A TOLDI-TRILÓGIA.
A TOLDI-TRILÓGIA.
A KISFALUDY-TÁRSASÁG 1846 februárjában pályázatot hirdetett egy olyan népies formájú és népies szellemű költői elbeszélésre, amelynek hőse a magyar nép ajkán élő történeti személy legyen. Arany János elhatározta, hogy pályázik a jutalomtételre s elbeszélő költeményével homályba borítja első pályaművének kétes sikerét. A pályakérdés különösen Mátyás király, Toldi Miklós és Kádár vitéz alakjára hívta fel a figyelmet; ő a három közül Toldi Miklóst választotta s aránylag rövid idő alatt, 1846 nyarán, megírta Toldiját. Példátlan sikere volt. Nemcsak háttérbe szorította tizenhárom versenyző társát, hanem a Kisfaludy-Társaság 1847 január 23-iki ülésén az elismerés legkitüntetőbb szavait kapta bírálóitól.
A tizenkét énekes költemény Toldi Miklós bűnbeesésének, bujdosásának, vitézségének és a magyar király udvarába való bejutásának történetét beszéli el. Toldi Miklós, a gazdag nemesifjú, otthon nevelkedik özvegy édesanyja házában; testvérbátyja, Toldi György, a királyi udvarban él. Miklós is vágyódik a vitézi élet után, de György parasztéletre kényszeríti. Egy alkalommal György lejön Budáról Nagyfaluba, a jólelkű fiút durván megsérti, csak édesanyjuk közbelépése menti meg Miklós hirtelen dühétől. Ezek után a gonosz ember vitézeit küldi öccse ingerlésére, Miklós malomkövet dob a kötekedők közé, megöli az egyik vitézt, a nagy zavarban hirtelen elmenekül és a környéken bujdosik. A család hű öreg szolgája, Bence, hasztalan iparkodik rábeszélni a visszatérésre; Miklós haza megy ugyan, de csak azért, hogy mégegyszer beszéljen édesanyjával. Útközben agyonver egy farkaspárt, ezt viszi magával, hogy bátyja tudomást szerezzen látogatásáról. Az éj csöndjében elbúcsúzik édesanyjától, a farkaspárt bátyja ágya mellé fekteti, azután távozik a szülői házból. Hiába üldözik bátyja vitézei. Pest vidékén megtudja, hogy a Duna szigetén nagy bajvívás van; egy cseh bajnok mérkőzik ott a magyar vitézekkel és legyőzi minden ellenfelét. Elhatározza, hogy fölkeresi a cseh bajnokot s besszút áll rajta az elesett magyar daliákért. Pesten feltűnik nagy ereje, megfékezi a megvadult bikát; szerencséje sem hagyja el, találkozik Bencével; az öreg szolgát édesanyja küldte utána Nagyfaluból, hogy átadjon neki egy cipót és a cipóban száz aranyat. Lovagi öltözetet vásárol, legyőzi a csehet, majd a király elé járul. Lajos király igazságosan ítélkezik ügyében: bátyját kitiltja a királyi udvarból, őt magát testőrei közé veszi fel s megajándékozza gyémántos kardjával.
Kevés epikus műnek volt akkora sikere irodalmunkban, mint ennek a népies szellemű költői elbeszélésnek. Méltán, mert nemcsak előadásának varázsával, hanem kompozíciójának tisztaságával és jellemfestésének művésziességével is magával ragadja a finomabb ízlésű bírálót. A költő formáló ereje bámulatraméltó. Főforrása, Ilosvai Selymes Péter könyve, fenntartotta ugyan a Toldi-monda néhány töredékét, de mind egészében, mind részleteiben gyönge fércelmény volt; Arany János a lelketlen anyagba életet lehelt, a költői szempontból használható adatokat kiválasztotta, a lényegtelen feljegyzéseket mellőzte; költői műhelyében az Ilosvai-féle összefüggéstelen eseményhalmaz megtisztult minden salakjától. Ilosvai Selymes Péter alaktalan életrajzot írt Toldi Miklósról, Arany János mindössze néhány nap történetét beszélte el; Ilosvai Selymes Péter krónikás szárazsággal sorolta fel barbár vasgyúrójának tetteit, Arany János érző embert teremtett hőséből s megokolta gyilkosságát. Nemcsak arra volt gondja, hogy Ilosvai Selymes Péter gyarló elbeszélését módosítsa s a magyar nép szájhagyományaiból is felhasználjon egy-két mondatöredéket, hanem még inkább arra, hogy a maga költői képzeletéből merítsen. Teremtő ereje a mese kigondolásában és személyeinek jellemrajzában egyformán megnyilvánult.
Hőse a maga erejéből fölemelkedő ifjú mintaképe. Van néhány rossz tulajdonsága, de természetes erényei, őszintesége, nagylelkűsége, erkölcsi tisztasága a legvonzóbb személyek egyikévé teszik. Kiküzdi helyét a lovagi társadalomban, megsemmisíti az udvari ármányt. Alakja gyökeresen magyar; magyar a környezete is; különösen anyja, a jó gazdasszony és gondos szülő, s Bence, a derék öreg szolga. Maga Toldi György csak látszatra előkelő udvari ember, alapjában gonoszindulatú, kapzsi magyar paraszt. A pusztai élet képei, a nagyfalusi nemesház rajza, a nádas és a csárda leírása, a farkaskaland és a bika megfékezése: a régi alföldi élet ragyogó tükrei. Leírásai itt-ott realisztikusan részletezők, máshol csak néhány vonással odavetettek. Alakrajzai, képei, hasonlatai megragadják a képzeletet s kitörülhetetlenül belevésődnek az olvasó emlékezetébe.
A művészi hatást fokozza a kompozíció kitűnősége. A költemény kerek egész, fölösleges részek nincsenek benne, hézagoknak vagy zökkenőknek nyoma sem akad. Az epizódok elhelyezése mindig megokolt, az események nemcsak egymás után következnek, hanem egymásból is folynak, a költő kellőképpen motivál mindent. Nem lehet eldönteni, mi a csodálatosabb: az énekek felépítésében megnyilvánuló tervszerűség-e vagy az a természetesség, amellyel elmondja meséjét. Nyelve a tiszta magyarság igazi kincses bányája, tele az alföldi népies beszéd legfinomabb árnyalataival. Párosrímű tizenkettősei lágyan gördülnek.
Arany János költői kibontakozására leginkább Petőfi Sándor verses népmeséje, a János Vitéz, hatott; bizonytalan iránykeresésének ez a költemény vetett véget. A János Vitéz népiessége, hangja, nyelve, verselése fölkeltette benne azt a hitet, hogy ő is tudna hasonló munkát írni. Meséje kigondolásában, hősei jellemzésében, költői előadásában egyaránt fölfedezhető Petőfi Sándor szellemének nyoma. Nem vált utánzóvá, csak irányítást nyert a János Vitézből. Egyes helyei Homerosra emlékeztetnek; számos kifejezése, képe, hasonlata bibliai eredetű. A homerosi szellemnek és bibliai léleknek Petőfi Sándor irányával és a magyar népművészettel való egybeolvadása a remek költői elbeszélés minden részletében megvan; azért is Toldi Miklós története mindenkinek szívéhez szól, legyen az ifjú vagy öreg, egyszerű ember vagy művelt olvasó.
A Toldi sikere után mindjárt belefogott a trilógia harmadik részének, a Toldi estéjének, megírásába: ez a befejező rész már 1848 első negyedében elkészült. A trilógia középső részét, a Toldi szerelmét; csak élete végén fejezte be. Eleinte nem volt szándéka hármas költeményt írni Toldi Miklósról, csak az első rész váratlan sikere és barátainak felhívásai indították arra, hogy megírja a befejező részt s végül a középső részt is. Az utóbbi készült legnehezebben. 1848-ban kezdett hozzá, időnkint egy-egy részt közreadott kéziratából, azután ismét abbahagyta munkáját. Háromszor közölt mutatványt eposzából, háromszor dolgozta ki újra meséjének tervét.
Első kidolgozásában a hetedik énekig jutott. Az álruhába öltözött Lajos király beköszön Rozgonyi Pál házába, hallja az öreg nemes panaszait, elhatározza, hogy fiúsítani fogja vendéglátó gazdája egyetlen gyermekét, Piroskát. A szép leányt Toldi Miklósnak szánja, de ő vonakodik résztvenni a Piroska elnyeréséért rendezett harcjátékban; csak akkor lép föl, mikor a cseh Holubár legyőzi a magyar daliákat és jogot nyer Rozgonyi Piroska kezére. Toldi szabálytalan párviadalban megöli a csehet, ezért Lajos király száműzi. Hogy kegyelmet nyerjen és Piroskát feleségül vehesse, hősi tetteket művel, különösen akkor tűnik ki, amikor Lajos király bosszuló hadjáratot indít Endre herceg meggyilkolása miatt. Eddig tart az első kidolgozás.
A második kidolgozásban elmarad Holubár szereplése, helyette feltűnik Tar Lőrinc; Toldi ruhát cserél vele, így győzi le ellenfeleit a harcjátékban. A fejlemények itt nem tragikusak. A marcona hős húzódozik ugyan a házasságtól, de mikor megpillantja Piroskát, szerelemre gyullad iránta s a harcjáték befejezése után nyilvánosan eljegyzi. Egyebekben ez a második kidolgozás igen sok részletében egészen azonos az első kidolgozással.
Ilyen előzmények után látott napvilágot, 1879-ben, a harmadik kidolgozás: Toldi szerelme. A várva-várt költemény harmincegy évi tervezgetés gyümölcse, jóval terjedelmesebb és meséjében is bonyodalmasabb, mint a költő bármelyik más eposza. Meséjének szálai Toldi Miklós és Rozgonyi Piroska szerelmi története köré fonodnak. Lajos király harcjátékot hirdet s az öreg Rozgonyi nevében a győztesnek igéri Piroska kezét. Toldi idegenkedik a házasságtól, megteszi azt a ballépést is, hogy Tar Lőrinc öltözetében száll síkra Rozgonyi leányáért s megszerzi barátja számára Piroska kézét. Piroska Tar Lőrinc felesége lesz, pedig most már Toldi is égő szenvedéllyel szereti s eszményképe is szerelmes belé. A katasztrófa csakhamar bekövetkezik. A nagyerejű hős szabálytalan párviadalban megöli Tar Lőrincet, Piroska férje holttestének láttára összerogy, mint álhalottat eltemetik, de mikor Toldi éjnek idején megjelenik a sírboltban, magához tér és megátkozza szerelmesét. A boldogtalan asszony kolostorba vonul, Toldi elbujdosik, a király élve-halva el akarja fogatni, az esztergomi érsek egyházi átokkal sujtja. Nemcsak a lovagi törvények megsértésével vádolják, hanem gyilkossággal és sírrablással is. Csak amikor kiderül, hogy a sírrablásban ártatlan s a nápolyi hadjáratban álruhát öltve megmenti a király életét, csak akkor fordul jobbra sorsa: Lajos király megbocsát neki s a hős visszatérhet hazájába. Mire hazaérkezik, Piroska már halott.
Amilyen egyszerű a trilógia első része, olyan változatos a második: feltárul benne a magyar középkor kalandos világa, megelevenednek Nagy Lajos király olaszországi hadjáratai, egymást érik a lovagvilág színes képei. Látjuk a királyi udvar életét, a politikai és hadi tanácskozások fordulatait, a főúri és egyházi rend hatalmát, a régi udvarházak és barátkolostorok népét, a várakat és templomokat. A lovagi kalandok, párviadalok, várvívások helyenkint egészen elborítják Miklós szerelmi történetét, a főhős alakja itt-ott háttérbe szorul, de a kompozíció fogyatékosságáért gazdag ellensúly a költő előadó művészetének pompája s különösen Piroska lélekrajzának finomsága. A Rozgonyi-leány irodalmunk legnemesebb nőalakjainak egyike, gyöngéd és mélabús, élete a kötelesség és a szerelem harca. Némán tűri sorsát, elhervad az élet csapásai alatt; gyermeki ártatlanságával és tragikus sorsával egyformán meghat. A harcjátékon eladják, mint valami értékes portékát, teljesíti atyja akaratát a maga boldogsága árán is; nem egyéb, mint az apai akarat, a hitvesi kötelességérzet és a lovagi könnyelműség szánalomraméltó áldozata. Művészi módon rajzolt egyén a többi szereplő is: Toldi édesanyja; Toldi György árva leánya, Anikó; az öreg Bence és fia, az ifjabb Bence; Anikó vőlegénye, Szeredai; az öreg Rozgonyi Pál; Lajos király és anyja, Erzsébet. Toldi Miklós nem eléggé rokonszenves. Tehetetlen ellenfeleivel szemben kérlelhetetlenül dühöng; barbár hős, gyilkos óriás. Ez a Toldi már megromlott szívében az első rész gyermeklelkű Miklósához mérten, az indulatos parasztfiú nem fejlődött gáncs nélküli lovaggá. A költő életet és színt, erőt és elevenséget öntött epizód-alakjaiba is. A régi magyar nemest és a régi magyar parasztot, a vendéglátó úri házat és a királyi udvar népét egyforma szerencsével mutatta be; csak a várostromokat és apróbb csatákat részletezte fárasztó hosszadalmassággal.
Meséjének anyagát részben a maga képzeletéből merítette, részben olvasmányaiból szedte össze. Ilosvai Selymes Péter verses históriája ezúttal kevés anyagot nyujtott számára; innen mindössze csak a sírrablási epizódot és a prágai kalandot vette át. Többet merített a történetírókból: főkép Küküllei János, Fessler Aurél, Szalay László, Nagy Iván munkáiból, továbbá a Dubnici Krónikából, Oláh Miklós, Szalárdi János, Budai Ferenc, Wagner és Palacky műveiből. Az álharc motívumát Ariosto Orlando Furiosojából és Szigligeti Rózsa című vígjátékából kölcsönözte, az egyik olasz város ostromának leírásában Tasso Megszabadított Jeruzsáleme volt a forrása, a sírbolt-jelenet mintája Shakespeare Romeo És Júliájában található. Byron romantikus elbeszélő költeményei közül különösen a Kalóz adott mesemotívumokat a magyar eposzhoz; Tegnér remeke, a Fritjof-monda, s még néhány régi német monda szintén forrásul szolgált egyes meserészletekhez. Szeredainak kobzosként való szerepeltetése Kisfaludy Tihamérjának egyik alakjára vezethető vissza; Miklós és Piroska szerelmének fejlődése és tragikus megoldása sokban hasonlít Kemény Zsigmond Özvegy És Leányának lelki bonyolításához és tragikus kimeneteléhez. Mindenütt észrevehető, mennyire kereste a nagy epikus azokat az elbeszélő elemeket, amelyekkel megtermékenyítheti képzeletét. Forrásainak nyomozása tanulságos bepillantást enged költői műhelyébe, sokban megvilágítja fantáziájának alkotó munkáját. A maga élményeiből is felhasznált egyet-mást, bár ez éppen nem vált kompozíciója egységének és az epikus hangulat zavartalanságának előnyére. Így szőtte közbe a szülőföldjéről, családjáról, Karlsbad gyógyító vizéről és a Margit-szigetről szóló megemlékezéseit s az elhúnyt leánya emlékének szentelt mélabús sorokat.
Toldi Miklós utolsó küzdelmeinek és halálának történetét a Toldi-trilógia harmadik részében, a Toldi estéjében, dolgozta fel. A költemény 1854-ben jelent meg. Meséje Ilosvai Selymes Péter verses históriáján alapul. Az öreg Toldi szomorú napokat tölt Nagyfaluban szolgájával, a vén Bencével. Három évvel azelőtt történt, hogy Lajos király elküldte maga mellől, mert állandóan zúgolódott a királyi udvar olaszos szokásai ellen; azóta Toldi nem gondol a világgal, készül a halálra, megássa saját sírját. De hirtelen feltámad régi harci kedve, amikor egy követ hírül hozza, hogy Budán veszedelemben van az ország címere: egy győzhetetlen olasz vitéz garázdálkodik ott s kardélre hányja a vele viaskodó magyar daliákat. Toldi fellovagol Budára, barátcsuhába öltözik, leveri az olasz bajnokot. A nemzeti becsület védőjét ünneplik benne; Lajos király felhívatja udvarába. Éppen akkor lép a palotába, amikor a király apródjai gúnydalt énekelnek róla; mérhetetlen haragra lobban, az apródok közül hármat agyonver buzogányával. Lajos király kiadja a parancsot elfogatására, de mikor meghallja, hogy az agg hős haldoklik, elmegy halálos ágyához, kibékül az öreg emberrel. Toldi koporsóját Budáról Nagyfaluba viszik, Bence eltemeti, sírját a közeledő tél behavazza.
A hat énekből álló költői elbeszélésben a költő hol bánatos hangulatot kelt, hol humoros hangon szól; az eseményeket lassú menetben mondja el; bőven alkalmazza a magánbeszédet és a párbeszédet; két kisebb költeményt is sző strófái közé: a Szent Lászlóról szóló legendát és a Toldi Miklós csúfságára szerzett verset. Az elmúlás szomorú hangulatába nem mindennapi művészettel ringatja bele olvasóit. Nemcsak Toldi Miklós lelki állapotának festése ébreszt megindulást, hanem az őszi tájnak, az alkonynak, a ködnek, a roskadozó ősi háznak, a haldoklásnak és temetésnek megragadó vonásokkal készült rajza is. Toldi, a régi világ embere, szembekerül az új világgal; az ifjabb nemzedék gúnyosan tekint az elmúlt kor nagyságaira: ezt az örök emberi sorsot ritka művészettel érzékelteti a költő. Zord hőse mellett kitűnően sikerült humoros alak az együgyű Bence; a jó ember éppen úgy örökölte atyjától a hűséget, bőbeszédűséget, érzékenységet, mint ahogyan gazdájából is elő-előtörnek ifjúkori jellemvonásai: a harci készség, a fenyegető fellépés, az öldöklő harag. Toldi Miklós lángol a fajszeretettől, de most is gyilkossá lesz; az olasz bajnokkal és a királyi apródokkal szemben irgalmatlanabb, mint volt hajdanában a cseh vitézzel és Toldi György legényeivel. Elkeseredve tekint az új emberekre, hálátlannak tartja magát a királyt is. A megöregedés és elmúlás tragikuma ez, ellentétben a vénség és ügyefogyottság komikumával: Bence alakjával. Nincs ebben a szívhez szóló költeményben egyetlen fölösleges alak, egyetlen laza epizód sem, még a látszólagos közbevetések is a főesemény élesebb megvilágítását és a főhős alakjának plasztikusabb bemutatását célozzák. A harci leírásokban, tömegjelenetekben semmi köznapi. A költő leíró művészete tündöklő, nyelve gazdag. Nagy tehetségére vall, hogy aránylag igen csekély meseanyaggal elejétől végig meg tudja fogni az olvasó érdeklődését.
Meseanyagát Ilosvai Selymes Péter könyvéből vette: innen került ki az olasz vitézzel vívott párviadal, a hamis özvegyasszonyról szóló gúnyos ének s az apródokkal és a királlyal történt összeütközés jelenete. A költői szempontból használhatatlannak látszó nyers anyagra mesteri biztossággal építette meséjét. Hatott rá Vörösmarty Mihály balladás költői elbeszélése, az Ősz Bajnok is: ebből való több apróbb motívumon kívül a Toldihoz érkező hírnök jelenete és a Gyulafiak esete.
Toldit örömmel üdvözölte mind az öt bírálója: Bártfay László, Gaal József, Garay János, Tóth Lőrinc és Vörösmarty Mihály. – Hogy a pályanyertes mű milyen hatást tett a kortársakra, mutatja többek közt Petőfi Sándor levele és Arany Jánost üdvözlő költeménye: levelében elragadtatásának ad kifejezést, költeményében magasztalja a Toldi szépségeit. – Hozzá hasonló csodálattal beszéltek a költeményről mások is. Eötvös József lelkesedésében úgy nyilatkozott, hogy a Toldiért mindent szívesen odaadna, amit életében írt és írni fog. – Toldy Ferenc szerint ez a maga nemében teljesen tökéletes költemény még akkor is megörökíti szerzője nevét, ha többet nem írna is ezentúl. (Szépirodalmi Szemle. 1847. évf.) Irodalomtörténetében kiemelte, milyen diadalt szerzett a költő a népies iránynak, mekkora a lélekfestő ereje, mennyire művészi a kompozíciója és előadása. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868.) – Kemény Zsigmond (Divatcsarnok. 1854. évf.), Greguss Ágost (Pesti Napló. 1856. évf.) és Salamon Ferenc (Budapesti Hirlap. 1856. évf.) bírálata is magasztaló volt. – Erdélyi János kifogásolta, hogy a Toldit nem bírálják, hanem csak dícsérik. «Az itész félt benne megrovandót találni, előítéletből vagy gyöngédségből: mindegy; de az én hitem szerint, károsan, mert hogy előre kimondjam a következést, Aranynál oly hibák maradtak fenn, aminők nagyszabású íróknál nem igen szokványosak.» (Pesti Napló. 1856. évf.) Mind ez ideig ez volt a Toldiról a legridegebb bírálat. – Hogy a Toldi műremek, ez már az 1850-es évek végén átment a köztudatba. Olvasását az 1879. évi középiskolai tanterv kötelezővé tette a gimnáziumokban és reáliskolákban. Nyelvi szempontból Lehr Albert magyarázta szövegét. Kisebbik magyarázatos kiadása a tanulók számára, nagyobbik kiadása a tanárok használatára készült. (Az előbbi 1880-ban, az utóbbi 1882-ben jelent meg.) – Gondoljuk el, írja Fináczy Ernő, mit jelent az, hogy hazánk összes középfokú iskoláiban annyi évtized óta «ezernyi ezer ifjú és leány olvasta Toldit; százezrek ajaka ismételte a színmagyar veretű és zománcú igéket; százezrek szíve indult meg a tőrőlmetszett szólások hallatára. Lassan és fokozatosan, de annál biztosabban telítette meg a nyelvi ráhatásoknak ez a szünetlen folyamata a fogékony ifjú lelkeket a nemzeti érzelmek özönével s szinte észrevétlenül rakódtak le ennek a jellemzetes nyelvanyagnak a beszivárgásával a magyar érzületnek mind szilárdabb rétegei.» (Arany János. Magyar Pedagógia. 1917. évf.) – Verseléséről Voinovich Géza találóan emelte ki: «Épség, hangzás, zeneiség dolgában Toldi versei fölülmúltak minden addigi hangsúlyos verset. A vers oly önkénytelenül folyik, mintha írása is oly édes gyönyörűség lett volna, minő olvasása.» A pusztai élet egyszerű jelenetei és a nép ajkán élő hős a nép élő beszédét, a Tiszavidék gazdag nyelvét hozták magukkal. «Minden alak utolsó csepp véréig magyar, egészen az elemezhetetlen vonásokig, melyeket csak érezni lehet, nem magyarázni. Úgy különböznek más irodalmak alakjaitól, mint a faji típusok az életben: első tekintetre is látni, végig részletezni lehetetlen. Örök vonások vannak rajtuk, melyeket nem mosnak el az idők hullámai.» (Arany János életrajza. I. köt. Budapest, 1929.)
Toldi szerelme közreadására nehezen szánta rá magát a költő, de végre engedett Csengery Antal és Gyulai Pál sürgetéseinek, saját költségén kinyomatta kéziratát, a kiadást átadta a Magyar Tudományos Akadémia könyvkereskedésének s beleegyezett abba, hogy Gyulai Pál a Kisfaludy-Társaság havi ülésén felolvasson néhány részletet munkájából. Ez a bemutató éppen olyan zajos sikert aratott, mint maga a kötet. – «Ha a kritika, úgymond Beöthy Zsolt, tett is megjegyzéseket, főkép a nápolyi harcok túlságos terjedelmű részleteire, egy hanggal ismerte el, hogy Toldi Szerelme Aranynak tárgyban és hangban legváltozatosabb műve; hogy fényes bizonyságát adta épúgy szenvedélyrajzoló hatalmának főhősében, mint művészete gyöngéd varázsának bájos nőalakjaiban; hogy nyelve sohasem volt színekben és erőben teljesebb.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) «Azt a bámulatos gazdagságot, írja Császár Elemér, mely Arany embereinek világában észlelhető, szóval nem lehet jellemezni, de nem is kell, ismeri mindenki. Elég, ha az egy Toldi Szerelmére utalok: százával találkozunk benne a hol futólag bemutatott, hol részletesen rajzolt, de mindig élesen megvilágított alakokkal. Közülük Rozgonyi Piroska nemcsak a költőnek egyik legművészibb alkotása, hanem a magyar leánynak legszebb, legigazabb képe, hétszáz éves irodalmunknak legharmonikusabb, legbájosabb nőalakja. Ami kicsiben Vörösmarty Szép Ilonkája, az nagyban Rozgonyi Piroska. De Piroska magyarabb, mint Szép Ilonka. A szép Peterdi-leány csöndes tragédiája megtörténhetett volna bárhol, nemcsak Magyarországon, a Rozgonyi-leány tragédiája csak magyar viszonyokból fejlődhetett ki. A női bájnak és szendeségnek ez a gyönyörű megtestesülése egészen Arany leleménye. Arany képzelete teremtette minden külső támogatás nélkül, de mialatt elméje a képzelet e ragyogó jelenségének megalkotásán dolgozott, ott zakatolt szívében a gyermekét vesztett apa mélységes bánata. Piroska alakja, mint a képzeletnek minden nagyszerű terméke, egy nagy lelki élményből fakadt.» (Arany János képzelete. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf.)
Toldi estéjét a kritika nagy elismeréssel fogadta. – Eötvös József üdvözlő levelet írt a költőhöz: «Ha valaha művet láttam, mely minden követelésemnek megfelelt: Toldi Estéje az. A jövő bizonyosan osztani fogja véleményemet, mely szerint a költemény azoknál is magasabban áll, melyekkel ön gazdagítá meg irodalmunkat. (Arany János levelezése író-barátaival. II. köt. Budapest, 1889.) – Toldy Ferenc szerint: «E költemény hervadhatatlan ifjúságban fog élni, míg magyar irodalom lesz.» (Új Magyar Múzeum. 1854. évf.) – Greguss Ágost felhívta a figyelmet a mű szépségeire s kiemelte a költő páratlan erejét a kompozícióban. (Pesti Napló. 1854. évf.) – Gyulai Pál a «gyönyörtől elfogódva» állapította meg, milyen nagy művész a költő: «A jellemek mély lélektani felfogása vetekedik a cselekvény egyöntetű szabályosságával, az alakok, helyzetek, tájképek plaszticitása a hangulat, ritmus, nyelv bájaival. Mindenik ének előkészíti a másikat, fokozatosan ömölnek egymásba s mint bevégzett részek úgy állanak az egész kerekdedségéhez, mint a drámában a felvonások.» (Budapesti Hirlap. 1855. évf.) – «Ugyanaz a szerkesztő és jellemző erő, mondotta Beöthy Zsolt, mint az első részben, melynek egypár motívuma ismétlődik is benne; a képeknek ugyanaz a plaszticitása, a nyelvnek ugyanaz a mély eredetisége; de felfogás, színezés, hang teljesen más. Az első párbaj egy váratlan hőstett, mely csodákat ígér a jövőre; a mostani egy utolsó erőfeszítés, melyben a hős kimerül. Az ősznek pírba játszó hervadása, a hanyatlásnak humora hatja át az egészet. A melanchólikus bájnak, a zordon erőnek s a tréfának vegyülékéből áll elő ez a hang.» (Arany János. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907.) – Ez is népies költemény, jegyezte meg Voinovich Géza, de cselekménye a népmesei háttérből már a lovagkorba megy át s ezzel megváltozik a mű színezete és hangja is. A trilógia első részében minden csupa ifjúság, tett, remény, itt őszi hervadás búja a tájon, multak terhe a lelkeken. Az események jobban a lélekben történnek, a hangulatokban több az árnyalás, a szívekben többféle érzés áramlik. A költő képei újabbak, frissebbek, eredetibbek. (Arany János életrajza. I. köt. Budapest, 1929.)
Kiadások. – Toldi. Koszorúzott költői beszély tizenkét énekben. Megjelent a következő gyüjteményes kiadásban: Költői pályaművek, melyeket 1847-ben koszorúzott és kitüntetett a Kisfaludy-Társaság. Pest, 1847. (Benne van még Tompa Mihálytól: Szuhay Mátyás. Dícsérettel kitüntetett költői beszély. Garay Jánostól: Bosnyák Zsófia. Koszorúzott legenda.) – Második kiadása: Toldi. Pest, 1854. (Heckenast Gusztáv költségén. Azontúl számos kiadása részint önállóan, részint Arany János összes költeményei között. Legelterjedtebb Lehr Albert magyarázatos kiadása a Jeles Írók Iskolai Tárában: 1880-tól kezdve sokszor nyomtatták újra.) – Toldi estéje. Költői beszély hat énekben. Pest, 1854. (Heckenast Gusztáv költségén. Ugyanakkor egy kötetben: Toldi. Toldi estéje. Pest, 1854.) – Új kiadása: Toldi estéje. Pest, 1859. (Azontúl sokszor. Magyarázatos kiadása Lehr Alberttől a Jeles Írók Iskolai Tárában: 1905.) – Toldi szerelme. Költői elbeszélés tizenkét énekben. Budapest, 1879. (A szerző tulajdona.) – Második kiadása: Toldi szerelme. Budapest, 1880. (Ráth Mór tulajdona. Azontúl többször.) – A trilógia három részének külön szövegkiadása a Magyar Könyvtár 1899. évi füzetei között. (Bánóczi József és Moravcsik Géza.) – Az erdélyi iskolák számára Kolozsvárt készült kiadások. (Toldi és Toldi estéje: Antalffy Endre és Osvát Kálmán közös kiadása 1923-ban és 1924-ben; Toldi: Kiss Ernő magyarázatos kiadása 1924-ben.) – Arany János: Toldi-trilógia. Budapest, 1924. (Jaschik Álmos díszítő rajzaival.) – A kiadások és bírálatok jegyzékének egybeállítása Markovics Sándor Arany-kiadásában, Szinnyei József és Gulyás Pál írói lexikonaiban.
Irodalom. – Toldy Ferenc Toldi-bírálata a Szépirodalmi Szemle 1847. évfolyamában. – Kemény Zsigmond: Arany Toldija. Divatcsarnok. 1854. évf. – Szász Károly: Arany János összes költeményeiről. Budapesti Közlöny. 1867. évf. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – Kemény Zsigmond tanulmányai. II. köt. Pest, 1870. – Ferenczy József: Arany János költészete. Figyelő. 1877. évf. – Moller Ede: Ilosvai Péter és Arany János. Budapest, 1878. – Lehr Albert magyarázatos kisebb és nagyobb Toldi-kiadása. Budapest, 1880. és 1882. – Pintér Kálmán: A magyar nyelv Toldi Szerelmében. Veszprémi kegyesrendi gimnázium értesítője. 1880. – Haraszti Gyula: Arany János elbeszélő költészete. Magyar Szemle. 1881. évf. – Gyulai Pál: Toldi Szerelme egy kihagyott versszakáról. Budapesti Szemle. 1883. évf. – Badics Ferenc: Arany János. Pozsony, 1884. – Jancsó Benedek: Arany János. A Kölcsey-Egyesület Évkönyve. I. köt. Arad, 1884. – Szivák Iván: Arany Toldija a középiskolában. Érsekújvár, 1884. – Koltai Virgil: Arany János élete és költészete. Győr, 1886. – Csengery János: Párhuzamos idézetek. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1887. évf. – Riedl Frigyes: Arany János. Budapest, 1887. – Végh Endre: Epizódok Arany János Toldijában. Közoktatás. 1888. évf. – Ényi László: A Toldi-trilógia nőalakjai. Trencséni áll. felsőbb leányiskola értesítője. 1889. – Salamon Ferenc: Irodalmi tanulmányok. I. köt. Budapest, 1889. – Gyulai Pál emlékbeszédei. Budapest, 1890. – Nagy Ferenc: Ilosvai–Arany Toldija. Kecskeméti ref. gimnázium értesítője: 1890. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Fülöp Adorján: Arany János Toldija a gimnázium negyedik osztályában. Zentai városi gimnázium értesítője. 1891. – Hoffmann Frigyes: Toldi Szerelme forrásai. Brassói áll. reáliskola értesítője. 1891. – Kardos Albert: Toldi XII. éneke. Irodalomtörténeti Közlemények. 1891. évf. – Kováts Antal: A tragikum Arany János költészetében. Kecskeméti kegyesrendi gimnázium értesítője. 1892. – Szinger Kornél: A Toldi-kérdés és Arany János Toldi-trilógiája. Szegedi kegyesrendi gimnázium értesítője. 1892. – Ruprecht Alajos: Szív- és jellemképző vonások Arany Toldijában. Szatmári kir. kat. gimnázium értesítője. 1894. – Bánóczi József: Toldi és a biblia. Izr. Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. Budapest, 1895. – Székely Aladár: Arany János Toldija. Budapest, 1895. – Bartha József: Ilosvai és Arany Toldija. Nagybecskereki felső kereskedelmi iskola értesítője. 1896. – Kardos Albert: Csokonai-rím Aranynál. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1897. évf. – Vincze József: A Toldi-trilógia. Kolozsvár, 1897. – Rupp Kornél: Arany Toldijának fejtegetése. Budapest, 1899. – Bánóczi Dénes: Arany János Toldija és Toldi Estéje. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1901. évf. – Gyöngyösy László: Arany János élete és munkái. Budapest, 1901. – Tolnai Vilmos: Adalékok Arany János forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1902. évf. – Waldapfel János: Toldi farkaskalandja. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1902. évf. – Gyulai Ágost: Arany Toldija IV. énekéhez. U. o. 1903. évf. – Tolnai Vilmos: Arany Toldi Szerelme XII. énekéhez. U. o. 1903. évf. – Géresi Kálmán: Nyílt levél a szerkesztőhöz. Budapesti Szemle. 1904. évf. – Lehr Albert: A Toldi Estéje eszméje és tragikuma. Uránia. 1904. évf. – U. az: Simonyi újabb kirohanása. Budapesti Szemle. 1904. évf. – Pollák Miksa: Arany János és a biblia. Budapest, 1904. – Staud János: A Toldi Szerelmének keletkezése. Érsekújvár, 1904. – Tolnai Vilmos: Toldi Miklós szertelen fegyvereiről. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1904. évf. – Veszprémi Bódog: Arany Toldijához. Magyar Nyelvőr. 1904. évf. – Esztegár László és Bányai Elemér: A Toldi-trilógia eredeti kéziratai a M. N. Múzeumban. Magyar Könyvszemle. 1905–1906. évf. – Mársits Rozina: Arany János és a nő. Az Arany János Társaság Könyvei. I. köt. Temesvár, 1905. – Szinnyei Ferenc: Arany Toldi Szerelmének forrásai. Budapest, 1905. – Benedek Marcell: A népköltészet hatása a XIX. század nagy magyar epikusaira. Budapest, 1907. – Beöthy Zsolt: Arany János. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Fürst Aladár: Toldi Estéje az ötödik osztályban. Székesfehérvári áll. reáliskola értesítője. 1907. – Halmy Gyula: Észrevételek a Toldi IV. énekének egy helyéhez. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny. 1907. évf. – Zlinszky Aladár: Toldi, a természetes ember. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1907. évf. – Gyomlay Gyula: Az átképzeléses előadás és az oratio obliqua Arany Toldijában. Beöthy emlékkönyv. Budapest, 1908. – Lehr Albert: Észrevételek a Toldi IV. énekének egy helyéhez. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny. 1908. évf. – Vargha Ilona: Arany Rozgonyi Piroskájának keletkezéséről. Beöthy-emlékkönyv. Budapest, 1908. – Vértesy Jenő: Arany János heraldikája. Turul 1908. évf. – Szinnyei Ferenc: Arany János. Budapest, 1909. – Hazay Olivér: Egy könyv szülők, tanárok és volt diákok számára. Budapest, 1910. – Kropf Lajos: A sírrablás meséje. Irodalomtörténeti Közlemények. 1910. évf. – György Lajos: A Toldi Szerelme forrásaihoz. Erdélyi Múzeum. 1911. évf. – U. az: Arany Toldi Szerelme forrásaihoz. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1911. évf. – Szinnyei Ferenc: Adalék a Toldi Szerelme forrásaihoz. U. o. 1911. évf. – Waldapfel János: Toldi Estéje sírásó-jelenetéhez. U. o. 1911. évf. – Harmos Sándor: Arany János Toldijának keletkezéséhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 1911. évf. – Bittenbinder Miklós: Toldi előhangja. U. o. 1912. évf. – Harmos Sándor: Párhuzamos helyek az Odysseiából Arany János Toldijához. U. o. 1912. évf. – U. az: Petőfi János Vitézének hatása Arany Toldijára. U. o. 1912. évf. – Champier István: Petőfi János Vitézének hatása Arany Toldijára. Kassa, 1912. – Galambos Dezső: Anachronizmus Arany Toldijában. Magyar Nyelvőr. 1912. évf. – Haraszti Gyula: Arany János. Budapest, 1912. – Kiss István: Arany Toldi Estéje. Szeged és Budapest, 1912. – Kristóf György: Petőfi János Vitézének hatása Arany Toldijára. Uránia. 1912. évf. – Lehr Albert: Anachronizmus Arany Toldijában. Magyar Nyelv. 1912. évf. – Kéky Lajos: Petőfi János Vitézének hatása Arany Toldijára. Budapesti Szemle, 1913. évf. – Sziklay Ferenc: János Vitéz és Toldi. Fehértemplomi állami gimnázium értesítője. 1913. – Tolnai Vilmos: Toldi Miklós farkaskalandjához. Irodalomtörténet. 1913. évf. – Nagy Sándor: János Vitéz és Toldi. Irodalomtörténeti Közlemények. 1914. évf. – Silberfeld Jakab: János Vitéz és Toldi. Békéscsaba, 1914. – Szemkő Aladár: Toldi Szerelmének forrásaihoz. Irodalomtörténet. 1914. évf. – Trencsény Károly: Petőfi János Vitézének hatása Arany Toldijára. Zombor, 1914. – Szendrey Zsigmond: Adatok Arany életéhez és költészetéhez. Irodalomtörténet. 1915. évf. – Marót Károly: Arany műhelyéből Irodalomtörténeti Közlemények. 1916. évf. – Putnoky Miklós: Arany János Toldi-trilógiája és Densusianu Áron Negriadája. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1916. évf. – Fináczy Ernő: Arany János. Magyar Pedagógia. 1917. évf. – Kéky Lajos: Tanulmányok Arany János epikájáról. Budapest, 1917. – Nagy Sándor: Toldi keletkezése és fogadtatása. Uránia. 1917. évf. – Négyesy László: Arany. Budapest, 1917. – Podmaniczky Pálné: Gvadányi-reminiscencia Arany Toldijában. Irodalomtörténet. 1917. évf. – Radnai Oszkár: Arany János nőalakjai. Budapest, 1917. – Szegedy Rezső: A Toldi-trilógia szerb fordítása. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Szentirmay Gizella: Toldi Szerelme és a Fritjof-rege. Budapesti Szemle. 1917. évf. – Weber Artúr: Irodalmi hatások a Toldi Szerelmében. Budapesti Szemle. 1917. évf. – Baros Gyula: Arany, Petőfi és a ponyvairodalom. Magyar Könyvszemle. 1918. évf. – Heller Bernát: A Nibelung-ének hatásának további nyoma a Toldi Szerelmében. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1918. évf. – Szigetvári Iván: Arany Toldija szerkezetéről. U. o. 1918. évf. – Szinnyei Ferenc: Arany Toldi Szerelmének forrásai. Irodalomtörténet. 1919. évf. – Gulyás Pál: Magyar irodalmi lexikon. Budapest, 1925-től. – Nagy Sándor: Arany Toldijának egy szerkezeti sajátsága. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1925. évf. – Gálos Magda: Arany Toldijának egyik forrása. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1926. évf. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Trencsény Károly: Arany János és az eposzi közvagyon. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927. évf. – U. az: Arany János siralma a Toldi Szerelmében. Irodalomtörténet. 1929. évf. – Voinovich Géza: Arany János életrajza. Három kötet. Budapest, 1929-től. – U. az: A Daliás Idők tervei s első kidolgozása. Irodalomtörténeti Közlemények. 1930. évf. – Málly Ferenc: Arany Toldi Szerelmének olasz forrásai. Szegedi áll. Klauzál Gábor reálgimnázium értesítője. 1930. – Marót Károly: Egy műfogás Arany Jánosnál. Irodalomtörténeti Közlemények. 1931. évf. – Nagy Sándor: Toldi kompozíciójának kialakulása. U. o. 1931. évf. – Skala István: Toldi első énekéről. U. o. 1932. évf. – U. az: Adat Arany és Csokonai viszonyához. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1932. évf. – László Irma: Arany János angol irodalmi kapcsolatai. Budapest, 1932. – Sós Margit: Arany János irodalmi ellenzéke. Pécs, 1933.
