BERZSENYI DÁNIEL KÖLTEMÉNYEI.
BERZSENYI DÁNIEL KÖLTEMÉNYEI.
BERZSENYI Dániel az érzelmes német költők hatása alatt kezdett verselni. Eleinte Matthisson modorában, a német költő gondolatainak és képeinek felhasználásával, adott számot ifjúkori érzelmeiről. Megénekelte élete kemény végzetét, a magányt, a mulandóságot; emlegette az est méla csöndjét, a hold reszkető sugarait, a patak kedves csörgését; írt néhány verset szerelméről és mélabújáról. Nemcsak alaphangja azonos Matthissonéval, egész versszakokat fordított tőle rímes sorokban időmérték nélkül. Ezek a bánatos rímelések éppen úgy nem mutatják a későbbi nagy költőt, mint bölcselkedő irányú Schiller-utánzatai.
A németes érzelgésből Horatius olvasása vezette át a római világfelfogáshoz. Sem Kazinczy Ferenc, sem Kis János, sem Virág Benedek nem hatott annyira lelkére, mint a magyar óklasszikus iskola példaképe: Horatius. Matthisson szentimentálizmusát a római poéta életbölcseletével cserélte fel. A korszellem kedvezett átalakulásának. Az ősi dicsőség elenyészni látszott, a magyarság legjobbjai keserű hangon korholták tétlen honfitársaikat. Mint a többi magyar költő, Berzsenyi Dániel is a romlatlan erkölcsök dicsőítőjét s a nemzeti elaljasodás kérlelhetetlen ostorozóját látta Horatiusban; a halhatatlan római lantos példájára ő is megkísérelte nemzete buzdítását. Így zendült meg ajkán a megrázó erejű hazafias ódák egész sora.
«Romlásnak indult hajdan erős magyar, Nem látod, Árpád vére miként fajul, Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon?» Halhatatlan szózat, a rajongó hazaszeretet feljajdulása. Nyolc századoknak vérzivatarjai közt állnak Budának megrongált tornyai s az erkölcstelen fajzat most dúlja fel a várat, mely mosolyogva nézett annyi ádáz ostromot. Nem ronthatott el tégedet, ó magyar, a vad tatár kán xerxesi tábora, sem a világot ostromló töröknek napkeletet leverő hatalma; nem fojthattak meg az öldöklő századok, a titkos gyilkosok, a visszavonás tüzei: «Mert régi erkölcs, spártai férfikar Küzdött s vezérlett fergetegid között. Birkózva győztél s Herkulesként Ércbuzogány rezegett kezedben». Most lassú méreg, lassú halál emészt; a kevély tölgyet nem az északi szélvész dönti le, a benne termő férgek őrlik meg gyökereit; így jár az ország, ha támaszát, talpkövét, a tiszta erkölcsöt, porba tiporja. Letépte fényes nemzeti bélyegét, megúnta elődei bajnoki köntösét, idegenre cserélte nyelvét a magyar. Ó, más magyar kar mennyköve villogott Attila véres harcai között; más néppel ontott vért Árpád a Duna partjain; ó, más magyarral verte vissza nagy Hunyadink Mahomed hatalmát! Így jár minden az ég alatt: «Tündérszerencsénk kénye hány-vet, Játszva emel s mosolyogva ver le». Felforgat mindent az idő. Ledőlt a nemes Ilion, leomlott Kartágó hatalma, megsemmisült Róma, Babilon. (A magyarokhoz.)
Új jelenés kápráztatja a költőt, imént az ország jelenét és jövőjét siratta, most látnia kell a vigasztaló képeket is. Napoleon ellen táborba száll a fölkelő nemesség, a költő szíve büszke önbizalommal telik meg. «Él még nemzetem Istene! Buzgó könnyeimen szent öröm ömledezz! Állsz még, állsz, szeretett hazám! Nem hullt még alacsony porba nemes fejed!» Régi magyar módra nyeregben ül dicső seregünk, nem szállt soha Trója alá ily szép spártai had, Mátyás királyunk kevély zászlait nem emelte rettentőbb hadi nép Bécs összetört falán. «Csak sast nemzenek a sasok S nem szül gyáva nyulat Núbia párduca.» Nézd a nemest: felköti fegyverét, csákójára lobogó kócsagot tűz, fölesküszik kardjára, mindent ront s megemészt, mint Afrika búsult tigrise. «E nép nem gyülevész csoport, Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze, Önként áldoz ez életet.» (A felkölt nemességhez.)
Háborúban és békében egyformán nagy a magyar. Itt állsz nemességünk dísze, Felsőbüki Nagy Pál, itt állsz őrködő Kátóként, fedded a világot, mennyköveket szórsz. A közember neve elvész, a heverő úr híre enyészik, de «A derék nem fél az idők mohától, A koporsóból kitör és eget kér S érdemét a jók, nemesek s jövendő Századok áldják». Láttalak a fölkelő nemesség soraiban, ott Hektor és Kinizsi voltál; látlak most az országgyűlésen, itt Cicerónk vagy. Pálmaágakkal koszorús fejedre égi sugárt von messze tündöklő elméd; érdempolc illet téged: ősz atyáink között az ifjú vezért. (Felsőbüki Nagy Pálhoz.)
A magam osztályrésze a béke, a kiállott viharok után a nyugalom, a tündérképek hajszolása után a falusi csendesség. Mezeim határa nem oly gazdag, mint Tarentum vagy Larissa; szentelt ligetek homályában nincsen tiburi forrásom, de szívemben boldog megelégedés honol. «Van kies szőlőm, van aranykalásszal Biztató földem; szeretet, szabadság Lakja hajlékom; kegyes istenimtől Kérjek-e többet?» Vessen a végzet akárhova, mindenütt békességgel nézek az égre, csak te légy velem, költészet muzsája: szelíd Camoena. «Essem a Grönland örökös havára, Essem a forró szerecsen-homokra, Ott meleg kebled fedez, ó Camoena, Itt hüvös ernyőd.» (Az én osztályrészem.)
«Hervad már ligetünk s díszei hullanak, Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.» Közelít a tél, nem lengedez a langyos nyugati szellő, elhallgatott a madarak hangversenye, a csermely violás völgye nem illatoz, tükrét durva csalit fedi. Néma homály borong a szőlőhegyen, itt nemrég az öröm víg dala harsogott, most minden szomorú s kihalt. «Ó a szárnyas idő hirtelen elröpül S minden míve tünő szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés, minden az ég alatt, Mint a kis nefelejts enyész.» Elvirít koszorúm bimbója, itt hágy szép tavaszom, alig ízlelte nektárját ajakam, alig illettem zsenge virágait. «Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom, Nem hozhatja fel azt több kikelet soha! Sem béhunyt szememet föl nem igézheti Lollim barna szemöldöke.» (A közelítő tél.)
Mindenek ura, emberi bizodalom kútfeje, hozzád száll a költő fohásza, reménye. «Isten! Kit a bölcs lángesze föl nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: Léted világit, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet.» Körötted bolyonganak a világűr bolygói, te teremtetted a láthatatlan férgeket, te hoztad elő a semmiségből a nagy Mindent, szemöldököd ronthat s teremthet száz világot. «Téged dicsőít a Zenit és Nadir, A szélvészek bús harca, az égi láng Villáma, harmatcsepp, virágszál Hirdeti nagy kezed alkotásit.» Buzgón leomlom színed előtt, Dicső! Ha lelkem majdan kikél a test zárából s közelebb járulhat Hozzád, akkor elérem azt, ami után epedek; addig letörlöm könnyeimet s megyek rendeltetésem földi pályáján, a jobb s nemesebb lelkek útjain. «Bizton tekintem mély sirom éjjelét! Zordon, de ó, nem, nem lehet az gonosz, Mert a te munkád: ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják.» (Fohászkodás.)
Berzsenyi Dániel mély honszeretettel, lángoló hévvel, elragadó pátosszal fordult nemzetéhez. Felindultan ostorozta a régi magyar erényekről való megfeledkezést, büszkén zendítette meg lantját hazája kiváló férfiainak tiszteletére. Ódáiban ragyogó képek és megkapó gondolatok váltogatják egymást, elragadó tűz és ritka nyelvi erő jellemzi őket. Az antik lírai versformákban egyetlen magyar költő sem tudta felülmúlni. Hazafias ódái különösen meglepnek magas szárnyalásukkal és fényes dikciójukkal, bölcselő ódái között is több remek található. A vallásosság, erkölcsiség, megelégedés, mulandóság eszméi sokszor ihlették merészröptű költemények írására. A falusi élet boldogságát, a költői hivatás gyönyörűségét, a baráti érzelmek örömeit az erő és gyöngédség harmóniájával énekelte meg. Csak a szerelem lángolása maradt távol lelkétől. Néhány szerelmi költeménye nem egyéb elmosódó olvasmányi visszhangnál. Lírájának a fenség a fő jellemvonása. Mindig komoly és eszményi: a férfias erkölcsöknek és a nemzeti erényeknek hirdetője. Igaz, hogy költészete éppen a fenséges tárgyak csekély száma miatt szűk körben mozog, egy-egy kedvenc eszméjét – például a mulandóságot vagy a megelégedést – több ízben is lantjára veszi, hangulata sem változatos, de a fenséges eszmekörben és érzelemvilágban rendkívüli erőt mutat.
Líráját túlságosan átszőtte ókori vonatkozásokkal. Egyik-másik ódájában annyi a latin és görög név, hogy megértésük alapos filológiai képzettséget kíván. Gondolatai, képei, hasonlatai igen sok esetben Horatiusból indulnak ki: amint Horatius a görög lírikusokat, akként követte ő a nagy római lantost. Horatiushoz való viszonya a preromantikus szellem kifejezője. A magyar ódaköltő – hasonlóan a német írók preromantikus csoportjához – Horatiusban szellemi ősét ismerte fel, de a bálványozott latin poétából csak a saját lelki világának tetsző dolgokat vette át, ezekhez csatolta a maga eszméit és életérzését.
Ódáin és elégiáin kívül episztolákat is írt. (Kazinczy Ferenchez, Döbrentei Gáborhoz, Dukai Takách Judithoz, Vitkovics Mihályhoz, Helmeczy Mihályhoz.) Rímtelen jambusokban verselt, mint, Kazinczy Ferenc, a horatiusi episztolák tanulmányozásának jó hasznát látta. Elmélkedett a tudomány boldogító erejéről, megemlékezett az emberek erkölcstelen babonáiról, rátámadt a külföldieskedő főurakra, magasztalta a nők hivatását, felszólalt az irígy írók és civakodó tudósok ellen; megénekelte a városi élet kellemeit, a művelt társalgás örömét, a parasztnép durvaságát, a falusi élet sivárságát. Episztolái a versbe szedett elmélkedő és tanító próza hatását keltik. Kompozícióban és elmésségben meg sem közelítik Kazinczy Ferenc verses leveleit.
A görög-latin versformákban biztosan mozgott, az antik időmérték nélkül többnyire megakadt kifejező készsége. Magyaros versformáiban nem tudta zavartalan költőiséggel egybehangolni mondanivalóit és rímelését. Eleme volt a hellén-római strófa, csak elégiái között tűnt fel egykét igazán szép, magyaros formájú rímes költeménye.
Búcsúzik Kemenesaljától. «Messze sötétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülőföldem, képedet; Megállok még egyszer s reád visszanézek, Ti kékellő halmok, gyönyörű vidékek, Vegyétek bús könnyemet.» Ti láttátok bölcsőm ringását, ti láttátok gyermekkorom játékait, szívem örökre veletek marad, hímezze bár utamat viruló görög berek, koszorúzza bár fejemet dicső ragyogás a szerencse karjain. Nem ad vissza nekem már titeket senki! Homályba vont szemmel botorkálunk életünk pályáján, nem halljuk hűséges szívünk csendes intéseit, letapodjuk az előttünk nyíló rózsákat, álmaink; tarka képeit kergetjük, életünk sok szépsége örökre elvész s későn hullnak könnyeink. (Búcsúzás Kemenesaljától.)
Levelet ír barátnőjéhez: «Ne kérdezd, barátném, mint töltöm időmet S távolléted alatt kedvem miben lelem? Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet, Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem». Tüzet gerjesztek agg diófám alatt, leplembe burkolva könyökömre dűlök, nézem a pislogó lángokat, belemerülök a képzelet álmaiba, a lelkesedés szent óráit élem. Az őszi bogár hangjai fölkeltik érzelmeimet, az emlékezet szárnyai visszahozzák életem eltűnt örömét. Két mulatótárs van ébren mellettem «A szelíd szerelem hamvadó szikrája S bús melankóliám szomorú nótája». (Levéltöredék barátnémhoz.)
Elmondja életbölcseletét. Örömre születtem én is, de szép korom elmúlt, pályám végéhez közeleg, vár a gigászi Örök, mint egy csöppet az óceán, mint egy sóhajtást az orkán. Légyen álom, légyen bíró, bátran megyek elébe: «Mert ha bíró: nem furdal vád; Mert ha álom: nyugalmat ád». Ember voltam, gyarló voltam. Sírjak-e, hogy életemet nem tudtam jól használni s álmodozva bolyongtam a kies ösvényeken? Ha újra kezdhetném életemet, ismét a multat követném. Láttam a mosolygó tavaszt, láttam a perzselő nyarat, láttam minden időt és teret; ha örök ideig élnék, akkor sem látnék ezeknél többet. Nem siratom tűnő életem rövidségét, nem borzadok a jövendő kétes képétől: «Minden kornak van istene, Nem zúgolódom ellene». (Életfilozófia).
Egyetlen elbeszélő költeménye: A remete. Feldolgozása Kisfaludy Sándor hatását mutatja, tárgya egy szerelmes pár szomorú története, formája az asklepiadesi vers.: (Már Kölcsey Ferenc kifejezte csodálkozását 1817. évi Berzsenyi-bírálatában, hogy a nagynevü ódaköltő lírai mértékben verselt meg egy regét s nem gondolta meg, milyen furcsán hat a maga tartalmi és formai ellentétével az ilyen antik lírai versmértékű elbeszélő költemény.)
Kiadások. – A kor irodalmi viszonyaira jellemző, hogy Berzsenyi Dániel költeményeinek kinyomatására az 1810-es években egyetlen magyar könyvárus sem vállalkozott. Nem a tiszteletdíj miatt, mert erről szó sem volt, hanem attól féltek, hogy még a nyomdaköltség sem térül meg. Néhány írón, tanáron, papon, tisztviselőn és földbirtokoson kívül ebben az időben alig vásárolt valaki verseskönyvet Magyarországon. Évekig tartó huzavona után Helmeczy Mihály föllelkesítette a pesti és székesfehérvári katolikus kispapokat, ezek nyomatták ki a kéziratban országszerte olvasott és magasztalt ódákat: Berzsenyi Dániel versei. Pest, 1813. (Szép vonás annak a kornak erősen egyházias felfogásában, hogy a hazafiság hevülete legyőzte a vallásos féltékenységet: a luteránus költő versei katolikus papnövendékek költségén jelentek meg.) – Helmeczy Mihály rendezte sajtó alá a versgyüjtemény második kiadását is: Berzsenyi Dániel versei. Pest, 1816. (Javított és bővített kiadás. Bevezetésében a nyelvújítás lelkes védelme: Helmeczy Mihály feltűnést keltő dolgozata.) – A költő halála után Döbrentei Gábor fáradozásával jelentek meg: Berzsenyi Dániel összes művei. Buda, 1842. (Verses és prózai munkáinak gyüjteménye. A nagyobb alakú kiadás egykötetes, a kisebb alakú háromkötetes. Megbízhatatlan szövegű munka.) – Berzsenyi Dániel versei. A megrongált szöveget az eredeti kéziratokhoz és kiadásokhoz egyengetve, kiadatlanokkal és életrajzzal bővítve, a költő örökösei megbízásából kiadta Toldy Ferenc. Pest, 1860. (Megbízható szövegű kiadás.) – Kazinczy Ferenc levelezése Berzsenyi Dániellel 1808–1831. Kiadta Kazinczy Gábor. Pest, 1860. (A teljes levelezés később újból megjelent Váczy János akadémiai kiadásának köteteiben.) – Berzsenyi Dániel munkái. Újra átnézett kiadás a költő örökösei megbízásából Toldy Ferenc által. Két kötet. Pest, 1864. (Teljes gyüjtemény, jobb minden régebbi kiadásnál.) – Berzsenyi Dániel versei. Budapest, 1879. (Olcsó Könyvtár.) – Berzsenyi ódái. Magyarázta Versényi György. Budapest, 1885. (Jeles Irók Iskolai Tára.) – Szemelvények a magyar nemzeti líra köréből. Zlinszky Aladár magyarázataival. Budapest, 1893. (Jeles Irók Iskolai Tára.) – Berzsenyi Dániel munkái. Sajtó alá rendezte Bánóczi József Bevezetéssel ellátta Váczy János. Budapest, 19. (Remekírók Képes Könyvtára.) – Kármán József és Berzsenyi Dániel. Kiadta Heinrich Gusztáv. Budapest, 19. (Franklin-Társulat Magyar Remek írói.) – Berzsenyi Dániel munkái, Kapi Béla bevezetésével. Budapest, 1928. (Franklin-Társulat Magyar Klasszikusai.)
Irodalom. – Kölcsey Ferenc: Berzsenyi Dániel versei. Tudományos Gyüjtemény. 1817. évf. – Erdélyi János: Berzsenyi Dániel. Szépirodalmi Szemle, 1847. évf. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Angyal Dávid Berzsenyi Dániel. Budapest, 1879. – Csengery János: Berzsenyi és Horatius. Középiskolai Szemle. 1882. évf. – Csernátoni Gyula A magyar ódaköltés története. Figyelő. 1882. évf. – Kis Sándor: A magyar Horácról. Budapesti kegyesrendi gimnázium értesítője. 1882. – Erdélyi Károly: Berzsenyi és Matthisson. Figyelő. 1883. évf. – Kőrösy László: Berzsenyi Dániel. Pozsony. 1884. – Schuber Mátyás: Matthisson hatása Berzsenyire. Rozsnyói ev. gimnázium értesítője. 1886. – Négyesy László: A magyar verselmélet kritikai története. Budapest, 1888. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Szinnyei József; Magyar írók élete és munkái. I. köt. Budapest, 1891. – Demek Győző: Matthisson hatása irodalmunkra. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1891. évf. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893. – Boross Gábor: Berzsenyi mint drámaíró. Nagyszebeni áll. gimnázium értesítője. 1895. – Hörl Gyula: Párhuzam Berzsenyi és Horác között. Kalocsai kat. gimnázium értesítője. 1895. – Váczy János: Berzsenyi Dániel életrajza. Budapest, 1895. – Zlinszky Aladár: Berzsenyi és Schiller viszonyához. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1900. évf. – Négyesy László: Berzsenyi Dániel. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Heinrich Gusztáv: Kármán József és Berzsenyi Dániel. Budapest, 1906. (A Franklin-Társulat Magyar Remekírói.) – Pickel Ferenc: A magyar ódai költészet fejlődése. Nagykanizsa, 1908. – Muresanu Szabin: Berzsenyi mint nyelvújító. Magyar Nyelvőr. 1910. évf. – Szabó Dezső: Berzsenyi Dániel. Nyugat. 1912. évf. – Bellaagh Aladár: Hogyan vált lehetővé azelőtt száz évvel Berzsenyi költeményeinek első kiadása: Magyar Könyvszemle. 1913. évf. – Csipak Lajos: Horatius hatása az ó- és újklasszikus iskola költőire. Kolozsvár, 1912. – Alszeghy Zsolt: Epigon lírikusaink a XIX. századig. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Cselötei Lajos: Berzsenyi és Horatius metaforáiról. Budapest, 1920. Horváth János: Egy fejezet a magyar irodalmi ízlés történetéből. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 56. köt. Budapest, 1924. – Lakatos Vince: A Balaton költői. Balatoni Kalauz. Szerk. Wlassics Tibor. Budapest, 1925. – Négyesy László: Gróf Festetics György a magyar irodalomban. Keszthelyi Helikon. Szerk. Lakatos Vince. Keszthely. 1925. – Gálos Rezső: Berzsenyi A Magyarokhoz című ódájának kialakulása. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf. – Gulyás József: Berzsenyi és Horatius. U. o. 1926. évf. – Halász Gábor Berzsenyi lelkivilága. Symposion. 1926. évf. – Fábián István: A konzervatív Berzsenyi. Napkelet. 1926. évf. – Szerb Antal: Az ihletett költő. Széphalom. 1929. évf. – Farkas Gyula: A magyar romantika. Budapest, 1930.
