ARANY JÁNOS ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEI.

Teljes szövegű keresés

ARANY JÁNOS ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEI.
ELBESZÉLŐ költeményei a magyar népet és magyar földet csodálatos művészettel mutatják be. Költeményeibe belevitte a finom lélekrajzot, az egyénítés művészetét, a jellemzés változatosságát. A magyar parasztot és magyar urat, a gyermeket és nőt, a hősöket és gonoszokat egyforma biztossággal rajzolta. Óvakodott az általános jellemzéstől. Nemcsak nagyjából látjuk hőseit, hanem természetük minden megnyilatkozását, még apró kedvteléseiket is megismerjük.
Meséit többnyire mondai vagy történeti alapra helyezte, még a csekélyebb jelentőségű részletekben is aggodalmasan kutatott a históriai följegyzések adatai után. Fontosnak tartotta, hogy az eposzíró ne puszta kitalálást nyujtson, hanem a krónikák tanubizonyságával is támogassa fantáziája alkotásait. Nem költött semmit, amíg olyan hagyomány állott rendelkezésére, amelyből összerakhatta meséjét: ezt a kézzelfogható támasztékot nevezte ő eposzi hitelnek. Mintha érezte volna, hogy képzelő ereje nincs arányban egyéb költői adományaival. Annál leleményesebben bánt el a felkutatott epikus anyaggal; s ha nem szőtt is bonyolult meséket, reális megfigyeléseinek gazdagságával, a cselekedetek rúgóinak fölfedésével és lélekrajzának biztosságával gazdag ellenértéket adott meséinek egyszerűségéért.
Mindig előre kidolgozott terv szerint építette föl elbeszélő költeményeit. Érezte, mennyire fontos a kompozíció a művészi igényű műben, ezért minden elődénél nagyobb gondot fordított a kisebb részeknek szerves egésszé való olvasztására. Epikájának a művészi szerkezet az egyik legfőbb jellemző vonása. Inkább félbenhagyta munkáját, semhogy alaktalan költeményt írjon. Lassú dolgozásának egyik oka éppen a tökéletes kompozícióra való törekvés. Egyik tervét a másik után semmisítette meg, a részeket folytonos javítgatással olvasztotta magasabb egységbe, a várható hatás minden föltételét kiszámította. Hangja mindig hozzásimult tárgyához. Az epika egész területét végigjárta s mégis ahány alkotása, úgyszólván ugyanannyi hangja volt.
A magyaros versformákat kiművelte, a nyugateurópai versformákat továbbképezte. Verstechnikájának tökéletessége egymagában is érdemes a tanulmányra. Még nagyobb érték költői nyelve. Bámulatos nyelvérzékkel olvasztotta munkáiba a magyar nyelv legsajátosabb fordulatait. A mindennapos szólamoknak új színezetet adott, az élő magyar beszéd és a régi magyar nyelv kincsesbányáját egyforma szerencsével aknázta ki, tetszése szerint tudott népies hangú, régies ízű vagy modern stílusú lenni.
Nagyszalontai jegyzősége idején Petőfi Sándor János Vitéze arra serkentette, hogy verses népmesét írjon. A Rózsa és Ibolya (1847) az óperenciás tengeren túlra, a tündérek világába vezeti az olvasót; itt él az öreg király és hajadon leánya, Tündér Ibolya; a leánynak van egy mostohája, a vasorrú bába, és van egy kérője, Rózsa királyfi; a gonosz mostoha mindenáron meg akarja akadályozni Rózsa és Ibolya egybekelését, de a szerelmesek sok szenvedés után egymáséi lesznek. – A párosrímű tizenkettősökben írt tündérhistória egy biharmegyei magyar népmese versbe foglalása.
Értékesebb A Jóka ördöge. (1853.) Jóka bátya nyelves felesége, Judit, belezuhan egy kútba s mikor az ura fel akarja húzni, helyette egy ördög bukkan elő a kútból. Az ördög annyira megijed Judittól, hogy csodatevő orvossá teszi Jókát, csakhogy vissza ne lökje a kútba, a veszedelmes asszony mellé. Jóka nekifog a kuruzslásnak, meggyógyítja és feleségül veszi a király leányát, maga is király lesz, boldogan él és uralkodik mindaddig, amíg el nem jönnek érte az ördögök s Judittal együtt vaskalitkába nem zárják. A pokol tűzében marakodik tovább a derék emberpár időtlen időkig. – Ezt a régi mesét igen ötletesen dolgozta fel a költő, különösen a házsártos parasztasszony alakját rajzolta eleven vonásokkal. Hangja vidámsága, nyelve népiessége, párosrímű tizenkettős sorainak könnyed folyása tetszetőssé teszik verses meséjét. A falusi mesemondók naiv álláspontjára helyezkedik, tréfás hangon regél hőseiről.
A tartalom és nyelv népiessége jellemzi Az első lopást (1853) is. Gazdag Imre eltékozolja kevés vagyonát, tolvajságra vetemedik, börtönbe kerül, ott nagy átalakuláson megy át; kiszabadulása után szorgalmas ember lesz, vagyont gyüjt, fölneveli gyermekeit, mindenki megbecsüli a faluban: ez a meséje az erkölcsi okulást célzó elbeszélésnek. – Egyszerű, igénytelen történet, a nép kezébe való verses história; a bűn elkerülésére, a munka szeretetére, Isten félelmére oktatja a jámbor olvasót.
Arany János pályája elején a nép költőjének érezte magát, de olyan népies költőnek, aki nem vegyül a durva pórok közé, hanem a szántóvetők számára is élvezhető alakban köti csokorba a költői szépségeket. Mikor a Kisfaludy-Társaság 1847-ben pályázatot hirdetett egy Szécsi Máriáról szóló költői elbeszélésre, elhatározta, hogy ő is pályázik s egyben olyan költői nyelvet kísérel meg, amely középút az irodalmi és a népies nyelv között. Később lemondott ugyan a pályázásról, de arról nem, hogy az új nyelv segítségével meghódítsa a népies stílus ellenzőit. Így dolgozta fel a Murány ostromában (1847) ugyanazt a történetet, amelyet már Gyöngyösi István megénekelt a XVII. században. Felhasználta költő-elődje verses elbeszélését, Kisfaludy Károly Szécsi Máriájából is merített motívumokat, meseanyagát egyébként a Mednyánszky-féle mondagyüjteményből vette. Veselényi Ferenc nem tudja elfoglalni Murány várát, elhatározza, hogy az ostromlott vár úrnőjének szívét hódítja meg. Mint az ostromlók követe fölmegy a várba, átad egy szerelmes levelet Szécsi Máriának s hirtelen távozik. Mária válaszol, fölhívja a várba, Veselényi fölmegy, elfogják s megkísérlik, hogy az erdélyi fejedelem pártjára kényszerítsék. Készen áll a vérpad is, de ekkor váratlan fordulat következik; Mária bevallja szerelmét s átadja a várat: a nőiesség diadalmaskodik a férfiaskodáson, a kötelesség és szerelem harcában győz a szív. – A négy szakaszra osztott költeménynek van néhány gondosan kidolgozott leírása és lélekfestő részlete, de azért a mű egészében véve másodrangú alkotás. A költő nem tudja új megvilágitásban bemutatni a rég elkoptatott szerelmi históriát, sőt forrásából, a Mednyánszky-féle német elbeszélésből, olyan motívumokat vesz át, amelyek ártanak meséje lélektani valószínűségének. Alapgondolatát, hogy a nő nem a hadakozásra, hanem a szerelemre termett, hosszadalmas indulatfestésekkel és terjengő párbeszédekkel magyarázza. A lelki küzdelem fejtegetése aprólékossá, a politikai helyzet boncolgatása szárazzá teszi. Költői előadása is egyenetlen: hol színességre törekvő, hol prózai, hol népies egyszerűségű, hol szónokiasan érzelmes.
Emelkedettebb az előbbieknél a budetini monda feldolgozása: a Katalin. (1850.) Szúnyog, a zsarnok apa, Budetin ura, Jakusicshoz, Oroszlánkő birtokosához, akarja nőül adni leányát, de Katalin Forgácsot szereti s titokban találkozik az ifjúval. Az ősz zsarnok meglepi a szerelmeseket, Katalint sötét falüregbe zárja s mikor Forgács megszökteti a leányt, üldözőbe veszi őket. Jakusics útközben megöli Forgácsot, Katalin hű jegyesére borulva hal meg, Szúnyog megőrül. A szerelmesek tragédiája megrendíti Jakusicsot s a boldogtalan párt közös sírba temetteti. – A költő a budetini falüreg történetét a Mednyánszky-féle mondagyüjteményből merítette. A vágvidéki mondában ugyanazok a személyek szerepelnek, mint Arany János költeményében, de a befejezés más: Forgács elesik ugyan Jakusics kezétől, de Katalin életben marad és Jakusics felesége lesz. A monda négy hőse a XVII. században valóban élt: Szúnyog Gáspár, a kegyetlen főúr, Jakusics, az előkelő vőlegény, és Forgács, a szereleméért halállal bűnhődő ifjú lovag, 1644 körül, amikor a Szúnyog-leány esete történt, a felvidék nevezetes előkelőségei voltak; Katalin, hiteles történeti adatok szerint, a szomorú eset után Jakusics neje lett, de túlélte férjét s 1659 táján gróf Balassa Bálinthoz ment nőül. Hogy Arany János eltért a budetini eset mondai és történeti befejezésétől, ez nemcsak művészi érzékének, hanem elsősorban Byron-tanulmányainak tulajdonítható. Byron költői elbeszélései közül különösen a Parisina hatott a költőre: itt olvasta egy előkelő olasz szerelmes pár kivégzésének s a kivégzést elrendelő kegyetlen apa lelki megrendülésének történetét. Byronnál is megvan a tiltott szerelem s az ebből származó tragikus összeütközés, Byron is hasonló módon festi hősei lelkének hullámzását. Egyezik a két költemény szakaszbeosztása és jambusos verselése is. Arany János ebben a költeményében Byrontól tanulta a költői előadás művészetét. Az eseményeket balladás gyorsasággal mondja el, halmozza a szebbnél szebb képeket, a hátteret sötétségbe burkolja, a homályban álomszerű alakokat mozgat. A lovagvár komor bolthajtásai alatt rémes jelenetek játszódnak le; a szerelem, gyűlölet, zsarnokság, befalazás, szöktetés, párviadal, megőrülés és temetés mozzanatait izgatott hangon mondja el a költő; csupa rémség a budetini történet, de a szörnyűségeket a lírai kitérések finomsága, a párbeszédek drámaisága és a lélekfestés megrendítő ereje erősen enyhíti. Különösen megkapó Szúnyog megőrülésének rajza. Az őrült apa torzalakja, a véresarcú aggastyán rémes feljajdulása és vérfagyasztó kacagása a kisérteties félhomályból romantikus formában tör elő s mégis érezteti a költői megfigyelés igazságát.
Arany Jánosra a szabadságharc leverése után szomorú napok következtek. Jegyzői állását elvesztette s a körülmények kényszere alatt odajutott, hogy írnoki munkával kellett megkeresnie kenyerét. 1851 tavaszán nevelőtanár lett Geszten a Tisza-családnál, 1851 őszén Nagykőrösre ment gimnáziumi tanárnak; ebben az évben fogamzott meg lelkében egy tragikomikus eposz megírásának gondolata. 1852-ben már ki is adta négy énekes hőskölteményét: A nagyidai cigányokat. Nagyida várát harmadik hete ostromolja Puk Mihály német generális, benn a várban fogytán az élelem, Gerendi Márton kapitány szökésre gondol. Mielőtt magyar legényeivel elhagyná a várat, maga elé hívja az ott tanyázó gyülevész cigányhad vajdáját, Csórit s kinevezi a vár parancsnokává. Csóri boldog; elhatározza, hogy megalapítja Cigányországot. Gyűlést hív össze, magát fejedelemnek ajánlja. Dühös verekedés támad: az egyik párt Csóri mellé áll, a másik párt Diridongót támogatja. A pártviszály Csóri javára dől el, mert a ravasz vajda etetni-itatni kezdi a cigányokat s az éhes-szomjas legények kikiáltják örökös vajdájukká. Nem törődik senki Puk Mihály seregével, eszik-iszik mindenki, még puskaporukat is ellövöldözik országalapításuk örömére. Csóri álmot lát: megálmodja népe dicsőségét, felöltözteti alattvalóit szép ruhákba, vitéz harcosokká teszi őket s egy irtózatos ütközetben tönkreveri Puk Mihály hadait. Már rendezi országát, jutalmazza hőseit, mikor a szomorú valóságra ébred: csak álmodott s cigányai éppen olyan rongyosak, mint régen. De azért nagy az öröm, mert a németek kezdenek elvonulni a vár alól. Lőnék is őket a cigányok, de nincs puskaporuk, a vajdaválasztás örömére minden hadiszerüket ellövöldözték az éjjel. A csacska nép hangos fenyegetésben tör ki: volna csak puskaporuk, jaj lenne az ellenségnek! Puk Mihály meghallja az átkozódást, beront a várba seregével, a menekülő cigányokat összefogdostatja és valamennyit kiebrudaltatja a nagyidai várból.
A népies víg eposz, Arany János önéletrajzi levelének vallomása szerint, olyan lelkiállapot terméke, amikor a költő, a világ folyásával és önmagával meghasonolva, torz-alakok festésében akart vigaszt keresni. Látszólag egy régi anekdótát dolgozott fel, valójában a magyar szabadságharc torzképét rajzolta meg. A kétségbeesés íratta vele ezt a költeményt, hogy megcsúfolja benne az 1848–1949. évi nemzeti küzdelem árnyoldalait, a céltalan torzsalkodásokat, a merész ábrándozást, a titkos önzést. A magyar szalmalángot szembeállította az osztrák zsoldoshad korlátoltságával; egyik oldalon a képzelődő, lármás, kapzsi cigánycsoport, a másik oldalon a gőg és együgyűség népe. El kell fogadnunk a költő vallomását, hogy a szabadságharc hőseinek kigúnyolására hazafias kétségbeesése ragadta, de nem szabad megrónunk kortársait sem azért, hogy ezt a példa nélkül álló költői kitörést méltatlankodva fogadták.
Más kérdés, mi a költemény művészi értéke? Mint az Elveszett Alkotmányban, itt is a humor, komikum és szatira egybeszövése adja meg a költemény zamatát, de mennyire más itt, mennyivel fejlettebb a költő művészi érzéke, mint első munkájában. Már maga az, hogy a hexameterek helyett párosrímű tizenkettős-verselést alkalmaz, kellemesebbé teszi az olvasást és magyarabbá a históriát, de különösen eredeti ízt ad az eposznak: nyelve és humora. A népies szólások és szókötési fordulatok gazdagon váltakoznak mind a négy énekében; a jelzők, hasonlatok, szóképek és szóalakzatok népies eredetisége páratlan találékonyságra vall; az igazi népies humornak valóságos kincsesbányája ez a hősköltemény. A gyülevész cigányhad seregszemléje, a hősök verekedésének leírása, a gyűlések és csaták rajza egyaránt gazdag játékos ötletekben. Csóri, a nagy álmodó, és Puk Mihály, a bárgyú labancgenerális, mesteri módon jellemzett alakok. Amilyen a könnyelmű cigányvajda, olyan a népe is: dölyfös, nagyravágyó, állhatatlan. Egymást marják, de ha konchoz jutnak, mindjárt szent a béke. Amilyen nehéz szétválasztani a humornak, komikumnak és szatirának egymásba játszó elemeit, olyan fogós kérdés annak megállapítása, hol jellemzi a költő pusztán a cigányokat és hol céloz a szabadságharc szóvivőire. A cigányokat a magyar nép szemével nézi: nemes tulajdonságot nem lát bennük, csak ostoba furfangot, erről az álláspontról azonban páratlan jellemzésüket adja. Minden figurája duzzad az élettől, minden jelenete mesteri. Hogy parlagi képek, kétértelmű célzások, köznapi kifejezések is feltünedeznek szövegében hellyel-közzel, ezt a tárgy természete hozta magával. A költő a trivialitásokat a komikus jellemzés fokozására alkalmazta s nem azért, mintha nem lett volna tudatában a realisztikus festés határainak. Alantas érzéseket kellett bemutatnia, szűkségesnek találta, hogy munkája eredeti előadását ne rontsa meg más stílus kényességével.
Meseanyagának forrását nem ismerjük közelebbről. Budai Ferenc lexikonában talál néhány történeti adatot, de meséjét nem innen merítette, hanem bizonyára valami ponyvatermékből. Komikus eposza a Toldi-trilógia és a Buda Halála mellett kétségtelenül a legjobb elbeszélő költeménye.
Egy nagy nemzeti eposz megteremtésének terve már pályája legelején foglalkoztatta képzeletét. Népies hőskölteményre gondolt, tárgyát a magyar vezérek korából szerette volna meríteni. Nagykőrösi tanársága idején, 1853-ban fogott terve kiviteléhez. Mintegy előkészületül megírta Keveháza című hősdalát és elkészítette a Csaba-eposz vázlatát. Az előbbiben gyors menetben, pompás verseléssel, mesteri nyelven énekelte meg, hogyan verték tönkre a hún vezérek Makrin és Detre római-germán hadait még Etele és Buda uralkodása előtt; az utóbbinak Etele fia, Csaba királyfi, lett volna a hőse, de ebből az eposzból csak az első két éneket és a hatodik ének elejét írta meg párosrímű tizenkettősökben. Néhány év mulva új kidolgozáshoz fogott. Az addig elkészült eposzi részeket félretette, a párosrímű tizenkettősöket nibelung-strófákkal cserélte föl s Csaba-trilógia címmel hármas eposzt tervezett. (1855–1856.) Ebből a második kidolgozásból hat ének maradt fenn. Félretette ezt a kéziratát is.
Csak budapesti szerkesztősége idején kezdett újra munkájához s most már nemcsak a hún trilógia tervét építette fel véglegesen, hanem az első részt művészi módon ki is dolgozta. 1863 májusában készen állott: a Buda halála. A tizenkét-énekes eposz 1864 januárjában megnyerte a Magyar Tudományos Akadémia Nádasdy-díját s még ugyanezen év tavaszán nyomtatásban is megjelent.
A párosrímű tizenkettősökben írt eposzban két testvér kerül szembe egymással: a gyenge Buda és a vasakaratú Etele. Buda hún király megosztja öccsével, Etelével, az uralkodást, de környezetük féltékenységet szít közöttük. Nemcsak Detre, a hűbéres gótok fejedelme, ármánykodik, hanem a két királyné, Gyöngyvér és Ildikó is, ellenségesen áll szemben egymással. Etele eloszlatja Buda bizalmatlanságát, egyik vadászatukon megmenti bátyja életét, elfojtja az asszonyok civódását is; mindamellett Buda féltékenyen látja, mint hódol mindenki Etelének; a papok Etele nagyságát jósolják, Isten Etelének küldi el kardját. A viszálykodás következményei végzetesek. Mikor Buda ellopatja öccsétől Isten kardját s erősen fegyverkezik a diadalmas hódító ellen, Etele döntő lépésre határozza el magát: párbajt vív bátyjával s viadala közben megöli a szerencsétlent.
A költő nagyszerű képben tárja elénk az Ázsiából előretörő középkori vándornépek társadalmi és családi életét. Hősei természetes emberek, tele egyszerű erkölcsökkel, hatalmas szenvedélyekkel. Etelét a költő nagytekintélyű, nagyeszű, elszánt embernek tünteti fel, a hún nép és a külföld egyaránt meghajol előtte; a harcban győzhetetlen, alattvalóival szemben leereszkedő, családja körében szeretetreméltó; igazságos, lovagias, őszinte. Védi a gyöngébbet, törődik a nép javával, szívén viseli nemzete jövőjét. Haragjának kitörése előtt nem állhat meg senki, voltaképpen nincs is méltó ellenfele. Bátyja, Buda, tehetetlen ember: ingadozó, félénk, gyenge; alapjában jólelkű uralkodó, de a körülmények Etele útjába sodorják. Etele felesége, Ildikó, bosszúálló, gyűlölködő, elbizakodott nő; első férjét, Szigfridet, nem tudja feledni; második férjéhez; a hún királyhoz, inkább csak fia, Aladár miatt ragaszkodik. Az öregedő Gyöngyvér, Buda felesége, szembe kerül a hatalomravágyó másik királynéval, szívósan küzdenek egymás ellen, gyűlölködve nézik egymást. Modoruk kényszerű szívesség, beszédjük színlelés. Ebben a nyílt és titkos harcban Gyöngyvér a vesztes s csak Etele családjára szórt rettentő átkai sejtetik jövendő elégtételét. A két királyon és a két királynén kívül csak Detre áll előtérben, a képmutató, bőbeszédű, ravasz öreg; gót népe leigázását nem tudja feledni, minden alkalmat megragad Etele és Buda összeveszítésére. Ezek a fejedelmi alakok az olvasónak bizalmas közelségében maradnak mindvégig. Látjuk magánéletüket, megfigyeljük lelkük hullámzását.
A realisztikus leírások életet visznek az eposz minden énekébe; a történet valószerűségéből még a mérsékelten alkalmazott csodás elem sem ütközik ki: Hadúr alakja, a húnok istenhívése, Ármány megjelenése, Etele látomása. Az isteni küldetés hite előmozdítja a fejedelmi testvér pár szakadását; Etele lelke büszkeséggel telik meg arra a gondolatra, hogy Hadúr akaratának ő a végrehajtója; de Hadúr könnyet ejt a húnokért, mert Etele nem tud úrrá lenni saját indulatain s bűnével népe romlását okozza. Itt alakul ki az egész hún trilógia alapgondolata, itt van a tervezett hármas költemény tragikus magva: Etele, jóllehet bátyjának köszönheti királyságát s lelki nagyságának Hadúr kardját, dühében testvérgyilkossá lesz s ezzel nemcsak a maga fenségét alázza meg, hanem megsérti az isteni gondviselést s aláássa birodalma jövőjét is.
A tragikus felfogás eredetiségével és a jellemzés biztosságával vetekedik a költői előadás megkapó művészete. A költő a régi magyar nyelv kincseiből, a tiszántúli népnyelv gazdagságából és a maga nyelvművész-leleményéből egyforma szerencsével merít. Elbeszélő hangja az ősi népeposzokra emlékeztet. Nyelvének ódon zengzetessége van. Chorijambikus lebegésű verssorai szebbek minden előbbi magyar tizenkettősnél.
Más írók hatása főkép egyes képekben és hasonlatokban tűnik fel; így Homerosé, Vergiliusé, Tassóé. Ármány és Hadúr alakjai Vörösmarty Mihály Zalán Futásában gyökereznek; Ipolyi Arnold magyar mitológiája a hitregés elemekhez nyujtott néhány adatot; a Nibelungenlied Gyöngyvér és Ildikó civódásának rajzát segítette. A költő Priskos Rhetort és a magyarországi középkori latinnyelvű krónikákat csakúgy felhasználta meseanyagának felépítéséhez, mint Thierry Amadé munkáit. A testvérviszály kifejlődésének rajzán az árpádkori királymondák hatása látszik: Etele és Buda között a jó viszony akként mérgesedik el, mint Salamon király és a hercegi testvérpár között. Középkori krónikáinknak ezt az elbeszélését a költő az Árpádok korából ültette át a húnkorszakba, jellemző példáját adva anyaggyüjtő és feldolgozó módszerének.
Hatodik énekét Kézai Simon krónikája után írta. Eposzának ez a része, a Rege a csodaszarvasról, voltaképpen önálló epikus dal. A Kézai-féle mesén keveset változtatott, de a régi meseanyagot felékesítette a költői előadás szépségeivel; az ismeretlen vadonok és puszták félelmességét, a csodálatos vadászat izgalmait és a leányrablást a krónikák egyszerű nyelvén és mégis csillogó színekkel festette.
Számos nagyobb elbeszélő költemény megírását tervezte még, de lelkének csüggedtsége képtelenné tette, hogy befejezze megkezdett terveit. A szabadságharc leverése, a nemzeti gyász, a kisvárosi elszigeteltség és a tanári pályával járó ügyes-bajos dolgok egyaránt gátolták szándékai megvalósításában. Munkaösztöne megvolt, de nem találta irányát. Izgatottan fogott egy-egy nagyobb munka megírásához s néhány hét mulva csüggedten látta, hogy nem tud dolgozni.
Töredékei közül magasan kiemelkedik legszubjektívebb elbeszélő költeménye: a Bolond Istók. A regényes önéletrajznak nevezhető verses munkából mindössze két ének készült el, a két ének megírását hosszabb idő választja el egymástól. Az első ének 1850-ben jelent meg, Arany János életének talán legszomorúbb időszakában; a költő ekkor császári szolgabírósági irnok volt s a boldogabb jövő minden reménye nélkül nyomorgott Nagyszalontán. A sötét idők hatása meglátszik költeményén. Hőse, Bolond Istók, durvalelkű parasztok közt születik; törvénytelen gyermeke egy szegény parasztlánynak. A gyermeket iszákos keresztanyja a keresztelésből visszajövet elveszti az úton, kóbor cigányok fölszedik s egy másik faluban eladják István gazdának, a tolvaj parasztnak. Itt végződik az első ének. Az 1873 nyarán befejezett második énekben Bolond Istókot már a debreceni kollégium diákjai között látjuk; az ifjú nagy szorgalommal tanul, de a lelket ölő tanítás elveszi a kedvét. Mikor beleún egyhangú életébe, színész lesz, átéli a vándorszínészet keserveit, beleszeret Klárcsi kisasszonyba, megundorodik a züllött társaságtól, hazamegy, tanító lesz, parasztéletet él.
A vigasztalan pesszimizmus hangjai csendülnek ki mind a két énekből, de a kettő között szín és hangulat dolgában mégis van különbség. Az első ének sötét tónusú, kiábrándultan szemlélődő, gúnyos és fájdalmas; a második ének enyhébb órák szülötte, nem olyan keserű, inkább szelíd öniróniával, csendes borongással átszőtt. Arany János humorára ez a műve a legjellemzőbb. Mint humorista a legnagyobbak egyike a magyar írók között; humora amennyire magyar, annyira egyéni is. Legszomorúbb élményeinek elmondásába is belevegyíti tréfálkozását, az élet tragikomédiájának szemléletében mosolyra derül s ha mesélése gondtalanabb lesz, melanchóliája egyszerre eltemeti jó hangulatát. Napfény és árnyék kergeti egymást költeményében. Meleg részvéttel nézi az emberek testi-lelki nyomorúságát, fájó együttérzéssel írja le hősének meddő vágyait. Az idealisztikus költői ábrázolással szemben a való életet rajzolja, alig eszményít valamit, olyannak mutatja be az alföldi parasztokat, aminők valóban. Realizmusa a maga korában, amikor az eszményítést művészi szempontból mellőzhetetlennek ítélték, igazán meglepő. Nem törődik azzal, hogy egyes alakjai visszataszító módon mutatkoznak be, a rútat éppen olyan becsvággyal rajzolja, mint a szépet. Apró emberi jellemvonásokat gyüjt össze, megfigyeli személyeit legjelentéktelenebb mozdulataikban is, feltárja az emberi lélek zugait s könyörtelenül megvilágítja, hogyan ütköznek össze a nemes indulatok a hitvány érdekkel.
Költeményén Byron Don Juanjának erős hatása érzik. A feldolgozás módja, a költői előadás, a verselés formája, a szellem és a hangulat mind a Don Juanra emlékeztet. A mese az érzelmek és gondolatok sokaságát váltja ki a költő lelkéből; a költő mesél, de meséjének fonalát teleaggatja szubjektív kitéréseinek gyöngyeivel. Az elmélkedés és meghatottság strófáit irónikus sorok váltják föl, majd újból kezdődik a mese, a költő időnkint pesszimisztikus nyilatkozataival és humoros megjegyzéseivel szakítja félbe elbeszélését. De a szellemi és formai egyezések mellett a különbségek is szembeötlők a két munka között. Arany János nem vett át egyet sem a tipikus byroni alakok közül s különösen óvakodott attól, hogy szerelmi részletekkel tarkítsa meséjét. Hőse a nyomor és balvégzet gyermeke, egy nyomorult alföldi viskó szülötte, később szegény kálvinista diák, majd koplaló vándorszínész, végül falusi tanító; a byroni paloták és kalandos szerelmek gyönyöreiből semmi sem jut számára. Olyanforma hős ez, mint Petőfi Sándor Szilvesztere az Apostolban. Bolond Istók is törvénytelen gyermek, mint Szilveszter, a nép alja közt növekedik fel ő is; mindketten érzik a társadalmi berendezkedés nyomorúságát, mindkettőt könyörtelenül vesszőzi az élet, mindkettő gyötrelmesen szenved az emberek aljasságától. Arany János is, Petőfi Sándor is, magát adja a hősben. Meleg szeretettel mutatják be hősüket, különbnek rajzolják, mint a többi embert, történetének elmondásában szomorú szívvel tanítják, hogy minden a szerencsés születéstől függ: hiába a tehetség, nemes szív, önfeláldozó lélek, az embereket nem lehet jóindulatúakká tenni; a homo sapiens álarca alól minduntalan kitör a bestia. Sajátságos, hogy Petőfi Sándor nem a maga Bolond Istókjával, hanem az Apostollal hatott barátjára. Arany János első énekének meséje és Szilveszter története közt számos egyezés mutatható ki. Nemcsak a nyomor képei tükrözik az Apostol hatását, hanem a szereplők egy része is az Apostolból került ide megfelelő módosítással. Hogy ezeket az Apostolban gyökerező alakokat Arany János fel tudta ruházni a valószerűség minden vonásával és hősébe bele tudta vinni a maga életrajzának apróbb mozzanatait is: nagy művészi erejére vall. Töredékének első éneke olyan elbeszélésnek tekinthető, amely át van szőve önéletrajzi szálakkal; második éneke olyan önéletrajznak, amelyben költött elemek is vannak. Munkája, töredékességében is, elbeszélő költészetünk legértékesebb alkotásai között foglal helyet.
Kisebb elbeszélő költeményei között a humoros nemben legjobb: A fülemile. Két szomszéd összevész a madár füttyén, a semmiség miatt agyba-főbe verik egymást, a bíró elé viszik pörüket, felsülve távoznak a törvény elől. A költő ebben a költeményében a magyar paraszt pörösködő hajlamát tréfálkozó modorban mutatta be. – A bajusz egy hiszékeny gazdáról szól, a babonás ember mindenáron meg akar szabadulni arca csupaszságától s bajusza megnövesztésének reményében pénzt ad a cigányoknak. Mint az előbbi költeményben, ebben is ott van az erkölcsi tanulság. – Tanító irányú A hamis tanu is. Márkus, a vén paraszt hamisan esküszik, testét a sír nem fogadja be, forgó habok hányják, a halászok kísértő szelleme lesz. – A gyermek és a szivárvány azt tanítja, hogy hiába futunk az elérhetetlen vágyak után, hasonlatosak vagyunk ahhoz a fiúhoz, aki a párosívű szép szivárványt akarta elérni. – A hegedű a népmesék felfogásával mondja el, hogyan bűnhödött Szent Péter, mikor nem hallgatott az Üdvözítő intésére s a mulató parasztok közé keveredett. – Pázmán lovag egy középkori magyar úr mulatságos története. A király álruhában vadászik, megcsókolja Pázmán lovag feleségét s mikor a lovag Visegrádra megy, hogy elégtételt keressen, megvív a féltékeny férjjel; a lovagi mérkőzésen a király győz, kiüti Pázmán három fogát, de kiengesztelésül három falut ajándékoz neki; Pázmán víg hangulatban lovagol haza feleségéhez. A költemény csupa derű, egy régen ismert tárgy eleven humorú feldolgozás, úgynevezett királytréfa, mintái a külföldi irodalmakban széltében megtalálhatók. – Szent Lászlóban megelevenedik a nagy király váradi lovas-szobra s a Laczfi Endre csapataival viaskodó tatárok rémülten futnak szét a rettenetes hős csapásai alatt. – Hatvaniban a sátán a híres debreceni tanár képében jelenik meg, hogy órát tartson, de felhangzik az ifjúság templomi éneke s a kísértő eltűnik a tanári székről. – A honvéd özvegyének hőse, a csatatéren elesett ifjú, az új nász éjszakáján megjelenik a hűtlen özvegy előtt; künn rémes éjfél átkozódik, dühöng a vihar s a szellem mélabús hangon mondja el szemrehányásait az ájuldozó nőnek, aki az özvegyi fátyolt olyan korán elvetette; de újra fölzendül a zene, a képzelődés szertefoszlik s az asszony mosolyogva nyujtja karját új táncra. Arany János legszebb költeményeinek egyike. Az elbeszélő keretben mély líra: a segesvári csatatéren nyomtalanul eltűnt nagy költő siratása.
Murány ostroma. Költői beszély. Pest, 1848. (A költő ezer példányt nyomatott művéből, bizományosa Emich Gusztáv volt, a kiadással járó ügyeket Petőfi Sándor intézte, ugyanő beszélt a cenzorral is. Eleinte volt a kis kötetnek némi kelendősége, később nem vásárolták. Nem tetszett sem a kortársaknak, sem az utókornak.) – Haraszti Gyula szerint Arany János verses elbeszélése művészietlen munka, hősei deklamáló bábok, nyelve majd vezércikkre, majd újdonság-rovatra emlékeztet, csupa retorika, hétköznapi banalitás, fellengző műstílus egy-egy szalonképesebb népies kifejezés kíséretében. (Arany János elbeszélő költészete. Magyar Szemle. 1881. évf.) – Riedl Frigyes szerint meglátszik a művön, hogy a költő nem fektette bele a lelkét: az egészben van valami mesterkéltség, helyenkint megérzik rajta a pályaművek erőszakolt ihlete. (Arany János. 3. kiad. Budapest, 1904.) – Beöthy Zsolt szerint Arany János ezt a művét elsiette. «Festéseiben, előadásának gyökeres és színes folyásában félreismerhetetlenül nyilatkozik Arany géniusza; de cselekvése egyenetlenebb, fordulatai nehézkesebbek s indokolása, széles lélektani elemzéseinek ellenére is, gyöngébb, mint bármely más műben.» (Arany János. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907.) – Szinnyei Ferenc hibáztatja a sok szónoklatot. A hősök folytonosan beszélnek. «Mindig szónoki vagy színpadi pózokban látjuk őket s szavaikon keresztül nem tudunk igazán lelkükbe pillantani. Sok szó, kevés bensőség.» (Arany János. Budapest, 1909.) – Voinovich Géza rámutat arra, hogy a hősökben és történetükben van valami komikai, ez a tárgy komoly feldolgozásban nem tehet zavartalan hatást, a költő a vígjátéki figurák anekdótaszerű históriáját az eposz eszközeivel nagyította fel. (Arany János életrajza. I. köt. Budapest, 1929.)
Katalin. Költői beszély. Magyar Írók Füzetei. Szerk. Szilágyi Sándor. 1850. évf. – A budetini mondát Mednyánszky Alajos még gyermekkorában hallotta a vágvidéki tót parasztoktól, a monda szövegét 1824-ben adta ki. Arany János elég híven követte forrását, de a mesevázat elborította költészetének virágaival. Byron hatására ő maga mutatott rá: «Katalint különösen Byron beszélyei után képeztem, az egészet inkább formagyakorlat végett, mint költői célból s alkalmat az adott rá, mert olvastam valahol Byronnál, hogy e nyolc syllabás forma ellen panaszkodik s benne mozogni nem tartja könnyűnek. Ha ő, a rímgazdag s egytagú szókkal bővelkedő angol nyelvben bajosnak találta e formát: én meg akarám kísérteni a rímszegény s hosszú szavaktól nehézkes magyar nyelven, miután nagyobb ilynemű költeményt, rím s mértékben kivive, nálunk még nem ismertem. Hogy nem sikerült, érzem; byroniassá akarván tenni, nagyon elhalmoztam képekkel.» (Levele Erdélyi Jánoshoz: Nagykőrös, 1856. szeptember 4.) – A költeményről először Salamon Ferenc szólt bővebben: a költeményt Arany János géniusza talányának nevezte, annyira elütőnek találta a költő minden más művétől mind tárgy, mind forma tekintetében. Arany János kisebb költeményei. Budapesti Hirlap. 1856. évf. Újból: Irodalmi tanulmányok. I. köt. Budapest, 1889.) – Erdélyi János a lélekfestés magasabbrendű példáit ebből a költeményből mutatta ki. Különösen a bőszült apa megragadó költői festésére hívta fel a figyelmet. (Arany János. Pesti Napló. 1856. évf. Pályák és pálmák. Budapest, 1886.) – Voinovich Géza szerint a költő a kisebb verses elbeszélés új művészi alakját mutatta be Katalinjában. Nem csupán a hang és forma dolgában tört új utat Byron nyomán, hanem abban is, hogy a romanticizmus külső eszközeit mély lélektannal s a részletekben teljes valószerűséggel kapcsolta össze. (Arany János életrajza. II. köt. Budapest, 1931.)
Bolond Istók. Első énekének 99 versszaka 1850-ben jelent meg a debreceni Csokonai Lapokban. (Az egész első éneket Gyulai Pál adta ki a Magyar Írók Segélyegyletének 1863. évi albumában: a Részvét Könyvében.) Második énekének elejéből a Koszorúzott 11 versszakra terjedő mutatványt. (Az egész második ének a Budapesti Szemle 1874. évfolyamában jelent meg.) Harmadik és negyedik énekének csak a tervrajza van meg. (Közzétette Arany László: Arany János hátrahagyott versei. Budapest, 1897.) – Az irodalomtörténetírók és kritikusok kezdettől fogva egyetértettek abban, hogy a befejezetlenül maradt verses regény a maga nemében kiváló jelenség. – A humoros mestermű «a világirodalom enemű alkotásaival töredékként is méltán versenyez»: olvassuk Szinnyei Ferenc könyvében. (Arany János. Budapest, 1909.) – «Bolond Istók keserű realizmusát semmi sem érte utól irodalmunkban»: írja a műről Voinovich Géza. (Arany János életrajza. II. köt. Budapest, 1931.)
A nagyidai cigányok. Hősköltemény négy énekben. Pest, 1852. (Kéziratát Müller Gyula könyvkiadó 300 pengőforintért vette meg s a második kiadásért 100 pengőforint tiszteletdíjat igért, az utóbbira azonban nem került sor, mert tíz év alatt az első kiadásnak csak a fele fogyott el, a könyvkiadó boltjában 600 példány hevert eladatlanul az 1852-es kiadásból. A költő 1863-ban 100 osztrák értékű forintért visszaváltotta az örökös tulajdonjogot Müller Gyulától.) – A komikus eposzt a hírlapok kedvezően fogadták, de Toldy Ferenc megbotránkozva írt róla az Új Magyar Múzeum 1852. évfolyamában: «Szomorú aberratiója egy ritka szép léleknek, nem a tárgyánál fogva, de a tartalomnál fogva, mely áldatlan üresség.» Toldy Ferenc megértette az eposz célzatát, a szabadságharc hőseinek gúnyos kritikáját, ezért adott olyan erős hangon kifejezést felháborodásának; úgy látta, hogy Arany János önmaga homályosította el nevét. (A költőnek fájt a megdorgálás; szíven találta, hogy hazafias hűségében kételkedhetnek; utóbb a Bolond Istók lapjain feljajdult és védekezett. A kétségbeesés humorával csitította, úgymond, hazájáért vérző lelkét: «S oly küzdelemre, mely világcsoda, Kétségbeesett kacaj lőn Nagyida.») – Az embereknek fejébe ment a vér, mikor azt olvasták ki a költeményből, hogy Csóri vajda egyazon személy Kossuth Lajossal s a koncért marakodó, komikusan kérkedő, gyáva cigány a szabadságharc magyarja. Az 1870-es évek folyamán Thewrewk Árpád heveshangú füzetben támadta meg a költőt; szemére lobbantotta, hogy lelketlenül viselkedett az ezer sebből vérző nemzettel szemben, nyomban a forradalom után, mikor a többi költő minden erejével vigasztalta honfitársait. Thewrewk Árpád visszautasította a Bolond Istók védő strófáit. «Azért a kritika a költőt a profanatio vádja alól nem is fogja fölmenthetni s amint eddig, úgy ezután is kénytelen lesz kijelenteni, hogy az a frivolitásnak egyik neme, ha a költő szerencsétlen nemzete gúnyjára rajzolt torzképekben keres kárpótlást az országos gyász napjaiban.» (Pandora. Pozsony, 1872.) – Ezzel a felfogással szemben Gyulai Pál rámutatott arra, hogy a költeménnyel Arany enyhíteni akart sebzett lelkén. A költő fájlalta nemzete gyarlóságát, felébredt a csalfa álmokból s a szent romokra állva mintegy vádat emelt a sors, nemzete és önmaga ellen. Nem egyéb ez a költemény, mint «kétségbeesett kacaj a forradalomra, a legalanyibb érzés tárgyias alakban, igazság torzképben, sírás nevetésben, szeretet gúnyban.» (Emlékbeszédek. Budapest, 1890.) – Imre Sándor is kiemeli, hogy a költő, mikor a humorista játsziságával gúnyolja a politikai képzelgéseket, voltaképen örökre sajgó honfigyötrelmét akarja leplezni és vaskos tréfákkal elvonni a figyelmet kínzó fájdalmától. (Arany János és Aristophanese. Budapesti Szemle. 1885. évf. Irodalmi tanulmányok. I. köt. Budapest, 1897.) – Riedl Frigyes szintén utal Arany lelki diszharmóniájára, keserves csalódásaira, kínos tépelődéseire: indulatai minden korlátot elragadva ebben a költeményében törtek ki s vad örvényben sodorták magukkal az iszapot és virágot. (Arany János. 3. kiad. Budapest, 1904.) – «Ami a genialitás szikrázó erejét illeti, írja Beöthy Zsolt, Arany János összes művei között remekebb nincs ennél az egy időben sokat ócsárolt Cigányoknál. Valóban, a komikai koncepció és felfogás mélységét és szilaj erejét tekintve, leleményének gazdag egyszerűségét és kerek eredetiségét, komikai erének a mulatságos figurák egész tömegében s a tarka jelenetek változatos sorában mindig bő és jellemző áradását nézve: Arany remeke a világirodalom víg eposzai közül a legkiválóbbakkal is kiállja a versenyt.» (Arany János. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907.) – Arany legzseniálisabb humoros epikai költeményének mondja a Nagyidai Cigányokat Szinnyei Ferenc is. (Arany János. Budapest, 1909.) – Voinovich Géza szerint a hőskölteményben «a haza szobra tele van aggatva rikító cafranggal; e visszásság megrázó, nyugtalanító. Nem olyan gúny ez, mint a szatiráé, mely javítni remél, mikor pellengérre állít: ez a tehetetlen fájdalom átkozódása, melybe alacsony képek tolulnak; egy flagelláns korbácsütései, aki maga vérzik alattuk. Valami szent őrjöngés van ebben az önmarcangolásban, egy szóhoz nem jutott, elkésett Kassandra vádja. A hazafi-elkeseredés e gúnyjának párját Széchenyi Blickjében találni s döblingi emlékiratainak egyes lapjain.» (Arany János életrajza. II. köt. Budapest, 1931.)
Buda halála. Hún rege. Pest, 1864. (A M. T. Akadémia Nádasdy-díjával jutalmazott mű. A százaranyas díjra 1863-ban tizenegy elbeszélő költemény pályázott, ezek közül egyhangúlag a hún regének ítélték oda a jutalmat. A bíráló bizottság tagjai: Gyulai Pál, Jókai Mór, Kemény Zsigmond.) – Buda Haláláról minden bírálója dícsérettel nyilatkozott, egyedül a Pesti Hírnökben jelent meg egy terjedelmes névtelen kritika, ez azt bizonyítgatta, hogy a magasztalt eposz gyönge munka. A különlenyomatban is megjelent bírálattal Fraknói Vilmost gyanúsították, de ő tiltakozott a föltevés ellen; mások Arany János egyik barátjára, egy jeles költőre, gondoltak. Csak később derült ki, hogy a névtelen kritikus egy fiatal ujságíró: Földy Géza. A költőt nagyon bántotta a rosszindulatú kritizálás, de izgalommal olvasta a dícséreteket is, lelki nyugalmának vége volt, semmi kedvet sem érzett trilógiájának egyhuzamban való befejezéséhez. – Gyulai Pál a Kisfaludy-Társaságban, Szász Károly a M. T. Akadémiában tartott emlékbeszédeikben találóan méltatták az eposz jelentőségét s rámutattak nagy veszteségünkre: a trilógia befejezetlenségére. – Riedl Frigyes szerint ez a mű mutatja legfejlődöttebben Arany költői stílusát. Az eposz az ódon krónikai előadásnak és a népies szólamoknak sajátos összhangzású vegyüléke, a mélyreható elemző jellemzés összeforr benne a primitív népek őseredeti költői felfogásával. (Arany János. 3. kiad. Budapest, 1904.) – Beöthy Zsolt szerint az eposz a népmese egyszerű báját a tragédia fenségével egyesíti; legföljebb egy hiánya van, a csataképek elhagyása, de ezt pótolják az ősi családi élet idilli képei, az őskor elemi szenvedélyei, szokásai, erkölcsei; mindezek feledhetetlen rajzokban jelennek meg előttünk. Nyelve is csodálatos: nem olyan csillogó, sok színbe játszó, mint Vörösmarty Mihályé, de naivabb, epikusabb, ódon zamatában jellemzőbb. (Arany János. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. 1907.) – Szinnyei Ferenc a költő érdeméül tudja be, hogy a modern olvasóban unalomnál egyebet alig keltő harci jelenetek helyett a népéletet rajzolja. Igazi embereket szerepeltet, jellemzésükre oly nagy gondot fordít, mint a modern regényíró vagy drámaíró. (Arany János. Budapest, 1909.)
Elbeszélő költeményei. – Rózsa és Ibolya. Pesti Divatlap. 1847. évf. (A költő ezt a verses meséjét eleinte a Toldi fölé helyezte, amint erről Szilágyi Istvánhoz írt levele tanuskodik.) – A varró leányok. Pesti Divatlap. 1847. évf. (Balladaszerű érzelmes helyzetkép: a varró leányok temetést látnak, egyikük elkészül a halálra, mert az ő vőlegénye a halott.) – A méh románca. Pesti Divatlap. 1847. évf. (A szép menyasszony letöri a pünkösdi rózsát, hiába rimánkodik a méh a rózsaszálért, a méh megszúrja a leányt, a menyasszony arca eltorzul, vőlegénye elhagyja. A költő ebben a versében is új formát, új hangot, új irányt keresett, de népies nyelvű kísérletei még csak útjelzők az igazi ballada felé.) – Szőke Panni. Pesti Divatlap. 1847. évf. (A jobbágyleány rossz útra téved, pesti nő lesz, elfonnyad, lerongyolódik, meghal. A költő később úgy nyilatkozott első románcairól, hogy megpróbálta bennük a ballada magyar népies formáját, ellentétben «a mi németes, mesterkélt s érzelgős vagy deklamáló balladáinkkal».) – Szent László füve. Pesti Divatlap. 1847. évf. (A magyarság lázong a döghalál pusztításai miatt, elkeseredésében vissza akar térni a pogány vallásra, de László, a szent király, égi jelet lát, nyílvesszejét kilövi s megtalálja a gyógyító füvet. A költő átérzi a középkori tömegek hitbuzgalmát s a krónikás meghatottságával foglalja versekbe a csodatételt. Forrása Podhradczky József történeti munkája Szent Lászlóról.) – Losonczi István. Nép Barátja. 1848. évf. (Temesvár vitéz védőjét megöli a hitszegő ellenség, de emléke örökké él. Ezt a krónikás verset a szabadságharc idején azért írta a költő, hogy hazaszeretetre és önfeláldozásra tanítsa a népet. Forrása Budai Ferenc történeti lexikona volt.) – A tudós macskája. Életképek. 1848. évf. («Nagy lett volna a tudósnak Az ő tudománya, De mi haszna, ha kevés volt A vágott dohánya». A tréfás költemény szembeállítja az élet igazi arcát nem ismerő tudományt a paraszt-huncutsággal; a tudós könyvet ír a bölcsességről s inasa rútul becsapja.) – Rásüt az esthajnal. 1849-ből. (A magyar legény megszökik a császár zászlója alól és Kossuth katonája lesz. A költemény ponyvafüzetben jelent meg, hogy annál hatásosabban szíthassa a nép lelkesedését a forradalom ügyéért.) – Nyalka huszár. Magyar Írók Füzetei. 1850. évf. (Románc a magyar legény nemeslelkűségéről.) – A gyermek és a szivárvány. Remény. Szerk. Vahot Imre. Pest, 1851. (Allegória a gyermeki ábrándok csalékonyságáról.) – A hamis tanú. Budapesti Visszhang. 1853. évf. (Monda a hamisan esküvő parasztember bűnhődéséről.) – Szent László. Délibáb. 1853. évf. (Legenda a hős királyról. A költő a Toldi Estéje 5. énekébe szőtte legendáját. Forrásához, Podhradczky József Szent László életrajzához, híven ragaszkodott.) – A Jóka Ördöge. Müller Gyula Nagy Naptára. 1853. (A költemény forrása Vogl János osztrák költő Das böse Weib und der Teufel című meséjének magyar fordítása. A magyar szöveg az 1842. évi Társalkodóban és az 1844. évi győri kalendáriumban jelent meg. A mese ősrégi: megvan az ó-ind irodalomban, az Ezeregyéjszakában s a legtöbb európai nép mesekincsében. Vogl János egy délszláv változatot használt forrásul. Arany János forrását Zlinszky Aladár találta meg.) – Keveháza. Szikszói Enyhlapok. Szerk. Császár Ferenc. 1853. (Forrása: Kézai Simon latinnyelvű krónikája.) – Az első lopás. Falusi Esték. Szerk. Vas Gereben. 1854. (A versforma itt is, mint általában a költő népies elbeszélő verseiben: a párosrímű tizenkettős.) – A fülemile. Magyar Nép Könyve. Szerk. Csengery Antal és Kemény Zsigmond. 1854. (A madárfütty pöre világirodalmi elterjedésű adoma. A költő főforrása Hegedüs Sámuel nagyenyedi tanár és író 1837. évi verse: Kinek szól a kakuk?) – A hegedű. Müller Gyula Nagy Naptára. 1854. (A «víg legenda» éppen olyan furcsa műfaj, mint a «víg ballada». A népies tréfás elbeszélő költemény hőse a gyarló ember megszemélyesítője, szemben a bölcs Üdvözítővel. Jézus szelíden dorgálja tanítványát kíváncsiságáért s a mese végén eléje adja a tanulságot: «Részeg ember elől én is kitérek».) – A bajusz. Protestáns Képes Naptár. Szerk. Ballagi Mór. 1855. (Az egyetemes irodalom egyik népszerű vándor-adomája. Forrása és tárgytörténete ma már kisebb részleteiben is ismert.) – Hatvani. Protestáns Képes Naptár. Szerk. Ballagi Mór. 1855. (Monda az ördöngőshírű debreceni tanárról és a sátán kudarcáról. A magyar Faust alakjához fűződő históriának ez a változata a rendületlen kálvinista vallásosság büszke tanuságtétele.) – Pázmán lovag. Az én albumom. Szerk. Sárosy Gyula. Pest, 1857. (A három zápfog és az érte kapott három falu történeti tény. A költemény forrásai: Budai Ferenc történeti lexikona, Kiss Károly egyik 1828. évi elbeszélése és a királytréfákon alapuló skót népballadák. A költő «víg balladá»-nak nevezte tréfás elbeszélő költeményét, ez azonban csak olyanforma szabados műfaji megjelölés, mint a «víg legenda».) – Rege a csodaszarvasról. 1864. (A Buda Halálába szőtt históriai ének a hún és magyar nemzet eredetének történetét balladaszerű előadással mondja el. Magában is befejezett kerek egész.) – A honvéd özvegye. Hátrahagyott versei. Budapest, 1888. (Hőse az eleste után visszatérő honvéd: Petőfi Sándor. A búskomor árnyék megjelenik Szendrey Júlia második esküvőjén s elbúcsúzik a halálra rémült nőtől: «Mi elrémíté a menyasszonyt, Nem volt egyéb mint képzelet, Mosolygva nyujtja karját táncra, Aztán feled, feled, feled!» A balladaszerű remek már 1850 augusztusában, nem sokkal Szendrey Júlia férjhezmenetele után, készen állott, de csak évtizedekkel később jelent meg. Ugyanezt a témát Jókai Mór is feldolgozta.)
Epikai töredékei. – Édua Kun László magyar királyról és kedveséről szól byroni modorban. – Az Öldöklő angyal is Byron hatását mutatja. Háttere a török-magyar harcok kora, értéke a régi magyar tánc leírása. – Az utolsó magyar az Ural vidékére vezet, az őshazában maradt magyarok pusztulásáról szól byroni hangon. – Ezekben a töredékekben nagy a képgazdagság; a költő élénken színez, mesterien versel; de azért a szövegek egyike sem teszi azt a hatást, hogy befejezetlenségük nagy vesztesége irodalmunknak. Úgy látszik, a költő maga is érezte, hogy Byron-utánzatai nem sokat ígérnek, azért ernyedt el oly hamar kidolgozásukban. – Stílusban eredetibb: Mátyás dalünnepe. Magyaros stanzái Mátyás király bevonulását mutatják be, egy, a nagy király udvarában játszó, eposz kezdeteként. – Egyéb töredékei közül a Furkó Tamás a szabadságharc nagyhangú táblabíró-tisztjeit akarta nevetségessé tenni, A falu bolondjának egy ábrándozó falusi versfaragó lett volna a hőse, A betyár egy lókötőből lett huszár befejezetlen története.
Kiadások. – Murány ostroma. Pest, 1848. (Második kiadása Arany János összes költeményeinek 1867. évi hatkötetes gyüjteményében.) – Katalin. Pest, 1850. (Második kiadása az 1867. évi gyüjteményben.) – A nagyidai cigányok. Pest, 1852. (Második kiadása az 1867. évi gyüjteményben.) – Arany János kisebb költeményei. Két kötet. Pest, 1856. (Először ez a verskoszorú adott összefoglalóbb képet a költő lírájáról és epikájáról.) – Buda halála. Pest, 1864. (Második kiadása az 1867. évi gyüjteményben.) – Arany János összes költeményei. Hat kötet. Pest, 1867. – Arany János összes munkái. Nyolc kötet. Budapest, 1884–1885. (Markovics Sándor.) – Arany János hátrahagyott iratai és levelezése. Négy kötet. Budapest, 1888–1889. (Arany László.) – Az első lopás, Jóka ördöge. Budapest, 1899. (Komáromy Lajos bevezetésével a Magyar Könyvtárban.) – Katalin, Keveháza, Szent László füve. Budapest, 1899. (Radnai Rezső bevezetésével a Magyar Könyvtárban.) – Buda halála. Budapest, 1899. (Moravcsik Géza bevezetésével a Magyar Könyvtárban.) – Petőfi Sándor és Arany János: A két Bolond Istók. Budapest, 1922. (Jaschik Álmos könyvdíszeivel.) – Arany János összes munkái. Öt kötet. Budapest, 1924. (Voinovich Géza.) – Arany János összes kisebb költeményei. Egy kötet. Budapest, 1924. (Voinovich Géza.)
Irodalom. – Lehr Zsigmond: Töredékes jegyzetek Arany Buda Halála eposzáról. Pozsonyi evangélikus gimnázium értesítője. 1866. – Szász Károly: Arany János összes költeményeiről. Budapesti Közlöny. 1867. évf. – Thewrewk Árpád: Pandora. A Nagyidai Cigányok. Pozsony, 1872. – Májer Alberik: Párhuzam Vörösmarty Mihály és Arany János eposzi költészete között. Egri ciszterci gimnázium értesitője. 1874. – Margalits Ede: Párhuzam Vörösmarty és Arany mint eposzköltők között. Baja, 1875. – Erődi Dániel: Buda Halálának széptani tanulmánya. Esztergom, 1876. – Ferenczy József: Arany János költészete. Figyelő. 1877. évf. – Kárpáti Károly: A Murányi Venus a magyar költészetben. U: o. 1877. évf. – Rosty Kálmán: Az eposz korszerűsége feltüntetve Arany János epikájában. Kalocsai katolikus gimnázium értesítője. 1877–1879. – Barna Mihály: Attila Arany János Buda Halálában. Ungvári kir. kat. gimnázium értesítője. 1878. – Szenczy Győző: Keveháza című költemény fejtegetése. Székesfehérvári ciszterci gimnázium értesítője. 1878. – Kárpáti Károly: A Murányi Venus a magyar költészetben. Sopron, 1880. – Haraszti Gyula: Arany János elbeszélő költészete. Magyar Szemle. 1881. évf. – Heinrich Gusztáv: Die Venus von Murány in der ungarischen Dichtung. Ungarische Revue. 1881. évf. – Sturm Albert: A Nibelungok Buda Halálában. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. Budapest, 1881–1882. – Thewrewk Árpád: Petőfi-e vagy Arany? Budapest, 1881. – Berta Ilona: A Murányi Venus Petőfi, Tompa és Arany költészetében. Nemzeti Nőnevelés. 1883. évf. – Pozder Károly: Arany János Fülemiléje és Nasreddin tréfái. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1883. évf. – Badics Ferenc: Arany János. Pozsony, 1884. – Erdélyi Károly: Murány a magyar költészetben. Figyelő. 1884. évf. – Hegedüs István: Arany Katalinja s ennek forrásai. Fővárosi Lapok. 1884. évf. – Beöthy Zsolt: A tragikum. Budapest, 1885. – Erdélyi János: Pályák és pálmák. Budapest, 1886. – Koltai Virgil: Arany János élete és költészete. Győr, 1886. – Riedl Frigyes: Arany János. Budapest, 1887. – Tolnai Lajos: Epikai költészetünk. Irodalom. 1887. évf. – U. az: Arany epikai töredékei. Magyar Szalon. 1887. évf. – Hantz Jenő: A humor és Arany János humora. Figyelő. 1888. évf. – Péterfy Jenő: Arany eposzi töredékeiről. Budapesti Szemle. 1888. évf. – Tolnai Lajos: Mit akart Arany János? Magyar Szalon. 1888. évf. – Salamon Ferenc: Irodalmi tanulmányok. I. köt. Budapest, 1889. – Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Budapest, 1890. – V. S.: Arany János Fülemiléjének eredete. Ethnographia. 1890. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Griesbach Ágost: A budetini monda. Budapest, 1891. – Hegedüs István: Egy adoma vándorútja. Budapesti Szemle. 1891. évf. – Simonyi Zsigmond: Arany János Fülemiléjéhez. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1891. évf. – Kovács Antal: A tragikum Arany János költészetében. Kecskeméti kegyesrendi gimnázium értesítője. 1892. – Kulcsár Endre: Arany János elbeszélő irálya. Debreceni ref. gimnázium értesítője. 1892. – Beöthy Zsolt: Mikolt, Arany Csabatöredékében. Budapesti Szemle. 1894. évf. – Jeszenszky István: Széchy Mária a magyar irodalomban. Budapest, 1896. – Pollák Miksa: Arany János Bajuszához. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1896. évf. – Tolnai Lajos: Arany, Buda Halála. Képes Családi Lapok. 1896. évf. – Imre Sándor: irodalmi tanulmányok. I. köt. Budapest, 1897. – Riedl Frigyes: Arany egyik költeményéről. Kármán-emlékkönyv. Budapest, 1897. – Szalánczy Gyula: Az írás Buda Halálában. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1897. évf. – Dittrich Vilmos: A Nagyidai Cigányok. Budapest, 1898. – Imre Lajos: Jóka Ördögéhez és a Hegedűről. Irodalomtörténeti Közlemények. 1899. évf. – Zlinszky Aladár: A gonosz asszony meséje és Arany Jóka Ördöge. U. o. 1899. évf. – Binder Jenő: Párhuzamok Aranyhoz. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1900. évf. – Waldapfel János: Arany János Hegedűjéről. Irodalomtörténeti Közlemények. 1900. évf. – Zlinszky Aladár: Arany balladaforrásai. U. o. 1900. évf. – D.: Arany Bajusz című költeményének forrásához. U. o. 1901. évf. – Gyöngyösy László: Arany János élete és munkái. Budapest, 1901. – Offenbeck Frigyes: Arany János Buda Haláláról. Budapest, 1901. – Péterfy Jenő összegyüjtött munkái. I. köt. Budapest, 1901. – Zlinszky Aladár: Arany kisebb történeti költeményei. Irodalomtörténeti Közlemények. 1901. évf. – Pap Illés: Arany János hún eposza. Budapest, 1902. – Szalay Pál: Komikus eposzaink. Gyöngyös, 1902. – Tolnai Vilmos: Adalékok Arany János forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1902. évf. – Versényi György: A Fülemile története. Magyar Polgár. 1902. évf. – Lukinich Imre: Arany János A Bajusz című költeménye. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1903. évf. – Tolnai Vilmos: Arany János Pázmán Lovagjának forrása. U. o. 1903. évf. – Erdélyi Károly: A Hamis Tanu. U. o. 1904. évf. – Loisch János: Buda Halála forrásaihoz. U. o. 1904. évf. – Pfeifer János: Buda Halála és a Nibelungenlied. Pozsonyi evangélikus gimnázium értesítője. 1904. – Pollák Miksa: Arany János és a biblia. Budapest, 1904. – Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái. II. köt. Budapest, 1905. – Szinnyei Ferenc: Arany humora. Budapesti Szemle. 1905. évf. – Vucskits Jenő: Egy történeti személy két költői feldolgozása. Marosvásárhelyi kat. gimnázium értesítője. 1905. – Tolnai Vilmos: Arany János Losonczi Istvánjának forrásai. Irodalomtörténeti Közlemények, 1906. évf. – Beöthy Zsolt: Arany János. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Krebsz Ernő: Buda Halála és a Nibelungenlied. Fogarasi állami gimnázium értesítője. 1908. – Loisch János: Buda Haláláról. Irodalomtörténeti Közlemények. 1908. évf. – Nagy Gabriella: Széchy Mária és a vele foglalkozó költői művek. A Pápai Jókai-Kör Évkönyve. 1908. – Horváth János: Pázmán Lovag. Budapesti Szemle. 1909. évf. – Loisch János: Klasszikus nyomok Buda Halálában. Mezőtúr, 1909. – Szinnyei Ferenc: Arany János. Budapest, 1909. – Gálos Rezső: Arany János és a népmese. Budapest, 1910. – Ady Endre: Strófák Buda Haláláról. Nyugat. 1911. évf. – Benedek Róza: Bolond Istók. Ethnographia. 1911. évf. – Gragger Róbert: Az idő vén fája. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1911. évf. – Harmos Sándor: Hullatja levelét. U. o. 1911. évf. – Tolnai Vilmos: Arany János Nyalka Huszárja. U. o. 1911. évf. – Ady Lajos: Az Első Lopás, Jóka Ördöge. Szeged és Budapest, 1912. – Bittenbinder Miklós: Arany János Öldöklő Angyala. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Czóbel Ernő: Arany Jóka Ördögének forrása. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1912. évf. – Elek Oszkár: Skót és angol hatás Arany János balladáiban. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Fleischmann Gyula: A cigány a magyar irodalomban. Budapest, 1912. – Haraszti Gyula: Arany János. Budapest, 1912. – Kéky Lajos: Arany János Utolsó Magyarja. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Loisch János: Buda Haláláról. Irodalomtörténeti Közlemények. 1912. évf. – Négyesy László: Árpádkori motívumok a Buda Halálában. Heinrich-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Tolnai Vilmos: Arany János: Az Első Lopás. Irodalomtörténet. 1912. évf. – U. az: Arany János Buda Halálának vége. U. o. 1913. évf. – Moiret Gusztáv: Arany János Murány Ostroma. Budapest, 1913. – Huszár György: Arany János Katalin-kézirata. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1913. évf. – Zlinszky Aladár: Arany Jóka Ördögének forrása. U. o. 1913. évf. – Elek Oszkár: Jóka Ördögének meséjéhez. U. o. 1914. évf. – Gróf István: Arany János Bolond Istókja. Budapest, 1914. – Helle Hugó: Arany János Bolond Istókja. Kassai premontrei gimnázium értesítője. 1914. – Kéky Lajos: Arany Bolond Istókjáról. Budapesti Szemle. 1914. évf. – Simonyi Zsigmond: A Hamis Tanu. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1914. évf. – Trostler József: A Fülemile tárgytörténetéhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 1914. évf. – Versényi György: Buda Halálának egyik epizódja. Irodalomtörténet. 1914. évf. – Heller Bernát: Arany János A Hegedű című víg legendájának tárgyához. Ethnographia. 1915. évf. – Mitrovics Gyula: A Buda Halálának csodás eleme az esztétika és lélektan szempontjából. Irodalomtörténeti Közlemények. 1915. évf. – Szendrey Zsigmond: Adatok Arany életéhez és költészetéhez. Irodalomtörténet. 1915. évf. – Tolnai Vilmos: Arany Nagyidai Cigányaihoz. U. o. 1915. évf. – Berze Nagy János: Adalék Arany Bajuszának tárgytörténetéhez. Ethnographia. 1916. évf. – U. az: Adalékok Arany Hamis Tanujának tárgytörténetéhez. U. o. 1916. évf. – Gragger Róbert: Arany A Hegedű című költeményének tárgytörténetéhez. U. o. 1916. évf. – Győrffy István: Magyar adalékok Arany Hamis Tanujának mondájához. U. o. 1916. évf. – Heller Bernát: Arany János A Hegedű című víg legendájának valószínű forrása. U. o. 1916. évf. – Kardos Lajos: A Falu Bolondja Aranynál. Budapesti Szemle. 1916. évf. – Pap Károly: A «magyar Faust» életrajzához. Irodalomtörténeti Közlemények. 1916. évf. – Petrován Oszkár: Arany János kisebb epikai töredékei. Szakolca, 1916. – Róheim Géza: A Hamis Tanu. Ethnographia. 1916. évf. – Szendrey Zsigmond: Adalék Arany János Bajusz és A Hegedű című költeményeinek tárgytörténetéhez. U o. 1916. évf. – Borbély Károly: Téves állítások. Ethnographia. 1917. évf. – Ernyei József: Oroszlánkő vára és urai. Fejérpataky-emlékkönyv. Budapest, 1917. – Grexa Gyula: Arany János Csaba Királyfiának töredékei. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Kéky Lajos: Tanulmányok Arany János epikájáról. Budapest, 1917. – Lehr Albert: A Nagyidai Cigányok két versszaka. Magyar Nyelv. 1917. évf. – Négyesy László: Arany. Budapest, 1917. – Tolnai Vilmos: Arany Nagyidai Cigányaihoz. Irodalomtörténet. 1917. évf. – Baros Gyula: Arany, Petőfi és a ponyvairodalom. Magyar Könyvszemle. 1918. évf. – Solymossy Sándor: A Bajusz című adoma keletkezése. Ethnographia. 1918. évf. – Tolnai Vilmos: Arany János Szent Lászlójához. Irodalomtörténet. 1918. évf. – Zolnai Béla: Shakespeare-motívumok. Magyar Shakespeare-Tár. 10. köt. Budapest, 1918. – Nagy Anna: Heine balladaköltészete és hatása a magyar balladára. Budapest, 1919. – Heller Bernát: Heine hatásának egynémely nyomai Arany János műveiben. Nyugat. 1920. évf. – Tolnai Vilmos: Arany János Hamis Tanujának mondájához. Irodalomtörténet. 1921. évf. – Grexa Gyula: Adalékok Arany János eposzának hún forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1922. évf. – Tolnai Vilmos: Arany Keveháza című költeményéről. U. o. 1922. évf. – Debreczeni Ferenc: A Nagyidai Cigányokhoz. U. o. 1923. évf. – Óváry Zoltán: Rózsa És Ibolya, Arany János verses népmeséje. Népélet. 1924. évf. – Voinovich Géza magyarázataival: Arany János összes kisebb költeményei. Budapest, 1924. – Gulyás Pál: Magyar irodalmi lexikon. Budapest, 1925-től. – Magyar Népköltési Gyüjtemény. 14. köt. Nagyszalontai gyüjtés. Szerk. Szendrey Zsigmond. Budapest, 1925. – Hajnóczy Iván: A Buda Halálának forrásaihoz. Irodalomtörténet. 1926. évf. – Tolnai Vilmos: Attila és Buda testvérsége. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1926. évf. – U. az: Arany János: Előhang Csabához. Irodalomtörténet. 1927. évf. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Trencsény Károly: Arany János és az eposzi közvagyon. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927. évf. – Tolnai Vilmos: Szent László füve. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Boda István: Arany János különös természete és az Arany-balladák megrendült lelkű hősei. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1927–1928. évf. – Balogh József: Egy lakodalmas temetés Aranynál. Ethnographia. 1928. évf. – Finály Gábor: Arany János hexameteres műfordítása a Buda Halálában. Irodalomtörténet. 1929. évf. – Heller Bernát: Arany János viszonya a legendához és az agádához. Az Izr. Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. Budapest, 1929. – Trencsény Károly: Misztikus elemek Arany János költészetében. Budapesti Szemle. 1929. évf. – Voinovich Géza: Arany János életrajza. Három kötet. Budapest, 1929-től. – Dezső Gyula: Arany János Fülemiléje, vonatkozással a magyar szokásjogra. A Nagykőrösi Arany János Társaság Évkönyvei. 5. köt. 1930. – Mitrovics Gyula: A Csaba-trilógia folytatása. Protestáns Szemle. 1930. évf. – Tolnai Vilmos: Bolygó zsidó, örök zsidó. Magyar Nyelv. 1930. évf. – U. az: Arany és Keveháza értelmezése. Irodalomtörténet. 1931. évf. – Lósy-Schmidt Ede: Hatvani István élete és művei. Debrecen, 1931. – Voinovich Géza: Arany és Byron. Irodalomtörténeti Közlemények. 1931. évf. – U. az: Keveháza. Budapesti Szemle. 1931. évf. – György Lajos: Az ártatlan Csimaz. Irodalomtörténet. 1932. évf. – László Irma: Arany János angol irodalmi kapcsolatai. Budapest, 1932. – Sós Margit: Arany János irodalmi ellenzéke. Pécs, 1933.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages