fellángolás ellobbanásával a műveltebb magyarok között is többségbe jutottak azok, akik a latin nyelv további uralmát követelték, lévén ez szerintük: törvényes nyelv, hazai nyelv, nemzeti nyelv. A vármegyék többsége II. József rendeleteinek megsemmisülése után, 1790 táján, a latin nyelv uralmának helyreállítását kívánta. Még Pest vármegye is a latin hivatalos nyelv mellett szavazott.
Nagy vívmány volt, hogy a pesti egyetemen 1791-ben felállították a magyar nyelv és irodalom tanszékét. Egyetemi magyar tanárrá Vályi Andrást nevezte ki II. Lipót király. Jellemző a viszonyokra, hogy a német nyelv és irodalom már 1786-ban megkapta a maga katedráját; erre a tanszékre Hoffmann Lipót Alajost, utóbb Halitzky András Frigyest nevezték ki. Velük együtt működött az irodalmi műveltség terjesztésében az esztétikai tanszéken Szerdahelyi György, majd Werthes Frigyes Ágoston, utóbb Schedius Lajos. Az egyetlen magyarországi egyetemre sereglő ifjúság ezektől a latin-német kultúrájú irodalom-tanároktól tanulta az esztétikai műveltség elemeit.
Az egyetem fejlődésének néhány mozzanata: – 1635: Pázmány Péter esztergomi érsek megalapítja és a jezsuiták vezetésére bízza a nagyszombati katolikus egyetemet. (II. Ferdinánd római császár és magyar király a németbirodalmi egyetemek jogaival ruházza fel az új univerzitást. A teológiai és filozófiai kar még ez év novemberében megkezdi működését.) – 1667: Lósy Imre és Lippay György esztergomi érsekek végrendeleti hagyatékának segítségével felállítják a jogtudományi kart. (A három karból és a gimnáziumi osztályokból áll az egyetem Mária Terézia királynő koráig. A tanítás a háborús események és a pestisjárványok miatt több izben évekig szünetel.) – 1769: Mária Terézia királynő újjászervezi az egyetemet, egyházi földbirtokot ad számára, felállítja az orvosi kart. (A következő évben történnek az első rektor- és dékánválasztások.) – 1774: A Jézus-társaság eltörlése után mind a négy kar lényeges változáson megy át. (Az új szervezet szerint a hittudományi karnak 8 tanára, a jogtudományinak 5 tanára, az orvostudományinak 5 tanára, a bölcsészettudományinak 8 tanára van. Az utóbbiak tanszékei: a filozófia, esztétika, történelem, természetrajz, természettan, elemi matematika, felsőbb matematika, csillagászat. Minden hittudományi, jogtudományi és orvostudományi hallgató köteles elvégezni a két éves bölcsészettudományi tanfolyamot, ezt megelőzi az öt évre terjedő gimnáziumi tanfolyam. A hallgatóknak kötött órarendjük van heti húsz órában. Közülük teológus 123, jogász 186, orvostanhallgató 20, bölcsész 210.) – 1777: Az egyetem Nagyszombatból Budára költözik. (Ebben az évben lép életbe az új országos tanulmányi rendtartás: a Ratio Educationis. Az egyetemet a budai királyi palotában helyezik el.) – 1780: Mária Terézia királynő kiadja az egyetem nagy kiváltságlevelét. (A királynő, latinnyelvű Inaugurale Diplomájában, királyi utódainak és az ország mindennemű egyházi és világi rendjeinek oltalmába ajánlja az egyetemet s megadja számára mindazokat a jogokat, melyekkel a bécsi, gráci, prágai és olmützi egyetemek élnek; nagyértékű örök alapítványokat ruház az egyetemre, külön címerrel és pecséttel ajándékozza meg a királyi katolikus univerzitást.) – 1782: II. József császár három évfolyamra terjedő mérnökképző intézetet állít fel az egyetem filozófiai fakultása mellett s az orvosi fakultáson megveti az állatorvosi tanfolyam alapját. (A császár meglátogatja az egyetemet, állandóan reformál, eltörli a szeplőtlen fogantatás védelmi esküjét. Ettől az időtől kezdve protestáns egyetemi hallgatók is nyerhetnek doktori oklevelet. Orvosi diplomát kap az első magyarországi zsidó egyetemi hallgató is.) – 1784: Az egyetem Budáról Pestre költözik. (A császár a budai gimnáziumot elválasztja az egyetemtől, a karok számára új tantervet dolgoztat ki, a kötelező katolikus istentiszteletet mellőzi. A tanárok német nyelvtudását még a hittudományi karban is megkívánja; a németül nem tudó tanároknak távozniok kell. Fogarasi Pap József személyében kinevezi az első nem-katolikus tanárt. Pap József, a marosvásárhelyi református kollégium büszkesége, öt tudományos pályadíjat nyert Hollandiában s a pesti egyetemen a filozófia tanszékét kapta, de meghalt, mielőtt katedráját elfoglalhatta volna. Utána a század végéig több protestáns tanár is kerül az egyetemre, így Werthes Frigyes Ágoston, Schwartner Márton, Schedius Lajos.) – 1790: II. József halála után a nemesség felzúdul az idegenből jött egyetemi tanárok ellen, Pozsony vármegye rendjei szóvá teszik az ifjúság erkölcsi romlottságát, vizsgálatot követelnek a filozófia szabadgondolkodó tanára ellen. (A filozófia tanára, a bajor származású Kreil Antal, keresztény-ellenes tételeket hirdet, tanítványai azonban nem vallanak rá, a tanári fegyelmi bizottság sem tud elfogadható bizonyitékokát gyüjteni ellene, csak aggodalmasnak találja néhány tanítását; a királyi helytartótanács mindezek ellenére is el akarja mozdítani állásából, de az udvari kancellária megvédi s II. Lipót király még inkább enyhit a fegyelmi határozaton. Pozsony vármegye értesítést kap, hogy őfelsége legfelsőbb rosszalását fejezi ki, amiért a vármegye ezt a jeles tanárt kellő tájékozódás nélkül, alaptalanul illette súlyos vádakkal.) – 1791: A magyar nyelv és irodalom tanszékének felállítása. (A magyar tanulmányok tantervét a felség által kinevezett első magyar nyelvtanár, Vályi András, készíti el s a filozófiai kar három megbizottja bírálja felül: Kreil Antal, a bölcselettudomány tanára; Mitterpacher Lajos, a mezei gazdaság tanára; Gabelhofer Gyula, az egyetemi könyvtár igazgatója. A bírálók igen érdemes tudósok hírében állottak, magyarul azonban keveset tudtak, latin és német volt minden írásuk. A tervezetet és bírálatát az egyetemi tanács felküldi a királyi helytartótanácshoz, ez viszont a maga véleményével ellátva eljuttatja az udvari kancelláriához, innen mennek az iratok II. Lipót király elé.) – 1792: Schedius Lajos kinevezése az esztétika tanszékére. (A XVIII. században az esztétika tanára vezeti be az ifjúságot az irodalom tanulmányozásába, a magyar és a német tanár inkább csak nyelvet és fogalmazást tanít. Werthes Frigyes Ágoston távozása után jeles férfiak folyamodnak az esztétikai katedráért, így Bacsányi János, Belnay György, Nagyváthy János, Rájnis József, Révai Miklós; de az udvari kancellária pályázati versenyvizsgát rendel el a megüresedett tanszék betöltése végett; a versenyvizsga megtartása után kiderül, hogy a zárthelyi írásbeli dolgozatok szerzői közül alapos fejtegetéseivel magasan kiemelkedik Schedius Lajos, a göttingai egyetem volt hallgatója. Bár evangélikus vallású s ezért az egyetem katolikus jellegére való hivatkozással, az udvari kancellária óvást emel kinevezése ellen, II. Lipót király őt helyezi a katedrába, mert méltányolni óhajtja különös tehetségeit. A huszonnégy éves tudóst évi ezer váltóforint fizetéssel iktatják be tanszékébe.) – 1795: I. Ferenc király nyugalomba küldi Kreil Antal és Koppi Károly egyetemi tanárokat, egyben kitiltja őket Pestről és Budáról. (Kreil Antal még közel negyven esztendeig él Bécsben; Koppi Károly, a kitűnő tehetségű piarista történelemtanár, hat év mulva meghal Nagykárolyban.
Eltávolításuk oka, hogy baráti módon érintkeztek a Martinovics-féle összeesküvés egyik-másik tagjával. Kreil Antalt régebbi fegyelmi ügyén kívül még az is gyanussá tette, hogy megértő szellemben foglalkozott Kant rendszerével. E rendszer fejtegetését a királyi kormány 1795-ben kitiltja az egyetemről.) – 1799: Az ifjúság szigorú fegyelmezése. (A pesti élet erkölcsrontó hatása miatt a szülők részéről országszerte nagy a panasz, I. Ferenc király már évekkel azelőtt elhatározza, hogy az egyetemet áthelyezi Esztergomba, bár Nagyszombat és Vác is verseng az egyetemért, szóba jön Eger is. De a tanári kart, a négyszáz főből álló tanulóságot, az egyes karok intézeteit és gyüjteményeit bajos elhelyezni más városban. Az egyetem marad, ifjúságát rendbeszedik. Még a nős orvostanhallgatóknak sem szabad esténkint lakásukat elhagyni, eltiltják a színielőadások látogatását, elrendelik a havi gyónást, megbüntetik a böjt megszegőit, megbírságolják az elnéző szállásadó gazdákat. Az istentisztelet elmulasztóit megdorgálják, a kocsmázókat becsukják, a verekedőket botbüntetéssel fenyítik. A verekedéssel van a legtöbb baj; a jogászok lépten-nyomon összetűznek a mesterlegényekkel, katonákkal, városi hajdukkal; a sebesülések nyomában ott van a karcer, korbács, kizárás. A testi fenyítést az egyetemi tanárok intézik el a szolgák segítségével.) – 1800: A tanszékekkel kapcsolatos dolgokat aprólékosan szabályozza a kormány, de a tanárok nehéz sorsán nem tud enyhíteni. (Bár a tanárok egyrésze katolikus áldozópap, még ők is szenvednek a papírpénz elértéktelenedése miatt. A kormány segélyek kiutalásával iparkodik némi segítséget nyujtani, mert a bankócédulákban kiadott évi 800–1000 forint fizetés nem elég a tisztességes megélhetésre. A nyomorgó életmódot a tudomány művelése is megszenvedi. A filozófiai kar tanszékei ebben az időben: a filozófia, esztétika, magyar nyelv és irodalom, német nyelv és irodalom, történelem, történelmi segédtudományok, természetrajz, mezőgazdaság, elemi fizika, felsőbb fizika, elemi matematika, felsőbb matematika, csillagászat, mérnökség.)
A magyar nyelv és irodalom egyetemi tanszékének felállítása II. József németesítő rendeleteire vezethető vissza. A császár halálát követő nemzeti föllángolás nem küszöbölte ugyan ki az iskolákból a tanítás latin nyelvét, de jogot követelt a magyar nyelv számára is. Miután az 1791. évi 16. törvénycikk elrendelte, hogy az egyetemen is tanítani kell a magyar nyelvet, II. Lipót király a helytartótanács és a kancellária előterjesztésének meghallgatása után külön egyetemi tanszéket állíttatott a magyar nyelvnek és irodalomnak. Az újonnan rendszeresített katedrába az egyetem rektora és dékánjai jelenlétében 1791 június 6-án iktatták be Vályi Andrást s évi hatszáz váltóforint fizetést rendeltek számára az egyetemi alapból. Az új tantárgy hallgatását eleinte nem tették kötelezővé az ifjúság számára, de 1792-ben kimondták, hogy a magyar nyelvi és irodalmi leckéket egy éven keresztül heti két órában minden egyetemi hallgató köteles hallgatni, mert különben nem kap alkalmazást a hazában. A hallgatóság évenkint vizsgát is tett magyar nyelvtudásából, ezen a vizsgán annak a karnak a dékánja elnökölt, amelyhez a hallgató tartozott. Az egyetemi felfogás szerint a magyar nyelv különállt a négy kartól, minden egyetemi hallgatónak be kellett rá iratkoznia legalább egy évig s ha a magyar tanár véleménye szerint nem tanusított kielégítő haladást, mindaddig hallgatnia kellett a tantárgyat, míg meg nem felelt a vizsgálaton. Az ifjúság buzgalma ellen kezdetben nem emeltek kifogást, később ellanyhult az érdeklődés, sokan elmaradtak a magyar leckéről. Vályi András ismételten panaszt emelt tantárgyának elhanyagolása miatt. (1792., 1793., 1795., 1796.) A helytartótanács megintette az ifjúságot, kutatta a baj okait, de a szaktanárnak azt a kérését, hogy a magyart osszák be a bölcsészettudományi hallgatók kötelező rendes tárgyai közé, nem teljesítették. A szaktanár szerint a hanyagság oka az volt, hogy a hallgatóság a magyart csak mellékes leckének tekintette, egyesek bizakodtak anyanyelvi tudásuk biztosságában, mások a maguk szigorúan előirt szaktanulmányaival voltak elfoglalva. A helytartótanács csak annyit rendelt el, hogy minden végzett egyetemi hallgatónak bizonyítványt kell felmutatnia a magyar nyelvi kollégium hallgatásáról. Az akkori idők felfogását tekintve ez is nagy engedmény volt a nemzeti ügy javára, főként ha tekintetbe vesszük, hogy az egyetemi tanárok és az egyetemi hallgatók egy része semmit sem tudott magyarul. Hogy a tanszék nem tartozott a kicsinyelt katedrák közé, ezt néhány személyi vonatkozás mutatja. Mikor Vályi András egy ízben megbetegedett, óráit Rácz Sámuel egyetemi orvostanár, a magyarnyelvű orvosi irodalom hírneves úttörője, vette át (1793); Vályi András halála után pedig (1801) az elemi matematika tanára, Dugonics András, törekedett a tanszék elnyerésére. Meg is kapta volna a kívánt katedrát; mivel azonban ez a tanszék egyik karba sem volt bekebelezve, másrészt kisebb díjazással járt, mint amennyi akkor Dugonics András fizetése volt, a helytartótanács és a kancellária Révai Miklóst ajánlotta kinevezésre I. Ferenc királynak. (1802.) A Vályi András halála és Révai Miklós kinevezése közé eső időben, fél éven keresztül, Dugonics András helyettesítette a hiányzó magyar nyelvi és irodalmi tanárt.
VÁLYI ANDRÁS (szül. 1764 november 30. Miskolc; megh. 1801. december 2. Pest) a magyar irodalom első tanára a pesti egyetemen. Előzőleg a kassai tankerület elemi iskoláinak felügyelője volt, a II. József császár halálát követő hivatalos személycserék következtében állását vesztette, református hitéről ekkor tért át a katolikus vallásra, gróf Batthyány József esztergomi hercegprímás akaratából megkapta a pesti egyetemen ez időtájt szervezett magyar katedrát. Kinevezésekor huszonhét éves volt, tanári székén tíz évig munkálkodott. (1791–1801.) Az egyetemen tanítványaiból magyar önképzőkört szervezett; ez a kis nyelvművelő kör, a Pesti Magyar Társaság, 1792 májusában kiadott egy könyvet ezzel a címmel: A felséges magyar hazához. Vályi András, mint «a magyar stílus tanára» – ez volt hivatalos címe előadásai programmjául rendszeres magyar nyelvi és irodalmi tantervet készített; ezt a tervezetét a magyar királyi helytartóság és a magyar királyi udvari kancellária tudomásul vette. Nyelvtant, stilisztikát, retorikát, hivatalos ügyirályt és némi irodalomismeretet adott elő. Legkedvesebb tudományos foglalkozása a honismeret volt. Sokat utazott az országban, a nevezetesebb helyeken rajzokat készített, a történeti és földrajzi adatokat hangyaszorgalommal gyüjtötte. Toldy Ferenc szerint: «Vas kitüréssel legyőzvén a lelketlenség által elibe gördített akadályokat, Magyarország földirati szótárával alapját vetette meg a haza részletes ismeretének». (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) Harminchét éves korában húnyt el, jó emléket hagyva maga után. – Érdemes munkája: Magyarországnak leírása, melyben minden hazánkbéli vármegyék, városok, faluk, puszták, uradalmak, fábrikák, huták, hámorok, savanyú és orvosló vizek, fürdőházak, nevezetesebb hegyek, barlangok, folyóvizek, tavak, szigetek, erdők, azoknak hollételük, földesuruk, fekvésük, történetük, különféle termésbéli tulajdonságaik, a betüknek rendjük szerint feltaláltatnak. Készítette Vályi András királyi magyar universitásbéli professzor. Három kötet. Buda, 1796–1799. A királyi universitásnak betűivel. (Földrajzi lexikon. A szerző egyrészt Korabinszky János Mátyás tudós pedagógus és könyvkereskedő 1786. évi németnyelvű geografiai lexikonát, másrészt Bél Mátyás kéziratos és nyomtatott munkáit, végül a kérdőíveire adott válaszokat használta forrásul. Levelezésben állott a fél országgal, csakhogy minél több adatot gyüjthessen. Előszavában hazafias büszkeséggel hivatkozik fáradozásaira, köszönetet mond nagyszámú támogatójának s kéri olvasóit, hogy fogadják szívesen munkáját: «Vegyed jószívű hazámfia olyan indulattal, amilyen szíves készséggel s bajos fáradozással hasznodra lenni igyekeztem». Első kötetét József főhercegnek, második kötetét Batthyány József esztergomi hercegprímásnak, harmadik kötetét gróf Széchenyi Ferenc őnagyméltóságának ajánlotta. Helyet adott néhány költeménynek is: ezekben őt dicsőítették. «Könyv-kamarád áldjuk, eszedet dicsekedve csudáljuk; Illy munkát keverő, hogy jöve néked erő»: írja hozzá Perecsényi Nagy László. «Sok gond s szünetlen fáradozás után Készült szerencsés lexikonod; tanu, Igaz tanu, hogy nemzetednek Haszna s dicső neve szíveden van»: zengi róla Virág Benedek.) – Magyarországnak földképe, mely az eddig készült mappákból lehetőképen megjobbítva kibocsáttatott. Pest, 1798. (Az akkor már fejlődni kezdő magyar kartografia egyik emléke. Nem sokkal utóbb jelentek meg Budai Ézsaiás s különösen Görög Demeter és Korabinszky János Mátyás nagyértékű térképgyüjteményei.) – Magyar verseket is írt (egyik költeménye Kazinczy Ferenc Orpheusában jelent meg), beszédeket mondott a magyar nyelv és a nemzeti nevelés érdekében (ezek közül kettő nyomtatásban is megmaradt); végül pedagógiai vonatkozású munkákat adott közre (az elemi iskolai tanítás módjáról, a magyar nyelv tanulásának megkönnyítéséről). Stílusában még a régi világ embere volt, de magyar lelkesedése már a nemzeti megújhodás koráé. Egyetemi katedráját 1802-ben Révai Miklós örökölte.
Az iskolák szaporodása:
A XVII. század végén a következő helyeken voltak említést érdemlő katolikus gimnáziumok: Besztercebánya, Buda, Csíksomlyó, Eger, Eperjes, Esztergom, Gyöngyös, Győr, Gyulafehérvár, Kassa, Kézdivásárhely, Kolozsvár, Komárom, Kőszeg, Lőcse, Nagyszombat, Nagyvárad, Pápa, Pozsony, Rozsnyó, Selmecbánya, Sopron, Szatmárnémeti, Székelyudvarhely, Trencsén, Ungvár; evangélikus liceumok: Beszterce, Brassó, Besztercebánya, Eperjes, Késmárk, Medgyes, Nagyszeben, Pozsony, Rozsnyó, Segesvár, Selmecbánya, Sopron; református kollégiumok: Debrecen, Hódmezővásárhely, Kolozsvár, Losonc, Máramarossziget, Marosvásárhely, Mezőtur, Miskolc, Nagyenyed, Nagykőrös, Pápa, Sárospatak, Szatmárnémeti, Székelyudvarhely, Zilah; unitárius latin iskolák: Kolozsvár, Torda. A katolikus gimnáziumok tanárai jezsuiták, a protestáns iskolák tanárai papi tanultságú oktatók. – A XVIII. század első évtizedében fejlődnek ki Nyitra, Pécs és Marosvásárhely katolikus gimnáziumai s a kecskeméti, kisújszállási, hajdúböszörményi és hajdúnánási református latin iskolák. Amint egy-egy városka vagy község csak némiképen is kezd kibontakozni falusi barbárságából, mindjárt megkapja a maga deák iskoláját. – 1711: Veszprém, kat. (A veszprémi püspök és a piaristák alapítása.) – 1714: Vác, kat. (A váci püspök és a piaristák alapítása.) – 1715: Kecskemét, kat. (Gróf Koháry István és a piaristák alapítása.) – 1717: Pest, kat. (A piaristáknak ez a népes gimnáziuma az egyetlen latin iskola Pesten 1823-ig, a pesti ágostai hitvallású evangélikus gimnázium megalapításáig.) – 1719: Debrecen, kat. (Mivel katolikus polgár nincs a városban, a piarista kisgimnázium növendékeit messze vidékekről hozzák a rend itteni internátusába.) – 1720: Szeged, kat. (A város egyetlen kultúráltabb pontja a piaristák iskolája; a XIX. századig még nyomda sem tud megélni a városban.) – 1721: Székesfehérvár, kat. – 1722: Karcag, ref. – 1725: Nagykároly, kat. – 1727: Sátoraljaújhely, kat. – 1729: Miskolc, kat. – 1730: Máramarossziget, kat. – 1739: Magyaróvár, kat. – 1745: Arad, kat. – 1754: Balázsfalva gör. kat. román. – 1760: Halas, ref. – 1761: Baja, kat. – 1765 Nagykanizsa, kat. – 1771: Keszthely, kat. – 1772: Szombathely, kat. – 1779: Jászberény, kat. – 1792: Csurgó, ref. – 1794: Székelykeresztur, unitárius. – Azonkívül szétszórva az országban, jelentéktelen helyeken is, számos egytanítós és kéttanítós latin iskola. A viszonyok kezdetlegességére jellemző, hogy a XVIII. századvégi Budapest összes középiskolai tanulóinak száma négyszáz-ötszáz főre tehető; igaz, hogy csak két latin iskola van a fővárosban: a budai királyi katolikus gimnázium és a pesti kegyesrendi katolikus gimnázium; tanulóik között nincs sem protestáns, sem zsidó.
Irodalom. – Pauler Tivadar: A budapesti tudományegyetem története. I. köt. Budapest, 1880. – Molnár Aladár: A közoktatás története Magyarországon a XVIII. században. I. köt. Budapest, 1881. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet, Budapest, 1891–1914. – Fináczy Ernő: A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában. Két kötet. Budapest, 1899–1902. – Zsilinszky Mihály, Farkas József, Kovács Sándor és Pokoly József: A magyarhoni protestáns egyház története: Budapest, 1907. – Friml Aladár: Az 1777-iki Ratio Educationis. Budapest, 1913. – Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete. 2, kiadás. Nagyvárad, 1915. – Szelényi Ödön: A magyar evangélikus nevelés története. Pozsony, 1917. – Baranyai Zoltán: A francia nyelv és műveltség Magyarországon. XVIII. század. Budapest, 1920. – Teutsch Frigyes: Geschichte der ev. Kirche in Siebenbürgen. Két kötet. Nagyszeben, 1921–1922. – Zelovich Kornél: A József-műegyetem és a hazai technikai felső oktatás története. Budapest, 1922. – Szekfü Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez. 1790–1848. Budapest, 1926. – Fináczy Ernő: Az újkori nevelés története. Budapest, 1927. – Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei 1777–1848. Két kötet. Budapest, 1927. – Rácz Lajos: Irodalmunk nemzetietlen korának okai. Az Országos Református Tanáregyesület Évkönyve. 22. évf. Debrecen, 1928. – Wolkenberg Alajos: A budapesti királyi magyar Pázmány Péter tudományegyetem rektorai. Budapest, 1929. – Csahihen Károly: Pest-Buda irodalmi élete 1780–1830. Budapest, 1930.
