NYOMDÁSZAT, KÖNYVKIADÁS.
NYOMDÁSZAT, KÖNYVKIADÁS.
MÁRIA TERÉZIA királynő trónralépése idején, 1740-ben, csak Budán, Debrecenben, Győrött, Kolozsvárt, Nagyszombatban, Nagyszebenben, Pozsonyban működött jelentékenyebb könyvnyomtató műhely; néhány más helyen épen hogy kísérleteztek egy-egy könyvsajtóval; olyan városokban, mint Eger, Esztergom, Nagyvárad, Pest, Pécs, Temesvár csak 1740 után állítottak fel nyomdát; más városokban, így Aradon, Kecskeméten, Miskolcon, Szabadkán, Szegeden gondolni sem lehetett bármilyen szerény igényű műhely megindítására. Csak II. József szabadelvű reformjai kezdték erősebben éleszteni a vállalkozó kedvet. A cenzura korlátozása a nyomdászok üzleti tevékenységét annyira fokozta, hogy a császár uralkodásának végén már legalább harminc nyomda működött Magyarország és Erdély területén. Főként Budán, Pesten, Pozsonyban, Debrecenben és Kolozsvárt nyomtattak számos könyvet.
Az egész országnak a nagyszombati egyetemi nyomda volt a legjobban fölszerelt könyvnyomtató műhelye. A nyomdát a jezsuiták vezették, alkalmazottai jól fegyelmezett német és tót munkások voltak, fölszerelése vetekedett a legvirágzóbb külföldi tipografiák műszaki berendezésével. Magyar könyvet nem sokat bocsátottak ki ebből a nyomdából, de magyar vonatkozású latin kiadványai Európa minden részébe eljutottak. A nyomda nagyarányú működését csak a Jézus-társaság feloszlatását elrendelő 1773. évi királyi rendelet zavarta meg. A jezsuita kollégiumban elhelyezett műhelyek és raktárak készleteit a királyi bizottság leltárba foglalta, a nyomda személyzetét állami alkalmazásba fogadta, az utolsó jezsuita nyomdaigazgatót, Tolvay Imrét, hivatalától felmentette. Tolvay Imre világi pappá lett, az esztergomi egyházmegye kötelékébe lépett, elköltözött Nagyszombatból; helyét egy világi ember, a nyomda addigi technikai vezetője, foglalta el; Mária Terézia évi 300 forint fizetést rendelt számára. Ebben az időben a nyomdának tíz nyomdásza és nyolc betűszedője volt; hat sajtóját, gazdag betűanyagát, ékes rézmetszeteit, nagy papiroskészletét, hatalmas könyvraktárát és különböző felszerelési tárgyait százhatvanezer forintnál többre becsülték: hallatlan nagy összeg abban az időben.
Amint a nyomda állami kezelésbe ment át, jövedelme mindjárt csökkent, személyzete lassabban dolgozott, a hivatalos elszámolásokba hibák csúsztak be. Mikor Mária Terézia az egyetemet 1777-ben Nagyszombatból Budára helyezte át, vele együtt ment a nyomda fele része. Tíz nyomdász Nagyszombatban maradt, tíz Budára költözött, a nyomda felszerelését és betűanyagát megosztották a két nyomda között, mindkét nyomda felügyelőjévé évi 800 forint fizetéssel Pray György jezsuitát nevezte ki a királynő. A nyomdai eszközöket a Vágon és a Dunán hajókon és tutajokon szállították Budára, itt az egyetem november elején nyílt meg, vele együtt a nyomda is működni kezdett. A Nagyszombatban maradt könyvnyomtató műhely még húsz évig élt, hanyatlása azonban egyre rohamosabbá vált. 1797-ben egész felszerelését Budára szállították s hozzácsatolták az egyetemi nyomdához.
A budai egyetemi nyomda a maga egy betűöntőjével, hét nyomdászával, hat betűszedőjével és tizenegy munkásával nem úgy dolgozott, ahogy kellett volna, bár Mária Terézia királynő a tankönyvkiadás kizárólagos szabadalmával ruházta fel, ez a kiváltság biztos pénzügyi alapot teremtett a nyomda vezetőségének. A királyi kormányzat Pray György után 1778-ban Trattner Mátyás nyomdász-segédet nevezte ki igazgatóvá, ennek utóda egy nagyszombati nyomdai művezető lett, az utóbbinak egy nyugalmazott egyetemi tanár lépett a helyébe. A nyomdában sok volt a rendetlenség, lanyhaság, szabálytalan pénzkezelés; a hiányokat alig győzték kipótolni az iskolakönyvekből befolyó jövedelmekből. Már ezekben az egyszerű időkben is az volt a helyzet, hogy az állami és városi vállalkozás nem versenyezhetett a magánvállalkozással; az állami és városi alkalmazott kényelmesen végezte a maga dolgát, nem törődött az üzem jövedelmezőségével; a szakszerű ellenőrzés hiányzott. A budai egyetemi nyomdának nagy privilégiumai voltak, gazdag fölöslegének kellett volna lenni minden évben, ezzel szemben számbavehető hasznot nem tudott felmutatni, időnkint súlyos veszteségekről tett jelentést a felsőbbségnek, egyes alkalmazottak kezén eltűnt az árú és a pénz. A nyomdai forgalom igen erős volt. A század vége felé az ország összes nyomtatványainak legalább egyharmadrészét Budán állították elő, évenkint körülbelül ötmillió ív papirost használtak fel különböző nyomtatványokra.
Míg a budai egyetemi nyomda elsősorban állami és katolikus célok szolgálatában állott, a debreceni városi nyomda a reformátusok vallásos és tudományos törekvéseit támogatta. A kurucokkal harcoló német sereg 1705-ben teljesen szétdúlta a város nyomdáját, összetörte sajtóit, golyót öntött ólombetűiből; de a szatmári béke után a debreceni tanács újból berendezte könyvnyomtató műhelyét. A nyomda elsősorban a város és a református kollégium számára dolgozott, vallásos munkákat és iskolakönyveket hozott forgalomba, könyveit legszorgalmasabban a református hivők és a helvét hitvallású tanulók vásárolták. A személyzettel sok baj volt. Ritkán akadt olyan nyomdavezető, aki világosan el tudott volna számolni a bevételekről és a kiadásokról. Hiába állított a tanács a nyomda fölé városi felügyelőt, a polgárság bizalmi embere nem járhatott túl egyes mesteremberek ravaszságán. Pedig ez gyökeresen és patriarkálisan magyar vállalkozás volt. Míg az ország többi nyomdájában nagyobbára német munkások dolgoztak, a debreceni betűszedők magyarok voltak; az inasokat a város a református kollégium gyengébben tanuló diákjai közül fogadta fel és ruházta. A műhely személyzete mindössze hat-nyolc emberből állott, a betűket idegenből hozatták, a papirost messze földről szállították. A város szekerei sokszor jártak papirosért a Felvidékre. Szépirodalmi munkák nyomtatásával és árusításával nem foglalkozott a városi könyvnyomtató műhely, mint ahogy a budai egyetemi nyomda sem adott ki szórakoztató munkát.
Hogy a XVIII. századi magyarországi kultúrának milyen csekély volt a szellemi szükséglete, erre nézve jó példa a könyvnyomtatás állapota az ország középpontjában. Budán az első nyomdát 1724-ben alapította Landerer János Sebestyén. A bajor származású nyomdász korán elhúnyt, özvegye 1728-ban férjhezment művezetőjéhez, Nottenstein Györgyhöz, ennek halála után az özvegy maga vezette a nyomdát, később fia, Landerer Lipót Ferenc, majd ennek özvegye került a nyomda élére. A család egyik tagja, Landerer Mihály, az 1790-es években belekeveredett a Martinovics-féle összeesküvésbe s jakobinus elveiért tíz esztendei rabságot szenvedett.
Pesten az első nyomdát 1756-ban nyitotta meg Eitzenberger Ferenc Antal. Nagyszombatból költözött Budára, a pestvárosi tanács nem akart engedélyt adni vállalkozásához, de a magyar királyi helytartótanács megengedte műhelye megnyitását. Halála után 1776-tól kezdve özvegye, 1782-től kezdve egyik fia vezette a nyomdát, később Paczkó Ferenc Ágoston kezére jutott az úttörő pesti könyvsajtó.
Mária Terézia királynő uralkodásának utolsó évtizedében, 1773-ban, újabb nyomda alakult Pesten: Royer Ferenc Antal és Landerer János Mihály tipografiája. Landerer János Mihály a budai nyomda megalapítójának egyik fia volt s egyszerre három helyen tartott fenn nyomdát: Pozsonyban, Kassán és Pesten. Vállalatait jól vezette, nagy vagyonából később megvásárolta a temes megyei Fűskút falut s magyar nemességet nyert. Fia, Fűskúti Landerer Mihály János, 1795-től kezdve szerencsés kézzel irányította a család nyomdaipari és könyvkereskedelmi tevékenységét.
Buda és Pest az 1770-es évek után a magyar nyomdászat középpontjává kezdett alakulni. A Landerer-műhelyen, az Eitzenberger-könyvsajtón és a Royer-Landerer-féle nyomdán kívül nemcsak a budai egyetemi nyomda működött itt serényen, hanem a bécsi Trattner János Tamás is Pesten rendezte be egyik nyomdáját 1783-ban. A bécsi vállalkozónak számos könyvnyomtató műhelye és könyvkereskedése volt az osztrák örökös tartományokban; II. József annál szívesebben adta meg számára a pesti nyomdaalapítás engedélyét, mert Trattner János Tamás Magyarországon született, egy Kőszeg mellett fekvő kis faluban. Kitűnő üzleti érzéke és előkelő udvari összeköttetései nagyvagyonú emberré tették. Mária Terézia udvari nyomdásszá nevezte ki, II. József osztrák nemességet adott számára, II. Lipót magyar nemességgel tüntette ki. Nagy vállalatait bécsi otthonából irányította 1798-ban történt haláláig. Pesti nyomdáját egyik rokona, a vasmegyei Trattner Mátyás vezette. Ez a szorgalmas nyomdász Bécsben tanulta mesterségét, huzamos időt töltött Párisban, hazatérve egyideig a budai egyetemi nyomda művezetője volt, innen jutott a pesti Trattner-nyomda élére.
Nagyszombaton, Debrecenen, Budán és Pesten kívül különösen Pozsony és Kolozsvár nyomdászata érdemel figyelmet. A kormányhatóságok, egyházak és iskolák nyomtatványszükséglete elég jó megélhetést adott néhány könyvnyomtató műhelynek. Pozsonyban a német földről beszivárgó élelmes magánvállalkozás vert gyökeret, Kolozsvárt elsősorban a katolikus és protestáns versengés hozott életet a könyvsajtók munkájába.
A cenzura virágkorát élte. Az előleges kéziratvizsgálat imprimatur-ja nélkül tilos volt a nyomdászoknak bármit is kinyomtatniok.
III. Károly király 1715. évi rendelete szerint könyvnyomtató műhelyt csak megbízható emberek állíthatnak fel, munkájuk megkezdéséhez királyi szabadalom szükséges, csak olyan helyen dolgozhatnak, ahol a hatósági felügyelet és a papi cenzura kifogástalan, minden nyomtatványon jelezniök kell a maguk nevén kívül az író és a kiadó nevét, meg kell jelölniök a várost és az évszámot.
Mária Terézia királynő uralkodása alatt erős eszközökkel dolgozott a hivatalos felügyelő szervezet. A kéziratok felülvizsgálását végző cenzorokat részint a magyar királyi helytartótanács, részint a katolikus püspökök rendelték ki. Az előleges könyvengedélyezés mellett megvolt az utólagos könyvvizsgálat is. A tiltott könyvek jegyzékét külön állami katalógus foglalta magában. A cenzurai rendeletek végrehajtására a kancellária és a helytartótanács egymással vetekedve ügyelt.
Az 1763. évi királyi rendelet teljes kifejlődésében mutatja az osztrák mintára formált magyarországi könyvellenőrző rendszert. A könyvcenzura élén az esztergomi érsek állt, ő vigyázott a könyvnyomtatókra, a jezsuita cenzorokra és a nyomtatványok felügyeletével megbízott egyéb személyekre. A kinyomtatásra szánt kéziratot a szerző két példányban nyujtotta be a cenzorhoz, az egyik példány a cenzornál maradt, a másikat a hivatalos elbírálás után visszakapta a szerző s ha engedélyt kapott kézirata kiadására, sajtó alá adhatta munkáját. A nyomdásznak szigorú megtorlás terhe mellett tilos volt olyan kéziratot kinyomtatnia, amelyről hiányzott a cenzor imprimatur-ja. Minden nyomdász köteles volt évenkint minden nyomtatványból egy kötött és egy fűzött példányt a cenzura főnökéhez Pozsonyba küldeni, innen a két példány Bécsbe ment az udvari kancelláriához, ugyanide terjesztették be a cenzorok is az általuk megvizsgált és kiadásra engedélyezett nyomtatványok jegyzékét. A cenzorok a maguk bíráló eljárásában különösen arra ügyeltek, hogy a szerző tiszteletben tartsa a vallást és az erkölcsöt, a királyt és a papságot, a hivatalos tekintélyt és a társadalmi rendet. A protestáns szerzőkkel szemben sem volt szabad kíméletlenül eljárniok, arra azonban ügyelniök kellett, hogy új eretnekség ne legyen könyveikben, sérelmek felhánytorgatásával ne foglalkozzanak, a másvallásúakat ne bántsák. A külföldről hozatott könyveket, gondos átvizsgálásuk után, csak akkor adhatták ki tulajdonosuknak, ha nem találtak bennük szabados hangot vagy ártalmas fejtegetéseket.
Ilyen szigorú rendszabások mellett nem volt sok baj a szerzőkkel és a könyvnyomtatókkal. A szerzők féltek a börtöntől, a nyomdászok rettegtek műhelyük becsukása miatt. Időnkint egy-egy szabadabb szólású szerző mégis magára vonta az államhatalom haragját. Debrecenben Mária Terézia királynő a magyar királyi helytartótanács előterjesztésére 1752-ben lefoglaltatta és elkoboztatta Molnár Gergely latin nyelvtanának több mint háromezer példányát, mert az egyik pozsonyi cenzor néhány dícsérő mondatot talált benne Rákóczi Györgyről s ezt az utalást a «lázadó» II. Rákóczi Ferenc dícsérete gyanánt fogta fel. Pest városát 1757-ben keményen megfeddte a királynő, mert Perthold Lukács tanár előzetes cenzura nélkül merészelte kinyomatni azt a kéziratát, melyben azt állította, hogy a koronázás lényeges feltétele az uralkodás törvényességének; a tanárt elbocsátották állásából, fejtegetéseit elkobozták, a városi tanácsot megdorgálták. Olykor még egy-egy hithű katolikus is összeütközött az államhatalommal. Mikor Biró Márton veszprémi püspök Enchiridion címmel közrebocsátotta a protestánsokat erősen becsmérlő könyvét, a királynő 1751-ben ezt a munkát szintén elkoboztatta, egyben felhívta a protestánsok figyelmét arra, hogy máskor ne merészeljék panaszaikat a külföld tudomására hozni. Az elkobzás ugyanis idegen nyomásra történt: Nagy Frigyes porosz király és XIV. Benedek pápa közös megegyezéssel jártak közben a bécsi udvarnál, hogy lépjen fel a felekezeti békét sértő veszprémi püspök ellen.
Hogy a moccanást sem tűrő államhatalom milyen erős kézzel őrizte a társadalmi rendet, erre nézve számos jellemző példát lehetne felhozni. Itt csak egy tanulságosabb esetet. A magyar nemesség Mária Terézia uralkodása alatt félni kezdett előjogai megnyirbálásától s nagyon felháborodott az urbárium behozatala miatt, ekkor egy sárosmegyei nemesúr, Péchy István, azt találta írni egyik kéziratos latin értekezésében, hogy a magyarnak még nem rozsdásodott kardja hüvelyébe. A nem is egészen tökéletes eszű embert elfogták, mint lázítót és felségárulót Kassán jobbkeze megcsonkítására és halálra ítélték, azután mégis megkegyelmeztek neki s 1770-ben bebörtönözték a gráci várba. Mikor József császár trónra lépett, hazabocsátotta a szerencsétlent: «Ez az ember hány százezer embert állíthat ki ellenem? Engedjétek el! Hadd fusson a bolond!»
II. József cenzurai rendeletei felszabadították az írókat és könyvnyomtatókat a szellemi bilincsek alól, a francia forradalom véres jelenetei azonban újból visszahozták az előleges könyvvizsgálattal járó nehéz időket. A tapasztalat azt mutatta, hogy a sajtó bujtogató hatásának csak a szigorú ellenőrzés vethet véget s a lázadásra hajlamos néptömeg nem érdemli meg a szabad vélemény-nyilvánítás kiváltságát.
Még a magánügyekbe való beleavatkozás is rendszerré vált, annál inkább a politikai eszmék hatósági ellenőrzése. I. Ferenc királyt a francia forradalom eseményei rémülettel töltötték el, megnyugtatására a cenzura igáját mind szorosabban nyomták a nemzet nyakába. 1792-től kezdve a bécsi udvari kancellária tudta nélkül semmit sem volt szabad kinyomatni, ami a magyar nemzetre vonatkozott. Az Országos Levéltárban mai napig őrzik azokat az osztrák mintára készült utasításokat, amelyeknek segítségével a színműírókat meg lehetett büntetni. A régi társadalmi rend hívei szívesen vették, ha az állam minél több kellemetlenséget okoz a világi színészetnek; szerencse, hogy a nagyurak is szerettek mulatni s így a hatóság némi kíméletre kényszerült.
A nyomdászok és a könyvkötők szintén ellenőrizték egymást s ahol csak lehetett, kellemetlenkedtek kartársaiknak. Egymást kölcsönösen beárulták, följelentéseket küldöztek a hatóságokhoz és a püspökökhöz, pörösködtek a bíróságok előtt. A királyi helytartósággal, a városok tanácsaival, a cenzorokkal és az írókkal örökös bajuk volt. Az egyik könyvnyomtató irigykedett a másikra, nem egyet a bizományosa csalt meg, máskor az író nem fizette ki a megrendelt könyvet, időnkint a nyomdai személyzet ment panaszra a hatósághoz a fizetésükkel adós mester ellen. A nyomdász az országos vásárok vevőközönségének dolgozott, csakúgy, mint bizományosa, a könyvkötő. Ha a vásár rossz volt, megakadt az üzem, a bizományos nem törlesztette adósságát, a nyomda viszont nem fizette sem a megrendelt papiros árát, sem személyzetét.
A hivatásos könyvkereskedelmet Pest városában is a könyvkötők könyvárusítása előzte meg. A pesti tanács 1755-ben – mikor még csak egy hivatásos könyvkereskedő élt Pesten – úgy intézkedett, hogy az országos vásárok alkalmával valamennyi könyvkötő ugyanazon a helyen árulja portékáit s így ne legyen okuk panaszra a rossz piaci elhelyezés ellen. A pesti könyvkötő mind német volt, vásárlóik is német nyomtatványokat vettek, de azért a magyar nemesurak és papok kedvéért magyar és latin könyveket is tartottak raktáron.
Az első pesti könyvkereskedést Maus Gellért kölni származású könyvárus alapította Mária Terézia uralkodásának első évtizedében. 1748-ban lett pesti polgárrá; halála után, 1774-ben, két bajor eredetű pesti polgártársa vette meg üzletét: Weingand János Mihály és Köpff János György. Még II. József uralkodásának elején is ez az egyetlen társascég szolgálta ki könyvekkel a pesti közönséget, nem számítva a könyvnyomdák és könyvkötők alkalmi könyvelárusítását. Köpff halála után, 1785-től kezdve, özvegye és Weingand külön folytatták az üzletet, a Köpff-féle könyvkereskedés később megszűnt, a Weingand-féle 1800-ban Eggenberger Józsefé lett.
Könyvkereskedés Mária Terézia királynő uralkodásának utolsó évtizedében is kevés volt az országban, de az 1772-ben kibocsátott helytartótanácsi könyvkereskedelmi rendelet már azt bizonyítja, hogy az állami hatóság számított a vállalkozó kedv megnövekedésére. Ez a rendelet ugyanolyan képzettséget kívánt a magyarországi könyvárusoktól, mint aminőt Ausztriában követeltek. Könyvárusi jogot csupán az kaphatott, aki inaséveinek elvégzése után négy évig dolgozott valamelyik könyvkereskedésben s bibliografiai ismereteiből valamelyik egyetem tanári bizottsága előtt vizsgát tett; boltot csak az nyithatott, aki erre a helytartótanácstól engedélyt nyert. A könyvkereskedő-inasnak a latin és német nyelven kívül még egy külföldi nyelvet kellett ismernie. A magyar nyelv tudását nem követelték.
Attól kezdve, hogy Pest 1784-ben megkapta a budai egyetemet s II. József császár uralkodása alatt az ország kereskedelmi középpontja lett, szellemi élete rohamosan kezdett fejlődni. Művelődésre hajlamos lakói a német és latin kultúra szolgálatában álltak, könyveket elsősorban Németország szállított számukra. I. Ferenc király uralkodásának elején, 1792-ben, a három könyvnyomtató (Paczkó Ferenc Ágoston, Landerer János Mihály, Trattner János Tamás) mellett már öt könyvkereskedő (Lindauer János, Pauer Mihály, Stahel és Kilián, Strohmayer Ignác, Weingand János Mihály) volt Pesten. Latin, német, francia könyveket árultak. A magyar könyvek árusítását inkább csak a könyvkötők vállalták, mert a magyar könyveknek ebben az időben a ponyván akadt legjobb keletük. A könyvkötők a nevezetesebb országos vásárokra egész könyvraktárt hurcoltak magukkal eladás végett. Sátraikat sokan fölkeresték, bár a vallásos munkákon, kalendáriumokon és ponyvatermékeken kívül alig kelt el más magyar könyv.
A nyomdászok és a könyvkereskedők ennek a századnak második felében már könyvjegyzékeket is hoztak forgalomba. Fokozta az olvasókedvet, hogy az 1790-es években néhány élelmes könyvkötő kölcsönkönyvtárat rendezett be, mások megpróbálkoztak régi könyvek gyüjtésével és eladásával. Az első könyvkölcsönző boltok és antikváriumok olcsó áraikkal igyekeztek magukhoz csalogatni a közönséget; ebben az üzleti ágban különösen Mosóczy Institoris Gábor pesti könyvkötő ügyeskedett; magyar olvasó kabinetjét I. Ferenc király uralkodása alatt «a méltóságos Ürményi uraság házánál, az evangyélikusok templomának ellenében által» rendezte be.
A könyvforgalom céljait hasznosan szolgálták a nyilvános árverések. Egy-egy tudós férfiú halála után családja áruba bocsátotta az elhúnyt könyveit; 1784-ben az egyetemi könyvtár is árverésen értékesítette a helyiségeit terhelő másodpéldányokat.
Mivel íróink ritkán kaptak kiadót, munkáikat kénytelenek voltak a maguk költségén kinyomatni. Az árusítást többnyire barátaikra bízták, ezek viszont az olvasóközönség hazafiságához föllebbeztek. Néhány gazdagabb ember tíz példányt is megvett egy munkából, csakhogy hazafiságát, gavallérságát és a szerző iránt érzett jóindulatát kimutassa. Mikor Benkő Ferenc nagyenyedi professzor kinyomatta magyar ásványtanát, ötven darabot küldött Kazinczy Ferenchez, hogy mielőbb adja el. Tudományos munkára ebben az időben bajos volt vevőt keríteni, Kazinczy Ferenc úgy segített magán, ahogyan lehetett. Tíz példányt elküldött a soproni Magyar Társaságnak. «Részeltetlek benneteket is – így írt többek között a soproni ifjakhoz – ismeretlen, de szívesen szeretett társak, azon szolgálatban, melyet ennek a nagy nevezetű tudósnak én teszek, munkáját ismeretlen környékekre juttatván. Kérlek, az ide rekesztett 10 nyomtatványt adjátok el s árát, az az 20 forintot, küldjétek Stahel és Kilián uraknak pesti boltjokba, hogy azt ott felvehessem és barátomnak beküldhessem.» (1792.)
Nagy baja volt a hazai könyvkereskedelemnek, hogy a könyvárusok idegenből vándoroltak be, magyarul nem tudtak s a német könyvtermelést támogatták. A német kultúrának ezek a szívós védői csak kényszerűségből foglalkoztak magyar könyvek eladásával, sokan közülök nem is tartottak magyar könyveket boltjaikban. Alkalmazottaik sem tudtak magyarul, a csak magyar nyelven beszélő olvasóközönség valósággal ki volt zárva üzleteikből.
Kik vásároltak ebben az időben – a XVIII. század utolsó évtizedeiben – könyveket? Elsősorban az egyetemi tanárok és egyetemi hallgatók, azután a tehetősebb papok, néhány tisztviselő, katonatiszt, orvos. Mikor a Weingand-Köpff-féle pesti könyvkereskedőcég kétfelé vált s 1786-ban egybeállították adósaik névjegyzékét, a könyvvásárlók kifizetetlen számlái igen nagy összegeket tettek ki, viszont a feloszló társascég is sok pénzzel tartozott a bécsi, lipcsei, augsburgi, göttingai, strassburgi, berlini könyvkiadóknak. A leghírhedtebb adósok a vidéki könyvkötők voltak; ezek ugyanis csak nagynehezen tudták behajtani künnlevőségeiket az olvasni szerető, de fizetni nem tudó papoktól és nemesuraktól.
Közkönyvtárak segítségével kevesen elégíthették ki olvasókedvüket. Néhány katolikus és protestáns főiskola könyvgyüjteményén kívül nem volt más közhasznú bibliotéka. Az iskolák nem adtak pénzt magyarnyelvű könyvekre; latin munkákat vásároltak; magyar, német, francia, olasz kiadványok csak adomány vagy hagyaték útján jutottak a könyvtári helyiségek polcaira. Még a debreceni református kollégium könyvtárában sem volt száz magyarnyelvű könyv a XVIII. század első évtizedében. A nevezetesebb külföldi munkák megszerzéséről akként gondoskodtak, hogy a németországi, svájci, hollandiai és angliai egyetemekre kiküldött ifjakkal hozattak haza könyveket a kollégiumi könyvtár számára. A protestánsokat is, a katolikusokat is elsősorban a hittudomány, jog, történelem és a görög-latin irodalom vonzotta.
A Jézus-társaság feloszlatása Mária Terézia királynő korában s a legtöbb szerzetesrend eltörlése II. József uralkodása alatt nagy könyvforgalmat teremtett, a kolostorok kéziratait és nyomtatványait részint egyes katolikus iskoláknak adták, részint elárverezték. Hatalmasan meggyarapodott ekkor az egyetem könyvtára is: Magyarország legnagyobb könyvgyüjteménye a XVIII. században. Voltaképen ez volt az első nyilvános könyvtár s egyben a legrégibb állami közgyüjtemény hazánkban. Alig helyezték át az egyetemet Nagyszombatból Budára, mindjárt megnyitották a könyvtárt a nagyközönség előtt a királyi palotában. Naponkint alig akadt néhány olvasó; nem szaporodott a számuk akkor sem, mikor az egyetemi könyvtár 1784-ben Budáról Pestre került. A húszezer kötetet számláló könyvgyüjtemény tervszerű gyarapításáról az egyetemi tanárok óhajtásainak meghallgatásával a királyi kormány gondoskodott; minden szaktanár meghozathatta a céljainak legjobban megfelelő latin és német tudományos munkákat.
A főpapok közül különösen gróf Esterházy Károly egri püspök és gróf Batthyány Ignác erdélyi püspök vásárolták kitartóan a kéziratokat és nyomtatványokat. Az egri püspök az 1760-as évektől kezdve harminc esztendőn keresztül tizenhatezer kötetet szerzett egyházmegyéjének könyvtára számára; az erdélyi püspök a XVIII. század utolsó két évtizedében Gyulafehérvárt halmozta össze a kéziratos kincseket, ősnyomtatványokat, régebbi és újabb tudományos munkákat; ez a gyüjtemény még az egrinél is nagyobb és értékesebb volt. A mágnások közül gróf Ráday Gedeon, gróf Széchenyi Ferenc és gróf Teleki László költött szívesen könyvekre; az elsőnek gyüjteménye ma is megvan a budapesti református hittudományi főiskola Ráday-könyvtárában; a másodiknak adományából keletkezett a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára, a harmadiknak hagyatéka tette naggyá a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárát. Ebből a századból való gróf Teleki Sámuel marosvásárhelyi s báró Bruckenthal Sámuel nagyszebeni könyvgyüjteménye is. A szegényebb sorsú könyvgyüjtők nem versenyezhettek a dúsgazdag főpapokkal és főurakkal. Bod Péter ezer kötetet sem tudott összegyüjteni, bár munkái írásán kívül ebben fáradt egész életén keresztül.
A nyomdák terjedése. – A XVIII. század elején a következő helyeken volt könyvnyomtató műhely: Bártfa (a hanyatlásnak indult evangélikus nyomda betűanyaga a kuruc szabadságharc végén a kassai jezsuiták birtokába került); Brassó (az evangélikus szászok időnkint meg-megálló, nagymultú nyomdája); Csíksomlyó (a ferencrendi szerzetesek nagy időközökben dolgozó könyvsajtója); Debrecen (a város református nyomdája); Kassa (a jezsuiták katolikus nyomdája); Kolozsvár (Tótfalusi Kis Miklós és a reformátusok egyesített nyomdája, továbbá az unitáriusok korán megszűnt műhelye); Komárom (egy Debrecenből odakerült református nyomdász könyvsajtója); Nagyszeben (az evangélikus szászok nyomdája); Nagyszombat (a katolikus egyetem nyomdája.) – 1715: Pozsony. (Az evangélikus polgárság támogatásával a salzburgi Royer János Pál nyomdát alapit, vállalkozását a nagyszombati katolikus papság feljelenti a bécsi udvarnál, de a pozsonyi városi tanács megvédi a nyomdászt s kimutatja a császári és királyi hatóságok előtt, hogy Pozsonynak szüksége van könyvsajtóra. A nyomda 1750-ben Landerer János Mihály kezébe kerül.) – 1724: Buda. (Az ország középpontja a török uralom után csak most jut állandó műhelyhez. A Landerer János Sebestyéntől alapított könyvsajtó az egész XVIII. század folyamán fennáll, bár 1777-ben veszedelmes versenytársat kap a Nagyszombatból Budára kerülő egyetemi nyomdában.) – 1727: Kolozsvár. (Az erdélyi püspök nyomdát állít a kolozsvári jezsuiták számára, a műhely még a Jézus-társaság feloszlatása után is szorgalmasan dolgozik.) – 1728: Győr. (A győri püspök letelepíti az ausztriai Streibig József Antal könyvnyomtatót, a katolikus nyomda erős gyökeret ver, a Streibig-utódok több nemzedéken keresztül nyomtatják kalendáriumaikat s a dunántúli papság kéziratait.) – 1735: Sopron. (Streibig József Antal régebbi sikertelen kisérlete után Schmidt Miklós János állandó nyomdát alapít.) – 1745: Nagyvárad. (A váradi püspök katolikus nyomdája.) – 1749: Kalocsa. (A kalocsai érsek katolikus nyomdája.) – 1754: Nagykároly. (A gróf Károlyiaktól alapított nyomda.) – 1755: Kolozsvár. (A református kollégium hosszú ideig szünetelő nyomdájának újjáéledése.) – 1756: Eger. (Az egri püspök katolikus nyomdája.) – 1756: Pest. (Az első pesti nyomda: Eitzenberger Ferenc Antal könyvsajtója. A vállalatot 1789-ben Paczkó Ferenc Ágoston vásárolja meg). – 1761: Esztergom. (A pozsonyi származású Royer Ferenc Antalnak az esztergomi érsekség szolgálatában álló nyomdája. Ez a vállalkozó szellemű nyomdász szerelte fel már előbb a kalocsai érsek és az egri püspök nyomdáját is.) – 1762: Szakolca. (Hosszú életű magánvállalkozás.) – 1765: Nagyenyed. (A református kollégium sajtója.) – 1769: Temesvár (A Délvidék első nyomdája: az egyetlen könyvnyomtató műhely a Duna-Tisza-Maros közén, a Bácskában a Kunságban, a Jászságban s Arad, Csanád, Csongrád, Békés vármegyék területén. Egy német nyomdászlegény alapítása a császári katonai parancsnokság védelme alatt.) – 1770: Pozsony. (Az olmützi származású Paczkó Ferenc Ágoston könyvnyomtató műhelye. Itt nyomtatták 1780-tól kezdve az első magyarnyelvű hírlapot.) – 1770: Vác. (Katolikus nyomda a váci püspök védelme alatt.) – 1772: Pécs. (Katolikus nyomda a pécsi püspök védelme alatt.) – 1773: Kassa. (A jezsuiták nyomdáját megvásárolja és újjászervezi Landerer János Mihály.) – 1773: Pest. (A Royer Ferenc Antal nevén alapított nyomda igazi tulajdonosa a pozsonyi Füskúti Landerer János Mihály). – 1757: Eperjes. (A Redlitz-család nyomdája.) – 1776: Szombathely. (A soproni nyomda fiókvállalata.) – 1777: Buda. (A nagyszombati egyetemi nyomda folytatása.) – 1778: Lőcse. (A kisebb-nagyobb részletekben eladogatott régi nyomda helyett egy német-tót nyomdász új vállalkozása.) – 1782: Pest. (Trattner János Tamás bécsi központjának fiókja: a harmadik pesti nyomda a XVIII. században.) – 1783: Pozsony. (A nagyszebeni Weber Simon Péter műhelye: a harmadik pozsonyi nyomda a XVIII. században.) – 1784: Pozsony. (Egy ulmi könyvárus könyvsajtója.) – 1785: Marosvásárhely. (Kapronczai Nyerges Ádámnak, a kolozsvári református kollégium művezetőjének, nyomdája.) – 1785: Gyulafehérvár. (A erdélyi püspök katolikus nyomdája.) – 1786: Kassa. (Ellinger János József nyomdája.) – 1789: (Weber Simon Péter pozsonyi nyomdájának fiókja.) – 1789: Selmecbánya. (Egy német nyomdász kis sajtója.) – 1790: Kolozsvár. (Ifjabb Hochmeister Márton nagyszebeni nyomdász műhelye.) – 1794: Kolozsvár. (Bart János nagyszebeni nyomdász műhelye: a hatodik kolozsvári nyomda a XVIII. században.) – Azonkívül szerény igényű és ideig-óráig működő könyvsajtók egyebütt is, így Balázsfalván, Besztercén, Besztercebányán, Diószegen, Késmárkon, Zsolnán.
Irodalom. – Ballagi Aladár: A magyar nyomdászat történelmi fejlődése 1472–1877. Budapest, 1878. – Radvánszky Béla: Bod Péter könyvtárának jegyzéke. Magyar Könyvszemle. 1884. évf. – Koncz József: A marosvásárhelyi ref. kollégium nyomdájának 100 éves története. Marosvásárhely, 1887. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Éble Gábor: Egy magyar nyomda a XVIII. században. Budapest, 1891. – Ferenczi Zoltán: A kolozsvári nyomdászat története. Kolozsvár, 1896. – Rupp Kornél: A Ráday-könyvtár. Magyar Könyvszemle. 1897. évf. – Berkeszi István: A temesvári könyvnyomdászat és hírlapirodalom története. Temesvár, 1900. – Némethy Lajos: Nyomdászok, könyvkereskedők és könyvkötők Budán és Pesten a XVII. és XVIII. században. Magyar Könyvszemle. 1901. évf. – Csűrös Ferenc: A debreceni városi nyomda története. Debrecen, 1911. – Baranyay József: A komáromi sajtó története. Budapest, 1914. – Pitroff Pál: A győri sajtó története. Győr, 1915. – Gárdonyi Albert: A magyarországi könyvnyomdászat és könyvkereskedelem a 18. században. Budapest, 1917. – Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon a legrégibb időktől napjainkig. Magyar Könyvszemle, 1923–1924. évf. – Gulyás Károly: Gróf Teleki Sámuel könyvtáralapítása. Pásztortűz. 1925. évf. – Zolnai Béla; II. Rákóczi Ferenc könyvtára. Magyar Bibliofil Szemle. 1925. évf. – Iványi Béla, Gárdonyi Albert és Czakó Elemér: A királyi magyar egyetemi nyomda története 1577–1927. Budapest, 1927. – Gárdonyi Albert: Régi pesti könyvkereskedők. Magyar Könyvszemle. 1928. évf. – Novák László: A nyomdászat története. IV. köt. Budapest, 1928. – Rácz Lajos: Irodalmunk nemzetietlen korának okai. Az Országos Református Tanáregyesület Évkönyve. 22. évf. Debrecen, 1928. – Schermann Egyed: Adalékok az állami könyvcenzura történetéhez Magyarországon Mária Terézia haláláig. Budapest, 1928. – Teleki Domokos: A marosvásárhelyi Teleki-könyvtár története. Erdélyi Múzeum. 1930. évf.
