BAJZA JÓZSEF.
BAJZA JÓZSEF.
IFJABB éveiben az érzelmes német lírikusok világából indult ki, élvezettel olvasta Matthisson költeményeit, a szentimentális német versekből több képet és gondolatot merített. Mélabús hangulata végigkísérte egész életén. Olyan borongó lélek volt, mint Matthisson; olyan finom nyelven és dallamos hangon írt, mint német mestere. Az érzelmesség később sem tűnt el költészetéből Matthissonon kívül Goethe, Hölty, Salis, Schiller, Tieck és Uhland irányították; a magyar költők közül Kazinczy Ferenctől, Kölcsey Ferenctől, Szemere Páltól és Vörösmarty Mihálytól tanult. Ezeknek a hatásoknak összeszövődése alkotta költészete alapját.
Lírája Kölcsey Ferencével és Vörösmarty Mihályéval mutat legtöbb rokonságot, de ő nem olyan határozott lírai egyéniség, mint ez a két költő. A tartalom és forma kellemes összhangjával panaszkodik szerelmi boldogtalanságáról; visszasiratja eltűnt ifjúságát; dícséri az erényt, jóságot, hitet. Költeményeinek körülbelül negyedrésze helyzetdal azaz olyan lírai vers, amelyben egy képzelt személy lelki állapotát festi bizonyos helyzetben. Beleképzeli magát a megcsalt nőnek, a szerelmes leánynak, a boldogtalan apácának, a búsongó özvegynek, a kesergő anyának sorsába. A férfiak ajkára adott dalok is többnyire olyan lágyak, mintha törékeny nők sóhajait hallanók. Néhány költeménye nemcsak választékos nyelvével és verselésének tisztaságával válik ki, hanem művészi fölépítésével is; kecses kis énekek; édes-bús panaszaik méltán megragadták azokat, akik mind az ideig nem hittek eléggé a magyar nyelv hajlékonyságában és a magyar verselés könnyedségében. (Az apáca, Irma Gyulához, Lányka gyötrelme, Isten hozzád.)
Művészi gond jellemzi hazafias költeményeit is. Ezeket talán még szerelmi helyzetdalainál is nagyobb méltánylással olvasták kortársai. Hangulatuk nagyobbára reménytelen, hangjuk kesergő. A hanyatló szép haza siratása hangzik ki strófáiból: multunkban nincs öröm, jövőnkben nincs remény, hacsak a népek Istene nem küld reménysugárt. A költő – úgy érzi – leláncolt rabmadár, szabadon nem énekelhet, boldog országról nem ábrándozhatik. Ott van Lengyelország példája, hős fiai igaz ügyért szálltak síkra s most hazájuk néptelen pusztaság. És mégis eszmélni kell a nemzetnek, ki kell irtani a szolgavágyat s meg kell mutatni a világnak, hogy a nemzet az új ezredév küszöbén készen áll mindenre. (Sóhajtás, A rab költő, Apotheosis, Ébresztő.)
A szabadságharc leverése szilaj elkeseredéssel töltötte el. Hite megingott a Gondviselésben. Könyörtelenséggel vádolta az Istent, mert bukni engedte a legszentebb ügyet. Hiába volt – úgymond – a sok fohász, az Isten nem hallgatta meg a hazáért könyörgőket, a becsületes emberek vérpadon haltak el, a rablók boldogultak. Vajha az Isten eltörülné a rosszul sikerült világot és új embereket teremtene. (Fohászkodás.) Letiporva a honfihűség – mondja más alkalommal – a jogbitorlásnak törvény a neve. De majd eljön a bűnhödés, vérben fog úszni a világ, támadnak újra forradalmak, Isten eljön ítélni a népeket és királyokat. Az embergázoló trónok porba hullnak, a földre béke és igazság árad, az ember újra ember lesz. (Jóslat.)
Bajza József rímes jambusainak és trocheusainak szabatos lebegése az addigi magyar verstechnika tetőpontját mutatta, pompásan gördülő versei fölötte tetszettek az egykorúaknak, bár a strófák esztergályozottságával nem egyszer együttjárt a nyelv erőtlensége is. Finomkodó költészet volt ez; az érzelem megragadó hevét a verselés szabályossága pótolta benne. A költő ábrándozott, búslakodott, ellágyult. Szelíd kesergéseit csak pályája vége felé váltotta fel nagyobb indulat.
Elbeszélő költeményt keveset írt: mindössze néhány balladát Kölcsey Ferenc és Kisfaludy Károly modorában. Igazi jelentősége lírájában van. Az 1830-as és 1840-es évek dalköltői számos hatást nyertek tőle; több utánzója akadt, mint Vörösmarty Mihálynak. A Bajza-féle daltípus a szalonias költészet sikereit ígérte, az Athenaeum hasábjain ez a líra virágzott.
Az irodalmi érdeklődés fölkeltésében, a kritikai élet megteremtésében és az esztétikai gondolkodás fejlesztésében igen nagyok az érdemei. Lessing volt a mestere, a nagy német kritikus babéraira vágyott, vitáit Lessing modorában folytatta. A legtisztább szándékú, legbátrabb, legőszintébb magyar vitatkozók egyike volt, igaztalan ügy védelmére nem vállalkozott, fölületesen egy kérdéshez sem szólt hozzá, minden oldalról átgondolt véleményéhez szívósan ragaszkodott.
Pályája elején nagyon bántotta igazságérzetét az 1820-as évek bírálatainak részint félénk, részint hamis hangja, az a jót-rosszat egyaránt dicsőítő, mindenki előtt egyformán bókoló modor, amelyet Kazinczy Ferenc és barátai honosítottak meg a magyar irodalomban. Elhatározta, hogy az elfogulatlan kritikát fogja szolgálni egész erejével. Mikor Vörösmarty Mihály 1828-ban a Tudományos Gyüjtemény élére állt s felszólította, hogy küldjön folyóirata számára esztétikai értekezést, Az epigramma teóriájáról (1828) szóló tanulmányával lépett kortársai elé. Nemcsak bőven elemezte munkájában a divatos költői műfajt, hanem részletesen foglalkozott az epigramma történetével is. Amit az epigramma elméletéről írt, annak javarészét Lessing és Herder hasonló tárgyú tanulmányaiból merítette, fejtegetéseinek befejező részei azonban önálló szakaszok voltak: a magyar epigramma fejlődését vizsgálta bennük. Eredeti kritikai tehetsége itt bontakozott ki. Sorra vette Baróti Szabó Dávid, Rájnis József, Verseghy Ferenc, Virág Benedek, Kazinczy Ferenc, Vitkovics Mihály, Ungvárnémeti Tóth László, Szentmiklóssy Alajos, Ponori Thewrewk József és Kisfaludy Károly epigrammáit; nem nézett sem jobbra, sem balra; a legszigorúbb esztétikai szempontok szerint ítélt az addigi magyar epigramma-költőkről. Az érzékenységükben sértett költők egyike, Szentmiklóssy Alajos, nem késett a válasszal, de Bajza József felelete lesujtó volt: rámutatott arra, hogy ellenfeléből a sértett költői hiúság beszél, fejtegetéseit nem értette meg, nincs is tisztában annak a műfajnak a lényegével, amelyet olyan önérzetesen művel. Ez a felelet félelmessé tette az ifjú bíráló nevét. Ilyen metsző hanghoz nem szoktak hozzá az akkori magyar írók.
A bosszankodásból gyűlölet lett, amikor a Wigand-féle lexikon közrebocsátása kapcsán ismét szembeszállt idősebb írótársaival. Wigand Ottó pesti könyvárus 1830 elején közhírré tette, hogy nagyszabású magyar lexikont fog kiadni, a magyar vonatkozású cikkeket különös figyelemben részesíti, munkatársait gondosan kiválogatja, azért is bizalommal kéri a hazafias közönség támogatását. A vállalatot mindenki örömmel üdvözölte, de Wigand Ottó mégis bajba került, mert irodalmi tanácsadójának, a nehéz természetű Döbrentei Gábornak, ösztönzésére figyelmen kívül hagyta az Auróra-kör tagjait, jelentéktelen öreg írókat és ismeretlen kezdőket toborzott vállalata köré, mutatvány gyanánt kiadott cikkeit is rosszul választotta meg. Döbrentei Gábor titkos szerkesztősége, az Auróra-kör sértő mellőzése és az a meggyőződés, hogy egy rosszul összetákolt, ósdi nyelven írt, tudománytalan enciklopédia évtizedekre elzárja a hasonló törekvések útját, nyílt fellépésre bírták az ellenpártot. Az érdekeikben sértett lexikoni munkatársak ingerülten védekeztek, a kiadó egyre-másra nyomatta a vállalatát dícsérő jelentéseket, maga Döbrentei Gábor is kiállt a küzdőtérre. Bajza József Döbrentei Gáborban a tehetséges ifjabb írók elnyomóját látta, fényes érveléssel támadt ellenfelére, rábizonyította, hogy a vállalatot rosszul szervezte és kárt okozott a magyar irodalom fejlődésének. Most gróf Dessewffy József szólalt fel a megtámadott szerkesztő védelmére, de szerencsétlenségére olyan személyeskedéssel, hogy az ifjú kritikus jogosnak érezte a legkíméletlenebb hangot is. Döbrentei tehát – írta válaszában – mágnásokhoz szaladgál védelmet koldulni. «Azt hitte-e, hogy én a polgári világ mágnását a tudományok világában is mágnásnak fogom ismerni s mihelyt ő lép fel, én arcra borulok, mihelyt ő hallatja szavát, én végkép elhallgatok?» A társadalomban igenis vannak mágnások, nemesek, polgárok, parasztok, de az írók köztársaságában, a tudományok országában nincsenek. «Itt nem érdem, nem születés, nem hivatal többé, egyedül okok, egyedül ész adnak elsőséget; s én ezeknek szoktam, ezeknek tudok térdet és fejet hajtani, nem semmi auktoritásnak, nem semmi grófi méltóságnak. Jaj akkor a magyar literaturának, jaj az ész kultúrájának egész egyetemleg, ha felette mágnási kény diktátorkodik, ha az igazság őszinte szavát hatalomszó harsoghatja le! Ez volna a Döbrenteiek diadalma, ez a józan ész veszedelme! Azért, minekutána ezen lexikoni pörbe magát egy gróf Dessewffy József avatta s ok nélkül avatta, engedje meg s tulajdonítsa magának, ha itt a grófot az írótól benne elválasztom; s úgy szólok vele, mint silány védőjével egy magához hasonló silány magyar írónak.» Amint megelőzőleg összezúzta a Döbrentei-féle védekezést, az igazságérzetnek éppen azzal a lelkességével semmisítette meg Dessewffy József érvelését. Szenvedélyesen tiltakozott az ellen, hogy a születési tekintély beleavatkozzék az irodalom kérdéseibe; bebizonyította, milyen kevés hitelt érdemel az a társadalmi előkelőség, amely a bizonyítást a gúnyolódással, az írói érdemeket a rangra való hivatkozással pótolja.
Csodálatos, hogyan tudta tekintélyét megőrizni az elszánt kritikus az 1830-as években, amikor a Kritikai Lapok, az Athenaeum és a Figyelmező cikkei a megtámadott írók egész seregét zúdították személye ellen. Akiket megbírált, akiknek megbírálását megengedte, akiktől nem fogadott el cikkeket, akik irígyelték sikeres szerkesztését, akik neki tulajdonították, hogy nem juthattak be a Magyar Tudományos Akadémiába, mindazok ádáz haraggal támadták az egykorú folyóiratokban. Nemcsak a fiatalság haragudott rá, hanem az öregebbek tekintélyes része is. Szemere Pál éveken keresztül izgatott ellene, kárt is okozott neki azzal, hogy Aurórájával szemben elvállalta egy ellen-Auróra szerkesztését; Horvát István, akinek történeti tévedéseire ő hívta fel először a figyelmet, sohasem bocsátotta meg irodalmi pörösködésüket; Csató Pál egész hadjáratot vezetett ellene, meg akarta buktatni a legfőbb irodalmi ítélőszékül szereplő triumvirátus hatalmát. Megtámadták színigazgatását, belekötöttek színi bírálataiba.
Dramaturgiai működése a legérdemesebbek egyike a magyar színügy és drámairodalom fejlődésében. Lessing és Goethe nyomán kifejtette a színjátszás elveit, elkészítette a Nemzeti Színház első szabályzatát, felhívta a figyelmet az opera-kultusz túlzásaira, röpiratot írt a pesti magyar színügy újjászervezése érdekében. Vörösmarty Mihály mellett éveken keresztül ő írta a legjobb színi kritikákat.
Toldy Ferenc Bajza József dalait a magyar lírai költészet soha el nem avulható mesterműveinek tartotta. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Mint lírikus, mondja Beöthy Zsolt, kiváló helyet foglal el költészetünkben. «Költői eszmeköre nem széles; hatását inkább érzésének, hangulatának köszöni. Lelke rokon Kölcseyvel, az ő édes bánkódása ennek sejtelmes borongásával». (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Költői iskolája, jegyzi meg Péterfy Jenő, a matthissoni volt, mindvégig eléggé elvont lírikus maradt, a lemondás érzete minden energia nélkül élt benne. (Péterfy Jenő összegyüjtött munkái. I. köt. Budapest, 1901.) – Kitűnő költő volt, olvassuk Gyulai Pál egyik beszédében, s még kitűnőbb kritikus. «Abban a korban, mint lírai költő senki sem művelte oly kizáróan és több sikerrel a tiszta dalt nála. A szerelem és hazafiság e megható dalait széltében énekelték a társaskörök s éneklik ma is». (Emlékbeszédek. II. köt. 3. kiad: Budapest, 1914.) – Művei, állapítja meg Szücsi József, rég elvesztették aktuális jelentőségüket, szélesebb körben alig egy-két verse ismeretes, őt mégis emlegetjük, dicsőítjük, ünnepeljük, szinte él közöttünk. «Mi e jelenség oka? Egyrészt az, hogy sokfelé forgácsolt működésével is az irodalom több területén döntő jelentőségre tett szert, másrészt az, hogy egész írói működését egy érdekes és tartalmas írói egyéniség tartja össze». A dalban kora irodalmának mestere, rövidesen hatalmas iskolája támadt, a harmincas és negyvenes évek lírikusai úgyszólván kivétel nélkül vonatkozásban állnak költészetével. Hatása a dal területéről átment a líra más ágaira is; több követője volt, mint a hasonlíthatatlanul nagyobb költő Vörösmartynak. De lírai iskolája «az ő eszméinek, érzéseinek, helyzeteinek végtelen variálásával teljesen lejáratta irányát. Bővíteni e költői irány körét nem igen lehetett, mert minden bővülés az eredeti formák áttörését jelentette. E költészet kicirkalmazott finomsága nem tűrt meg újabb cirádákat». (Bajza József. Budapest, 1914.) – Négyesy László szerint: «Ha hozzáértő embertől az 1830–1845. közé eső másfélévtized közéletéből a tíz legjobb nevet kérdezzük, a tíz között valószínűleg ott lesz a Bajzáé is. Ő mint költő, kritikus és publicista egyike volt a modern Magyarország felépítőinek». Mióta azonban Petőfi hatalmas eredetisége más hatásokhoz szoktatott bennünket, Bajza dalait kelleténél szigorúbban ítélik meg; mintegy reakciós szerepet tulajdonítanak neki; szobai költészetét merev ellentétbe állítják Petőfi természetes költészetével. Mindebben van némi igazság, de még több a túlzás és igazságtalanság. Bajza szűkkörű költő volt, de megvolt a maga köre és megvolt a saját hangja. A magyar lírát előbbre vitte. A dalhangot és dalkompoziciót ő találta el legtökéletesebben Petőfi előtt, csak még a magyar jellemet és az érzelmi gazdagságot nem adta meg az irodalmi dalnak. (Bajza József munkáinak kiadása a Franklin-Társulat Magyar Klasszikusaiban. Budapest, 1928.)
BAJZA JÓZSEF 1804. január 31-én született Heves megye egyik kis falujában, Szücsiben. Evangélikus vallású földbirtokos-szülők gyermeke volt, gondosan nevelték. A latin osztályokat a ferencrendiek gyöngyösi iskolájában és a kegyesrendiek pesti gimnáziumában végezte, a pesti egyetemen és a pozsonyi akadémián jogot tanult, azután megkezdte közigazgatási gyakorlatát. A hevesmegyei másodalispán fogadta magához patvaristának, vele együtt ment, 1825 őszén, a pozsonyi országgyűlésre. A diéta befejezése után sokáig habozott, milyen állást vállaljon, végre bérbe adta birtokát, Pestre költözött, megszerezte az ügyvédi oklevelet s elhatározta, hogy egyedül az irodalomnak él. Az Auróra-kör tagjai örömmel fogadták maguk közé, irodalmi vitái csakhamar feléje fordították a figyelmet. Az epigramma elméletéről közreadott tanulmánya kapcsán heves polémiája volt Szentmiklóssy Alajossal (1829); a Wigand-féle lexikon ügyében indulatosan támadta Döbrentei Gábort és gróf Dessewffy Józsefet (1830); Kritikai Lapjainak megindításával maga ellen ingerelte Kazinczy Ferencet és körét. (1831.) Erkölcsi bátorságát senki sem vonhatta kétségbe, vereséget egyik vitájában sem szenvedett, vitázó ereje elől meghátráltak ellenfelei. Irodalmunk fejlődése sokat köszön buzgalmának. Kisfaludy Károly halála után átvette az Auróra szerkesztését (1832–1837), utóbb két új lapot alapított, az Athenaeumot (1837–1843) és a Figyelmezőt. (1837–1840.) Vörösmarty Mihály és Toldy Ferenc közreműködésével szerkesztett lapjai a szépirodalomnak és a kritikának nagy szolgálatot tettek; a kor legkitűnőbb költői és tudósai voltak munkatársai. Az érvényesülni nem tudó írói csoportok sűrűn támadták a három nagyhatalmú szerkesztő szövetségét – a Vörösmarty–Bajza–Toldy-triumvirátust – de az elkeseredett polémiák nem ártottak Bajza tekintélyének. Lassankint belefáradt az örökös polémiákba, a közönség is szívesebben támogatta a könnyebb fajsúlyú szépirodalmi lapokat, ezért 1844-től kezdve abbahagyta a szerkesztést s inkább csak történeti tanulmányokkal és politikai kérdésekkel foglalkozott. Két ízben volt a pesti Nemzeti Színház igazgatója: mindjárt megnyitásakor és közvetlenül a szabadságharc előtt. 1848-ban Kossuth Hirlapját szerkesztette, 1849 elején Kossuth Lajossal együtt ő is elmenekült a fővárosból s a szabadságharc leveréséig híven kitartott a nemzeti politika mellett. Mivel a forradalmi iránynak nagy szolgálatokat tett, félnie kellett az osztrák katonai uralom bosszújától. Vörösmarty Mihállyal együtt a tiszántúli vidékeken bujdosott s csak Haynau bukása után tért vissza a fővárosba családjához. Élete ettől kezdve a szellemi összeomlás megrendítő jelenetei közt folyt. Eszményeinek bukása, emésztő anyagi gondjai, a gyermekei jövőjéért való aggodalom és egyre súlyosbodó betegsége elhomályosították fényes elméjét. 1853 nyarán már csak romja volt önmagának. Öntudata megszűnt, feleségét és gyermekeit nem ismerte meg, barátaira nem emlékezett. 1858. március 3-án halt meg Pesten.
Adatok Bajza József életéhez:
1804. – Január 31-én születik a hevesmegyei Szücsi községben. (Családja a Felvidékről került az Alföldre; nemességüket nagyatyja, az árvamegyei Thurzó-uradalom tiszttartója, szerezte meg 1792-ben. Atyja Bajza Mihály hevesmegyei földbirtokos, anyja Bornemissza Zsófia. Öt testvére van. Ágostai hitvallású evangélikusok.)
1818. – Gimnáziumi tanulmányainak elvégzése után beiratkozik a pesti egyetem filozófiai karára. (Életének még csak tizenötödik évében jár, de tudni kell, hogy a filozófiai kar abban az időben a másik három kar előkészítő tanfolyama s a későbbi főgimnáziumok hetedik és nyolcadik osztályának felel meg. Barátságot köt a vele egy évfolyamra járó Toldy Ferenccel; a nagy irodalomtörténetíró élete végéig meghitt barátja marad. Toldy barátkozó természetű, tüzes, minden iránt érdeklődő; Bajza zárkózott, megfontolt, visszahúzódó.)
1829. – Ügyvédi vizsgát tesz, de nincs kedve a pörös ügyekhez. Megkezdi feltűnést keltő irodalmi működését. (Háromszáz holdra tehető hevesmegyei birtokát évi háromszázötven váltóforintért bérbe adja egyik testvérének: ebből az összegből él Pesten. Később írói munkássága és szerkesztői tevékenysége nyugodtabbá teszi megélhetését.)
1831. – Huszonhét éves. Megválasztják a M. T. Akadémia tagjává. (Személyét nem kedvelik, mert irodalmi vitái veszedelmes kritikusnak mutatják, de tehetségét nem vonják kétségbe. 1832-től kezdve ő szerkeszti tovább Kisfaludy Károly Auróráját, 1836-ban ott van a Kisfaludy-Társaság alapító tagjai között.)
1837. – Megindítja az Athenaeumot, elvállalja a pesti magyar színház igazgatását. (Ő a Nemzeti Színház első igazgatója. A színházat Földváry Gábor pestmegyei alispán építteti meg közköltségen, de bérlőt nem kapnak bele, ezért a vármegye nemesuraiból színházi részvénytársaságot alakítanak s a színház igazgatására Bajza Józsefet kérik fel. A nagynevű kritikus 1838 júniusáig áll a színház élén, mostoha körülmények között dolgozik, munkássága mégis eredményes. A műsor megállapítása, a színházi berendezés megteremtése, a személyzet rendbentartása nehéz feladat. A színháznak 142 alkalmazottja van; ezek közül 20 színész, 11 színésznő, 12 kardalos, 12 kardalosnő, 28 zenész. Szomorújátékokat, vígjátékokat, operákat vegyesen adnak elő; az eredeti magyar darabok szerzői: Bárány Boldizsár, Csató Pál, Dugonics András, Fáy András, Gaal József, Jósika Miklós, Kisfaludy Károly, Kovacsóczy Mihály, Munkácsy János, Szigligeti Ede, Szontagh Gusztáv, Vörösmarty Mihály; külföldi drámaírók: Birchpfeiffer, Calderon, Dumas, Hugo Viktor, Kotzebue, Lessing, Moreto, Raupach, Schiller, Scribe, Shakespeare, Sheridan. Az 1838. évi márciusi nagy árvíz miatt az előadások huszonöt napig szünetelnek, utána a közönség nem látogatja a színházat, a pénztári hiány egyre jobban növekszik. A vármegyei választmány az operák sűrűbb játszásával akarja fölkelteni a közönség érdeklődését; emiatt s egyéb elvi és személyi nézeteltérések következtében Bajza József lemond igazgatói állásáról. Utódává Szentkirályi Móric pestmegyei nemesurat választják meg.)
1838. – Esküvője Csajághy Júliával. (Felesége komárommegyei földbirtokos-nemesleány, Csajághy Laura testvérnénje. Laurát öt évvel később veszi nőül Vörösmarty Mihály.) Irodalmi ellenfelei ebben az időben minden oldalról gyalázzák. (Támadói: Bérczy Károly, Csató Pál, Fejér György, Frankenburg Adolf, Garay János, Hazucha Ferenc, Henszlmann Imre, Kovacsóczy Mihály, Kunoss Endre, Kuthy Lajos, Munkácsy János, Orosz József, Petrichevich Horváth Lázár, Rumy Károly, Táncsics Mihály, Thaisz András, Vahot Imre. Ezek az írók egyrészt bírálataiért neheztelnek rá, másrészt a tehetségüket kicsinylő akadémikust gyűlölik személyében. Frankenburg Adolf később őszintén megvallja emlékirataiban, hogy a sértett hiúság indította őket Bajza, Toldy, Vörösmarty triumvirátusa és a M. T. Akadémia ellen. «Tessék aztán tekintélye súlyát latba vetni annak, ki oly fiatal óriásokkal, mint aminőknek mi magunkat képzeltük, síkra száll. Egész dühhel és elszántsággal rontottunk neki a Tudós Társaságnak, melynek legnagyobb hibája az volt, hogy tagjai nem voltunk, de tagjai voltak azok, kikkel életre-halálra háborút viseltünk s akik miatt aztán az egész testületnek megtámadásunk tárgyául kellett szolgálni.» Az egykorúak közül a Bajzáék pártján álló Kazinczy Gábor nyiltan megírja 1838-ban, mi a béke kulcsa: «Szennyezze be magát az Akadémia bizonyos urak neveivel: s csend lesz és béke». Ugyanakkor Bajza József is leleplezi a zajongókat: «Mi bántja őket? Semmi más nem, hanem az, hogy nincs publikumuk, következőleg nincs hírük, nincs népszerű nevük s nincs az az úgynevezett s általok nagyon kedvelt celebritás. Munkáik senkinek sem kellettek, sem publikumnak, sem tudós társaságnak, sem azon egyes íróknak, kiknek ítélete egykor előttük valamit nyomott. S miért nem kellettek? Mert talentum alig van egyben-kettőben közöttük s azok is elbízottságukban el fogják temetgetni adományukat.»)
1848. – Július 1-én megindul Kossuth Hirlapja; elvállalja a lap szerkesztését. (Ez a szabadságharc legjobban szerkesztett politikai lapja. Ötezer előfizetője volt, tehát jóval több, mint a Közlönynek, a Népbarátnak, a Pesti Hirlapnak és a Pesther Zeitungnak. Utolsó száma december 31-én jelent meg; e nap éjszakáján menekültek el Pestről a függetlenségi politikusok a főváros felé közeledő osztrák csapatok elől. Bajza József nem megy Debrecenbe, hanem szülőföldjén vonja meg magát, itt él állandó lelki feszültségben családjával együtt.)
1849. – Az év első hónapjaiban a Mátra vidékén rejtőzködik, tavasszal Debrecenbe megy, Buda visszafoglalása után visszatér Pestre, júliusban újra megkezdődik bujdosása. Decemberben kerül haza családjához a fővárosba. (Nemcsak az osztrák rendőrállam bosszújától kell rettegnie, hanem anyagi gondjai is gyötrik. A rendőrség nem bántja, de a vészes idők még jobban siettetik szellemi megrokkanását. Két évvel hazatérése után már értelmetlenül dadog, olykor kétségbeesett jajveszéklésbe tör ki, majd ismét üres tekintettel mered a levegőbe. Agylágyulása gyógyíthatatlan.)
1858. – Halála Pesten március 3-án. Ötvennégy éves. (Koporsóját március 5-én tudósok és írók emelik a gyászkocsira s a Nemzeti Színház énekkarának kíséretében viszik belvárosi lakásából a Kerepesi-úti temetőbe. Halála megnyugvással tölt el mindenkit: az élet már csak szenvedés és szörnyű teher volt számára. Özvegye huszonhét évvel éli túl; két gyermeke közül Bajza Jenő író 1863-ban, Beniczkyné Bajza Lenke írónő 1905-ben hal meg.)
1861. – Toldy Ferenc emlékbeszédet mond róla a Magyar Tudományos Akadémiában. (A költő és kritikus utolsó éveiről szóló sorai megindító erejűek: «Emlékezetének táblája – jajdul fel barátja elmebetegségének megemlítésekor – puszta volt: rajta csak egy név a multból, Kisfaludy Károlyé maradt meg, kinek neve, ha néha kimondatott, velőkig ható zokogásra fakasztotta. Ekkor összekulcsolt kezeivel eltakarta arcát s akadozó panaszából csak afeletti vigasztalhatatlansága volt kivehető: amiért, a haldokló által hivatva, őt többé életben nem találta. Ily állapotban, hasonló egy nyájas, szerető, beteg gyermekhez, ki nem gondolkodik, csak álmodozik és érez, húnyt el, szinte váratlanul, március 3-án, 1858-ban.»)
1896. – Szülőházára emléktáblát helyeznek. (A felavató beszédet Gyulai Pál mondja.)
1904. – Születése századik évfordulójának megünneplése a Kisfaludy-Társaságban. (Beöthy Zsolt elnöki megnyitója, Négyesy László emlékbeszéde.)
Kiadások. – Bajza József írói pályája három évtizedre terjed. Első verse 1822-ben jelent meg, első prózai dolgozatát 1828-ban adta közre: Az epigramma teóriája. Tudományos Gyüjtemény, 1828. évf. (Szentmiklóssy Alajos válasza Szerényi álnévvel: Cáf és igazítás. U. o. 1829. évf.) – Szükséges felelet egy hivatlannak szükségtelen észrevételeire. U. o. 1829. évf. (Szentmiklóssy Alajos válaszának szétszedése.) – Figyelmeztetés pesti könyvárus Wigand Ottó Tudományi s Mesterségi Közönséges Tárára. Felsőmagyarországi Minerva. 1830. évf. (Támadás Döbrentei Gábor ellen.) – Válasz Döbrentei Gábornak a Conversations Lexikon ügyében. Székesfehérvár, 1830. (Leszámolás az Auróra-kör ellenségeivel.) – Észrevételek a Conversations Lexikoni pörhöz gróf Dessewffy József ellen. Székesfehérvár, 1830. (A Döbrentei Gábort védő felszólalás visszautasítása.) – Melyik a valódi Auróra törvény és józan ész előtt? Pest, 1834. (Az írói tulajdonjog gondolatának első kifejtése irodalmunkban.) – Bajza versei. Buda, 1835. (Második kiadása 1842-ben.) – Szózat a pesti magyar színház ügyében. Buda, 1839. (Röpirat a nemzeti színügy körül tapasztalható tájékozatlanság eloszlatására.) – Világtörténet. Első kötet. A hajdankor. Két rész. Pest, 1845–1847. (Egyidejüleg több más történeti kötet is: fordítások németből.) – Bajza József összegyüjtött munkái. Két kötet. Pest, 1851. (Második bővített kiadása Toldy Ferenctől hat kötetben. Pest, 1861.) – Zlinszky Aladár: Szemelvények a magyar nemzeti líra köréből. Budapest, 1893. (Bajza-versek magyarázatokkal.) – Bajza József összegyüjtött munkái. Harmadik bővített kiadás. Életrajzi bevezetéssel és jegyzetekkel. Hat kötet. Budapest, 1899–1901. (Badics Ferenc kritikai kiadása a Franklin-Társulat költségén. Minden előbbi kiadásnál bővebb, szövege pontos, jegyzetei valamennyi vitás kérdésről tájékoztatnak.) – Badics Ferenc kiadása: Bajza József munkái, Budapest, 1904. (Válogatott gyüjtemény a Franklin-Társulat Magyar Remekíróiban.) – Négyesy László kiadása: Bajza József munkái. Budapest, 1908. (Válogatott gyüjtemény a Remek írók Képes Könyvtárában.) – Szücsi József kiadása: Bajza József művei. I. köt. Budapest, 1914. (Válogatott gyüjtemény a Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtárában.) – Badics Ferenc kiadása Bajza kiadatlan forradalmi költeményei. Irodalomtörténeti Közlemények. 1924. évf. (A költő egyik versében megátkozza Görgey Artúrt, egy másikban Haynaut.) – Négyesy László kiadása: Bajza József munkái. Budapest, 1928. (Válogatott gyüjtemény a Franklin-Társulat Magyar Klasszikusaiban.) – Szücsi József kiadása: Bajza levelei Kiss Sámuelhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 1931. évf. (Irodalmi vonatkozású levelek.)
Irodalom. – A Bajza-irodalom igen gazdag. Életrajzát először Toldy Ferenc írta meg, az utána következő Bajza-méltatók az ő adatait használták. Az első kritikai Bajza-életrajz közreadása Badics Ferenc nevéhez fűződik. Szücsi József még részletesebben foglalkozott pályájával. A Bajza-életrajz kérdése végleg megoldottnak tekinthető. A Bajza-méltatások Toldy Ferenctől kezdve értékes sorozatot alkotnak. – Toldy Ferenc: Handbuch der ungrischen Poesie. Két kötet. Pest és Bécs, 1828. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – U. az: Összegyüjtött munkái. VI. köt. Pest, 1872. – U. az: A magyar költészet kézikönyve. IV. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. – Csebi Pogány Kornél: Bajza József irodalmi munkássága. Budapest, 1882. – Csernátoni Gyula: A magyar ódaköltés története. Figyelő. 1882. évf. – Lakatos Sámuel: Bajza mint lírikus. Koszorú. 1882. évf. – Péterfy Jenő: Bajza József. Budapesti Szemle. 1882. évf. – Névy László: Bajza József. Pozsony, 1883. – Szántó Zsigmond: Bajza József. Esztergom. 1884. – Bayer József: A nemzeti játékszín története. Két kötet. Budapest, 1887. – Ferenczy József: A magyar hírlapirodalom története. Budapest, 1887. – Salamon Ferenc: Irodalmi tanulmányok. II. köt. Budapest, 1889. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Baló József: Bajza József dramaturgiai munkálkodása. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1891. évf. – Demek Győző: Matthisson hatása irodalmunkra. U. o. 1891. évf. – Pauer Károly: Bajza József, mint kritikus. U. o. 1891. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I. köt. Budapest, 1891. – Négyesy László: A mértékes magyar verselés története. Budapest, 1892. – Murajda Nándor: A magyar kritika fejlődése, különös tekintettel Bajza József működésére. Eger, 1895. – Bleyer Jakab: Kazinczy Ferenc polémiája az Auróra-körrel 1830-ban. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1896. évf. – Ruik László: Bajza József kritikai működése. Kassa, 1896. – U. az: Bajza József Kritikai Lapokja. Kisszebeni kegyesrendi gimnázium értesítője. 1897. – Kürti Menyhért: Bajza mint költő. Budapest, 1899. – Szabó Adorján: A Conversations-Lexikoni pör története. Kassai premontrei gimnázium értesítője. 1899. – Fürst Aladár: Gessner Salamon hazánkban. Irodalomtörténeti Közlemények. 1900. évf. – Pfeifer János: Bajza esztétikai dolgozatai. U. o. 1900. évf. – Badics Ferenc: Bajza József életrajza. Bajza József összegyüjtött munkái. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1901. – Péterfy Jenő összegyüjtött munkái. I. köt. Budapest, 1901. – Móricz Zsigmond: Bajza nagy polémiái. Uránia. 1903. évf. – Négyesy László: Bajza József emlékezete. Budapesti Szemle. 1905. évf. – Kelemen Béla: Bajza József és az Athenaeum köre. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Heinrich Gusztáv megemlékezése 1908. évi akadémiai főtitkári jelentésében. Akadémiai Értesítő. 1908. évf. – Madarász Flóris: Pyrker és a magyar írók. Eger, 1908. – Patai József: Bajza és Lessing. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1908. évf. – Haraszti Károly: Bajza és Toldy levelezésének irodalmi jelentősége. Budapest, 1909. – Rakodczay Pál: Egressy Gábor és kora. Két kötet. Budapest, 1911. – Farkas Zoltán: Bajza József élete és művei. Budapest, 1912. – Viszota Gyula: Bajza József akadémiai munkássága. Irodalomtörténeti Közlemények. 1912. évf. – Szücsi József: Bajza József. Budapest, 1914. – Ferenczi Zoltán: Szemere Pál és Bajza József vitája Shakespeare körül. Magyar Shakespeare-Tár. IX. köt. Budapest, 1917. – Pukánszky Béla: Herder hazánkban. Budapest, 1918. – Csahihen Károly: Szépirodalmi kritikusaink. Budapest, 1923. – Császár Elemér: A magyar irodalmi kritika története a szabadságharcig. Budapest, 1925. – Kujáni János: Adalékok a magyar színjátszás és színpadi szavalat történetéhez. Pécs, 1928. – Farkas Gyula: A magyar romantika. Budapest, 1930. – U. az: A Fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932. – Haraszthy Gyula: Irodalomelméleti kérdések a mult század második negyedében. Budapesti Szemle. 1932. évf.
