KISFALUDY KÁROLY KÖLTEMÉNYEI.
KISFALUDY KÁROLY KÖLTEMÉNYEI.
KISFALUDY Károly költészetéből jó ideig erősen kiérzett Kisfaludy Sándor hatása és a németes irány hagyományainak követése. Lírai tehetségét legvonzóbban elégiái mutatják.
Honvágya (1822) olaszországi szenvedéseinek emlékét tükrözi. «Sötét olajfák illatos hüsében Ül a bús vándor, könny ragyog szemében S mélyen sóhajtva vissza-visszanéz.» Képzeletében kedves hazája tűnik fel, a távol ködében régi hajlékát kutatja, a csalódás szellemajkai szeretteinek üdvözlését suttogják fülébe. A vándort az édes felejtés karjai ringatják, de illan a tündérkép, a sínylődő szív ráeszmél a valóságra. Zöldüljön bár körülötte örök tavasz s legyen szülőföldjén téli gyász, mégis csak ott szabad ő, az elhagyott hazában. Megy a bús vándor, meg-megáll andalogva, tördelt hangokon önti ki keservét; az élet gyönyörre inti, a sors friss rózsákat hint lába elé, hazája után esdő vágyai mégis olthatatlanok. «Bár a szerencse nyilt ölébe zárja S körültündökli a hír csillagárja: Míg szíve ver, csak vissza-visszanéz.»
A hazaszeretet, a mult nagysága, a nemzet dicsősége a költő legszebb álma. Mohácsában (1826) – ebben az érces zengésű, gyönyörű elégiában – a képzelet drámai erővel megjelenített képei megkapóan váltakoznak a költő mélabús sóhajaival. «Hős vértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!» Zordon enyészet dühe viharozta rád pusztító erejét, itt hullt el hazánk dísze-virága. «Hány fiatal szívet, tele sok szép földi reménnyel, Sujta le kegytelen itt a riadó csatavész; Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála, Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még.» Mennyi vitéz bajnok szunnyad itt, kardjuk vérben fürdött, nevüket a feledékenység éje borítja, hantjuk fölött a pásztor fütyörészve legelteti nyáját. Borongó lélekkel halad az utas a csatasíkon, a hold sugara ködbe vonja a patakot: «Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk, Süllyedező lova érchímzetű terhe alatt». Bajnokai elpusztultak, mélység tátongott körülötte, összezúzott testét iszap borította el. Gyászos emlékű vidék, milyen sok inségnek lettél a kútfeje Egységünk összetört, sorvasztó lánc hullott ránk, idegen lett a magyar saját otthonában, szűzei az ozmán hódítók karjain fonnyadtak el, fiait rabságba hurcolták, városai tornyairól a félhold kérkedett szét. El, ti komor képek, új nap fénylik reánk: «Él magyar, áll Buda még, a mult csak példa legyen most S égve honért bizton nézzen előre szemünk. És te virulj gyásztér a béke malasztos ölében, Nemzeti nagylétünk hajdani sírja Mohács!» A költő megdöbbentő történeti képsorozata művészi hatással olvad át a hazafias remény lelkesedésébe.
Elmélkedő hajlamú költő. Az érzelmes és borús vonások mellett derű is van lírájában. Pipadalából (1827) optimista életfilozófia lép az olvasó elé, a költő fölényes humorral szemléli az életet, pipájának füstje megvédi minden baj ellen. Te vagy, édes pipám – mondja – egészségem fokmérője, te űzöd el bánatomat bodor füstöddel; a hiú ragyogás, szerelmi bánat, mohó hírvágy mind haszontalan dolog; én rád gyujtok és szánom az embereket. Ha egy szűkelméjű, gőgös úrfi lép szobámba, fegyver lesz a pipámból, a kellemetlen vendéget kifüstölöm magam mellől; de ha egy lelkes magyar közeledik felém, igaz barátra talál bennem: «Sokat ugyan nem adhatok, Legfeljebb egy dalt mondhatok, De felcsapván jobbjával, Megkínálom pipával».
A verselés gördülékenységére majd minden költeményében gondja volt a lírikusnak, a nyelv ereje és a gondolatok átlátszósága már nem volt ennyire hatalmában. Inkább szépen hangzó kifejezésekre törekedett, mint a realitásra; nem egyszer elvont és homályos maradt. Az érzelem mesterkéletlensége és a kifejezés egyszerűsége még népdalaiban sem nyilatkozott meg nagyobb erővel. Nem írt igazi művészi népdalokat, csak többé-kevésbbé sikerült népies utánzatokat. Harminchárom népdala maradt, ezek közül huszonötöt az Auróra 1829, évi kötetében tett közzé Szalay Benjámin néven. Ez a tömeges népdalközlés Vitkovics Mihály szerény kezdeményezése után feltűnést keltett, kortársai szinte irodalmi eseményt láttak fellépésében. Helyzetdalai a maguk egyszerű nyelvével és verselésével a népiesség illúzióját keltették, bár a tartalom és kifejezés a legtöbb versben mesterkélt vagy legalább is észrevehetően irodalmias volt. A népiességre törekvő író nem tudott megszabadulni műköltői egyéniségétől, de azért itt-ott eléggé zavartalan egyszerűséggel és dallamossággal foglalta egységbe strófáit. (Rákosi szántó dala, Szülőföldem szép határa, Sárga levél, Vedd sarlódat, édes kincsem, Aki szeretőjét igazán szereti).
Epigrammái közül legügyesebbek az irodalmi vonatkozásúak. Ezekkel a Goethe-Schiller-Kazinczy-stílusú xeniákkal kedélyesen csipkedte kortársait, nem idegenkedett az élesebb gúnyolódástól, öniróniája a saját drámáit sem kímélte. Sok haza-puffogatás, bundás indulatok, ó be tatári mű: mondja a Tatárokról; győz a magyar s ez tapsra éppen elég a karzatnak: gúnyolja az Ilkát. Barátainak is kijutott a szatirából, annál inkább azoknak, akiket kevésre becsült vagy akik megbosszantották.
Képzelete szívesen kalandozott a középkor világában. Kis elbeszélő költeményeiben megénekelte Mátyás király diadalát a cseh Holubáron (Budai harcjáték), megújította Toldi Miklós emlékét (A sastoll), tréfás történetet mondott el a tatárjárás korában élő Trézsi asszonyról. (A bánkódó férj.) A balladát sikeresen fejlesztette. Hősei nem olyan elvontak, mint Kölcsey Ferenc titokzatos alakjai; némelyik balladája már reálisan tragikus hangulatú. A német balladák erősen hatottak rá: mesekitalálásban és mesefeldolgozásban egyaránt. Különösen Bürgert utánozta szívesen. A Karácsonéj (1829) hőse, a kegyetlen úrfi, vadászni megy a szent napon s dorbézolása közben omlik össze és válik porrá egy halálfő átkai alatt. A Zuárd (1829) leányszöktető vitéze megöli szerelmese bátyját és atyját, de mire nyargaló paripáján ősi várába ér, mátkája már halott: «Hideg s holt a szép mátka: Lesujtá atyja átka».
Legjobb balladájában, Az álmatlan királyban (1830), a német költészet kedvelt alakja, a jogtipró zsarnok, jelenik meg: Sötét az éj, sötét a vár, a király komoran ül aranyos székében: «Előtte a nyert korona, Melyért eladta álmait S véres tetőn felesküvé Az éj undok hatalmait». Egy szerelmes pár szelíd szavakat suttogva andalog a palota kertjében, a zsarnok felriad trónusán, ívet ragad, lenyilaz palotája ablakából s megöli a szerelmesével bolyongó szép szűzet. A leány kedvese megőrül, maga a zsarnok iszonyú látomásoktól gyötörve tengeti életét: a szép szűz az ő leánya volt. «Ez a nagy ég nagy bosszúja.»
Egyik legszebb költeményének, az Eprészleánynak (1829), meséje és motívumai végső elemezésben skót eredetre vezethetők vissza. Ilma a berekbe megy eprészni, megismerkedik egy deli ifjúval, beleszeret az előkelő ismeretlenbe. Hiába eseng kezéért később a kérők sokasága, hű marad eltűnt szerelmeséhez. Tavaszkor ismét a berekbe megy. S ím, harsan a kürt, férfiak tűnnek fel, elébe lép a vidék agg ura s felajánlja fia kezét a gyönyörű szűznek, de Ilma most sem mond le a berki vadászról. Hűsége megleli jutalmát, mert kedvese, a titokzatos berki vadász, nem más, mint az ősz várúr fia. Mikor a hű leány kijelenti, hogy pártáját csak a hű szerelemnek juttatja, az öreg dalia megöleli s a boldog párra adja áldását: «Int s míg deli Ilma varázslata múl, Szép berki vadásza szívére simúl». A romantikus mesét a tárgyhoz könnyedén hajló nyelven, művészi hangulattal dolgozta fel a költő. Strófái zengzetesek. Meséje naiv ugyan, de jeleneteiben szembetűnő a festőiség.
Kisfaludy Károlyról helyesen jegyezte meg Toldy Ferenc, hogy költőink közül ő volt az első, aki felszabadította költészetűnket a görög-római mitológiai képes kifejezésmód és a klasszikus népek életére célzó vonatkozások alól. Kisfaludy műveltsége nélkülözte az antik irodalmi alapot, egyedül az új irodalmakra támaszkodott, az óklasszikus kifejezésnek és az elvont eszményiségnek természetes tagadója volt. Bár a költő alapjában vidám s az életet derült oldaláról felfogó lélek, azért a költeményein átvonuló melankólikus hangulat mégsem költői fikció, hanem átszenvedett élmények szüleménye. Elégiai kedélyállapota mellett a reflexió sem maradhatott el költeményeiből. «Érzeményessége adja komikai erével azon vegyületet, mely némely dalaiban s valamennyi víg műveiben elmét és szívet együtt annyira érdekel és vonz.» (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Bánóczi József dícsérettel említi a költő munkabíró szorgalmát a rímes időmértékes verselés elsajátításában, ennek a minden akadályt leküzdő fáradságának köszönhető, hogy trocheusai és anapesztusai pompásan hangzottak fel lantján. Tehetsége legsikerültebb alkotásait elégiáiban szemléltethetjük. Ódát nem írt, tanítóköltészete meglehetősen gyönge, tréfás dalai azonban sikerültek. Népdalai között vannak nehézkesek, mesterkéltek, elnyujtottak, de vannak kiválóan ügyesek is. Lírájára Kölcsey Ferenc költészete észrevehetően hatott. (Kisfaludy Károly és munkái. II. köt. Budapest, 1883.) – Elbeszélő költeményei közül Beöthy Zsolt nagy elismeréssel szól Eprészleányáról: «meghatóan kedves leleményénél s festéseinek és érzésének üde bájánál fogva a legszebb magyar költői beszélyek közé tartozik». Legkevesebb értékűek s nyelvükben is legkeresettebbek versei közül bölcselkedő költeményei. Népdalaiban a gondolat és érzés igazi naivitása nem mindig tudja megtalálnia nyelv népies egyszerűségét. «Tagadhatatlan hatással volt rá Kisfaludy Sándor modora, ki a szív érzéseit szerette a természet képeivel magyarázni.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Népdalköltészetéből Horváth János különösen három figyelemreméltó dalát emelte ki; ezek: a Rákosi szántó dala, Szülőföldem szép határa, Sárga levél; az első elégikus hazaszeretetével, a második méla honvágyával, a harmadik elhagyatottság-érzetével fogja meg az olvasót. A három dal közül egyik sem szerelmi tárgyú, legfeljebb a harmadikban játszik bele a nagy elhagyatottság érzésébe a szerelemtől való megfosztottság bánata. A Mohács című méltán híres elégia költője, mint népdalelégikus is megörökítette nevét. Népdalköltészete mai szemmel nézve sem maradt meddő; néhány dalát megfelelő szövegmásítással most is dalolják; igaz, hogy ez inkább csak dallamuknak és a hagyományos énekanyagot őrző kótás gyüjteményeknek köszönhető. (A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927.) – Szinnyei Ferenc szerint a költő lírája a maga egészében tekintve kissé hideg, kevéssé közvetlen, reflektáló modorú. Erősebb szenvedély ritkán keres hangot verseiben, helyenkint édeskés és bágyadt; ennek ellenére is kora legjelentékenyebb lírikusai közé tartozik, érzéseit és gondolatait nem egyszer mesterien szólaltatja meg. Nyelvében sok az egyéni stílusfordulat, új színárnyalat; a magyaros verselésben éppen olyan erős, mint a disztichonban s a nyugati versformákban; zengzetes jambusi és trocheusi sorai könnyen ömlenek és szép rímformákkal párosulnak, anapesztusi sorai remekbe készültek; szonettet, stanzát és más kötött strófát egyforma becsvággyal ír. Tréfás kedvében kitűnő stílusutánzó. Népdalai üdén és bőven ömlenek tollából, ez annál meglepőbb, mert lírája távol áll a népiestől. Az epigrammákban Kazinczy Ferenc volt a mestere, a románcköltésre és balladaírásra a német költőkön kívül bizonyára Kölcsey Ferenc példája lelkesítette. (Kisfaludy Károly. Budapest, 1927.) – Balladái, mondja Négyesy László, mindenesetre drámaibbak, mint Kölcsey Ferenc érzelmességben szétfolyó balladái; Bánkódó Férje stílszerűbb költői anekdóta, mint Vörösmarty Mihály versenykölteménye ugyanerről a tárgyról. Résztvett a líra továbbfejlesztésében; hangulatkörei az elégikus érzelmesség, a humor és a gúny. Általában komikai tehetsége legerősebb volt az akkori irodalomban. Népdalai nem mind puszta helyzetdalok, hanem a költő személyes érzelmeinek is közvetlen kifejezései, egyszerűségük mellett olykor meghatóbbak, mint nem egy műdala. Nemcsak műfaji, hanem formai problémákkal is szívesen foglalkozott: felkarolta a déli román versalakokat s ahova az ő keze el nem ért, ott barátait buzdította bizonyos költői feladatok megoldására. (Kisfaludy Károly. Budapesti Szemle. 1930. évf.)
Kiadások. – Kisfaludy Károly költeményeinek javarésze az Auróra köteteiben jelent meg 1822-től kezdve. – Első gyüjteményük Toldy Ferenc kiadásában: Kisfaludy Károly minden munkái. I. köt. Buda, 1831. – Bánóczi József kiadása: Kisfaludy Károly minden munkái. I. köt. Budapest, 1893. – Horváth Cyrill kiadása: Kisfaludy Károly összes művei. Két kötet. Budapest, 1899. – Bánóczi József kiadása: Kisfaludy Károly válogatott munkái. Két kötet. Budapest, 1902–1903. (Remekírók Képes Könyvtára.) – Heinrich Gusztáv kiadása: Kisfaludy Károly munkái. Két kötet. Budapest, 1905–1907. (Franklin-Társulat Magyar Remekírói.) – Kisfaludy Károly munkái. Két kötet. Galamb Sándor bevezetésével. Budapest, 1928. (Franklin-Társulat Magyar Klasszikusai.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Bánóczi József Kisfaludy Károly és munkái. Két kötet. Budapest, 1882–1883. – Erdélyi János: Pályák és pálmák. Budapest, 1886. – Greguss Ágost: A balladáról. 2. kiad. Budapest, 1886. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – U. az: Magyar balladák. 3. kiad. Budapest, 1891. – Demek Győző: Matthisson hatása irodalmunkra. Budapest, 1891. – Zlinszky Aladár: Szemelvények a magyar nemzeti líra köréből. Budapest, 1893. – U. az: Arany balladaforrásai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1900. évf. – Kardos Albert: Kisfaludy Károly. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Lukinich Imre: Kisfaludy Károly A Bánkódó Férj c. románca. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1904. évf. – Verő Leó: Kisfaludy Károly és Lessing. U. o. 1907. évf. – Tompos József: A magyar ballada története. Kolozsvár, 1909. – Elek Oszkár; Kisfaludy Károly Eprészleánya és egy skót népballada. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Zoltvány Irén: Szülőföldi és környezeti elemek Kisfaludy Károly költészetében. Pannonhalmi bencés főiskola értesítője. 1914. – Kéky Lajos: A Dunántúl a két Kisfaludy költészetében. Keszthelyi Helikon. Szerk. Lakatos Vince. Keszthely, 1925. – Rédey Tivadar: Mohács emléke költészetünkben. Mohácsi emlékkönyv. Szerk. Lukinich Imre. Budapest, 1926. – Gálos Rezső: A Dunántúl a két Kisfaludy költészetében. Budapest, 1927. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Szinnyei Ferenc: Kisfaludy Károly. Budapest, 1927. – Négyesy László: Kisfaludy Károly. Budapesti Szemle. 1930. évf. – Speneder Andor: Kisfaludy Károly. Budapest, 1930. – Kardos Albert: Zircz Emlékezete és a Mohács. Irodalomtörténet. 1931. évf. – Voinovich Géza: Kisfaludy Károly. Budapesti Szemle. 1931. évf.
