ARANY JÁNOS LÍRÁJA.
ARANY JÁNOS LÍRÁJA.
ARANY János lelke rendkívül érzékeny volt; zárkózott, tépelődő, komorságra hajló. A költő sóváran vágyódott a csendes élet után s látnia kellett, hogy reményei nem válnak valóra. A mélabús vonás állandó kísérője lírai költeményeinek; még ott is, ahol elégikus borongása a humorba megy át, többnyire sötét és keserű. A sors csapásai korán arra kényszerítették, hogy néma megadással tekintsen az élet bajaira; szemlélődő természetű lett, az életkedv hangját ritkán hallatta. A szerelem érzelmei meg sem szólaltak lantján.
Lírájának első korszaka az önkényuralmat megelőző három esztendőre esik. (1847–1849.) Ebből a korszakból kevés lírai verse maradt, ezekben sincsenek meg költői előadásának későbbi szépségei. Örvendezve válaszol Petőfi Sándor első levelére, szelíd humorral üdvözli pályadíjul nyert aranyait, megrendült lélekkel bölcselkedik Czakó Zsigmond öngyilkosságának hírére. (Válasz Petőfinek, Aranyaimhoz, Czakó sírján.)
A szabadságharc idején írt versei részben Petőfi Sándor politikai költészetének visszhangjai, részben népieshangú hazafias buzdítások. Arany Jánosnak is megvolt a maga forradalmi korszaka, lázas hangok és gúnyos ostorozások szakadtak fel lantjáról, a köztársaság eszméi megragadták lelkét. A folyóiratok hasábjain harcra buzdította a magyarságot, támadást intézett a papság ellen, elkeseredve kelt ki a Habsburg-házzal szövetkező nagyurak ellen. «Haj ne hátra, haj előre: Vérmezőről vérmezőre!» (Nemzetőr-dal, Rab-lelkek, Álom-való, Egy életünk, egy halálunk, Él-e még az Isten, János pap országa.)
Az önkényuralom korában megkezdődött lírájának második korszaka. (1850–1860.) Érzékenysége szinte a betegességig fokozódott, borongás szállt lelkére, komoran figyelte az élet félelmes fordulatait. A gyászos évek idején közreadott elégiái igazi ihletettségről és kiváló művészi erőről tanuskodnak. Ezek a költemények a nemzet levertségének épúgy kifejezést adtak, mint Tompa Mihály allegóriái. A költő kezdetben összetört hittel szemlélte hazája jövőjét; úgy látta, hogy a megváltás órája többé nem fog ütni; később enyhült pesszimizmusa, kétségbeesését a vigasztalás hangjaival cserélte fel. Csak a maga helyzetébe nem tudott belenyugodni. Egykor legalább tervei és ábrándjai voltak, most már ezek is megsemmisültek; családi köre és Istenbe vetett bizalma nyujtott némi enyhülést szívének. Az élet nem való az erényes, tartózkodó, fáradt embereknek, de ha már élnünk kell, teljesítsük köteleségünket. Aki kevéssel beéri, az, ha boldogságot nem is, de némi nyugalmat mégis talál; s ha szíve tiszta, talán meg fog nyugodni sorsában. Mindvégig panaszos hang, az élet nehézségeinek pesszimista átgondolása. Búsongás érzelgés nélkül. Lírájának ebben a korszakában a klasszikus értékű költemények egész sorát írta. (Fiamnak, Letészem a lantot, Ősszel, A dalnak búja, Évek, ti még jövendő évek, Ó ne nézz rám, Visszatekintés, Vágy.)
Bekövetkeztek a lírai meddőség évei. Az élet prózája kiszárította érzelmi költészetének forrását. Budapestre való költözése után tizenhat esztendőn keresztül alig írt néhány kisebb költeményt. 1877-ben volt másodvirágzása: lírája ekkor alakult ki teljesen. Lírai fejlődésének ebben a harmadik korszakában (1877) egyszerűbb, közvetlenebb, melegebb, mint bármikor azelőtt.
Visszatekint életére; elpanaszolja, hogy az élet nem adta meg neki, amit várt; címe, rangja, hírneve van, de lelke mégis nyugtalan; emésztő kétely gyötri, hogy tervei közül olyan keveset valósított meg; kívánta a munkás öregséget s most szegettszárnyú madárként áll a nyugalom előtt. Ha lát egy alföldi szekeret; szülőföldjének képe tűnik fel előtte; az a gondolat kísérti, vajha ott maradt volna a szalontai mezőkön, az anyatermészet ölén! Most itt botorkál a főváros utcáin, tekintete a fakó földhöz lapul, keresi a helyet, ahol megpihenhet. A margitszigeti tölgyek alatt eszébe jut gyermekkora, a városligeti fák között szülőföldjéről ábrándozik. Öreg ember lett belőle, félig süket, félig vak; csak titokban pengeti gitárját, idézi a régi dallamokat, az elmúlt emlékeket. (Epilógus, Vásárban, A lepke, A tölgyek alatt, Ének a pesti ligetről, Tamburás öreg úr, Mindvégig.)
Öregkori költeményei – Őszikéi – a mélabúnak és a humornak, a vágyaknak és az emlékeknek, az elaggottság leverő érzésének és a közelgő halál gondolatának megindító kifejezései. Közlékenyebb, mint azelőtt, szívének titkait nem rejtegeti, hangja bizalmasabb. Az ősz verőfénye ez, a hervadás bája. Mint annakelőtte, most is ott van költeményeiben a hangulat egysége, a kompozíció gondossága, a forma művészete. Humora a legfinomabb árnyalatok gazdag fokozatát mutatja.
Humor aranyozza be életképeit és leíró költeményeit is. Ezekben hol eredeti alakokat mutat be, hol jellemző kis történeteket mond el. (A szegény jobbágy, A tudós macskája, Nyalka huszár, Magyar Misi, Öreg pincér, Hírlap-áruló.) Élettelen tárgyak élővé tételében, jelenetek ábrázolásában, hangulatok teremtésében klasszikus művész. (Családi kör, Az ó-torony, Elhagyott lak, A vén gulyás temetése, A tetétleni halmon.) Van néhány igen szép borongó dala (Csendes dalok, Itthon, Juliskához, Leányomhoz) és népdala. (Kondorosi csárda mellett, Hej iharfa, juharfa, Sírva jön a magyar nóta világra, Elesett a Rigó lovam patkója, A hegedű száraz fája.)
Bölcselő és tanító költeményei nemes eszmékben gazdagok. Egyrészt a Gondviselésbe vetett hit, az emberi törekvések szkeptikus szemlélete és a sors rendelésében való megnyugvás tükröződik belőlük, másrészt tanulságos intések, oktatások, önvallomások szólalnak meg bennük. (Gondolatok a békekongresszus felől, Dante, Enyhülés, Kozmopolita költészet.)
Gúnyosan ostorozza mindazt, ami nem fér össze az irodalom méltóságával: a kufárkodó könyvipart, a hírnév mohó hajszolását, a fiatal óriások nagyzási hóbortját, a kezdő írók önhittségét, a felfuvalkodottságot, a tehetségtelenséget. Sok irodalmi visszaélésre mutatott rá metsző iróniával. A kor írótípusa, a gyöngeeszű diák, elolvassa Petőfi életét, kimarad az iskolából, tollat ragad, színi kritikákat ír, zaklatja a szerkesztőségeket, ontja a sok verset, végül is zseni lesz; bár bolond a verse, fő dolog, hogy neve minél többször szerepeljen nyomtatásban; ha értelmetlen és pongyola, máris zseni s a lángelme csak nem fog szabályokkal küszködni (Vojtina levelei öccséhez). A szatirikus rajznak komoly folytatása is van: mi a költészet lényege? Arany szerint a költészetnek a valóság égi mását kell adnia, nem magát a nyers életet; de azért a költőnek, művészi idealizálása ellenére is, meg kell győznie közönségét, hogy amit elmond, az való. Az élet és igazság a maga meztelenségében nem lehet a művészet tárgya. Messze menni a valóságtól éppen olyan káros, mint mereven ragaszkodni a valóság puszta másolásához. Minden igazi költészet eszményít; az idealizmus csakúgy, mint a realizmus. (Vojtina ars poétikája.)
Nevezetesebb lírai költeményei. – Válasz Petőfinek. Életképek. 1847. évf. (Nyomtatásban ez a verse jelent meg elsőnek. Népi származásának hangsúlyozása mellett kifejezi nagy örömét, hogy Petőfi Sándor a jóbarát kézfogásával közeledett feléje: «Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom; Örül a szívem és mégis sajog belé, Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom? Petőfit barátul még sem érdemelé». Ujjongva mond köszönetet jó szerencséjének, hogy írói pályadíja mellé még Petőfi barátságát is megnyerte. Verses leveléhez csatolt prózai levelében élete sorsáról így tájékoztatja költőtársát: «Jegyzői minőségben, hitvány évi bérért, naponkint egyremásra 10 órát hivatalban vagyok. A többi időmet részint szeretett nőm s két kis gyermekem, részint Homérom és Shakespearem társaságában töltöm el.») – Évek, ti még jövendő évek. Hölgyfutár, 1850. évf. (Siratja korán elmúlt ifjúságát, ránehezedik lelkére korai öregségének terhe. «Szűnj meg, panasz; ne háborogj szív! Bűnöd csak egy volt: az erény.») – Fiamnak. Hölgyfutár. 1850. évf. (Refrénje: «Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem!» Fia a régi szabad hazában született s most itt él vele együtt a hontalanság földjén. Mit adhat ő, a szegény költő, örökségül gyermekének? Legföljebb mocsoktalan nevet: hitvány érdem a tömegnél. «Ártatlan szíved tavaszkertében A vallást azért öntözgetem.» A hit megtanít tűrni és remélni, malasztja balzsam a néma könnyeken. «Ó remélj, remélj egy jobb hazát! S benne az erény diadalát.») – Letészem a lantot. Magyar Emléklapok. 1850. évf. (Vigasztalan helyzetét egybekapcsolja hazája szomorú sorsának siratásával. Úgy érzi, el kell fordulnia költői hivatásától. «Hová lettél, hová levél Ó lelkem ifjúsága!») – Írószobám. Hölgyfutár. 1850. évf. (Humoros vers sanyarú sorsáról. Megvetik a költőket békében-háborúban; a csizmadia portékáját is szívesebben veszik, mint a papirospusztítók írásait: «Ne volnék csak ilyen vén! Írótollam letenném. S beszegődnék maholnap Csizmadia-inasnak. Tillaárom haj!») – Gondolatok a békekongresszus felől. Pesti Röpivek. 1850. évf. (Ábrándozó lelkek bizakodva lelkesednek az örök békéért: hiú iparkodás! Amíg nemzetek lesznek ezen a földön, mindig meglesz a gyűlölség és vérontás; hiába prédikálunk az embereknek, a világtörténelem szörnyű leckéket ad a gondolkodó elmék számára. «Hagyjátok a meddő vitát! Bölcs Isten az, ki rendel; Az ember tiszte, hogy legyen Békében, harcban ember.») – Ősszel. Pesti Röpivek. 1850. évf. (A hazafias bánat reménytelen panasza. Az ország a szabadságharc bukása után éppen olyan szomorú sorsra jutott, mint Osszián skót hazája, a hajdanában boldog és szabad Caledonia. «Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.») – Kertben. Hölgyfutár. 1851. évf. (Keserűhangú költemény, az emberi önzés megéneklése. «Közönyös a világ: az ember Önző, falékony húsdarab, Mikép a hernyó, telhetetlen, Mindég előre mász s harap. S ha elsöpört egy ivadékot Ama vén kertész, a halál, Más kél megint, ha nem rosszabb, de Nem is jobb a tavalyinál.») – A dalnok búja. Nagyenyedi album. Szerk. Szilágyi Sándor. Pest, 1851. (A hazafias fájdalom megzsibbasztja lelkét, képzelete nem tud szárnyra kapni, de kinek is dolgozzék? Dalolni mégis kötelesség, a költő nem szakadhat el nemzetétől. Zendüljön hát a néma lant, jöjjön a mult dicsőségének megéneklése, hangozzék fel a vigasztaló szózat az új nemzedék előtt; de, jaj, minden hiába: «Én a kifáradt küzdelemnek Hanyatló korszakán merengek, Szemem alátekint. Késő, habár láttam virágát, Biztatnom a kidőlt fa ágát: Virágozzék megint.») – Ó, ne nézz rám. Hölgyfutár. 1852. évf. (Vigasztaló szózat nejéhez: «Ó, ne nézz rám oly sötéten Pályatársa életemnek.» Nagykőröst évekig nem tudták megszokni, visszavágytak Nagyszalontára, új lakóhelyük idegensége szomorúvá tette a családot. «Ha a megtörténtet, meg nem történtté lehetne tenni, nem volnék én nagykőrösi tanár»: írja egyik levelében.) – Itthon. Hölgyfutár. 1852. évf. (Családi boldogságának megéneklése Isten jóságába vetett mélységes bizalommal. «Csillogó szem, mosolygó ajk: Ez az, amit szívem óhajt S küszöbömet általlépve, Ez derül itt én elémbe.») – Enyhülés. Értesítő, 1852. évf. («Kél és száll a szív viharja, Mint a tenger vésze; Fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze.» Örüljünk az élet megnyugtatóbb óráinak, akad olykor pihenőhely pályánk sivatagjában.) – Dante. Budapesti Visszhang. 1852. évf. («Állottam vizének mélységei felett»: hódolás az olasz költő halhatatlan szelleme előtt.) – Árkádia-féle. Szépirodalmi Lapok. 1853. évf. (Humoros szemlélődés a világ során. Ha földbirtokosnak született volna s nem kapa-kaszakerülőnek azaz költőnek, máskép festene élete; ha gazdag úr volna, tudná mi a kötelessége: számolgatná vagyonát, pipázgatna, ott forgolódnék az összejöveteleken, pártolná az irodalmat, minden újévkor megvenné a kalendáriumot: «Kis áldozat a hazáért Meg nem árt.») – Vágy. Divatcsarnok, 1853. évf. («Nem itt, nem itt van az én világom! Más vidék az, ahova én vágyom!» Nagykőrösről visszakívánkozik szülőföldjére; a bérelt lakás helyett a maga kis házában és kertjében szeretne lakni.) – Ráchel. Nők könyve. Szerk. Szilágyi Sándor. Pest, 1853. (Első része bemutatja az anyai fájdalmában vergődő zsidónőt, második része: Ráchel siralma. A költemény hazafias allegória. A költő az újszövetségi Szentírás szenvedő asszonyának ajakára adja nemzeti fájdalmát.) – A tetétleni halmon. Pesti Napló. 1855. évf. («Még áll a domb s én állok a felett, Játszik velem bűbájos képzelet.» Az alföldi táj szemlélete honfoglaláskori emlékekkel telíti meg a költő lelkét, képzelete visszaszáll Árpád korába, azután felocsudik álmaiból s meghatott szívvel áldja meg a tetétleni földet.) – Kondorosi csárda mellett. Magyar Nép Könyve. Szerk. Csengery Antal és Kemény Zsigmond. Pest, 1856. (A híres népdal voltaképpen egy 1850-ben megkezdett népies románc-körnek első négy versszaka. Elbeszélő költeménynek indult, sírva-vigadó nóta lett belőle. Dallamát is a költő szerezte.) – Népdalok. Vasárnapi Ujság. 1857. évf. (Sírva jön a magyar nóta világra, Elesett a Rigó lovam patkója. A két azonos ritmusú dalt egy pestmegyei földbirtokos kérésére írta, a nemesúr szerzette dallamhoz.) – Széchenyi emlékezete. Budapesti Szemle. 1860. évf. (A M. T. Akadémia a legnagyobb magyart gyászoló emlékbeszéd megtartására báró Eötvös Józsefet, az ünnepi költemény megírására Arany Jánost kérte fel. A szerény költő aggodalmaskodott, vajjon eleget tud-e tenni a bizalomnak, de mikor az 1860. október 13-án tartott akadémiai ünnepélyen felolvasta ódáját, mindenkit elragadott művészi alkotásával. A Pesti Napló tudósítása szerint: «Arany szavait, mint Eötvösét, szűnni nem akaró éljenzés követé s a költő felé mindenfelől tódulának öregek és ifjak, hogy meghatott szívük köszönetét egy-egy kézszorításban nyilatkoztassák; a távolabb levők karjukat nyujták, kalapjukat, kucsmájukat lengeték feléje.» Voinovich Géza a következőket írja a halhatatlan ódáról: «Páratlan, fenséges költemény ez; tartalma fölér egy történeti és lélektani tanulmánnyal; a költészet fáklyafényének lobbanása mindent megvilágít. Szavait mintha márványról olvasnók: súlyosak, tömörek, nagyok; a költő ajkán a szavak megszépülnek, mélyebbé és többet mondókká válnak; ami a más kezében agyag, neki márvány. Széchenyinek méltó emléke, költészetünknek felülmúlhatatlan dísze e mű; magasabbra Arany tulajdon géniusza sem szárnyalt.») – Rendületlenül. Szépirodalmi Figyelő. 1860. évf. (Vörösmarty Szózatához kapcsolódó buzdítás a nemzethez. Ne fussatok a népszerűség után, ne szeressétek a tapsot jobban, mint a hazát; ne csábítson benneteket a nő szépsége, ne rontsa meg lelketeket a pénz bálványozása; kishitűség nélkül küzdjetek a hazáért.) – Az örök zsidó. Szépirodalmi Figyelő. 1860. évf. (A bolygó Ahasvér képében a maga sorsának ábrázolása. Nem juthat haza Nagyszalontára, nem pihenhet meg, egyre tovább hajtja végzete. Átok van rajta, örökösen vándorolnia kell: «Tovább! Tovább!») – Juliskához. Összes költeményei. Pest, 1867. («Bús az ősznek hervadása, Hulló lombok, néma táj; De az ősznek van varázsa, Enyészetben méla báj.» A mélyen átérzett, gyöngéd költeményt leányához írta a költő. Családi költészetében hét verse kapcsolódik Juliskához, egy verse fiához, néhány költeménye nejéhez és unokájához.) – Epilógus. Budapesti Szemle, 1878. évf. («Az életet már megjártam»: visszapillantás pályájára. Látszólag ragyogó az, valójában szomorú. Olykor nyílt számára is az útszélen egy-egy kis virág, de legbensőbb vágyai sohasem teljesültek. Nem hírnév után szomjazott, nem irígyelte a gazdagságot és előkelőséget, csöndes kis fészket és független nyugalmat kívánt volna, hogy megvalósíthassa költői terveit. Vajha munkás, vidám örökséget nyert volna az élettől s a maga házában-kertjében élhetett volna családjával együtt! Minden elkésett, szegettszárnyú madár ő, hiába van most már nyitva a kalickája.) – A tölgyek alatt. Budapesti Szemle. 1878. évf. (Mint az előbbi költemény, ez is az Őszikék egyik megkapó darabja. «A tölgyek alatt Szeretek pihenni, Hova el nem hat Város zaja semmi.» A tölgyek a budapesti Margitsziget fái, lombjaik alatt ábrándozik ifjúságáról, innen siet haza, ha meglepi az alkony: «Felhők szeme rebben: Haza sietek, Jobb ott, melegebben, Ki vén, ki beteg.») – Ének a pesti ligetről. Budapesti Szemle. 1878. évf. (Vallomások és képek az öregedő költő fővárosi életéből. Végső sorai: «Nyerd bár világi életedben Ég s föld minden koszorúit: Neved csak az, mit e ligetben Egy sírkő rád olvas: Fuit.») – A lepke. Magyar Bazár. 1878. évf. (Pillangó lebeg az út porán, a költő mélabús sorokat ír róla, siratja a maga sorsát is.) – Vásárban. Vasárnapi Ujság. 1878. évf. (Meglátja a fővárosba tévedt alföldi szekeret, kitör lelkéből a szülőföldje felé repdeső vágy. Gyermekkorának minden emléke belenyilal a költő lelkébe: legyen áldott a föld, engem is ő nevelt! «De hogy a mezőt, az anya-természet Kebelét elhagytam, sajog egy érzet, Holtig sajog itt benn s tüzesebben vér Láttodra, te búzás alföldi szekér.») – Kozmopolita költészet. Fővárosi Lapok. 1878. évf. (A nemzeti szellemű költészet magasztalása. Mit törődik azzal a költő, hogy hírneve nem jár a haza határain túl: boldog, hogy egy kis nép eszményeinek énekese. «Légy, ha bírsz, te világköltő! Rázd fel a rest nyugatot: Nekem áldott az a bölcső, Mely magyarrá ringatott.») – Mindvégig. Hátrahagyott versei. Budapest, 1888. («A lantot, a lantot Szorítsd kebeledhez Ha jő a halál»: a költő őrök hűsége az életét egészen betöltő költészethez. «Van hallgatód? Nincsen? Te mondd, ahogy Isten Adta mondanod, Bár puszta kopáron, Mint tücsöké nyáron, Vész is ki dalod.» Az Őszikéknek erről a kéziratban maradt, 1877-es évjelzésű remekéről Voinovich Géza megemlíti, hogy menete oly szabad, oly gyors, oly önkénytelen, mintha a régi hit szerint valóban egy istenség sugná a költőnek. «Csodálatos zeneiség van benne, mintha valami lágy hangszer pengése kísérné.») – Honnan és hová? Hátrahagyott versei. Budapest, 1888. (Ez a bölcselő költeménye is 1877-ből való. Halhatatlan-e a lélek, honnan jön öntudatunk, hová távozik szellemünk? Olyan bizonyos, hogy nincsen feltámadás? Hogy üres hang és puszta agyrém az élet folytatása? «Ami annyi szivbe oltva Élt világ kezdete óta, Én azt meg nem tagadom.») – Tamburás öreg úr. Hátrahagyott versei. Budapest, 1888. (Az öreg úr maga a költő, ő játszik kopott hangszerén, ő sző ábrándokat húrjainak pengetése mellett. Ez a költeménye is 1877-ből való.) – Öreg pincér. Hátrahagyott versei. Budapest, 1888. («Az öreg pincér se gyanítja, Hogy versbe legyen kanyarítva»: jellemkép, egyben bensőséges líra. A középkori magyar daliák énekese részvéttel nézi a világból kikopott német pincért: «Jer, osonjunk félre mi ketten; Jó ott nekem, a szögeletben, Rajtam sincs semmi legényes: Hadd üljön elől, aki kényes.»)
Leírások, életképek, tanító költemények. – A szegény jobbágy. Pesti Divatlap. 1847. évf. («Széles országúton andalog a jobbágy, Végzi keservesen vármegye robotját»: részvétet keltő rajz a parasztosztály megvetett helyzetéről. A hintó népe nemcsak kizsákmányolja, hanem még ki is gúnyolja a szegény földművest.) – A rab gólya. Pesti Divatlap. 1847. évf. («Árva gólya áll magában Egy teleknek a lábjában»: érzelmes kép. A költő allegóriának szánta versét, az 1848 előtti szabadelvű küzdelmek sikertelenségét akarta benne ábrázolni; egyes magyarázói szerint azonban ő maga a falu porához kötött, vergődő rab madár.) – Vojtina levelei öccséhez. Pesti Röpivek. 1850. évf. (A fűzfapoéták gúnyos jellemrajza, másrészt verstani oktatás a magukat lángelméknek képzelő fiatal óriások számára. A szabadságharc után a hivatlan verselők egész sokasága lépett a magyar olvasóközönség elé. Arany János egyik 1850-ben írt levelének panasza szerint: «Iszonyú sok lerudalni való állat kezdi rágni a bogácskórót Parnassus körül. Nem vagyok azon értelemben, hogy ezt hazafiságból tűrnünk kell. Botot nekik, míg el nem rontják a közönség ízlését vagy el nem csömöröltetik az összes szépirodalomtól.») – Családi kör. Losonci Phoenix. Szerk. Vahot Imre. Pest, 1851. («Este van, este van: kiki nyugalomba»: a magyar gazdaember házatájának örökértékű leírása. Megírásának eszméjét Burns Szombat Estéjéből vette a költő, de idillje annyira magyarrá lett, hogy már az egykorúak az alföldi családi élet mélyen költői és mégis igaz megörökítését magasztalták benne. A feketén bólongató eperfa ott állt Arany Jánosék nagyszalontai udvarán.) – Az ó torony. Losonci Phoenix. Szerk. Vahot Imre. Pest, 1851. («Nagyszalonta nevezetes város»: a szalontai csonka torony rajza. A több évszázados omladék ma is megvan, azóta kijavították, jelenleg a költő ereklyéit őrzik benne.) – Az elhagyott lak. Budapesti Visszhang. 1852. évf. («Áll a kis lak pusztán, ridegen»: a költő első nagykőrösi lakásának megörökítése. Mikor kéthónapos nyári vakációjából 1852. szeptemberében családjával együtt visszaérkezett Nagykőrösre, kellemetlen meglepetés várta: «Az eddig kopár udvar, olvassuk egyik levelében, övig érő dudva-vegetációval üdvözölt; a kaput csak félóráig tartó gyomlálás és kapálás után lehetett kinyitni.» A régi viskó tetőzete később beszakadt, a család néhány napra hajléktalanná vált.) – A világ. Hölgyfutár. 1852. évf. («A világ egy kopott szekér»: hasonlatok az emberiség tökéletlenségéről. Kesernyéshangú tréfálkozás.) – Magyar Misi. Magyar Thalia. Szerk. Vahot Imre. Pest, 1853. (A Mokány Berci-típus megörökítése. Tréfálkozva szól a magyar ember könnyelmű tulajdonságairól, kissé gúnyolódik is, de azért sok szeretet van strófáiban fajtája iránt.) – A vén gulyás. Vasárnapi Ujság. 1855. évf. (Az öreg Marci bácsi pompás arcképe. A százesztendős vén gulyást az inárcsi pusztán látta meg a költő, ott nótázott az öreg ember a vele ingerkedő fiatalság körében.) – A vén gulyás temetése. Vasárnapi Ujság. 1856. évf. («Viszik Marci bácsit, nem is hozzák vissza»: a leírás, búcsúztatás és életbölcselet remeke.) – Koldus-ének. Honvédek Könyve. Szerk. Vahot Imre. Pest, 1861. («Küszöbről küszöbre járok, hol be, hol ki»: a hazától elhagyott béna honvéd alakrajza panaszos ének formájában. A költemény már 1850-ben készen volt, de csak az 1860-as években jelenhetett meg.) – Vojtina ars poétikája. Szépirodalmi Figyelő, 1861. évf. (Elmélkedés arról, hogy a költészet a valóságnak eszményített mása. A költő a külvilágot nem tüntetheti fel úgy, amint azt az életben találja, hanem művészi céljai szerint eltér a nyers igazság másolásától s válogatott vonásokból alkotja meg képét. «Nem a való hát: annak égi mása Lesz, amitől függ az ének varázsa.» Vojtina szegény tót verselő volt Pesten; félig diák, félig inas; nevét tréfásan alkalmazta a költő, hogy fesztelenebbül vitathasson meg bizonyos irodalmi kérdéseket.) – Hírlap-áruló. Hátrahagyott versei: Budapest, 1888. (Életkép a főváros utcáiról: a rikkancs megéneklése. A kéziratban maradt humoros költemény 1877-ből való.)
Arany János lírája jó ideig meglehetősen mostoha elbánásban részesült. – Gyulai Pál szerint Arany János, egészen epikusnak született s maga sem akart más lenni. A lírai pályára hajlamai, iránya, munkaösztöne ellenére ragadtatott. «Alaphangja mindig az elégia maradt, mely néha ódává emelkedik vagy humorba csap. S a fájdalom és vigasz e költészete mily igaz és gazdag! A fájdalom mindig megtisztul nála s a vigasz soha sem keresett. Arany lírája benső lényegében nem egyéb, mint küzdelem az emberi élet nyomorúságai, a pessimismus, a kétségbeesés ellen.» (Gyulai Pál emlékbeszédei, Budapest, 1890.) – Beöthy Zsolt szerint Arany líráját mélység, tömörség, igazság és formatökély tüntetik ki. Az indulat magasabb hullámai ritkábbak nála. – A haza sorsa állandóan foglalkoztatja, de a házi élet bajainak, örömeinek s utóbb az öregkor változó hangulatának elégikus varázsa is megnyilatkozik lírájában. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Riedl Frigyes szerint a dal könnyűségét hiába keresnők Aranyban. Mély gondolatai, a szerkezet művészi öntudattal való gondozása, a mélabú bizonyos nehézkessége nem kedveznek a könnyű lírai szökellésnek. Lírájának ez a kontemplatív, mondhatni epikus jellege igen szembetűnő, ha összevetjük Petőfivel. (Arany János. 3. kiad. Budapest, 1904.) – Voinovich Géza szerint lírájának a költő lelki mélysége ad legnagyobb értéket. «Az ő mezőin nem fakad mindennap új virág, mint Petőfién, de mélyebb a termőréteg s a gyökerek mélyebbre nyúlnak. Lírai költészetében teljes őszinteség mellett erős sűrítettség uralkodik, az elbeszélő költészet módjára itt is a kimagasló helyzeteket, a fordulópontokat emeli ki, életének és korának jellegzetes hangulatait. Hév nem ragadja el, nagy önmegfigyelő. Egyes költeményei szinte a helyzet és a hangulat lélektani tanulmányai. Mikor az elnyomatás éveiben csak a líra tere maradt szabadnak s Petőfi utánozhatlan báját utánozva egész versköltészetünk dalözönbe süllyedt, Arany hatalmas egyénisége mutatta a költői igazság és egyéniség útját, ő mutatott irányt más érzések, más hang, más formák felé, példája mellett iránycikkekben is küzdve az egyoldalú líraiság s a dalforma túltengése ellen.» (Arany János összes kisebb költeményei. Jegyzetekkel kiadja Voinovich Géza. Budapest, 1924.)
Kiadások. – Arany János összes költeményei. Hat kötet. Pest, 1867. – Arany János összes munkái. Nyolc kötet. Budapest, 1884–1885. (Markovics Sándor.) – Arany János hátrahagyott iratai és levelezése. Négy kötet. Budapest, 1888–1889. (Arany László.) – Szemelvények a magyar nemzeti líra köréből. Zlinszky Aladár kiadása. Budapest, 1893. (Arany-versek magyarázatokkal.) – Őszikék. Budapest, 1894. (Öregkori versei gyémántkiadásban.) – Szemelvények Arany János válogatott kisebb költeményeiből. Budapest, 1898. (Moravcsik Géza bevezetésével a Magyar Könyvtárban.) – Vojtina ars poétikája. Budapest, 1900. (Kelemen Béla bevezetésével a Magyar Könyvtárban.) – Arany János összes munkái. Öt kötet. Budapest, 1924. (Voinovich Géza.) – Arany János összes kisebb költeményei. Egy kötet. Budapest, 1924. (Voinovich Géza.) – Gulyás Pál: Magyar irodalmi lexikon. Budapest, 1925-től. (Közli a költő szétszórtan megjelent, régebben ismeretlen verseinek jegyzékét.)
Irodalom. – Szász Károly: Arany János összes költeményeiről. Budapesti Közlöny. 1867. évf. – Ferenczy József: Arany János költészete. Figyelő. 1877. évf. – Tóth Sándor: Arany János lírája. Figyelő. 1878. évf. – U. az: A lírai álláspont és Arany János. Budapest, 1878. – Bartalus István: Arany János dallamai. Fővárosi Lapok. 1883. évf. – Badics Ferenc: Arany János. Pozsony, 1884. – Riedl Frigyes: Arany János. Budapest, 1887. – Péterfy Jenő: Arany János Őszikéi. Budapesti Szemle. 1888. évf. – Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Budapest, 1890. – Széchy Károly: Arany Juliskájáról. Budapesti Szemle. 1890. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Váczy János: Arany János lírai költeményeiről. Erdélyi Múzeum. 1891. évf. – Csűrös Pál: Arany János leíró stíljának néhány vonása. Szászvárosi ref. kollégium értesítője. 1892. – Lévay József: Arany lírája. Akadémiai Értesítő. 1893. évf. – Waldapfel János: Arany János Ősszel c. költeményéről. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1898. évf. – Versényi György: A vallásos elem Arany János költészetében. Erdélyi Protestáns Lap. 1900. évf. – Péterfy Jenő összegyüjtött munkái. I. köt. Budapest, 1901. – Hatvany Lajos: Arany János halálának huszadik évfordulójára. Budapesti Szemle. 1902. évf. – Vozáry Gyula: Arany János néhány költeményéről. Munkácsi áll. gimnázium értesítője. 1903. – Dombi Márk: II. Rákóczi Ferenc a magyar költészetben. Bajai cisztercirendi gimnázium értesítője. 1904. – Pollák Miksa: Arany János és a biblia. Budapest, 1904. – Szeremley Barna: Arany János jelleme Epilogusa tükrében. Budapest, 1904. – Zlinszky Aladár: Szemelvények a magyar nemzeti líra köréből. Budapest, 1904. (Jeles Írók Iskolai Tára.) – Dénes Lajos: Arany János esztétikai nézetei. Budapesti VII. ker. állami gimnázium értesítője. 1905. – Szinnyei Ferenc: Arany humora. Budapesti Szemle. 1905. évf. – Pekár Károly: Arany János verse az ó-toronyról. Uránia. 1906. évf. – Beöthy Zsolt: Arany János. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Biró Sándor: Vallásos gondolatok Arany János költeményei alapján. Székelyudvarhelyi ref. kollégium értesítője. 1907. – Kaminszky László: A madarak Tompa, Petőfi és Arany költészetében. Ungvár, 1907. – Márk Ferenc: Arany János és a vallás. Protestáns Szemle. 1907. évf. – Barabás Ábel: II. Rákóczi Ferenc a magyar költészetben. Az Arany János-Társaság Könyvei. 3. köt. Temesvár, 1908. – Tőkés Lajos: Arany János és a természet. U. o. 3. köt. 1908. – Erdélyi Irén: A hazafias bánat költészete a szabadságharc után. Keszthelyi kat. gimnázium értesítője. 1908. – Fabó Bertalan: A magyar népdal zenei fejlődése. Budapest, 1908. – Tolnai Vilmos: A Családi Körhöz. Magyar Nyelv. 1908. évf. – Horváth Ferenc: Arany János lírája. Karcagi ref. gimnázium értesítője. 1909. – Szinnyei Ferenc: Arany János. Budapest, 1909. – Márki Sándor: Széchenyi emlékezete. Acta Univers. Claudiop. Kolozsvár, 1910. – Dániel Viktor: Az eszményítésről és Arany János Vojtina Ars Poétikájáról. Sepsiszentgyörgyi ref. gimnázium értesítője. 1911. – Tolnai Vilmos: Arany János Nyalka Huszárja. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1911. évf. – Gragger Róbert: A Rab Gólya. U. o. 1912. évf. – Lovassy János: Arany János sírversei. Debreceni Szemle. 1912. évf. – Tolnai Vilmos: Arany János Vágy c. költeményéhez. Irodalomtörténet. 1912. évf. – U. az: Hol írta Arany János a Családi Kört? U. o. 1912. évf. – Ferenczi Zoltán: Arany János Családi Körének eredeti kézirata. Magyar Figyelő. 1913. évf. – Szigetvári Iván: A Rab Gólya jelentése. Irodalomtörténet. 1913. évf. – Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága. Budapest, 1914. – Tolnai Vilmos: Arany János: Czakó sírján. Irodalomtörténet. 1914. évf. – U. az: Arany Népnevelés c. költeményéről. U. o. 1914. évf. – U. az: Arany János: A Tetétleni Halmon. U. o. 1915. évf. – Szendrey Zsigmond: Adatok Arany életéhez és költészetéhez. Irodalomtörténet. 1915. évf. – Braun Róbert: Arany János és a háború. Huszadik Század. 1917. évf. – Gyulai Ágost: Quem dii odere. Pedagógiumi Értesítő. 1917. évf. – Hodossy Béla: Arany János dalai Sárospataki Hirlap. 1917. évf. – Jakab Ödön: A lírikus Arany. Magyar Figyelő. 1917. évf. – Négyesy László: Arany. Budapest, 1917. Riedl Frigyes: Arany lelki élete. Budapesti Szemle, 1917. évf. – Tolnai Vilmos: Arany: Gondolatok a békekongresszus felől. Irodalomtörténet. 1917. évf. – U. az: Arany János: Letészem a lantot. U. o. 1917. évf. – Pukánszky Béla: Herder hazánkban. Budapest, 1918. – Szendrey Zsigmond: Arany néhány költeményéről. Irodalomtörténet. 1918. évf. – Tolnai Vilmos: Arany János: Néma bú. U. o. 1918. évf. – U. az: Arany János: Eh! U. o. 1918. évf. – Lakatos Vince: Arany János mint zeneszerző. U. o. 1919. évf. – Kozma Andor: Arany János. A Kisfaludy-Társaság által kiadott Magyar Klasszikusok című füzetben. Budapest, 1920. – Tolnai Vilmos: Arany Vojtina Leveleinek keletkezése. Budapesti Szemle. 1920. évf. – Benedek Marcell: Arany lírája. Magyar Helikon. 1921. évf. – Kőszegi László: Dante és Arany. Budapesti Szemle. 1921. évf. – Baros Gyula: Egy költemény verses visszhangja. U. o. 1922. évf. – Tolnai Vilmos: Burns Róbert Szombatestéje irodalmunkban. U. o. 1923. évf. – U. az: Arany és Madách «aranyalmái». Egyetemes Philologiai Közlöny. 1924. évf. – Gulyás József: Arany egyik verséhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 1924. évf. – Voinovich Géza magyarázataival: Arany János összes kisebb költeményei. Budapest, 1924. – Bene Kálmán: Arany természetérzéke. Csurgó, 1925. – Gulyás Pál: Magyar irodalmi lexikon: Budapest, 1925-től. – A Nagykőrösi Arany János-Társaság Évkönyvei. I. köt. 1926. – Tolnai Vilmos: Arany János szonettje. Budapesti Szemle. 1927. évf. – Boda István: Arany János különös természete és az Arany-balladák megrendült lelkű hősei. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1927–1928. évf. – Dénes Szilárd: Arany János: A pusztai fűz. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Tolnai Vilmos: Arany János: Az Alföld népéhez. U. o. 1928. évf. – U. az: Arany János: Április tizennegyedikén. U. o. 1928. évf. – Dóczy Jenő: Arany János. Budapest, 1929. – Koroda Pál: Irodalmi körforgás. Nyugat, 1929. évf. – Voinovich Géza: Arany János életrajza. Három kötet. Budapest, 1929-től. – Révfy Géza: Arany János mint dalszerző. A Nagykőrösi Arany János-Társaság Évkönyvei. 4. köt. 1929. – Tantó József: A magyar nép jelleme Arany János költészetének tükrében. U. o. 5. köt. 1930. – Tolnai Vilmos: Adatok Széchenyi és Arany viszonyához. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1931. évf. – László Irma: Arany János angol irodalmi kapcsolatai. Budapest, 1932. – Mészöly Gedeon: Arany János köszöntő verse Szász Károly nevenapjára. Népünk És Nyelvünk. 1932. évf. – Pál István: Budapest a magyar költészetben. Pécs, 1932. – Skala István és Ujváry Lajos: Arany János írói bátorsága. Magyar Szemle. 1932. évf. – Tamás Ernő: Arany János, a forradalmár. Literatura. 1932. évf. – Kardos Albert: Kölcsey és Arany. Irodalomtörténet. 1933. évf. – Sós Margit: Arany János irodalmi ellenzéke. Pécs, 1933.
