CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY KÖLTEMÉNYEI.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY KÖLTEMÉNYEI.
CSOKONAI VITÉZ Mihály tősgyökeres magyar környezetben nőtt fel. Tanárai közül Budai Ézsaiás, Sinai Miklós és Háló Kovács József, az Aeneis fordítója, hatottak fejlődésére. Legszívesebben a római remekírókat s Gyöngyösi István és Gyöngyössi János költeményeit olvasgatta. A németek közül Blumauer munkáival foglalkozott behatóbban.
Békaegérharc című tréfás elbeszélő költeményét is Blumauer «módja szerént» szedte versbe tizennyolc éves korában. Sikamlós vonatkozásokkal megtűzdelt átdolgozása tanulótársai mulattatására készült. Négy «pipadohányban» azaz négy énekben mondta el a Homerosnak tulajdonított Iliász-paródia meséjét: a békák és egerek szörnyű háborúját. Forrása nem az eredeti görög Batrachomyomachia volt, hanem Balde Jakab jézustársasági tanár 1637. évi hexameteres latin átdolgozása. Szövegéhez elég híven ragaszkodott, de azért nem mulasztotta el az alkalmat, hogy irónikus célzásokat ne tegyen a korabeli magyar viszonyokra. Bőbeszédű, elmés, trágár. Diákos vidámsággal csipkedte a II. József halála után összeülő országgyűlést, az osztrák hadsereget, a magyar földbirtokos-nemesurak vitázó szenvedélyét.
Blumauer szoros utánzására vall másik ifjúkori próbálkozása is: Az istenek osztozása. Ebben Jupiter, Neptun és Pluto trónvillongásának történetét foglalta versekbe. Diákos ízlésű tréfálkozás, de politikai célzásai miatt figyelemreméltó.
Bürger és Kleist költeményei ihlető erővel hatottak az ifjú költőre, az olasz pásztorkölteményeket és pásztordrámákat lelkesedéssel olvasta. Metastasio, Tasso, Guarini és Marini munkáiból az 1790-es évek első felében egyformán sokat tanult: témakiválasztást, feldolgozó módot, díszítő ügyességet, hangulatábrázolást, zenei formát. Idegen olvasmányai nem nyomták el magyar eredetiségét, legjobb költeményei a nemzeti szellem jegyében fogantak.
Ez a minden ízében lírikus természet mint elbeszélő költő csak ritkán szólalt meg, pedig az epikában is tehetség volt.
Szegény Zsuzsi a táborozáskor: fejlett ízlésű költő alkotása. A naivhangú, népies románcban egy bánkódó leány mondja el panaszát: szerették egymást hűséges katonájával, de a legénynek hirtelen el kellett vonulnia állomáshelyéről. «Este jött a parancsolat Violaszín pecsét alatt, Egy szép tavaszi éjszakán Zörgettek, Jancsim ablakán». A huszár éppen róla álmodott, őt ölelte álmában; ekkor szólította lóra a bús trombitaszó. Sírva búcsúzott tőle, árva gerlice módjára búsult, könnyel öntözte csákóját, száz csókot hintett képére. «Isten hozzád! Többet nem szólt. Nyakamba borult s megcsókolt.»
Van néhány eleven vonással megrajzolt jellemképe. (A magyar gavallér, Dorottya kínjai, A kevély.) Bemutatja a fukar pénzhalmozót: «Esmérek én egy vént. Ki az? Neve nincsen. Régen eladta már aztat is a kincsen; Sőt míg bírt is véle. magában tartotta, Mert mondani ingyen másnak sajnállotta». Nádfedelű kunyhóban kucorog a fösvény, pedig két palotája van, de mind a kettőt a rácoknak adta árendába; őmaga sovány ábrázattal ül pénzes ládáján. Most azért dúl-fúl, hogy nem adhatja bérbe a levegőt. Számítgatja bevételeit és kiadásait, nyögve indul fel inséges állapotán: ma csak harminc arany vándorolt kasszájába s kilencven krajcárt kellett kiadnia. «Gyász idők! Így kiált, vádolván az eget, Lám csak egy rövid nap mennyit elveszteget!» Fejére kulcsolja kezét, jajgat, rablást emleget, mert a szél berepesztette az ablakát. «Igy tűnődik s talán azt is sajnálja ő, Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.» (Zsugori uram.)
Egyik-másik leíró költeményével szinte megközelíti Petőfi Sándor tájfestő művészetét. (A nyár, Az ősz, A tel.) Költői ábrázolásai tele vannak a természet megfigyelésének találó képeivel. A leíró részeket a józan életbölcsesség aforizmáival szövi át, az elmélkedő betoldásokat a humor sugaraival élénkíti. Feltámasztó és elképzeltető ereje még ott sem ernyed el, ahol pusztán képzeletéből és olvasmányaiból dolgozik. (A tengeri háború, A földindulás.).
Alkalmi költészete nagyon bőséges, a lírának ezt a műkedvelői válfaját fel tudja emelni köznapiságából a komoly poézis határai közé. Egy-egy fordulatos kifejezése fel-felfénylik az alkalmi fejtegetések rímes prózájában. Figyelemmel kíséri a külföldi eseményeket, együttérez a magyar nemességgel, haragosan támad a franciák ellen. Hol vagy Igazság, hogyan engedheted, hogy a bűn és forradalom népe meggyalázza nevedet? Zsiványok lettek Franciaország fiaiból, vörös sipkát tettek a fejükre, vérbeborították Európát. Mi lenne a földből, ha össze nem fognának a császárok és a királyok s meg nem tanítanák emberségre a korbácsot érdemlő gonosztevőket. Győzhetetlen császár, hazám fejedelme, ragyogó fény atyáid székében: kelj föl s helyezd vissza a Bourbon-ház tagjait királyi székükbe. Népeid lángolva szeretnek, magyarjaid melletted vannak, állj bosszút a franciákon! Te is, Pál, oroszok rettenetes cárja, indítsd meg hadaidat, rettentsd meg Galliát: «Hadd lássa az Obi partjának lakossa, Hogy sasod a pártost miként letapossa, Hadd légyen távol is híre az osztyáknál, Hogy nincs átkozottabb nép a franciáknál». Támadj kelet felől a franciákra Szelim szultán: «Hogy triumfust nyerjél egy oly nemzetségen, Ki nagyobb ellenség, mint te valál régen». Győzhetetlen György, angolok királya, vallások védője, te is tanítsd meg a franciákat az angol erőre, rád bízzuk a tengert, rád bízzuk az igazságot. «Ó vajha Behemót, vajha Leviátán, Hanggal dördülhetnék végig a föld hátán, Szózatom villámi erővel bírhatna, Hogy az egyik sarktól a másikig hatna!» (Az igazság diadalma: Mántua visszavételének örömnapjára, 1799.)
A vérontás vágyától mámoros, acélosan pattogó alkalmi költeménynek milyen ellentéte a Sárközy kisasszony halálára (1801) írt fátyolos finomságú siratóének. Itt fekszik ő, a hajdanában kedvesen mosolygó leányka; a halál sárga rózsává tette a bíbor orcájú virágot. «Sárgán se mult el tetszisége, Sárgán is ékes rózsa volt, De élte lángja fogytig ége És elnyelé e néma bolt.» Tépett szárnnyal ülnek mellette a Remény gyermekei, sír Himen, a leforgatott szövétnekek füstölve lobbannak ki. «Ti ifjak, akik szép szemére Hevülve olvadoztatok, Könnyes szemekkel sírkövére Hervadt virágot szórjatok. S mondjátok ezt: Ah, így futál el Tőlünk, te rózsás Grácia! Ilyen valál, így hervadál el, Ó Sárközy Terézia!»
Családi érzelmeinek nem adott hangot, édesanyját nem énekelte meg, testvéri szeretete sem ihlette lantját. Ez a kor bajosan vette volna jó néven az ilyen merész őszinteséget. A vérségi kötelék bensőségeit ízléstelennek tartották volna a világ elé tárni, a költőnek nem volt megfelelő irodalmi mintája az új témakör megszólaltatásához. A családi élet dalai és hangulatképei csak évtizedekkel később, Petőfi Sándor lantján, jelentek meg a magyar irodalomban.
Írótársai – Dugonics András, Fazekas Mihály, Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Sándor, Pálóczi Horváth Ádám – gyakorta szerepelnek költészetében. Jótevőinek megéneklésében fáradhatatlan. Mikor Virág Benedeket dicsőíti, megemlékezik a lantosok örök dicsőségéről; mikor Festetich Györgyöt magasztalja, a vitézség és tudomány egyesülését ünnepli a keszthelyi grófban; mikor Széchenyi Ferenc könyvtáráról szól, a háborúk hősei helyett az irodalom és művelődés támogatóinak csodálatára hívja fel a nemzetet. Földi János emlékét őrző strófái a korán elhúnyt költőt, a kiváló természettudóst és a boldogtalan sorsú embert a rokonlélek búsongásával siratják: «Megkönnyezetlen kell hamuhodni hát Ákácod alján, Földi, tenéked is? Ó néked is, kit dült hazádért Sustorogó tüzed onta egybe!» Természet édes gyermeke, hát akkor ragad el tőlünk a Természet, mikor törvényeit írod? Az élet leggyönyörűbb idején hagysz el bennünket? Hát már Apollo, ki kettős borostyánt vont fejed körül, hidegen dalolgat a halál bűne között? Nem, nem dalolgat! Lantjai, fűvei Pindus vidékén dísztelen állanak: bús a poéta- s orvos-isten! Keseregve ülök zöldelő sírod mellett, milyen mélytudományú, egyeneslelkű férfiú voltál, milyen roppant lélek hömpölygött tested ereiben, nemes barátom! «Mégis becsetlen puszta bogács fedi Hadház homokján szent tetemid helyét, Még sincs, ki lantján a Dunához Így keseregne: Kimúla Földi!» Nyugodj dicső test ákácod tövében, énvélem is csak így bánik hazám, bár drága vérem «Érte foly, érte fogy, érte hűl meg. Lesz még az a kor, melybe felettem is Egy hív magyarnak lantja zokogni fog S ezt mondja népünk: Ó miért nem Éltek ez emberi századunkban».
Szerelmi dalainak egy részét első ideáljához, a debreceni Rozáliához, másik részét komáromi eszményképéhez, Vajda Juliánnához, írta. Búsongó versei az édesajkú költő vallomásai, nem lobogott fel bennük félelmes szenvedélyesség. Csöndes, szelíd, gyermekded szerelme sok bájos dal írására ihlette. Sokszor volt csintalan és pajkos is, nem egyszer az érzékiség kíváncsiságával pillantgatott ideálja felé, de ez csak múló hangulat szerelmének ábrándos, sőt kissé szentimentális alapvonása mellett. Öröme, bánata, epedése, reménye, csalódásai, kötődései költői álmokba ringatták kortársait. (A bátortalan szerelmes, A fekete pecsét, A pillangóhoz, A pillantó szemek, A szeplő, Az eleven rózsához, Az esküvés, Az estéhez, Az utolsó szerencsétlenség, Alku, Egy tulipánthoz, Édes keserűség, Köszöntő, Még egyszer Lillához, Siralom, Tartózkodó kérelem.)
Édes olvadozással, könnyeket hullatva fordult A reményhez: «Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa vak remény, Kit teremt magának A boldogtalan S mint védangyalának Bókol untalan: Sima szájjal mit kecsegtetsz, Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak Bíztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál». A rózsabimbóhoz: «Nyílj ki, nyájasan mosolygó Rózsabimbó, nyílj ki már, Nyílj ki, a bokorba bolygó Gyenge szellők csókja vár». Phyllishez: «A semmiség örök tavába Ifjúkorod javát hiába Széphúgom, ó ne hányd; Ugy éld virágit a tavasznak, Hogy majd ha melleden megasznak, Elvesztüket ne várd». A strófák lágyan omlanak.
A költő nem egyszer bölcselő ódává magasztosítja a szerelmi dalt. Im itt az új esztendő: «Ó idő, futós idő, Esztendeink sas-szárnyadon repülnek!» Idő, rejtelmes valami, ésszel felfoghatatlan erő, mindenünket összerontó valóság, országok és nemzetek forgó enyészete. Ahol hegy volt és liget, ott ma feneketlen sós tengerek fakadnak; ahol víz hullámzott, most zergenyáj ugrándoz a hegyekben. Trója helyén ökrök szántanak, London a hajdani szántóföldek helyén emelkedik. Te tetted ezt, idő: «Ó ha a nagy nemzetek Során hatalmad így előmutattad: Hát mi, gyarló szerzetek, Mit várhatunk, mit várhatunk miattad?» Tőlem is elrepült sok kedves esztendőm, eléldegéltem huszonnégy esztendőt, talán már közeledik életem végső határa: «Kész vagyok meghalni, kész, Csak ezt tegyétek síromnak kövére: «Útas! Itt fekszik Vitéz. Egy nap huszonnégy óra: ennyit ére». Ha nagy cselekedetek nem tették magasztalásra érdemessé életemet, semmi az; csak te légy az enyém, Lillám s mindig hálás leszek, hogy születtem. A napok elsöprik a legédesebb időket, elfut a nyájas tavasz, gyászos köd árad a bársonyos hajnalra: így tűnik el, Lillám, a szerelem csillaga is kacsingató szemedről. Akkor rózsáid nem nevetnek ajkadon, szíved már nem tud örvendezni, hideg vérrel barátkozom akkor én is kihült Lillámmal. Szeressük hát egymást, drágám; örvendjünk egymásnak, míg az élet lángja ég. «És ha semmi érdemem Nem fog fejemre zöld babért tetetni, Semmi sem, mind semmi sem! Csakhogy te, Lilla, meg ne szűnj szeretni. Híremet s nagyvoltomat Ne trombitálják messzi tartományok, Más ne tudja síromat: Te hints virágot arra s a leányok.» (Újesztendei gondolatok.)
Mindenütt előtör szerelme, száz és száz változatban eseng Lillájához, kedveskedik neki, dévajul évődik vele. Miként szerelmét, olyan közvetlenül énekli meg a bor örömeit, az italozás mámorát. Anakreoni dalai ennek az egykor annyira divatos lírai műfajnak legtalpraesettebb darabjai régebbi költészetünkben, Ha szíhatok borocskát – énekli – elröppen minden gondom; ki boldogabb nálam? Hej, vízivók, be sűrű pocsolyába folyik a világtok! «Kancsót, fiú, veszendő Ez élet és előlünk Mint egy palack bor elfogy. Hát kurta napjainkból Hányat lelopnak a búk! Mért bokrosítsam a bajt, Miért fogyasszam éltem. Míg a gohér virágzik?» (A búkergető.) Lilla alakja anakreoni dalaiban is meg-megjelenik, ilyenkor a, költő mosolya továbbszáll: «Szép vagy te Lilla s édes, Vidít kegyes szerelmed, De mennyi, ah, de mennyi Kín is gyötör miattad!» (Keser-édes.)
Nem anakreoni versei tették híressé bordal-költészetét, hanem magyaros zamatú rímes énekei. «Igyunk, barátim! A komor Bú lángja nem csatázik, Ha mádi borral a gyomor, A kis pokol megázik. Igyál! Ne e szőlőgerezd Levével öblödet fereszd. Vigadj, öcsém! Ma-holnap Zsákjába dughat a pap.» (Miért ne innánk.) A költő megénekli csikóbőrös kulacsát: «Drága kincsem, galambocskám, Csikóbőrös kulacsocskám! Érted halok, érted élek, Száz leányért nem cseréllek. Megvidító orcácskádat, Csókra termett kerek szádat, Ha a számhoz szoríthatom, Zsuzsiét nem csókolgatom». Ó, hogyan kotyog a kebeled, ó, milyen édes az ajakad! «Édes a te danolásod, Jérce-forma kotyogásod, Kittykottyod ünnepi ének Bús szívemnek, szegénykének.» Ha bánkódom, felvidítasz; ha hideg van, melegítesz; ha nyár lankaszt, hűsít kortyod. Te vagy útitársam; téged ölellek, ha fekszem; be sokat is háltál vélem, bár soha meg nem esküdtünk. «Ó, ha szívünk szerelmének kis zálogi születnének S ott ülnének hosszú sorral A kuckóban tele borral! Bár csak a feleségemmel Téged cserélhetnélek fel, Hogy fiakat, leányokat Szülnél apró kulacsokat.» De jaj, engem maholnap elvisz a Szent Mihály lova, özvegységre jutsz, kulacsom; adjatok bort; jobb, ha a magunk torkába megy, mintha más kutyába menne. Akadtam még egy bankóra, itt az utolsó forintom, odaadom érted ezt is, kulacsom, kincsem, violám, rubintom, csakhogy szádhoz érhessen a szám. Utolsó lehelletemig csókollak, ölellek. Ha meghalok, tegyék a testedet testemhez; fejfámra ezt írják: «Utas, köszönj rám egy pint bort, Itt látsz nyugodni egy jámbort, Kedves élete-párjával, Csikóbőrös kulacsával». (Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz.)
A vidám poéta, a borús szerelmes egyben erős bölcselő szellem is. Elégiaköltésének gyöngyei a gondolat és érzelem bensőségétől izzanak. «Áldott magánosság, jövel, ragadj el Álmodba most is engemet; Ha mások elhagyának is, ne hagyj el, Ringasd öledbe lelkemet!» Itt andalgok a magánosság lakóhelyén, ezen a poétának való helyen, frissítő árnyékot adó völgyben, tiszta forrás mellett. «Rét hegy között a tónak és pataknak Nimfái kákasátorokba laknak S csak akkor úsznak ők elő, Ha erre bölcs s poéta jő.» Szelíd magánosság, itt vagy te otthon, ilyen helyekben gyönyörködöl te; kerülöd a királyok udvarát, kerülöd a kastélyokat; menekülsz a zsibongó városok falától, honod az érző szív, a falu, a mező. Mentsvára vagy a szomorkodónak, ápolod a világ eltiportjait, védőszárnyaid alatt lesz naggyá a bölcs, teremtő lélekké a költő. Ó kedves istenasszony, hányszor sóhajtozom utánad! A világban forgolódó büszke lelkek zavart lármák között forognak; mi, csendes magányba-vonulók, kimúlunk édesen. Síromba is egyedül te kísérsz el, kedves istenasszony, te vezetsz tovább a nemtudás kietlenén, sírhalmom völgyén te leszel őrző angyalom. Utolsó könnyemet a te öledbe ejtem, szenvedéseimet te feledteted el; jövel áldott magánosság, légy barátom a sírig és azon túl. (A magánossághoz.)
A balatoni tájakon, a halavány hold fénye mellett siratja árvaságát, zord erdőknek, durva bérceknek kiáltja jajjait. «Ó Tihanynak riadó leánya, Szállj ki szent hegyed közül! Im, kit a sors eddig annyit hánya, Partod ellenében ül. Itt a halvány holdnak fényén Jajgat és sír elpusztult reményén Egy magános árva szív.» Embertársaim kivetettek keblükből, boldogtalan nevemet csúfra emlegetik, barátaim fölkeltek ellenem, úgy rohan rám mindenki, mint az ellenségre. Még Lilla is, reményeim egyetlen élesztője, még Lilla is elfordult tőlem. Van-e még barlang, hogy nyugtot adjon lelkemnek; találok-e helyet, ahol nem j ár sem ember, sem madár? Talán itt, e sziget rejtekében, megvonhatom magam s bevárhatom végső napjaimat. «Itt halok meg. E sötét erdőben A szomszéd pór eltemet. Majd talán a boldogabb időben fellelik sírhelyemet: S amely fának sátorában Áll együgyű sírhalmom magában, Szent lesz tisztelt hamvamért.» (A tihanyi echóhoz.)
A halál közeledik s ez már nem nyomasztó képzelődés, hanem borzasztó valóság. Egyedül kínlódik fekvőhelyén a költő, szobájába besüt a hold, lázálmok gyötrik, talán nem is ágyban fekszik, hanem csónakban lebeg az élet és halál sötét hullámain. Tikkasztó forróság sorvasztja tüdejét, kripták fagyos szelétől borzongnak tagjai: «Szívem mögött egy láthatatlan Kéznek nyila bélőve áll S mellem csontboltján irgalmatlan Sarkával rugdos két halál». Hullámok ragadják magukkal, most ciprusos partokba ütődik, rémület ül a tájon, de íme a tulsó partról a platánok berkében zene hallik; itt a barlangok fojtó párája, ott a balzsamok kerti szellője: «Fúlok, lehelek, fázom, gyúlok, Vagy egy kivégez már vagy más, Ájulok, érzek és ocsúlok: Hajh, mily szörnyű hányattatás!» Ki vagy te, ki hószín leplekbe burkolva mosolyogva közelítesz felém? Te vagy arany gyógyulás, te segítesz fel áldott jobboddal, te illesztetted rózsás ujjaidat mellemnek rokkant boltjaira! Lelkem újra éled, lantom ismét zengedez; de te repülsz, eltűnik minden; minő pillanat ez, nagy ég; orvosom és barátom itt ül a lábamnál, neki köszönhetem, hogy élek: «Zendülj, ekhózz esti csendesség! A hála engem dalra ránt. Telj be kettős szent kötelesség Az orvos és barát iránt». (Tüdőgyuladásomról.)
Van-e élet a síron túl vagy testünkkel együtt örökre megszűnik multunk, jelenünk, jövőnk. Igaz-e a vallás ígérete vagy halálunk után megsemmisül akaratunk, öntudatunk, létünk? A költő A délek halhatatlanságáról (1804) szóló bölcselő költeményében felel ezekre a kérdésekre.
A héténekes verses búcsúztatót egy előkelő tiszántúli nemesúr feleségének temetésére írta, poétai tűzzel dolgozott rajta, maga olvasta fel a ravatalnál. Fényes gyülekezet jelent meg a végtisztességen, úgy kellett megszólalnia, hogy a «minden hiten lévő fő és alpapok, méltóságok, nemesek, közép és alsóbb renden lévők, pallérozott és természeti asszonyságok, gazdagok, szegények, tudósok, tudatlanok, vallásosak, buzgók, babonások és szabad gondolkozásúak, erősítést, vigasztalást, megnyugtatást, gyönyörködést vagy csupa időtöltést kívánók, poézist szeretők vagy ehhez nem értők» egyaránt megértsék és méltányolják. Elhatároztam – írja tovább elöljáró beszédében – hogy a lélek halhatatlanságáról fogok beszélni. «Lehetetlen, így biztatám magamat, lehetetlen, hogy minden gondolkozású és érzésű személyt vagy egy vagy más oldalról ez a dolog ne érdekeljen: a hitnek és a vallásnak ez a sarkalatja, amelyen annak egész alkotmánya megfordul; az erkölcsiségnek ez a fő principiuma vagy legalább serkentő rúgója, a filozófiának legrégibb és legfőbb tárgya, a nyomorult emberiségnek közönséges és minden tartományokban feltalálható vigasztalója és egy poétának is szép, bő, érzékeny, indulattal teljes, képzelődést izgató, melegítő és kifeszítő, nagy, nemes és forró matériája.»
«Lenni vagy nem lenni? Kérdések kérdése! Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése. Nagy kérdés, amelyet, ha mélyen vizsgálok, Még több mélységeknek mélyére találok.» Az emberi öntudat nem szűnhetik meg a halállal, mert ha el kell múlnia, mi szükség volt az életre? Százszor boldog, aki nem született; de annak, aki egyszer már megkezdte életét, rettenetes a megsemmisülés gondolata. «Létel! Te mennyország ezer inségbe is. Nem-létel! Te pokol még nem érezve is.» Ki tagadhatná a lélek létét, meghalhat-e a legnemesebb valóság? Vétek azt állítani a bölcs Istenről, hogy ő a maga képére teremtett nemes valóságnak csak azért adott létet, hogy azt a semmiségre vesse s önnön lehelletét mintegy visszaszívja. Arra való-e az Isten, hogy örök halált mennydörögjön? Hogy aki lenni kezd, már előre rettegjen a sírtól, megvesse életét, átkozza Teremtőjét? Hol maradna az isteni igazságszolgáltatás? Ne legyen a virtusnak semmi becse, szabadon garázdálkodjanak a gonoszok, egyforma sorsra jusson bűnös és ártatlan? Még az emberiség legalja is érzi, hogy joga van a jövendő boldog életre; hiszi, hogy lelkével nem lép a halálba. A tatár, a lapp, a néger, az indus mind hisz a lélek halhatatlanságában, pedig gondolkodásuk együgyű, érzésük az állaté. «Lám, mily boldogító a vallás érzése S bár oly együgyű is, lelket ád ihlése!» Csak Atheus tagadta az Istent és a lelket s kétségbeesve szállt a halál révébe. Mennyivel különb e rettegő szívű bús haldoklónál Kína jótevője, Konfucius: jó rendre vezette a világ legrégibb nemzetét s ha nem tudott is még a lélek halhatatlanságáról, Istent nem szűnt meg dícsérni. És Sokrates, a pogányok legnemesebbje? Az igaz bölcs nyugalmával szállt sírba, mert hitte, hogy Isten keblébe száll és még találkozik barátaival. A jámbor keresztény is abban a tudatban szenderül jobblétre, hogy életével diadalt aratott a halálon s lelke a föld sarából a magas égbe emelkedik.
A magasan szárnyaló tanítóköltemény a filozófiai eszméket feltűnő könnyedséggel fejezi ki, olvasása ma is gyönyörködtető. Egyes részei – így Sokrates búcsúja tanítványaitól – az elégia búsongását az óda fenségével egyesítik. Rousseau, Pope, Young erre a költeményre is hatott; Tiedge német költő Uránia című verses munkájának hatása szintén kimutatható, de a helyenkint fel-felbukkanó tartalmi egyezések egészen új fényt kapnak a magyar költő gondolati és érzelmi megvilágításában.
Csokonai Vitéz Mihály lelkében érzékenység és szilajság, lángolás és közöny, lehangoltság és kitörő jókedv váltakoztak. Mint lírikus különb volt minden elődénél. Költészetét különböző irodalmi áramlatok termékenyítették meg; az óklasszikus törekvés, a rokokó szellem és a preromantikus hajlam egyaránt megnyilatkozott benne. Jól érezte magát a hellén-latin verselés világában, szerette az olaszos rokokót, egyben már ott haladt a német romanticizmus kezdő ösvényén.
Bár poétai stílusában több ízlésirány keveredik, mintha a játszi, színező, zenei rokokó lett volna legjobban kedvére. Ez a kissé dekadens és erősen dekoratív ízlésfaj sok helyen kivirágzik költészetében. Érdeklődését Metastasio és a német Anakreon-utánzók ragadják magukkal, kecses akar lenni stílusában ő is. Szerelmi érzelmeinek kifejezésében igazi rokokó lírikus: édesen enyelgő, pajkosan kacér, derűsen negédes, pillangószerűen szálldosó, illúziókban élő, harmóniát kereső, allegórikusan mitologizáló, szeszélyes ornamentikájú, könnyedén bókoló, gáláns hangulatú, csiszolt sorokat zendítő, piperés kifejezéseket alkotó. Kedvese szépségének magasztalásában kifogyhatatlan, még hibáit is kellemesen, finoman, elmésen dicsőíti. A realitás és stilizálás ritka egyetértésben foglal helyet lantján.
Színek, hangok, mozgások gomolyognak költészetében; képzelete sok mindent fölékesít, kellembe burkol, kedveskedve kicsinyít. Lírájának egyik tartománya rokokó kert, másik vidékén Arkádia klasszikus földje éled újjá, van olyan tája, ahol a magyar puszták napja süt.
Költeményeiben feltűnik szabad szelleme, kortársainál merészebb világfelfogása, a természetimádásnak és egyéni függetlenségnek Rousseaut eszményítő kultusza. Érzékeny, nyugtalan poéta, érdeklődik a modern haladás minden lépése iránt, bevonja költészetébe széleskörű tudományos ismereteit. Egyrészt népies hajlamú naturalista, másfelől poeta doctus: tudós költő. Lantján a hétköznapi téma szeretetreméltó formát nyer, a tudomány világához kapcsolódó megnyilatkozás nem laposodik száraz elmélkedő verssé. A teológia, filozófia, történelem, földrajz, természettudomány új arculattal jelenik meg költészetében; a fizikai és csillagászati képek akként szövődnek stílusába, hogy az olvasó ritkán érzi tehernek ezt a költői merészséget. A tudomány és a civilizáció énekese ő, lantja megzendül az első léghajó magasbaszállásának örömére, költői képpel érzékelteti a Föld mozgását és a gravitáció törvényét. A világboldogság, emberszeretet, műveltségszomjúság eszméi időjártával egyre jobban kihangzottak költészetéből. Ifjúkori versei tele vannak ugyan fegyvercsörgetéssel és franciagyűlölettel, de későbbi költeményeiben a harci rajongást a békés hazaszeretet és a magasabb célok felé törekvő erkölcsfilozófia tanításai váltják fel. Igazi eleme a békesség, a haladás, a kultúra. «Boldog ország az, hol az árva s özvegy Nem bocsát sírván az egekre átkot, Szántogat minden s ki-ki szőlejében Kényire munkál.» Ilyen országban gazdag a kalmár, tanít a bölcs, dalol a poéta, él az igazság; nem úgy, mint a felperzselt legelők, összedűlt várak, vérben tajtékzó patakok világában. Átkozott az, aki hadakozással vadássza örök hírnevét; durva héroszok, nem cserélnék veletek, ha száz babértok lenne is a bérem. «Csakhogy a kedves haza békességben Álljon és légyen pecsenyém, kenyérkém S jó magyar nektárt igyam arra: eb lesz Néktek irígytek.» Csak közel hozzám ne dörögjön ágyú, csak kicsi lantom zengedezzék, nem kell trombita-dobszó. Igyunk a békéért, igyunk szeretteinkért; hozz poharat, gyermek! (A békekötésre.)
Költői nyelve nagy érték, a magyar népnyelv lelkét ő vitte bele a költés művészetébe. Nemcsak tájszók alkalmazásával, népies szólásokkal, új fogalmakat teremtő összetett szavakkal gazdagította irodalmi nyelvünket, hanem a kifejezésekben megnyilvánuló «geniális szökdelésekkel» is. Miként Bürger, ő is népköltőnek vallotta magát; ugyanúgy törekedett az egyszerűségre, természetességre, elevenségre, könnyedségre, világosságra. Nem elégedett meg a korabeli irodalmi nyelv szókincsével és kifejezéskészletével; felkutatta és művészi magasságba emelte a magyar népköltészet nyelvi elemeit. Utat tört Petőfi Sándor és Arany János előtt, gondolatainak és érzelmeinek csengő magyar hangon adott kifejezést, líránk vértelen nyelvét a népnyelv erejével tette színessé, ifjúvá, üdévé Költői nyelvének felötlő jellemvonása az érzéki hűség, a realizmus; a valóságra való törekvésből magyarázható részletező hajlama. Erős megfigyelő tehetség. A színárnyalatok finomságait éppen olyan festői ügyességgel szövi költeményeibe, mint amilyen biztos a gyakorlata a hangfestés művészi alkalmazásában. Kár, hogy költeményeinek jelentékeny részét teleszórta görög-római mitológiai nevekkel: a Múzsák, Tritonok, Nimfák, Gráciák, Kalliope, Klio, Ámor, Venus, Mars, Bacchus emlegetésével. Ez az ókori névkultusz iskolai tanulmányainak és az akkori írói divatnak eredménye. Görög-latin vonatkozásaival itt-ott elhomályosította világos költői stílusát. Hasonló idegenszerűséggel hat a korabeli társalgó nyelvben használatos német és francia szók sűrű alkalmazása. Ha valami, ez a ma már nehezen érthető görög, latin, német, francia szódíszítés teszi a modern olvasó előtt kevésbé élvezhetővé költészetét.
Meg kell állapítanunk, hogy a költő eszmékben és kifejezésekben nem mindenütt eredeti: a német, francia, olasz, angol, görög és latin költőktől egyaránt sokat tanult. A Lilla-daloknak körülbelül egyharmad részén Bürger kisebb-nagyobb hatása észlelhető, egyes helyeken Kleist gondolatai és képei bukkannak fel. Ha a Lilla-dalokon kívül többi versét is számbavesszük, Bürger és Kleist mellett a németek közül Blumauer, Denis, Eschenburg, Gessner, Gleim, Herder, Hölty, Kotzebue, Matthisson, Salis, Schikaneder, Sulzer, Wieland, Zachariae; a franciák közül Baillet, Bayle, Berquin, Boileau, Chapelain, Colardeau, Delille, Dorat, Gail, Gresset, La Harpe, Marmontel, Ménage, Moličre, Parny, Pezay, Piron, Rousseau, Voltaire; az olaszok közül Ariosto, Baldi, Chiebrera, Goldoni, Guarini, Lemene, Loredano, Maffei, Marini, Menzini, Metastasio, Petrarca, Roberti, Rolli, Tasso, Tassoni, Zappi, Zuccolo; az angolok közül Hervey, Milton, Young; a dánok közül Holberg; a görögök és rómaiak közül Anakreon és Horatius hatottak rá. A hatás különböző mélységű. Ahol a költő rokonszellemet fedezett föl, ott mohón szívta magába az idegen mester sorait. Fényes tehetségére vall, hogy minden külföldi kölcsönzése és idegen visszaemlékezése mellett is ki tudta alakítani eredeti magyar költői karakterét.
Bölcselő költészetének koronája: A lélek halhatatlansága. – Beöthy Zsolt szerint a költő a filozófiai eszméket a költői szabatosságnak annyi erejével és elevenségével fejezte ki, mint utána senki költészetünkben. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Bodnár Zsigmond erőre, fenségre, magasztos tartalomra nézve a legszebb magyar tankölteménynek mondotta ezt a munkát. (A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893.) – Haraszti Gyula csodálattal említette «a hivő lélek hányattatásainak e megrázó ékesszólással való nyilatkozását, mely helyenkint a kinyilatkoztatástól mintegy apokaliptikusan ihletődik s ittasult ditirambokban tör ki. Érezni a felizgultságból, hogy a költő mintegy saját lelki szemei számára kívánta tisztázni azt az örök utat, melyre nemsokára rálépendő volt». (Csokonai Vitéz Mihály. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906.) – Horváth János rámutatott arra, hogy a költő ebben a nagy költeményében a magyar búcsúztatóvers régi, csaknem ponyvai rangú műfaját magas irodalmi színvonalra emelte. Ha van egész ridegségében műköltői műfaj, a tanköltemény az, s ha van lehetőség naiv gyökerekből sarjasztani ki azt, Csokonai megcselekedte. Figyelmet érdemel költeményének versalakja is: Dorottyájával együtt nagy mértékben hozzájárult a párosrímű tizenkettős olyan mértékű népszerüsitéséhez, hogy a későbbi népies epika, így a János Vitéz és a Toldi, már saját kijelölt formájaként élhetett vele. (A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927.)
Kiadások. – Csokonai Vitéz Mihály költeményei az 1790-es évek elejétől kezdve jóideig inkább csak kéziratban forogtak az olvasók kezén. Mutatványokat a bécsi Magyar Hírmondó, a kassai Magyar Museum és a pesti Uránia közölt belőlük. – Diétai Magyar Musa Pozsony, 1796. (Szépirodalmi folyóirat. Tizenegy száma jelent meg Weber Simon Péter pozsonyi nyomdász betűivel. Minden közleményét a költő írta, ő fizette a nyomdát is. Verses darabjai közül említhetők: Az este, Zsugori uram, A szerencse, A mostani háborúban vitézkedő magyarokhoz, Az ősz, Magyar gavallér, Magyar, hajnal hasad, A nyár, A tengeri háború, A tél, Az 1741-iki diéta, A Dugonics oszlopa.) – Serkentés a nemes magyarokhoz. Pozsony, 1796. (Weber Simon Péter pozsonyi nyomdász német dalművének magyar verses fordítása. «Muzsikára vette Toszt Ferenc. Elénekelték a pozsonyi redutszálában az 1796-iki országgyűlés alkalmatosságával.» A «kántáta» szövege hadba szólítja a magyarokat a franciák ellen, gyalázza a forradalom népét, magasztalja a magyarság vitézi erényeit.) – A nemes magyarságnak felülésére. Komárom, 1797. (A franciák ellen fegyverbe szólított nemesség buzdítása és dicsőítése párosrímű tizenkettősökben.) – A haza templomának örömnapja. Pécs, 1798. (Párosrímű tizenkettősökben írt üdvözlő költemény abból az alkalomból, hogy gróf Széchenyi Ferencet beiktatták Somogy vármegye főispáni székébe.) – A tavasz. Írta Kleist. Fordította Csokonai Vitéz Mihály. Hozzájárulnak Kleistnak némely apróbb darabjai. Komárom, 1802. (A kötetet a gróf Széchenyi Ferencné gróf Festetich Juliánnához intézett verses ajánlólevél nyitja meg. Eltűnik minden világi nagyság, énekli a költő, csak az él örökké, akinek nevét az irodalom megörökíti. A múzsák még a sírokba is életet lehelnek. Nagyságod kegyelmes férjével együtt oltárokat épített hazánk múzsáinak: méltán helyet foglalhat hát az Olympos tornácaiban. A verses ajánlólevelet prózában írt előbeszéd követi, ebben a költő elmondja, hogy milyen elvek vezették verses fordításában.) – Halotti versek. Nagyvárad, 1804. (Tartalma: A lélek halhatatlansága. Néhai Kácsándi Terézia férjének, Rhédey Lajos földbirtokosnak, költségén jelent meg. A kéziratért a nejét gyászoló nemesúr száz forint tiszteletdíjat juttatott a költőhöz. A terjedelmes versesmunka két részből áll: a bölcselő költeményből és a hozzácsatolt halotti búcsúztató versekből. Az utóbbiakban a költő magasztalással szól a megboldogult nemesasszony jelleméről, azután az elhunyt ajakára adja férjéhez és rokonaihoz intézett vigasztaló strófáit, befejezésül az egész temetési gyülekezet nevében elbúcsúzik tőle.) – Alkalmatosságra írt versek. Nagyvárad, 1805. (A gyüjteményben a Diétai Magyar Musa válogatott darabjain kívül számos alkalmi költemény van, ezek között: A lélek halhatatlansága. Előbeszédében megemlíti a költő, hogy az esztétikusok már egészen nevetségeseknek vagy legalább is gyanúsaknak tartják az alkalmi költeményeket s nem alap nélkül. «Ugyanis, mihelyt az országban vagy valamely városban fejedelem, nagy ember, tisztviselő, tudós születik, házasodik, elutaz, hazajön vagy meghal; vagy valahol földindulás vagy névnapi vendégség történik: mindjárt minden szegeletben megzendülnek a fogadatlan bárdusok, a Glückwünschende Gesellschaftnak kintornáló tagjai, a Helikon bodzás tövében kézimunkát űző versgyártók.» Ezek az emberek soha poétai tüzet nem éreznek magukban, de ilyenkor bezzeg van dolga a szegény múzsáknak. «Úton-útfélen, falun-városon, korcsmákon, mindenütt kiabálják őket: szállj le Múzsám, serkenj fel Múzsám, ülj le Múzsám, danolj Múzsám, segíts Múzsám, ne hagyj Múzsám. Nem kilenc Múzsa, de kilencszáz sem győzne eleget tenni, annyian vannak ezek az urak.» Ha vége a vendégeskedésnek, lefeküsznek a Parnassus bodzái közé s a halhatatlanság boldog reményében alusznak mindaddig, míg valami újabb ünnepség ismét dalra nem zendíti őket. Hogyan várhassunk ilyen poétáktól remekeket, mikor még az igazi poéták is igen ritkán szerencsések az alkalmi szerzeményekben. «Én magam is azt vallom, hogy ennek a gyüjteményemnek nagy részét nem azért adom ki, mintha azokat a Múzsákhoz méltóknak tartanám.» A gyüjtemény egy része valóságos poétai darab ugyan, de más része csak helyenkint poétai, némely poémát a személy vagy tárgy iránt érzett tiszteletből ad nyomtatás alá. «Nincs nagyobb rosta az időnél; addig-addig lebeg az, míg minden szemetet, minden fonnyadt vagy éretlen magot és minden gizgazt ki nem hullat, hogy azokkal hízzék a feledékenység. Elég van ebben az én könyvemben olyan, amit magam is csak az ő számára tartok.») – Ódák. Két könyvben. Nagyvárad, 1805. (A versgyüjtemény a költő halála után jelent meg. Nemcsak ódákat foglal magában, hanem más műfajú lírai költeményeket is. Benne van többek között a Miért ne innánk, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, Szegény Zsuzsi a táborozáskor.) – Lilla. Érzékeny dalok három könyvben. Nagyvárad, 1805. (A költő ehhez a halála után közrebocsátott gyüjteményéhez értékes előbeszédet írt, ebben utalt arra, hogy Kisfaludy Sándor a Kesergő Szerelem kinyomtatásával megelőzte a Lilla-ciklus kiadását. «Vakmerőségnek látszik ugyan a Himfy Szerelmei után Erato lantját valakinek megzendíteni merni mostanában, nem azért, mintha egy egész nemzetben csak egy nyájas költőnek kellene lenni, hanem azért, mert mikor már egy nemzetnek nyelvén egy tökéletes zseni méltóvá tette magát honfitársai kedvelésére, akkor az őnálánál kisebb léleknek szerzeményi még bölcsőikben megfulladnak. Himfy Múzsájának képzelődési nagyok, mint a teremtés; érzései hol melegek, mint a nyári nap, hol égetők és erőszakosak, mint a felháborodott Aetna; találmányi egyenlők, tarkák, kifogyhatatlanok: egy szóval az egész munkája olyan, mint valamely igéző vidéke a Cyprus boldog szigetének; virágokon tapod az ember mindenütt és még ott is, ahol irtózni kellene, a kőszirteken, a meredek tengerpartokon Gráciákat talál az ember s hízelkedő Ámorokat a kataraktákon. Mit várhat az én Lillám, mikor már Himfy megvan, mit várhat egyebet fel sem vevésnél, vagy ami még szomorúbb, szánakozásnál? Nem tűrhetőbb volna-é sorsa, ha még ezelőtt néhány esztendővel, amikor lételét vette, világ eleibe kerülhetett volna? Úgy ujsága által kedvességet nyerhetett volna magának és azután szerencséjének tartotta volna magát egy Himfy Szerelmei által elfelejtetni.») – Anakreoni dalok. Bécs, 1806. (A dalokon és a költő esztétikai fejtegetésein kívül a kötet érdekessége Márton József elöljáróbeszéde. «Ezt a kisded munkát néhai boldog emlékű szerzője még 1802-ben nyomtattatta. A kinyomtatása felől én gondoskodtam s igyekeztem rajta, hogy belső becséhez képest külső csinossága is meglégyen.» A kiszedett ívek a kedvezőtlen körülmények miatt olvasatlanul hevertek a bécsi nyomdában, míg Rhédey Lajos császári és királyi kamarás nem intézkedett kiváltása iránt. Ezért a nagylelkűségéért minden igaz hazafi hálát érez iránta. Ha az elhúnytaknak illő volna tudniok a világi dolgokat: «tudom, az én boldogult barátom mennyei örömet érezne… Írtam Bécsben szept. 24-én 1806. Márton József, a bécsi cs. k. Universitásban a magyar nyelvnek és literaturának első professora».) – Csokonai Vitéz Mihály poétai munkái. Négy kötet. Bécs, 1813. (Márton József érdemes kiadása.) – Csokonai Vitéz Mihály nevezetesebb poétai munkái. Két kötet. Bécs, 1816. (Ezt a válogatott gyüjteményt is Márton József rendezte sajtó alá.) – Anthologia Csokonai Vitéz Mihály munkáiból. Két kötet. Kassa, 1836. (A kassai Zsebkönyvtár című vállalatban.) – Csokonai Mihály minden munkái. A szerző saját kézirataihoz s az első kiadásokhoz gondosan egyengetve, számos kiadatlanokkal bővítve, jegyzésekkel világosítva s életrajzzal bevezetve kiadta Dr. Schedel Ferenc. Pest, 1844. (Toldy Ferenc körültekintő munkája. A későbbi kiadások szövegei Harsányi István és Gulyás József három kötetéig ezen a gyüjteményen alapulnak.) – Csokonai Vitéz Mihály munkái. Három kötet. Lipcse, 1843–1845. («Közli Kelemföldy.») – Csokonai válogatott versei. Pest, 1859. (Toldy Ferenc kiadása,) – Csokonai válogatott munkái. Három kötet. Pest, 1864. (Toldy Ferenc kiadása.) – Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Két kötet. Budapest, 1900. (Horváth Cyrill népies kiadása.) – Csokonai Vitéz Mihály válogatott munkái. Budapest, 1900. (Tóth Rezső jegyzetekkel ellátott szemelvényei.) – Csokonai Vitéz Mihály munkáiból. Budapest, 1905. (Bánóczi József szemelvényei a Franklin-Társulat Magyar Remek íróiban.) – Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Három kötet. Budapest, 1922. (Harsányi István és Gulyás József teljes kiadása: valamennyi gyüjtemény között a legjobb.) – Számos kisebb kiadás különféle irodalmi vállalatokban. (Olcsó Könyvtár, Kis Nemzeti Múzeum, Remekírók Képes Könyvtára, Kner-Klasszikusok, Franklin-Társulat Magyar Klasszikusai, Remekírók Pantheonja.)
Irodalom. – Kölcsey Ferenc: Csokonai munkáinak kritikai megítéltetések. Tudományos Gyüjtemény. 1817. évf. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. II. köt. Pest, 1854. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Imre Sándor: A magyar irodalom és nyelv rövid története. 3. kiad. Debrecen, 1874. – Haraszti Gyula: Csokonai Vitéz Mihály. Budapest, 1880. – Csernátoni Gyula: A magyar ódaköltés története. Figyelő. 1882. évf. – U. az: Didaktikánk a mult század végén. U. o. 1883. évf. – Radó Antal: A magyar műfordítás története. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1883. évf. – Haraszti Gyula: Csokonaimhoz. Figyelő. 1885. évf. – Baróti Lajos: Német költők hatása Csokonaira. Figyelő. 1886. évf. – Székely György: Bürger költészete és hatása Csokonaira. Budapest, 1888. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Demek Győző Matthisson hatása irodalmunkra. Budapest, 1891. – Sebestyén Gyula: Csokonai kiadatlan versei a M. N. Múzeum kézirattárában. Magyar Könyvszemle. 1891. évf. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. II. köt. Budapest, 1893. – Szőcs Géza: Csokonai és az olasz költők. Szentes, 1893. – Kraut Győző: Csokonai mint ódaköltő. Jászberényi kat. gimnázium értesítője. 1893. – Teveli Mihály: Csokonai és Tiedge. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1900. évf. – U. az: Csokonai A lélek halhatatlanságáról írt tanítókölteménye. Körmöcbányai áll. reáliskola értesítője. 1900. – Dóczy Lajos: Csokonai. Budapest, 1902. (Magyar Könyvtár.) – Oláh Gábor: Csokonai és a latin költők. Budapest, 1904. – Pólay Vilmos: Blumauer travesztált Aeneise és hatása a magyar irodalomra. Budapest, 1904. – Haraszti Gyula: Csokonai százados ünnepén. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1905. évf. – Bánóczi József: Csokonai Vitéz Mihály munkáiból Budapest, 1905. (Franklin-Társulat Magyar Remekírói.) – Móricz Zsigmond: Csokonai Vitéz Mihály. Uránia. 1905. évf. – Siegescu József: Csokonai Vitéz Mihály Békaegérharcának latin és oláh fordításai. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1905. évf. – Versényi György: Életképi elemek Csokonai költészetében. Erdélyi Múzeum. 1905. évf. Haraszti Gyula: Csokonai Vitéz Mihály. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Pásztory Endre: Csokonai és Catullus. Szabadka, 1906. – Ferenczi Zoltán: Csokonai. Budapest, 1907. – Barcsa János: A Csokonaira vonatkozó irodalom. Irodalomtörténeti Közlemények. 1908. évf. – Horváth János: Irodalmunk fejlődésének főbb mozzanatai. Budapesti II. ker. áll. reáliskola értesítője. 1908. – Császár Elemér: Csokonai. Budapesti Szemle. 1909. évf. – Kardos Albert: Emlékkönyv a Csokonai-Kör három irodalmi ünnepéről. Debrecen, 1909. – Madai Gyula: A költői nyelv és Csokonai. Budapest, 1910. – Gedő Szeréna: Filozófiai költészetünk áttekintése a XIX. század közepéig. Budapest, 1911. – Csipak Lajos: Horatius hatása az ó- és újklasszikai iskola költőire. Kolozsvár, 1912. – Trostler József: Csokonai forrásaihoz. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1913. évf. – Császár Elemér: A német költészet hatása a magyarra a XVIII. században. Budapest, 1913. – Harmos Sándor: Csokonai lírája. Irodalomtörténeti Közlemények. 1913. évf. – Fest Sándor: Pope és a magyar költők. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1916. évf. – U. az: Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi István fellépéséig. Budapest, 1917. – Alszeghy Zsolt: Epigon lírikusaink a XIX. századig. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Harsányi István és Gulyás József: Adalékok Csokonai költészetéhez a sárospataki könyvtárból. U. o. 1917. évf. – Oláh Gábor: Csokonai és a rokokó. Budapesti Szemle. 1917. évf. – Ember Nándor: A magyar oktató mese története 1786-tól 1807-ig. Irodalomtörténeti Közlemények. 1918. évf. – Pukánszky Béla: Herder hazánkban. Budapest, 1918. – Radó Antal: A magyar rím. Budapest, 1921. – Kastner Jenő: Csokonai lírája és az olasz költők. Irodalomtörténeti Közlemények, 1922. évf. – Kéky Lajos: Csokonai. Budapesti Szemle. 1922. évf. – Gulyás József: Csokonai Georgikon-fordítása. U. o. 1925. – Kerényi György: Egy Csokonai-vers két dallama. U. o. 1926. évf. – Gulyás József: Csokonai néhány versének latin forrásáról. U. o. 1926. évf. – U. az: Csokonai kálvinista búcsúztatói. Teológiai Szemle. 1926. évf. – U. az: Csokonai újabban előkerült fordításaihoz. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1927. évf. – U. az: Csokonai a lélek halhatatlanságáról. Debreceni Szemle. 1927. évf. – Harsányi István: Csokonai a Reményhez című versének dallama. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927. évf. – U. az: Egy Csokonai-vers sárospataki dallamának szerzője. U. o. 1927. évf. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Rácz Lajos: Rousseau és Magyarország. Debreceni Szemle. 1927. évf. – Oláh Gábor: Csokonai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1928. évf. – Kozocsa Sándor: A Borbély-család zenei kéziratai. Muzsika. 1929. évf. – Molnár Antal: Csokonai és a műdal. Debrecen, 1929. – Zsoldos Jenő: Bibliai vonatkozások Csokonai költészetében. Magyar Zsidó Szemle. 1929. évf. – Harsányi István: Rokokó ízlés a magyar irodalomban. Sárospatak, 1930. – Dörfler Sándor: Quintilián és a magyar nyelvújítás. Budapest, 1931. – Staud Géza: Az orientalizmus a magyar romantikában. Budapest, 1931.
