KISFALUDY KÁROLY ÉLETE.
KISFALUDY KÁROLY ÉLETE.
AZ 1820-AS évek elején izmos színműírói tehetség bontakozott ki a magyar közönség előtt: KISFALUDY KÁROLY. Lelkes fogadásra talált; méltán, mert munkássága új fejezetet nyitott a magyar drámairodalom történetében és a magyar prózai elbeszélés fejlődésében. Szomorújátékai, vígjátékai, novellái egyaránt hatottak. A nagytehetségű drámaíró előbb halt meg, mint Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc, de rövid ideig tartó lelkes munkássága áldásos volt az ifjabb nemzedék irányítására.
Kisfaludy Károly, a Himfy-dalok szerzőjének testvéröccse, 1788 február 5-én született Tét községben, Győr megyében. Gyermeksége szomorú volt, élete csupa viszontagság. Születése anyjának, Sándorffy Annának, életébe került; ezt a csapást atyja, Kisfaludy Mihály, sohasem tudta elfelejteni; idegenkedve nézett legkisebb fiára. A fiú nem iparkodott atyja kedvében járni. Mikor 1798-ban beadták a győri katolikus gimnáziumba, tanulás helyett társaival kóborolt, leckéit nem végezte el, az iskolai fegyelmet nehezen tűrte. Viselete és szorgalma lassankint annyira aláhanyatlott, hogy atyja kivette a győri gimnáziumból s 1804. őszén besoroztatta egy gyalogezredbe. A tizenhat éves ifjú Olaszországba került ezredével, majd a Szerémségbe vonult határőrzésre, később Bajorországba jutott. A napoleoni háborúkban vitézül harcolt, hadi erényei jutalmául 1809-ben főhadnaggyá léptették elő. A következő évben Pestre ment; itt érlelődött meg benne az a szándék, hogy elhagyja a katonaságot. Írói és festőművészi törekvései, Kazinczy Ferenc pesti triászával való barátkozása, bátyjának költői sikerei, egy pesti polgárleány iránt érzett szerelme, a katonai fegyelem szigorúsága és egyre növekedő adósságai a polgári élet felé hajtották. Atyja úgyszólván minden anyagi segítséget megvont tőle, az ellen pedig, hogy odahagyja a katonaságot vagy hogy nem nemes származású leányt vegyen nőül, hevesen tiltakozott.
Kisfaludy Károly 1811-ben kilépett a katonaságból. Nővéréhez ment, majd Bécsbe utazott. Festő akart lenni, de mivel örökösen anyagi bajok szorongatták, csak rendetlenül látogatta a művészi akadémiát. Ha pénzhez jutott, nagyobb részét elmulatta; ha nem volt pénze, nyomorgott. Arcképeket festett, műkereskedőknek dolgozott, esténkint a színházakat látogatta. Helyzete tarthatatlanná vált, 1815-ben Olaszországba utazott. Itt is ecsetével kereste kenyerét, de egyévi barangolás után visszatért. Mivel sem Bécsben, sem Pozsonyban nem tudott megélni, elhatározta, hogy Pesten telepedik meg.
1817 elején érkezett Pestre. Egy becsületes vargánál vett szállást, két évig nyomorgott különféle kölcsönökből és a festményeiért kapott csekély pénzből. Végre egy váratlan esemény fordulatot adott életének. A székesfehérvári magyar színtársulat 1819 május 3-án a pesti német színházban eljátszotta egyik színdarabját, A tatárok Magyarországon című vitézi játékot, ez a színdarab bámulatos lelkesedést keltett a nézők soraiban. Vitézi játéka s az utána következő komoly és víg darabok egyszeriben országos hírű drámaíróvá tették az ismeretlen festőt.
Első színpadi diadalai után Kisfaludy Károly egészen az irodalomnak élt. Színműveit sikerrel játszották, néhány darabja német nyelven is megjelent. A hatásosnak ígérkező drámákat Gaal György fordította németre s a német kritika éppen olyan kedvezően nyilatkozott róluk, mint a magyar. Gaal György hasznos dramaturgiai tanácsokkal szolgált barátjának s a buzgó költő szorgalmasan pótolta ismeretei hiányát. Eddig inkább a német írókból merített, most rendszeresen tanulmányozta a magyar irodalmat is; Kazinczy Ferenc köteteinek fél esztendőt szentelt; bemutatta hódolatát a széphalmi mesternek, ez lelkes sorokkal üdvözölte. Most már híres ember volt; tekintélye annyira megnőtt, hogy néhány ifjú pesti író vezéreként kezdte tisztelni, 1822-ben megindította az Aurórát, szépirodalmi évkönyve jelentékenyen hatott az olvasó közönségre, vállalata köré csoportosította a legjobb magyar írókat, almanachját évről-évre ízléses alakban nyomatta ki. Az öregebb és ifjabb írók egyaránt kitüntetésnek tartották, ha kézirataik bejuthattak a szerencsésen szerkesztett évkönyvbe.
A szerkesztés terhei nem vonták el Kisfaludy Károlyt sem tanulmányaitól, sem költői munkásságától. Számos költeményt, elbeszélést, színdarabot írt, történeti és esztétikai tanulmányokba mélyedt, a köréje gyülekező ifjú tehetségeket jóakarattal irányította. Elsősorban Bajza Józsefre, Toldy Ferencre és Vörösmarty Mihályra hatott. Ezek s még néhány más fővárosi író és műkedvelő alkották az Auróra-kört: Kisfaludy Károly baráti társaságát. A baráti szövetkezés lassankint ura lett a magyar irodalmi közvélemény irányításának; Széphalom hatását így szorította ki, Széchenyi István föllépése idején, Buda és Pest tekintélye. A társadalmi reformok eszméi megkapták az új irodalmi vezért, a legnagyobb magyarral együtt politikai lapot tervezett, ennek ő lett volna a szerkesztője, amellett egy független kritikai lapot is akart kiadni, hogy megtisztítsa az irodalmat a felburjánzó gyomoktól. De tüdősorvadása egyre jobban súlyosbodott. 1830 november 21-én, negyvenkét éves korában, éppen akkor húnyt el, mikor barátai hírül vették, hogy a Magyar Tudományos Akadémia szervezői a pesti írók közül őt nevezték ki első rendes taggá a nyelvtudományi osztályba.
Temetése nagy részvéttel ment végbe. Magyar író temetésén addig még nem láttak annyi gyászolót. Kivonult Buda és Pest városának egész magyar közönsége, az ujságok szokatlan részvéttel emlékeztek meg a váratlan csapásról, a színtársulatok előadásokat tartottak az elhúnyt tiszteletére. Az Auróra-kör sem feledte el. Barátai emlékkövet állítottak sírjára, kiadták összes munkáit, 1836-ban megalapították a Kisfaludy-Társaságot.
Kisfaludy Károly minden könnyelműsége és ingatagsága ellenére is a legszeretetreméltóbb férfiak egyike volt. Viharos ifjúságában sok meggondolatlanságot követett el, később lehiggadt, heves természetét leküzdötte. «Zord végzet űzött ki a világba – írja Gaal Györgynek – keserűség és könnyelműség habról-habra vetett, minden családi kötelékből kitépve hat éven át bolyongtam szerte-széjjel, beleestem a tüzes vér és zabolátlan fiatalság minden balgaságába. De megtértem, megmentett jobb érzésem. Előbbeni életemet úgy nézem, mint vihart, mely ugyan sok virágomat letépte, de a gyökeret épen hagyta.» Nővérének tett vallomása szerint: «Hibáztam eleget, sokat végbevittem magam kárával, de alacsony sohase voltam». Akik közelebbről ismerték, mind vonzódtak hozzá, a fiatalabbak rajongó szeretettel vették körül. Ritka jószívűsége éppen annyi jóbarátot szerzett számára, mint kedves modora. Szép szál ember volt, mélabús szemű; göndör haja, sűrű oldalszakálla, vastag bajusza kissé morddá tette arcát; kihajtott inggallérja romantikus külsőt adott megjelenésének. «Vörös ember, de igaz-szívű Kisfaludy:» így jellemezte magát egyik versében. «Szép, karcsú fiatal ember, ragaszkodó kék szeme merő jóságot, szívességet ejteget:» írta róla Kazinczy Ferencnek gróf Dessewffy József. «Milyen szép magas ember ez a Kisfaludy – sóhajtott fel Virág Benedek – egész hérosz s mégis oly lágy szerelmes verseket ír.» Gavalléros költekezése haláláig uralkodó jellemvonása maradt, bár ez a pénzzel való könnyelmű bánás élete utolsó éveiben hazafias áldozatkészségével forrott össze: egyik Aurórájára ezerkétszáz forintot fizetett rá, mégsem lépett vissza kiadásától a következő nehéz években sem. «Ő lelkének, testének minden erejét, a sorstól vett minden tehetségeit – írja Kazinczy Ferenchez Kisfaludy Sándor – literatúránknak áldozta fel; semmi erő vagy hatalom őbenne azon erős, egyetlen indulatot el nem nyomhatta, mellyel a magyar literatúrához ragaszkodott.» Mint iró rendkívül gyorsan dolgozott, egyik drámáját négy nap alatt írta meg, másik drámáját tizennégy nap alatt fejezte be, egyik évben nyolc színdarabja készült el, élete utolsó évében két hét alatt nyolc balladát írt. Nem csüggött elfogult önimádással munkáin, szövegüket állandóan javítgatta, a baráti tanácsokat megszívlelte, kevésbé sikerült munkáinak elégetésétől nem vonakodott. Irósága mellett festőnek is megmaradt haláláig; itt is sokra vihette volna, ha idejében jó mester mellé kerül. Barátai sajnálták az ecsetjére fordított időt, de élete végéig sem tudták elvonni festőművészi kedvtelésétől. Képeinek egy része megmaradt, nagyobb része elkallódott, néhány festményét inasa lopta el, a halála után megmaradt képekért nem sok pénzt adtak az árverésen.
Találó vonásokkal jellemezte emberi sorsát és írói pályáját Négyesy László. Alig volt magyar költő – írja róla – Petőfi Sándort és Balassa Bálintot kivéve, akinek pályája érdekesebb lett volna az övénél. Nemcsak élete, hanem már születése is drámai érdekű. Neki volt a legkeményebb apja minden apa közt, akiket a magyar irodalomtörténet ismer. Anyja is kivételes a magyar irodalomtörténetben: két költőt szült a hazának. Költőnknek volt a legjóságosabb, legkedvesebb testvérnénje mindazon nőtestvérek sorában, akiket irodalmunk története számon tart. Költői adományát közösen örökölte Sándor bátyjával, de benne gyöngédebb volt a szív, többoldalú a szellemi fogékonyság, nagyobb az érzelmesség és komikai tehetség. Szerelmei nem boldogították; a testileg-lelkileg gazdagon megáldott ifjú nem talált arra a nőre, aki dicsőségének osztályosa lehetett volna. Fejlődése elütött a többi íróétól. Ő nem az iskolából érkezett, mint legtöbb írónk, hanem az életből és sok szenvedés árán maga képezte magát. Mint katonatiszt hét évig csörtette a kardot, harcolt, uraskodott, unatkozott; egyévi szünet után hét évig piktorkodott, babér helyett kenyérért küzdött; hiába jelentkezett írói hajlama, nyomorúságos viszonyai nem kedveztek írói fejlődésének. Tizenöt évet vesztegetett el más pályákon, mire igazi hivatását megtalálta; rövid életéből csak tizenegy év jutott a nyilvános írói pályára. Volt egy becses tulajdonsága: állandó törekvése a szebbre, a jobbra, a belső értékre, az önkritikára. Hamar észrevette, hogy nem kész iró, bámulatosan rövid idő alatt segített előképzettsége hézagain. Életszerüségben minden írónkat túlszárnyalta, eleven érzék fejlődött ki benne az olvasók szükségletei iránt; megérezte, hogy az éledő magyar szellem nemzetibb tartalmú irodalmat követel; látta, hogy a női közönség megnyerése döntő az irodalom fejlődésére nézve. Aurórájával kezébe ragadta az irodalom modern szellemű irányítását, az ifjú írók csoportosításával Pestet tette a költői törekvések középpontjává. Az Auróra körül új irodalom alakult s ezzel Pest irodalmilag is az ország szíve lett. Fellépése idején a haladás már kivívta győzelmét a maradiság fölött, de erőforrásai apadóban voltak, a régi írógárda öregedett, ihletköre szűkült, a prózai elbeszélést nem művelték, a dráma mintegy vadon tenyészett, a klasszicizmus ízlésiránya már európaszerte talaját vesztette, új ízlésre volt nálunk is szükség. A vezérnek termett férfiú a maga írói gárdája élén a romantikus fejlődés hatalmas mozgatója lett, a régi írói gárdát új erőkkel váltotta fel, a régi költészet tárgyait, műfajait, tormáit és ihletkörét felfrissítette. Sikerei nem kapatták el, nem vált felforgatóvá, magáévá tette Kazinczyék stíluskultúráját, továbbfejlesztette az értékes örökséget. Összekötötte a két irodalomalkotó erőt: a hagyományt és a haladást, a magyarságot és az európaiságot. Izlése nyugati volt, de szelleme, erkölcse, látása magyar. (Kisfaludy Károly. Budapest, 1927.)
Adatok Kisfaludy Károly életéhez:
1788. – Kisfaludy Károly születésének éve. Február 5-én születik a győrmegyei Tét faluban. (Atyja, Kisfaludy Mihály földbirtokos, 45 éves; anyja, Sándorffy Anna 37 éves; testvérbátyja, Kisfaludy Sándor, 16 éves. Szüleinek ő a nyolcadik és utolsó gyermeke. Születése napján meghal édesanyja. A gyermeket az atyai házban tíz évvel idősebb nővére, Teréz, neveli. Ez a jóságos lélek mindvégig mellette áll, többi testvére eléggé ridegen bánik vele haláláig.)
1798. – Tíz éves korában Tétről Győrbe kerül. A királyi katolikus gimnáziumban tanul. (Atyja egy győri bognármesterhez adja kosztba, itt volt szálláson régebben három bátyja is. Kisfaludy Sándor följegyzése szerint: «Károly oly jószivü gyermek volt, hogy ruháját is elajándékozta szegény tanulótársainak, kiket szeretett; ellenben oly úrvágy volt benne, hogy a megajándékozottaktól szolgálatot kívánt. Őbenne már akkor kifejlett a mértéktelen adakozásnak, hogy ne mondjam, tékozlásnak hajlandósága, melynek azonban leginkább a jószívűség és minden jót másokkal megosztani vágyás volt valóságos kútfeje», A fiú kóborló természetű, vásott, makacs gyermek; atyja embert akar belőle faragni, keményen bánik vele: ha behajtat Győrbe és fölkeresi szállásán, majdnem minden alkalommal kegyetlenül megveri. A gimnáziumot I. Ferenc király rendeletére 1802-ben a bencésrendi szerzetesek veszik át; az ifjúságot a kor szokása szerint a szerzetestanárok is szigorúan fenyítik; mikor Kisfaludy Károlyt tizenöt éves korában osztálytanára arcul veri, a hirtelen indulatú ifjú feléje vágja tintatartóját; az iskolai év végén, 1803 nyarán, megbukik az ötödik osztályban. Atyja nem iskoláztatja tovább; azt tartja, hogy még gazdának sem való; menjen a fiú katonának, ott talán boldogul.
1804. – Tizenhat éves. Egyik testvérbátyja Pestre kiséri, besorozzák katonának a 32. gyalogezredbe. Mint kadét atyja költségén szolgál, a kaszárnyában lakik. (A következő évben már mint zászlós harcol Verona mellett a Napoleon hadai ellen küzdő osztrák seregben. Ekkor írja első versét, a bátyja Himfy-strófáit utánzó, kezdetleges Hadi Éneket.)
1805. – Ezredét Olaszországból Szlavóniába rendelik. Csendőri szolgálatot teljesítenek, védik a lakosságot a szerb rablók ellen. (Testvérnénjéhez írt leveleiben keservesen panaszkodik, milyen szörnyű a szolgálata s atyja mégsem küld számára pénzt, levelet.)
1809. – Kinevezik hadnaggyá. A szerémségi erdőségekből Münchenbe vonul ezredével. A franciákkal vívott csatákban Leoben mellett hadifogságba esik, de megszökik, vitézül harcol, előléptetik főhadnaggyá. A békekötés után ezredét visszahelyezik Pestre. (Ebben az évben már javában írja verseit és drámáit. Vágyódik a polgári szabadság után. Idegenkedik a tiszti élettől, röstelli azt is, hogy az annyiszor megvert osztrák hadseregben szolgál. «Édes Teréz. – írja testvérnénjének ez év decemberében – hidd el, nem szeretek többé katona lenni. Ha egyenruhában járok, ujjal mutatnak reám: íme ez osztrák katona!»)
1810. – Barátságot köt több pesti íróval: Horvát Istvánnal, Szemere Pállal, Vitkovics Mihállyal. Színházba jár. Beleszeret egy pesti német özvegyasszony leányába, a polgári származású Heppler Katalinba. Szeretné a leányt feleségül venni, de annyi pénze sincs, hogy tiszti rangjához méltóan élhessen. Atyját egyre ostromolja pénzért, az öreg nemesúr nem is felel leveleire, léha korhelynek tartja fiát. (Olykor, ha tiszti becsületéről van szó, mégis csak kap némi pénzt hazulról. Kéréseinek közvetítésében nagy segítségére van rajongva szeretett testvérnénje. «Csak az az óhajtásom – írja Teréznek – ne kelljen koldusként megjelennem. Adósságokat kellett csinálnom, hogy magamnak kaputot vehessek. Az ezredesem, ki igen jó emberem, erőnek erejével adott kétszáz forintot, hogy tisztességesen járhassak. A Nagy Sándorné meg háromszáz forintot kölcsönzött, ezen ingeket vettem. Légy, kedves Trézsim, most is szószólóm; szeretetem meg fogja azt neked egykoron hálálni. Légy rajta, hogy atyánk ez összegeket kifizesse, melyeket, esküszöm, nem költöttem hiába. Édes néném, írd meg, nincs-e mód, hogy a katonaságtól szabadulhatnék, adj tanácsot; iparkodni fogok, hogy szerinte cselekedjem. Itt töltsem örökké panaszos éltemet?»)
1811. – Huszonhárom éves korában lemond tiszti rangjáról. Augusztus havában Pestről hazamegy Tétre, de felbőszült atyja kiutasítja házából. Vas megye egyik falujába, Vönöckre, megy; itt húzza meg magát testvérnénje, Farkas Gáborné Kisfaludy Teréz házában. (Kisfaludy Sándor szerint: «Miért hagyta ő el a katonaságot, miért nem, minekelőtte magát más életmód vagy hivatal iránt bizonyossá tette volna, mikor atyja még élt, kitől osztályt még nem remélhetett, mai napig sem tudom». Kilépésének oka nyilvánvaló: nem tudta tovább elviselni a katonai szolgálat vasfegyelmét, unta a cifra nyomorúságot. Atyja keményszívűségére jellemző, hogy mikor megjelent szülőházában, cselédeivel hajtotta ki boldogtalan fiát. Vönöckön barátságosan bántak vele. Sógora nyugalmazott kapitány, tehetős földbirtokos, együtt vadászgatnak. Hogy némiképpen hasznossá tegye magát, képeket rajzol Teréz nénjének s kifesti a nemesi kúria szobáit.)
1812. – Nagykorú lesz. Atyja kénytelen részére átengedni Zala megyében fekvő anyai részjószágát, ezt egyik bátyjának zálogba adja, február havában távozik Vönöckről, pénzével Bécsbe siet, itt színészek és festők társaságában dorbézol. («Csupán hat aranyat menthettem meg a förgetegből, mely egyik korcsmából a másikba s tivornyából újabb tivornyába vetett.» Festőművész akar lenni: ezt az elhatározását atyja a család újabb meggyalázásának fogja fel. Otthon Teréz hiába esdekel a tékozló fiúért, az öreg Kisfaludy csak akkor hajlandó némi segedelmet adni, ha Károly úgy elmegy valahova, hogy soha többé hírét sem hallják. A család «szégyene» egyelőre Bécsben tanulja a képírást, azután Oroszországba készül. «Emlékezel – írja az elkeseredett atya Kisfaludy Sándorhoz – Károly öcsédnek szép talentumáról, de veszi-e ennek valami hasznát? Ő tollával s tudományával már soha semmire sem mehet. Az egy katonaságban tehetett volna előmenetelt, de erről is ifjú idejében lemondott és minden remélhető szerencséjéből kivetkőzött, egyedül a hivalkodó életre vágyódván. Atyjának híre nélkül elhagyta státusát s elhagyta becsületes kenyerét a tekergő kenyérért. Hírem nélkül kvietált, nálam nélkül éljen.»)
1813–1816. – Bécsben képek festésével keresi kenyerét, olykor falun vállal munkát, arcképeket fest, porcellánra apró jeleneteket «pingál». Arcképei nem igen sikerülnek, ezért újból és újból tanul egyes műtermekben. Mindig akad néhány magyar és osztrák ismerőse, legszívesebben festők és színészek társaságában időzik, ha valamelyikük pénzhez jut, mindjárt elmulatják. Testvérnénjéhez sűrűn küldözi pénzért esdeklő leveleit, atyja és bátyjai nem segítik, mert javíthatatlan tékozlónak tartják. («Uram atyám – tudósítja egy alkalommal Terézt – írt egy csúnya levelet, melyre, ha felelek, tudom, örökre elválunk. Azért szid, hogy én itt gavalléroskodom és traktálok, leányokat tartok és több efféléket. Elhallgatom és csak azt vélem: bár igaz volna!» Időnkint olyan lerongyolt állapotba jut, hogy elkerüli magyarországi ismerőseit, ha véletlenül meglátja őket az utcán. Tartozik fűnek-fának, hitele végkép kimerül. Vándorútra megy Olaszországba, szerencsét próbál Pozsonyban. Itt egyik jómódú ismerőse ingyenes lakást ad neki kerti házikójában, később négyszáz forintot kölcsönöz számára, hogy Pestre mehessen: ez a hely talán alkalmasabb képek eladására.)
1817. – Ez év elején Pozsonyból Pestre költözik. Nehéz napjai vannak. Pénze nincs, a Magyar-utcában húzódik meg egy jószívű csizmadia kamrájában. (Lakása a mai Magyar-utca 19. számú helyén volt, innen ment át 1818-ban a mai Bástya-utca 12. szám alatt álló házba, 1822-ben a mai Semmelweis-utcába költözött, ezt a hónapos szobáját még ebben az évben kétszobás albérleti lakással cserélte fel a mai Erzsébet-tér 8. számú házban a Löffler-családnál: itt lakott 1829-ig.) Egyelőre éhezik és rongyoskodik. Ismerősei néha megszánják, képet vásárolnak tőle vagy kölcsönt ajánlanak fel számára, bár tudják, hogy pénzüket nem kapják vissza. Budán lakó testvérbátyja, Kisfaludy János kapitány, József nádor hadsegédje, csak kényszerűségből érintkezik vele s iparkodik elhárítani közeledését. A lenézett festő öngyilkossági gondolatokkal foglalkozik. (Pestről március havában arról tudósítja Terézt; hogy a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója művészeti őrré akarta kineveztetni, de József főherceg nem fogadta el a javaslatot: «Nem nevezhetem ki – mondta németül a nádor – ismerem őt; szép talentuma van, de állhatatlan; mikor legjobban rászorulnánk, akkor hagyna itt bennünket». Elkeseredve írja testvérnénjének: «Im, látod, édes lelkem, hogy a szerencsének nem vagyok választottja. Már most nem tudok mást csinálni, hanem a vásár után Erdélybe menni vagy egy bátor lépéssel egyszerre mindennek véget vetni».)
1818. – Harminc esztendős. Ebben az évben tagadja ki atyja. Minden gyermekéről megemlékezik végrendeletében, őt méltatlannak tartja a Kisfaludy-névre. (Nemcsak az atyja haragszik engesztelhetetlenül fiára, hanem a fiú is el van keseredve atyja ellen: «Így rontja szegény öregúr – írja Teréznek – minden földi üdvösségét. Nem talál szívre, mert magának nincsen és ha maholnap elköltözik, egy igaz könny se gördül sírjába és azok is átkozzák, akiknek még jót tett». Más alkalommal a következő vallomást teszi: «Az atyámat említed? Ez a szó megrázza lelkemet, de tehetek-e róla? Miért tiprá le még bimbójában egy szolgai nevelés a fiúi szeretet virágát?» Később csillapodik indulata, szeretné kibékíteni atyját, elutazik hozzá Győrbe, de Kisfaludy Mihály nem bocsátja maga elé. Levélben esedezik bocsánatáért; «Érdemem felett való édes Uram Atyám! Már hét esztendeje, hogy kizáratva az atyai kegyelemből idegen földeket kerestem, de szerencsés nem lehettem, mert mindig hibázott az atyai áldás: a jobb ember legszebb nyeresége. Most az a buzgó tisztelet, mely Uram Atyám iránt mellemben soha el nem aludt, megint e tájra vezetett, hogy elnyerhessem Uram Atyám oly rég sínlett kegyelmét. És ámbár sajnálom, hogy megfoszttattam Uram Atyám kézcsókolásától, mégis avval a szép reménnyel hagyom el Győrt, hogy utóbb éltem mégis arra mehet, hogy Úr Atyám befogad atyai szívébe, melyet fenntartani legszebb örömem és legfőbb gondom lészen. Én Pestre megyek és a mult éltemre örök fátyolt vetek, felejtse el édes Uram Atyám is, ami eddig történt; én az elvesztettet helyre hozom, érzek annyi tehetséget magamban».)
1819. – Éder György színigazgató társulata április 18-án Székesfehérvárt előadja a Tatárokat. A játékot május 3-án megismétlik Pesten. A vitézi színdarab hatásos voltát mindenki csodálja. (A Hazai Tudósítások szerint: «E vitézi játéknak szerzője Kisfaludy Károly úr, a dicsőségesen ismeretes Kisfaludy Sándor úrnak legifjabb testvére, aki valamint a képírásban, úgy a költőmesterségben is megmutatta, hogy tőle hazánk szép munkát várhat. A magyarság és a stílus olyan, hogy mindenkor kedvet fog találni. De a játszó személyek is jeles gyakorlatosságot mutattak, melynek nemzetünk méltán örvendhet és már nem ok nélkül remélheti, hogy valahára a Magyar Nemzeti Theatrom is lábra kaphat». A fehérmegyei nemesség költségén fenntartott színtársulatot abban az időben a legjobbnak tartották valamennyi vándorló komédiáscsapat között: 13 színésze, 6 színésznője és 16 főből álló zenekara volt. A társulat hálás a váratlanul fölfedezett szerző iránt.
Kisfaludy-darabbal búcsúzik el a pesti közönségtől s midőn néhány hónap mulva ismét megkezdi játékait a fővárosban, újra Kisfaludytól kér színművet. Ez évben négy Kisfaludy-darab kerül színre Pesten: a Tatárok, Ilka, Stibor, a Kérők. Az utóbbi talán még a Tatároknál is nagyobb hatást tesz. A páholyokból és a karzatról egyaránt felhangzik a szűnni nem akaró lelkes éljenzés: Vivat Kisfaludy!)
1820. – Kisfaludy Károly irodalmi tanulmányokba mélyed, ki akar emelkedni a naturalistaságból, szívós kitartással iparkodik eltüntetni tudása hézagait. Különösen Kazinczy Ferenc munkáit forgatja eredményesen. (Háládatos szívére vall, hogy május 15-én levelet ír a széphalmi mesternek, bemutatkozik előtte s tanácsait kéri drámaírói pályáján: «Tekintetes Táblabíró Úr! Azon tisztelettől ösztönözve, melyet a Tekintetes Úr megismert érdemei s lelkes munkái bennem gerjesztettek, bátorkodom ismeretlen csekély dramatikai szerzeményeimmel kedveskedni. Nagy örömömre és vigasztalásomra szolgálna, ha a Tekintetes Úr, mint honi nyelvünk és literatúránk előmozdítója, azokat kedvesen veszi. Érzem ugyan, hogy nagyobb elme várakozásinak meg nem felelnek s némely hiányosságuk azokat homályba vonják, de mégis kecsegtet a remény, hogy a buzgó tanulónak első zsengéit a felszentelt mester méltányolni tudja s öntehetségét mértékül nem veszi». Nincs hazájában – folytatja – még egy férfiú, akit nyugodtabb szívvel merne maga felett bírónak meghívni; fiúi bizodalom vezeti tollát most is, a jövőben is; egyik könyvének élére mestere nevét óhajtja illeszteni ajánló sorokkal. «Nagyfényű férfi – válaszol Kazinczy Ferenc a szerény tanítványnak – tisztelt társam, barátom! Hajlandóságodnak szép zálogai, leveled és a három nyomtatvány, engem váratlan örömmel leptek meg. Annak, aki a hazát a mi pályánkon szolgálja, nincs szebb jutalom, mint szeretve látni magát azon társaitól, akiket becsül, Barátságodban, mellyel önként jövél ellenembe és amelyet én hálás szívvel fogadok, tarts meg. A szerencse koronázza igyekezeteidet. Te ifjú vagy, az út terhes, de egy kedvező isten segélyével megfuthatod. Menj teljes elszánással neki s a nehézség el ne lankasszon, a haszontalan taps el ne szédítsen.») Kortársai elismerő nyilatkozatain kívül még más kitüntetés is éri az írót. Szeptember 28-án I. Ferenc osztrák császár és magyar király megjelenik a pesti német városi színházban, hogy megnézze a székesfehérvári nemzeti színjátszó társaság előadását. Nem tud ugyan magyarul, de érdeklődésével meg akarja jutalmazni hű magyarjait. Ez az első királylátogatás magyar színielőadáson. Kisfaludy-darab kerül színre: a Tatárok. (A színház, a fényes Städtisches Theater, a mai Vörösmarty-téren állt, ott, ahol most a Fővárosi Vigadó emelkedik. Valahányszor Kisfaludy-darabot adnak Pesten, a magyar közönség mindig lelkesen tapsol. «Tőlem egynéhány darabokat játszottak a magyar theatromban – írja Teréznek – és a publikum igen nagy megelégedéssel vette, az ifjúság oly tűzbe jött, hogy engem a vállán akart haza vinni.» Igaz, hogy egyesek dühösködtek vígjátékainak egyik-másik nevetséges alakjáért, mert magukat érezték benne kicsúfolva. «Bizonyos rendet szúrni – írja Szemere Pálnak – igen veszedelmes. Engem a Pártütőkben az ostoba assessorért kétszer akartak megverni.»)
1821. – Ez év novemberében jelenik meg almanachjának első kötete: az 1822. évre szóló Auróra. (Szerkesztését már 1820-ban megkezdte, de nem tudott pénzt szerezni kiadására. 1821 farsangján Trattner János Tamás pesti könyvkiadó vacsorát adott ismerőseinek, itt szóba került az almanach ügye, Horvát István felkiáltott: «Pénz kell mindenekelőtt. Ezt tegyük össze s félig készen leszen az almanach». A vendégek egyike, Forgó György orvos, elővette pénztárcáját: «Horvát bátyámnak igaza vagyon. Nekünk mindenekelőtt pénz kell s azután tanács. Én tehát itt íme általadok az almanachra 150 forintot». Utána Horvát István is leolvasott ugyanolyan összeget. Elhatározták, hogy az egész városban gyüjtést indítanak a szépirodalmi évkönyv céljaira; néhány hónap mulva már háromezer váltóforint volt az almanach pénztárában. A szerkesztő leutazott bátyjához Sümegre, Kisfaludy Sándor helyeselte terveit s a kiadás céljaira egyévi kölcsönül átengedte 400 váltóforintot kitevő Marczibányi-jutalmát. A cenzúra engedélye után a császárné őfelsége is elfogadta az évkönyv ajánlását s megadta az engedélyt, hogy az első kötetet nevével ékesítsék.) A boldog szerkesztő tudósítja atyját sikereiről, de engesztelése hiábavaló, atyja tudni sem akar róla. («Minden tiszteletreméltó kedves Uram Atyám – írja levelében – megfosztva már régen atyai kegyelmétől, mégis bátorkodom e következő nevenapjára Uram Atyámnak e néhány sorokkal alkalmatlankodni. Az Úristen tartsa meg Uram Atyámat teljes egészséggel s áldja meg minden testi és lelki javakkal, hogy hálaadó gyermekei ezen ünnepet még több számos esztendeig szívbéli örömmel ülhessék. Én 1822-dik esztendőre egy magyar Almanakot adok ki; őfelsége a császárné különös kegyességgel elfogadá a dedicatiót és képét is kiengedi rézben metszetnem. Ezekből láthatja Uram Atyám, hogy időmet nem hasztalan foglalatosságokban töltöm s legalább azon vádakat, melyek talán ellenem tétettek, hathatósan megcáfolják s hogy mindenképpen azon törekszem, hogy mocskot ne hozzak nevemre, sem nemzetségemre.»)
1822. – Az Auróra első kötetének sikere és hatása. (A tervszerűen szerkesztett, ízléses kiállítású kis kötet munkatársai: Dessewffy József, Döbrentei Gábor, Dukai Takách Judit, Fáy András, Helmeczy Mihály, Horvát István, Katona József, Kazinczy Ferenc, Kis János, Kisfaludy Károly, Kisfaludy Sándor, Kölcsey Ferenc, Kultsár István, Mailáth János, Pázmándi Horvát Endre, Schedius Lajos, Szemere Pál, Szentmiklóssy Alajos, Teleki Ferenc, Teleki József, Töltényi Szaniszló, Vay Ábrahám.) A szerkesztő körül egész kis kör alakul a fiatalabb pesti írókból. Naponkint eljárnak Kisfaludy Károly lakására, a szíves házigazda pipával és borral kínálja meg őket, nyelvi és irodalmi dolgokról vitatkoznak. Legfőbb gondjuk az Auróra. (E meghitt baráti szövetség tagjai a nagyhatású évkönyv megjelenésének évében még igen fiatalok; Kisfaludy Károly ugyan már 34. éves, de Helmeczy Mihály ifjabb nála, Zádor György 23, Vörösmarty Mihály 22, Bajza József 18, Toldy Ferenc 17 éves. Jól megértik egymást, annál több baja van a szerkesztőnek egyik-másik külső dolgozótársával; a tekintélyesebb írók közül többen neheztelnek rá, mert nem közli unalmasabb kézirataikat; a kiadás gondjai is nagyobbodnak évről-évre. Eleinte jól megy az évkönyv, később egyre kevesebben vásárolják. Néhány év mulva már fölmerül az a gondolat, hogy meg kell szüntetni a vállalatot, de a szerkesztő szívósan ragaszkodik almanachjához, kölcsönöket szerez, kinyomtatja kéziratait. «Magunknak kell áldoznunk – sóhajt fel – midőn elfogult gazdagjaink szunnyadnak.» Olykor keserűség fogja el; lehangoltan látja, milyen nehéz küzdelmet kell folytatnia a műveletlenséggel és közömbösséggel. «Minden hazafiságom mellett is – írja Gaal Györgynek – sokszor e sóhajtás tör ki keblemből: Csak ne itt születtem volna a világra! Olyan ritkán találni itt embereket, kik a nyers magyarságból magukat felküzdötték volna, és balvégzetem éppen ezek közé vetett. Sokszor elgondolom, mily dicső dolog költészetet űzni a felvilágosodott és rokonérző emberek között, művelt barátok társaságában.» Mindez azonban csak futó hangulat, az akarat leküzdi az elernyedést, a szív lángolóan magyar.)
1826. – Az Auróra szerkesztéséért ebben az évben Kisfaludy Károlynak ítélik a Marczibányi-jutalmat. Villongások az Auróra-kör tagjai és Kazinczy Ferenc között. Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály szorosan csatlakoznak Kisfaludy Károlyhoz, a széphalmi mester ellenük fordul, Igaz Sámuel bécsi almanachját támogatja, a Felsőmagyarországi Minervában Kovacsóczy Mihályt dícsérgeti. («Kazinczyval – írja Kisfaludy Bajzának – látom, össze kell kapnom, a Minervában ismét Kovacsóczyval hasonlítgat; munkáimra nézve nem bánom, akármit mond, de oly hitvány emberrel egy kategóriába ne tegyen. Kisfaludy nem szíveli a gyönge jellemű írókat; Pozsonyba is azért nem megy az országgyűlés nemesurai közé, mert ott néhány silány ember alacsony koldulással gyalázza meg az írói nevet. Az olyan országban – írja ugyancsak Bajzához – ahol az írót úgyis úgy tekintik, mint valami ingyenélő haszontalan embert és a nyelvet a kocsisok és béresek köréből nem akarják kiemelni, vigyázni kell az egyéni tisztességre.) Ez év márciusában meghal édesatyja: halála előtt visszahelyezi kitagadott fiát gyermeki jogaiba s neki is részt hagy az örökségből. (Végrendeletének befejezésében megindult szavakkal fordul gyermekeihez: egész életében nemzetsége előmenetelét tartotta szem előtt, ez irányította minden cselekedetét, lelkiismeretére mondja, hogy mindig csak jót akart s megtette, ami egy igaz atyának kötelessége volt. A testvérek mind egybesereglenek Téten, a temetés után első dolguk az osztozás, nagyon elégedetlenek a végrendelettel, egyesek pörrel fenyegetőznek s haragos szívvel válnak el egymástól.) Kisfaludy Károly pesti otthonában változás készül. A harmincnyolc éves író, mint albérlő, Löffler Jakab jólelkű zsidó orvosnál lakik, beleszeret az orvos leányába, Ninába, feleségül akarja venni a leányt. Egybekelésük híre nagy meglepetést kelt, az emberek nem akarnak hinni fülüknek; a házasság mégis valóra válnék, ha Nina áttérne a katolikus vallásra, de erre nem hajlandó; a törvények szerint keresztény és zsidó nem köthet házasságot. Az író szomorúan veszi tudomásul ideálja elhatározását, egy ideig még Löffleréknél lakik, később elköltőzik a családtól. (Löffler Nina az 1880-as években még élt, Szentpétervárra ment nőül, egyik bátyja is Oroszországba költözött, többi testvére Pesten maradt.)
1828. – Kazinczy Ferenc Pestre érkezik, Kisfaludy Károly meglátogatja, találkozásuk boldoggá teszi híveiket. (Kazinczy Szemere Páléknál ebédel, ide viszi Toldy Ferenc Kisfaludyt, ott van a találkozáson Bajza és Vörösmarty is. «Ez az:» mutat rá Kisfaludyra Toldy, a két férfi kezet fog s összeölelkezik. Estére Bártfay Lászlóékhoz megy a társaság, Kisfaludy poharat emel Kazinczy távollevő hitvestársának egészségére, vidám poharazás közben éjfélig beszélgetnek. Mikor kilépnek a ház kapuján s Kazinczy nincs már közöttük, Kisfaludy megilletődve mondja: «Fiúk, ki vagyok engesztelve iránta, sohase tudnék többé reá haragudni». Toldy még azon éjszaka bejegyzi naplójába: «Károly szíve a legjobb szív a világon, midőn a maga szemeivel nézhet. Ezt festé ismét az a tűz és ellágyulás, mellyel elválván a roskadt testű szent öregtől, annak felhős homlokára nyomta búcsúcsókját».)
1829. – Politikai lapot akar alapítani, Széchenyi István pártolja terveit, az író ez év decemberében a helytartótanácshoz fordul az engedély megadásáért. Jelenkor címmel indítaná meg lapját, Társalgó címmel a melléklapot; az előbbiben hazai és külföldi híreket, az utóbbiban közérdekű cikkeket közölne. A helytartótanács véleményt kér Pest városától és Pest vármegyétől, ezek kedvező jelentést terjesztenek József nádor elé. (A pesti tanács jelentése szerint a folyamodó tizenegyévi ittlakása alatt kivívta magának az előkelő férfiak becsülését, az Auróra szerkesztésével dicsőséget szerzett a hazai irodalom javára, mint írót méltán sorozzák a legkiválóbbak közé. A vármegyei végzés feddhetetlen férfiúnak mondja, kiemeli lángelméjét, magasztalással emlékezik meg hazafias érdemeiről, lapjának megindítását szükséges dolognak ítéli.)
1830. – Az év egy részét betegen tölti váci-utcai lakásán. Két orvos is gyógyítja, de tüdőbaja szemlátomást rosszabbodik. Nyár közepén Győrbe megy testvérnénjéhez, de betegebben tér vissza, mint ahogyan elment. Nappal körülötte vannak barátai, de éjjel inasa gondatlanul ápolja; lázálmában egyszer lerohan a kúthoz, ott összeesik, a ház lakói viszik fel szobájába s őrzik mindaddig, míg szolgája elő nem kerül a kocsmából. Toldy Ferenc ebben az időben érkezik haza külföldi útjáról, megdöbbenve látja szörnyű összeomlását: «A magas, szertelen erejű, virító egészségű férfi össze volt roskadva, erőtlen vázzá összeaszva; szava hangtalan, tompa; fájdalmas mosolygása, mellyel üdvözlött, elhervasztá legott a rég óhajtott viszontlátás örömvirágit». Már a halállal vivódik, mikor Győrből megérkezik Teréz halálának híre. Megtörve siratja kedves testvérét. «Ezen időtől kezdve – jegyezte fel naplójában Toldy – szokatlan szomorúság hatalmazott el lelkén, ágyát többé el nem hagyta; velem gyakran beszéle a halálról, melyet sejteni kezde; melytől talán félt is, mert szófogadó lett, mint egy gyermek, az orvosságokat a legpontosabban vevé s az orvos rendeléseit a legszigorúbban követte. De későn.» Már azt sem vehette hírül, hogy a Magyar Tudományos Akadémia igazgatótanácsa november 17-én, Pozsonyban, őt választotta meg első fővárosi rendes taggá a nyelvtudományi osztályba. November 21-én, vasárnap, kiszenvedett. «Árvaságra jutottunk – írta Kazinczynak Toldy – pásztor nélkül való nyáj lettünk! Oda van tanítónk, vezérünk s a legjobb, leghívebb barát! És a literatúra!» (November 23-án temetik. «A veszteséget – olvassuk Toldy visszaemlékezésében – érezni látszott egész Pest! lly népes temetést, ily gyászt városunk még nem látott.» A temetési szertartást Fejér György prépost, a nagynevű történettudós, végezte. Gyászjelentését testvérbátyja nevében bocsátották ki: «Kisfaludi Kisfaludy Sándor, több nemes vármegyék táblabírája, a maga és testvérei nevében mély fájdalommal jelenti forrón szeretett öccsüknek, tekintetes Kisfaludi Kisfaludy Károly úrnak, a Magyar Nemzeti Akadémia rendes tagjának, nemes Bars és Bereg vármegyék táblabírájának, hosszas betegeskedés után a folyó hónap 21-én, életének 43. évében és így a férfiúi kor legvirítóbb szakaszában, tüdősorvadásból történt szomorú halálát. A dicsőültnek hideg tetemei e hónap 23-ikán délutáni 3 órakor Pest városa temetőjében fognak végnyugalomra letétetni, az engesztelő szentmiseáldozatok pedig Sümegen, Zala vármegyében tartatni».)
1831. – Kisfaludy Károly barátai szövetkeznek mesterük munkáinak kiadására, Ferenczy Istvánt megbízzák szobra elkészítésével, később adósságait is kifizetik. (Kéziratait Kisfaludy Sándor szerette volna magához venni, de Toldy Ferenc lebeszélte szándékáról: «Ne nyúljon semmihez a tekintetes úr, mert magára zúdítja Károly hitelezőit!» A Kisfaludyak visszahúzódtak, a költő ingóságait elárverezték. Az elhúnytnak mintegy tizenötezer váltóforint adóssága maradt, énnek hatodrészét sem lehetett kifizetni az eladott holmiból. Pest vármegye Fáy Andrást rendelte ki vagyongondnokká, ő adta el az Aurórákat, festményeket, értéktárgyakat, a hitelezőkkel leleményesen alkudozott s megvédte az elhúnyt nevét a kegyeletlen támadásoktól. Ez a munkája évekig tartott, jutalma egy emléktárgy volt: az iró cseréptintatartója.) Az 1831. évre szóló Auróra egybeállítását már nem fejezhette be a halálos ágyán is buzgón dolgozó szerkesztő, ezért barátai Bajza Józsefet bízták meg a befejező munkálatokkal és az almanach sajtó alá rendezésével. (Toldy Ferencnek az almanach végére függesztett utószava szerint: «A jelen kötettel tizedik évfolyamatját veszi az olvasóközönség az Aurórának, de ezt már csak félig alkotója és alapítója kezéből. Ő nincs többé. Hideg föld takarja azon férfiút, kinek keble csak az imént még égi gerjedelmekben lángola. Barátjai meg nem nevezhető fájdalommal jelentik itt általam a dicsőültnek korai elhúnytát s benne a magyar literatúra nagy veszteségét.»)
1836. – A Kisfaludy-Társaság megalakulása. (A munkáit kiadó baráti kör hat tagja – Bajza József, Bártfay László, Helmeczy Mihály, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Zádor György – kiegészíti magát kilenc új taggal; ezek: Czuczor Gergely, Dessewfy Aurél, Fáy András, Jósika Miklós, Kovács Pál, Kölcsey Ferenc, Péczely József, Szenvey József, Szontagh Gusztáv. A baráti kör széptudományi intézetté alakul azzal a céllal, hogy a magyar irodalmat emelje s a művészi ízlést nemesítse. Igazgatóul Fáy Andrást választják meg.)
1875. – A Magyar Nemzeti Múzeum kertjében felállítják szobrát. (A szobor első mintáját Ferenczy István készítette.)
1882. – Szobrának felállítása a Magyar Tudományos Akadémiában. (A szobor Kis György műve.)
1888. – Születésének száz éves fordulója. (Különösen Budapesten és Győrött ünneplik kegyelettel.)
1892. – Szobrának felállítása Győr egyik terén. (A szobor Mátray Lajos műve.)
1908. – Győrben megalakul a Kisfaludy-Kör. (Célja: az irodalom művelése és a két Kisfaludy emlékének ápolása.)
1930. – Halálának századik évfordulója. Az irodalmi társaságok ünnepi üléseket tartanak, a Kisfaludy-Társaság és a Nemzeti Színház kegyelettel újítja meg emlékét. (A családnak még számos fiúági leszármazottja él az országban, többek között a költő egyik fivérének, Kisfaludy Mihály földbirtokosnak unokája, Kisfaludy László nyugalmazott fogházgondnok. Megvan még teljes épségében az a kétemeletes ház és az a kis lakás is, ahol a költő száz évvel azelőtt meghalt: IV. ker., Váci utca 19. A házon egy alig észrevehető emléktábla: «Itt húnyt el 1830 november 21-én a mester, Kisfaludy Károly; 1855 november 10-én pedig a mesternél is nagyobb tanítvány, Vörösmarty Mihály. Hálás kegyelettel állította a Kisfaludy-Társaság Vörösmarty születése napjának századik fordulóján».)
Irodalom. – Toldy Ferenc többizben megírta Kisfaludy Károly élettörténetének vázlatát. Utolsó szövegezése: A magyar költészet kézikönyve. III. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. – Szana Tamás: A két Kisfaludy. Budapest, 1876. – Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza. 2. kiad. Budapest, 1879. – Bánóczi József: Kisfaludy Károly és munkái. Két kötet. Budapest, 1882–1883. – Andrássy Jenő: Kisfaludy Károly életrajza. Pozsony, 1883. – Nagy Imre: A Kisfaludy-család címeres levele. Turul. 1884. évf. – U. az: A Kisfaludy-család leszármazása. U. o. 1896. évf. – Petrovay György: A Kisfaludyak leszármazása. U. o. 1896. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. VI. köt. Budapest, 1899. – Bánóczi József: Kisfaludy Károly szerelme. Vasárnapi Ujság. 1900. évf. – Esztegár László: Kisfaludy Károly mint Pyrker fordítója. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1904. évf. – Viszota Gyula: Kisfaludy Károly hagyatéka. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 38. köt. Budapest, 1904. – U. az: Kisfaludy Károly mint hírlapíró. U. o. 39. köt. Budapest, 1905. – Lábán Antal: Kortörténeti titkos jelentések Bécsből a száz év előtti magyarságról. Századok. 1922. évf. – Magyary-Kossa Gyula: Kisfaludy Károly betegsége. Magyar orvosi emlékek. Két kötet. Budapest, 1929. – Rexa Dezső: Az első királylátogatás magyar színielőadáson. Napkelet. 1929. évf. – Farkas Gyula: A magyar romantika. Budapest, 1930.
