NÉHÁNY TANULSÁG.
NÉHÁNY TANULSÁG.
A TÖRÖK uralom alól való felszabadulás visszaállította Magyarország és Erdély területi épségét, de egyben a magyar nyelv és a nemzeti önállóság súlyos veszedelmét jelentette. A Habsburg-dinasztia az 1780-as évekig nem indított ugyan nyílt hadjáratot a magyar nyelv és az ősi hagyományok ellen, csak épen magára hagyta a nemzetet minden nacionalista szellemi törekvésében. A külföldi szemlélődők előtt köztudottá vált, hogy a magyarság összezsugorodik, erejét egyre jobban veszti, már csak multjából él. Herder a német közvéleménynek adott kifejezést, mikor azt jósolta, hogy a Duna-Tisza partjain élő lakosság és nyelve lassankint el fog tűnni a föld színéről. «Kacagom én, amit Herder a magyar nyelvnek s népnek elenyészése felől jövendöl. Herder hamis próféta. A magyar nyelv s nép elenyészni nem fog soha:» mondta a hírhedt jóslatra Kazinczy Ferenc. Tegyük azonban hozzá, hogy mikor a nyelvújítás vezérének ez a büszke cáfolata elhangzott, akkor a magyarság már túl volt azon a veszedelmen, amely a XVIII. század legnagyobb részében állandóan fenyegette.
Boldogtalan nemzet! Mindenkitől elhagyatva vergődött az Alföld síkságán, a Dunántúl dombos tájain, a Felvidék bércei közt és Erdély völgyeiben. És boldog nemzet! Pusztán a maga fiainak hallatlan erejéből – urainak és parancsolóinak ellenére is – kiverekedte magát a halálos ítélet elzártságából. Más népfajokat uralkodóik szilárd akarata emelt magasba, más országokban az arisztokrácia hálás volt rangbeli tündökléséért és kiváltságos jólétéért, nálunk idegen volt a király, kevés kivétellel külföldön lakott és magyarul is alig tudott az arisztokrácia. Elszomorító jelenség! Ezekre a minden más nemzet kebelében ismeretlen típusú mágnásokra mondotta Kisfaludy Sándor, a honfoglaló ősök nemes leszármazottja: «Vannak magyarok, és pedig nagyok, kik egy-egy rút eves kelevény szerint dúlják, emésztik mérgükkel ezt a nemzeti testet; kiket, ha rajtam állna, életükkel és nevükkel együtt kitörlenék én a magyar föld színéről. Vannak közöttünk olyanok, kik a magyar földnek csak annyi porára sem méltók valóban, amennyit egy kis szél szemünkbe vethet. De eljövendő, úgy remélem, a nap, mely majd igaz törvényt teszen s ítél ezekről».
Az egyik oldalon a dinasztia, az arisztokrácia és a katonaság, a másik oldalon a nemesség, az alsópapság és a parasztság, a kettő között a főpapság és a polgárság: ebből a reménytelen társadalmi környezetből kellett kiemelkednie a magyar irodalomnak. A szellemi erőfeszítések csak a nemesség és az alsópapság támogatására számíthattak, az ő műveltségük azonban jó ideig sokkal csekélyebb volt, hogysem fölemelkedhetett volna a könyvolvasás szükségérzetéig. Mégis közülük jöttek azok az útjelzők, akik – ha eleinte csak egymásnak írtak is – szembeszálltak a kétségbeejtő közömbösséggel s megmutatták, hogy egy mindenkitől elhagyott nemzetet is fel lehet támasztani szellemi aléltságából.
A vallásos irodalomnak a XVIII. század folyamán már nem volt vezérszerepe a könyvtermelésben, a hírlapírás meg egyenesen világi szelleművé tette a gondolkodást. A szépírók a külföldi klasszikusok nyomán indultak el, témáik azonosak voltak a latin, német, francia, olasz, angol írók témáival. A XIX. század jobbágyfelszabadító törekvése és a XX. század szociális problémája ekkor még alig izgatott valakit, a polgár és a paraszt egyformán nyugodt volt a maga vallásos érzelmeiben és zavartalan megélhetésében. A szépirodalmi érdeklődés eléggé korlátozott: a valláserkölcs világfelfogása szerint zengte egyszerű örömeit és bánatos érzelmeit a lírikus, a szerelemről és a hazáról énekelt a dalköltő, kortársait dicsőítette és siratta az alkalmi verselő, harci eseményeket vagy mulattató históriákat öntött verses formába az epikus, Árpád vitézei és Fanni alakja körül csapongott a regényíró képzelete, a divatosabb külföldi érzékenyjátékokat és bohózatokat dolgozták át magyarra a színművek szerzői. A konzervatív világfelfogásnak csak a század utolsó két évtizedében mondott ellent a francia forradalom szabadságeszméinek megvalósítását sürgető szellemi irány. A nyelv és stílus megújításának vágya nemcsak óhajtás volt, hanem elszánt akarat is: nélkülözhetetlen feltétele az irodalmi fejlődésnek.
A magyar nyelv és a latin nyelv küzdelmében a tudományos irodalom megmaradt az egész Európához szóló latin könyvírás hagyományos szokása mellett, de a szépirodalomban a nemzeti nyelv a század vége felé háttérbe szorította a latinságot. Magyarul egyre több könyv jelent meg, az időszakos sajtó megindulása kedvezően hatott az általános irodalmi érdeklődésre, az első magyar színtársulat működése megindította a nagyobb arányú színműirodalmat.
A magyar irodalommal párhuzamosan nem-magyarajkú honfitársaink is serényen dolgoztak azon, hogy értelmiségük körében irodalmi életet teremtsenek. Ezt a törekvésüket a németek főként könyvek, hírlapok, színielőadások segítségével mozdították elő s a vallás, a költészet és a történetírás az a három középpont, amely köré olvasókat gyüjtöttek. A tótok, románok és szerbek magyarországi irodalma a magyarság hatalmas méretű szellemi termelése mellett természetszerűen háttérbe szorult; mégis az öntudat és lelkesség annyi volt ebben a többágú kisebbségi irodalomban is, hogy fejlődésének rendszeres áttekintése kinőne e mű kompozíciójának keretei közül.
A tótok könyveiben a cseh nyelv uralkodott mindaddig, míg BERNOLÁK ANTAL pozsonymegyei, utóbb érsekújvári katolikus plébános az 1780-as évektől kezdve szembe nem helyezkedett a cseh irodalmi hagyományokkal. A jeles nyelvtudományi képzettségű egyházi férfiú a tót népnyelvet irodalmi nyelvvé emelte, a katolikus tótokat anyanyelvük megbecsülésére buzdította, a cseh nyelv irodalmi használatát az evangélikus tótok templomaiba szorította vissza. Működése nyomán egyre többen vallották azt az elvet, hogy a tót nyelv önálló nyelv a szláv nyelvcsaládban, nem pedig a cseh nyelv durvább szójárása; aminthogy a tót nép is különálló egység s nem a cseh nemzet egyik távolabb eső része. Egyébiránt ebben a korszakban a XVIII. század elejétől kezdve egyre több szlovákizmus csúszott a tót íróktól használt cseh nyelvbe, mert a felvidéki papok akaratlanul is belekeverték cseh irodalmi stílusukba a tótnyelvi sajátosságokat. MÁCSAY SÁNDOR pálosrendi szerzetes prédikációiban és GAVLOVICS HUGOLIN ferencrendi áldozópap egyházi beszédeiben különösen szembetűnő ez a tótosodás. Szívósabban őrizték az irodalmi nyelv cseh tisztaságát az evangélikus írók: BÉL MÁTYÁS pozsonyi lelkipásztor, DOLEZSAL ÁGOST turócmegyei prédikátor; HRUSKOVICS SÁMUEL besztercebányai lelkész, KERMANN DÁNIEL trencsénvidéki szuperintendens, PLACHY ANDRÁS turócmegyei esperes. Munkásságuk tere a hitbuzgalmi próza és az egyházi költészet.
A görögkeleti vallású románság egy részének a katolikus vallásra való áttérése a XVIII. század elejétől fogva mély szakadékot vont a két hit papjai közé. Az óhitűek árulókat láttak a Rómával kötött unió elfogadóiban, mégis a görögkatolikusok köréből kerültek ki az 1780-as évektől kezdve azok az írók, akik közelebb vitték népük szellemi színvonalát az erdélyi magyarság és németség műveltségéhez. A katolikus szemináriumokban képzett papok megismerték nyugat műveltségét s rajta voltak, hogy segítsenek a román papság lelki elmaradottságán. Valóságos nemzeti ébredés volt ez, mely nem Moldva és Havasalföld felől indult meg, hanem Róma, Bécs és Buda felől. Kialakul egy latinos irány, ez büszkén hivatkozik az oláhság római eredetére s a nép nyelvét közelebb viszi könyveiben a klasszikus latinhoz. E nyelvtisztító nemzeti iskola hatását az egész román nyelvterület megérzi, e hatás alól az ortodox románság sem vonhatja ki magát. Három görögkatolikus szerzetes ennek a szellemi fejlődésnek megindítója: MICU-KLEIN SÁMUEL, a bécsi Pazmaneum teológusa, utóbb balázsfalvi tanár, majd a budai egyetemi nyomda korrektora és cenzora; SINKAI GYÖRGY, az egyik római hittudományi főiskola hallgatója, utóbb az erdélyi görögkatolikus iskolák tanfelügyelője, majd a budai egyetemi nyomda alkalmazottja; MAIOR PÉTER római teológus, utóbb balázsfalvi tanár, majd görgényi esperes, végül könyvvizsgáló a budai cenzura mellett: mind a három magyarul és latinul tökéletesen tudó erdélyi ember. Hitbuzgalmi, nyelvészeti és történettudományi munkásságuk a román nyelv és irodalom művelésére korszakos hatású. A latin triász elvei Magyarországból és Erdélyből – Budáról és Balázsfalváról – átkerülnek a két oláh vajdaságba is; ott lassankint épen úgy felrázzák aléltságából a szunnyadó román szellemi életet, mint ahogyan itthon is életre keltik – a XIX. század folyamán – a görögkeletiek nyelvművelő érdeklődését.
A magyarországi szerbek irodalmi törekvéseinek kezdetei is erre a századra esnek. A görögkeleti vallású, cirillbetűs szerbség egészen elkülönül a római katolikus hitű, latinbetűs horvátságtól; világi papjai és szerzetesei orosz hatás alá kerülnek; íróik több emberöltőn keresztül egyházi szláv elemekkel átszőtt orosz-szerb nyelven írnak. Szellemi életük legfőbb táplálója a vallás és a história.
Szerbia régi irodalmát ez a magyarországi szerb irodalom jelentékenyen továbbépíti. Nyugat kultúráját is néhány magyar-délvidéki úttörő pap – elsősorban RAJICS JÁNOS hazai származású rác szerzetes – próbálja továbbvinni a még mindig török iga alatt szenvedő balkáni szerbség felé. Magyarországi szerb ember alapítja meg a XIX. század elején Belgrádban az első szerbiai középiskolát. Ez a görögkeleti szerzetes, a temesmegyei OBRADOVICS DEMETER, sikeresen iparkodik megtisztítani anyanyelvét az egyházi szláv és az orosz nyelv zavaró hatásától s a papság szűkkörű irodalmát az egész szerbség nemzeti nyelvű irodalmává akarja kibővíteni. Kulturális ébresztő munkájának és irodalmi működésének hatása igen nagy. Nemcsak az élő nyelvhez való közeledés fontosságát, hanem a nyugateurópai kultúra befogadásának szükségességét is bátran hirdeti, óvja népét a vallásos vakbuzgóság papi túlzásaitól, megismerteti fajtestvéreivel az európai civilizáció eszméit. Szmirnától Párisig és Velencétől Lipcséig nagy utakat tesz meg, hogy tanulásával népe szolgálatára állhasson. Önéletírása igazi regény, amellett megvan benne a korrajz és a jellemfestés minden értékes vonása.
A tót, román és szerb ébredés az 1780-as évektől kezdve nyomon követi a magyar irodalom föllendülését, a bécsi kultúrélet hatása a nemzetiségi vezetőférfiakra igen nagy, de a XIX. század elején már Buda és Pest veszi át mind a román, mind a szerb szellemi törekvések irányítását. A magyar fővárosból Balázsfalvára és Újvidékre, innen a két oláh vajdaság és a balkáni szerb föld felé sugárzik a nyugati világtól és a magyar értelmiségtől nyert kulturális indítás árama.
A XVIII. századvégi tót, román és szerb irodalmi megújhodás egyelőre csak néhány papnak szólt s ez a kis olvasóközönség még a XIX. század első felében is csak lassan gyarapodott. Hazai nem-magyarajkú honfitársainknak nem volt sem arisztokráciája, sem nemessége, a parasztember pedig nem olvasott. Sokakat nemesítettek ugyan közülük, de ezzel együtt mindjárt hozzá is kapcsolták őket a magyar nemességhez; voltaképen tehát csak a városi polgárságra támaszkodhattak volna, de a városokban a németség uralkodott. A tót, román és szerb papok csak a jövőnek írtak, mert még egyházi pályatársaik túlnyomó nagy része sem érdeklődött semmiféle szellemi munka iránt. A görögkeleti papság körében tulajdonképen még papnevelés sem volt, az egyházi embereket a lelkipásztorságra vagy szerzetesi életre alkalmasnak látszó falusi legényekből válogatták össze, rövid ideig tartó tanfolyamon megtanították őket a legszükségesebb szertartásokra, ennek befejezésével a gyakran még írni sem tudó pópa kiment valamelyik faluba vagy bevonult egy kolostor falai közé. Ezek között az egyszerű emberek között több tüzes lélek akadt, tanulmányaik hiányát szorgalmukkal pótolták s el nem lanyhuló fajszeretettel szőtték ábrándjaikat a jobb jövőről és nemzetük elkövetkező nagyságáról. Különösen áll ez a románokra és a szerbekre, mert a tótok – csakúgy, mint a németek – tanultabb fiaikkal javarészt beleolvadtak a magyarságba.
Hogy a román és szerb irodalom hazai úttörőinek milyen kétségbeejtő szellemi és erkölcsi alacsonyságból kellett kiemelniök népüket, arról az egykorú hiteles történeti följegyzések eléggé tájékoztatnak. A magyarországi románok és szerbek életszínvonala magasabb volt ugyan balkáni fajtestvéreikénél, de a mai ember szemével nézve így is szörnyű kép tárul elénk, ha a XVIII. századi hivatalos jelentéseket és bizalmas magántudósításokat olvassuk. Amint végeszakadt az ország valamelyik táján a magyar világnak vagy a német letelepülésnek, mindjárt barbárrá vált a vidék, félelmessé a hegy, völgy, pusztaság. Mikor II. József császár, a szerbek pártfogója és a románok barátja, 1768-ban beutazta Magyarországot, többek között ezeket írta anyjának, Mária Terézia királynőnek: «A szerbek és az oláhok vakon engedelmeskednek papjaiknak, de abban mégis különböznek egymástól, hogy az oláhok engedelmessége e nép leírhatatlan tudatlansága és butasága miatt szolgai engedelmesség, míg a szerbeket vallásos buzgalom vezérli, jóllehet ezek is meglehetősen tudatlanok. A lelkészkedő papság, mely műveletlen parasztokból ujoncoztatik s általában olvasni sem tud, nem való az evangéliumok magyarázatára vagy a szentkönyvek értelmezésére. Lehetetlen, hogy az ilyen papság a nép nevelését és művelését előmozdítsa. Különben a népiskolákat, az ifjúság nevelését sem a szerbek, sem az oláhok nem ismerik. Ezer ember között egyet sem lehet találni, aki anyanyelvén írni és olvasni tudna. A hitelemzés és a prédikáció ismeretlen dolog náluk. Maguknak a püspököknek is minden igyekezetük csak odairányul, hogy minél több pénzt csikarhassanak ki s azt haszontalan kéjelgésekkel elfecséreljék». Egy német utazó, Lehmann János, 1785-ben szintén a papságot teszi felelőssé a nép állati magatartásáért, holott minden ember nevelhető a jóra: «Nem elég azt mondani: az oláh olyan, mint a barma. Jaj nektek, kik felelősek vagytok lelkükért! Ti, a papok elöljárói, űzzétek el a pópákat és neveljetek olyan papokat, akik akarnak és tudnak használni. A mostaniak nemcsak tudatlanok, hanem gonoszak és olyanná teszik nyájaikat is. Ritkán történik, hogy a pópa ne volna belebonyolítva valamely oláhnak büntető pörébe, Minden felakasztott oláh mellé akasszák oda pópáját is, mert ő az oka a bűnnek».
Tót, szerb, román írók:
BERNOLÁK ANTAL (szül. 1762. október 4. Szlanica, Árva megye; megh. 1813. január 15. Érsekújvár) római katolikus pap. Nemesi családból született, már pozsonyi iskolázása idején feltűnt kitűnő nyelvérzékével, 1792-től kezdve a pozsonymegyei Cseklész falu plébánosa volt, ebből a kis tót községből élete vége felé került át a magyar Érsekújvárra. A cseh nyelven író evangélikus szlovákokkal szemben először ő használta irodalmi nyelvül a tótot. Az 1790-es években egész kis írói kört vont maga köré magyarlelkű, de anyanyelvükhöz is ragaszkodó katolikus tót papokból. Érintkezésük középpontja Nagyszombat volt. – Dissertatio philologico-critica de litteris slavorum. Pozsony, 1787. (A II. József császár uralkodása alatt kiadott mű méltán keltett feltűnést a szlávok világában. A tót irodalmi nyelv alapjait ez a Dissertatio rakja le.) – Grammatica slavica. Pozsony, 1790. (Az első igazi tót nyelvtan. A nagyszombati szlovák nyelvjárás alapján készült, bár maga a szerző árvamegyei ember volt. Később Bresztyánszky Antal fehérmegyei plébános latinból németre fordította: Slovakische Grammatik. Buda, 1817.) – Etymologia vocum slavicarum. Nagyszombat, 1791. (Nyelvészeti fejtegetések.) – Halottas beszéd. Komárom, 1809. (Az egyik nyitramegyei plébános temetése alkalmából magyar nyelven mondott egyházi szónoklat.) – Slowar slowenskicsesko-latinsko-nemecko-uherski. Hat kötet. Buda, 1825–1827. (Halála után megjelent tót-cseh-latin-német-magyar szótára. A hatalmas munkát Rudnay Sándor esztergomi hercegprímás és Palkovics György esztergomi kanonok nyomatták ki a maguk költségén.)
HRUSKOVICS SÁMUEL (szül. 1700 körül, Korpona, Hont megye; megh. 1748. szeptember 1. Besztercebánya) evangélikus pap. Tanulmányait a felvidéki ágostai hitvallású iskolákban és a vittenbergai egyetemen végezte, itthon az egyik hontmegyei faluban volt prédikátor, 1732-ben Besztercebányára került lelkipásztornak. 1744-től kezdve ágostai hitvallású evangélikus szuperintendensi tisztet töltött be, de hitvédő magatartása miatt Mária Terézia pozsonyi kormányhatóságaival sok baja volt. Bár cseh nyelven írt, irodalmi munkássága mégis nevezetes, mert Tranoscius György híres énekeskönyvét gondosan átdolgozta, közel száz énekkel bővítette s így az evangélikus tótság lelki épüléséhez nagy mértékben hozzájárult. (Tranoscius György liptószentmiklósi lelkipásztor XVII. századi csehnyelvű énekeskönyvét a hazai ágostai hitvallású tótság a Szentírás mellé helyezte, a hívők ebből énekeltek a templomokban, a szülők ezt a könyvet adták ajándékba gyermekeiknek. Trencséntől Békés megyéig fogalom volt a «Tranoscius» még a XX. században is. A jámborabb luteránus tót a Tranoscius néhány dalának eléneklésével ébredt s napi munkája végeztével újból énekelt kedves könyvéből. A jobbfejű parasztok könyv nélkül tudták a félezer ének legnagyobb részét.)
MAIOR PÉTER (szül. 1753. Mezőkapus, Torda-Aranyos megye; megh. 1827. február 14. Buda) görögkatolikus román pap. Tanulmányait jórészt magyar iskolákban – Marosvásárhelyt és Kolozsvárt – végezte. Balázsfalváról 1774-ben püspöke jóvoltából Sinkai Györggyel együtt Rómába került, itt eszmélt arra, hogy anyanyelvének milyen erős a kapcsolata a latin és az olasz nyelvvel s ez a szoros nyelvi viszony egyúttal az egykori közös nagyság tanujele. Úgy látta, hogy a románok a régi rómaiak egyenes leszármazottai; kötelességének érezte, hogy földerítse anyanyelve multját és jelenét. Rómából hazatérve a balázsfalvi szerzetesek közé vonult, napközben a görögkatolikus szeminárium kispapjait oktatta Dákó-Románia eszméjének szellemében, esténkint nyelvi tanulmányokkal foglalkozott. Miután püspökével különböző egyházi kérdésekben nem tudták egymást megérteni, a balázsfalvi bazilita kolostorból a szászrégeni plébániára ment, utóbb görgényi esperes lett, de évek mulva úgy érezte, hogy tudományos pályája érdekében távoznia kell Erdélyből. Állást kapott a budai egyetemi nyomdánál és a cenzuránál, itt dolgozott korrektori és revizori minőségben élete végéig. – Istoria pentru inceputulu romaniloru in Dacia intocmita. Buda, 1812. (A román nyelv eredetéről szóló könyv szembeszállt azokkal, akik nem akarták elismerni a románságnak Trajanus római legionáriusaitól való származását.) – Ortographia romana sive latino-valachica una cum clavi. Buda, 1819. (A cirill betűk használatának kárhoztatása s annak bizonyítása, hogy a latin írás jobban megfelel a román nyelv jellegének.) – Lesicon romanescu-latinescu-ungurescu-nemtescu. Buda, 1825. (Ez volt a híres budai szótár: a Lexikon de Buda. A szószármaztató román szógyüjteményt több társával együtt készítette, de soviniszta szellemű etimológikus lexikona csak halála után jelent meg.)
MICU-KLEIN SÁMUEL (szül. 1745. Nagyszeben vidékén; megh. 1806. május 14. Buda) görögkatolikus román pap. Klein neve a Micu németre fordítása. Tanulmányait Alsó-Fehér megyében a balázsfalvi püspöki szemináriumban végezte, az itteni szentbazilrendi kolostor szerzetesei közé lépett, hat esztendeig a bécsi Pázmány-intézetben tanult. 1772-ben nagy tervekkel tért vissza Balázsfalvára, de egyelőre meg kellett elégednie azzal, hogy püspöke megbízta a matematika és az erkölcstan tanításával. Újból Bécsbe került, ekkor már a görög katolikus teológusok számára alapított szeminárium tanulmányi felügyelője lett; 1784-ben ismét Balázsfalván tanított, de a falusi élet elzártsága meghasonlást keltett nagyratörő lelkében; összetüzött püspökével, Budára ment, sikerült bejutnia az egyetemi nyomdához s mint román cenzor és nyomdai javító haláláig itt maradt. Munkáinak legnagyobb része kéziratban maradt, kéziratai érdemes valláserkölcsi írónak és igen szorgalmas történeti anyaggyüjtőnek vallják. – Nyomtatásban megjelent munkái közül legnevezetesebb Sinkai György társaságában közrebocsátott, latinul írt román nyelvtana: Elementa linguae dacoromanae sive valahicae. Bécs, 1780. (Ez a nyelvtan az erdélyi latin triász törekvéseinek kiinduló pontja. Az addig használatos cirill betűkkel szemben a latin írás meghonosítását sürgeti, a román nép latin eredete mellett emel szót, a román nyelvet a klasszikus római beszéd elváltozásának fogja fel. A latinos irány elvei csakhamar elterjedtek az egész románság körében: a görögkatolikusoktól kiinduló nemzeti felfogást a görögkeletiek is magukévá tették. Az új eszme felrázta szellemi aléltságából a két oláh vajdaság papságát, a latin betűk átvételének gondolata és a latin nyugathoz való közeledés programmja egyre népszerűbb lett s száz év szellemi küzdelme után diadalra is jutott.) – Többi munkája közül különösen nevezetes még Kempis-fordítása és az 1688. évi Serbán-féle bibliafordítás 1795. évi új kiadása. (A Serbán Cantacuzino áldozatkészségéhez fűződő bibliafordítás volt az első teljes román Szentírás. Nem Erdélyben jelent meg, hanem a Havasalföldön.)
OBRADOVICS DEMETER (szül. 1739. Csákova, Temes megye; megh. 1811. április 7. Belgrád) görögkeleti szerb pap. Ifjú korában az egyik szerémmegyei kolostorban élt, de kiábrándult a kalugyeri életből, mert kívülről – a maga ábrándos vallásosságában – egészen másképen képzelte el a barátéletet, szerzetestársai pedig épen nem óvták magukat a földi örömöktől és bűnöktől. Elhagyta a kolostort; bejárta Horvátországot, Dalmáciát, Montenegrót; mint fölszentelt pap ellátogatott az Athos hegyén fekvő görög kolostorokba, de itt sem talált egyebet veszekedő barátoknál; éveken keresztül tanult a kisázsiai Szmirnában; az albánok között tanítással kereste kenyerét; tanított és tanult Bécsben, Konstantinápolyban, Moldvában, Németországban, Olaszországban; élete alkonyán Belgrádba ment, ott a szerb fejedelem fiait nevelte s a fejedelmi kormányt iskolák állítására serkentette. – Zsivot i prikljucsenija. Lipcse, 1783. (Több külföldi klasszikus hatását mutató, de azért a maga egészében igen eredeti önéletrajza.) – Piesna o izbavljeniju Serbije. Bécs. 1789. (Ének Szerbia felszabadítása ünnepére II. József császár és II. Katalin cárnő hadainak a törökökkel viselt háborúja alkalmából.) – Munkáinak teljes kiadása 1833-ban indult meg Belgrádban, azóta több gyüjteményes és válogatott Obradovics-kiadás jelent meg, ezek között a legjobb az 1911. évi belgrádi: Dela D. Obradovics.
RAJICS JÁNOS (szül. 1726. november 22. Karlóca, Szerém megye; megh. 1801. december 23. Kovil, Bács megye) görögkeleti szerb pap. Mint tanulnivágyó ifjú máshol nem iskolázhatott, mint a katolikusok vagy a protestánsok valamelyik gimnáziumában, mivel a szerbeknek ez időtájt még nem volt középiskolájuk s papjaikat is csak patriarkális házi oktatással nevelték. A szegénysorsú rác fiút először a komáromi jezsuiták, majd a soproni evangélikusok fogadták tanulóik közé, később magasabb papi kiképzése céljából Oroszországba gyalogolt s Kievben és Moszkvában nemcsak az ortodox teológia rendszerével, hanem a panszlavizmus eszméivel is megismerkedett. Elhatározta, hogy fölemeli népét elmaradottságából, de reformtörekvéseiben sok összeütközése támadt fajtestvéreivel. Járt Konstantinápolyban, az Athos-hegyi szerzetestelepeken, a Balkán országaiban; a temesvári görögkeleti püspök reábízta papsága oktatását; 1772-ben a Bácskában fekvő gazdag kovili szerb kolostor archimandritája azaz főnöke lett s így zavartalanul élhetett irodalmi terveinek. Tekintélyét mutatja, hogy II. Katalin cárnő arany emlékéremmel és száz arannyal, II. Lipót király aranykereszttel tűntette ki. – Boj zmaja i orlovi. Bécs, 1789. (Verses munka.) – Brevis Serborum, Rascianorum, Bosniae, Ramae regnorum historia. (A szerb történelem vázlata.) – Istoria slavenskih narodov. Négy kötet. Bécs, 1794–1795. (A délszláv nemzetek, kivált a szerbek, horvátok és bolgárok története.) – Tragedia. Buda, 1798. (Szomorújáték a szerb Nemanjics-ház utolsó tagjának, a XIV. században uralkodó V. Urosnak, meggyilkolásáról.)
SINKAI GYÖRGY (szül. 1754. február 28. Sámsond, Maros-Torda megye; megh. 1816. november 2. Szina, Abaúj megye) görögkatolikus román pap. Megnemesített falusi oláh földbirtokos-család gyermeke volt, gimnáziumi tanulmányait unitárius, református, jezsuita és piarista iskolákban végezte, Balázsfalván együtt tanult Maior Péterrel, vele együtt ment 1774-ben Rómába. A filozófiai és teológiai doktorátus megszerzése után egy évig Bécsben időzött, Micu-Klein szerzetestársával szövetkezve ekkor adta közre a román nyelv rendszerének emlékezetes érdemű vázlatát. (1780.) Kétévi balázsfalvi tanársága után az erdélyi görögkatolikus román iskolák felügyelője lett, de püspökével csakúgy nem tudott összeférni, mint a latin triász másik két tagja. Bár bazilita kalugyer volt, nevelőséget vállalt gróf Wass Dániel fiai mellett, a főrangú család dobokamegyei kastélyában hat évet töltött s mikor későbbi pályáján számos csapás érte, vissza-visszamenekült a magyar grófi nemzetség védőszárnyai alá. 1803-ban Budára került, néhány év mulva kinevezték az egyetemi nyomdához a román könyvek korrektorának. Nyugtalan természete továbbhajtotta, helyről-helyre vándorolt az országban, készülő munkáit batyuban hordta magával. Megfordult Nagyváradon, felbukkant Balázsfalván, egyszer hosszabb időre nyoma veszett, végül megtudták, hogy ismét a Wass grófok adtak számára menedéket abaújmegyei birtokukon. Ott is halt meg náluk ötvenkét éves korában. Mint történetíró nagy részvéttel szemlélte a jobbágyság elhanyagolt állapotát, nemzeti büszkeséggel írt népe multjáról, számos könyvtárat és levéltárat kutatott át a havasalföldi, moldvai és erdélyi románság históriájának megvilágítása céljából. – Elementa linguae daco-romanae sive valachicae. Buda, 1805. (A huszonöt évvel azelőtt Micu-Klein Sámuel társaságában kiadott latinnyelvű román nyelvtan új közrebocsátása. A cirill betűk kiszorítását és a román nyelv visszalatinosítását kívánja.) – Hronica Romanilor. Jasszi, 1853. (Román történelme a pénzhiány és a cenzura miatt csak évtizedekkel halála után jelenhetett meg. Hálás szívére vall megemlékezése a gróf Wass-családról: «Ha nem segített volna rajtam ez a család, én a románok jóvoltából bizony soha meg nem írhattam volna ezt a krónikát».)
Irodalom. – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. II. köt. Budapest, 1885. – Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben. Magyarország. Nyolc kötet. Budapest, 1888–1901. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Szabó Károly és Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár. III–IV. köt. Budapest, 1896–1898. – Moldován Gergely: A románság. Két kötet. Nagybecskerek, 1896. – Jancsó Benedek: A román nemzetiségű törekvések története és jellenlegi állapota. Két kötet. Budapest, 1896–1899. – Zsilinszky Mihály: Kermann Dániel evangélikus püspök élete és művei. Budapest, 1899. – Heinrich Gusztáv: Egyetemes irodalomtörténet. II–IV. köt. Budapest, 1905–1911. – Szabó Oreszt: Nemzetiségi ismertető könyvtár. Hét kötet. Budapest, 1913. – Jancsó Benedek: Defensio Nationis Hungaricae. Budapest, 1920. – Bitay Árpád: A román irodalomtörténet összefoglaló áttekintése. Gyulafehérvár, 1922. – Ernyey József: Tótnyelvű krónikás énekek és kuruc dalok. Ethnographia. 1922. évf. – Bitay Árpád: Virág Benedek és a román irodalomtörténet. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1925. évf. – Hodinka Antal: Muszka könyvárusok hazánkban 1711–1771. Klebelsberg-emlékkönyv. Budapest, 1925. – Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története. Budapest, 1926. – Benedek Marcell: Irodalmi lexikon. Budapest, 1927. – Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei 1777–1848. Két kötet. Budapest, 1927. – Dézsi Lajos: Világirodalmi lexikon. Budapest, 1930-tól.
