IRODALMI TÁRSASÁGOK.
IRODALMI TÁRSASÁGOK.
A NEMZETI tudományos törekvések középpontja 1831-től kezdve a Magyar Tudományos Akadémia volt. Az akadémiai alapszabályok szerint: «A Magyar Tudós Társaság a tudományok és szépművészségek minden nemeiben a nemzeti nyelv kiműveltetésére igyekszik egyedül. A hazai nyelvet egész gonddal csinosabbá és gazdagabbá fogja tenni. Azt mind eredeti munkák dolgozása, mind régi és új remek írások magyarrá tétele által gyarapítja. E végre bármely oklevelet, egyéb emléket és még rejtve levő kéziratot felkeresvén, a tudományok díszére szolgálandókat közismeretbe hozza. Gondja leszen, hogy a nemzeti játékszín, egyik segéde a hazai nyelv kimíveltetésének, jó darabokban szükséget ne szenvedjen. Megfejtés végett feladandó kérdések s beküldött feleletek megjutalmazása által a nemzeti literatúrát elősegíti. A nyomtatásban megjelent munkákat szoros, de egyenes vizsgálat alá veszi; a legjelesebbeket megjutalmazza s bírálásait valamint tudományos hirdetményeit közre ereszti. A beadandó kéziratokat megvizsgálván, ha helybenhagyást nyernek, tulajdon költségén és hasznára közrebocsátja, szerzőiknek pedig illendő jutalmat ád. Tulajdon évkönyveit, értekezéseivel és gyűlései jelesebb munkálkodásaival együtt, sajtó alá bocsátja. A hazai nyelv természete s különbözése bővebb megismerése végett s egyéb tudományos tekintetekre nézve is benn és a külföldön utazásokat tétet.»
Az Akadémiának, munkálkodása első korszakában, súlyos bajokkal kellett megküzdenie. Az egyes osztályoknak semmi önállóságuk sem volt, az elvontabb szakkérdésekről is az egész Akadémia döntött, a tudományok önálló művelése helyett inkább csak az ismereteket terjesztették. A magyar nyelv ügye foglalt le mindenkit. A helyesírás megállapítása, a nyelvtan szabályainak egybeállítása, a szókincs gyűjtése és a tudományok magyar műszavainak egybeszedegetése állt az érdeklődés középpontjában. Lassankint nagyobb önállóságot nyertek az osztályok, újabb munkaerők kerültek a régi tagok sorába, erősödött a tudományos szellem. Most már nemcsak a tudományoknak magyar nyelven való meghonosítását tűzték ki feladatul, hanem egyes tudományágak önálló továbbfejlesztését is.
Az osztrák önkényuralom erőszakossága az Akadémia működését erősen megbénította: új tagokat választani, pályakérdéseket kitűzni, jutalmakat adni, nagygyűléseket tartani nem volt szabad. Csak nagy alázkodással és a mágnás-akadémikusok pártfogásával lehetett elkerülni a feloszlatás veszélyét. Gróf Teleki József akadémiai elnök, gróf Andrássy György másodelnök és Toldy Ferenc főtitkár csak nehezen tudták elérni, hogy a kormány bűntelennek nyilvánítsa az Akadémiát a forradalmi eseményekkel szemben s engedje meg, hogy az akadémikusok bizonyos korlátok között ápolhassák a magyar nyelvet. 1850 nyarán volt az első kisgyűlés, azután csendesen megindult a munka. Gróf Teleki József halála után, 1855-ben, gróf Dessewffy Emil jutott az elnöki székbe. Nagy odaadással intézte az Akadémia ügyeit. 1858 december 15-én végre egybeülhetett az első nagygyűlés, a jutalmakat kiosztották, új tagokat választottak. 11 tiszteleti, 16 rendes és 57 levelező taggal erősödött ekkor az Akadémia.
A művelt középosztály tagjai szeretettel érdeklődtek a magyar tudósok munkája iránt. Mikor gróf Dessewffy Emil a nemzet áldozatkészségéhez fordult és házat kért az Akadémia számára, felhívására közadakozás útján nagy összeg gyűlt össze. A pesti Duna-parton 1865-ben avatták fel a Magyar Tudós Társaság díszes palotáját.
Amilyen nagy volt a tekintélye a tudósok körében az Akadémiának, olyan előkelő köre volt a szépíróknak és kritikusoknak a Kisfaludy-Társaság. Alapítása Kisfaludy Károly baráti köréhez fűződik. Az Auróra-kör tagjai elhatározták, hogy elhunyt mesterüknek szobrot emelnek, munkáit kiadják, a költségeket aláírás útján szerzik meg a nemzettől; tervük sikerült; Kisfaludy Károly összes munkái megjelentek, szobrát Ferenczy István kifaragta, az önkéntes adományok útján befolyt összegből még maradt is néhány ezer forint. A baráti társaság Toldy Ferenc indítványára 1836 november 12-én elhatározta, hogy a rendelkezésre álló tőke kamataiból pályázatokat hirdet, költői és széptudományi jutalmakat oszt ki és felveszi a Kisfaludy-Társaság nevet. A Társaság munkaköre évről-évre bővült, vagyona gyarapodott, tagjainak száma negyvenre emelkedett. Üléseit előkelő közönség látogatta; kiadványai, pályatételei, jutalmai és bírálatai mozgásba hozták az irodalmi életet. A szabadságharc alatt és az önkényuralom idején szünetelt a Társaság, de 1860-tól kezdve újult erővel lépett az irodalmi műveltség emelésének szolgálatába.
A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság mellett lassankint feltüntek más irodalmi és tudományos társaságok is. Az 1840-es években általános volt a panasz, hogy a természetbúvárok támogatás nélkül tengődnek, mert a Magyar Tudós Társaságot csak a filológia érdekli s az akadémiai nyelvészkedés háttérbe szorít minden más tudományágat. Ezért alapította meg Bene Ferenc egyetemi orvostanár 1841-ben a Természetvizsgálók Vándorgyűlését, ezért szervezte ugyanakkor Bugát Pál egyetemi orvostanár a Természettudományi Társulatot. A Vándorgyűlések résztvevői évről-évre más és más városban tartották felolvasásaikat, a Társulat tagjai üléseikkel, eszmecseréikkel, kiadványaikkal vittek életet a természetrajzi, kémiai, fizikai és népszerű orvostudományi mozgalmakba.
A katolikus irodalom ügyét a Szent István-Társulat támogatta. Fogarasy Mihály püspök vezetésével 1847-ben alakult meg népies kiadványok közrebocsátására, az 1850-es évek elejétől kezdve Danielik János kanonok igazgatása alatt nagyszabású vállalatokba kezdett. (Egyetemes magyar enciklopédia, Cantu Cézár világtörténetének fordítása.) A Társulat vallásos füzeteinek megvolt az olvasóközönsége, tankönyveit minden katolikus iskolában használták, de többi kiadványára súlyosan ráfizetett. A papság adakozó áldozatkészsége nem pótolhatta a világiak érdeklődésének hiányát, a könyvkiadóvállalat vezetői kénytelenek voltak a hitbuzgalmi irodalom szűkebb mezejére visszavonulni.
Az erdélyi tudományos törekvések középpontját, az Erdélyi Múzeum-Egyletet, gróf Mikó Imre 1859-ben alapította Kolozsvárt. Magyarország fővárosán kívül csak itt volt élénkebb irodalmi élet, egyebütt alig történt időnkint némi megmozdulás, csendesen szenderegtek még az olyan tisztesmultú iskolai és papi városok is, mint Debrecen, Eger, Esztergom, Sárospatak. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megalapítója és munkatársai összegyüjtötték szűkebb hazájuk történeti és természeti kincseit, előadásokat és vándorgyűléseket rendeztek, terjesztették és továbbfejlesztették a tudományt. A magyar szellemi élet és könyvtárügy sokat köszön áldozatos munkásságuknak. Mikó Imrét méltán nevezik Erdély Széchenyijének: pályája példaadóan nemes élet volt, a nemzet javára tett szolgálatai halhatatlan emlékezetűek.
A kiegyezés korában élő történetírók ifjabb nemzedéke 1867-ben alapította meg a Magyar Történelmi Társulatot. A gróf Mikó Imre és Horváth Mihály irányítása alatt működő tudományos egyesület hamar föllendült s kedvet ébresztett a többi tudományszak vezérférfiaiban is, hogy külön-külön zászlók alatt csoportosítsák pályatársaikat. A Magyar Történelmi Társulat havi felolvasásai, évi vándorgyűlései, jutalomtételei és kiadványai – különösen folyóirata: a Századok – hasznos szolgálatokat tettek a történettudomány ügyének. A közönség érdeklődése évről-évre fokozódott, a históriai érzék erősebb lett.
Akadémiai elnökök: gróf Teleki József (1830–1855), gróf Dessewffy Emil (1855–1866), báró Eötvös József (1866–1871); főtitkárok: Döbrentei Gábor (1831–1835), Toldy Ferenc (1835–1861), Szalay László (1861–1865), Arany János (1865–1879). – Az Akadémia szépíró, kritikus és irodalomtörténetíró tagjai 1830-ban: Berzsenyi Dániel, Döbrentei Gábor, Guzmics Izidor, Kazinczy Ferenc, Kis János, Kisfaludy Károly, Kisfaludy Sándor, Kölcsey Ferenc, Pázmándi Horvát Endre, Vörösmarty Mihály. 1831-ben akadémiai tagságot nyert: Bajza József, Czuczor Gergely, gróf Dessewffy József, Döme Károly, Fáy András, Helmeczy Mihály, Schedius Lajos, Szemere Pál, Szenvey József, gróf Teleki Ferenc, Toldy Ferenc. 1832-ben: Bolyai Farkas, Buczy Emil, Csató Pál, Császár Ferenc, Fábián Gábor, Simai Kristóf, Szontagh Gusztáv. 1833-tól 1840-ig időrendben: Egyed Antal, Jakab István, Kovács Pál, Mátray Gábor; Horváth Cyrill; Eötvös József, Gombos Imre, Jósika Miklós, Székács József, Teleki László, Tóth Lőrinc; Gaal József, Vajda Péter; Pulszky Ferenc; Erdélyi János, Garay János, Lukács Móric, Szabó István; Nagy Ignác, Szigligeti Ede. 1841-től 1847-ig: Henszlmann Imre, Kriza János, Bacsányi János, Kemény Zsigmond, Kuthy Lajos, Vachott Sándor, Petrichevich Horváth Lázár, Frankenburg Adolf, Gondol Dániel, Szilágyi István, Szvorényi József, Csengery Antal. Az egyik évben, 1842-ben, nem volt tagválasztás.
A Magyar Tudományos Akadémia személyi megujhodása 1858. december 15-én köszöntött be. A szabadságharc bukása óta az osztrák önkényuralom nem engedte meg nyilvános működését, 1847 óta nem választott új tagokat, nem adta ki a jutalmakat. Az 1858. évi decemberi választás egyszerre nyolcvannégy tudóssal és szépíróval gyarapította az akadémiai belső tagok számát, annál rosszabbul esett a jelölésben mellőzötteknek és a választásban megbukottaknak, hogy nem juthattak be a Tudós Társaság tagjai sorába. A jelölések irányításával különösen Toldy Ferenc szerzett magának sok ellenséget, Deák Ferencre kevesebben nehezteltek, bár az ő intéző szelleme is ott munkálkodott a választások eldöntésében és a jutalmak kiosztásában. A vallásfelekezeti súrlódás némi keserűséget vitt a lelkekbe. A protestánsok zúgolódtak a katolikus papság előnyben részesítéséért, a katolikusok méltatlankodtak a protestáns összetartás miatt. Új tagok lettek a szépírók, kritikusok és irodalomtörténetírók közül 1858-ban: Arany János, Greguss Ágost, Gyulai Pál, Imre Sándor, Jókai Mór, Szász Károly, Tárkányi Béla, Tompa Mihály. 1859-től 1867-ig: Bérczy Károly, Podmaniczky Frigyes, Pompéry János, Salamon Ferenc, Szilády Áron, Tóth Kálmán, Lévay József, Madách Imre, Szemere Miklós, Pákh Albert, Thaly Kálmán.
A Magyar Tudományos Akadémia 1832-től kezdve minden évben kétszáz aranyas nagyjutalmat ítélt oda a megelőző évben megjelent legkitünőbb magyar könyvnek; 1845-től kezdve pedig több éves időszakot állapított meg a tudománykörök számára s ezek sorrendjében jutalmazta évenkint a legértékesebb munkákat. Az akadémiai nagyjutalommal 1867-ig a következő szerzőket és munkákat tüntették ki: Pázmándi Horvát Endre: Árpád. (Az eposz 1831-ben jelent meg, a nagyjutalmat 1832-ben nyerte.) – Kresznerics Ferenc: Magyar szótár. – Kisfaludy Sándor: Munkái. – Vörösmarty Mihály: Munkái. – Bölöni Farkas Sándor: Utazás Északamerikában. – Nagy Károly Aritmetika. – Kazinczy Ferenc: Eredeti poétai munkái. – Jósika Miklós: Az utolsó Bátori. – Balásházy János: A háztartás és mezei gazdaság tudománya. – Vörösmarty Mihály: Marót bán. – Fényes Elek: Magyarország állapota statisztikai és geografiai tekintetben. – Horváth Mihály: Az ipar és kereskedés története Magyarországon. – Vörösmarty Mihály: Újabb munkái. – Zsoldos Ignác: A szolgabírói hivatal. – Fényes Elek: Magyarország statisztikája. – Garay János Versei. – Tarczy Lajos: Természettan. – Győry Sándor: A felsőbb analysis elemei. – Vállas Antal: Felsőbb egyenletek egy ismeretlennel. – Purgstaller József: A bölcsészet elemei. – Szontagh Gusztáv: Propylaeumok a társasági filozófiához, – Szalay László: Státusférfiak és szónokok könyve. – Petőfi Sándor: Összes költeményei. – Jászai Pál: A magyar nemzet napjai a mohácsi vész előtt. – Jedlik Ányos: Súlyos testek természettana. – Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméi. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. – Szalay László: Magyarország története. – Korizmics László, Benkő Dániel, Morócz István: Mezei gazdaság könyve. – Petzval Ottó: Elemi mennyiségtan. – Arany János: Kisebb költeményei. – Szalay László: Magyarország története. V–VI. kötet. – Balogh Kálmán: Az ember élettana. – Petzval Ottó: Erő és géptan. – Vész János: Felsőbb mennyiségtan. – Dózsa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. – Tompa Mihály: Összes költeményei.
Az akadémiai nagyjutalommal kapcsolatos ötven aranyas Marczibányi-mellékjutalom nyerteseinek időrendi sorozata 1867-ig: Szőnyi Pál, Frank Ignác, Fogarasi János, gróf Kemény József, Nagyajtai Kovács István, Berde Áron, Henszlmann Imre, Greguss Ágost (A szépészet alapvonalai), Pauler Tivadar, Arany János (Toldi estéje), Ipolyi Arnold (Magyar mitológia), Nendtvich Károly, Hollán Ernő, Brassai Sámuel, Tóth Lőrinc, Czuczor Gergely (Költeményei), Hornyik János, Weninger Vince, Warga János, Kautz Gyula, Gyulai Pál (Vörösmarty életrajza). A Marczibányi-mellékjutalmat a nagyjutalommal kitüntetett műhöz értékben legközelebb álló könyv kapta 1847-től kezdve, amikor a Magyar Tudós Társaság átvette a Marczibányi-alap kezelését.
A szépirodalom és tudomány fejlődését nemcsak utólagos könyvjutalmazásokkal, hanem kéziratos pályázással is segítette az Akadémia. Mindjárt működése kezdetén pályadíjat alapított a drámaírók számára s 1833-tól kezdve egy évtizeden keresztül évről-évre megbírálta a határidőre beküldött színdarabokat. – A Teleki-díj gróf Teleki József akadémiai elnök áldozatkészségének köszönhető: a tőle adományozott tőke kamataiból 1857-től kezdve a viszonylag legjobb drámai pályamunka száz aranyat nyert évenkint. – A Karátsonyi-díj aranyait 1859-től kezdve teljes értékű drámai pályamunkák kapták: szomorújátékok és vígjátékok felváltva. Az alapítvány tízezer pengőforint összegét gróf Karátsonyi Guidó bocsátotta az Akadémia rendelkezésére. – A Nádasdy-díjat gróf Nádasdy Ferenc testvéri megemlékezésül alapította a korán elhúnyt gróf Nádasdy Tamás nevére olyan rendeltetéssel, hogy az alapítvány kamataiból abszolútbecsű elbeszélő-költemények jutalmaztassanak. A nyertes pályamű jutalma száz arany volt.
Akadémiai száz aranyas drámai díjjal jutalmazott pályamunkák szerzői 1833-tól 1844-ig: Vörösmarty Mihály (Vérnász), Jakab István, Tóth Lőrinc (kétszer), Szigligeti Ede (kétszer), Nagy Ignác, Obernyik Károly. – Teleki-díjat nyert drámaírók 1857-től 1867-ig: Szigligeti Ede (kilencszer), Tóth Kálmán, Greguss Ágost, Zichy Antal. – Karátsonyi-díjat nyert drámaírók 1859-től 1867-ig: Pompéry János, Szigligeti Ede, Dobsa Lajos (kétszer). – Nádasdy-pályadíjjal jutalmazott epikusok 1859-től 1867-ig: Szász Károly (Trencséni Csák), Arany János (Buda halála). – Műfordításával száz aranyas pályadíjat nyert 1865-ben: Baksay Sándor (Lucanus Pharsaliája).
Egyes tudományszakokból 1867-ig számos kéziratos pályamunka nyert akadémiai koszorút, de irodalomtörténetíró nincs a jutalmazott szerzők között. Irodalmi vonatkozásai miatt egyedül Szvorényi József stilisztikája érdekelhet közelebbről bennünket: Magyar ékes szókötés. Buda, 1846. (Az akadémiai Nyelvtudományi Pályamunkák negyedik kötete. Négy versenyző kézirattal szemben nyerte el a száz aranyas jutalmat 1845-ben.)
A Kisfaludy-Társaság elnökei: báró Jósika Miklós (1841–1848), báró Eötvös József (1860–1866), báró Kemény Zsigmond (1866–1873); másodelnökei: Schedius Lajos (1841–1847), Császár Ferenc (1847–1848), Toldy Ferenc (1860–1873); titkárai: Tóth Lőrinc (1841–1843), Erdélyi János (1843–1848), Greguss Ágost (1860–1879); másodtitkárai: Nagy Ignác (1842–1844), Garay János (1844–1848), Tóth Kálmán (1860–1876); igazgatói: Fáy András (1837–1840), báró Jósika Miklós (1840–1841), Toldy Ferenc (1841–1848), Arany János (1860–1865); az igazgatói tisztség Arany János távozásával megszűnt. – A Kisfaludy-Társaság tagjai 1836-ban: Bajza József, Bártfay László, Czuczor Gergely, Dessewffy Aurél, Fáy András, Helmeczy Mihály, Kölcsey Ferenc, Péczely József, Szenvey József, Szontagh Gusztáv, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Zádor György. Újabb tagjai 1837-tól 1840-ig időrendben: Csató Pál, Kovács Pál, Szalay László, Eötvös József, Székács József, Jósika Miklós, Szemere Pál. 1841-től 1848-ig: Schedius Lajos, Tóth Lőrinc, Erdélyi János, Gaal József, Garay János, Hunfalvy Pál, Kis János, Kiss Károly, Kisfaludy Sándor, Lukács Móric, Nagy Ignác, Szabó István, Vachott Sándor, Vajda Péter, Henszlmann Imre; Császár Ferenc, Kuthy Lajos, Szigligeti Ede, Sárosy Gyula, Pulszky Ferenc, Szenczy Imre, Tompa Mihály, Arany János, Hazucha Ferenc, Szücs Dániel. Az egyik évben, 1844-ben, nem volt tagválasztás.
Az osztrák önkényuralom csak 1860-ban engedte meg a Társaság további működését. A budai császári helytartóság engedélyével tizenkét évi szünetelés után megtartott 1860. évi újjáalakuló ülésen – olvassuk Greguss Ágost titkári jelentésében – mindössze tíz tag vett részt: «Hány ismerős arc, hány fényes név hiányzott a díszes koszorúból és hány örökre! Bajza József, Bártfay László, Császár Ferenc, Garay János, Hazucha Ferenc, Helmeczy Mihály, Nagy Ignác, Péczely József, Szenczy Imre, Szenvey József, Szontagh Gusztáv, Vörösmarty Mihály – halva: egy harmada az 1848-beli Társaságnak! Ketten, élve bár és tollukkal a hazának élve, de távol a hazától: Jósika Miklós és Pulszky Ferenc. Még mások élve és a hazában élve, de élő halottak, mint Vachott Sándor. A megfogyott Társaságnak egyik legelső gondja volt új munkásokkal gyarapítani erejét s július 15-én kilenc új tagot választott kebelébe. Ezek: Csengery Antal, Greguss Ágost, Gyulai Pál, Jókai Mór, Kazinczy Gábor, Kemény Zsigmond, Salamon Ferenc, Tóth Kálmán.» Új tagok lettek 1862-től 1866-ig: Bérczy Károly, Dobsa Lajos, Fábián Gábor, Lévay József, Madách Imre; Egressy Gábor, Kriza János; Pálffy Albert; Pákh Albert, Szemere Miklós, Szigeti József; Tolnai Lajos, Vadnai Károly, Zichy Antal. 1867-ben, mikor a tagok száma ötvenre emelkedett: Abonyi Lajos, Arany László, Bartalus István, Dalmady Győző, Degré Alajos, Frankenburg Adolf, Greguss Gyula, Ipolyi Arnold, Keleti Gusztáv, Szeberényi Lajos, Szilády Áron, Tárkányi Béla.
Egyik irodalomtörténetírónk felhívta a figyelmet arra, hogy a tagválasztások körül a különböző magyar tájak tehetségtermelése és az ezzel egybefüggő vallásfelekezeti előretörés tekintetében nagy eltolódás észlelhető. «Amikor 1836-ban a Kisfaludy-Társaság megalakul, túlnyomó számban vannak benne a dunántúli katolikus írók. Ellenben 1848-ban a Kisfaludy-Társaság 27 protestáns tagjával szemben már csak 11 a katolikus; 1865-ben a 38 tag közül 32 tag protestáns, a 6 katolikus közül pedig 4-en az alapítók még élő öregjei. Nem szenvedhet kétséget, hogy a Kisfaludy-Társaság, ha valaha, úgy ebben a korban joggal képviseli az egyetemes élő magyar irodalmat, tehát a tagjai sorában beállott felekezeti eltolódás az egész magyar irodalmi fejlődés irányára jellemző. Itt a tények jelzik a problémát, melynek megoldását nem lehet felekezeti érzékenységekre való hivatkozással elodázni. A felekezeti eltolódással együtt jár a táji. Az ország új területei nyilnak meg az irodalom számára, melyek eddig meddők voltak. A nagyemlékű Alföldön kívül a Felvidék és Erdély ontja az írókat. Ezzel szemben a katolikus Dunántúl meddővé válik.» (Farkas Gyula: Táj- és nemzedékszemlélet a magyar irodalomban. Minerva. 1931. évf.)
Pályatételek kiírására kezdettől fogva nagy gondja volt a Társaságnak. Az esztétikai és szépirodalmi költői jutalomkérdések egész sorát hirdették ki 1837-től kezdve. Arany János e pályázatok során tünt fel 1846-ban víg eposzával, 1847-ben Toldijával; kívüle számosan nyertek többé-kevésbbé szerencsés ösztönzést széptudományi tételek megoldására, költői művek alkotására. (Jutalommal tüntették ki a pályázatok során többek között a következőket: Tarczy Lajos: A dráma hatása és literaturánk drámaszegénysége, tanulmány, 1838; Nagy Imre Árpád, ballada, 1840; Szilágyi István: Árpád, ballada, 1840; Garay János: Frangepán Kristófné, verses elbeszélés, 1846; Szász Károly: Murány hölgye, verses elbeszélés, 1848; Tóth Endre: Halvány Panna, ballada, 1864; Greguss Ágost: A balladáról, tanulmány, 1865; Abafi Lajos: Az elégiáról, tanulmány, 1867; Arany László: Elfrida, verses elbeszélés, 1867.) A népköltészet és műfordítás kérdéseivel a Kisfaludy-Társaság foglalkozott először rendszeresen, az esztétikai és kritikai érzék fejlesztésében ez az írói kör szerzett legnagyobb érdemeket. Madách Imrét a Kisfaludy-Társaság mutatta be a magyar közönségnek, kiadványai során a külföldi remekírók díszes sora jelent meg értékes magyar átültetésekben. A kívülállók nem egyszer zúgolódtak az ellen, hogy a kisfaludysták nagyobb teret nyitnak a fordításoknak, mint az eredeti munkák kiadásának; ezt a vádat azonban Greguss Ágost – 1864. évi titkári jelentésében – erélyesen visszautasította: «A Kisfaludy-Társaság maga legjobban szeretné, ha minél több eredeti művet adhatna ki; hogy azonban ezt nem teszi, annak leginkább eredeti műveink szerzői maguk az okai: részint mivel eredeti műveik gyöngék, részint mivel nem fordulnak velük a Társasághoz. Napjainkban, az éhes szépirodalmi lapok korszakában, az író könnyebben érvényesítheti munkáját akárhol másutt, mint a Kisfaludy-Társaságnál. Másutt nem bírálják meg oly szigorúan s tán jobban is megfizetik: olyan két ok, mely a mai nemzedéknél dönt. A könnyű szerrel fölkapás és az auri sacra fames, fájdalom, elnyomta már azt a nemes nagyravágyást és szent lángolást, mely a széphalmi mestert és híveit, a Berzsenyieket és Kölcseyeket, a Kisfaludyakat, a Szemere Pálokat és Fáy Andrásokat lelkesítette. Az írás nem hazafiúi áldozat többé, hanem az önzés számítása. A toll katonáit nem fegyelmezi többé a művészet egyetlen urának, az eszménynek, királyi hatalma». (A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 2. köt. Pest, 1869.)
A Társaság néhány nevezetesebb eredeti kiadványa Kisfaludy Károly munkáin kívül. – A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Hét kötet. 1841–1849. (A köteteket Toldy Ferenc szerkesztette. A nagyértékű évkönyv új folyamának első három kötete 1868-ban és 1869-ben jelent meg Greguss Ágost szerkesztésében.) – Magyar Szépirodalmi Szemle. Egy évfolyam. 1847. (Kritikai és esztétikai hetilap Erdélyi János szerkesztésében.) – Népdalok és mondák. Három kötet. 1846–1848. (Magyar népköltési gyűjtemény Erdélyi János szerkesztésében.) – Költői pályaművek, melyeket 1847-ben koszorúzott és kitüntetett a Kisfaludy-Társaság. 1847. (Arany János: Toldi; Tompa Mihály: Szuhay Mátyás; Garay János: Bosnyák Zsófia.) – Greguss Ágost: A szépészet alapvonalai. 1849. (Az akadémiai Marczibányi-jutalommal kitüntetve.) – Madách Imre: Az ember tragédiája. 1861. (Greguss Ágost 1862. évi titkári jelentése szerint: «A Kisfaludy-Társaság, fennállása legelső évtizedében, oly szerencsés volt, hogy egy addig ismeretlen költői nagyságot, Toldi szerzőjét, mutathatta be a hazának; ne tekintsük-e kedvező jelül, hogy a Társaságnak most, újjászületése legelső évében, hasonló szerencse jutott s Az Ember Tragédiája szerzőjében egy eddig szintén ismeretlen költői nagyságot mutathat be?») – Abonyi Lajos: A mi nótáink. Regény. Négy kötet. 1864. («Akik a Kisfaludy-Társaságot azzal szeretik vádolni, hogy eredeti művek kiadására nem gondol, Abonyi Lajos regénye által ismét meg vannak cáfolva:» írja Greguss Ágost 1865. évi titkári jelentésében.) – Greguss Ágost: A balladáról. 1865. (A Kisfaludy-Társaság által koszorúzott pályamű.)
A fordítások közül különös méltánylást érdemel a Külföldi Regénytár huszonnégy kötete és az Új Külföldi Regénytár tíz kötete Nagy Ignác szerkesztésében. (1842–1846.) A vállalat a leghíresebb francia és angol regényírókat gondos fordítások segítségével mutatta be a magyar közönségnek. (Az idegen szerzők közül említsük meg Balzac, Dickens, Bulwer, Cooper nevét, a magyar fordítók sorából Gondol Dánielt, Jakab Istvánt, Petőfi Sándort, Vajda Pétert.) – A Hellén Könyvtár hat kötete az ókori klasszikusok néhány nagyértékű munkájával ismertette meg a görögül nem értő olvasókat. 1846–1849. (Aesopus, Euripides, Isokrates, Pythagoras, Sophokles művei; Kis János, Szabó István, Szabó Károly, Szücs Dániel fordításai.) – A Széptani Remekírók három kötete, 1846–1856. (Anaximenes, Aristoteles, Horatius, Longinus, Quintilianus művei; Czuczor Gergely, Hunfalvy Pál, Kis János, Szenczy Imre fordításai.) – Hugo Viktor: A századok legendájából. Fordította Szász Károly. 1862. (Válogatott szemelvények.) – Moličre vígjátékai. Fordította Kazinczy Gábor. Két kötet. 1863. (Tartuffe, Fösvény, Dandin György.) – Camoens: A Luziáda: Fordította Greguss Gyula. 1864. (Az első magyar verses fordítás portugálból.) – Shakespeare munkái. 1864-től kezdve. (Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Greguss Ágost, Szász Károly, Lévay József, Arany László, Ács Zsigmond és mások fordításai.) – Puskin: Anyégin Eugén. Verses regény. Fordította Bérczy Károly. 1866. («Ezzel a Társaság először nyujt orosz művet a magyar közönségnek; és reméljük, a közönség azt szívesen fogja üdvözölni:» olvassuk Greguss Ágost titkári jelentésében.) – Tót népdalok. Fordították Szeberényi Lajos, Lehoczky Tivadar, Törs Kálmán. 1866. (A Hazai Népköltészet Tárának első kötete.)
A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság között zavartalan volt az összhang: az akadémikusok a magyar nyelv és a szaktudományok kérdéseivel foglalkoztak, a kisfaludistákat a szépirodalom és kritika feladatai érdekelték; a Kisfaludy-Társaság tagjai csaknem kivétel nélkül egyben a Magyar Tudományos Akadémia tagjai is voltak, így a személyi és testületi ellentétek nem fejlődhettek ki. A Kisfaludy-Társaság az Akadémia helyiségeiben tartotta üléseit, ott őrizte irattárát, a Tudós Társaság szellemében működött.
Irodalompártolók:
BARTAKOVICS BÉLA (szül. 1791. Felsőelefánt, Nyitra megye; megh. 1873. Eger) esztergomi kanonok, 1844-től rozsnyói püspök, 1850-től egri érsek. A Magyar Tudományos Akadémiát, a Szent István-Társulatot, az Erdélyi Múzeumot nagy összegekkel segítette, könyvek kiadására sokat áldozott, költségén jelent meg többek között Káldi György teljes bibliafordításának Tárkányi Bélától átdolgozott kiadása, Cantu Cézár nagy világtörténetének fordítása, Szabó István magyar Homerosa. Mikes Kelemen Törökországi Leveleinek kéziratát 1867-ben ő vásárolta meg Toldy Ferenctől az egri érseki líceum könyvtára számára.
HAYNALD LAJOS (szül. 1816. Szécsény; megh. 1891. Kalocsa) esztergomi hercegprímási titkár, 1852-től erdélyi püspök, 1867-től kalocsai érsek. Négy millió pengőforintnál jóval többet költött jótékony célra, bőkezűen támogatta a tudományokat is. Kiváló botanikus volt, országoshírű növénygyüjteményét könyvtárával együtt a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, Kalocsán a Jézus-társaság vezetése alatt csillagvizsgáló-intézetet alapított. A Magyar Tudományos Akadémia 1868-ban választotta tiszteleti tagjává. A legkiválóbb katolikus egyházfák egyike volt, egyházpolitikai és közjogi álláspontjához százezrek igazodtak, egyedül az 1869–1870. évi vatikáni zsinaton fordult el hittudományi felfogásától főpaptársai többségének rokonszenve, mert a római pápa egyháztanítói csalhatatlanságának kérdésében az ellenzékhez csatlakozott.
KÁROLYI GYÖRGY gróf (szül. 1802. Bécs; megh. 1877. Budapest) nagybirtokos, belső titkos tanácsos. A reformországgyűléseken a főrendi tábla egyik ellenzéki vezérpolitikusa volt, a szabadságharc alatt a magyar ügy mellé állt, csak súlyos váltságdíj lerovásával szabadult meg az önkényuralom bosszújától. Az uralkodó és a nemzet kibékülése után magas kitüntetésekben részesült. Mikor Széchenyi István megalapította a Magyar Tudós Társaságot, Károlyi György negyvenezer pengőforintot adott az Akadémia céljaira. Az 1850-es években a Nemzeti Színház bőkezű mecénása volt. Az osztrák hatóságok már elhatározták az adósságokba merült műintézet bezárását, de Károlyi György elhárította a veszedelmet a főváros egyetlen magyarnyelvű színházáról; több hazafias mágnástársával együtt összeadták a szükséges pénzt s megmentették a pesti színtársulatot a szétoszlatástól.
KÁROLYI ISTVÁN gróf (szül. 1797. Bécs; megh. 1881. Fót, Pest megye) nagybirtokos, a Szent István rend nagykeresztese. Mint testvérbátyja, Károlyi György, ő is megszenvedett a nemzethez való hűségéért, a szabadságharc után az osztrák önkényuralom bebörtönözte és megsarcolta. 1830-ban húszezer pengőforintot adott a Magyar Tudományos Akadémiának, az 1850-es években áldozatkészen támogatta a Szent István-Társulatot, a Magyar Írók Segélyegyletének is megvetette az alapját. Az írói segélyegyletre 1854-ben tízezer pengőforintot ajánlott fel s gróf Teleki József és báró Eötvös József társaságában a budai császári helytartósághoz, majd a bécsi belügyminisztériumhoz folyamodott: «Kérték, hogy engedtessék meg az ínséget szenvedő magyar írók s özvegyeik és árváik részére egy segélypénztár alapítása a hazafiak önkéntes adományából. A kérés megtagadtatott, az egylet alakulása betiltatott s az e célra begyűlt összegek rendőrileg lefoglaltattak. Hihetetlennek látszik, de igaz. A magyarnak Bach kormánya alatt saját hazájában önkéntes adományokból nem volt szabad elaggott vagy elnyomorodott írók szenvedéseit enyhíteni. De az emberiesség érzelme s az irodalmi munkásság tisztelete erősebb az erőszaknál s túlél minden kormányt. Mihelyt Bach kormánya ingadozott és összeomlott, az írói segélyegylet eszméje újra föléledt. (Gyulai Pál.) Az alapszabályokat 1861-ben megerősítették, az egyesület elnökéül Károlyi Istvánt kérték fel.
LO PRESTI ÁRPÁD báró (1828–1879) földbirtokos, negyvennyolcas honvédőrnagy. Spanyol eredetű elődei Mária Terézia korában nyerték honfiúsításukat az 1764. évi országgyűlésen, ő maga – az osztrák apa és francia anya gyermeke – lelkes magyar hazafi volt, a szabadságharc idején Görgey Artur hadseregében szolgált. Az 1850-es évek végén ötvenezer pengőforintot adott a Magyar Tudományos Akadémia palotájára, a legnagyobb összeget báró Sina Simon után.
MIKÓ IMRE gróf (szül. 1805. Zabola, Háromszék megye; megh. 1876. Kolozsvár) földbirtokos. Már a szabadságharc előtt jelentős szerepe volt Erdély országos életében, igazi hatása azonban a szabadságharc után kezdődött. A legjobb hazafiak «Erdély Széchenyije» után igazodtak s ő mindent megtett, hogy az osztrák önkényuralom elnyomott magyarjai ne veszítsék el önbizalmukat. Bölcsességének, szerénységének, áldozatkészségének az irodalmi, gazdasági és politikai élet egyaránt sokat köszönhetett. Az alkotmányos élet visszaállítása s Magyarország és Erdély egyesülése után I. Ferenc József király 1867-ben közlekedési miniszterré nevezte ki, minisztersége alatt Erdély anyagi jóléte, a vasúti hálózat segítségével, rohamosan fejlődött, a közművelődés, báró Eötvös József közoktatásügyi miniszter támogatásával, szintén megkapta a maga nagyjelentőségű támasztó pontjait. A kolozsvári egyetem első tanárai 1872. októberében Mikó Imre kezébe tették le esküjüket. A grófot családi életében súlyos csapások érték: meghalt egyetlen fia is, az ősi székely Mikó-nemzetség utolsó sarja. Vigasztalását a honfitársai jólétéért, a közművelődés emeléséért és református hitfelei javáért folytatott fáradozásban találta. Számos alapítványa közül legnevezetesebb a sepsiszentgyörgyi református kollégiumnak adott hatvanezer pengőforintja. Az Erdélyi Múzeum Egyesület alapításában (1859), a kolozsvári egyetem létesítésében (1872) oroszlánrésze volt, a kolozsvári magyar színházban a jobb idők elkövetkezéséig évtizedekig tartotta a lelket, számos szépirodalmi és tudományos munka jelent meg költségén. Ő nyomtatta ki többek között Debreczeni Márton Kióvi Csatáját és Kriza János Vadrózsáit. A Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, a Magyar Történelmi Társulat első elnöke volt. Szobrát 1889-ben állították fel Kolozsvárt. – Tudományos dolgozatai közül nevezetesebbek: Bod Péter élete és munkái. Pest, 1864. (Az első magyarnyelvű írói lexikon szerzőjének úttörő méltatása.) – Benkő József élete és munkái. Pest, 1868. (Az érdemes történettudós és botanikus pályájának ismertetése.)
SINA SIMON báró (szül. 1810. Bécs; megh. 1876. Bécs) osztrák-magyar bankár, nagykereskedő, nagybirtokos, diplomata. Görög nemzetiségű atyjának, Sina Györgynek, I. Ferenc király magyar nemességet, utóbb magyar báróságot adott. Sina Simon gazdasági lángelme volt, mérhetetlen vagyon ura; gróf Széchenyi István az ó segítségével építtette meg a pesti lánchidat. A jótékonykodásban még atyját is felülmulta, a kiegyezés koráig ő áldozott legtöbbet a Magyar Tudományos Akadémiára, Mikor 1858-ban gróf Dessewffy Emil akadémiai elnök a nemzet áldozatkészségéhez fordult, hogy a Magyar Tudós Társaság palotáját felépíthesse, Sina Simon fejedelmi adománnyal sietett az Akadémia segítségére. «Első volt – olvassuk az Akadémia évkönyveiben – ki e téren fényes példával elöljárt, a mindenkor áldozatra kész, nemeslelkű s bőkezű báró Sina Simon, ki, miután eredeti hazája fővárosában, Athénben, egyetemet s akadémiát alapított a görög nemzetnek, most második hazájának, Magyarországnak, akadémiájára s nevezetesen ennek háza felépítésére nyolcvanezer pengőforintot szánt s így – a telket ajándékozó Pest főváros után – legnagyobb alapító lett. 1858 augusztus 5-én kelt alapító levelében a görög-magyar hazafi gyönyörű szavakkal vezette be nagyszerű ajánlatát.» (Vázlatok a M. Tud. Akadémia félszázados történetéből. Budapest, 1881.) A nagylelkű mecénás mindenütt ott volt, ahol segíthetett az ország nemzeti célú intézményein. (Nemzeti Múzeum, Nemzeti Színház, Budapesti Szemle, képzőművészet, zeneművészet, templomok, iskolák, kórházak, árvaházak.) Az athéni Görög Tudományos Akadémiát egy millió pengőforintot meghaladó költséggel ő állította fel egymagában.
TOMORI ANASZTÁZ (szül. 1824. Dunaföldvár, Tolna megye; megh. 1894. Budapest) földbirtokos. Theodorovics nevű szerb-görög családból származott, Pesten a mérnöki tanfolyamot végezte, 1853-ban a nagykőrösi református egyháztanács meghívta az ottani gimnázium matematikai tanszékére. Ebben a választásban ritka szabadelvűség nyilatkozott meg, mert Tomori Anasztáz görög keleti vallású férfiú volt. Tanártársai szerették, de nem sokáig működött körükben: nagy vagyont örökölt, nem kellett tovább tanítania. Azontúl a fővárosban és pestmegyei birtokán élt. A tudomány, irodalom és művészetek egyaránt sokat köszönhettek bőkezűségének. A Kisfaludy-Társaság az ő áldozatkészségéből adta ki Shakespeare munkáinak teljes magyar fordítását. A Magyar Tudományos Akadémia 1858-ban választotta tagjai közé. Az Akadémiának tízezer pengőforintot hagyott matematikai munkák jutalmazására.
Irodalom. – Bő források: A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei és A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. – Hegedüs István: Emlékbeszéd gróf Mikó Imre felett. Kolozsvár, 1876. – Szász Gerő: Gróf Mikó Imre emlékezete. Erdélyi Protestáns Közlöny. 1876. évf. – Horváth Boldizsár: Emlékbeszéd gróf Mikó Imre felett. M. Tud. Akadémia Évkönyvei. 16. köt. Budapest, 1877. – Kemény Gábor: Emlékbeszéd gróf Mikó Imre felett. Századok. 1877. évf. – Nagy Péter: Emlékbeszéd gróf Mikó Imre felett. Kolozsvár, 1877. – Vázlatok a M. Tud. Akadémia félszázados történetéből. 1831–1881. Budapest, 1881. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Emlékkönyv a Természettudományi Társulat félszázados jubileumára. Budapest, 1892. – Vadnai Károly: A magyar Shakespeare-kiadás pártfogójáról. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 29. köt. Budapest, 1896. – Angyal Dávid: A Magyar Tudományos Akadémia és az önkényuralom. Budapesti Szemle, 1903. évf. – Notter Antal: A Szent István-Társulat története. Budapest 1905. – Viszota Gyula: Tagajánlások az Akadémiában. Akadémiai Értesítő. 1906. évf. – Kelemen Lajos: Az Erdélyi Múzeum Egylet multja, jelene, tárai. Kolozsvár, 1909. – Erdélyi Pál: Gróf Mikó Imre emlékezete. Kolozsvár, 1911. – Az Erdélyi Múzeum Egyesület emlékalbuma. Kolozsvár, 1913. – Divald Kornél: A M. Tud. Akadémia palotája és gyüjteményei. Budapest, 1917. – Lukinich Imre: A Magyar Történelmi Társulat története. Budapest, 1918. – Erdősi Károly: A hetvenéves Szent István-Társulat. Budapest, 1922. – Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyarországon. 1849–1865. Három kötet. Budapest, 1922–1932. – Erődi Jenő: Az Akadémia és a magyar zsidóság. Egyenlőség. 1825. évf. – Kéky Lajos: A Kisfaludy-Társaság ereklyetára. Könyvbarátok Lapja. 1927. évf. – Fischer Vilmos: A Kisfaludy-Társaság története a szabadságharcig. Budapest, 1928. – Kristóf György: Erdély Széchenyi Istvánja. Erdélyi Irodalmi Szemle 1929. évf. – Berzeviczy Albert: A százéves Akadémia. Budapesti Szemle. 1930. évf. – Olasz Imre: Tomori Anasztáz. A Nagykőrösi Arany János-Társaság Évkönyvei. 5. köt. Nagykőrös, 1930. – Kántor Lajos: Hidvégi gróf Mikó Imre szózata 1856-ban az Erdélyi Múzeum Egyesület megalakítása érdekében. Erdélyi Múzeum. 1931. évf. – Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932.
