SZIGLIGETI EDE.
SZIGLIGETI EDE.
A NEMZETI SZÍNHÁZ megnyitása kedvezően hatott a magyar drámairodalom fejlődésére, de egyben szakadást is idézett elő az irodalmi és színpadi dráma között. A művészibb törekvésű írók keveset törődtek darabjaik színszerűségével, a színházi közönség kegyeit kereső szerzők elhanyagolták a költői kidolgozást. Az unalmas könyvdrámák mellett egyre sűrűbben tűntek fel a színházi fércművek. Csak kevesen tudták összeegyeztetni a művészet követelményeit a színházi közönség igényeivel; s ha már választani kellett, a legtöbb író a színi hatás mellett döntött. A színi hatás keresésében SZIGLIGETI EDE járt elől. Senki sem értette nála jobban, hogyan kell uralkodni a magyar színpadon és a magyar közönségen.
Száznál több eredeti színdarabot írt: történeti és társadalmi szomorújátékokat, történeti és társadalmi vígjátékokat, népszínműveket és látványos darabokat. Drámaírói pályája negyven évre terjed. Évtizedekig ő volt a legnépszerűbb és legtermékenyebb magyar színpadi szerző; volt olyan év, amikor hat új darabját játszották a Nemzeti Színházban.
Első színrekerült drámai kísérletét, a Megjátszott cselek című társadalmi szomorújátékot, 1835 tavaszán adták elő a budai színészek. Ebben a rémdrámában, egy várúr és egy szegény leány ijesztő történetében, megvan a romantikus drámák minden tetszetős fogása: a gyilkosság, öngyilkosság, megőrülés, tetszhalál, szerelemféltés, bosszú, családi titok, mérgezési kísérlet, kriptajelenet, szellemek szerepeltetése. – A beköszöntő darab nem aratott sikert, annál jobban tetszett a Dienes vagy a királyi ebéd (1836), ez már nyomtatásban is megjelent. Meséje a tatárjárás korából való. Hősét, Dienest, a gonosz magyar nádort, IV. Béla király megvakíttatja. Borzalmas történet, a nézők idegeinek megrázkódtatására készült, a művészethez semmi köze.
Szigligeti Ede szomorújátékai eleinte tele voltak romantikus túlzásokkal, rémes tettekkel, szertelen alakokkal; később ízlése tisztult, emberismerete nagyobb lett, történeti felfogása mélyült. Grittiben (1845) már szembetűnő a mélyebb jellemzésre való törekvés; Mátyás fiában (1847) jó a kompozíció; II. Rákóczi Ferenc fogsága (1848) bővelkedik hatásos jelenetekben; Béldi Pál (1857) néhány részlete a jeles tragédia hatását kelti.
Magyar tárgyú történeti drámái között A trónkereső (1868) a legsikerültebb. Hőse, Borics halicsi fejedelem, azt hiszi magáról, hogy ő Kálmán magyar király fia, ezért el akarja venni a koronát Kálmán utódától, Vak Béla királytól. Meg van győződve trónkövetelése jogosságáról, minden eszközt megragad terveinek keresztülvitelére. Hadat vezet Magyarország ellen, titkos párthíveket gyüjt az országban, szövetkezik a magyarok régi ellenségeivel, a kunokkal. Küzdelme hiábavaló. Mikor már úgy látja, hogy a kunok élén bevonulhat Magyarországba, megjelenik táborában neje, Judit; a szerelmében mellőzött asszony, bebizonyítja férje előtt, hogy igazságtalanul követeli a trónt, mert nem fia Kálmán királynak. A boldogtalan hős megtörve hallja a hírt, megátkozza feleségét, összetűz a kun vezérekkel, ezek halálra vagdalják. – A hatásosan jelenetezett szomorújátékban a tragikus eszme igen jó, de a végső hatás nem zavartalan, mert a hős mint ember bűntelen, mint trónkövetelő anyja vétkéért szenved. Jó férj, boldog apa, nemeslelkű fejedelem; az a meggyőződése viszi romlásba, hogy joga van a magyar trónhoz; egyre süllyed, mind jobban elvakul, végre felesége egészen tönkreteszi. A szerző elevenen megírt jeleneteket szerkeszt, szembeötlően nem vét a jellemzés szabályai ellen, gondja van a dikció drámaiságára, de azért munkája mégsem teszi a nagy tragédia hatását. Mint általában valamennyi darabjában, itt sem emelkedik költői magaslatokba. Józanul írt itt is, az érzelem elragadó heve és a nyelv zenéje nélkül.
Valami elemezhetetlen prózaiság lappang Szigligeti Ede sorai mögött. Könnyedén versel, értelmesen, unalmasság nélkül, de párbeszédeinek fajsúlya csekély. Mélyebb gondolatok nem termékenyítik meg az olvasó lelkét, magasabbrendű költészet nincs darabjaiban. A színpadon többé-kevésbbé jól szórakoztat, de hatása csak múló benyomás. Áll ez valamennyi tragédiájára. Egyesek dícsérik a Világ urát (1856), ennek hőse Nagy Konstantin bizánci császár; mások a Streuenseét (1871), a híres dán orvos népboldogító törekvéseinek és bukásának drámai rajzát. Akad bennük számos igazán sikerült részlet, de egészben véve nem mondhatók maradandó értékű alkotásoknak.
Társadalmi drámái közül A fény árnyaiban (1865) van erősebb lendület, de a lélekrajz hibái ebből a szomorújátékból sem hiányoznak. Egy előkelő magyar úr nőül vesz egy fényűző párisi asszonyt, esztelen költekezésüket nyomon követi vagyoni romlásuk, végre mindketten halállal lakolnak vétkeikért. Az író a szenvedélyek harcát ügyes jelenetezéssel mutatja be, a francia drámai iskola fogásait változatosan alkalmazza.
A Kisfaludy Károly halálát követő félszázadban Szigligeti Ede volt a legkiválóbb vígjátékírói tehetség. Mindjárt pályája elején megírta Rózsáját (1840), az első nagyobb hatású magyar történeti vígjátékot; ennek a darabnak irodalmi és színpadi sikere meglepetésszámba ment. Rózsa, a gazdag özvegy, meg akarja szégyeníteni Bábelt, a szemtelen idegen lovagot, ezért ügyes fogással szembeállítja szerelmesével, Országgal; annak ígéri kezét, aki győz a harcjátékban. Bábel ráveszi Toldi Miklóst, vívjon meg helyette álöltözetben; Toldi vállalja a bajvívást, de mikor győz, leveszi sisakját és követeli az özvegy kezét. Pajkos huzavona keletkezik, végül Toldi eláll szándékától, Rózsa Ország neje lesz, Bábel megszégyenül. – Ez a darab szembetűnően mutatja, mennyire nincs Szigligeti Edének teremtő fantáziája. Azok közé az írók közé tartozik, akik rengeteget összeolvasnak, a hatásos jeleneteket és sikerültebb alakokat mintegy öntudatlanul elraktározzák emlékezetükben s ha belefognak egy-egy újabb munkájuk kidolgozásába, akaratlanul is felhasználják régibb olvasmányaik anyagát. Szigligeti Ede fantáziája összerakó; régi dolgokból ügyes változtatással újakat állít egybe. A Rózsa forrása is megtalálható Holbein bécsi színész egyik népszerű darabjában, a Kronsteini Harcjátékban. A magyar szerző meséje és alakjai erre a romantikus német lovagjátékra vezethetők vissza; Toldi jellemzéséhez Kisfaludy Károlynak és Vörösmarty Mihálynak Toldiról szóló költeményeiből vett át néhány vonást; Bábel szerepeltetésében erősen hatott rá Shakespeare Falstaff alakjával; párbeszédeiből a Windsori Víg Nők hangja csendül elő.
Liliomfijában (1849) a színpadi technika és a helyzetkomikum mesterének mutatkozott. Hőse, Szilvai Gyula, fölveszi a Liliomfi nevet, beáll színésznek, bohó kalandokba sodródik, de színészkedése nem tart sokáig, mert beleszeret nagybátyjának, az öreg Szilvai professzornak, gyámleányába, Mariskába. A szerelmesek szökésről ábrándoznak, mulatságos félreértések követik egymást, végre kiderül, hogy mind a hárman egy akaraton vannak; az öreg Szilvai maga is örvend, hogy a fiatalok megszerették egymást. – A véletlennek ebben a darabban nagy a szerepe, de azért a mese erőltetés nélkül bonyolódik. A szerző eleven vonásokkal állítja elénk alakjait: a színésznek induló, csapongó jókedvű, könnyelmű ifjút; társát, a koplaló vidéki ripacsot; a pedáns professzort, a szerelmes leányt, a férjért epedő aggszűzet, a kisvárosi kocsmárost és a fővárosi fogadóst. Csupa derű a bohózat minden felvonása, a nevettető helyzetek gyorsan peregnek egymás után.
Szigligeti Ede mint vígjátékíró jól fejlődött, utóbb már a bohózatos elemek túlzásai nélkül is le tudta kötni közönségét. – A Házassági három parancs (1850) családi történetének tanulsága az, hogy a féltékenység sohasem vezet jóra, a szoros barátkozás magában rejti a gyanakodás csiráit, a házasság előtti szerelmi históriák felkutatása pedig egyenesen veszedelmes. – A mamában (1857) egy házaspár összezördülése kapcsán az anyós-kérdésen mulathatunk. – A nőuralom (1862) intő lecke a nőknek, hogy ne hatalmaskodjanak férjeiken, mert kellemetlen helyzetbe kerülhetnek. – Ezekből az optimista színdarabokból nem annyira a magyar élet megfigyelése, mint inkább a francia és német polgári vígjátékok világa tűnik elénk. A szerző a művelt magyar középosztályt óhajtja bemutatni, de vígjátékai csak halványan tükrözik az akkori földbirtokos- és hivatalnokosztály társadalmi képét.
Legsikerültebb vígjátéka: a Fenn az ernyő nincsen kas. (1858.) Ez is a családi élet apró bajait mutatja be. Donátfiné, az uralkodni vágyó feleség és anya, férjhez akarja adni két leányát, nagyravágyásában előkelő vőkről ábrándozik, urát költekező életmódra kényszeríti, de a szezon végén mégis kis híja, hogy fel nem sül, mert a báró, akit vejének óhajt, kiábrándul a neki szánt leányból és nőül veszi a másik leányt. – Az érvelésben győzhetetlen asszonyt, a gyámoltalan férjet, a két leányt és udvarlóikat ügyesen jellemzi az író. Még nyelve is választékosabb a szokottnál. Meséjét természetesen fejleszti, a jellemek és helyzetek komikumát egyaránt kiaknázza.
Vígjátékaiban a komikai lelemény gazdagságát, a jelenetezés ügyességét, a párbeszédek frisseségét joggal dícsérhetni. Komikuma rendesen a helyzetekből bontakozik ki, az egyéniség átütő erejét többnyire a csel pótolja, de olykor a jellem-komikum is hatásosan lép elő jeleneteiből. Ahol tréfálkozása felületesebb, ott sem sérti a jó ízlést; sikamlós helyzetek nincsenek munkáiban, kétértelmű célzásoktól óvakodik. A családi élet tragikomikus eseményei, a szerelmi akadályok leküzdése, apróbb emberi gyöngeségek megjelenítései: ezek a témái. Mindenütt eleven, de mélyebb hatást nem kelt. Szürke alakjai vidáman mozognak, azután nagyobbára nyom nélkül tűnnek el az olvasók emlékezetéből. A színházlátogató közönség természetesen jobban emlékezik egy-egy hősére vagy helyzetére, mert a kiváló színész játéka mindig emeli a darabot. Merészebb problémák fölvetésétől, társadalmi félszegségek bírálatától, mélyebb lelki elemzésektől tartózkodik; személyei a nemesi és polgári középosztály tagjai: földbirtokosok, tisztviselők, jómódú családapák, házasuló fiatalemberek.
A magyar népszínmű fejlődése sokat köszön munkásságának. Már az ő fellépése előtt játszottak a hazai színpadokon népies drámákat; Gaal József Peleskei Nótáriusa népies magyar alakjainak köszönhette sikerét; elevenen kidolgozott népies jelenetek voltak Kisfaludy Károly Pártütőiben és Jakab István Falusi Lakodalmában is. Szigligeti Ede első nagy sikere 1843-ban köszöntött be: a Nemzeti Színházban ekkor mutatták be Szökött katonáját. A népies színműben a városi és falusi emberek vegyesen szerepelnek, a népies elemet erősen nyomja az érzelmes úri romantika. A faluban katonafogdosás van, besorozzák Gergelyt is, a derék kovácsot. Gergely szerelmes Julcsába, a leány miatt megszökik a katonaságtól; elfogják, halálra ítélik. Agyon is lőnék, ha ki nem derülne egy rejtve őrzött családi titok: a szökött katona természetes fia a kivégzést elrendelő ezredesnek. Az ezredest egykori kedvese, Monti grófné, felvilágosítja a helyzetről; Gergely kegyelmet kap, de mielőtt származása titkát megtudná, ismét elszökik. Éppen akkor kerül Pestre, amikor nevelőanyja férjhez akarja erőltetni Julcsát dédelgetett fiához, az uraskodó szabólegényhez. A csomót Gergely igazi szüleinek megérkezése oldja meg: atyja, az előkelő katonatiszt, már nőül vette az özvegyen maradt Monti grófnét, most nyiltan fiává fogadja az üldözött ifjút, Julcsa Gergely felesége lesz. – Ez a naiv darab rendkívül tetszett a színházlátogató közönségnek. Néhány mellékalakja kitűnő figura, különösen Lajos, az úrhatnám szabólegény és Gémesi, az intrikus falusi jegyző. Népszínműi hangulatot voltaképen csak az első felvonásban találunk; már itt is feltűnik, milyen különböző elemekből szerkesztette össze darabját a szerző. Munkája igen eleven összeszövése számos olyan motívumnak, amelyet az akkori magyar és külföldi szerzők széltében használtak; a gyorsan pergő jelenetek során föllépnek azok a tipikus alakok, akiknek másai már évtizedek óta tapsra indították a színházlátogató közönséget. A szerelme miatt hazaszökő katona, a külföldieskedő uracs és a szenvedélyes kártyajátékos típusa sokszor szerepel a német polgári drámában s ennek nyomán a régibb magyar darabokban. A francia romantikus áramlat hatása Viktor Hugo és az idősebb Dumas néhány hatásos motívumának átvételében jelentkezik. Sem a mesében, sem az alakokban nincsen újság, csak a csoportosítás mondható újnak. Az író tudja, mit óhajt a közönség; rokonszenvessé teszi az üldözötteket, visszataszítóvá és nevetségessé a rossz embereket; bemutatja a katonafogdosás aljasságát, hódol a kor demokrata szellemének.
A társadalmi liberalizmus korszerű szelleme egyik népszínművéből sem hiányzik. A Két pisztolyban (1844) fellépteti Sobri Jóskát, a bakonyi haramiát, bemutatja az elhanyagolt vármegyei tömlöc lakóit, humoros képet rajzol a zsiványokról és rabokról. Egyes jelenetei nem közönséges megfigyelő erőre vallanak, de betyár-romantikája csak divatos betét, tulajdonképeni meséje úgy hat, mint egy ponyvaregény dramatizálása. – A tiszta népszínmű felé a Csikóssal (1847) tett jelentősebb lépést, bár ebben a munkájában is vegyesen lépnek fel az urak és parasztok s a bűnügyi história ebből sem marad el. Rózsiba, a szép jobbágyleányba, szerelmes Andris, a csikós, de a csikósnak vetélytársa is van, Asztolf úrfi, a fiatal földesúr. Asztolfot egyik unokabátyja, az örökségre vágyó Bence, szeretné eltenni láb alól; fel is ingerli a csikóst az úrfi ellen, de mikor Andris visszariad a gyilkosságtól, ő maga öli meg Asztolfot. A gyanú Rózsi atyjára irányul. Nagynehezen kiderül az öreg ember ártatlansága, Bence bűne kitudódik, Andris feleségül veszi Rózsit. Az író jól utánozta az egyszerű szántó-vető emberek beszédét, parasztjait rokonszenves színben mutatta be, a tragikus és komikus elemeket ügyesen vegyítette. Jobbágyvédelme beleillett a negyvennyolcas idők demokrata hangulatába. A régibb magyar daraboknak nevetséget keltő népies alakjaival össze sem lehet hasonlítani az ő eszményített parasztlegényeit és parasztleányait. A parasztok romlatlanságát szembeállította az úriosztály romlottságával; a nép egyszerű gyermekeit idealizálta, még nyelvüket is stilizálta. Egyik-másik jelenete igazán hangulatos és költői. – Komoly megvilágításban vitte színpadra A cigányban (1853) a cigányokat is. Peti, a cigánylegény, magyar leányt szeret; Gyuri, a parasztlegény, Peti húgát szereti; a darab végén boldog pár lesz mind a kettő, de közbül sok félreértés, csalódás, rágalom, szenvedés, bánat éri a szerelmeseket. A hihetetlen szentimentális-romantikus história tetszett a közönségnek. A népies jelmezek, falusi szokások, tánc, zene, ének eltakarták a nézők előtt a mese és lélekrajz szakadékait. – A lelencet (1863) nagy becsvággyal dolgozta ki. Hősét, a falusi rektor elcsábított leányát, kétségbeejtő helyzetben mutatja be; mikor a szegény leány már biztonságba helyezi gyermekét és senki sem tud multjáról, nővére becsületének védelmére kénytelen vallomást tenni környezetének; őt magát gyermekgyilkosság kísérletével vádolják s ekkor az lesz az ítélőbírája, aki évekkel azelőtt elcsábította és romlásba döntötte; a leány ártatlansága kiderül, egy régi tisztelője megkéri a kezét, a bíró is megszabadul lelkiismeretének furdalásaitól. Mellőzve a véletlen meglepetéseket, bonyolódott bűnügyi hátteret, hihetetlenül jólelkű embereket, ki kell emelni ennek a darabnak drámai jelenetekben való gazdagságát és néhány jól ábrázolt, igazán élő alakját. A szerző mély részvétet tud kelteni az elcsábított nő iránt, érzékenyen rátapint a polgári társadalom erkölcseire. Dal, zene, tánc nincs ebben a népszínművében. Inkább polgári színjáték ez, visszhangja a francia társadalmi drámáknak, előhírnöke Csiky Gergely színműveinek.
Szigligeti Ede huszonhárom népszínművet írt, de ezek között kevés az irodalmi szempontból is figyelmet érdemlő darab. Nem sokat törődött azzal, hogy elmélyítse az új műfajt, a hatáskeresésnek egészen alája rendelte a művészi szempontokat. Még dalbetéteit is többnyire csak ötletszerűen szedegette össze; hol igazi népdalt használt, hol egy-egy mesterkélt műdalszöveghez készíttetett dallamokat valamelyik korabeli zeneszerzővel. Elve volt, hogy nem szerepeltet népszínműveiben kizárólag népies alakokat, mert a természet korlátolt értelmiségű emberei egymagukban hamar unalmasakká lesznek, de ha műveltebb jellemekkel vegyítik őket, akkor az egyhangúság veszedelme nélkül vihetők színpadra.
Sikerültebb népszínműveivel beírta nevét a magyar irodalom történetébe, kialakította az új műfajt, a népies darabokból valóságos példatárat adott drámaíró-kortársainak. A magyar népszínmű története az ő munkásságával kezdődik, a régibb próbálkozásokat ő fejlesztette tovább szerencsés találékonysággal igazi eredményekké.
Szigligeti Ede munkáinak nincs teljes kiadása, színdarabjainak egy része ma is kéziratban hever. Kéziratait az örökösök eladták a Franklin-Társulatnak, innen a Magyar Nemzeti Múzeumba került a hagyaték. A legtermékenyebb magyar színpadi szerző 44 történeti szomorújátékot, 7 társadalmi szomorújátékot, 6 történeti vígjátékot, 19 társadalmi vígjátékot, 29 népszínművet és énekes játékot, összesen 105 eredeti színdarabot írt. Ezeknek csak fele jelent meg nyomtatásban.
Történeti szomorújátékai. – Frangepán Erzsébet. 1835. – Dienes vagy a királyi ebéd. 1836. – Gyászvitézek. 1838. – Vazul. 1838. – Pókaiak. 1838. – Aba. 1838. – Romilda. 1839. – Micbán családja. 1840. – Cillei Fridrik. 1840. – Ál-Endre. 1841. – Korona és kard. 1841. – Dávid. 1841. – Trubadur. 1841. – Gerő. 1844. – Gritti. 1845. – Zách unokái. 1846. – Mátyás fia. 1847. – Renegát. 1848. – II. Rákóczi Ferenc fogsága. 1848. – Vid. 1850. – Egri nő. 1851. – Andronik. 1851. – III. Béla. 1852. – IV. István. 1852. – Diocletian. 1855. – Világ ura. 1856. – Béldi Pál. 1857. – Mátyás király lesz. 1858. – Zsigmond fogsága. 1859. – Álmos. 1859. – A titkos iratok. 1860. – Tinódi. 1861. – A trónvesztett. 1861. – Laczkfi Imre. 1862. – A bujdosó kuruc. 1863. – Nadányi. 1864. – Szerencsés Imre. 1867. – Az üldözött honvéd. 1867. – A trónkereső. 1867. – IV. Béla. 1870. – Török János. 1870. – Struensee. 1871. – Valeria. 1873. – Perényiné. 1876.
Társadalmi szomorújátékai. – Megjátszott cselek. 1835. – Egy színésznő. 1847. – Arckép. 1852. – Az adósok börtöne. 1860. – A szerencse kereke. 1864. – A fény árnyai. 1865. – A halottak emléke. 1867.
Történeti vígjátékai. – Rózsa. 1840. – Kinizsi. 1842. – Trücskök és prücskök. 1857. – Egy nagyratermett férfiú. 1864. – A bajusz. 1868. – Az udvari bolond. 1871.
Társadalmi vígjátékai. – Április bolondja. 1836. – Vándorszínészek. 1845. – Paszkvill. 1846. – Liliomfi. 1849. – Házassági három parancs. 1850. – Lári-fári. 1853. – Castor és Pollux. 1854. – Veszedelmes jó barát. 1855. – Nevelő kerestetik. 1856. – A mama. 1856. – Petronella. 1857. – Fenn az ernyő, nincsen kas. 1858. – A műszeretők. 1859. – A nőuralom, 1862. – Az eladó leányok. 1863. – A próbakő. 1866. – Kedv és hivatás. 1869. – Ne fújd, ami nem éget. 1870. – Új világ. 1874.
Népszínművei és énekes játékai. – Lidércek. 1834. – Rontó Pál. 1839. – Nagyidai cigányok. 1842. – Szökött katona. 1843. – Két pisztoly. 1844. – Zsidó. 1844. – Debreceni rüpők. 1845. – A rab. 1845. – Egy szekrény rejtelmei. 1846. – Csikós. 1847. – Párbaj mint istenítélet. 1848. – Fidibusz, 1850. – Aggteleki barlang. 1851. – Nagyapó. 1851. – A cigány. 1853. – Árgyil és Tündér Ilona. 1853. – Pünkösdi királyné. 1855. – Csokonai szerelme. 1855. – Dalos Pista. 1855. – Pál fordulása. 1856. – Tízezer forint. 1856. – Obsitos huszár. 1857. – A molnárleány. 1861. – Istenhegyi székely leány. 1862. – A lelenc. 1863. – A strike. 1871. – Az amerikai. 1871. – A háromszéki leányok. 1874. – Kényes Bertók. 1877.
Egyéb színpadi munkái. – Maradt még 2 előjátéka, 3 drámai átdolgozása, 3 operaszövege; számos színművet fordított németből, franciából, angolból.
Toldy Ferenc szerint Szigligeti Ede olyan munkásságot fejtett ki, amely, ha költészetünkben nem is, de színügyünk történetében elmúlhatatlannak mutatja érdemét. Mivel erősen hitte, hogy a magyar színügyet csak az eredeti drámairodalom alapíthatja meg s mert többet várt az élvezhető soktól, mint a kevés jótól, az égető szükség kielégítése végett a színügy hasznát elébe tette saját dicsőségének. Színdarabjai közül leginkább vígjátékai emelkednek ki, ezek tiszta műélvezetet nyujtanak; népszínműveinek hatását nagyrészt külsőségekre alapította; szomorújátékai közül egyik sem elégítheti ki minden részben az értelmes műbírálót. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868.) – Gyulai Pál szerint Szigligeti Ede hozta meg a magyar drámának és színháznak, amire legnagyobb szükség volt: a színpadi tudást és leleményt, a technikai készséget és cselekvényt. Elődeitől és kortársaitól éppen a leleményes cselekvény és a drámai forma iránt tanusított erős érzéke különbözteti meg. Ebben van ereje és gyöngesége. Inkább az események fordulatai érdekelték, mint a szenvedély fejlődése. Elleste a színi hatás titkait, kitapogatta a közönség hajlamát, tanulmányozta a színészek tehetségét. Messze kimagasló színdarabjai nincsenek, de összes munkái korszakot alkotnak drámairodalmunkban. Nemcsak közönséget teremtett, hanem egész drámai iskolát is. Táplálta a nemzeti érzést, óvakodott az erkölcsiség megsértésétől, kivívta a nálunk annyira elhanyagolt cselekvény jogait, magasabb fokra emelte a magyar dráma technikáját, jellemrajzának és korrajzának is megvan a maga érdeme. (Emlékbeszédek. Budapest, 1879.) – Beöthy Zsolt szerint Szigligeti Ede főereje mindvégig a cselekvényben volt; ez gazdag, ügyes, fordulatos, jól elrendezett. A jellemrajz és a költői előadás a nagy technikai készségű szerzőnek sokkal gyengébb oldala, mint a cselekvény; a jellemrajzban sokszor ingadozó és felületes, az előadásban színtelen és prózai. Általában a számító józanság foglalja el nála a költői ihlet helyét. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Bayer József szerint Szigligeti, a drámaíró, inkább a színpadé, mint az irodalomé; jelentősége inkább a színpadi hatásokban, mint irodalmi értékében keresendő. «Darabjai legtöbbnyire teljességükben érnek valamit. Igazán kész drámák, de nincs egyetlen részletük, mely lebilincselne, nincs egyetlen alakjuk, mely örökre megmaradna lelkünkben, nincs egy oly helyzetük, mely igaz költőiségével hatna szívünkre». Mi az oka, hogy ez a mesekigondolásban annyira gazdag író nem tudott igazán művészi alkotást teremteni? «A kedély melegségének hiánya az egyik, mert ez az éltető eleme minden nagy alkotásnak; a költészet erejének csekély volta a másik, mert annak helyét nem pótolják az ügyesen alkalmazott szavak. Hasztalanul keressük nála a pátosz megragadó hatalmát, a költői képzelő erő dús képeit, eszményi alkotásait; hasztalan a teremtő művészt, aki életet lehel alakjaiba. Azokhoz a termékeny írókhoz tartozik, akik sohasem termelnek teljesen hasznavehetetlent, de soha mintaszerűen művészit sem». (A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897.) – Rákosi Jenő szerint Szigligeti tehetsége képzeletének kombináló erejében rejlett. «Minden történet jó volt neki s elméjében rögtön színpadi értéke és használhatósága szerint igazodott el. A fantasztikus világot kerülte. Nyelve pongyola, szinte lapos, színtelen, erő nélkül való. Alakjai, ha nem a történetből valók, a családi kör hősei vagy kicsinyes viszonyok köznapi lényei, mélyebb tartalom, filozófiai elem nélkül. De a költészet nem rejlik sem a tárgy, sem a hős szertelenségében, sem a nyelv költői színében csupán. Költészet van az emberek érzésében, egymáshoz való viszonyában, a helyzetekben, melyekbe sodródnak, cselekedeteikben, melyekkel küzdenek, céljaikban, melyeket követnek. Költői adomány nélkül lehetetlen kigondolni egy megható vagy megindító, érdeket keltő, érdeket fokozó és kibonyolításában megelégedést keltő történetet. Ilyen értelemben ritka költői adománya volt Szigligetinek. Ha a poéták fegyverzetéből egynek-másnak mégis híján maradt, ez nem csökkentette jobb műveinek a hatását, legföllebb nem takarta a gyengébb alkotások hibáit és mindenek felett megfosztja műveit könyvbeli becsüktől, mert a színpad illúziói nélkül mint irodalmi olvasmány nem állják meg a sarat. Elképzelni, megszólaltatni és valószínű, érdekfeszítő bonyodalmon végig vezetni valamely alakot: ez kiváló költői munka, ha nem történik is művészien kezelt nyelven. Ezt pedig Szigligeti igen sokszor megcselekedte». (Szigligeti és társai. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907.) – Vértesy Jenő szerint Szigligeti józan természet, tehetsége egyszerű, kissé száraz. Világos látása, felépítő ügyessége, mesemondó készsége ellen lehetetlen kifogást emelni, csak a költészet isteni szikrája hiányzik lelkéből. «A legtöbb író a sokat-írásban elkoptatja a tollát, modorossá válik; Szigligeti ellenkezően. Nagy könnyűséggel írt s írás közben tanult, a színpadon élt, minden maga és más darabjából levonta a tanulságot: fejlődött. Kétségtelenül sok volt benne a mesterember készségéből, de a mesterember is, amíg egyre-másra kovácsolja munkáit, fejlődik s ha egyre több időt szán munkája ékesítésére; a művesből művész lehet». (A magyar romantikus dráma. Budapest, 1913.) – Pályája, írja róla Szász Károly, szinte egyenes folytatása, emelkedő irányzattal, Kisfaludy Károlyénak; működése erős láncszem a magyar dráma történetében; közvetve vagy közvetlen minden későbbi színműírón megérzik munkásságának hatása. Szomorújátékainak túlnyomó részét a magyar történelem zivataros századaiból vette, kitűnő érzéke volt a tárgy megválasztása iránt, éles szemmel ismerte fel a drámaszerű vonásokat, remekül el tudta készíteni darabjai vázát; igaz, hogy a költői elképzelésben, a lélektani megokolásban, a szenvedély rajzában, a magával ragadó fenséget kívánó dikcióban képességei és eszközei felettébb fogyatékosak voltak. A vígjátékot Kisfaludy Károly után a fejlődő idők igényeinek megfelelő módon továbbvitte; legvígabb darabja, a Liliomfi, páratlanul friss leleményű, egészséges humorú, biztos kézzel szőtt bohózat. Népszínműveiben az új idők eszméi és hangulatai nyernek kifejezést; a Szökött Katonában a katonafogdosás brutális intézményét tette gyűlöletessé, a Csikósban az ősiség és jobbágyság tarthatatlanságát tüntette fel, a Két Pisztolyban a börtönrendszert vette jogos kritika alá; anélkül, hogy az iránydarabok rikító színeire és bántó moralizálására rászorult volna. (Szigligeti Ede munkáinak kiadása a Franklin-Társulat Magyar Klasszikusaiban. Budapest, 1928.)
Színdarabjai között a Trónkeresőt tartják legértékesebb alkotásának. – Ez a szomorújáték Gyulai Pál szerint évtizedek óta a legsikerültebb tragédia irodalmunkban. Tragikai alapja igen erős, bonyodalmát egymásraható szenvedélyek szövik és lélektani okok tartják össze, személyeiben sok a részvétre gerjesztő. Nemes szívek szenvedései egymást rontják meg, a viszonyok és szenvedélyek nemezisét a főhősben és környezetében egyaránt érezzük. A jellemrajz itt-ott jelentékenyen hibás. Legjobb Borics jelleme, de a tragikus nagyság belőle is hiányzik. Szigligeti ki tudja ugyan fejezni a szenvedély fordulatait, de nem erejét, hullámzásait, megdöbbentő fenségét. Hőseiben nincs elég lelki gazdagság, gondolati mélység, valódi pátosz. (Szigligeti és újabb színművei. Budapesti Szemle. 1873. évf. Újból: Dramaturgiai dolgozatok. II. köt. Budapest, 1908.) – Beöthy Zsolt is a Trónkeresőt tartja Szigligeti Ede legjobb tragédiájának, de megjegyzi, hogy a helyes tragikai eszme Borics halavány alakja miatt nem tör elég erővel elénk. Az ingadozó hős nem született hatalmasabb költői képzeletből, nincs benne fenség, bámulatot nem ébreszt, legfeljebb szánalmunkat kelti föl vergődéseivel. (A tragikum. Budapest, 1885. A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Bayer József szerint Szigligeti a Trónkeresővel érte el fejlődése tetőpontját, de ez a tetőpont is mutatja mennyire hiányzott tehetségéből a pátosz igazi hangja, a szenvedélyek összeütközéséből kifejlesztett tragikum költői megérzése. Borics nem maga idézi fel a sors haragját, az események tragikus véletlene kergeti bukásba. Az író ismert mechanizmusa, önkénykedő meseszövése külsőségekre alapít számos mozgató erőt, indítékot. (A magyar drámairodalom története. II. köt. Budapest, 1897.) – Más helyen azt írja Bayer József, hogy a Trónkeresőnél kiválóbb alkotást nem mutathat fel drámairodalmunk a Bánk Bán óta. Minden meg van benne Szigligeti jó tulajdonaiból, de szembeszökő az is, hogy hiányzik belőle az emberi szív mélységeibe látó erő s az emberi szenvedély hatalmát mozgató költői lélek. (Szigligeti Ede színművei. Sajtó alá rendezte Bayer József. I. köt. Budapest, 1902.)
SZIGLIGETI EDE, egy szerénysorsú ügyvéd fia, 1814. március 8-án született Nagyváradon. Iskoláit szülővárosában végezte, tizennyolc éves korában földmérőgyakornok lett egy biharmegyei mérnök mellett. Unta a rajzolást, számolást, utazgatást; titokban írói babérokról és színi sikerekről álmodozott; alig várta, hogy két gyakorlati évének letelte után Pestre mehessen. Szülei a mérnöki oklevél megszerzése végett küldték a fővárosba, de a húsz éves ifjú hamarosan szakított az atyai ház tervével. Mérnöki tanulmányait hamarosan abbahagyta, 1834 nyarán felcsapott színésznek. Atyja a maga becsületes nemesházának meggyalázását látta abban, hogy fia a budai komédiások közé keveredett, ezért megtiltotta neki családi neve viselését. Ekkor kényszerült az ifjú, addig Szathmáry József, új név választására. A budai színtársulatot ebben az időben Fáy András és Döbrentei Gábor irányították, mindketten pártfogásukba vették a jobb családból származó fiatal embert s könnyitettek pályakezdésének nehézségein. Eleinte havi tizenkét forint fizetést kapott, később fölemelték havidíját tizennégy forintra; ezért az összegért szerepelnie kellett mindennemű darabban, beleértve az operákat és baletteket is. Húsz éves korában, 1835-ben, előadták egy ötfelvonásos drámáját, ettől kezdve úgyszólván minden évben színre került néhány újabb darabja. Mikor 1837 augusztus 22-én megnyílt a pesti magyar színház, ő is átkerült Budáról Pestre. Hatvan váltóforint havi fizetéssel szerződtették. Mindvégig megmaradt a Nemzeti Színház szolgálatában; a kartáncosból és kardalnokból lassankint rendező, dramaturg, titkár, végül igazgató lett. A Magyar Tudományos Akadémia már 1840-ben megválasztotta tagjai közé, tagja volt a Kisfaludy-Társaságnak és Petőfi-Társaságnak is. Az akadémiai jutalmak egész sorát nyerte el pályamunkáival, századik színdarabját 1872-ben adták elő a Nemzeti Színházban. Munkakedvének a magyar színpadi irodalom sokat köszön, tehetségéért az írói körök megbecsülték, de sikerei miatt sok volt az ellensége is. Megvádolták azzal, hogy elfoglal minden helyet a többi drámaíró elől; szemére vetették, hogy pénzért dolgozik. A családfenntartás gondjai csakugyan erősen ránehezedtek az íróra; korán nősült, sok gyermeke volt; de azért sikereit nem szerencsés színházi helyzete és bámulatos szorgalma, hanem színműírói rátermettsége magyarázza. Versenyezni csak igen kevesen tudtak vele, ezek sem győzték kitartással, lassankint mindenki elmaradt mellőle. Termékenysége csak élete utolsó éveiben csökkent színigazgatói elfoglaltsága miatt. 1878. január 19-én halt meg Budapesten.
Adatok Szigligeti Ede életéhez:
1814. – Szigligeti Ede születésének éve. Március 8-án születik Nagyváradon katolikus nemesi családból. (Atyja: Szathmáry Elek ügyvéd; anyja: Kelemen Katalin. Vagyontalan szülei csak nagy bajjal tudják fenntartani népes családjukat)
1832. – Befejezi tanulmányait a nagyváradi akadémia filozófiai tanfolyamán. Szülei papnak szánják, ő orvos akar lenni, végül a mérnökségben egyeznek meg, ez olcsó pálya és nem tart hosszú ideig. (A Körös folyót szabályozó társaság mérnöke két évig magyarázza neki a térképkészítés titkait és hordoztatja vele a földmérő láncot. A térképek és számadatok mellől gyakran hazaoson: szépirodalmi munkákat olvas, prózát és verset ír, színdarabokat szerkeszt.)
1834. – A pesti mérnöki tanfolyamon megkezdi tanulmányait, majd hirtelen elhatározással színész lesz Budán. (Visszaemlékezéseiben a következőket írja: «Atyám meghagyta, hogy tüstént menjek vissza mérnöknek vagy legyek akármi, csak színész ne: különben feljön Pestre és főbe lő; addig pedig ne merjem nevét használni; mert kitagad s rólam mit sem akar tudni. Fájt a kitagadás s némi szorongást éreztem, ha elgondoltam, hogy el vagyok hagyatva, nincs senkim és semmim, még nevem sincs; de önérzetet adott az a gondolat, hogy most már ura vagyok sorsomnak s nem függök senkitől. Döbrenteihez mentem s megkértem, hogy legyen szabad nevemet megváltoztatnom. Ő is nagyon természetesnek találta, hogy aki színész lesz, a családi nevét ne használja». Ekkor kapja Döbrenteitől a Szigligeti-nevet.)
1837. – Megnyílik az első állandó pesti magyar játékszín: a Nemzeti Színház. Szigligeti Ede nevét és írói tehetségét már jól ismerik Budáról. (Mint színész nem játszik főszerepeket. Kedvelt alakításai: a festő, a játékos, a gavallér, az uracs típusai.)
1840. – Huszonhat éves. Megválasztják a M. T. Akadémia tagjává. (Ebben az évben nyeri Rózsájával első irodalmi pályadíját. Pályája végéig még tizenhatszor, tüntetik ki jutalommal és kétszer ítélnek oda számára másodjutalmat az akadémiai és színházi pályázatokon.)
1843. – Első nagy sikere: a Szökött Katona. (Ebben az évben tízszer, a következő esztendőben harmincegyszer adják elő.)
1845. – A Kisfaludy-Társaság tagja lesz. (Székét a magyar dráma állapotáról szóló tanulmányával foglalja el.)
1849. – Liliomfi. (Valamennyi színdarabja közül ez állta ki legjobban az idők próbáját.)
1858. – Fenn az ernyő, nincsen kas. (Színműíró-versenytársai ez időtájt: Dobsa Lajos, Jókai Mór, Kövér Lajos, Szigeti József, Tóth Kálmán.)
1868. – A Trónkereső. (A színpadon nincs akkora sikere, mint számos jóval gyöngébb tragédiájának.)
1872. – Századik színdarabjának előadása a Nemzeti Színházban. A király a Ferenc József-renddel tünteti ki. (Századik színdarabja: a Struensee.)
1873. – Kinevezik a Nemzeti Színház igazgatójává. (Haláláig megmarad állásában. Voltaképpen már az 1850-es évektől kezdve ő irányítja a színház munkáját; ő a teljhatalmú titkár, rendező, művezető.)
1878. – Január 19-én, hatvannégy éves korában, meghal Budapesten. (Szülőházára még ebben az évben emléktáblát helyeznek, utóbb a nagyváradi színházat Szigligeti-színháznak nevezik el. Az író után népes család marad. Gyermekei jónevű színésznők; egyik leánya Kétly Károly egyetemi orvostanár felesége; fia, Szigligeti József színész, Pálmay Ilkát veszi nőül.)
1892. – Megalakul a nagyváradi Szigligeti-Társaság. (Célja az irodalom művelése és az író emlékének ápolása.)
1893. – Özvegyének halála. (Neje, Sperling Franciska, fiatalabb éveiben színésznő volt.)
1912. – Szobrának leleplezése Nagyváradon. (A Szigligeti-színház előtt felállított szobor Margó Ede alkotása.)
1914. – Születése százéves fordulójának megünneplése.(A Nemzeti Színházban Herczeg Ferenc prológusa után színre kerül: a Fenn az ernyő, nincsen kas.)
Kiadások. – Április bolondja. Vígjáték egy felvonásban. Budai Nemzeti Játékszíni Zsebkönyv 1836-ra. Buda, 1836. (Nyomtatásban megjelent munkái között ez a társadalmi vígjátéka az első.) – Dienes vagy a királyi ebéd. Szomorújáték öt felvonásban. Pest, 1838. (Az 1836-ból való történeti tragédia megjelenésekor Vörösmarty Mihály bírálatot írt a műről. A meseanyag gazdagságáról, ügyes bonyolításáról, meglepő fordulatairól elismeréssel szólt, de figyelmébe ajánlotta a szerzőnek, hogy nagyobb gondot fordítson a pszichológiára, mert a lelki állapotokat hibásan vagy hiányosan festi. Előadásának sincs költőisége. «Ez az ítélet talán igen szigorúnak látszik; de Szigligeti még pályája elején van, a legszebb kinézéssel egy gazdag jövendőre; igen sajnos volna tehát, ha e jövendőt szorgalmatlanság, balútra tévedés elhomályosítanák.» – Gyászvitézek. Dráma négy felvonásban. Pest, 1838. (Árpádkori történet. Meséje tele van hihetetlen véletlenekkel. Hősei a német lovagdrámák alakjaira emlékeztetnek.) – Szigligeti eredeti színművei. Pest, 1838. (Vazul: meséje Szent István király korából való. Pókaiak: a két Pókai-testvér története Bátori István uralkodása idején. Aba: a harmadik magyar király szomorú sorsa.) – Romilda. Szomorújáték három felvonásban, Pest, 1839. (Egy avar fejedelem tragikus históriája.) – Micbán családja. Dráma három felvonásban. Pest, 1840. (Mesés história II. Endre korából: Micbán neje húsz évi szenvedés után megtalálja hét iker fiát.) – Rózsa. Vígjáték három felvonásban. Buda, 1840. (A M. T. Akadémia száz aranyas jutalmával kitüntetett pályamű. Komédiaírói rátermettsége először ebben a vígjátékban nyilvánult meg, első akadémiai pályadíját is ezzel a darabjával nyerte.) – Cillei Fridrik. Dráma három felvonásban. Buda. 1841. (A szerző egyik régibb tragédiájának, a Frangepán Erzsébetnek, átdolgozása.) – Ál-Endre. Pest, 1841. (Egy árpádkori kalandor küzdelme a magyar koronáért III. Endre király korában.) – Korona és kard. Szomorújáték öt felvonásban. Pest, 1842. (I. Endre király és Béla herceg testvérharca.) – Kinizsi. Vígjáték három felvonásban. Buda, 1844. (Ebben a történeti vígjátékban sincs elfogadható korrajz, amint nem volt a Rózsában sem.) – Szökött katona. Színmű népdalokkal, tánccal három szakaszban. Pest, 1844. (Bartay Ede, a Nemzeti Színház igazgatója, 1843 januárjában ötven aranyat ígért «egy a magyar népéletből merített, minden aljasságtól ment, jó irányú látványos színműért, mely által a köznép is a színházba édesgettetvén, ízlése nemesbíttessék». A pályadíjat Ney Ferenc Kalandora nyerte meg, Szigligeti Ede Szökött Katonája második díjban részesült. Ney Ferenc darabja három előadás után letűnt a színpadról, Szigligeti Ede népszínműve tartós sikert aratott. 1843-tól 1867-ig 99-szer került színre a Nemzeti Színházban, azontúl is többször felújították.) – Két pisztoly. Színmű népdalokkal, tánccal három szakaszban. Pest, 1844. (Színpadi sikere megközelítette a Szökött Katonáét: 1844-től 1867-ig 79-szer játszották a Nemzeti Színházban. A szerző, Toldy Ferenc szerint, a népszínművel nemcsak új műfajt alapított, hanem «visszafoglalta a tért, melyet a német érzelgő dráma s különösen a bécsi bohózat elég sokáig bitorolt a magyar színpadon, a szavaló szíművet alárendeltségben tartó idegen operának is nemzeties és szerencsés vetélytársat adott s a színházi közönséget minden osztályból tetemesen nevelte.») – Zsidó. Színmű dalokkal négy felvonásban. Pest, 1844. (Fővárosi életkép annak igazolására, milyen károkat okozhat az uzsora, ha nincs jó hiteltörvény. Meséjében semmi valószínűség, a pesti élet rajza hamis, személyei olyanok, mintha negyedrangú külföldi darabokból volnának kölcsönözve. A szerző szereti a francia rémdrámák külvárosi romantikáját, szereplői között szívesen alkalmazza a szélhámosokat, rablókat, gyilkosokat.) – Vándorszínészek. Vígjáték három felvonásban. Buda, 1845. (Akadémiai jutalommal kitüntetett pályamű. A vidéki komédiások és tollforgatók haszonleső társaságát eleven iróniával mutatja be. «A színészi, színbírálói és színigazgatói fondorkodások drámai élettel teli képe perdül le előttünk, élénk, elmés és gúnyos célzatokban gazdag dialóggal füszerezve»: olvassuk Toldy Ferenc irodalomtörténetében. «Mint korrajz érdekesnek mondható, mint vígjáték Szigligeti leggyöngébb darabjai közé tartozik: írja drámatörténetében Bayer József.) – Gerő. Szomorújáték négy felvonásban. Buda, 1845. (Shakespeare hatását tükröző jambusos történeti dráma: a féltékeny férj és az igaztalanul megvádolt feleség tragédiája. Gerő országbíró, III. Endre király udvari embere, gyanakodásával halálba űzi hűséges nejét, Szerénát.) Szigligeti összes színművei. Hat füzet. Pest, 1846–1837. (Tartalma: Gritti, A rab, Egy szekrény rejtelme, Zách unokái, Paszkvill, Mátyás fia. A sorozat félben maradt: egyrészt azért, mert nem volt elég vásárló közönsége, másrészt a szerzői tulajdonjog megvédése végett. Nem volt sajtótörvény, a nyomtatásban megjelent színdarabok a vidéki színtársulatok és műkedvelő társaságok szabad zsákmányai voltak.) – Gritti. Szomorújáték öt felvonásban. Pest, 1846. (A hírhedt olasz kalandor bukása Erdélyben hatalma tetőpontján.) – A rab. Színmű dalokkal három felvonásban. (A Zsidóhoz hasonló típusú darab: van benne népies elem, de ennél fontosabb a nagyvárosi ponyvaromantika hangsúlyozása. Egy magyar ifjú Párisba kerül, nyomora és tapasztalatlansága miatt börtönbe jut; egyik rabtársa később, mikor már tisztes életű pesti ügyvéd és senki sem tud ifjúkori ballépéséről, embertelenül zsarolja.) – Egy szekrény rejtelmei. Színmű dalokkal három szakaszban. Pest, 1846. (Ez sem mutatja a főváros igazi életét, inkább csak idegen színművek visszhangja. A bonyodalom csomóját a pesti árvíz oldja meg.) – Zách unokái. Szomorújáték öt felvonásban: Pest, 1847. (Romantikus történeti dráma Nagy Lajos király korából.) – Paszkvill. Vígjáték három felvonásban. Pest, 1847. (A szerelmi cselvetések és családi ármánykodások jelenetei között feltűnik a bérenc hírlapíró személye is; Firkászi veszedelmes alakjában a Zerffi-típust állította pelengérre az író; a Nemzeti Színház előadásán Egressy Gábor a Honderű hírhedt zsoldosának maszkjában jelent meg.) Mátyás fia. Dráma őt felvonásban. Pest, 1847. (Korvin János tragédiája. A nagy király természetes fiát a magyar urak cserben hagyják, Korvin János a haza érdekében lemond a trónról, életét a török elleni küzdelemnek szenteli. Zerffi Gusztáv ezt a darabot használta fel arra, hogy bosszút álljon előbbi megleckéztetéséért: azzal a hazug váddal rontott a szerzőnek, hogy drámáját Jámbor Pál egyik kéziratos tragédiájából plagizálta.) – Csikós. Népszínmű három szakaszban népdalokkal, tánccal. Pest, 1848. (A darabnak nagy sikere volt: 1847-től 1867-ig 93-szor játszották a Nemzeti Színházban. Meséjének felépítésére és személyeinek rajzára Gaal József egyik alföldi életképén kívül hatott néhány külföldi színmű is. A darabban zajos hatással énekelt népdalok és műnépdalok; Azért, hogy kend kicsit ragyás; Azt a kerek pusztát járom én; Elszegődtem Hortobágyra bojtárnak; Ha látom a fergeteg elejét; Magasan repül a darú, szépen szól; Ördög bújjék komámasszony ködmönébe; Repülj, fecském, ablakára; Szabad a legénynek éjjel-nappal járni; Tisza partján van egy hajó kikötve; Végigmentem az ormódi temetőn.) – Béldi Pál. Szomorújáték öt felvonásban. Pest, 1863. (Akadémiai jutalmat nyert. Ennek a tragédiának adták ki először a Teleki-díjat. A száz aranyra Jókai Mór is pályázott Dózsa Györgyével, Dobsa Lajos V. Lászlójával, de az akadémiai koszorú Szigligetié lett. A tragédia jelentékeny hibája, hogy a szerző, a Teleki-alapítványra való tekintettel, szépítgette s ezzel ingadozóvá tette Teleki Mihály erdélyi kancellár alakját.) – A mama. Vígjáték három felvonásban. Pest, 1863. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. A Nemzeti Színházban 1857-től 1867-ig 24-szer játszották. Elevenen társalgó személyei közül az anyóst és a bizalmaskodó inast kedvelte legjobban a közönség.) – Fenn az ernyő, nincsen kas. Vígjáték három felvonásban. Pest, 1863. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. A Nemzeti Színházban 1858-tól 1867-ig 22-szer játszották. A rímes jambusokban írt darabot Beöthy Zsolt a legjobb magyar vígjátékok egyikének tartotta: a mű hangulata verőfényesen vidám, meséje természetes folyású, helyzetei keresetlenül mulattatók, jellemei tiszta körrajzúak. Szerinte az írónak egyik különös érdeme, hogy vígjátéka komikus motívumokban gazdag, nyelve élénk, fordulatos, választékos. Bayer József ítélete kevésbbé kedvező, de ő is elismeri, hogy a gondosan kidolgozott mű rászolgált az akadémiai jutalomra.) – A trónkereső. Szomorújáték öt felvonásban. Pest, 1868. (A M. T. Akadémia 1867. évi négyszáz aranyas Karátsonyi-jutalmával kitüntetett pályamű. A kritika jól fogadta, németre és franciára is lefordították. Meseanyagának forrásai: Fessler Aurél és Horváth Mihály történeti munkái.) – Perényiné. Költői elbeszélés. Pest, 1868. (Meséje a törökvilág korából. A verses elbeszélés a M. T. Akadémia Nádasdy-pályázatán dícséretet nyert.) – III. Richárd király. Pest, 1868. (Shakespeare-fordítás.) – Egmont. Pest, 1871. (Goethe-fordítás.) – Török János. Dráma öt felvonásban. Pest, 1871. (Történet a XVI. századból: a féltékenység tragédiája. Egyik személye Balassi Menyhárt.) – Az udvari bolond. Vígjáték három felvonásban. Pest, 1871. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. Hőse, Cseh Vencel, el akarja nyerni III. Endre király leányának kezét, de nevetséges helyzetbe kerül.) – Struensee. Tragédia öt felvonásban. Pest, 1871. (Mindössze háromszor játszották a Nemzeti Színházban. Hőse lelkesen küzd a dán nép boldogságáért, de környezete nem érti meg, a szabadelvű államférfi elbukik. A szerző Beer Mihálynak Struenseéről írt német tragédiáját is felhasználta históriai meseanyagának feldolgozásában.) – A strike. Népszínmű három szakaszban. Pest, 1872. (A Nemzeti Színház száz aranyas jutalmával kitüntetett pályamű. A szerző Balázs Sándorral közösen írta színdarabját. A pesti ipari munkásság bérmozgalmai az 1870-es évek elején gondolkodóba ejtették a politikusokat, a sztrájk-téma az írók számára izgató tárgyul kínálkozott, a két társszerző romantikus fantáziával ragadta meg a proletársors időszerű kérdését. Énekes színművüket sikerrel játszották a Nemzeti Színház deszkáin.) – Új világ. Vígjáték három felvonásban. Budapest, 1873. (Házassági történet a hivatalnokok világából. Legmulatságosabb alakja Brigitta, a vénkisasszony.) – Valeria. Tragédia öt felvonásban. Budapest, 1873. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. Meséje a bizánci történelemből.) – Az amerikai. Népszínmű három szakaszban. Budapest, 1874. (A Nemzeti Színház száz aranyas jutalmával kitüntetett pályamű. A szocializmus mellett ez időtájt kezd feltűnni az Amerika-téma is: a szerző kihasználta énekes darabjában a közönség érdeklődését.) – A dráma és válfajai. Budapest, 1874. (Szigligeti Ede mint drámabíráló és színi kritikus élesítéletű volt, az elmélet és gyakorlat kérdéseivel egyformán foglalkozott, a Pesti Naplóban és a Budapesti Közlönyben szívesen ismertette a Nemzeti Színház darabjait. Dramaturgiai elméletét a pályája végén közrebocsátott kötet lapjain tette közzé.) – II. Rákóczi Ferenc fogsága. Dráma öt felvonásban. Budapest, 1875. (Hatásos dramatizált életrajz. Először 1848-ban adták elő a Nemzeti Színházban, a Bach-korszak idején nem lehetett elővenni, 1861-től kezdve ismét sokszor játszották.) – Világ ura. Szomorújáték öt felvonásban. Budapest, 1875. (Nagy Konstantin életének azt a megdöbbentő korszakát mutatja be, Gibbon történeti munkája nyomán, amikor a császár kivégezteti fiát s a lelkiismeret kegyetlenül mardossa. Sem a bemutató előadás, sem a későbbi felújítás nem tetszett a közönségnek. Mikor a tragédiát a szerző halála után a Nemzeti Színház 1879-ben újra előadta, Péterfy Jenő az Egyetértésben bírálatot írt róla s ebben annak a felfogásának adott kifejezést, hogy Szigligeti a történeti drámában úgy viszonylik az igazi költőhöz, mint a díszletfestő a művészhez; meséjét utánozhatatlan könnyedséggel jelenetezi, de a személyek bemutatásában és a történeti háttér festésében a színház vásznára és lámpáira gondol. Bayer József később Shakespeare munkáinak és Teleki László Kegyencének hatására hívta fel a figyelmet. Vértesy Jenő magasztalással szólt a tragédiáról.) – A cigány. Népszínmű három felvonásban. Budapest, 1875. (A cigányromantikának ezt az érzelmes termékét 1853-tól 1867-ig 39-szer játszották a Nemzeti Színházban. Szinnyei József 1879-ben lefordította finn nyelvre, a fordítást elő is adták a finn főváros színpadán.) – A háromszéki leányok. Népszínmű három szakaszban. Budapest, 1875. (Jókai Mór novellájának dramatizálása.) – Perényiné. Dráma két részben. Budapest, 1876. (A törökvilág korából.) – Magyar színészek életrajzai. Budapest, 1878. (A magyar színészet-történet egyik értékes forrása. Színészi jellemképei mellett megemlíthetők a Kisfaludy-Társaságban Gaal Józsefről és Egressy Gáborról mondott emlékbeszédei is.) – A nőuralom. Vígjáték három felvonásban. Budapest, 1879. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. A Nemzeti Színházban 1862-től 1867-ig 16-szor játszották.) – Házassági három parancs. Vígjáték három felvonásban. Budapest, 1879. (A Nemzeti Színházban 1850-től 1867-ig 17-szer játszották. Mintája Kotzebue egyik vígjátéka volt: Die verbannte Amor.) – Dalos Pista. Énekes játék három szakaszban. Budapest, 1879. (A Nemzeti Színházban 1856-tól 1867-ig 18-szor játszották. Elég vegyes műfajú darab: a bohózat, operett és népszínmű összetétele tánccal egybekötve.) – A lelenc. Népies színmű négy felvonásban. Budapest, 1879. (A Nemzeti Színház száz aranyas jutalmával kitüntetett pályamű. A Nemzeti Színházban 1863-tól 1867-ig 13-szor játszották s később is sikerrel újították fel.) – A fény árnyai. Szomorújáték öt felvonásban. Budapest, 1879. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. A Nemzeti Színházban 1865-ben 5-ször játszották, a fővárosi újságok kisebbíteni igyekeztek a szerző tehetségét, ezért Gyulai Pál vitára kelt a hírlapi kritikusokkal. Nem halhatatlan mű ez, írta, de a szerző technikai virtuozitása megifjodott erővel nyilatkozik benne. «Ez újabb műve technikai tekintetben majd mindent felülmúl, amit valaha írt. A cselekvény fejlődése sehol sem nyugszik s a drámai elmélkedés mind rohamosabban tör a kifejlődésre».) – Liliomfi. Vígjáték három felvonásban. Budapest, 1894. (A szerző ezt a bohózatát a szabadságharc legválságosabb hónapjaiban írta s az önkényuralom legszomorúbb időszakában adatta elő a Nemzeti Színházban. 1849-től 1867-ig 40-szer játszották s később is állandóan zajos sikerrel vitték szinre. Gyulai Pál szerint ez a legjobb magyar bohózat; Beöthy Zsolt szerint a komikum terén ez a szerző legkiválóbb alkotása; Bayer József szerint a darab drámairodalmunk felül nem múlt ügyességű helyzetvígjátéka. A bohózat hatását mutatja, hogy Nestroy bécsi színész Umsonst című darabja úgyszólván teljesen egyezik a Liliomfival. Hogy Nestroy a magyar szerző plagizátora volt, arra Császár Elemér hívta fel a figyelmet. Nestroy annak idején, irodalmi eltulajdonítása fejében, kártérítést fizetett Szigligetinek.) – Szigligeti Ede színművei. Sajtó alá rendezte Bayer József. Két kötet. Budapest, 1902–1904. (Válogatott gyűjtemény a Franklin-Társulat Magyar Remekíróiban. Tartalma: Szökött katona, A lelenc, A fény árnyai, A trónkereső, Rózsa, Liliomfi, Házassági három parancs, A nőuralom.) – Gritti. Sajtó alá rendezte Morvay Győző. Budapest, 1913. (Kritikai kiadás az Olcsó Könyvtárban. Ez a vállalat, továbbá a Nemzeti Színház Könyvtára és a Fővárosi Színházak Műsora a már felsorolt Szigligeti-daraboknak több új kiadását hozta.) – Szigligeti levelei Toldy Ferenchez. Akadémiai Értesítő. 1914. évf. (Hellebrant Árpád szövegközlése.) – Szigligeti Ede munkái. Szász Károly bevezetésével. Budapest, 1928. (Válogatott gyűjtemény a Franklin-Társulat Magyar Klasszikusaiban. Tartalma: Trónkereső, Szökött Katona, Liliomfi.)
A kéziratban maradt Szigligeti-színművek sorozata. – Megjátszott cselek. 1834. (Társadalmi tragédia. Szigligeti Edének ez az első színrekerült darabja: 1835-ben játszották Budán. Előadásáért harminc forint tiszteletdíjat kapott a húsz éves szerző.) – Lidércek. 1834. (Énekes tündérjáték. Ez sem jelent meg nyomtatásban. Kéziratát, mint az előbbi tragédiáét is, a M. T. Akadémia őrizte meg.) – Frangepán Erzsébet. 1835. (Történeti tragédia. A színpadon megbukott. Későbbi átdolgozása: Cillei Fridrik. Buda, 1841.) – Rontó Pál. 1839. (Énekes bohózat Gvadányi József verses elbeszélése nyomán. Csak egyszer játszották a Nemzeti Színházban.) – Dávid. 1841. (Történeti tragédia: a Dienes átdolgozása.) – Trubadur. 1841. (Történeti tragédia. Kálmán király kora.) – Nagyidai cigányok, 1842. (Énekes bohózat.) – Debreceni rüpők, 1845. (Népszínmű.) – Egy színésznő. 1847. (Társadalmi tragédia.) – Renegát. 1848. (Történeti tragédia. A törökvilág kora.) – Párbaj mint istenítélet. 1848. (Népszínmű.) – Fidibusz. 1850. (Népszínmű.) – Vid. (Történeti tragédia. A pogány magyarok támadása a kereszténység ellen.) – Egri nő. 1851. (Történeti tragédia. A féltékeny férj és a hűséges feleség drámája.) – Andronik. 1851. (Történeti tragédia. Mánuel görög császár kora.) – Aggteleki barlang. 1851. (Népszínmű.) – Nagyapó. 1851. (Népszínmű.) – III. Béla. 1852. (Történeti tragédia.) – IV. István. 1852. (Történeti tragédia.) – Arckép. 1852. (Társadalmi tragédia. Mint több más darabja, ez is csak megírásának évében került néhányszor előadásra a Nemzeti Színház színpadán, azután nyom nélkül letűnt.) – Lári-fári. 1853. (Társadalmi vígjáték. Két előadás után levették a műsorról.) – Árgyil és Tündér Ilona. 1853. (Énekes tündérjáték. Az Árgirus-rege népies feldolgozása elég gyönge színpadi sikerrel.) – Castor és Pollux. 1854. (Társadalmi vígjáték. Megbukott, később felújították, ismét megbukott.) – Veszedelmes jó barát, 1855. (Társadalmi vígjáték. Bemutató estéjén annyira megbukott, hogy első előadását meg sem ismételték.) – Pünkösdi királyné. 1855. (Népszínmű.) – Csokonai szerelme. 1855. (Vidám énekes játék. Hamarosan lekerült a színpadról.) – Diocletian. 1855. (Történeti tragédia. A római császárság korából.) – Nevelő kerestetik. 1856. (Társadalmi vígjáték. A gyöngébb komikumú Szigligeti-kéziratok egyike.) – Pál fordulása. 1856. (Népszínmű.) – Tízezer forint, 1856. (Népszínmű.) – Obsitos huszár. 1857. (Népszínmű.) – Trücskök és prücskök. 1857. (Történeti vígjáték. Kora a XVIII. század vége.) – Petronella. 1857. (Társadalmi vígjáték. A Nemzeti Színház jutalmával kitüntetett pályamű. Többször felújították s nem sikertelenül.) – Mátyás király lesz. 1858. (Történeti drámahatásos jelenetekkel.) – Zsigmond fogsága. 1859. (Történeti dráma: A közönségnek nem tetszett.) – Álmos. 1859. (Történeti dráma a honfoglalás korából.) – A műszeretők. 1859. (Társadalmi vígjáték. Verses formája a szerző magasabb becsvágyára vall, de komikai ereje ezúttal cserbenhagyta, meseszövése és alakrajzolása hatástalan volt.) – A titkos iratok. 1860. (Történeti tragédia. A M. T. Akadémia Karátsonyi-jutalmával kitüntetett pályamű. Meséje Bátori Zsigmond erdélyi fejedelem korából. Színpadi kudarca elvette a szerző kedvét attól, hogy drámáját nyomtatásban is közrebocsássa.) – Az adósok börtöne. 1860. (Társadalmi tragédia. A közönség fagyos közönnyel fogadta.) – Tinódi. 1861. (Történeti tragédia. A színpadon elhangzott Tinódi-dallamok sem mentették meg a bukástól.) – A trónvesztett. 1861. (Történeti tragédia. A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. Hősei Salamon király és a hercegek.) – A molnárleány. 1861. (Népszínmű.) – Istenhegyi székely leány. 1862. (Népszínmű.) – Laczkfi Imre. 1862. (Történeti tragédia. A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű.) – Az eladó leányok. 1863. (Társadalmi vígjáték. Csak kétszer játszották.) – A bujdosó kuruc. 1863. (Történeti tragédia. Hazafias tárgya ellenére sem aratott sikert.) – Nadányi. 1864. (Történeti tragédia: a Laczkfi Imre átdolgozása.) – Egy nagyratermett férfiú. (Történeti vígjáték. A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. Zsigmond király kora.) – A szerencse kereke. 1864. (Társadalmi dráma. A közönségnek nem tetszett.) – A próbakő. 1866. (Társadalmi vígjáték. Ezt sem fogadták szívesen.) – Szerencsés Imre. 1867. (Történeti tragédia. II. Lajos király kincstartójának története.) – Az üldözött honvéd. 1867. (Történeti dráma. A szabadságharc eszményeinek dicsőítése a hatvanhetes kiegyezés hangulatának megsértése nélkül.) – A halottak emléke. 1867. (Társadalmi tragédia. Néhány előadás.) – A bajusz. 1868. (Történeti vígjáték. A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. Meséjének kora a XVIII. század.) – Kedv és hivatás. 1869. (Társadalmi vígjáték. A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. Az írói dicsőségre való meddő vágyakozás komikuma az elmaradhatatlan házassági befejezéssel.) – Ne fújd, ami nem éget. 1870. (Társadalmi vígjáték. Akadályok után boldog házasság, rég ismert alakok és helyzetek újabb megjelenésével.) – IV. Béla. 1870. (Történeti tragédia. A koronás király harca fiával.) – Kényes Bertók. 1877. (Népszínmű. Ez volt az utolsó színdarabja. Nem a Nemzeti Színházban játszották, hanem a Népszínházban. A zenés vígszínmű megbukott.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – Greguss Ágost tanulmányai. Két kötet. Pest, 1872. – Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve. V. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. – Szász Károly: Szigligeti Ede. Vasárnapi Ujság. 1878. évf. – Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Budapest, 1879. – Beöthy Zsolt: Színműírók és színészek. Budapest, 1882. – U. az: A tragikum. Budapest, 1885. – Prém József: Szigligeti Ede. Pozsony, 1885. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Cserhalmi Hecht Irén: A francia romanticizmus korszaka. A magyar drámairodalom történetéből. Budapest, 1893. – Szily Kálmán: Szigligeti önéletrajzához. Irodalomtörténeti Közlemények. 1893. évf. – Szabó Ernő: A történeti vígjáték a magyar irodalomban. Budapest, 1894. – Beöthy Zsolt: Színházi esték. Budapest, 1895. – Kecskeméti Ármin: A zsidó a magyar népköltészetben és színműirodalomban. Magyar Zsidó Szemle. 1896. évf. – Végh Artúr: Tanulmányok. Budapest, 1896. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. Két kötet. Budapest, 1897. – Dittrich Vilmos: A Nagyidai Cigányok. Budapest, 1898. – Vadnai Károly: Szigligeti arcképe előtt. Budapesti Szemle. 1898. évf. – Rakodczay Pál: Szigligeti Ede élete és költészete. Pozsony, 1901. – Láng József: A Szigligeti-Társaság tíz éve. Nagyvárad, 1902. – Seprődi János: A népszínmű és Szigligeti. Kolozsvári ref. gimnázium értesítője. 1902. – Péterfy Jenő összegyüjtött munkái. III. köt. Budapest, 1903. – Kétly Károlyné: Szigligeti emléke. Új Idők. 1904. évf. – Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái. Két kötet. Budapest, 1904–1905. – Rákosi Jenő: Szigligeti és társai. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Salamon Ferenc: Dramaturgiai dolgozatok. Két kötet. Budapest, 1907. – Vértesy Jenő: Szigligeti. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1907. évf. – Bayer József: A Liliomfi eredetiségének kérdéséhez. U. o. 1908. évf. – Császár Elemér: A német Liliomfi. U. o. 1908. évf. – Weber Artúr: Nestroy Umsonstja és a Liliomfi. U. o. 1908. évf. – Fabó Bertalan: A magyar népdal zenei fejlődése. Budapest, 1908. – Gyulai Pál: Dramaturgiai dolgozatok. Két kötet. Budapest, 1908. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIII. köt. Budapest, 1909. – Weber Artúr: Szigligeti Rózsájának forrásai. Egyetemes Philologiai közlöny. 1910. évf. – Szentgyörgyi László: Szigligeti népszínművei. Budapest, év nélkül. – Gálos Rezső: Bánfi Dénes csókja. Uránia. 1912. évf. – A magyar dráma fejlődése. A kolozsvári Nemzeti Színház által rendezett drámatörténelmi sorozatos előadások bevezető beszédei. Budapest, 1913. – Danielisz Sándor: A felismerés motívuma a magyar drámairodalomban. Sümeg, 1913. – Gönczy István: Kotzebue és vígjátékíróink. Szatmárnémeti, 1913. – Trócsányi Zoltán: A magyar népszínmű Finnországban. Irodalomtörténet. 1913. évf. – Vértesy Jenő: A magyar romantikus dráma. Budapest, 1913. – Zolnai Béla: Szigligeti Struenseéjének forrásai. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1913. évf. – U. az: Szigligeti Szökött Katonájának külföldi elemei. U. o. 1914. évf. – Bittenbinder Miklós: Szigligeti ifjúságából. Uránia. 1914. évf. – U. az: Szigligeti Ede Megjátszott Cselekje. Irodalomtörténet. 1914. évf. – Lábán Antal: Szigligeti és a bécsi Polizei-Hofstelle 1838-ban. Magyar Figyelő. 1914. évf. – Gyukovits Sándor: Szigligeti Ede. Temesvári kegyesrendi gimnázium értesítője. 1914. – Sebestyén Károly: A Nőuralom. Országos Színművészeti Akadémia értesítője. 1914. – Somló Sándor: Szigligeti Ede élete és művei. U. o. 1914. – Szász Károly: Színházi levél. Uránia. 1914. évf. – Vértesy Jenő: Szigligeti kéziratai a M. N. Múzeum könyvtárában. Magyar Könyvszemle. 1914. évf. – Rakodczay Pál: Szigligeti forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1914–1915. évf. – U. az: Szigligeti Cigánya. Irodalomtörténet. 1915. évf. – Kádár Jolán: Szigligeti Szökött Katonájának forrásaihoz. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1915. évf. – Zolnai Béla: A Szökött Katona filmen. Irodalomtörténet. 1915. évf. – U. az: Szigligeti szerepei. Irodalomtörténeti Közlemények. 1916. évf. – Császár Elemér: Shakespeare és a magyar költészet. Budapest, 1917. – Gulyás Pál: Magyar szépirodalom idegen nyelven a M. N. Múzeum könyvtárában. Két rész. Budapest, 1917–1920. – Borbély István: A magyar irodalom története. II. köt. Kolozsvár, 1925. – Császár Elemér: A magyar irodalmi kritika története. Budapest, 1925. – Gulyás József: A Perényiek a magyar irodalomban. Sárospatak, 1926. – Ványi Ferenc szerkesztésében: Magyar irodalmi lexikon. Budapest, 1926. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Speneder Andor: Schiller és Szigligeti. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927. évf. – Papp Zoltán: Fessler Ignác Aurél és a magyar romantikusok. Pécs, 1928. – Kristóf György: Szigligeti Szökött Katonája románul. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1929. évf. – Romhányi Gyula: Szigligeti kiadatlan népszínműve. Irodalomtörténeti Közlemények. 1930. évf. – Kozma Magdolna: A magyar történeti vígjáték. Budapest, 1931. – Péntek Irma: A történeti vígjáték a magyar irodalomban. Karcag, 1931. – Czeiner Géza: Szigligeti társadalmi vígjátékai. Budapest, 1932. – Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932. – Gombos Andor: A magyar népszínmű története. Mezőkövesd, 1933.
