VÖRÖSMARTY MIHÁLY DRÁMÁI.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY DRÁMÁI.
A MAGYAR romantikus drámának Vörösmarty Mihály a legkiválóbb művelője. Munkássága új fokozat tragédiairodalmunk fejlődésében.
Első, nyomtatásban megjelent drámája: a Salamon király. (1827.) Tárgyát az Árpádok korából merítette Salamon királyt gonosz tanácsadói a hercegek ellen ingerlik, az elkeseredett küzdelemben az uralkodó trónját veszti. Tragédiájához Turóczi János, Heltai Gáspár, Budai Ezsaiás, Virág Benedek és Fessler Aurél történeti munkáiban talált alkalmas meseanyagot, a feldolgozás módszerét Shakespearetől tanulta, a kezdet nehézségeit nem sikerült legyőznie. Jambusai könnyedén gördülnek ugyan, de kompozíciója meglehetősen kezdetleges, cselekvényének fejlesztése lassú, epizódjai lazán függnek össze a főcselekvénnyel. Főhősét, a királyt, az események sodorják: ingerlékeny, önérzetes, vitéz ember, büszkeségének és hiszékenységének áldozata, környezete ellenállás nélkül viszi a romlásba. A hazafiak sírva csatáznak a testvérharcban, a halál kegyetlenül pusztít soraik között, végre megfut a király. László herceg összehívja a megmaradt vitézeket, hogy a haza egére szebb napot hozzon: «Ó, ennyi karral, ami itt lehullt, Világokat dönthettünk volna meg S most minmagunkat törtük meg velük».
Osszián tanulmányozásának gyümölcse, lírai részletekben bővelkedő drámai költemény: a Hábador. (1827.) Horva vitéz megöli Zádorvár urát, mert a durva nagyúr szerelmes Csillába; Hábador, az ősz lantos, bosszút esküszik ellene, Csillát egy rengetegbe csalja; ott a leány véletlen nyíllövéssel halálra sebzi szerelmesét s kétségbeesésében maga is halva rogy Horva holtteste mellé. Az ősz lantos elbúsulva jajdul fel: «Most, Hábador, most ásd meg sírodat!l Im, én bosszúra jöttem el S hogy most az megvan, a napot S fogantatásom éjét átkozom. Ki játszik ott fenn így velünk?» A történet ideje a magyar őskor. Elgondolása meseszerű, a drámai levegő megteremtésére alkalmas mozzanatok kisiklanak a költő kezéből, párbeszédei azonban költőiek. Színes fantáziával, tündöklő nyelven írta meg tragédiája minden részletét. Osszián magyarországi hatásának ez a kis drámai költemény a legszebb emléke. A költő tudatosan szólal meg Osszián stílusában, de azért munkája nem puszta Osszián-utánzat, hanem a gael hősdal művészi továbbképzése.
A bujdosókban (1830) Kont Istvánt és nemestársait a haza sorsa aggasztja, balsorsuk lesujtó, Zsigmond király áldozatai lesznek valamennyien. A vértanu-hős utolsó szavai fiához: «Amit magyarnak tudni, tenni kell: Imádj Istent, de embert ne soha, Élj a hazáért és ha halni kell, Halj a hazáért, a becsületért!» A jambusos dráma lapjain Fessler Aurél és Virág Benedek históriai anyaga költői kidolgozású epizódok kíséretében jelenik meg, a párbeszédek szónoki lendületűek, a nyelv ragyogó. Ezt a nyelvet zengzetesség tekintetében össze sem lehet hasonlítani addigi drámaíróink dikciójával. A költő belemerült a lírai részletek kidolgozásába, a cselekvény szálait a hatásos mellékesemények kedvéért ki-kiejtette kezéből, hősei itt sem értek rá sokat cselekedni a szavak árja miatt. Shakespearet ebben a színművében is lelkesedéssel utánozta. Nemcsak fordulatokat és motívumokat kölcsönzött Shakespearetől, hanem a lélekrajz és jellemzés módszerét is iparkodott elsajátítani az angol lángelme színműveiből.
Drámai munkáinak legnagyobb része történeti tragédia, megkísérelte azonban erejét a regés színjátékban is. Gyergyai Albert XVI. századi költői elbeszélése nyomán belefogott Argirus históriájának párbeszédes feldolgozásába s 1831-ben közreadta Csongor és Tünde című verses mesejátékát. A drámai költemény főhőse Csongor vitéz. A szerelmes ifjú mindenáron fel akarja keresni eltűnt kedvesét, Tündét, de Mirigy, a vén boszorkány, akadályokat gördít útjába, végül Csongor mégis csak győz és megtalálja gyönyörű jegyesét.
Az első felvonásban Csongor egy virágzó tündérfa alatt találkozik Tündével, boldog órákat tölt vele, de szunnyadásuk idején Mirigy levág egy fürtöt Tünde aranyhajából. Tünde érzi, hogy örökre távoznia kell; meg sem mondhatja kedvesének, hol találkozhatnak; csak szolgálóleánya, Ilma, tesz homályos célzást lakóhelyükre. Közben Mirigyet nagy csapás éri, leányát megeszi a három ördögfiú: Kurrah, Berreh, Duzzog. A második felvonásban Csongor a hármas út vidékén találkozik három elbizakodott vándorral; a kalmár gazdagságával dicsekszik, a fejedelem hatalmára büszke, a tudós tudományában keresi boldogságát; mindhármuktól tudakolja, merre van Tündérország, de választ egyiküktől sem kap. Itt fogadja szolgálatába Ilma férjét, Balgát, itt ismerkedik meg a három civakodó ördögfiúval, itt szerzi meg tőlük örökségüket. A harmadik felvonásban Mirigy ráveszi Kurraht, hogy akadályozza meg Csongor és Tünde találkozását; s házába csalja Ledért, az érzéki leányt, hogy Csongort szerelmével megrontsa. A negyedik felvonásban Kurrah felölti Balga képét, álomporral elaltatja Csongort; most már hiába jön Tünde, szerelmesét nem tudja fölkelteni; de azért Mirigy cselvetése sem sikerül, mert Ledér nem jut Csongor közelébe, a csodakúttal űzött fondorlat is kudarcot vall. Az ötödik felvonásban Csongor viszontlátja régi ismerőseit: a kalmárból koldus lett, a fejedelemből földönfutó, a tudósból eszelős. Csongor is megtört lelkében, csak akkor újhodik meg, mikor megpillantja Tündét: most már elválaszthatatlanul egyesül kedvesével. Balga megkapja Ilmát, az ördögfiúk elhurcolják Mirigyet. Messziről felhangzik a nyugalom és boldogság éneke: «Éjfél van, az éj rideg és szomorú, Gyászosra hanyatlik az égi ború: Jöjj, kedves, örülni az éjbe velem, Ébren maga van csak az egy szerelem».
A mese szövése nem elég következetes; a költő felvesz egy-egy fonalat, hogy ismét elejtse; apró dolgokat részletesen kidolgoz, fontos mozzanatokat távolról érint; egyes személyek tetteinek megokolásában is mutatkozik zavar; de azért a Gyergyai Albert széphistóriájából kölcsönzött meseanyagot leleményesen alakította át és gazdag fantáziával képezte ki. Csongor és Tünde a minden akadályon keresztül diadalmaskodó eszményi szerelem és odaadó hűség jelképei. A két ideális szerelmessel, a gyöngédség és álmodozás megtestesítőivel, szemben prózai ellenkép Balga és Ilma; reális gondolkodásuk az előkelő szerelmespár eszményi lángolásának merő ellentéte. Mirigy az emberi rosszindulatot, Ledér az érzéki vágyakat, az ördögfiúk a testi-lelki indulatokat személyesítik meg. A költő annak igazolására, hogy a jó és szép végre mégis győz a rosszal és rúttal szemben, típusokat és szimbolumokat fest, játszva tanít, helyenkint mély filozófiai problémákat fejteget. A kalmár, fejedelem és tudós alakjában a kincseivel, hatalmával és tudományával kérkedő elbizakodottság bukását tünteti fel; arra oktat, hogy minden hiúság a földön, egyedül a szerelem édesítheti meg óráinkat. A bölcselet és élettapasztalatok szálaival átszőtt tündérjátékban a mese összevegyül az élettel, az álom az ébrenléttel, a képzelet a valósággal. A rajongó főhős mellett ott áll nagyétkű szolgája, az epedő tündérleányt minduntalan megzavarja álmodozásaiban a tenyerestalpas szolgáló. A drámai költemény felépítésének módjára idegen írók is hatottak: Skakespeare, Calderon, Raimund. Nem tárgyi anyagot és gondolati elemet vett át az angol drámaírótól, a spanyol klasszikustól és a bécsi színpadi szerzőtől, hanem néhány jelenetet formáló fogást; egyébiránt mesejátéka a legeredetibb és legmagyarabb alkotások egyike. Pátosza, humora, reflexiói annál mélyebb nyomot hagynak az olvasó lelkében, minél többet foglalkozik a mesterművel. Tündöklő nyelve a magyar beszéd hangzatosságának egyik ékesen szóló bizonyítéka, zengzetes verselése évtizedekkel megelőzte korát. A filozófiai részekben rímtelen ötös és hatodfeles jambusokat használ a költő, a szerelmi jeleneteket és a komikus epizódokat négyes trocheusokban csendíti meg, a könnyedén lejtő verssorokat nem egyszer rímekkel teszi még ékesebbekké.
A kísérteties német romantika hatása tűnik szembe a Kincskeresőkön. (1833.) Zágony, a vén kincsásó, a gazdag Várihoz akarja nőül adni leányát, de Jolán Szilágyot, a szegény ifjút, szereti. Vári egy barlangba csalja a szerelmeseket, párviadal támad, Szilágy leszúrj a a titkos haramiavezért, de meghal Jolán is, Szilágy öngyilkos lesz. A katasztrófát Zágony pénzéhsége okozta, az öreg ember kétségbeesve kiált fel leánya holtteste mellett: «Hah, mily halálnak tartománya ez? Itt Vári fekszik vérben, ott Szilágy S itt lányom, ó szemfényvesztő pokol! Es itt a kincs, amelyért fáradék. Légy átkozott, világ!» A jambusos szomorújátékban sok van az érzelgő német színdarabok hangulatából, a költő célja a megríkatás. Személyei között eredeti csoport a magyar szegénylegények bandája. Az egyik haramiát, Víg Bandit, igazi kedvteléssel rajzolta. Nyelve, verselése ebben a tragédiában is a művészé.
A franciás irányú romantikus drámában a Vérnász (1834) volt az első próbája. Jambusos szomorújátékának hőse, Telegdi, rettenetes tévedések áldozata: ifjú éveiben féltékenységből halálba hajszolja nejét, kiteszi két gyermekét; később újra nősül, feleségül veszi ismeretlen leányát, megöleti ismeretlen fiát. A hatalmas várúr ellenfele Tanár, a békés remete. Telegdi azzal gyanúsította őt, hogy elhúnyt nejével bűnös viszonyt folytatott; a remete felneveli Lenkét, a bősz várúr gyermekét: a másik kitett gyermek, Kolta, egy szabad csapat vezetője lesz. A remete későn tudja meg, hogy Telegdi nőül vette saját leányát; s csak akkor jut ideje a titok fölfedésére, mikor Telegdi leszúrja. Lenke apáca lesz, Telegdi fia sírhalmán tölti az éjszakát; ekkor megjelenik előtte Tanár szelleme s a megtébolyodott apát a bérc fokáról a mélységbe csalogatja. A tragédia meséje változatos, bonyodalma gazdag, érdekfeszítő események zajlanak le benne. A saját leányába szerelmes apa alakját nagy érzelmi hévvel rajzolta meg a költő, a szenvedélyek megrázó hangját is eltalálta. Meséjének valószínűségével, helyzeteinek hihetőségével, hősei jellemegységével nem sokat törődött, a poétai emelkedettségre és a nyelv hangzatosságára vetette a súlyt. Shakespeare-emlékek csak elvétve jelentkeznek drámájában, ezúttal Victor Hugótól tanult. A reális korrajz teljesen hiányzik tragédiájából. Ha nem említené Bethlen Gábor nevét, sejtelműnk sem volna, hogy hősei mily korban élnek.
A pesti magyar színházat Árpád ébredésével nyitották meg 1837 augusztus 22-én. Az állandó színház felavatása országos ügy volt, a helyválasztás és építkezés kérdéseit az egész nemzet érdeklődése kísérte; érthető, hogy a költő egyenesen Árpádot, a honalapítót, szerepelteti megnyitó játékában. A Sírszellem felkelti Árpádot omladozó sírjából, a Költő elragadtatással megy a hős elé, hogy elpanaszolja, milyen keserves szenvedések között telt el a mult és mennyire elaljasodott a jelen; elmennek a magyar színházhoz, itt a Költő elmondja, mi célt szolgál a büszke épület, Árpád pedig megvédi a roskadozva menekülő Színésznőt az Irígység, Részvétlenség, Megvetés, Gúny, Rágalom, Csáb, Éhhalál, Kajánság rémalakjainak üldözésével szemben. Az előjáték Vörösmarty Mihály legköltőibb alkotásainak egyike. Nemcsak hazafias vallomásait öntötte zengzetes jambusokba, hanem kultúrképet is adott a nemzet napszámosainak sanyargó korszakából. Milyen megrendítő és magasztos a magyar írók önfeláldozó munkájának és társadalmi helyzetének festése Árpád és a Költő párbeszédében; milyen emelkedett erkölcsi felfogás tükröződik a színház hivatásának elemzéséből; milyen szeretettel védelmezi a költő a kigúnyolt, megvetett, rongyos színészeket a könyörtelen erkölcsbírák, a szívtelen nyárspolgárok és a nyomorúságot kihasználó gazdag kéjencek ellen! Maga a honfoglaló vezér emeli fel a porból – az üldözött Színésznő személyében – a földön vergődő magyar színészetet: «Kelj föl, nemes szív, régi szenvedő!l Hallottam s érzem nagy fájdalmidat! S ha nemzetemben még egy szikra van S csak egy csepp vér az ősi magyaréból,Nem hagyja törtetlen könnyűidet, Nem enyhítetlen e fájdalmakat».
Marót bán (1838) meséjét a magyar-török harcok idejéből merítette. Marót macsói bán török rabságban ül; Bod, a kalandor lovag, elcsábítja a bán nejét, Idát. Ez a csábítás tulajdonképpen Haszán török bég bosszúműve: Marót bán lemészárolta a bég atyját és testvéreit, viszont Haszán elraboltatta a bán öccsét s a töröknek nevelt ifjút használja fel az előkelő magyar család megrontására. Bod voltaképpen Marót bán öccse. A bosszúálló török tíz napra elengedi rabságából a bánt, hadd lássa feldúlva családi boldogságát, hadd ölje meg neje csábítójában tulajdon öccsét. Marót cselvetésből a saját halála hírét koholja, várában temetést rendeztet magának, rajtakapja a szerelmeseket, Bodot bilincsekbe veri, hűtlen nejét odadobja Haszánnak. Most derül ki, hogy a kalandor lovag az ő testvére s minden szerencsétlenségüket a bosszúálló török okozta. A két testvér kibékül egymással és harcbaszáll Ida kiszabadításáért; a harcban Marót győz, de Ida és Bod halálukat lelik; Haszánt a bán kivégezteti, azután bosszút esküszik a török ellen: «Im itt előtted, Isten, esküszöm, Ha vért kiontott vérért elfogadsz, Hogy míg pogánynak karja dúl hazámon, Kiirtok bennük annyi életet, Míg azt nem mondod: hű szolgám, elég volt». A jambusos szomorújáték hőse a becsületesség és lovagiasság megtestesülése; bölcselkedő szellemű, szilaj véralkatú, törhetetlen akaraterejű férfiú; jellemében és tetteiben elszántság és erő nyilatkozik meg: Forrón szereti nejét, annál érthetőbb bősz fellobbanása, mikor megtudja a gyönge asszony ballépését. A véletlennek ebben a darabban is nagy szerepe van, a romantika fogásai bő alkalmazást nyernek. Marót szörnyű bosszúja, Haszán pokoli cselszövése, Bod szerelmi kalandorsága romantikus motívumok: a gyermekkorában elrablott gyermek később szembekerül ismeretlen hozzátartozóival, de szerencsétlenségére nem ismeri fel őket. A romantika sallangjai mutatkoznak a titkos ajtók, rejtekhelyek, álöltözetek felhasználásában is. De ha lehántjuk a kor divatával járó romantikus sablont, mindjárt szembetűnik, milyen nagy művészi becsvággyal dolgozott a költő. Hősei lélekrajzának kiszínezése és drámai stílusának szépségei az akkori idők legkiválóbb tragédiaírójává avatják.
Drámaírásában évről-évre mélyült. A francia romantika fogásait elvetette, egyéniségének szabad kibontakozást engedett, nyelve színekben pompázóbb lett. Az áldozat (1840) lélekrajz dolgában különb régebbi darabjainál, tragikuma szívhez szólóbb. Szabolcs, egy előkelő magyar vezér fia, az őshazából a honfoglaló magyarok után jön, hogy megkeresse eltűnt jegyesét, Zenőt. Ez kedvesével, Zaránd vitézzel, megszökött az új hazába. Zaránd már elhagyja a hozzá odaadó hűséggel ragaszkodó leányt; arra készül, hogy nőül vegye Csilárt, Szabolcs nővérét. Hogy megszabaduljon Zenőtől, tőrt emel rá, de Szabolcs megakadályozza a gyilkosságban, párbajt vív vele és megöli, bár ezzel szerencsétlenné teszi húgát. Zenő megtébolyodik, a vitézek bosszúért kiáltanak, de mikor megtudják, milyen gonosz volt Zaránd, egyikük sem ránt kardot Szabolcs ellen. «Szabolcs vezér megölte ellenét És számot érte csak Hadúrnak ád.» A mese egyik-másik mozzanatában akad valószínűtlenség, a cselekvény fejlesztése lassú, a szereplők hosszasan beszélgetnek, de mindezt feledteti a nyelv hangzatossága, a párbeszédek méltósága, a jelenetek költőisége. A hősök közel férkőznek szívünkhöz. Mennyire igazak Zenő és Zaránd utolsó találkozásakor a szerelmesén őrült szenvedéllyel csüggő, megcsalt, félredobott nőnek búcsúzó szavai; mennyi az örök női vonás Csilár alakjában. A zengő sorok mögül érezhető a költő szívének löktetése. A nézőközönség számára dolgozó drámaírók nagyobb leleményességgel tanulták meg a színpadi technikát, számítóbb elmével cselekedtették hőseiket, de hasonló költői emelkedettséggel egyik sem írt közülük.
Utolsó tragédiája, a Czillei és a Hunyadiak (1845), egy drámai trilógia első része: Czillei Ulrik gróf megölésének története. A gróf minden úton-módon áskálódik a Hunyadiak ellen, ez lesz a veszte, halállal lakol fondorlataiért. Az országnagyok politikájának bonyolításába gáláns szerelmi kalandok vegyülnek, színes képsorozatban vonul fel V. László király és udvara; papok és katonák, urak és parasztok jelennek meg a színen. A költő történeti drámái közül egyedül ebben van igazi korfestés, ebben sikerült legjobban személyei jellemrajza. A sok helyváltozás nem teszi alkalmassá a szomorújátékot a színpadi előadásra, költői olvasmánynak azonban vonzó a szövege, néhány hangzatos része a gondolat és kifejezés remeke. Hunyadi Mátyás, a tudománykedvelő ifjú, így jellemzi a legnagyobb római történetírót: «Kegyetlen ember volt e Tacitus! Míg egy lapon keresztülgázolok, Kifárad elmém. Mint a bűvölő Palackba zárja órjás szellemit, Úgy fojt ez néhány sorba egy világot».
A magyar színpad nyelvét Vörösmarty Mihály tette igazán költőivé, dallamos jambusok írására ő adta a legszebb mintákat. Az 1820-as évek elejétől kezdve negyedszázadon keresztül lankadatlan lelkesedéssel dolgozott drámáin annak ellenére, hogy színpadi sikerei messze elmaradtak irodalmi elsősége mögött. Legjobb darabjait sem fogadták olyan zajos tetszéssel, mint egyik-másik ügyeskedőbb kortársáét. Kisebb tehetségű színpadi szerzők sokkal jobban ki tudták tapogatni a közönség ízlését, biztosabban ismerték a színi hatás titkait.
A költőnek a magyar vígjáték fejlesztése körül is voltak érdemei. A fátyol titkait (1835) versben és prózában írta, nem akart Kisfaludy Károly utánzója lenni, új irány felé tört vígjátékával. Meséjének színhelye Pest és környéke. Hősnője, Ligeti Vilma, egy gazdag földesúr leánya, séta közben meghallja három vidám ifjúnak azt a fogadását, hogy négy hét alatt megnősülnek, mégpedig minden szerelem nélkül. A szép leány felháborodik ezen a könnyelműségen; elhatározza, hogy bosszút áll rajtuk. Szobalánya segítségével sikerül nevetség tárgyává tenni az ifjakat, közben szerelmes lesz egyik távoli rokonába, Hangaiba, a fiatal urat alaposan kigyógyítja a szerelem iránt érzett megvetéséből. Hangai kétféle módon ismeri meg Vilmát: egyrészt igazi alakjában, mint rokonát, másrészt egy sűrűn elfátyolozott hölgy képében a Városliget fái között; a regényes hajlamú fiatalember szerelmes lesz a fátyolos hölgybe; boldog, mikor Vilma félreveti fátyolát s kiderül, hogy a fátyolos hölgy az ő bájos rokona. A költő ezzel a színdarabjával mintát akart mutatni a magasabb színvonalú vígjátékra, szemben az akkori magyar színpadnak komikumban és nyelvben egyaránt alantjáró darabjaival. Nemcsak a komikumot tette finomabbá és a nyelvet költőibbé; hangulat és szellem dolgában is mást adott, mint elődei és kortársai; változtatott a drámai felépítés módján is. Azelőtt a magyar vígjátékok meséi komoly történetek voltak, a beléjük toldott félreértések és egyes mulatságos alakok tették derűsekké jeleneteiket. Vörösmarty Mihály egy lépéssel továbbment: az alapjában komoly főcselekvény mellé részletesen kidolgozott mellékcselekvényt illesztett. Hangai és Vilma küzdelme voltaképpen komoly szerelmi történet, a vele párhuzamosan haladó hosszú epizód, a három ifjú felsülésének históriája, alaposan kidolgozott komikus játék. Ehhez a kettősséghez a verselés is hozzáidomul. Hangai és Vilma párbeszédeiben a jambusuk uralkodnak, a bohókás részekben a verset a mindennapi élet prózája váltja fel. A főcselekvénynek és a mellékcselekvénynek ezt a viszonyát, a verselésnek és a prózának ezt a beosztását Shakespearetől tanulta a költő. Ugyancsak Shakespeare egyik vígjátékából, a Felsült Szerelmesekből, való a három ifjú nősülési szerződésének eszméje. Moreto Közönyt Közönnyel című vígjátékával, Moličre a Tudós Nőkkel hatotta magyar vígjátékíróra. Az angol, spanyol és francia mesterek tekintélyének lehet tulajdonítani az elfátyolozással való alakoskodást is; a mai olvasók közül senki sem fogja elhinni, hogy ilyen fogással lehetővé válik a felismerhetetlenségig való elleplezés. A magánbeszédek sűrű alkalmazása, a szereplők folytonos járkálása, a színhely gyakori változásai, a véletlen találkozások, egymás beszélgetésének kihallgatása: mind a Shakespeare-Moličre-féle klasszikus drámairodalom szertárából való kölcsönzések. A vígjáték meséje meglehetősen sovány, bonyodalma itt-ott erőltetett, nyelve azonban költői, párbeszédei ügyesen élezettek. Van néhány jól jellemzett magyar alakja: Vilma tűzről pattant nemeskisasszony, a szabadságharc korszakának művelt, vidám, lelkes honleánya; Katica pompás vénleány; Rigó, Guta, Kaczor alakjai banaz akkori idők jurátusgavallérjai lépnek az olvasó elé.
A vidéki színészek az 1830-as és 1840-es években elég gyakran játszották a költő színdarabjait, de a fővárosi közönség csak nagy időközökben látott egy-egy Vörösmarty-darabot. A budai színészek 1834-ben előadták a Kincskeresőket és a Vérnászt; a pesti Nemzeti Színház 1837-ben színrehozta az Árpád Ébredését és a Marót Bánt, 1841-ben az Áldozatot, 1844-ben a Fátyol Titkait és a Czilleit. A Nemzeti Színházban kegyeletből később is felújították – nagy időközökben – a költő egy-egy drámáját, a Csongor És Tünde 1879-ben került színre az ország első színpadán, a Fátyol Titkaival 1927-ben kísérletezett újra a Kamaraszínház. A poétai szépségekben bővelkedő drámák már a maguk idejében sem keltettek számbavehető színi hatást, a későbbi idők színházi közönsége még kevesebb szórakozást talált bennük.
Toldy Ferenc az 1830-as évek drámairodalmáról azt írja, hogy «a legmagasabb és legnemesebb, mit a tragikai múzsa ez időszakban előhozott, kétségkívül Vörösmarty szomorújátékai voltak». A Vérnász a fenső tragikum mesterműve: szánalmat gerjeszt a férfias hós iránt, borzadást a jókat is megsemmisítő következmények miatt, fenséges az erkölcsi törvény megvesztegethetetlen szigorával, de fölemelő is, mert a hós nem gyáván szenved, hanem erős magát elszánnia halálra. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Gyulai Pál szerint a költő drámái közül a Vérnász a legtragikusabb, de a legfontosabb fordulatok nem lelik igazolásukat sem a körülményekben, sem a személyek jellemében. A Marót Bán cselekvénye igen mesterkélt, jellemei sincsenek úgy rajzolva, hogy hihessünk természetességükben; a mű sivár hatású, nincs benne semmi lélekemelő; egyetlen megható jelenete van, az, mikor Marót Bodban testvérére ismer. Az Áldozat a jambusok zengzetességére és a szerkezet arányosságára nézve felülmulja a költő minden tragédiáját, de bonyodalma kevésbé érdekes, mint akár a Vérnászé, akár a Marót Báné; a cselekvény fejlődése lassú, a lírai ömlengések és pátoszos szónoklatok nagy teret foglalnak el benne, a jellemrajzolás ellen is sok kifogás tehető. A Fátyol Titkai olyan, mintha tárgya a képzelet világából volna merítve, nem a jelen társadalmi életéből; mellékcselekvénye szinte háttérbe szorítja a főcselekvényt; költői kidolgozása kitűnő. (Vörösmarty életrajza. 2. kiad. Budapest, 1879.) – Beöthy Zsolt szerint a drámaírás a költő tehetségének leggyöngébb oldala. «Sem gyorsabb haladású cselekvényre, sem határozottabb jellemrajzra, sem a szenvedély drámai nyelvére nem tudott emelkedni. Itt is a lírikus érzelmessége s az epikus szélessége uralkodnak. Jambusai bármi szépek, nyelve bármi zengő és költői gondolatokban gazdag, drámáinak színi hatása csekély s legfeljebb egyes jelenetei drámaiakn (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Bayer József szerint a Vérnászban a főhőst a véletlen sors hajtja az örvény felé, a végzet hatalma idézi elő a tragédiát; a Marót Bánban sem a saját hibájából bukik a főhős, a tragikum pedig melodramatikus könnyárba hull; az Áldozatban a lírai áradozás megfosztja a hősöket férfias jellemüktől, az erős drámai szenvedélyek helyett a lírikus érzelmek harcát kapjuk; a Czillei a költőnek kétségkívül leggyöngébb drámája; a Fátyol Titkai színpadi előadásra alkalmatlan, olvasása fárasztó, főcselekvénye unalmasságával gyötör, mellékcselekvénye inkább ízetlen, mint komikus, a költőnek kevés érzéke volt a vígjátéki bonyodalom megteremtéséhez. (A magyar drámairodalom története. Két kötet. Budapest, 1897.) – Vértesy Jenő szerint a költő legtragikusabb drámája a Marót Bán; főhőse mély és egységes jellem, olyan, mintha ércből verték volna. Az Áldozatban kevesebb a drámaiság, mint többi szomorújátékában, de gyönyörű jelenetei vannak. Jellemző erőre nézve a Czillei a legjobb, a költő itt már megtanulta Shakespearetől az igazi jellemzést, a történeti hangulatot és az élet reális színét egyaránt életre kelti. A Fátyol Titkainak számos vígjátéki eszköze merő naivság, de Hangai és Vilma dialógusaiban annyi szellem szikrázik és annyi az ügyes fordulat, hogy a hibákat szívesen elnézzük. (A magyar romantikus dráma. Budapest, 1913.) – Brisits Frigyes szerint a költőt a romanticizmus a történelem felé sodorta ugyan, de sohasem jutott el az igazi történelmi problémák drámai feloldásának magasságába. Alakjaiban az egyéni problémák nem olvadtak össze történelmi szenvedélyeikkel, külön estek egymástól s így megoldatlan maradt a legnagyobb költői feladat: az egyén és a történelem, a relatív és az örök szintézisének megteremtése. A költő ezzel adós maradt. (Vörösmarty Hunyadi Lászlójának töredékei. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.)
Csongor És Tünde eleinte kevés méltánylással találkozott. Szóba jött ugyan a Magyar Tudományos Akadémia 1831. évi nagyjutalmának odaítélésekor, de a jutalmat Pázmándi Horvát Endre Árpádja nyerte. – Kölcsey Ferenc Bártfay Lászlóhoz intézett levelében igen elismerően írt róla. «Ezer oda nem valók és másképpen valók mellett is Csongor kincs. Hidd el nekem, édes barátom, a mi Vörösmartynk nagy költő, s ritkán nagyobb, mint Csongor sok helyeiben.» (1831.) – Toldy Ferenc kiemelte nagy értékét. A figyelem «azon metsző ellentétek által folyvást működésben tartatik, mikbe egész serege az élesen kibélyegzett tündér és démoni, eszményi és alszerű alakoknak hozza azt; azon humor által, mellyel szenvedély és tréfa, tündérlet és valóság, reflexió és líra, vegyitve vannak; s a ragyogó és zenei dictió által, mely mindent, mit költészetünk e részben eladdig felmutathatott, meghalad». (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Gyulai Pál szerint e mű szépségeit a legnagyobb költő is irigyelhetné. A hibákat mintegy elmossa a kimeríthetetlen költői báj omló árja. Pátosz és naivság, népies humor és leggyöngédebb líra, mély reflexió és játszi szeszély olvadnak itt össze valóságos varázzsá. A nyelvnek olyan bűbájos zenéje ringatja lelkünket, mintha a költő meg akarta volna mutatni, mire képes a lenézett magyar nyelv. «Van egy jelenet, mely a maga nemében majdnem páratlan. Ez a nemtők jelenete az ötödik felvonásban. Valami gyermekileg kecses, szellemileg gyöngéd van enyelgésükben. Mintha rózsabimbók hullanának, pillangók játszanának, madárkák csevegnének. E jelenet mintegy oda van lehelve s oly rendkívül kedves, hogy Vörösmarty benne önmagát multa fölül.» (Vörösmarty életrajza. 2. kiad. Budapest, 1879.) – Beöthy Zsolt szerint a magyar költői nyelvnek legszebb diadala e mű. A szerelem – költőibb ékesszólással sohasem szólott, a költői motívumok gazdagabban sohasem áradtak. «Mindez ezer színben tündöklő nyelven, melynek gyöngéd zenéje, finom hullámzása, kedves játszisága a nemtők jelenetében páratlan.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Bayer József szerint a színjáték tulajdonképpen tündéries bohózat. Az 1820-as évek vége felé a színpadok legfényesebb csillaga Raimund volt az ő költőien gondolt, népiesen tündéri színjátékaival: ezek a népszerű darabok megtették hatásukat a magyar drámaíróra. Öt főalakja Csongor, Tünde, Balga, Ilma, Mirigy – egyenkint kitűnő alkotások, de «közös munkájukban a kezdő kéz ügyetlenségét látjuk. Ameddig a költői lélek munkája terjed, a legszebb mintaképeket kapjuk, de ahol a tudatosan cselekvő drámaíró munkájában kellene gyönyörködnünk, ott csak a kezdő áll előttünk, kinek gyakorlata, ügyessége meg sem közelíti költői erejének elementáris hatalmát». (A magyar drámairodalom története. II. köt. Budapest, 1897.) – Vértesy Jenő szerint a mesejáték a legmagyarabb munkák egyike: tündérei, boszorkányai, ördögei a népmese erdejéből röpültek elő, Balga igazi magyar paraszt komikus formában. Nyelve a költő egyéb munkáihoz képest is csodásan színes. Jeleneteit napsugarasan csillogó, kifogyhatatlan humor szövi át. A derűs részletek bőven ellensúlyozzák a melankólikus akkordokat. (A magyar romantikus. dráma. Budapest, 1913.) – Császár Elemér szerint a mesejáték nyelve mindmáig a legszebb magyar költői dikció, eszméje a szerelem mindenható erejét példázza. Ennek az eszmének megvilágítására szolgál két legmélyebben járó jelenete is: a hós ismételt találkozása a három misztikus alakkal, a kalmárral, a fejedelemmel, a tudóssal. A költő és a filozófus mellett az ember is megnyilatkozik a drámában, Csongor ajkával maga Vörösmarty beszél, mély lírizmussal itatja át az egész tündérjátékot. Perczel Etelka iránt érzett szerelme még ott él a lelkében, a maga bánatát zokogja az elérhetetlen tündérleány után, erős szobjektívizmusa átjárja költői remekének egész szövedékét. (A százéves Csongor És Tünde. Budapesti Szemle. 1931. évf.)
Kiadások. – Salamon király. Szomorújáték öt felvonásban. Pest, 1827. (A költő a szomorújátékot a maga pénzén nyomatta ki. Előfizetési felhívásában rámutatott a nemzeti drámairodalom jelentőségére: «Nincs neme a költésnek, mely ennél elevenebben s hatóbban nyomhassa ki az emberi, de kivált nemzeti lelket és sajátságokat». A tragédiának több megrendelője volt, mint a Zalán Futásának, de színpadra csak egyszer került: Sopronban adták elő, nem sokkal megjelenése után. Második kiadása: Vörösmarty Mihály minden munkái. Pest, 1847.) – Hábador. Drámai költemény egy felvonásban. (Először Kisfaludy Károly 1827. évi Aurórájában jelent meg Homonna Völgye cím alatt. Második kiadása: Vörösmarty Mihály munkái. Pest, 1833.) – A bujdosók. Színmű öt felvonásban. Székesfehérvár, 1830. (Színre sohasem került. Második kiadása: Vörösmarty Mihály minden munkái. Pest, 1847. A színmű a költő Zsigmond című ifjúkori szomorújátékának folytatása. Első címe Kont volt. Hőse már a Zsigmondban is szerepel.) – Csongor és Tünde. Színjáték őt felvonásban. Székesfehérvár, 1831. (A mesejáték eredetileg Kisfaludy Károly Aurórája számára készült, de a fővárosi cenzúra visszavetette. Hogy mit nehézményezett a pesti cenzor, nem tudjuk; Gyulai Pál azt gyanítja, hogy a tudós magánbeszéde vonta magára haragját. A költő a székesfehérvári könyvvizsgálóhoz fordult, ez a belátóbb cenzor annak idején tanára volt, szerette és becsülte tanítványát, a Pesten eltiltott szöveg az ó engedelmével jelent meg. Az első kiadást az 1840-es évektől kezdve számos újabb kiadás követte a költő összegyüjtött munkáinak kötetei között és önállóan is. A mesejátékot Vörösmarty Mihály életében nem adták elő, halála után is csak nagy későre játszották: Paulay Ede alkalmazta színre és mutatta be a budapesti Nemzeti Színház közönségének 1879-ben. A világháború idején Weiner Leó nagyobb igényű zenét írt a darabhoz, így került a dalmű színre a budapesti Operaházban. Ugyanő, Márkus Lászlóval társulva, baletté formálta a mesedrámát; ezt a zeneművet 1930-ban szintén előadták az Operaház közönsége előtt.) – Kincskeresők. Szomorújáték négy felvonásban. (Először Bajza József 1833. évi Aurórájában jelent meg. Második kiadása: Vörösmarty Mihály minden munkái. Pest, 1847.) – Vérnász. Szomorújáték öt felvonásban. Buda, 1834. (Ez a tragédia nyerte meg, mint kéziratos pályamű, a Magyar Tudományos Akadémia első drámai jutalomdíját. A kitűzött határidőig, 1833. márciusáig, tíz pályamű érkezett a bíráló bizottsághoz: Bajza József, Döbrentei Gábor, Fáy András, Kállay Ferenc, Schedius Lajos, Szemere Pál, Toldy Ferenc akadémiai tagokhoz. A Magyar Tudós Társaság 1833 novemberében a következő indítóokokból ítélte oda a Vérnásznak a száz aranyas jutalmat: «A karakterek változatossága s nagyobbrészt hű kifejezése, a külön indulatok való és érdekes festése, szerencsés alkotás, hő poétai szellem, mely az egészen elömlik, dagály nélküli szép dikció, tiszta nyelv és verselés a darabot nemcsak eddigi szomorújátékaink közt érdemesítik első helyre, hanem játékszíni sikert is igérnek». A jeligés levélből Vörösmarty Mihály neve tűnt elő; dícséretet nyert Horváth Cyrill Tyrusa és Hoblik Márton Valkói Amazona. A szomorújátékot a fővárósban és a vidéken sokszor játszották, az akadémiai koszorút ezúttal színi siker is követte, az irodalmi elismerés melege egybeforrt a színházi közönség tapsaival. A Magyar Tudós Társaság Eredeti Játékszíne ezzel a tragédiával indult meg 1834-ben. Második kiadása ugyanabban a vállalatban: Vérnász: Buda, 1837.) – A fátyol titkai. Vígjáték öt felvonásban. (Először Bajza József 1835. évi Aurórájában jelent meg. Második kiadása Vörösmarty Mihály újabb munkái. Buda, 1840. A vígjátékot a pesti Nemzeti Színházban mindössze kétszer játszották.) – Árpád ébredése. Előjáték a pesti magyar színház megnyitásának ünnepére. Pest, 1837. (A kis színművet 1837-ben négyszer játszották. Első előadása után magyar tánc következett, majd Schenk Eduárd németből fordított szomorújátéka került színre: a Belizár. Eszerint a Nemzeti Színház az ünnepélyes megnyitás napján, 1837. augusztus 22-én, idegen darabbal mulattatta a közönséget. Ez kegyeletlenség volt az elhúnyt magyar drámaírók iránt és sértő közöny az élőkkel szemben.) – Marót Bán. Szomorújáték öt felvonásban. Buda, 1838. (Első kiadására Bajza József gyüjtött előfizetőket. Második kiadása: Vörösmarty Mihály minden munkái. Pest, 1847. A pesti Nemzeti Színház már 1838-ban színrehozta, az első előadásból befolyt 479 forint jövedelem ötödrésze a költőnek jutott tiszteletdíjul. A fővárosban és a vidéken később is többször játszották. A tragédia címe eredetileg Erdődi Bán volt, az Athenaeum még ilyen címmel közölt belőle mutatványt 1838-ban, de ezt a címet a cenzúra megtiltotta, valószínűleg azért, hogy az Erdődy grófok nevét megvédje.) – Az áldozat. Szomorújáték öt felvonásban. (Első kiadása: Vörösmarty Mihály újabb munkái. Buda, 1840. Második kiadása: Vörösmarty Mihály minden munkái. Pest, 1847. A tragédiát a pesti Nemzeti Színház közönsége előtt 1845-ben ötször játszották el, tehát az akkori időkhöz mérve kielégítő színi sikert aratott. Később is többször felújították a költő drámaírói munkásságának emlékére.) – Czillei és a Hunyadiak. Történeti dráma öt felvonásban. Pest, 1845. (Második kiadása: Vörösmarty Mihály minden munkái. Pest, 1847. A pesti Nemzeti Színház közönsége előtt 1847-ben kétszer játszották. A tervezett trilógiának második része Hunyadi László lett volna, harmadik része V. László; a második részből néhány jelenet megjelent Vahot Imre 1865. évi Losonczi Phoenixében, a harmadik rész puszta terv maradt.) – Vörösmarty Mihály összes munkái. Teljes kiadás. Rendezte és jegyzetekkel kísérte Gyulai Pál. Nyolc kötet. Budapest, 1884–1885. (A számos gyüjteményes kiadás közül a legjobb. A régebbi kiadásokat is felsorolja.) – Torkos László magyarázatos kiadása Csongor és Tünde. Budapest, 1894. (Jeles Írók Iskolai Tára.) – Brisits Frigyes: Vörösmarty Hunyadi Lászlójának töredékei. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf. (Újabban fölfedezett részletek a Hunyadi-trilógia második részéből. A költő sokat küzdött témájával, nem tudta befejezni drámáját.) – U. az: Adalékok Vörösmarty költői munkásságához. U. o. 1930. évf. (Egy vígjáték-töredék közlése és Marót Bán egyik részletének szövegváltozata a költő kéziratos hagyatékából.) – A Könyvbarátok Szövetségének díszkiadása: Csongor és Tünde. Budapest, 1930. (Kádár Livia rajzaival.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Salamon Király. Tudományos Gyüjtemény. 1827. évf. – Zilahy Imre: Vörösmarty Vérnász című tragédiája. Fővárosi Lapok. 1864. évf. – Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza. Pest, 1866. – Greguss Ágost: Az Áldozat. Tanulmányok. II. köt. Pest, 1872. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873. – U. az: Összegyüjtött munkái. VIII. köt. Budapest, 1874. – Paulay Ede: Csongor és Tünde. Fővárosi Lapok. 1879. évf. – Badics Ferenc: Az Áldozat. U. o. 1882. évf. – Beöthy Zsolt: Színműírók és színészek. Budapest, 1882. – Ferenczi Zoltán: A Vérnászról. Élet És Irodalom. 1884. évf. – Gyulai Pál jegyzetei: Vörösmarty összes munkái. Nyolc kötet. Budapest, 1884–1885. – Bayer József: A magyar nemzeti játékszín története. Két kötet. Budapest, 1887. – Baróti Lajos: Vörösmarty drámái. Figyelő. 1888. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Malonyai Dezső: Vörösmarty drámái. Kolozsvár, 1891. – Loósz István: Csongor és Tünde. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1892. évf. – Pintér Kálmán Szent László király a magyar költészetben. Budapest, 1892. – U. az: Irodalmi dolgozatok Vörösmartyról. Budapest, 1897. – Bayer József A magyar drámairodalom története. Két kötet. 1897. – U. az: Árpád Ébredése keletkezésének története. Irodalomtörténeti Közlemények. 1898. évf. – Viszota Gyula: Fessler hatása Kisfaludy Károlyra. U. o. 1900. évf. – Walton Róbert: Vörösmarty drámáiról. Szatmárnémeti kir. kat. gimnázium értesítője, 1900. – Balázs Gyula: Vörösmarty drámái. Nagybecskereki községi gimnázium értesítője. 1901. – Gellért Jenő: Vörösmarty Mihály élete és költészete. Budapest, 1901. – Kont Ignác Étude sur l’influence de la littérature française en Hongrie. Paris, 1902. – Heinrich Gusztáv: Ossian. Budapest, 1903. – Bayer József: A Vérnász első előadásai a vidéken. Irodalomtörténeti Közlemények. 1904. évf. – Vértesy Jenő: A Fáncsy-féle színlapgyüjtemény. Magyar Könyvszemle. 1908. évf. – Heinlein István: A Marót Bán meséje. Akadémiai Értesítő. 1909. évf. – Gulyás József: Az Árgírus-mese feldolgozásai. Sárospatak, 1910. – Kiss Ernő: Shakespeare és Vörösmarty. Magyar Shakespeare-Tár, 1911. évf. – Weber Artur: Shakespeare hatása a vígjátékíró Vörösmartyra. U. o. 1911. évf. – Csura Miklós Árgírus feldolgozásai a magyar irodalomban. Gyulai kat. gimnázium értesítője. 1912. – Nicolini Eugénia: Az érzelmes tündérjáték. Budapest, 1912. – Danielisz Sándor: A felismerés motívuma a magyar romantikus drámairodalomban. Sümeg, 1913. – Trombitás Gyula: Vörösmarty dramaturgiája. Budapest, 1913. – Vértesy Jenő: A magyar romantikus dráma. Budapest, 1913. – Szász Károly: Az Áldozat. Uránia. 1916. évf. – Babits Mihály: Irodalmi problémák. Budapest, 1917. – Császár Elemér: Shakespeare és a magyar költészet. Budapest, 1917. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – Fest Sándor: Shakespearei motívumok Vörösmarty ifjúkori történelmi drámáiban. Magyar Shakespeare-Tár. 1928. évf. – U. az: Shakespeare motívumok Vörösmarty drámáiban. U. o. 1919. évf. – Alszeghy Zsolt: A XIX század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Rexa Dezső: A Nemzeti Színház megnyitásának története. Budapest, 1927. – Elek Oszkár: Kont István a magyar irodalomban. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Papp Zoltán: Fessler Ignác Aurél és a magyar romantikusok. Pécs, 1928. – Galamb Sándor: Shakespeare-reminiszcenciák Vörösmartyban. Irodalomtörténeti Közlemények, 1928. évf. – Bánrévy György: Vörösmarty Salamon Királya és történeti forrásai. Budapest, 1929. – Császár Elemér: Csongor és Tünde. Budapesti Szemle. 1931. évf. – Kiss Ferenc: Vörösmarty és Ossián. Debrecen, 1931. – Staud Géza Az orientalizmus a magyar romantikában. Budapest, 1931.
