A DRÁMA FEJLŐDÉSE.

Teljes szövegű keresés

A DRÁMA FEJLŐDÉSE.
KISFALUDY Károly színpadi sikerei és Vörösmarty Mihály költői dicsősége az 1830-as években egész sereg utánzót vontak a drámaírói pályára. Kisfaludy Károlyt a vígjátékírók, Vörösmarty Mihályt a tragédiaírók utánozták. Hatott íróinkra a külföld számos népszerű színpadi szerzője is. Sikerrel játszható eredeti magyar darab nem sok volt, a helyről helyre vándorló színtársulatok különböző értékű fordításokkal és átdolgozásokkal mulattatták a közönséget.
Legkedveltebb drámai műfaj a történeti tragédia volt. A tanultabb szerzők darabjaiban is egymást érte a sok síránkozás, átkozódás, cselszövény, tiltott szerelem, szöktetés, mérgezés, párbaj, megtébolyodás, öngyilkosság, gyilkosság, temetés. Kezdetleges, olykor meglepően gyermekes kísérletek bukkantak fel; a drámaiságot a borzalmas elem, a költői dikciót a dagályosság helyettesítette bennük.
Vörösmarty Mihály drámaírói iskolájának ismertebb tagjai közé tartozott HORVÁTH CIRILL. (1804–1884.) Darabjai fellengző nyelvű könyvdrámák, álmosan botorkáló dialogizált történetek, jambusokba szedett fárasztó bölcselkedések. – Elevenebb tehetség volt TÓTH LŐRINC (1814–1903), de az ő Vörösmarty-utánzatai sem tudják lekötni a figyelmet. Talán még nyelvük és verselésük dícsérhető leginkább, bizonyára ennek köszönhette a szerző többszörös akadémiai koszorúját. – JAKAB ISTVÁN (1798–1876) darabjai is azt mutatják, hogy az akkori drámaíróknak inkább csak a külső forma iránt volt érzékük, de érdekesebb mesét nem tudtak kigondolni. Hőseik beszélgetése többnyire untató, cselekvésük csupa avult sablon. – Általában a Vörösmarty-tanítványok mesterüknek csak gyöngéit utánozták, anélkül, hogy jelességeit elsajátították volna. Csak választékosságra törekvő nyelvük s itt-ott eléggé gördülékeny verselésük érdemel figyelmet.
A történeti tragédia mellett az érzelmes tündérjáték is megtalálta a maga művelőit. Raimund és Nestroy tündérbohózatai s a Csongor És Tünde nyomán MUNKÁCSY JÁNOS (1802–1841) próbálkozott meg sikeresebben a tündéries elemek színpadra vitelével. A földöntúli lények fölléptetése, a pórias alakok tréfás szerepeltetése, a vaskos komikum, a tánc és az ének nagyon tetszett a közönségnek. A népszínművek felé az ilyen «tüneményes» játékok mutatták az utat.
Az 1840-es években drámairodalmunk meglepően föllendült. A legnépszerűbb színpadi szerző SZIGLIGETI EDE volt; termékenységben és műfaji változatosságban túltett valamennyi versenytársán. Több-kevesebb sikert arattak CSATÓ PÁL, GAAL JÓZSEF, JÓSIKA MIKLÓS, KOVÁCS PÁL, KUTHY LAJOS, NAGY IGNÁC, VAHOT IMRE, VÖRÖSMARTY MIHÁLY színdarabjai. A vígjáték nem sokat fejlődött, a tragédia hatalmas ívben lendült előre.
A Nemzeti Színházban 1841 őszén játszották először gróf TELEKI LÁSZLÓ (1811–1861) szomorújátékát: a Kegyencet. Meséje a római történelemből való. Petronius Maximus, a dúsgazdag római főúr, bosszút esküszik III. Valentinianus ellen, mert a gaz császár szemet vetett nejére, Júliára; bosszúja teljes mértékben sikerül, de lesujtó áldozatok árán; párthívei hiába emelik trónra, családi boldogságának vége, élete céltalan. A sokat emlegetett tragédia meséje visszatetsző, nyelve meglehetősen nehézkes, korrajza azonban fölkelti a figyelmet. Teleki László mesteri képet festett, Gibbon nyomán, a hanyatló római császárságról. A népvándorlás korabeli világváros erkölcsi elfajulását a tudós és költő mély látásával ábrázolta, az akkori társadalmi összeomlás előjeleit kitűnő történeti érzékkel gyüjtötte egybe. Néhány jelenete megrendítő hatású, egyik-másik alakjának jellemzése művészi erőre vall. Kár, hogy túlzó romantikája megrontja mind meséjét, mind lélekrajzát. Petronius Maximus tetteinek indokolásában nagy ugrások vannak, jelleme valószínűtlen, cselekedetei őrjöngő túlzások. Nagy hibákat követett el a szerző a kompozícióban is. Tragédiája nemcsak nagy terjedelmű s egyes jeleneteiben túlságosan elnyujtott, hanem méreteiben sem arányos. Némelyik részlete aprólékosan kidolgozott, máshol vázlatszerű a cselekvénye. A szerző nagy eseménytömeget és szövevényes lelki elváltozásokat zsúfolt össze néhány napra, lényeges mozzanatokon könnyedén átsiklott, jelentéktelen dolgoknál hosszasan elidőzött. Legszembetűnőbb művészi jellemvonása nem mindennapi történeti érzéke.
Mikor a Nemzeti Színház művészei 1844-ben előadták CZAKÓ ZSIGMOND (1820–1847) első színdarabját, a Kalmár és tengerész című szomorújátékot, úgy látszott, hogy ő lesz Magyarország legnagyobb drámaírója. A fiatal szerző abban tűnt ki, amiben kortársai leggyöngébbek voltak: a társadalmi színműben. Első színdarabja a két Kelendi-testvér története, a kereskedőé és a tengerészé; az előbbi csődbe jut, az utóbbi kész lemondani szerelméről, hogy előnyös nősüléssel megmentse bátyját a nyomortól. A két hű testvér lelki vívódásába beleszövődik a kereskedő családi tragédiája: nejét elcsábítja egy alávaló kalandor. A kacér asszony és csábítója súlyosan lakolnak, a tengerész nőül veszi szerelmesét, a kereskedő is megtalálja lelki békéjét öccse boldogságában. – Ezt a mesét Czakó Zsigmond merész képzelettel, költői emelkedettséggel és nagy technikai ügyességgel öntötte drámai alakba. Mint a romantikus színműírók általában, ő is jelentékeny szerepet juttatott a véletlennek, történetét kalandos háttérbe helyezte, az elvetemült intrikussal ártatlan szenvedőket állított szembe. Egyes alakokat és helyzeteket túlzottan színezett, de azért az egykorúak mégis észrevették, hogy igazi költői tehetséggel állnak szemközt. Az új drámaíró mindenkit meglepett eredeti meseszövésével, jeleneteinek hatásos voltával, gondolatainak gazdag áradásával.
A lelkesedést fokozta második drámája: a Végrendelet. (1845.) Sötét titkok bontakoznak ki a nézők előtt, idegizgató jelenetek játszódnak le a színen, a bűn és bűnhödés, halál és lelki összeomlás képei váltogatják egymást. Csak a szerző izmos költői tehetségén múlt, hogy színdarabjából nem vált rémdráma. Táray Béla gróf, az ünnepelt mágnás, megőrül, mikor atyja végrendeletéből meggyőződik arról, hogy csempészett gyermek, nem igazi grófi vér és semmi joga ahhoz, hogy nőül vegye szerelmesét, Alpári grófné leányát. Alpári grófnénak ebben a sorsfordulatban szomorú szerepe van, de megbűnhödik vétkeiért, mert másik leánya leszúrja. – A dráma a túlzó romantika terméke, démoni alak bonyolítja benne a meseszálakat, megrázó helyzetek nyugtalanítják a közönséget. Táray Béla őrülési jelenete és Alpáriné megölése a színi hatás mesteri példája. A szerző azonban nem puszta hatásvadászó. Bár a véletlennek itt is helyet juttat s a romantikus szertelenségektől itt sem riad vissza, a tragikus elemet leleményesen fejleszti, hatalmas szenvedélyeket állít szembe egymással. Az események lavinaszerűen gördülnek előre, elsöprik a bűnösöket és ártatlanokat, hogy a romok közül végül mégis csak felsarjadjon az új élet egy méltatlanul meggyötört nemes emberpár családi boldogsága.
Legnehezebb problémáját Leonájában (1846) vetette fel az író. Megrendítő mese szálai közé szőtte életfilozófiáját, vallásbölcselő elveit, természetimádó gondolatait. Húsz éve már, hogy Erast, a bizánci aggastyán, elvonult a világ zajától, mert meggyűlölte az embereket. A zúgó rengeteg ölén neveli fel fiát, Aquilt, s ennek szerelmesét, Irént, szabadgondolkodó eszméire: ne törődjetek az emberekkel, akik a vallást egymás megnyomorítására találták fel; szeressétek a magányt, ahová a törvények gonosz karmai nem érnek el; nyugodjatok bele a megsemmisülésbe, mert az élet, úgy amint az emberek megalkották, csak kínszenvedés. Erast a bércek közül vándorútra küldi Aquilt, hogy megútálja a világ zaját és örök hűséget esküdjön az erdők csendjének; az ifjú elmegy, Irén a vak aggastyán mellett marad gyermekével. Ekkor jelenik meg Leona, a bosszúállás démona, Erast egykori kedvese, az elhagyott apáca, akit szerelmi ballépéséért a kereszt nevében félholtra gyötörtek, bebörtönöztek, sárral dobálták. Az üldözött nő rettenetes bosszút áll Erast családján, a hit dolgaiban járatlan Irént vallásos őrjöngésbe hajszolja, a kis család boldogságát megsemmisíti. Aquil visszatér, hirtelen kiderül, hogy ő Erast és Leona fia, vége mindennek: Erast, Irén és gyermeke halott; csak a bűnös anya áll szemben boldogtalan fiával. Aquil hidegen fordul el anyjától, világgá megy, elbujdosik a gyűlölt emberek közé. – Ezt a tragédiát hidegen fogadta a közönség, egyesek felháborodtak azon, hogy a darab színre kerülhetett a Nemzeti Színházban. Eszméiben támadást láttak a kereszténység ellen; úgy fogták fel a tragédiát, hogy a költő Leona ördögi alakjában a kereszténységet állítja pelengérre. Bizonyos, hogy ez a dráma nem az egyházi szellem dícsérete és távol áll a hitbuzgalom erősítésétől, de azért nem bántóan támadó iránymű, inkább egy ábrándos lélek mélabús vallomása. A költő végtelen pesszimizmussal nézi az emberi törekvéseket, megvetéssel fordul el a bestia-fajtól, vágyódik a megsemmisülés után, a természetben látja leghívebb barátját. Mintha Buddha vallásának lehangoló tanításai és a hindu költészet természetkultusza zengenének elő ritmikus soraiból. Sajátságos, magábanálló, igazi művészi törekvésre valló munka ez; filozófiai bensőségével, lírai lendületével, színekben gazdag nyelvével méltán megérdemli figyelmünket. Ha a költő természetimádása, sötét világfelfogása, mélységes embergyűlölete, borús bölcselkedései megdöbbentették is kortársait, a hatásosan fölépített jelenetek költői színezése elismerésre bírja a magyar dráma fejlődésének kutatóját. Czakó Zsigmond költészete ezzel a tragédiával emelkedett legmagasabbra.
OBERNYIK KÁROLY (1815–1855) színművei a korszerűség jegyében készültek. Első tragédiája, a Főúr és pór (1844), hevesen ostorozza a régi magyar társadalom igazságtalanságait, a nemesi uralom visszaéléseit, a mágnások léha életét. Egy hitvány grófot állít szembe egy jobb sorsra érdemes nemessel, akiről később kiderül, hogy voltaképen parasztfiú; a szerelmi történettel és családi bosszúval összenőtt küzdelem vége párbaj; a gróf elesik, ellenfele mérget iszik. A hatásos jelenetek során a politikai irányzatosság előtérbe lép, a reformeszméket dicsőítő oktató elem lépten-nyomon felbukkan. – Az Örökség (1845) egy gazdag pesti kereskedő családi körét s egy nemesifjú gazságait mutatja be. A nemesség hibáit gyűlöletes színben ábrázolja a szerző. Minden alkalmat megragad a demokrata elvek népszerűsítésére. – Általában mind szomorújátékaiban, mind vígjátékaiban feltűnik a liberális törekvések buzgó szolgálata. Legtöbb sikert hozott nevének hatásos történeti drámája: Brankovics György. (1855) A szerb fejedelem elfordul magyar szövetségeseitől, de kegyetlenül csalódik a törökökben; fiait a szultán megvakíttatja, leányát elragadja; az egyesült magyar-szerb csapatok bosszút állnak ugyan a törökökön, a fejedelem azonban halálos sebet kap s gyermekei karjai közt hal meg. Ezt a tragédiát néhány nagy jelenete zajos sikerűvé tette; része volt a sikerben annak is, hogy a politikai és társadalmi tendencia ebből a darabból sem hiányzott. A magyarok és szerbek egykori testvérisülése hazafias lecke volt a szabadságharc idején fellázadt nemzetiségeknek. – Obernyik Károly mint színpadi szerző a maga korában a legügyesebbek közé tartozott. Meséit érdekesen bonyolította, kompozícióinak kerekségére gondot fordított, a jellemeket következetesen fejlesztette. A magyar iránydráma történetében emlékezetes hely illeti meg.
Teleki László, Czakó Zsigmond és Obernyik Károly szellemi hagyatékánál jóval csekélyebb a súlya HUGO KÁROLY (1808–1877) színműírói munkásságának. Ezt a német-magyar-francia drámaírót csak féligmeddig vallhatja magáénak irodalmunk. Internacionális színpadi szerző volt; magyarul olyan gyöngén tudott, hogy szövegeit másokkal dolgoztatta át. Érzelmes szomorújátéka, a Bankár és báró (1847), az aristotelesi hármas egység szigorú betartásával készült. Három nemeslelkű egyén szerepel benne: Artúr, az ifjú báró, Granville, az öreg bankár, s Adél, a bankár neje, ez leánykorában a báró ideálja volt. A szerelem, barátság és kötelességérzet harca katasztrófával végződik: Artúr meghal, Adél élettelenül esik össze. Granville összetört szívvel nézi kedvesei pusztulását. – A bonyodalom szövése ügyes kézre vall, egyes jelenetek hatásosak, de a szerző pátosza és szentimentalizmusa nem takarja el sem a mese valószínűtlenségét, sem a lélektani probléma megoldásának hézagait. A kibonyolítás tragikus erőtlensége kirívó, a cél a közönség megkönnyeztetése. A szerző költői nyelven iparkodik írni s három személlyel egy helyen és egy napon játszatja el a történetet. Ez a nehéz drámatechnikai feladat teszi érthetővé a tragédia hiányait, ez menti a darab egyes jeleneteinek vontatottságát.
A szabadságharc után a magyar drámairodalom fejlődésére a budapesti Nemzeti Színház volt legnagyobb hatással. A kiegyezés koráig itt került bemutatásra úgyszólván valamennyi figyelembe vehető eredeti dráma. A Magyar Tudományos Akadémia által jutalmazott drámák java részét itt játszották el. Az önkényuralom és kiegyezés korának legtermékenyebb drámaírója és legnépszerűbb színpadi szerzője, SZIGLIGETI EDE, most talán még jobban eltalálta kortársai ízlését, mint a szabadságharcot megelőző évtizedben. Lázasan kereste a színi hatást, a tapsok és az anyagi siker egyaránt izgatták. Meséit érdekesen szőtte, ha mindjárt a költői kidolgozás rovására is. Képzeletének ereje, stílusának lendülete és jellemalkotó tehetsége nem volt annyira fejlett, hogy klasszikus munkákat alkothatott volna; sietve dolgozott és akaratlanul is hajlott idegen minták utánzására; az előadásokon próbákon, színházi irodában százával látta és olvasta a legkülönfélébb magyar és idegen darabokat; egy-egy színész hatásos jelenete belevésődött emlékezetébe: nem csodálható, hogy jobb darabjaiból is elő-előbukkannak olyan motívumok, amelyeknek párja más színművekben is megvan.
Szigligeti Ede mellett az 1850-es évektől kezdve különösen JÓKAI MÓR és TÓTH KÁLMÁN aratott több zajos sikert. – Shakespeare és a francia romantikusok hatása tűnik fel DOBSA LAJOS (1824–1902) tragédiáiban. A becsvágyó szerző választékos nyelven írt, históriai levegőt teremtett, hangulatos jelenetekkel ragadta tapsra közönségét. Különösen Kun László királyról szóló tragédiája vall hivatott drámaíróra. (Negyedik László.) Társadalmi drámái gyöngék (Bűn bűnt követ), vígjátékaiban ügyesen utánozta a franciákat. (Egy nő, kinek elvei vannak.) – Scribe tanítványa volt a vígjátékírók közül KÖVÉR LAJOS. (1825–1863.) Elég reális látással vitte színre a korabeli magyar életet, de színpadi technikája nem pótolhatta költői ihlete hiányát. Gyorskezű színpadi mesterember volt, írói egyénisége egészen eltűnt vígjátékainak sablónos hősei mögött. (Hűség hűtlenségből, Hódítás falun.)
Megkezdődtek SZIGETI JÓZSEF (1822–1902) színműírói sikerei is. Szigligeti Edének ez a szerencsés pályatársa elsősorban a színpad számára írt, darabjainak művészi kidolgozásával keveset törődött; úgy gondolta, hogy a közönség meghódítására a színészek ügyes alakítása a legelső feltétel; a drámai munkákat úgyis csak kevesen olvassák. Innen ered szembetűnő lazasága a szerkezetben, hevenyészettsége a jellemrajzban, pongyolasága a stílusban. Egy-egy tetszetős ötlet vagy hatásosnak ígérkező epizód kedvéért gyakran feláldozta meséinek igazságát és jellemeinek valószerűségét. Meseszövésében, lélektani indokolásaiban sok a következetlenség. Hajlott a bohózatos elem felé, szerette túlozni a komikus helyzeteket. Jelesebb színésztársai számára kitűnő szerepeket írt, de a kevésbbé fontos szerepek átgondolását elhanyagolta. A népszínműírás terén határozott érdemei vannak. Jól ismerte a falu népét, majd mindegyik népszínművében teremtett néhány sikerült alakot. Nem állította szembe a népet az úri osztállyal; nem azzal akart hatást kicsikarni, hogy a romlott nemessel szemben a romlatlan parasztnak ítélte oda az erkölcsi felsőbbséget; demokrata irányzatosság nélkül is érdekes paraszt-történeteket vitt színre. (Vén bakancsos és fia a huszár, Kísértet és csizmadia.) Vígjátékaiban és komoly színműveiben a magyar úri életet talpraesett alakok ábrázolják, hősei elevenen társalognak, természetesség árad párbeszédeikből. (Falusiak, Rang és mód.)
Színműírók:
BAJZA JENŐ (szül. 1840. március 4. Pest; megh. 1863. október 28. Pest), Bajza József fia, Beniczkyné Bajza Lenke testvéröccse. Gyermekkorától kezdve beteg volt, féllába megbénult, hiába gyógyították itthon és az ausztriai Gräfenbergben. Tanulmányait félben kellett hagynia. Huszonhárom éves korában halt meg. – Irodalmi hagyatékát barátja, Zilahy Károly, adta ki magasztaló jellemrajz kíséretében: Zách Felicián. Tragédia négy felvonásban. Az elhúnyt ifjú költő verseivel. Pest, 1864. (A nem tehetségtelen drámaíróra valló szomorújátékot Zilahy Károly és barátai művészi érték dolgában Katona József Bánk Bánja mellé helyezték, de ez a dícséret kritikátlan túlzás volt.) – A korán elhúnyt író mint Goethe-fordító is érdemes emlékű. (Werther-fordítása s különösen Mignon dalának magyar stófákba öntése ihletett műfordító alkotása.)
BEÖTHY ZSIGMOND (szül. 1819. február 17. Komárom; megh. 1896. január 20. Komárom) ügyvéd és bíró. Az 1840-es években Komáromban ügyvédkedett, a szabadságharc alatt közoktatásügyi miniszteri titkár volt, az önkényuralom idején ismét folytatta ügyvédi pályáját szülővárosában, 1861-ben országgyűlési képviselő, 1864-ben a királyi tábla bírája Pesten, 1870-ben kúriai bíró. Élete alkonyán a közpályán szerzett érdemeiért a magyar főrendiház tagja lett. Hetvenhét éves korában halt meg. Testvéröccse: Beöthy László, az elbeszélő; fia: Beöthy Zsolt, az irodalomtörténetíró. – Koszorú. Pozsony, 1837. (Elbeszélések gyermekek számára: a magyar ifjúsági elbeszélő irodalom egyik korai terméke.) – Csáb. Szomorújáték. Pest, 1839. (A romantikus történeti dráma háttere II. Endre király kora.) – Beszélytár. Hat füzet. Pozsony, 1839–1842. (Gyermekek számára írt elbeszélések gyüjteménye.) – Kóbor Istók. Énekes bohózat. Pozsony, 1840. (Népies irányú tündérjáték dalokkal és tánccal.) – Követválasztás. Vígjáték. Pápa, 1844. (A konzervatív és liberális párt vármegyei küzdelmeinek tréfás bemutatása.) – Összes költeményei. Pest, 1851. (Versek az almanach-költészet stílusában.) – Beszélyei. Két kötet. Pest, 1855. (Folyóiratokban megjelent novelláinak gyüjteménye.) – Újabb költeményei. Budapest, 1880. (Versek a negyvenes évek lírai modorában.)
BÉNYEI ISTVÁN (szül. 1835. Bátka, Gömör megye; megh. 1908. január 29. Budapest) színész. Mint vidéki vándorkomédiás számos színdarabot írt, pályája utolsó évtizedeit a színésztársadalom szervezésére fordította. 1883-ban megindította a Színészek Lapját, igazgatta a színészegyesület központi irodáját, pénzt gyűjtött a nyugdíjas színészek menedékházának felépítésére, emlékoszlopot emeltetett az első magyar színigazgatónak, Kelemen Lászlónak. Hetvenhárom éves korában halt meg. – Molnár György budai színtársulatának volt a tagja, amikor 1862-ben megírta az első magyar operettet: A szerelmes kántort. Az egyfelvonásos darabhoz Allaga Géza (1841–1913) szerzett zenét, a vidám énekesjáték sikert aratott, ettől kezdve a Budai Népszínházban és a pesti Nemzeti Színházban egyre sűrűbben tűntek fel az eredeti magyar operettek. (Az új műfaj külföldi termékei már 1860 előtt magukra vonták a magyar színigazgatók és hírlapírók figyelmét. A pesti Nemzeti Színház 1861-ben vendégül látta Offenbach Jakab világhírű francia zeneszerzőt és társulatát s így az íróknak és színészeknek közvetlenül is alkalmuk volt megismerkedni az operett stílusával. Egyik-másik magyarra fordított Offenbach-operettnek példátlan sikere volt. A Dunanan apó és fia című víg dalművet a Budai Népszínház 1863-ban százháromszor adta elő; a kánkán sikamlós táncfordulatait egész Pest megbotránkozással élvezte. Hasonló sikere volt 1864-ben az Ördög Piluláinak; ezt az énekes-táncos bohózatot is megnézte a főváros egész közönsége, a pesti német színészek nem csekély bosszúságára.)
CZAKÓ ZSIGMOND (szül. 1820. június 20. Dés, Szolnok-Doboka megye; megh. 1847. december 14. Pest) színész. Erdélyi református nemesi családból származott, Kolozsvárt és Nagyenyeden végezte tanulmányait. Joghallgató korában beállt egy színtársulatba, két évig vándorolt városról városra társaival. 1842-ben sikerült bejutnia kóristának a pesti Nemzeti Színház énekkarába, 1844-ben előadták első darabját. Színházi sikere kiemelte a névtelenségből, diadalt aratott második drámájával is, azontúl gyorsan hanyatlott dicsősége. Újabb munkáiról a közönség és a kritika egyre közömbösebben nyilatkozott, színésztársai ellenségesen álltak vele szemben, önbizalma megtört. Úgy érezte, hogy neki már nincs keresnivalója az emberek között, tehetsége ellobbant, pályájának végéhez ért. Kielégítetlen becsvágyától és mély embergyűlöletétől izgatva a Pesti Hirlap szerkesztőségében főbe lőtte magát. Huszonhét éves korában halt meg. – A boldogtalan író magában hordozta családja végzetét: a székely hegyek közül származó Czakókat rögeszmék üldözték ivadékról ivadékra. A drámaíró atyja, a dési adószedő, alkimista volt; egész vagyonát a bölcsek kövének fölfedezésére költötte; aranycsinálással foglalkozott, végül elárverezték birtokát. Maga a drámaíró öccsével együtt korán elfordult a pozitív vallásoktól, a nagyenyedi kollégium falai között kelet világáról álmodozott, ateizmusát természetimádással enyhítette. Mikor már Pesten beérkezett a siker révébe, lelki nyugtalanságai a végsőkig fokozódtak; nem elégedett meg írói hírnevével, hanem a Pesti Hirlap hasábjain nyilvánosan megtámadta a Nemzeti Színház igazgatását. Ebben az időben gróf Ráday Gedeon volt a színház főigazgatója, de valójában néhány neves színész irányította az ügyek vitelét; valóságos színészuralom alakult ki a színvonal és fegyelem jelentékeny kárára. Ez ellen szólalt fel 1847-ben Czakó Zsigmond. A sajtó igazat adott tiltakozásának, de színésztársai nem bocsátották meg «árulását.» Cikkének megjelenése után a tekintélyesebb színészek szóba sem álltak vele, régi pártfogói elfordultak személyétől, megvető pillantások fogadták a színház minden helyiségében, még köszönését sem viszonozták. A rideg elbánás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyik elkeseredett pillanatában magára emelte az életét kioltó pisztolyt. «Most ott pihen, írta róla 1874-ben Berczik Árpád, a Kerepesi-temetőnek egy zugában, kicsinyke kő alatt, elhagyott domb aljában, melynek csak Konstantinápolyban élő öccse viseli gondját a távolból.» – Munkái: Kalmár és tengerész. Dráma. Pest, 1845. (A Nemzeti Színházban 1844-től 1849-ig 22-szer játszották; ritka nagy siker abban az időben, különösen ha számba vesszük, hogy nem volt sem énekes színdarab, sem politikai iránydráma. Az Életképek, a Honderű, a Pesti Divatlap lelkesedéssel írtak a szerzőről és darabjáról; a Nemzeti Színház igazgatósága azzal fejezte ki elismerését, hogy a nyomorgó kóristát segédszínésszé léptette elő havi nyolcvan forint fizetéssel. A szomorújátékot Kertbeny Károly fordításában a fővárosi német színészek is előadták.) – Végrendelet. Dráma. Pest, 1845. (A Nemzeti Színházban 1845-től 1849-ig 21-szer játszották s később is felújították.) – Leona. Tragédia. Pest, 1846. (A Nemzeti Színházban 1846-től 1849-ig 6-szor került színre. A közönség és a kritika túlcsigázta igényeit, a szerző nem tehetett eleget a túlzott követeléseknek. Pedig a tragédiáról nem igaztalanul írta Berczik Árpád 1874-ben, hogy ezt a bölcselő drámát külön hely illeti meg elmélkedő művekben nem gazdag irodalmunkban; külön hely, mint az üvegházakban az exotikus növényeké; külön polc, de magas helyen. A színpad nem bírta el a tragédiát. «Zord, fenséges, férfinak való darab ez, mely történeti szempontból már csak azért is kiváló érdekű, mert költőjének lelkét úgy tárja elénk, mint egy lírai költemény. Bölcsészeti dráma ez is, mint Lessing Bölcs Náthánja. Abban Czakó, ebben Lessing öntötte ki vallási meggyőződését. Egy nagy gondolkozó s egy nagy képzelő. Czakó a panteizmusba menekülve nem talál semmiféle kibékítőt, nem talál más megoldást, mint a megsemmisülést: elhervad a rózsa, az élet és a gondolat! Meg kell írójának ezt a kietlen, sivár, vigasztalan világot bocsátani; de ha megbocsátottuk érdekes meséjéért, a nagy erőért, mellyel a hálátlan téren küzd, a fantázia gazdagságáért, az indulatok mélységéért, akkor sem lehet soha a tömeg ínyére; de értékét becsülni fogja mindenki, aki a specialitást, üssön el bár egyéni ízlésétől, élvezni képes.» A mai olvasót az irodalmi nyelvünkből azóta kiveszett régies igealakok, a ma már furcsán ható „valék, elmene, megátkozád, leend”-formák kedvetlenítik el a tragédiától; a költői nyelvet ezek hintik tele sebhelyekkel. Ez volt a kor divata.) – Czakó Zsigmond többi darabja csak később jelent meg nyomtatásban. Könnyelműek című társadalmi drámáját 1847-ben 2-szer adták; János lovag című történeti szomorújátéka 1848-ban 4-szer került színre; Szent László és kora című drámai korrajzát az 1850-es években ötször játszották a Nemzeti Színház művészei. – Czakó Zsigmond összes művei. Sajtó alá rendezte és életrajzzal bevezette Ferenczy József. Két kötet. Budapest, 1883–1884. (Abafi Lajos áldozatkészségéből közrebocsátott kiadás.)
CSATÓ PÁL (1804–1841) hírlapíró, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Színműveiről: az elbeszélők között.
DEGRÉ ALAJOS (1820–1896) okleveles ügyvéd, országgyűlési képviselő, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között.
DOBSA LAJOS (szül. 1824. október 6. Makó, Csanád megye; megh. 1902. július 9. Kosgyán, Bihar megye) okleveles ügyvéd, református nemesúr, országgyűlési képviselő, a Kisfaludy-Társaság tagja. Annyira vonzódott a színpadhoz, hogy húsz éves korában színész lett s csak szülei kérésére hagyta el helyről-helyre vándorló komédiástársait. Az önkényuralom idején sokat szerepelt a pesti írók között, de úgy érezte, hogy mellőzik, ezért a kiegyezés korában abbahagyta írói munkásságát s biharmegyei birtokára vonult vissza. Hetvennyolc éves korában halt meg. – Színdarabjait 1848 óta játszották a Nemzeti Színházban. Szomorújátékai közül nagyobb sikert aratott: Negyedik László; vígjátékai közül: Egy nő, kinek elvei vannak. – Dobsa Lajos színművei. Pest, 1853. (Két vígjátéka és két szomorújátéka.) – Lydia. Regény. Pest, 1853. (A szerző mint novellista is magára vonta a figyelmet.) – Divatházasság. Dráma. Lisznyai-album. Pest, 1863. (Az itt közreadott színdarab eredeti címe: Bűn bűnt követ.) – Első István király. Tragédia. Budapest, 1880. (Az 1861-ben előadott szomorújátékból írta később Erkel Ferenc hasonló című operáját.)
EGRESSY BÉNI (szül. 1814. április 21. Sajókazinc, Borsod megye; megh. 1851. július 19. Pest) színész. Református papnak készült, de tanulmányait nem fejezte be, falusi tanító lett. Testvérbátyja, Egressy Gábor, szép reményekkel indult színészi pályájának; példájára ő is beállt kóristának az egyik vidéki színtársulatba, később a pesti Nemzeti Színházban játszott kisebb drámai és énekes szerepeket. A szabadságharcban a honvédek között harcolt s mint főhadnagy tette le a fegyvert. Harminchét éves korában halt meg. Özvegyét, König Rózát, Csengery Antal vette nőül. – Egressy Béni naturalista dallamszerző volt, a hangjegyírást is csak később tanulta meg, a dallamok azonban gazdagon buzogtak lelkéből. Különösen Petőfi Sándor költeményeire szerzett megzenésítései arattak nagy sikert. Vörösmarty Mihály Szózatát is az ő dallamával énekli a magyarság; Szózat-megzenésítése 1843-ban nyerte meg a Bartay Endre színigazgatótól kitűzött pályadíjat. Számos zeneművet alkotott, idegen dalműveket dolgozott át magyarra, opera-szövegeket készített, műdalokat és népdalokat szerzett. (Klapka induló.) – Írt egy népszínművet is, ezt főkép vidéken szerették játszani. (Két Sobri. 1851.) Erkel Ferenc két legszebb operájának zenéjéhez ő írta a szövegkönyvet. (Hunyadi László, Bánk Bán.)
EÖTVÖS JÓZSEF báró (1813–1871) földbirtokos, közoktatásügyi miniszter, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság elnöke. – Színműveiről: az életét és munkáit tárgyaló részben.
ÉJSZAKI KÁROLY (szül. 1818. október 2. Bakonyréde, Veszprém megye; megh. 1907. január 26. Kolozsvár) tisztviselő, a Petőfi-Társaság tagja. A szabadságharc előtt és az önkényuralom idején mérnök volt Fehér megyében, a kiegyezés korában megyei tisztviselő; 1867-ben a közlekedésügyi minisztériumban nyert alkalmazást, később kinevezték Kolozsvárra államvasúti főfelügyelőnek. A Petőfi-Társaság egyik alapító tagja és alelnöke volt. Nyolcvankilenc éves korában halt meg. – Színdarabjai közül csak egy keltett figyelmet: A cydoni alma. A háromfelvonásos «színi beszély» 1855-ben jelent meg a Fáncsy-album lapjain; meséje az ókori Görögországban játszik; vígjátéki részleteibe regeszerű elemek vegyülnek. (Egyesek ezt a költői hatásra törekvő regényes színművet tekintik a magyar újromantikus iskola előfutárának, de a valóság az, hogy Éjszaki Károly darabja különálló kísérlet, elszigetelt kezdés, hatástalan próba. Csak akkor kezdtek figyelni rá, amikor Rákosi Jenő Aesopusa már megteremtette a mesedrámák kedvező fogadásának feltételeit. Így került színre a Nemzeti Színházban 1868-tól kezdve többször is. Szerzője voltaképen nem is mesedrámának, hanem mitológiai hátterű vígjátéknak szánta színművét.)
GAAL JÓZSEF (1811–1866) királyi tisztviselő, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között.
GARAY JÁNOS (1812–1853) egyetemi könyvtártiszt, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Színműveiről: az életét és munkáit tárgyaló fejezetben.
GREGUSS ÁGOST (1825–1882) egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a VII. kötetben.
GYURMÁN ADOLF (szül. 1813. április 26. Szászváros, Hunyad megye; megh. 1869. szeptember 15. Pest) hírlapíró és szerkesztő. Jogot végzett. A legkoraibb magyar hivatásos ujságírók egyike volt; nem mellékfoglalkozásnak vagy átmenetnek választotta a hírlapírást, hanem életpályául. (Hazai Tudósítások, Jelenkor, Pesti Hirlap.) A nemzeti kormány 1848 nyarán őt bízta meg a Közlöny című hivatalos lap szerkesztésével, ezért a szabadságharc bukása után menekülnie kellett. Egy ideig Törökországban élt, innen átment az Amerikai Egyesült Államokba, 1854-ben Londonban telepedett meg, nyelvi órákat adott, később a történelem tanára lett az egyik középiskolában. Honvágya hazahozta, 1863-től kezdve a Pesti Napló szerkesztőségében dolgozott, a kiegyezés után a hivatalos lap belső munkatársa volt Ötvenhat éves korában halt meg. – Negyedik László. Szomorújáték őt felvonásban. Pest, 1840. (Akadémiai jutalmat nyert pályamű. A bírálókat inkább csak a nyelv és verselés ösztönözhette a jutalom odaítélésére.)
HARAY VIKTOR (megh. 1882. július 23. Kolozsvár) színész. A szabadságharc előtt és az önkényuralom korában a színész-drámaírók is szerencsét próbáltak darabjaikkal a Nemzeti Színház deszkáin, de becsvágyuk csak ritkán terjedt odáig, hogy nyomtatásban is közrebocsássák színműveiket. (Benkő Kálmán, Egressy Béni, Feleky Miklós, ifj. Lendvay Márton, Némethy György, Szentpétery Zsigmond, Szerdahelyi Kálmán, Tóth József, Tóth Józsefné Kovácsy Mária.) A színész-drámaírók közül Haray Viktor az ügyesebbkezűek közé tartozott, bár nevét nem színműírása őrizte meg a feledéstől, hanem Kalapom szememre vágom kezdetű búsongó dala. (Az ének dallamát is valószínűleg ő szerezte.) – Szökött szinész és katona. Népszínmű dalokkal, Zenéje Egressy Bénitől. Pest, 1846. (A vidéki komédiásélet nevettető rajza különösen sikerült benne. A darabot a Nemzeti Színházban 1843-tól 1848-ig 11-szer játszották.)
HEGEDÜS LAJOS (szül. 1818. április 18. Kisújszállás, Jász-Nagykun-Szolnok megye; megh. 1860. július 18. Pest) színész. Debreceni kálvinista diák volt, fiatalon felcsapott színésznek, vidéki városokban játszott, később meghívták a Nemzeti Színházhoz. Mint állástalan színész negyvenkét éves korában halt meg a Rókus-kórházban. – Színdarabjai közül legtöbbet ér Vak Béla szerelméről írt tragédiája: Bíbor és gyász. (Először 1856-ban került színre a Nemzeti Színházban.)
HORVÁTH CIRILL (szül. 1804. október 17. Kecskemét; megh. 1884. november 5. Budapest) kegyesrendi szerzetes, egyetemi tanár, a M. T. Akadémia tagja. A szabadságharc előtt rendjének szegedi gimnáziumában tanított, az önkényuralom idején a pesti piarista gimnáziumot igazgatta, 1861-től kezdve a pesti egyetemen a filozófia tanára volt. Nyolcvan éves korában halt meg. – Bölcseleti kutatásai elég korán elvonták a szépirodalom művelésétől, drámai munkái pályájának első feléből valók. – Tyrus. Szomorújáték. Buda, 1834. (Első tragédiája véres föníciai történet. Részt vett vele a M. T. Akadémia első drámai pályázatán, ott Vörösmarty Mihály erős versenytársa volt, akadémiai dícséretben és írói tiszteletdíjban részesítették.) – Kuthen kun király. Szomorújáték. Szeged, 1838. (Meséje a tatárjárás korából. Ez a tragédiája is könyvdráma minden színszerűség nélkül.) – Jolánta. Szomorújáték. Megjelent a Buda című zsebkönyvben. 1839. (Hősei a tatárjárás korában élő vitézek.) – Vetélytársak. Szomorújáték. Kecskemét, 1850. (Történeti háttere a tatárjárás kora.)
HUGO KÁROLY (szül. 1808. Pest; megh. 1877. november 14. Milánó), családi nevén Bernstein Fülöp, orvosdoktor, hírlapíró. Iskoláit Pesten végezte, az orvosi pályára lépett, az 1830. évi lengyel forradalomban tábori sebész volt. A polgári élet egyhangúságát nem tudta elviselni. Hírnévre tört, lángelmének tartotta magát, minduntalan összeütközése támadt kortársaival. Németországban iparkodott érvényesülni, német színész lett, német költeményeket írt; majd Bécsben telepedett le mint orvos és drámaíró, de reményei füstbe mentek; 1845 tavaszán visszakerült Pestre. Hazája jobban méltányolta, mint a külföld; színdarabjait tapssal fogadták, tehetségét szívesen dícsérték. A siker elkapatta, fennhéjázó hangon kezdett beszélni saját nagyságáról, lenézéssel tekintett a többi magyar íróra. Azt hirdette, hogy meg fogja mutatni holmi Vörösmartyknak és Petőfiknek, hogyan kell magyar verseket írni. Ugyanekkor mások javították ki hibás magyarságú kéziratos szövegeit. Mivel úgy látta, hogy pesti írótársai nem érik fel ésszel szellemi nagyságát, 1847-ben Párisba költözött s itt folytatta színműírói munkásságát francia nyelven. Franciaország nem méltányolta. Nyugtalanul bolyongott Németországban, olykor hazatért; s bár többnyire zsidó hittestvérei könyöradományaiból tengette életét, nagyzolásával koldus-sorsában sem hagyott fel. Olasz földön halt meg hatvankilenc éves korában. – A boldogtalan életű író a világ legnagyobb lángelméjének tartotta magát, művészi gőgje valóságos eszelősséggé fajult, át akarta alakítani az egész emberiséget. Pesti barátai szerették volna közelebb vonni a magyar irodalomhoz, de a magyar nyelvet csak fogyatékosan beszélte. Büszke volt arra, hogy ő az első zsidó szépíró Magyarországon; ez azonban nem gátolta abban, hogy ne ócsárolja a magyarságot s ne cserélgesse nyelvét és vallását aszerint, amint érdekei kívánták. Munkáinak legnagyobb részét németül írta, színdarabjaiból magyar nyelven is közrebocsátott néhányat. – Egy magyar király. Dráma. Pest, 1847. (Mátyás királyt dicsőítő színmű Fessler Aurél történeti munkája nyomán. Egyidejűleg német nyelven is megjelent. Magyar szövegét Egressy Gábor és Falk Miksa segítségével készítette el a szerző. A darabot a Nemzeti Színház művészei 1846-ban négyszer játszották el megszokott közönségük és az előadásra felvonuló pesti német zsidóság előtt.) – Brutus és Lucretia. Dráma. Pest, 1847. (Eredeti német szövegét ebben az évben fordíttatta magyarra s adatta elő a Nemzeti Színházban. A szabadságharcig ötször került színre.) – Bankár és báró. Szomorújáték. Pest, 1848. (A Nemzeti Színházban 1847-től 1849-ig 9-szer játszották s azontúl is több alkalommal felújították. Az egykorú színi bírálat magasztaló hangon szólt a tragédiáról. Zerffi Gusztáv, az első magyar zsidó kritikus, a Honderű hasábjain kimondta, hogy megjelent a legnagyobb magyar drámaíró, az új Shakespeare. A színdarab meséje egy Bazancourt-féle francia novella német átdolgozására vezethető vissza, ennek szövegét Hugo Károly szoros hűséggel jelenetezte; nem csodálható, hogy az Életképek munkatársai plágiummal vádolták. Semmiesetre sem volt helyes, hogy túlságosan kizsákmányolt forrását elhallgatta, sőt mikor nyilatkozatra szorították, akkor sem eredetiségét védelmezte, hanem azzal büszkélkedett: mennyivel különb az ő drámája, mint a francia–német novella. Munkáival szemben nem ez volt az egyetlen plágium-vád.)
JAKAB ISTVÁN (szül. 1798. október 29. Mezőkeresztes, Bihar megye; megh. 1876. október 18. Budapest) okleveles ügyvéd, királyi tisztviselő, a M. T. Akadémia tagja. Református nemesi család ivadéka volt, polgári pályáját a magyar királyi helytartótanács szolgálatában töltötte. Hetvennyolc éves korában halt meg. – Ifjabb éveiben a legdivatosabb zeneszerzők közé tartozott, táncdarabjait a fővárosi és vidéki bálokban egyformán kedvelték, népies dallamai az egész országban elterjedtek. (1848-ban ő írta a budai nemzetőrség harci dalát: Ős Buda gyermeke, fel, szaporán!) Németből, franciából, olaszból, angolból számos színdarabot fordított, operaszövegeket dolgozott át magyarra, maradt néhány eredeti librettója is. – Falusi lakodalom. Vígjáték. Buda, 1834. (Átmenet a vígjáték és a népszínmű között. A régi színészek sikerrel játszották. Nyomtatott szövegét a M. T. Akadémia ívenkint négy arany tiszteletdíjban részesítette. Szigligeti Ede Szökött Katonája előtt Jakab István, Gaal József, Munkácsy János és néhány más népies színműíró munkássága egyengette az utat. A Falusi Lakodalomban a vidéki magyar urak és parasztok népies jelenetekben léptek a színházi nézőközönség elé.) – Zsarnok apa. Szomorújáték. Buda, 1836. (A budetini monda feldolgozása. A Vörösmarty-drámákat követő tragédia Szunyogh Katalin megrendítő történetét érzelmes elgondolásban mutatja be.)
JÁMBOR PÁL (1821–1897) katolikus pap, utóbb gimnáziumi igazgató. – Életéről és munkáiról: a költők között.
JÓKAI MÓR (1825–1904), az Életképek, Üstökös és Hon szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja, a Petőfi-Társaság elnöke. – Színműveiről: a VII. kötetben.
JÓSIKA MIKLÓS báró (1794–1865) földbirtokos, a M. T. Akadémia tagja, a Kisfaludy-Társaság elnöke. – Színműveiről: az életét és munkáit tárgyaló fejezetben.
KOVÁCS PÁL (1808–1886) győri orvos, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között.
KÖVÉR LAJOS (szül. 1825. Réthát, Temes megye; megh. 1863. április 11. Pest) okleveles ügyvéd, pesti író. Vagyonos ember volt, jövedelmét irodalmi becsvágyának kielégítésére költötte. Harmincnyolc éves korában halt meg. – Drámai munkáinak gyüjteménye még életében megjelent: Kövér Lajos színművei. Négy kötet. Pest, 1860. (A Nemzeti Színházban 1852-től 1863-ig 18 darabját játszották.)
KUTHY LAJOS (1813–1864) pesti író, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között.
MADÁCH IMRE (1823–1864) földbirtokos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Színműveiről: az életét és munkáit tárgyaló részben.
MUNKÁCSY JÁNOS (szül. 1802. március 28. Nagyvárad; megh. 1841. július 22. Arad) pesti hírlapíró. Bihar megyéből került a fővárosba, 1835-től kezdve négy évig szerkesztette a Rajzolatok című szépirodalmi folyóiratot, heves harcokat folytatott Bajza Józseffel és az Athenaeum munkatársaival. Harminckilenc éves korában halt meg. – Rajzolatok az élet köréből. Pest, 1833. (Humorizáló elmélkedések, megfigyelések, anekdótázó történetek, csipkedő kritikák gyüjteménye. Az író a német humorista-iskola tanítványa, Saphir követője. Folyóiratának megindítása után ennek hasábjain folytatta ma már nem élvezhető élcelődését.) – Garabonciás diák. Tüneményes vígjáték népdalokkal és tánccal. (A német mintára készült tündérjáték kéziratait a régi színtársulatok megbecsülték, mert a tréfás darab előadásával 1834-től kezdve sok sikert arattak a vidéken.)
NAGY IGNÁC (1810–1854) kincstári hivatalnok, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között.
NEY FERENC (szül. 1814. május 26. Pest; megh. 1889. szeptember 11. Budapest) hírlapíró, tanár, utóbb a pesti belvárosi reáliskola igazgatója, a M. T. Akadémia tagja. Hetvenöt éves korában halt meg. – A Nemzeti Színházban 1844-ben háromszor játszották Kalandor című népszínművét: ez a darab Szigligeti Ede Szökött Katonájával szemben ötven aranyas pályadíjat nyert, de a közönségnek nem tetszett. – Ney Ferenc színművei. Pozsony. 1840. (Két romantikus könyvdráma középkori francia hősökkel.) – Gyermekek könyve. Pest, 1846. (A szerző 1844-től kezdve évekig igazgatta a pesti kisdedóvó-intézetet s a magyar képeskönyv-irodalom fejlődésének egyengetésében jelentékeny érdemeket szerzett.) – Matild és Olga. Regény. Három kötet. Pest, 1855. (Katolikus szellemű elbeszélő munka.)
OBERNYIK KÁROLY (szül. 1815. Kömlőd, Komárom megye; megh. 1855. augusztus 17. Pest) okleveles ügyvéd, református gimnáziumi tanár. Kálvinista papi családból származott, tanulmányait Hajdunánáson és Debrecenben végezte. 1837 elején Kölcsey Ferenc meghívására elvállalta a költő unokaöccsének, Kölcsey Kálmánnak, nevelését. Tizenhárom évet töltött a Kölcsey-család körében Csekén és Pesten. A szabadságharc után meghívták tanárnak a kecskeméti református kollégiumba. A klasszika-filológia tanszékén működött haláláig. Negyven éves korában húnyt el. – Főúr és pór. Szomorújáték. Buda, 1844. (A M. T. Akadémia száz aranyas jutalmával kitüntetett pályamű. A Nemzeti Színház elfogadta előadásra, de a cenzúra megtiltotta színrehozását, mert izgatást látott benne a kiváltságos osztályok ellen. A sikerült politikai iránydráma nem a polgárság és jobbágyság érdekében készült, hanem a mágnások és nemesek társadalmi szembenállását élezi ki. Alkalmas helyeken szót emel a parasztság jobb sorsáért is.) – Örökség. Szomorújáték. Pest, 1845. (A Nemzeti Színházban 1844-től 1849-ig 18-szor játszották s később is többször felújították.) – Nőtelen férj. Vígjáték. Pest, 1846. (A Nemzeti Színház hatvan aranyas jutalmával kitüntetett pályamű. Motívumai Kisfaludy Károly Csalódásaira emlékeztetik az olvasót.) – Obernyik Károly szépirodalmi összes munkái. Sajtó alá rendezte és életrajzzal kiegészítette Ferenczy József. Négy kötet. Budapest, 1878. (Színművek és novellák gyüjteménye. Imént említett drámáin kívül még több darabja is színrekerült a Nemzeti Színházban. Első szülött: két grófi testvért állít egymással szembe s támadja a főúri majorátus intézményét; Messiás: Júdást szerelme és nagyravágyása mesterének árulójává teszi; Khelonisz: tárgya ugyanaz, mint Bessenyei György Ágisáé; Brankovics György: a szerb fejedelem tragédiája. A befejezetlen darabot a szerző barátja, Bulyovszky Gyula, egészítette ki. A főhős szerepe Egressy Gábor híres alakítása volt: a szerb fejedelem szerepében roskadt össze és halt meg a színpadon 1866 nyarán. A tragédiát 1856-től 1867-ig 27-szer játszották a Nemzeti Színházban. Szövegéhez Erkel Ferenc operát szerzett.)
PETŐFI SÁNDOR (1823–1849), az Életképek szerkesztője. – Színműveiről: az életét és munkáit tárgyaló részben.
SZIGETI JÓZSEF (szül. 1822. május 11. Veszprém; megh. 1902. február 26. Budapest), családi nevén Tripammer József, színész, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Jogi tanulmányainak megkezdése előtt tizenkilenc éves korában beállt színésznek az egyik vidéki társulatba, 1844-ben már a Nemzeti Színházhoz szerződtették, itt működött félszázadon át. Humoros alakok ábrázolásában fényes sikerei voltak. Nyolcvan éves korában halt meg. – Színdarabjait 1846 óta játszották a Nemzeti Színházban; egyedül Szigligeti Ede aratott nála nagyobb sikereket. A kiegyezés évéig Szigligeti Ede 87 darabjával 842 estét foglalt le, Szigeti József 12 darabját 237 estén át adták; azontúl továbbfolyt versenyük. – Dalok a Viola című népszínműből. Zenéjét szerzette Bognár Ignác. Pest, 1854. (Szigeti József csak néhány darabját nyomatta ki, pedig egyik-másik igazán nagy sikerrel került színre a fővárosi és vidéki színpadokon. Violáját a Falu Jegyzője nyomán írta; a regényből dramatizált népszínművet 1851-től kezdve nagy sikerrel játszották az egész országban.) – Dalok a Kísértet című népszínműből. Zenéjét szerzette Bognár Ignác. Pest, 1856. (A Kísértet és csizmadia, más néven: Csizmadia mint kísértet, először 1856-ban került színre a Nemzeti Színházban. Nagy sikere volt.) – Egy színész naplója. Pest, 1856. (Ifjúkori emlékei.) – Vén bakancsos és fia a huszár. Népszínmű. Pest, 1858. (A Nemzeti Színházban 1855-től kezdve sokszor adták. Németül Dux Adolf fordításában jelent meg: Bécs, 1858.) – Szerelem és örökség. Vígjáték. Pest, 1858. (Első előadása 1857-ben. A két felvonásos darabot a szerző később Nőemancipáció címmel háromfelvonásos vígjátékká bővítette.) – Toldi. Színmű. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 5. köt. Pest, 1871. (Székfoglalója a Kisfaludy-Társaságban. A színpadon csakúgy nem volt sikere, mint Széchy Máriáról írt színművének.) – Kolostorból. Vígjáték. Budapesti Szemle. 1886. évf. (Ezzel a verses egyfelvonásosával foglalta el székét a M. T. Akadémiában.) – Szigeti József drámái. Kiadja Bayer József. Budapest, 1914. (A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára. Tartalma: A vén bakancsos; népszínmű; Becsületszó: vígjáték; Falusiak: vígjáték; Rang és mód: színmű; Kolostorból: vígjáték.)
TELEKI LÁSZLÓ gróf (szül. 1811. február 11. Pest; megh. 1861. május 5. Pest) földbirtokos, a M. T. Akadémia tagja. Atyja: idősebb Teleki László, a költő és drámaíró; testvérbátyja: Teleki József, a történetíró, a M. T. Akadémia első elnöke. Református arisztokratanemzetségének közéleti és szónoki hagyományaihoz lelkesen ragaszkodott, jogi tanulmányait a berlini egyetemen fejezte be, 1836-ban már Fogaras vidékének követe az erdélyi országgyűlésen, 1843-tól kezdve a magyarországi főrendiházi ellenzék egyik vezérszónoka és Kossuth Lajos politikájának támogatója. A szabadságharc idején Párisban élt, mint Magyarország követe; Párisban maradt az önkényuralom évei alatt is; minden erejét megfeszítette, hogy hazája iránt rokonszenvet keltsen. Egyik németországi útján a drezdai rendőrség 1860-ban elfogta s a szász kormány kiszolgáltatta Ausztriának. A halálra ítélt emigráns kegyelmet kapott I. Ferenc József császártól, de meg kellett ígérnie, hogy a kényesebb politikai ügyektől távoltartja magát. A viszonyok visszasodorták a közéletbe, az 1861. évi országgyűlésen a Deák Ferenc pártjával szembenálló határozati párt vezére lett, ekkor következett be katasztrófája: a felirati vitát megelőző napon agyonlőtte magát. Ötven éves korában halt meg. Elhúnytát országos gyász kísérte. – Mint politikus rendkívül népszérű volt; mint író feltűnően terméketlen. Egyetlen szomorújátékán kívül nincs is más említésre érdemes szépirodalmi munkája. Szomorújátékával sokat foglalkoztak, magasztalásában nem volt hiány. Kortársai ugyan még eléggé takarékoskodtak a dícsérettel, de az új nemzedék lelkesült hangon szólt drámai munkájáról. (Mindenekelőtt Salamon Ferenc a Szépirodalmi Figyelő 1861. évfolyamában; még inkább Zilahy Károly összegyüjtött munkáinak 1866. évi kötetében.) – Toldy Ferenc szerint a Kegyenc a népvándorlás Rómájának nagyszerű képe. «Ha e mű nem tragédia is, miután benne egy tragikus jellem sincs, hanem inkább eleven történeti érzékkel felfogott hű képe egy nyomorult világnak, mely nagyság és nemesség nélküli: a költő érdeme mégis nem egyes hatalmas részekben áll.» (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Beöthy Zsolt szerint a tragédia szerkezete túlterhelt, kiinduló pontja nem elég biztos, az ártatlan asszony feláldozása lélektani lehetetlenség. «De mély iróniája, erkölcsi alapján imponáló ereje, korfestésének drámai igazsága, képzeletbeli gazdagsága s bár nem egészen tiszta nyelvének költői emelkedettsége a Kegyencet irodalmunk elsőrendű termékei közé iktatják.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Bayer József szerint a Kegyenc nem egyéb a sokat igérő tehetség meddő kísérleténél. A tragédia meséje korrajzi szempontból hű lehet ugyan, de lelkünk belefárad a gonoszságok őrült hajszájába. «Maxim és Júlia elhibázott fogalmazása az, amely a tragédia sikerét mindig lehetetlenné fogja tenni. A főesemény leverő sivársága, észbontó borzalmasságai mellett a mellékesemények nem kevésbbé elszomorító látványa halad.» (A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897.) – Rákosi Jenő szerint a mű nem tekinthető egyébnek irodalmi kuriózumnál. A színpadon nem állja meg helyét, olvasmánynak nem vonzó, nyelve darabos és nehézkes, már a maga korában elmaradott. A hatalmas pátoszú szerzőt a romantikus színművek megtévesztették, így alkotta meg a bestiális cselekedetek drámáját. (Szigligeti és társai. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907.) – Vértesy Jenő szerint semmi sem lehet sötétebb, lesujtóbb, tragikusabb, mint a szomorújáték utolsó jelenete. Ehhez a véghez képest a Bánk Bán befejezése csöndes elégiai hangulat. «A Kegyencben nincs főszemély, akin ne gázolna által a tragikum nehéz szekere. És ami azután következik, arra még gondolni se jó. Az ország tönkretéve, fenyegető, barbár hadaktól környezve s a trónon egy elrontott, eltiport ember. Csak Lear Királyban van ennyi keserűség, de ennyi vigasztalanság sehol.» (A magyar romantikus dráma. Budapest, 1913.) – Szász Károly szerint a Kegyenc azért nem élt eleven életet a magyar dráma világában, azért nem kellett a közönségnek sem könyvben, sem a színpadon, mert hősének magatartása sötét felindulást kelt. A szerző a maga nyomorult hősében az erkölcsi nihilt személyesíti meg, művészietlen abszurdumot tesz darabja tengelyévé, Petronius tetteit nem tudja igazolni és elfogadtatni, az ellenszenves hős jellemének drámai fejlesztésében rettenetes következetlenségeket mutat. «Ami legjobban felkorbácsolja erkölcsi érzésünket, az még csak nem is az, hogy Petronius fagyasztóan hideg számítással áldozatul veti feleségét, hanem az a rettenetes undort keltő szándéka, hogy ő, akinek az egy éjszakán megszeplősítettnek vélt asszony nem kellett, a császár megölése után vissza akarja venni magához az akkor már csakugyan megbecstelenített Júliát.» Az ilyen utálatot keltő helyzeteket még az átlag-közönség durvább erkölcsi felfogása sem bírja el. Ezzel a mindent elborító sötét árnyékkal szemben a fényességnek többszörös forrásai küzdenek: a korrajz nagyszerűsége, egyes alakok rajzának művészisége, néhány jelenet megkapó volta. (Teleki Kegyence. Budapesti Szemle. 1932. évf.) – A Teleki-nemzetség nagynevű tagja harminc éves korában bocsátotta közre egyetlen színdarabját: Kegyenc. Szomorújáték öt felvonásban. Pest, 1841. (A tragédia a színpadon nem állta meg helyét, bár többször próbálkoztak életre keltésével. 1867-ig mindössze ötször játszották a Nemzeti Színházban: 1841-ben egy estén került színre, egyszer-egyszer adták 1842-ben, 1845-ben, 1860-ban és 1865-ben. Megbukott a darab 1880. évi felújításakor is. Később sem sikerült előadásával érdeklődést kelteni a közönségben, bár a színpad számára külön átdolgozták. Szövegének kéziratát a Nemzeti Színház könyvtára őrzi ezzel a hivatalos rendelkezéssel: «A kitörülteknek elhagyása mellett a játékszíni előadás megengedtetik. Budán, május 11-én, 1841. Gróf Pongrácz János m. kir. helytartó-tanácsos.» Az első kiadás szövegét az Olcsó Könyvtár újabb kiadása vitte közelebb az olvasók érdeklődéséhez 1895-ben. Megjelent a Franklin-Társulat Magyar Klasszikusainak kötetei között is, Hevesi Sándor bevezetésével, 1928-ban.)
TÓTH KÁLMÁN (1831–1881), a Hölgyfutár, Bolond Miska és Fővárosi Lapok szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Színműveiről: az életét és munkáit tárgyaló fejezetben.
TÓTH LŐRINC (szül. 1814. december 17. Komárom; megh. 1903. március 17. Budapest) okleveles ügyvéd, kúriai bíró, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Református papi családból származott, kiváló jogi készültségével hamar magára vonta kortársai figyelmét, az 1840-es évektől kezdve résztvett minden nevezetesebb társadalmi és művelődési mozgalomban. A szabadságharc előtt Breznóbánya, majd Komárom országgyűlési követe volt, a szabadságharc idején osztályvezető-tanácsos az igazságügyminisztériumban. A világosi fegyverletétel után halálra ítélték, börtönéből való kiszabadulása után rendőri felügyelet alá került. A kiegyezés korában előkelő bírói állásokkal tisztelték meg s mint a királyi kúria tanácselnöke vonult nyugalomba 1894-ben. Akadémiai tagságának hatvanadik évét a millennium évében töltötte be; a ritka évforduló idején nyolcvankét éves volt. A Kisfaludy-Társaság 1901-ben ünnepelte meg hatvanéves írói jubileumát: annak idején ő volt a Társaság legelső titkára. (1841–1843.) Nyolcvankilenc éves korában halt meg. – Jogi munkáin kívül számos költeményt, novellát, útitárcát, életrajzot, emlékbeszédet és színművet írt. – Átok. Szomorújáték. Buda, 1835. (Végzetdrámájának előjátéka az őskorban játszik, négy felvonása az újkorban. Romantikus túlzó, pátosza túlhevített, de nyelve hajlékony, verselése jól gördülő. Tragédiájával akadémiai pályadíjat nyert.) – Vata. Szomorújáték. Pest, 1836. (Shakespeare-stílusú történeti dráma.) – Ekebontó Borbála. Szomorújáték. Buda, 1836. (Akadémiai jutalommal kitüntetett pályamű.) – Az atyátlan. Szomorújáték. Buda, 1839. (Akadémiai jutalommal kitüntetett pályamű.) – Hunyadi László. Szomorújáték. Buda, 1839. (Akadémiai jutalommal kitüntetett pályamű.) – Olympia. Drámák. Pest, 1839. (Ronov Ágnes: történeti tragédia; Alkonyatkor: bohózat.) – Útitárca. Hat kötet. Pest, 1844. (Németország, Svájc, Hollandia, Belgium, Anglia és Franciaország rajza.) – Úti novellák. Pest, 1851. (Elbeszélések gyüjteménye.) – Magyar írók arcképei és életrajzai. Pest, 1858. (Negyven író jellemrajza.) – Méhek. Budapest, 1882. (Verses kötet). – Sötét időkből. Budapest. 1882. (Elbeszélések gyüjteménye Badics Ferenc előszavával.)
VAHOT IMRE (szül. 1820. február 25. Gyöngyös, Heves megye; megh. 1879. február 11. Budapest) okleveles ügyvéd, a Pesti Divatlap szerkesztője. Jogi tanulmányait az eperjesi evangélikus főiskolában végezte, ügyvédi gyakorlatot nem folytatott, egyedül az irodalomnak élt. Mikor 1844 nyarán megkezdte a Pesti Divatlap szerkesztését, egyszerre hadi zaj támadt az írók között. A magyar sovinizmus szószólója volt, a radikális haladás szükségességét hirdette, belekötött tollával a népies irány ellenségeibe. Petőfi Sándor érvényesülésének útját sikeresen egyengette, később azonban megszakadt a barátság közte és egykori segédszerkesztője között. A szabadságharc után is serényen dolgozott, de az új nemzedék lassankint háttérbe szorította. Neve úgyszólván még életében feledésbe merült. Ötvenkilenc éves korában halt meg. Testvérbátyja: Vachott Sándor. – Zách-nemzetség. Szomorújáték. Buda, 1841. (Zách Klára tragédiájának rémdrámaszerű feldolgozása. A cenzúra tilalma miatt csak 1846-ban került színre.) – Országgyűlési szállás. Vígjáték. Pest, 1844. (A szabadelvű irányú politikai iránydarabot a Nemzeti Színházban 1843-tól 1848-ig 17-szer játszották s később is felújították. A szerző megragadta az alkalmat, hogy a hazai német polgárokat a nemzeti szellem követésére intse. Egyik személyének szavai szerint: «Ők a magyar hazában nem magyarok, polgáraink nagyobb része idegen ajkú, idegen érzelmű, nem hű azon hazához, melynek jótéteit élvezi, nem ragaszkodik azon nemzethez, mely e hazában joggal uralkodó. Meg kell hát magyarosodnia itt az iparűző osztálynak testben és lélekben s bizonyára bírni fogja a magyar nemesség becsülését, szeretetét.» Ugyanez a személy így nyilatkozik a nehéz kérdésről: «Mind a magyar nemesben, mind a polgárban egyaránt nagy hiba az, hogy ők nem szeretik, nem becsülik egymást; és sem ez, sem az nem akar közelíteni egymáshoz, sőt mindkettő előítéletes vak gyűlölettel viseltetik egymás iránt, ahelyett, hogy mint a közös hon polgárai kölcsönös szeretetben, egyetértésben élnének.» Ebből is látható, hogy nemcsak jobbágy-kérdés volt ebben a korban, hanem polgár-kérdés is; a városok iparos és kereskedő lakói megvetetettnek érezték magukat s elzárkóztak a nemességtől.) – Restauráció. Farsangi iskola. Pest, 1845. (Két vígjáték. Az első a vármegyei politizálás kortesfogásait ostorozza, a másik a falut lenéző földbirtokos fővárosi rajongását és úrhatnám vágyakodásait teszi nevetségessé.) – Költő és király. Történeti vígjáték. Pest, 1846. (Szerelmi verseny Mátyás király és udvari költője között.) – A honvéd őrangyala. Regényes korrajz. Pest, 1850. (Második kiadása 1861-ben.) – Ködfátyolképek. Három kötet. Pest, 1853. (Novellák, életképek, humoreszkek.) – Dalok a Huszárcsíny népszínműből. Pest, 1855. (A szerző népszínművei és vígjátékai többnyire kéziratban maradtak, bár néhányat tetszéssel fogadott a színházlátogató közönség. A Nemzeti Színházban 1843-tól 1861-ig 15 darabját játszották. Legnagyobb sikere a Huszárcsínynek volt, de ez sem jelent meg nyomtatásban. Az irodalom nem sokat vesztett ezeknek a daraboknak kéziratban rekedésével, mert a szerző a vasárnapi közönség számára dolgozott, a karzatot kacagtatta vastag tréfáival. A kritika többször felszólalt a Vahot-színművek ízléstelenségei ellen.) – Vándorórák. Két kötet. Pest, 1859. (Ausztriai és olaszországi útikönyv.) – Lisznyai Kálmán élet- és jellemrajza. Pest, 1863. (A költő halála évében közrebocsátott pályakép.) – Budapesti kalauz. Pest, 1864. (A magyar főváros ismertetése.) – Magyar honvéd vagy Budavár bevétele 1849-ben. Pest, 1870. (Pályanyertes színmű.) – Vahot Imre emlékiratai. Két kötet. Budapest, 1880. (Visszapillantás pályájára.)
VAJDA PÉTER (1808–1846) hírlapíró, gimnáziumi tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800–1855), a Tudományos Gyüjtemény és Athenaeum szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Színműveiről: az V. kötetben.
Irodalom. – Zilahy Károly munkái. Két kötet. Pest, 1866. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – Greguss Ágost tanulmányai. Két kötet. Pest, 1872. – Berczik Árpád: Czakó Zsigmondról. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 10. köt. Budapest, 1875. – Szász Károly: Emlékbeszéd Jakab István felett. Budapest, 1877. – Hoffmann Frigyes: Gróf Teleki László Kegyencéről. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1879. évf. – Beöthy Zsolt: Színműírók és színészek. Budapest, 1882. – Ferenczy József: Czakó Zsigmond élete. Figyelő. 1883. évf. – Tóth Lőrinc félszázados írói munkásságának ünnepe. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 18. köt. Budapest, 1883. – Vándory Rezső: Zách esete a magyar drámairodalomban. Figyelő. 1884. évf. – Beöthy Zsolt: A tragikum. Budapest, 1885. – Pauer Imre: Emlékbeszéd Horváth Cirill felett. Budapest, 1885. – Paulay Ede: Drámairodalmunk a Nemzeti Színház megnyitása óta. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 19. köt. Budapest, 1885. – Rákosi Jenő: A tragikum. Budapest, 1886. – Várfalvi Károly: Horváth Cyrill mint költő. Figyelő. 1886. évf. – Moravcsik Géza: Obernyik Károly. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1889. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Ágai Adolf: Por és hamú. Budapest, 1892. – Berczik Árpád: A negyvenes évek magyar politikai és irányvígjátékairól. Budapest, 1892. – Pintér Kálmán: Szent László király a magyar költészetben. Budapest, 1892. – Cserhalmi Hecht Irén: A francia romanticizmus korszaka a magyar drámairodalom történetéből. Budapest, 1893. – Dózsa József: Czakó Zsigmond élete és művei. Kolozsvár, 1893. – Mérei Kálmán: Teleki László gróf Kegyence. Budapest, 1893. – Mráz Elek: Negyedik Kun László drámairodalmunkban. Budapest, 1893. – Nógrády Jenő: Czakó Zsigmond két színműve. Budapest, 1893. – Kőrös Endre: Hugo Károly ifjúsága. Irodalomtörténeti Közlemények. 1894. évf. – Móczár József: Hugo Károly élete és színművei. Szeged, 1894. – Versényi György: Bodor Lajos. Erdélyi Múzeum, 1894. évf. – Beöthy Zsolt: Színházi esték. Budapest, 1895. – Kecskeméti Ármin: A zsidó a magyar népköltészetben és színműirodalomban. Magyar Zsidó Szemle. 1896. évf. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. II. köt. Budapest, 1897. – Kőrös Endre: Hugo Károly magyar drámája. Irodalomtörténeti Közlemények. 1897. évf. – Faragó Márton: Obernyik Károly. Losonc, 1898. – Császár Elemér: Hugo Károly plágiumpöre. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1899. évf. – Kont Ignác: Hugo Károly és Bazancourt. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1899. évf. – Vértesy Jenő: Czakó Zsigmond. Budapest, 1899. – Vadnai Károly: Czakó Zsigmond ismeretlen drámai költeménye. Budapest, 1901. – Péterffy Béla: A Hunyadiak a magyar drámairodalomban. Temesvári áll. gimnázium értesítője, 1903. – Péterfy Jenő összegyüjtött munkái. III. köt. Budapest, 1903. – Vécsey Tamás: Tóth Lőrinc emlékezete. Budapest, 1903. – Alexy Lajos: Czakó Zsigmond pályája. Rozsnyó, 1904. – Novy Ferenc: A végzet szerepe tragédiánkban. Budapest, 1904. – Bausz Teodorik: Tóth Lőrinc. Komáromi bencés gimnázium értesítője. 1905. – Berczik Árpád: Szigeti József emlékezete. Budapest, 1905. – Ádám György: Hugo Károly élete és művei. Kolozsvár, 1906. – Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Salamon Ferenc: Dramaturgiai dolgozatok. Két kötet. Budapest, 1907. – Gyulai Pál: Dramaturgiai dolgozatok. Két kötet. Budapest, 1908. – Horvát Rebeka: Czakó Zsigmond és a francia romantikus dráma. Budapest, 1908. – Polgár György: Szigeti József mint színműíró. Aradi kir. kat. gimnázium értesítője. 1908. – Vértesy Jenő: Teleki László és a Kegyenc. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1908. évf. – Gulyás József: Az Árgirus-mese feldolgozásai. Sárospatak, 1910. – Perényi József: Horváth Cyrill drámái. Veszprémi kegyesrendi gimnázium értesítője. 1910. – Vértesy Jenő: Hugo Károly iratai a M. N. Múzeum könyvtárában. Magyar Könyvszemle. 1910. évf. – Gyulai Pál: Bírálatok. Budapest, 1911. – Hegedűs István: Teleki László emlékezete. Budapesti Szemle, 1911. évf. – Isoz Kálmán: Egressy Béni első dalműszövegkönyvéről. Budapest, 1911. – Rakodczay Pál: Egressy Gábor és kora. Két kötet. Budapest, 1911. – Dobóczki Pál: Népies alakok az irodalomban a népies irány előtt. Budapest, 1912. – Élő Gabriella: Dobsa Lajos színművei. Budapest, 1912. – Kéky Lajos: Az orvos alakja a magyar szépirodalomban. Schuschny-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Nicolini Eugénia: Az érzelmes tündérjáték. Raimund hatása a magyar drámairodalomra. Budapest, 1912. – Rakodczay Pál: Greguss Ágost Levél című vígjátékáról. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1912. évf. – Danielisz Sándor: A felismerés motívuma a magyar romantikus drámairodalomban. Sümeg, 1913. – Koch Lajos: Czakó Zsigmond drámai munkássága. Esztergom, 1913. – Lányi Ernő: Czakó Zsigmond színművei. Budapest, 1913. – Stiller Kálmán: Vahot Imre. Gyöngyös, 1913. – Vértesy Jenő: A magyar romantikus dráma. Budapest, 1913. – Viszota Gyula: Czakó Leona című drámája és a cenzúra. Vasárnapi Ujság. 1913. évf. – Perényi József: Szigeti József. Irodalomtörténet. 1915. évf. – Prém Lóránd: Kövér Lajos élete és drámaírói pályája. Budapest, 1915. – Perényi József: Szigeti József forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények, 1916. évf. – Császár Elemér: Shakespeare és a magyar költészet. Budapest, 1917. – Gulyás Pál: Magyar szépirodalom idegen nyelven a M. N. Múzeum könyvtárában. Két rész. Budapest, 1917–1920. – Szász Károly: A magyar dráma a politikai elnyomatás időszakában. Uránia. 1917. évf. – Pintér Jenő: a Karátsonyi-jutalom 1858–1918. Akadémiai Értesítő. 1918. évf. – Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyarországon. 1849–1865. Három kötet. Budapest, 1922–1932. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Bitay Árpád: Czakó Zsigmond pályájához. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1924. évf. – Borbély István: A magyar irodalom története. II. köt. Kolozsvár, 1925. – Galamb Sándor: A magyar operett első évtizedei. Budapesti Szemle. 1926. évf. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Diószeghy András: Rotaresti Dobsa Lajos. Makó, 1927. – Lahmann György: Mária királynő alakja a magyar irodalomban. Pécs, 1927. – Szerb Antal: A magyar újromantikus dráma. Budapest, 1927. – Lukinich Imre: Teleki László életéhez. Budapesti Szemle. 1928. évf. – Papp Zoltán: Fessler Ignác Aurél és a magyar romantikusok. Pécs, 1928. – Berzeviczy Albert: Teleki László katasztrófája. Budapesti Szemle. 1929. évf. – Dömötör Sándor: A betyárromantika. Ethnographia. 1930. évf. – Luxemburger Irén: Obernyik Károly élete és munkái. Budapest, 1930. – Romhányi Gyula: A magyar politikai vígjáték fejlődése. Irodalomtörténeti Közlemények, 1930. évf. – Szép Ernő: Magyar drámák a bécsi színpadokon. Budapest, 1930. – Tóth Dénes: A magyar népszínmű zenei kialakulása. Budapest, 1930. – Kozma Magdolna: A magyar történeti vígjáték. Budapest, 1931. – Péntek Irma: A történeti vígjáték a magyar irodalomban. Karcag, 1931. – Rédey Tivadar: Teleki Kegyence a színpadon. Napkelet. 1931. évf. – Staud Géza: Az orientalizmus a magyar romantikában. Budapest, 1931. – Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932. – Skala István: Gróf Széchenyi István és a magyar romanticizmus. Budapest, 1932. – Szász Károly: Teleki Kegyence. Budapesti Szemle. 1932. évf. – Elek Oszkár: Shakespeare a magyar irodalmi köztudatban. Irodalomtörténet. 1933. évf. – Erdélyi László: Hugo Károly élete és művei. Szeged, 1933. – Gombos Andor: A magyar népszínmű története. Mezőkövesd, 1933.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages