KAZINCZY FERENC ÉLETE.

Teljes szövegű keresés

KAZINCZY FERENC ÉLETE.
AZ IRODALMI élet föllendítése és a művészi próza fejlesztése terén a XIX. század első harmadában KAZINCZY FERENCnek vannak halhatatlan érdemei. Néhány évtizeden keresztül az ő szavának volt legnagyobb súlya az egész magyar irodalomban. Mint irodalmi agitátor, mint stílusművész és mint levélíró egyaránt ritka jelességekkel dicsekedhetett. A nyelvújítást ő juttatta diadalra.
Kazinczy Ferenc 1759. október 27-én született Érsemlyénben, Bihar vármegyében. Nyolc éves koráig anyai nagyatyja, Bossányi Ferenc földbirtokos, nevelte. Az érsemlyéni ősi portán jókedvű nemeseket és jámbor jobbágyokat látott, megismerte a falu népét, bizalmasan forgolódott a nótárius, az iskolamester és a prédikátor személye körül. Nagyatyja, Bihar vármegye egykori főjegyzője és országgyűlési követe, patriarkális méltósággal élt vályogból rakott nádas házában. Atyjának, Kazinczy Józsefnek és anyjának, Bossányi Zsuzsánnának jószágai hét vármegyében terültek el: Abaúj, Zemplén, Bihar, Szabolcs és Heves határaiban különösen szép birtokrészeik voltak.
Kazinczy József 1767 őszén visszakérte fiát az öreg Bossányitól; az elemi ismeretekre otthon taníttatta, az abaújmegyei Regmecen. Egy késmárki evangélikus tót diákot fogadott mellé, de az ügyetlen nevelő nem tudta magát tanítványával megszerettetni. A kis Kazinczy inkább atyján csüngött, a Szentírás forgatásában gyönyörködött s érdeklődéssel hallgatta rokonai tréfás elbeszéléseit. Kilenc éves korában Késmárkra küldték német szóra, innen ment 1769-ben a sárospataki református kollégiumba.
Sárospatakon ebben az időben elég rosszul állt az oktatás ügye. A latinnyelvi és hittani órák mellett még a felsőbb tanfolyamon is csak elvétve akadt némi bölcseleti, történeti, természettudományi és matematikai lecke. A becsvágyó ifjú tíz esztendeig járt a híres főiskolába, szorgalmáért és tehetségéért nyilvánosan megdícsérték, de azért, ha magánúton nem pótolja a nevelés hiányait, a latin nyelven és hittanon kívül alig tudott volna egyebet. Ő azonban elolvasta a főiskolai könyvtár értékesebb darabjait, forgatta a római klasszikusokat, beleízlelt néhány görög remekíróba, rajzolt és festegetett. Mikor 1779 nyarán befejezte tanulmányait, már sokoldalúan képzett fiatalember volt.
Húsz esztendős korában hagyta el Sárospatakot. Kassára ment, hogy egy tapasztaltabb ügyvéd irányítása szerint megismerkedjék a magyar perrendtartással. Jogi tudását principálisa aktáiból és Huszti István háromkötetes latinnyelvű jogi könyvéből merítette, mert ez időtájt még sem Sárospatakon, sem Debrecenben nem tanítottak törvénytudományt. Principálisa oldalán másfél évet töltött. 1781-ben átköltözött Eperjesre, hogy egy odavaló jónevű prókátor irányításával folytassa törvénygyakorlatát. 1782-ben a pesti királyi táblán gyarapította jogi ismereteit. Ekkor ismerkedett meg Ráday Gedeonnal, Orczy Lőrinccel, a Teleki grófokkal, Cornides Dániel, Katona István, Schwartner Márton történettudósokkal. Vágyott a külföldre, de családja megyei szolgálatra kényszerítette.
Eleinte Zemplénben működött, utóbb Abaújban. A vármegye nagy hasznát vette, mert a II. József császártól elrendelt német fölterjesztéseket egyedül ő tudta megfogalmazni. De hiába kecsegtették főjegyzőséggel, megúnta a megyei tisztviselőséget; 1786-ban állami szolgálatba lépett; II. József kinevezte a kassai tankerület elemi iskoláinak felügyelőjévé. Négy és fél évet töltött a tanügyi pályán. Iskolai inspektori állása előkelő volt, négy tanfelügyelő szolgált alatta, mindegyik főszolgabírói ranggal. A jozefinizmus bukása őt is magával sodorta. II. Lipót király 1791-ben fölmentette hivatalától.
Ettől az időtől kezdve egész erejével az irodalomnak élt. Segített ugyan özvegy édesanyjának a gazdálkodásban, résztvett a vármegyei gyűléseken, de azért elsősorban írói terveit iparkodott megvalósítani. Szerencsétlenségére részese lett a Martinovics-féle összeesküvésnek. Édesanyja regmeci házában, 1794. december 14-én, fogták el, öt nap mulva már Budán volt. Egyik összeesküvő-társa rávallott; kénytelen volt beismerni, hogy ő is olvasta a forradalmi kátét. 1795 május 8-án elkészült a királyi tábla ítélete. Eszerint, mivel az összeesküvésbe beleegyezett s a kátét mással is közölte, felségsértővé és lázadóvá lett, ezért az ország törvényei értelmében fejvesztésre és vagyona elkobzására ítéltetett. A végzést a hétszemélyes tábla már nyolc nap mulva helybenhagyta. Atyafisága kétségbeesve sietett fel Bécsbe, hogy I. Ferenc királynál kegyelemért esedezzék, szerencsére nem sikertelenül. A király irgalmasabb volt, mint a magyar bíróság. Június első napjaiban leérkezett Budára a királyi levél: az elítélt mind életére, mind jószágaira nézve kegyelmet nyert, de főbenjáró bűne miatt meg nem határozott ideig tartó börtönbüntetéssel sujtatott. Budáról még ez év őszén továbbszállították, ezzel megkezdődtek rabságának hosszú hónapjai. 2387 napig tartották elzárva. Brünn, Kufstein és Munkács várának üregeiben szenvedett 1801 június 28-ig. A bölcs lelki nyugalmával számlálta napjait. Titokban dolgozgatott, régi munkáit átjavította, új fordításokat készített. Gessner, Goethe, Lessing, Metastasio, Moličre, Sallustius és Weber enyhítették nyomorúságát. Végre ütött szabadulásának boldog órája. Lázas gyönyörűséggel vetette papírra: «Repülök az anyám karjai közé s meglátom megint a kies dombot, hol életem hab, szél s veszély után boldog homályban fog elmúlni».
Hetedfél esztendei szenvedés után, 1801 júliusában, tért haza börtönéből Regmecre. Kiszabadulásának híre futott az egész országban. Az aulikus érzelmű mágnások kerülték a vele való érintkezést, de a bécsi udvartól nem rettegő nemesurak tisztelettel tekintettek rá. Ha gróf Széchenyi Ferenc többé tudni sem akart róla, ha gróf Festetich György kitért is közeledése elől: annál lelkesebben fogadták látogatásait barátai, az abaúji, bihari, zempléni, sárosi és szepesi földbirtokosok; annál őszintébb örömmel üdvözölték írótársai, különösen Csokonai Vitéz Mihály, Kis János, Virág Benedek. Ez a szeretet annál is inkább jól esett lelkének, mert családja rosszul bánt vele, Anyja és testvérei ábrándozót láttak benne; azt tartották róla, hogy henyélve éli világát, irogatásra pazarolja idejét, könyvekre költi pénzét, szegény írókkal társalog, nem akar hivatalt vállalni. Haragudtak reá azért is, mert fogsága sok költségbe került. Mikor 1804. november 11-én oltárhoz vezette gróf Török Zsófiát, éppen elkeseredtek ellene. Vagyonosabb nőt óhajtottak számára feleségül. Házassága meglepte környezetét. Fogsága előtt éveken át hevesen udvarolt az előkelő Radvánszky-nővéreknek, de nősülésre nem gondolt, most hirtelen elhatározással nőül vette a nála húsz évvel fiatalabb grófkisasszonyt.
Új életre való berendezkedése sok bajjal járt; végre sikerült kicsikarnia anyjától és testvéreitől a Sárospatak és Sátoraljaújhely közelében fekvő kisbányácskai birtokot; néhány száz hold földjén gazdálkodni kezdett. Háza Abaúj és Zemplén vármegyék határán szép dombon állott ezt a jelentéktelen pontot tette huszonöt esztendőre a magyar irodalom középpontjává. A környékbeli parasztoktól Bányácskának nevezett helységet Széphalom névre keresztelte s 1806 nyarán új otthonába költözött. Szűk anyagi helyzetéért családi boldogsága és irodalmi összeköttetései kárpótolták. Iró volt minden ízében s csak író. Még amikor a Habsburg-ház legveszedelmesebb csatáit vívta Napoleon császárral s a francia seregek Magyarország határai felé közeledtek, akkor is jobban érdekelték írótársainak dolgozatai, minta világraszóló politikai és hadi események. Régi munkáit ismételten átdolgozta, leveleit nagy számban küldözte szerteszét, nyelvújító törekvéseit egyre nyomatékosabban érvényesítette. Mindenfelé figyelmet iparkodott kelteni az írói nyelv és irodalmi ízlés fejlesztésének kérdései iránt. Tekintélye évről-évre nőtt, hatása egyre nagyobb lett.
Utolsó éveit boldoggá tette az ifjabb írók lelkes ünneplése, mikor 1828 elején Széphalomról Pestre utazott, hogy hosszan húzódó pörös ügyeit elintézze s részt vegyen a Magyar Tudós Társaság szervezetét kidolgozó bizottság munkálataiban. Életének utolsó évei éppen olyan szerény viszonyok között teltek el, mint a régebbiek. Mióta kiszabadult fogságából és családot alapított, nem jutott rendezett anyagi körülmények közé; hasztalan küszködött teljes erejéből, adósságai egyre szaporodtak. Neje örökségéért sógorával folytatott pörösködése nem járt haszonnal, irodalmi vállalkozásai balul ütöttek ki, a rossz termések tönkretették. Más ember ilyen körülmények között kétségbeesve dobta volna el az írótollat, ő utolsó órájáig dolgozott. 1831 tavaszán még résztvett a Magyar Tudományos Akadémia ülésein, meglátogatta Pannonhalmán jó barátját, Guzmics Izidort, papírra vetette úti benyomásait s a legjobb egészségben érkezett otthonába. Itt érte a felvidéki kolerajárvány, ennek esett áldozatául 1831 augusztus 23-án, hetvenhét éves korában. Özvegye hét gyermekkel maradt árván.
Egy emberöltővel utóbb, 1859 október havában, a magyar nemzet nagy fénnyel ünnepelte meg születésének száz éves fordulóját. A Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezésére mindenfelé irodalmi összejöveteleket tartottak, közadakozás útján megteremtették a százezerkoronás Kazinczy-alapot, megvásárolták a széphalmi birtokot, sírja közelében mauzoleumot emeltek, gondoskodtak a szegénysorsú Kazinczy-utódok megsegítéséről, emlékérmeket verettek, alkalmi kiadványokat tettek közzé s az Akadémia palotájában, a Múzeum kertjében és Széphalom sírházában Kazinczy-szobrokat állítottak fel.
Kazinczy Ferenc a magyar parlagon éteri ábrándvilágban élt. «Otthona – írja róla Horváth János – nem az egykorú magyar föld és élet, nem az adott valóság, nem a jelen világ, hanem a jövőből előlegezett, képzeletbeli fényhajlék, kifinomult lelkek eszményi szalonja-ligetje, ahol máskép viselkednek, éreznek és gondolkodnak, más szabályú és zöngelmű nyelven társalognak, mint az alant nyüzsgő tömeg. Nem Bányácska, a maga sebző gondjaival, adósságaival, exekuciójával, megdermesztő aggodalmaival, hanem: «Széphalom»; Széphalom, tele mindazzal a nevető, boldog, idilli előkelőséggel, nyugati urbanitással, mit e névbe, mikor megteremtette, rajongó lélekkel tartalomul lehelt. Széphalom a «mindenek boldogsága», Széphalom a «nemzeti becsület tüze», Széphalom a «szent és hív érzések», Széphalom a rokokó idill, a «poétai berek», az új Arcadia, Széphalom a jövő, Széphalom a kiművelt magyar nyelv, Széphalom az ízlés tündérpalotája! Felírta e nevet deszkatáblára, birtoka határán. Felírta verseibe. Felírta, örökre felírta levelei ezreinek dátumába, küldve, röpítve a szép nevezet szárnyán az óhajtott ideált: a régi nyomába, a régi mellé új religiót, az ízlés religióját. Azt hiszem, e megható fikció, e szellemi fata morgana sugártörésébe fölemelve érthető meg s méltányolható leghelyesebben Kazinczy történeti alakja, gyöngéivel, különcségeivel, «kisdedségeivel», szeretetreméltó hiúságával, elbájoló urbanitásával, gyermeteg kedélyével, de egyszersmind bámulatba ejtő szívós, kevély, dacos energiájával, mi csak a legnagyobb és legnemesebb fantaszták sajátja.» (Kazinczy emlékezete. Budapesti Szemle. 1931. évf.)
«Jellemző jegye lelki alkatának – olvassuk Négyesy László könyvében – a rendkívüli fogékonyság, a sokoldalú érdeklődés. Ami társaságban és természetben, magán- és közéletben, művészetben, tudományban jellemzetes, értékes mozzanat eléje került, az mind megragadja figyelmét. Párosult ezzel igen eleven hangolékonysága, érzésvilágának állandó hullámzása. Örvénylő szenvedélyei nincsenek, de vannak állandó nagy érzései, gazdag kedélyvilágának felszíne könnyen fodrozódik. Szellemi és érzelmi sokoldalú érdeklődésében uralkodó az esztétikai mozzanat; minden jelenséggel szemben elsősorban a tetszés, nemtetszés szempontjából foglal állást; vonzza, ami szép, kiváló, jellegzetes, érdekes, újszerű, tiszta. Izlése igen kényes, csínérzéke nagyon erős. Művészlélek, költői, írói szellem, neki írni kell s még inkább irodalmi életet teremtenie; alkot is személyesen, de még inkább működtet, szervez, irányít, kormányoz. Inkább író, mint költő s abban, amit ír, több a szellem, mint a költészet; viszont költői érzése és ízlése nagyobb, mint alkotó ereje; de legnagyobb izgató, terjesztő, munkáltató képessége. Az ősök kormányzó erélye az ő személyében irodalmi agitátori tehetséggé alakult át, mert tevékenységének eszköze és tárgya a nyelv, tere az irodalom volt. Ez a vezéri adománya valósággal a géniusz mértékében és erejével jelentkezik. Lelki iránya különösen jóindulatú. Igen jó szíve van. Mindig másokkal, másokban és másokért él. Mindig kellenek neki szívek, hogy osztozzon velük terveiben, reményeiben, örömében, bánatában, csalódásaiban és lelkesedésében. Hozzátartozóiért, barátaiért, a nélkülözőkért mindig kész az áldozatra. Szeretetreméltó, finom és önfeláldozó. Altruista és univerzalista, közösségi érzése, társas szelleme kiválóan erős. A legnemesebb humanizmus lelkesíti; ezzel éppen beleillik a kor törekvéseibe; mely az emberiség szabad kifejlődését és az emberi méltóságot írta zászlajára; fajának, nemzetének szeretete legfőbb rúgója cselekedeteinek. Jóra hangolt természetének alapvonása volt a kimeríthetetlen optimizmus is. Hitt az eszményekben és eszményeinek megvalósíthatásában. Nem riadni vissza az akadályoktól, a feladat nagyságától, az eszközök csekélységétől; nem venni szívére az időleges sikertelenséget, leverő csapások után ismét felkelni és csüggedetlen hittel, fokozott eréllyel, minden áldozattal folytatni a küzdelmet: ehhez senki úgy nem értett, mint ő.» (Kazinczy pályája. Budapest, 1931.)
Adatok Kazinczy Ferenc életéhez:
1703–1711. – A halhatatlan író szépatyja, Kazinczy András felsőtiszai kálvinista földbirtokos, résztvesz II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában. (A vitéz katona ősi magyar család leszármazottja, régebben ungmegyei alispán, a nemzeti fölkelés idején a táborba szálló ungi és zempléni nemesség főkapitánya, a szécsényi és ónodi országgyűléseken vármegyei követ. Az előkelő nemesúr magyar költő is. Fia Kazinczy Ferenc nagyatyja. A család törzsfészke Kazinc: borsodmegyei falu.)
1759. – Kazinczy Ferenc születésének éve. Október 27-én születik a biharmegyei Érsemlyén faluban. (Legidősebb fia Kazinczy Józsefnek és Bossányi Zsuzsánnának. Atyja gazdag református nemesúr, anyja az érsemlyéni Bossányi-ház gyermeke. Szüleinek még nyolc gyermekük van. Irni, olvasni nagy atyja házában és az érsemlyéni iskolában tanul meg, azután a falu helvét hitvallású lelkipásztora oktatja. Nyolc éves koráig nem hall egyebet magyar szónál.)
1767. – Nagyatyja érsemlyéni házából hazaviszik édesatyja abaújmegyei regmeci kúriájába. («Atyám a legreligiosusabb ember vala, akit képzelhetni. Reggel velünk, este minden cselédjeivel együtt végzé el imádságát, este zsoltárt is énekelve hozzá:» olvassuk a Pályám Emlékezetében.)
1768. – Késmárkra küldik, megtanul németül. («A városhoz közelre emelkedő óriás Tátra csúcsai, nyárban is ellepve bércein hóval, s új meg új színben mindig, új meg új világításban… órákig andalogtam a varázs látványon.»)
1769. – Szeptembertől kezdve Sárospatakon tanul. («Soha még addig Patakon németül tudó gyermek nem volt.» Bár előkelő és gazdag nemesifjú, a veréstől ő sem szabadul; osztálytanára és házitanítója keményen ütlegelik. A bot mindig veszedelmesen suhog a kegyetlen mesterek kezében. Ha valaki elvéti a latin szót: «vesszőket szenved». Az iskolakönyvön kívül nem szabad más könyvhöz hozzányúlnia: «Ó be sokszor öltöztetett engemet – büntetésből – az inasom köpönyegébe oktalan tanítóm, hogy iskolai penzumom helyett lopva Horatiust s Theokritust tanultam».)
1774. – Tizenöt éves sárospataki diák. Meghal édesatyja. («Egy nap március első hetében atyám és anyám látni jövének. Patak háromórányira fekvén Regmechez, ebéd után elmenének tőlünk». Néhány nap mulva rossz híreket kap hazulról, átsiet Regmecre, még életben találja édesatyját. «Március 19-én nevenapja volt. Megköszöntém. Melegen adta rám áldását. Másnap, 20-án, elhala élete 42. évében s özvegyen hagyá anyámat hét élő gyermekkel; a nyolcadik, Miklós, augusztus 15-én született. Anyánk egyik ájultából a másikba mene által. Ránk jőve az este s én és jelen volt testvéreim vetkezetlen, sírva, jajgatva alvánk el. Most megérkezék Biharból nagyatyám is és nagyanyám. Sebeink új meg új felszakadásokat szenvedtek. A temetés után, március 27-én, visszaviteténk Patakra. Házunk rokonai s barátjai közül nem találtaték, kinek gondja volt az árván és vezér nélkül maradtakra. Ki-ki szána bennünket, ki-ki érzé, mily atyát vesztettünk, de még professzoraink sem vigyázának fel tanulásunkra.»)
1775. – Édesanyja költségén kinyomatja kis geografiáját. (Tanárainak nem tetszik, hogy a tizenhat éves ifjú írói babérokat óhajt, de édesanyja kívánságára a következő évben ismét közread egy nyomtatott könyvecskét: Bessenyei-fordítását. Azután tizenkét esztendeig visszavonul az irodalmi nyilvánosságtól.)
1777. – Tizennyolc éves. Március havában két nagybátyja fölviszi egy hétre Bécsbe. Különösen a képtárak ragadják meg érdeklődését. (Az udvari kápolnában látja Mária Terézia királynőt. Látogatást tesz Bessenyei György lakásán, de a testőrírót nem találja otthon. «Keresém, de nem találám. Cseléde megnyitá szobáját s dolgozóasztalán írtam meg neki levelemet, pasztellben festett képe előtt, mely asztala felett függe. Báróczi előttem még soha nem hallott név vala.») Visszamegy Sárospatakra, a főiskola könyvtárának ő a legszorgalmasabb olvasója, a véletlen jóvoltából most ismeri meg Báróczi Marmontelét. («Nem sok idő mulva azután, hogy Patakra visszatértem, a bibliothecarius tudatá velem, hogy kezéhez eladás végett valamely magyar könyv tétetett le; nyelve érthetetlen, az elébe írt vers gonosz, de tele van igen szép rézmetszetekkel: Báróczinak erkölcsi meséi Marmontelből. Én azt szeretém meg, amit eddig a bibliothecarius gyalázott s attól borzadtam vissza, amit magasztalt. Még ma is bírom a könyvet, még rajta van ifjú esztendeim örömének kedves emléke; még ismerem a helyeket, ahol édes szólása csodálgatásiban fel-felsikoltozám. Visszavágytam Bécsbe, hogy őt láthassam, hogy lelke átszállhasson rám fél mértékben. Ő vala örök olvasásom ezentúl, s már akkor feltevém, hogy az ő koszorúja után fogok törekedni minden erőmmel, ami lesz.») Baróti Szabó Dávid első verseskönyvével is most ismerkedik meg. («Alig csendesedék el örömem Báróczin, midőn ugyanaz a bibliothecarius jelenté, hogy ismét valamely nyomtatványok küldetének kezéhez, hexameterek s koccanók nélkül; korántsem oly szépek, mint a tordai nagy poétáé; de jó lesz mégis megtekintenem, hogy nevessek rajta s lássam, mit művel a hírszomj, midőn erő nélkül van: Baróti Szabó Dávid versei. Elragadtatások közt faldostam azt, nem mintha sok teremtő erőt találtam volna Barótiban vagy mintha a magyar hexameter egészen ujság volt volna előttem, hanem mivel egész kötet verseket láthaték és hála érte az egeknek, koccanók nélkül. Megjövendölém, hogy a példa követőket fog találni, hogy poesisunk új ragyogásban fog csillogni. Írtam Barótinak s distichonokban; úgy hittem hazafiúsága érdemli, hogy mindenfelől vegye köszönetinket. S ki vala boldogabb mint én, midőn megérkezék válasza s az is distichonokban!» Baróti Szabó Dávid mintha előre megérezte volna a sárospataki diák jövendő írói kiválóságát: «Ily fiatalkorban ily dolgokat üzni? Tetőled Majd ezután mit nem várhat az édes Haza? Tartson az ég nyelvünknek elévitelére sokáig És, melyet kíván e teher, adjon erőt!»)
1779. – Húsz éves. Július közepén bevégzi főiskolai tanulmányait a sárospataki kollégiumban. A nem papi pályára készülő tanulók között – a tógát nem viselő nemesifjak sorában – ő a legjobb tanuló. A szárnyukra bocsátott növendékeket ünnepélyesen búcsúztatják: elvárják tőlük, hogy földesúri függetlenségükben és vármegyei pályájukon a sárospataki főiskola támaszai és a református vallás védői lesznek. A világi diákoknak olyan erős a hittudományi készültségük, hogy némi papi gyakorlat után akár lelkipásztorokká is szentelhetnék őket. («Az én koromban Patakon és Debrecenben még nem tanítának hazai törvényt, nem még hazai történeteket. Az ifjú nem tuda egyebet, midőn iskoláit elhagyta, mint dogmatica és polemica theologiát. Mily törvényeinken állapodik vallásunk s mi az a bécsi, nikolsburgi, linzi, szatmári béke, azt én Patakon nem tanultam meg.» S mégis; «Patak minden fogyatkozások mellett mily fiakat nevele már akkor is! Mert a tanulás inkább függ a tanuló szorgalmától, mint a tanítóétól.») Szeptemberben Milecz Sámuel kassai ügyvéd oldalán megkezdi jogi gyakorlatát. (Az ügyvédek mind nemesurak, a hozzájuk kerülő nemesifjakkal keményen bánnak: szidják a fiatal embereket, megtisztíttatják velük csizmáikat, rájuk bízzák pipáik tömését. Ilyesmiben senki sem lát megalázó dolgot, az ifjúságot így szoktatják a kor és rang tiszteletére. Kazinczy Ferenc principálisa szelíd ember, de azért egyelőre ő sem engedi magához közelebb patvaristáját, csak attól menti fel, hogy csizmáját levonja és kifényesítse. Az ifjú jól tudja állása kötelességeit, a maga jószántából teríti meg naponkint gazdája asztalát, esténkint megágyaz neki; mindezt nem azért, mintha inas és szolgáló nem volna a házban, hanem a patriarkális hagyományok megőrzéseként. Principálisa később megelégedéssel látja, hogy gyakornoka érdemes a szóra, ezért engedélyt ad neki, hogy jelenlétében ő is társaloghasson, természetesen csak akkor, ha van okos mondanivalója vagy ha nagyon unatkoznak hivatalos kocsizásaikon.)
1781. – Jogi gyakorlata Eperjesen. («Eperjest nevezetessé teszi az is, hogy itt négy nyelv van divatban. Az igazság emberei és a papság s a tanítók mindig deákul beszélnek, az uraságok magyarul is, a polgárság németül, és tótul mindenki; és minthogy a szóló mind a négy nyelvhez hozzá szokott, az idegen elcsodálkozva hallja, hogy azon egy periodusnak tagjai mint vannak összeszőve tarkán mind a négyből. Nem lévén a városban senki, kivel magamat a francia nyelvben gyakorolhatám, a deáknyelvű társaságokat kerestem.» Eperjesen beleszeret egy katonaorvos özvegyének leányába, Steinmetz Ninonba. Másfél esztendeje boldogan telik el. Szerelmesével együtt olvasgatja a német írókat, jól megtanul németül, német verset ír. «Ifjúsága védőangyala» utóbb férjhez megy egy sárosmegyei nemesúrhoz.)
1782. – Eperjesről augusztus havában Pestre megy. Fölesküszik jurátusnak a királyi táblához. (Pest értelmisége II. József uralkodása alatt olyan kicsiny, hogy a művelt nemesifjú hamarosan megismerkedik minden számot tevő magyar úrral és egyetemi tanárral. Legkedvesebb óráit a nála negyvenhat évvel idősebb Ráday Gedeon társaságában tölti. Nappal az irodalomról beszélnek, este a német színházat látogatják. Atyai pártfogója tanulságos megjegyzéseket fűz a színdarabokhoz. «Legördülvén a kárpit, hozzám fordult s megmagyarázá, hol játszott jól a szín embere, hol rosszul s miért jól vagy rosszul.»)
1783. – Pestről hazamegy Regmecre édesanyja mellé. A fiai jövőjéért aggódó özvegy azt kívánja, hogy- hivatalt vállaljon, mert a családi birtok nem elég nagy nyolc testvér gondtalan ellátására. (Az engedelmes fiú elkocsizik Heves megyébe, jelentkezik báró Orczy Lőrinc abaúji főispán tarnaörsi otthonában, vármegyei tisztséget kér tőle. A báró egyelőre nem tudja teljesíteni kérését, de szívesen látja, még éjfélkor is olvassa előtte kéziratos verseit.)
1784. – Ez év elején Orpheus névvel felveszik a miskolci szabadkőműves páholyba. (A páholyok a társadalmi jogegyenlőség és a vallási türelem szolgálatában működnek. «Gyönyörű vala azt látni II. József korszakában – írja később – hogy a jobb lelkek hogyan szövődének össze, mihelyt őket a jobb szeretete egyesítette. Nagy és kicsiny, hazafi és idegen, tisztviselő és magános, polgár és katona egy vala, ha egymásban érdemet találtak.» A páholyok működését I. Ferenc király 1795-ben eltiltja, addig katolikus papok és katonatisztek is voltak a szabadkőművesek között.) Október havában báró Orczy Lőrinc kinevezi Abaúj vármegye tiszteletbeli aljegyzőjévé. Nem sokkal utóbb valóságos vicenótáriussá lép elő. Kassán lakik. (Állására alaposan ráfizet. Évi fizetése 150 forint, de egyedül szállása 500 forintba kerül évenkint, azonkívül a saját pénzén két patvaristát kénytelen tartani teljes ellátással. Személyét megbecsülik: még ez évben két vármegye táblabírája.)
1786. – Huszonhét éves. Előkelő állásba kerül: II. József császár kinevezi gróf Török Lajos kassai tankerületi főigazgató mellé az elemi iskolák felügyelőjévé. (Örvend, hogy a népnevelést irányíthatja: «Minden vallásbeli honfiak nevelésére hathatni s oly kiterjedésű megyében, mint amely reám várt s Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg, Gömör, Torna, Abaúj, Borsod, Heves vármegyékből állott s Jász és Kiskun kerületekből: ez a kinézés oly kedves, oly csalogató vala, hogy ennél én kedvezőbbet álmodni nem tudtam». Jászberénytől Lőcséig, Egertől Ungvárig állandóan járja a városokat és falvakat, iparkodik rendet teremteni a népoktatásban, alkudozik a papsággal. A németesítő törekvésektől távol áll. Nem pénzért szolgál, hanem hivatásból: nemzete művelődését akarja előbbre vinni. Intézkedik az állam nevében, új népiskolákat szervez, egy fedél alatt egyesíti a katolikus és protestáns iskolákat.) Kassán boldog életet él, olvasgat, versel, fordít. Magyar színészet még nincs az országban, a német színtársulat előadásait látogatja. Sokat forog művelt társaságokban. A nők közül különösen két előkelő testvérpár tesz nagy hatást lelkére: Kácsándy Teréz és Zsuzsánna s Radvánszky Teréz és Polixéna. (Hitvestársát négyük közül szeretné kiválasztani, de vallomásával éveken keresztül késedelmeskedik, végül mind a négy hölgy férjhez megy.)
1788. – Megjelenik első értékesebb munkája: Gessner-fordítása. Tanfelügyelőségének székhelyén, Kassán, Bacsányi János és Baróti Szabó Dávid társaságában megindítja az első magyar folyóiratot. a Magyar Museumot. (Övé az eszme, az ő neve jelenti a folyóirat tekintélyét, még sincsen öröme a vállalatban. Fáj neki, hogy Bacsányi – a jobbágy, a katolikus, a dunántúli jövevény, a kassai kistisztviselő – nyers modorával kiszorítja a szerkesztés együttes munkájából.)
1789. – Megjelenik Bácsmegyeyje. (Az ország csekélyszámú magyar szépírója örvend a könyvnek, de a komoly emberek és a tudósok nem helyeslik a regényírást, az ilyen mesterség nem való előkelőbb állású nemesúrhoz. Szirmay Antal földbirtokos és történetíró méltatlankodva írja a szerzőhöz intézett levelében: «Kérem Uram Öcsémet, hogy ne románokat, hanem valóságokat írjon».) Júniusban Kassán forrólázba esik, élet s halál között lebeg. A magyar írók megdöbbenve értesülnek betegségéről, egyesek halálhírét költik, Pálóczi Horváth Ádám versben siratja korai elhúnytát, Baróti Szabó Dávid miséjében könyörög felgyógyulásáért, a kassai református gyülekezet közös imádsággal esedezik Istenhez. (A lelkipásztor fohászkodása: «Vagyon, Uram, ezen mi gyülekezetünkben egy úri renden lévő betegünk. Ez, Uram, egészséges korában a haszontalan gondolatok szélvészétől hányattatván, Tégedet megismerni nem akart. Adjad, hogy most ismerjen meg». Kazinczy Ferenc racionalista gondolkodó volt, a pozitív vallások szkeptikus bírálója. Nem tagadta Isten létét, de a keresztény egyházak dogmáitól idegenkedett. Voltaire és Rousseau bűvölő hatása a francia felvilágosodás eszmekörébe vonta gondolkodását. Hogy ifjabb éveiben szabadgondolkodása ellenére is erős kálvinista volt, ez a katolikusok és a protestánsok torzsalkodásainak tulajdonítható. A keresztény vallásfelekezetek az életben és az irodalomban egyaránt gyanakodva és kicsinylően tekintettek egymásra; maga Kazinczy Ferenc 1789-ben a következőket írja Aranka Györgynek Erdélybe: «Nem vagyok vallásbeli fanatizmussal profanálva, engem fiának nevez a bölcsesség, de kénytelen vagyok mégis megvallani, hogy magát tartom a kálvinistát a magyar litteratura elővitelére választott népnek. Igyekszik a pápista, de haszontalanul; a luteránus pedig arra van kárhoztatva, hogy magyarul meg ne tanulhasson. Én ennek forrását az iskolákban találom. A kálvinista univerzális nyelve a magyar, a pápistáé a kulináris deákság, a luteránusé a tót és német».)
1790. – Meginditja új folyóiratát: az Orpheust. Mint az abaújvármegyei nemeshad tagja, Kassáról Budára megy a magyar szent korona őrzésére. Résztvesz az első magyar színtársulat szervező munkájában (Megjelenik Hamlet-fordítása.) Állami tisztviselősége veszedelemben forog, mert a katolikus iskolákat nem akarják protestánsok felügyelete alatt hagyni, hacsak át nem térnek a katolikus vallásra. («Én ugyan sokért nem lennék pápista – írja egyik barátjának – ellenben, ha pápista szülöktől származtam volna, ha szinte azt találnám is hinni, amit a kálvinisták hisznek, kálvinistává nem lennék. A becsületes ember minden religió nevezete alatt megfér; s száz konvertita között nincs egy, aki vagy magát vagy azokat, akikhez állott, vagy mindkettőjüket meg ne csalná. Legkevesebbet veszt az a felekezet, amelyet a proselyta elhágy.»)
1791. – Harminckét éves. Elveszti állását. (A nemzeti mozgalom és a királyi akarat megsemmisíti II. József császár intézkedéseit, a közoktatásügy terén visszaáll a vallásfelekezeti elkülönülés, protestáns ember nem lehet katolikus iskolák felügyelője, katolikus nemesurat nem engednek a protestáns önkormányzat közelébe.) Kassáról hazamegy Regmecre. Irogat és gazdálkodik. (Hivatalvesztése fájdalommal tölti el, de balsorsát férfias nyugalommal viseli. «A helytartótanács engemet azért, hogy a római pápa helyett Kálvin János prófétát tartom a Jézus Krisztus leghívebb, legkedvesebb igemagyarázójának, benigne elmozdít a hivatalomtól. Régen láttam, hogy ez lesz belőle és így az újság oly kevés szenzációt csinált bennem, hogy apatiámat minden csodálhatná.»)
1792. – I. Ferenc király megkoronázása után kihallgatásra jelentkezik a felségnél, állást kér, de az uralkodónak nincs megfelelő hivatala számára. (Édesanyja sokat sir otthon, hogy könnyelműen veszi állástalanságát s jobban szeret olvasmányaival foglalkozni, de a bajon nem segíthet: állami hivatal nagyon kevés van, a vármegyékben a II. József tisztviselőit gyűlölő nemesség foglal el minden helyet. Kétségbeesésre egyébként nincsen ok, mert a földbirtok is meghozza a maga jövedelmét, csak éppen kívülről nem gyarapodik a családi vagyon.)
1793. – Abaúj vármegye nemesurai és papjai közgyűlést tartanak, ezen az összejövetelen felszólal a sajtó szabadsága és a vallási türelem érdekében. Bihar vármegye közgyülésén is szembeszáll a konzervatív politika támogatóival. (Ezen a szeptemberi gyűlésen találkozik Bessenyei Györggyel.)
1794. – Harmincöt éves. Májusban Abaúj vármegye kassai közgyűlésén erélyes hangon követeli, hogy a hivatalos életben ne tekintsenek az emberek vallására, mert az államban nincsenek pápisták és kálvinisták, hanem csak emberek és polgárok. Ingerült megjegyzést tesz a jezsuitákra. (Egyesek bizalmasan figyelmeztetik, hogy bajba fog kerülni.) Júniusban Martinovics Ignác egyik híve, Szulyovszky Menyhért zemplénmegyei földbirtokos, fölveszi a reformátorok titkos társaságába. (Céljuk korszerű politikai és társadalmi újítások, a papi hatalom visszaszorítása, a gondolat és sajtó szabadsága.) Hat hét mulva rémülve hallja Martinovics Ignác elfogatásának hírét, de reményli, hogy a reformátori káté puszta lemásolásából még akkor sem lehet baja, ha valamiképpen kiderülne, mit beszélt Szulyovszky Menyhérttel. (Megsemmisíti minden szabadelvű írását.) December 14-én este korán lefeküsznek regmeci házukban, egyszerre csak lárma támad kívül, a cselédség összefut, katonák fogják körül a nemesi kúriát, egy ulánusfőhadnagy hozza az elfogató parancsot. («Midőn én öltözni kezdék, az anyám a pitvarból a szomszéd szobába lép, úgy ordítván, mint az oroszlánanya, kinek kölykeit elszedték. Fiam, Ferenc, az Istenért!… Tizenkét dzsidás ulánus által kisérve, kocsimon, négy szép lovaimon Ujhelybe beértem. Éjfél vala, midőn Ujhelyben a kispiac fogadójának felső szobáiba beszállíttatám. A hold oly tisztán világíta, mint ködös időben a nap.») Katonai fedezet alatt december 19-én érnek a fővárosba, a ferencrendi szerzetesek budai kolostorába zárják, tíz nap mulva vezetik elő első kihallgatásra. (Az ügyész, Németh János nemesúr, gonoszlelkü ember; az ártatlanabbakat is belekergeti a felségsértés vádjába; a gazdagabb vádlottaktól ajándékokat csikar ki. Hazudik és rémítget; gyönyörködik, mikor egy-egy összetörtlelkű családapa vergődését látja; az elfogottak hozzátartozóinak sipolyozásával nagy vagyont harácsol össze.)
1795. – Hétről-hétre folyik kihallgatása, Szulyovszky Menyhért rávall, kénytelen beismerni a reformátori káté átvételét. Őmaga egyetlen társát sem keveri bajba. Május 8-án a királyi tábla halálra ítéli. (Ha igaz úton járt volna, úgymond az ítélet, föl kellett volna jelentenie az összeesküvést, ezt azonban nem tette: «ekkép a királyi méltóság s az ország közjava ellen gonoszul kelt összeesküvésbe beleegyezett s a kátét mással is közölte, felségsértés vagyis lázadás bűnébe esett, az ország törvényeinek rendeletéhez képest feje s minden vagyona elvesztésére ítéltetik s a végrehajtás elrendeltetik».) Fellebbez a hétszemélyes táblához. Ennek bírái május 16-án hirdetik ki halálos ítéletét. Élete a királyi kegyelemtől függ. (Borzalommal hallja, hogy Martinovics Ignácot és társait május 20-án kivégzik. Június 1-én borús hajnalra ébred: ezen a napon dől el, kioltják-e életét vagy nem? Orrvérzése kegyetlenül gyötri. «Két-három mosdómat töltöttem tele véremmel s végre elszunnyadtam. Akkor ébredék fel, midőn reggel három órakor egy öreg katona eloltá gyertyámat, mely a kemence párkányán ége. Magyar kend? Kérdém. „Az vagyok, uram.” Felele a legény, nem úgy rettegve, mint társai. Hát mi ujság?’ „Nem jó, úgymond, mert ennek a kövér papnak (Verseghynek) és egy fiatal úrnak (Kazinczynak) holnapután elütik a fejét; a hóhér és két koporsó már amoda által van.” Természeti halállal veszni, az is igen nehéz; hát hóhérkarddal s mint gonosztevő! De felélesztém lelkemet. A rettegés nem segít a bajon s gyáván veszni rút, nyugalomban szép, mondám magamban. Tizenkét órakor felhozák ebédemet. Egy-két pillanat mulva ismét nyílik szobám s a főhadnagy elfordított képpel megszólal: „Herr von Kazinczy, kleiden sie sich an; die Herren Hofräthe sind da, um Ihnen die königliche Antwort zu verkündigen”. Az az elfordított bús ábrázat, az a königliche Antwort elijeszte. Öltözetlen valék… Minthogy orrom vére még mindég csurga s a csizma nem vala bő, sokat küszködtem felvonásával. A főhadnagy jött: „Mein Gott! Sie sind noch nicht fertig?” Mondá nehezteléssel. Uram, mondám, nincs csizmavonóm s az orrom vére foly.’ Bevárt. „Menjünk tehát”, úgymond. Kilépvén a szobából, megnyitá Verseghy ajtaját s vitte. Végigmenvén a folyosón, megláttam a két felcsert a refectorium ajtaja előtt, kezükben vala az érvágó és a veres posztó, hogyha valamelyikünk elájulna, eret nyithassanak. Midőn XVI. Lajost a guillotinhez vitték, ő, ki mindeddig úgy hitte, hogy csak ijesztik, de ott neki, a Királynak, megkegyelmeznek, felkiálta: Je suis perdu! Megpillantám én is a két felcsert, felkiálték Je suis perdu! Bizonyosnak nézém vesztemet s nem reménylék többé semmit. A Tábla mellett csak ketten ültek: Somogyi protonótárius, a nemeslelkű; és a mi vérszomjas Caraffánk: Németh. Somogyi bús képpel, szemeit papirosára süllyesztve, Németh a maga dicsőségében hideg kegyetlenséggel legeltetvén szemeit Szentjóbi Szabó Lászlónak és Verseghynek látásukon s lesvén, hogy azok mit gondolhatnak. Szabó László ki vala aszva egészen, szarvasbőrnadrágja bugyogott lábszárain. Nem lévén ereje, hogy állhasson, vállát a falnak vetette. Verseghy csak térdig érő reverendájára kaputot ölte fel. Kezén-lábán vas. Egész testében reszkete, mint a nyárlevél. Én nyugalomban lépék be s meghajtám magamat minden szó nélkül, szüntelen orrom előtt tartván fejér kendömet, mert vérem itt is mindég folyt.» Kihirdetik a királyi leiratot, a bilincsekbe vert foglyok föllélekzenek. Németh János vérszomjasan kiált az íróra: «kinyujtván fenyegető jobbját reám: Caveat sibi! Caveat sibi! Prope fuit ad mortem! Vigyázzon magára! Vigyázzon magára! Közel volt a halálhoz!» A Kazinczy-család tagjai megrendülve értesülnek a történtekről, szégyenkeznek a halálos ítélet miatt, az özvegy családanya ágynak dől fájdalmában. Csak az író testvéröccse, Kazinczy László kapitány, nézi ridegen halálraítélt bátya sorsát. «Semmi kegyelem a lázadónak!» írja anyjához szívtelenül. Az író megbocsát neki szívtelen magatartásáért: «Lehetetlen – írja börtönéből Regmecre – hogy mérges szívvel mondotta volna. Én rá bizony nem haragszom s kérem Asszonyom Anyámat, méltóztassék azt neki elfelejteni. Nem tudja, mit cselekszik s jót akart mondani». A keményszívű osztrák katonatisztet csak hat év mulva lehet rávenni, hogy bátyja érdekében folyamodványt adjon be a legfelsőbb hadúrhoz.) Szeptember 27-én Budáról útbaindítják a Brünn mellett fekvő spielbergi börtönbe. (A katonai különítmény parancsnoka olyan emberséges, hogy foglyairól leveteti a bilincset s Pozsonyban felügyelet nélkül sétára engedi őket.) Spielbergben úgy bánnak vele, mint a közönséges gonosztevőkkel; penészes földalatti helyiségbe zárják, nem kap levegőt és világosságot, egész teste dagadni kezd, erőtlenségében fel sem tud kelni szalmazsákjáról. Csak akkor kap rendesebb cellát, amikor megérkezik József nádor átirata, hogy a fegyházba zárt nemesurak államfoglyok s a maguk költségén étkezhetnek. (A foglyokat a következő év elején a Brünn mellett fekvő obrovici fegyházba szállítják át. Elég jól bánnak velük. Az író titokban még családjával is levelezik.)
1799. – Ez év nyarán több társával együtt Brünnből Kufsteinba szállítják. (A szállítmány parancsnoka, egy durvalelkű főhadnagy, ráordít németül: «Az egész úton egy szót sem fog magyarul szólni s ha parancsomat áthágja, lehúzatom és huszonöt botot veretek magára!» A foglyok útközben borral traktálják a részeges tisztet, ilyenkor ez nem törődik a magyar beszéddel; a bilincsbe vert nemesurak összekoccantják poharaikat s szent áhítattal tekintenek hazájuk határai felé.)
1800. – Kufsteini börtönéből nem tud érintkezni családjával. Tisztességesen bánnak vele, de a szabályokat megtartják. (Május 22-én a főbörtönőr levelet és csomagot nyujt be cellája ablakán. Térdre rogyva olvassa édesanyja sorait: «Kedves fiam, édes Ferencem! Én és a te testvéreid mindnyájan élünk. Küldök huszonegy butella bort és két butella ecetet. Az Isten legyen veled, kedves gyermekem, szánjon meg mindnyájunkat és írj. Alsóregmec, 27. február 1800. Kesergő és szerető édesanyád, Árva Bossányi Zsuzsánna. Utóirat: Hat zsebbevalót is visznek. A költséget magadtól, amennyiben megengedik, ne kíméld, édesem, egészséged megtarthatása végett».) Francia seregek közelednek Kufstein felé, őreik a várból továbbszállítják a foglyokat. Június 30-tól augusztus 25-ig kerülő utakkal vonulnak Munkács várába. (Hajón, szekereken teszik meg az utat, mindenki remeg a franciáktól, a foglyok kihasználják a laza fegyelmet. Amint magyar földre lépnek, mindjárt észreveszik, hogy a közhangulat mellettük van: nem hazaárulóknak, hanem a hatalom áldozatainak tekintik őket. Jólelkű emberek tudatják özvegy Kazinczynéval, hogy fiát most szállítják keresztül az országon, a nagyasszony a debreceni vásárban hallja meg a hírt, azonnal befogat s találkozik hat év óta nem látott gyermekével. Hét napig kíséri az írót, süt-főz a foglyoknak és a katonáknak. Vásárosnaményban betérnek Lónyay László beregmegyei alispán házába, senki sincs otthon a családból; a nagyasszony tudja a magyar szokást, rendelkezik a cselédséggel, három napig vendégli a menetet az alispánék éléstárából; mikor Lónyay Lászlónak hírül viszik a dolgot, kifejezi sajnálkozását, hogy nem volt kúriájában s nem fogadhatta kedve szerint vendégeit, ezért sebtében kenyeret, sonkát, tokaji bort, süteményeket küld a foglyoknak. A magyarokkal együtt vonuló francia hadifogoly-ezredes álmélkodva jegyzi meg: «De mily nemzet ez a tiétek? Hiszen az ember barbarusoknak néz benneteket, míg csak hírből ismer; s megszeret, ha lát. Ebben a te nemzetedben sok nagyság van. Belőletek nem volna nehéz valami igen jót csinálni. Szegény nemzet, de gyönyörű nemzet!»)
1801. – Negyvenkét éves. Június 28-án kiszabadul Munkács várából. (A katonák és börtönőrök tisztességesen bánnak vele itt is, a várparancsnok a királyi leirat megérkezése után meghívja ebédre. A bécsi udvar egyik alkalmazottja bizalmasan figyelmezteti, hogy vigyázzon minden lépésére, mert magatartását szemmel tartják. Testvérei hintón viszik Munkácsról Regmecre édesanyjukhoz. A hatósági felügyelet alá helyezett nemesúr egyelőre nem szerepelhet a közéletben, annál nagyobb érdeklődéssel fordul az irodalom felé. Hat és félévi fogsága alatt sok minden megváltozott, neves írótársai közül többen elhúnytak, de éppen kiszabadulása idején tűnik fel Kesergő Szerelmével Kisfaludy Sándor. A klasszikus triász még megvan; Bessenyei György, Báróczi Sándor, Verseghy Ferenc még él; Virág Benedek, Dugonics András, Pálóczi Horváth Ádám, Verseghy Ferenc, Bacsányi János, Kis János töretlen erővel munkálkodnak; Csokonai Vitéz Mihály tehetsége is kibontakozott már; de Berzsenyi Dániel neve ismeretlen; Kölcsey Ferenc, Katona József, Kisfaludy Károly, Fáy András, Szemere Pál és sok más író még csak gyermekifjú.)
1802. – Szeretné megindítani munkái kiadását, de nincsen pénze. Súlyosbítja helyzetét, hogy a királyi kincstár ezer forintnál nagyobb összeget követel tőle börtöni tartásdíjának hátralékául. (December havában Regmecről levelet ír gróf Festetich Györgynek, felajánlja számára Gessner-fordításának ajánlását s ötszáz forintot kér a mecénástól: «Nagyságodat jövök megkoldulni. Könyveket mutatok be s oly kevélyen szabom meg árukat, minta Sybilla Tarquiniusnak. Bízom Nagyságodhoz, hogy esetemet megszánja s vélem nem alkuszik, mint Tarquin. Ötszáz forintot kérek érte», A gróf nem válaszol soraira, helyette titkára felel rideghangú latin levélben: kérését nem teljesíthetik. Festetich György elzárkózásának az író politikai megbélyegzettsége volt az oka, a gróf félt a gyanús összeesküvőtől, féltek tőle mások is. Sokan még nevét sem merték említeni, annyira megfélemlítette a kormányzat az ország arisztokratáit és nemesurait.)
1803. – Bécsbe utazik. (Bécsi útjai: 1777, 1786, 1788, 1789, 1791, 1792, 1803, 1808, 1812, 1815.) Szeretne kihallgatást nyerni I. Ferenc királytól, de óhajtása nem sikerül. A múzeumok, képtárak, színházak látogatásával vigasztalja magát. (Megfordul Báróczi Sándor társaságában, fölkeresi Bacsányi Jánost, ez azonban megkéri, ne folytassák barátkozásukat, mert őt figyelik, nem érintkezik-e kompromittált emberekkel.) Bécsből hazajövet egyideig Pesten időzik. Meglátogatja a pesti írókat, tudósokat, könyvárusokat. Horvát István és Vitkovics Mihály nagy örömmel fogadják. (Szenvedélyes ismerkedő. Még Bessenyei Györgyöt is felkeresi berettyókovácsi magányában.) Családjával sok baja van, édesanyja és testvérei neheztelnek rá; munkátlan életűnek tartják s attól félnek, hogy irodalmi barátkozásaival ismét belebonyolódik valamilyen kalandba. (Ha már nem juthat hivatalba, elvárnák tőle, hogy egész erejét a családi birtokok gondozására fordítsa. Egyik öccse vad szitkokkal támad ellene, szemére veti a család erkölcsi és anyagi megrontását; nem védi édesanyja sem, ő is attól tart, hogy irodalmi kedvteléseivel újra meg fogja károsítani hozzátartozóit. Özvegy Kazinczyné többek között azért is haragszik fiára, hogy olyan «kósza, haszontalan» emberekkel áll összeköttetésben, mint Csokonai Vitéz Mihály. Az ilyen barátkozást nemcsak ő tartja gyalázatnak, hanem az egész büszke nemesi család is.)
1804. – Negyvenöt éves. November 11-én nőül veszi egykori hivatalfőnökének, gróf Török Lajos abaújmegyei földbirtokosnak, leányát, Zsófiát. (Hitvestársa ideális gondolkodású nő, házasságuk boldog, de a Kazinczy-család bosszankodik a frigykötés miatt: nagyzást látnak abban, hogy egy nemesúr grófkisasszonyt vesz feleségül; másrészt azt hánytorgatják egymás között, hogy Ferenc gazdagabb leányt is kaphatott volna. Egyéb bajok: a grófkisasszony katolikus vallású és húsz évvel fiatalabb Ferencnél. Nejével a biharmegyei Érsemlyénbe költözik. Szeretné megkapni jogos osztályrészét, de testvérei ellene ingerlik édesanyjukat, a nagyasszony megköti magát, nem akarja kiadni örökségét.)
1805. – Január 29-én jelen van Csokonai Vitéz Mihály temetésén. (Érsemlyénben lakik, ötven kilométerre Debrecentől; a gyászhír hallatára mindjárt kocsira ül, csikorgó téli hidegben megy át szülőfalujából Debrecenbe; január 30-án már beküldi nekrológját a Magyar Kurír szerkesztőségébe, a bécsi hírlap február 19-iki számában közli a kegyeletes hangú megemlékezést.)
1806. – Ez évig Érsemlyénben lakik, most átmegy Széphalomra. (Itt születik hét gyermeke: Eugénia, a legidősebb, 1807-ben; Lajos, a legifjabb, 1820-ban. Neje katolikus asszony, leánygyermekei is katolikusok; őmaga annyira türelmes vallási felfogásában, hogy legidősebb leányát szívesen vezeti bérmálásra. Gróf Török Zsófia egész lénye sugárzik a jóságtól, igazi angyala családjának és környezetének: 1812-ben maga táplálja egy szegény jobbágy beteg feleségének gyermekét. Jobbágyaik boldog emberek, nagylelkű bánásmódban van részük; ha megszorulnak, az író elengedi földesúri terheik beszolgáltatását.) Széphalom igazi neve Kisbányácska, új nevét az iró adta. (Kis Jánoshoz írt 1806, évi levele szerint: «Széphalom Sárospatakhoz három, Sátoraljaújhelyhez egyórányira fekszik. Abaújban ugyan, de csak ötszáz ölnyire sincs házam Zemplénnek széléhez. A birtok kicsiny, de szép») A családi súrlódások megenyhülnek, édesanyja jóvoltából most már önálló földbirtokos. (Hegyaljai szőlejének borából és állattenyésztéséből van a főjövedelme, de szántóföldje, rétje, erdeje, kertészete is hajt némi hasznot. Szereti néhány százholdas gazdaságát, örvend függetlenségének. «E világ minden zugolyái közt kis Széphalom nékem te nevetsz leginkább:» írja egyik költeményében.)
1807. – Kis Jánoshoz írt levelében óvást emel a keresztény vallásfelekezeteknek egymás iránt tanusított féltékenykedése és elfogultsága ellen. («Kacagást s hahotát érdemlő dolog azt tekintgetni, hogy melyik vallásbeli test szolgálta inkább literaturánkat. De szó lévén egyszer róla, csak kimondom, hogy én azokkal tartok, akik itt a pápistáknak adják az elsőséget. Felekezeted – a luteránus – rajtad kívül alig nevezhet meg egyet-kettőt. Vessük tehát össze a kálvinistát a pápistával. Kit nevezünk mi akkor, mikor ők Virágot és Daykát s Rájnist és Révait mutathatnak? Kit nevezhetünk akármely nemében a literaturának? Bessenyei pápistává lett ember. Péczeli tiszteletet érdemlő ember volt, de hiszen az volt az ő originálja a németek között Gottsched is, der fadeste, wässrigste, geschmackloseste aller Dichter. Horváth Ádámot? Csodálom, irigylem diarrheáját, de régen megjöttem én azon tévedésemből, hogy versnek és poemának tartsam, ami csak rímbe szedett csinálatlan próza. Én Báróczin kívül kálvinistát alig tudok nevezni. Mert Csokonai sem arra való, hogy az ő nevét ott említsük, ahol a te és a te társaid nevei említtetnek. Azon tehát, kedves barátom, ha a pápisták felfújják magukat, ne akadjunk fel, ha megbotránkozunk is. Valljuk meg, hogy igazuk van.»)
1808. – Pályázik a tübingai jutalomtételre. (A Tübingában kiadott Allgemeine Zeitung mellékletén a Cotta-féle könyvkereskedés száz arany pályadíjat tűz ki annak a kérdésnek megoldására, vajjon lehet-e a magyar nyelvet alkalmazni a hivatalokban, iskolákban, tanácskozásokon, ki van-e már eléggé művelve ez a nyelv, milyen haszon vagy kár származnék használatából? A könyvkereskedőcég ezúttal az osztrák kormánytól fölbérelt csalogotó szerepét vállalta; a bécsi császári udvar államférfiai azt a tanulságot szerették volna levonni a feleletekből, hogy a magyarság barbár nyelve alkalmatlan teher az állami életben. A széphalmi mester németnyelvű kéziratos pályaműve reális érvekkel igazolja a magyar nyelv súlyát: az országgyűléseken és megyegyűléseken mindig voltak magyar felszólalások, ellenben németül, tótul és horvátul senki sem beszélt; a német nyelvet II. József császár kényszerítésére csak 1786-tól 1790-ig alkalmazták, akkor is rendszertelenül; a latin nyelv használata a hivatalos életben, az iskolában, a tudományban egyformán nagy akadály, célszerűbb helyette valamelyik élő nyelv elfogadása, ez pedig hazánkban nem lehet más, mint a magyar; ha a bécsi kormány olasz tartományaiba olasz rendeleteket küld, akkor nálunk is megteheti, hogy a nemzet nyelvén érintkezik a nemzet fiaival; országunk valamennyi nemzetisége közül kétségtelenül a magyar a legnagyobbszámú, a legkiválóbb, az államalkotó és fenntartó; aki köztünk él, az maga is hazafivá és magyarrá válik, részesül a közjóban, jogok és kötelességek hárulnak rá; a nemzetiségek nyelvét senki sem akarja elvenni, de az államnyelv mégis csak a magyar, erről a nyelvről csak a tájékozatlanok mondhatnak rosszat; a magyarnak máris szép a szókincse még az elvont fogalmak kifejezésére is, költői gazdagsága éppen szembetűnő, irodalmának eddigi fejlődése tekintélyes.) A pályamunkák sorsáról csak 1815-ben döntenek, de a nyilvánosságot akkor sem tájékoztatják az eredményről, hanem az egyik bécsi irattárba rejtik a kéziratokat. (A huszonegy pályamű közül nyolc a latin, öt a magyar, három a német nyelv mellett foglalt állást, öt a vegyes magyar, német és latin nyelvhasználat mellett érvelt. Metternich herceg bizalmas rendelete értelmében az osztrák birálóbizottság csak olyan pályaműnek adhatta ki a jutalmat, mely a német nyelvet ajánlotta államnyelvül; így lett a versenyzők közül az első Philipp Walter bonyhádi őrnagy. A bizalmas bíráló jelentést Kopitar Bertalan, a nagyhírű szláv nyelvtudós, készítette magyargyűlölő szellemben, erősen kiélezve a nemzetiségek többségét a «jövevény» magyarokkal szemben.) Ebben az évben kezd levelezni Kisfaludy Sándorral, Berzsenyi Dániellel, Kölcsey Ferenccel. (Mind a három költő pályája nagy kitüntetésének veszi, hogy a hírneves férfiú felajánlja barátságát.) Irói tekintélye a legnagyobb valamennyi kortársa között. (Az első magyarnyelvű irodalomtörténet, Pápay Sámuel 1808-ban kiadott könyve, úgy ír róla, mint «akinek főképpen köszönheti a magyar literatura, hogy igazabb ízléssel kezdette venni gyarapodását».)
1809. – Az utolsó nemesi felkelés. Napoleon hadai bevonulnak a Dunántúlra. (Zemplén közgyűlése megválasztja az írót a nemesség hadbavonulására ügyelő vármegyei bizottság tagjának.)
1811. – Közrebocsátja epigrammás kötetét. (A nyelvújítás ellenségei bosszankodva beszélnek róla.)
1813. – Nevetségessé akarják tenni a Mondolattal. (A gúnyiratot különösen a Dunántúl olvassák kárörömmel.)
1814. – Megindul Munkáinak kilenckötetes gyüjteménye. (Első köteteit még megveszik néhány százan, később rohamosan fogynak vásárlói. Legtöbb előfizetője Pesten jelentkezik, legkevesebb a nyelvújítástól idegenkedő vidékeken.)
1815. – Kölcsey Ferenc és Szemere Pál kiadják Feleletüket a Mondolatra. (A széphalmi mesternek nincs része a gúnyos szöveg megírásában és közrebocsátásában.)
1816. – Utazása Erdélyben. («Szebb három hónapot, ha ide nem számlálom, mit a szerelem ada, soha nem éltem.» Megfordul többek között Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyszebenben, Karánsebesen, Vajdahunyadon, Gyulafehérváron, Nagyenyeden, Zsibón. Boldogan látja, hogy a magyar paraszt itt is mennyivel különb, mint a másfajta jobbágy. Bátor és szabad lélek a magyar, van benne délcegség és humor, szilaj ugyan, de tele van szeretetreméltósággal is. Hintójáról megszólít három falusi szászt, kérdezi tőlük az útat, mogorván tekintenek rá a szűkkeblű pórok, egyik sem válaszol neki. Bezzeg, ha a magyarhoz úgy szólna egy szász, mint ő szólt a szászhoz, a jólelkű magyar még meg is «édes német uramozná» a szászt; bezzeg a magyar legények olyan kedélyes feleleteket adnának a kérdezősködésre, hogy a tudakozódó azt sem tudná, káromkodjon-e vagy nevessen, de végre is szívből kacagna az évődő tréfálkozáson. «És aztán az a szíves beszédesség, az a meleg ömledezés, az a jámbor pajzánság; az a szeretetreméltó vadság a legényeknél, mint az öregek tiszteletes komolysága!» Kedvesebbek a szász falvak kőházainál a tiszavidéki földből vert nádasházak; jobb a magába zárkózó, gazdag népnél a magával nem gondoló, szegény és mégis büszke, bátor, jószivü, nyájas parasztság. Az erdélyi magyarságra később is mindig szeretettel gondol vissza. «A mi hideg embereink – írja elérzékenyülve – Erdélybe csak azért is eljöhetnének, hogy tanuljanak felmelegedni.»)
1817. – Az első helikoni ünnep Keszthelyen. A gróf Festetich György köré gyülekező írók közül Kisfaludy Sándor hevesen támadja, Berzsenyi Dániel, Dukai Takách Judit és Pálóczi Horváth Ádám lelkesen védi a nyelvújítás vezérét. (Kazinczy Ferenc nem feledi a grófnak, hogy tizenöt év előtt nem mert vele érintkezni; irónikus megjegyzéseket tesz leveleiben személyére és a keszthelyi irodalmi összejövetelre; de mikor 1818-ban emlékfa ültetésével tisztelik meg érdemeit, kiengesztelődik; ettől kezdve magasztaló hangon szól a grófról s költeményt ír tiszteletére.)
1820. – Adósságai szaporodnak, hitelezői egyre jobban szorongatják, sógorával folytatott pörösködése kimeríti anyagi erejét. Megbízzák Zemplén vármegye levéltárának rendezésével. Levéltárnoki tisztségét haláláig példás buzgósággal viseli. (A sátoraljaújhelyi vármegyeházban ma is megvan az íróasztala, ma is az ő gyönyörű írásával sorakoznak egymás mellé a régi iratkötegek. Mindennap korán reggel begyalogol Széphalomról Sátoraljaújhelybe, a levéltárban dolgozik estig. Magával viszi ebédjét is: neje, gróf Török Zsófia, szerény déli eleséget készít számára; ezt a levéltárban fölmelegíti s az előszobában megebédel. Ha zimankós idő van, nem megy haza éjjelre, hanem ott alszik a levéltári előszoba kanapéján. Levéltárnoki munkájáért napi tíz garast kap. Ez év tavaszán mutatkozik be előtte Pestről küldött tisztelgő levelében Kisfaludy Károly. Meleg sorokat váltanak egymással, bár az ifjú tanítvány a maga szűkebb baráti körében nem olyan kegyeletes érzelmű a mester iránt, mint amilyen hódolat sugárzik ki leveleiből. Nyolc év mulva történő személyes találkozásuk közelebb hozza egymáshoz szíveiket. Addig néhány tapintatlan közös ismerősük sikerrel szítja kölcsönös írói féltékenységüket.)
1826. – Az Élet És Literatura és a Felsőmagyarországi Minerva hasábjain lezajló iliászi pör megzavarja baráti viszonyát Kölcsey Ferenccel. (Az ellentét később elsimul a mester és a tanítvány között. A széphalmi vezérnek fáj, hogy Kölcsey Ferenc a maga műfordítói elsősége védelmében föltette róla, hogy tudatosan segédkezett egy plágiumnak látszó dolog egyengetésében.)
1828. – Vörösmarty Mihály a Tudományos Gyüjteményben megkezdi a Pályám Emlékezete közlését. József nádor kinevezi a Magyar Tudós Társaság alapszabályait készítő bizottság tagjává. Néhány hónapot a fővárosban tölt. Megismerkedik Kisfaludy Károllyal, Vörösmarty Mihállyal, Bajza Józseffel, Toldy Ferenccel. Pesti tisztelői melegen ünneplik. (Kellemetlensége is akad: Döbrentei Gábor dölyfösen bánik vele. Valamikor olyan jóbarátok voltak, hogy Kazinczy őt kérte fel hatodik gyermeke keresztapjának, de 1824-től kezdve közös ismerőseik kárörvendő hírhordása megmérgezte barátságukat. Egymás munkásságára tett észrevételeiket álnokul kiszínezve adták tovább, így pattantak szét a húszesztendős jó viszony kötelékei. Mikor a széphalmi mester 1828. szeptemberében Pesten időzött, egykori pártfogoltja leckéztető hangon intette a magyar nyelv kímélésére. Kazinczy kérlelte, ne folytassák ezt az eszmecserét, úgysem tudják egymást meggyőzni soha. «Nem használt s azt mondá, hogy az ő egyenessége kívánja, hogy szóljon. Másodszori kérésem sem használván, belé ugraték szavába s tűzzel, de szelíden és megszorítván jobbját: Barátom, hagyd el, mert én bizonyossá teszlek, hogy te nem borzadsz inkább az én írásomtól, mint én a tiedtől. Az én egyenességem annyira fájt neki, hogy egy hangot sem ejte többé»)
1830. – A Magyar Tudós Társaság igazgató-tanácsa november 17-én Pozsonyban kinevezi az Akadémia legelső rendes tagjai közé. (A történelmi osztályban kap helyet. Szeretné elnyerni az akadémiai titkári széket, mert ebben az esetben Pesten maradhatna, de ezt a csendes óhajtását a Döbrentei Gábor hatása alatt álló főrangúak nem teljesítik. A személyi ellentéteken kívül három oka volt mellőzésének: 1. éltes kora; 2. túlzó nyelvújítása; 3. politikai multja. Az utóbbi különös súllyal esett a mérlegbe, a Martinovics-féle összeesküvésbe való belesodródását egyesek még mindig nem tudták feledni, az arisztokraták és papok egyaránt féltek a bécsi császári kormányzat felháborodásától, ha a Magyar Tudós Társaság titkári székébe ültetik az egykor halálraítélt forradalmárt.)
1831. – Pyrker-fordítása miatt Toldy Ferenc megtámadja a Kritikai Lapokban. (Hibáztatja, hogy németül író magyar ember könyvét tisztelte meg munkájával s hogy verses szöveget prózában fordított. A leckéztetés indulatba hozza a széphalmi mestert: őt akarja hazafiságra tanítani a fiatalság, neki merészkednek oktatást adni a fordítás müvészetéből!) Tavasszal Pestre jön, résztvesz az Akadémia munkájának megindításában, írótársaival és gróf Széchenyi Istvánnal barátságosan érintkezik. Áprilisban látogatást tesz Pannonhalmán, a bencés atyák hazafias szívvel ünneplik. Útját mindjárt meg is írja Szemere Pál péceli házában, kis útirajza még április végén megjelenik nyomtatásban. (Ebben keményen visszautasitja a Toldy-Bajza-Vörösmarty-kör irodalmi előretörését.) A borzalmas kolerajárvány miatt csak nehezen tud hazajutni, éppen hogy elér Széphalomra, másnap már elzárják a vármegye határát. A Felvidéken kitör a parasztlázadás. Augusztus 20-án levelet ír Kis Jánosnak: «Én és az enyéimek élünk, de mely időket!»; augusztus 21-én benn jár a sátoraljaújhelyi vármegyei levéltárban, augusztus 23-án a kolera elragadja, még aznap eltemetik. (A gyors temetés oka a Kossuth Lajos elnöklésével működő vészbizottság parancsa: az ázsiai ragályban elhúnytak tetemeit a járvány további terjedésenek meggátlása céljából azonnal el kell hantolni. Nélkülözésekkel küzdő özvegye megható szavakkal esedezik Zemplén vármegyéhez, hogy napi tíz ezüstgarassal számítva fizessék ki számára elhúnyt férje napidíjait augusztus 21-ig.)
1832. – Kölcsey Ferenc a Magyar Tudományos Akadémiában emlékbeszédet tart a halhatatlan elköltözöttről. (A szeptemberben tartott ünnepi ülésen jelen van József főherceg-nádor is. «Tanuja valék – mondotta a szónok az élete végén családjáért bánkódó széphalmi vezérről – a fájdalmas eljajdulásnak, midőn barátja vidám asztala mellett gyermekeire visszaemlékezett. Megrezzent akkor minden ideg kebelemben; s véráldozatnak képzelém a szent öreget, mely a nép bűneiért utolsó hörgései közt vonaglik.»)
1836. – A Magyar Tudományos Akadémia megkezdi eredeti munkáinak gyüjteményes kiadását. A köteteket Bajza József és Toldy Ferenc rendezik sajtó alá. (Tiszteletdíjul ívenként négy aranyat szavaznak meg, hogy az özvegy és gyermekei nehéz helyzetén könnyítsenek; az első kötet 1837-ben akadémiai nagyjutalmat nyer. Az özvegy inséges állapotára világot vet, hogy gyermekeit egy-egy jólelkű pártfogó nevelteti fel, így Kazinczy Lajost gróf Teleki József, az Akadémia elnöke. A széphalmi mester után ötvenezer pengőforint adósság maradt: ennyit költött a magyar irodalom felvirágoztatására. Hallatlan összeg abban az időben! Ha nem törődik az irodalommal, adósság helyett ugyanannyi értékű készpénzt hagyhatott volna családjára. Az anyagi javakért élő gondolkodás megütközhetik az ilyen életen, de a nemzet sohasem fogja elfelejteni, hogy a magyarságot ezek a szent idealisták tartották meg a jövő számára. Méltán énekelte róla 1847-ben Petőfi Sándor halhatatlan fájdalommal: «Te a nemzet-hálátlanság Égbekiáltó némasága, A nemzetszégyen Kain-bélyege, Ó Széphalom! Azért kellett-e csak Hozzád zarándokolnom, Hogy egyhajtásra oly hosszút igyam A keserűség poharából, Amilyet eddig még talán nem ittam. Ez volt tehát A múzsák egykori tanyája, Hol most haszonbérlő zsidó lakik? Azon szobában, Melyben Kazinczy Ferenc Élt s kilehelte tiszta lelkét, Most piszkos, nyávogó porontyok Hentergenek; S a szentek szentéből, nejének Szobájából im kamra lett, Mely ronda lommal van tele. Ki innen e falak közül! Félek, hogy a ház rám szakad, Mert nagy teher nehezedik rá: Az Isten átka… S miért tett volna oszlopot Sírjához a haza? Hiszen mit tett ő a hazáért? Miatta hét esztendeig szivá csak A börtönök dögvészes levegőjét, És csak félszázadig Tartá vállán, mint Atlasz az eget, A nemzetiségnek ügyét. Magyar nemzet, most nem volnál magyar! Ő akkor volt az, midőn senki sem volt, Midőn magyarnak lenni Szégyen vala. És te, hazám, te így fizetted őt!»)
1849. – Az aradi tizenhárom vértanu kivégzése után I. Ferenc József császár haditörvényszéke október 25-én megöleti Aradon a tizennegyedik vértanut is: Kazinczy Lajos honvédtábornokot, a halhatatlan író fiát. (Huszonkilenc éves, augusztus 24-ig küzd az ellenség ellen, az osztrákok kötél általi halálra ítélik, Haynau kegyelemből agyonlöveti.)
1859. – Országos irodalmi ünnepségek Kazinczy Ferenc születésének százados évfordulóján. (Az ünnepségek szervezése élén a Magyar Tudományos Akadémia áll, az önkényuralom ezúttal nem vet gátat a nemzeti lelkesedés megnyilvánulása elé, megmozdul az egész ország, még a külföldi magyarság is rendez Kazinczy-ünnepeket. A széphalmi decemberi összejövetelen Erdélyi János sárospataki főiskolai tanár mondja az ünnepi beszédet, az író háza körül négyezer ember sereglik össze, Sátoraljaújhelyből háromszáznál több fogat vonul fel a széphalmi sírhoz. Jelen van az ünnepségen a szent öreg két fia és három leánya is.)
1861 – Szobra báró Vay Miklóstól a Magyar Nemzeti Múzeum parkjában. (Egyidejűleg Széphalmon is felépítik mauzoleumát egykori dolgozószobája helyén.)
1890. – A Magyar Tudományos Akadémia megindítja Kazinczy Ferenc levelezésének teljes kiadását. (Váczy János halhatatlan érdemű munkája.)
1898. – Megalakul a kassai Kazinczy-Társaság. (Irodalmi kör a Kazinczy-kultusz és a felvidéki szellemi törekvések ápolására. 1922-ben a csehszlovák kormány is jóváhagyja működését, ettől az időtől kezdve felolvasásaival és kiadványaival értékes szolgálatokat tesz a magyarság ügyének.)
1902. – Megalakul a sátoraljaújhelyi Kazinczy-kör. (Célja a zemplénmegyei közönség irodalmi érdeklődésének ébrentartása.)
1903. – Ebben az évben hal meg Budapesten Kazinczy Ferenc utolsó élő gyermeke, a kilencvenhat éves világtalan Krajnik Imréné Kazinczy Eugénia. Atyját hetvenkét évvel élte túl. (A szent öregnek nőágon számos leszármazottja él ma is, férfiágon sem veszett ki családja. Unokája, Kazinczy Gábor nyugalmazott kúriai bíró, részt vett a nagyatyja emlékére tartott 1931. évi ünnepségeken; másik unokájának fia, Kazinczy Gábor fővárosi műszaki tanácsos, szintén ott volt a százados évforduló megülésén.)
1907. – Szobrának felállítása Érsemlyénben. (A szobrot az érsemlyéni születésű Fráter Loránd honvédhuszárszázados, a neves nótaszerző, készíttette el Horvay János szobrászművésszel.)
1931. – Halálának százéves fordulója. Budapesten, Széphalmon és Érsemlyénben országos ünnepséggel ülik meg a centenáriumot. (Budapesten megkoszorúzzák a Magyar Nemzeti Múzeumban álló szobrát, a Magyar Tudományos Akadémia közrebocsátja Négyesy László Kazinczy-monografiáját, Horváth János emlékbeszédet mond róla az Akadémiában. Széphalmon megjelennek az irodalmi és tudományos társaságok képviselői, Abaúj és Zemplén küldöttségei, a sárospatakiak és sátoraljaújhelyiek. A Romániához csatolt Érsemlyénben az egész Érmellék földbirtokos-közönsége résztvesz az ünnepségen: a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy-Társaság, a kolozsvári Erdélyi Irodalmi Társaság, a nagyváradi Szigligeti-Társaság, a temesvári Arany János-Társaság, az aradi Kölcsey-Egyesület, a nagykárolyi Kölcsey-Egyesület és az Erdélyi Katolikus Akadémia kiküldöttei beszédek kíséretében helyezik el koszorúikat az érsemlyéni szoborra.)
Irodalom. – Kölcsey Ferenc: Emlékbeszéd Kazinczy Ferenc felett. A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei. I. köt. Pest, 1833. – Toldy Ferenc: Kazinczy Ferenc és kora. I. köt. Pest, 1859. – Kazinczy-album. Szerk. Szabó Richárd. Pest, 1860. – Csengery Antal Történelmi tanulmányok. II. köt. Pest, 1870 – Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve. III. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. – Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Budapest, 1879. – Gerecze Péter: Kazinczy Ferenc vallási és bölcseleti nézetei. Pécs, 1881. – Andrássy Jenő: Kazinczy Ferenc életrajza. Pozsony, 1883. – Nagy István: Kazinczy és Debrecen. Karcagi ref. gimnázium értesítője. 1888. – Széchy Károly: Kazinczy otthon. Erdélyi Múzeumegylet Kiadványai. Kolozsvár, 1888. – U. az: Kazinczy és Döbrentei. Kolozsvár, 1889. – Beöthy Zsolt Horatius és Kazinczy. Budapest, 1890. – Imre Sándor: Kazinczy iskolai inspektorsága. Budapesti Szemle. 1895. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. V. köt. Budapest, 1897. – Váczy János: Kazinczy Ferenc. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Vértesy Jenő Kazinczy jelentősége. Irodalomtörténeti Közlemények, 1906. évf. – Baros Gyula: Kazinczy Ferenc és Radvánszky Teréz. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 42. köt. Budapest, 1908. – Heinrich Gusztáv: Kazinczy Ferenc és az Akadémia. Akadémiai Értesítő. 1909. évf. – Viszota Gyula: Kazinczy Ferenc működése az Akadémiában. U. o. 1909. évf. – U. az: Széchenyi és Kazinczy. U. o. 1909. évf. – Váczy János: Kazinczy Ferenc. Budapest, 1909. – Horváth Balázs Kazinczy Ferenc kassai szereplése. Kassai premontrei gimnázium értesítője. 1910. – Váczy János: Kazinczy Ferenc ősei. Turul, 1912. évf. – U. az: Kazinczy Ferenc és kora. I. köt. Budapest, 1915. – Borz Gyula: Kazinczy írói összeköttetései fogsága idejéig. Esztergom, 1916. – Kristóf György: Kazinczy Erdélyben. Pásztortűz. 1927. évf. – Perényi József: Aranka György és Kazinczy Ferenc. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1927. évf. – Hegyaljai Kiss Géza: Ismeretlen érdekességek Kazinczyról. Irodalomtörténet, 1928. évf. – U. az: Kazinczy Ferenc mint levéltáros. U. o. 1928. évf. – Hencze Béla: Kazinczy és a francia felvilágosodás. Budapest, 1928. – Harsányi István: Elégették-e Kazinczy Ferenc iratait 1790-ben? Irodalomtörténeti Közlemények. 1928. évf. – Meszlényi Antal: Kazinczy Ferenc fogsága. Magyar Kultúra. 1928. évf. – Szabó Dezső: A herceg Festetics-család története. Budapest, 1928. – Czeizel János: Kazinczy Ferenc élete és működése. I. köt. Budapest, 1930. – Csahihen Károly: Pest-Buda irodalmi élete 1780–1830. – Farkas Gyula: A magyar romantika. Budapest, 1930. – Hegedüs Zoltán: Kazinczy-ünnepély 859-ben és a Kazinczy-alap története 1870-ig. Irodalomtörténeti Közlemények. 1930. évf. – Czeizel János: Kazinczy és Kölcsey. Szegedi áll. Baross Gábor reáliskola értesítője. 1931. – Dornyay Béla: Kazinczy Ferenc és Tata-Tóváros. Tata, 1931. – Kardos Albert: Ott volt-e Kazinczy a Csokonai temetésén? Debreceni Szemle. 1931. évf. – Halász Gábor: Kazinczy emlékezete. Napkelet. 1931. évf. – Horváth János: Kazinczy emlékezete. Budapesti Szemle. 1931. évf. – Négyesy László: Kazinczy pályája. Budapest, 1931. – Biczó Ferenc: Kazinczy Ferencnének, gróf Török Zsófiának, férjére vonatkozó eddig kiadatlan levelei. Kaposvári egyesületi leánygimnázium értesítője. 1932. – Gálos Rezső: Kazinczy és a győri csata emléke. Győri Szemle. 1932. évf. – Jenei Ferenc: Kazinczy útja Pannonhalmára. U. o. 1932. évf. – Gulyás József: Kazinczy mint gyüjtő. Debreceni Szemle, 1932. évf. – Kristóf György: Kazinczy és Erdély. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1931. évi vándorgyűlésének emlékkönyve. Kolozsvár, 1932. – Tolnai Vilmos: Egy Kazinczy-ereklye. Irodalomtörténeti Közlemények. 1932. évf.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT