SZÍNÉSZET, SZÍNHÁZAK.

Teljes szövegű keresés

SZÍNÉSZET, SZÍNHÁZAK.
AZ IRODALOM iránt való érdeklődés fölkeltése körül a fővárosi és vidéki színészetnek nagy szerepe volt. Fordulópontot jelent a nemzeti játékszín történetében a Pesti Magyar Színház megnyitása 1837 augusztus 22-én. A megnyitó előadásra Vörösmarty Mihály írt előjátékot (Árpád ébredése), ezt követte Schenk Eduárd német író egyik történeti szomorújátéka Kis János fordításában. (Belizár.)
A nemzet közadakozásából épült színház Pest vármegye tulajdona volt, fenntartására az 1840. évi országgyűlés jelentékeny pénzösszeget szavazott meg, ezzel biztosította az állandó magyar színészet jövőjét a fővárosban. Ettől az időtől a színház neve: Nemzeti Színház. A vígjáték, tragédia, énekesjáték, opera és balett egy födél alá került; ez nem kis nehézséget okozott a színház vezetőségének. A művészi vállalat ügyeit a vármegyei választmány gondozta. Az igazgató eleinte Bajza József volt, később egy-egy táblabíró, ezeket a vármegye küldte igazgatókul. 1843-ban bérbeadták a színházat Bartay András zeneszerzőnek, 1845-ben ismét Pest vármegye vette át a színi ügyek irányítását. Ekkor gróf Ráday Gedeon lett a főigazgató; tanácsadói: Egressy Gábor, Erkel Ferenc, Fáncsy Lajos, Lendvay Márton, Szentpétery Zsigmond, Szigligeti Ede.
A magyar főváros első állandó nemzeti színpada mindjárt megalapításakor a legkitünőbb magyar színészek otthona lett s kiváltságos helyzetét mindvégig megőrizte. Egressy Gábor, Lendvay Márton, Megyeri Károly, Szentpétery Zsigmond, Szerdahelyi Kálmán, Déryné, Lendvayné, Schodelné, Jókainé Laborfalvi Róza, Hollósy Kornélia: ragyogó nevek színészetünk történetében. Kántornét kivéve úgyszólván minden jelesebb magyar színész megfordult a Nemzeti Színház deszkáin. Ha a magasabb szempontok szerint igazodó színi kritika talált is olykor kifogásolni valót az összjátékban és a szereplők előadásában, a színészek rajta voltak, hogy tehetségük fogyatkozásait vagy szerepük átgondolásának hiányosságát buzgalommal pótolják. A színpad és a színi kritika nem egyszer jutott egymással ellenkezésbe, de a meg-megújuló viták a magyar színművészet egészséges fejlődésének hasznára váltak. Így lett a pesti Nemzeti Színház nemcsak a magyar színészek első iskolájává, hanem egyúttal drámairodalmunk és színi kritikánk legjobb fejlesztőjévé is.
Az önkényuralom idején osztrák felügyelet alá került a magyar színészet, a pesti Nemzeti Színházban eleinte hetenkint kétszer német színészek játszottak, a Gotterhalte nem egyszer felzendült a színpad deszkáin. Később a német színészet megkapta a maga új hajlékát, de színészei nem tudtak sikeresen versenyezni a magyar művészekkel. Hatósági támogatásban nem volt hiányuk. A bécsi császári kormány, a pesti állami hatóságok, a fővárosban állomásozó katonaság kitartóan támogatták a német színjátszást, Pest városa 1850-ben negyvenezer forintot áldozott az idegen Tália segítésére: mindez nem segített; a haladó évek egyre jobban megerősítették a nemzeti színpadot. Igaz, hogy olykor a pesti magyar színház is válságba került, különösen azért, mert az operai előadások sok pénzt emésztettek fel s a hiányt csak nehezen lehetett a drámai előadások hasznával pótolni.
A drámaírók és kritikusok az 1840-es évektől kezdve állandóan panaszkodtak, hogy az opera elnyomja a fejlődőben levő magyar színműirodalmat. A közönség szívesebben járt az énekes darabokba, a színigazgatók sűrű egymásutánban adták az olasz, francia, német daljátékokat. Végső eredményben az opera művelése nem járt kárral. Igaz ugyan, hogy a zenei esték sok pénzt emésztettek fel, de másrészt elvonták a közönséget a német színháztól és megszerettették vele a magyar színészeket. Az elfogadható magyar drámák így is mind színre kerültek.
Íróink közül az 1837-től 1867-ig terjedő harminc esztendő alatt legtöbbször a következők szerepeltek a Nemzeti Színház műsorán: Szigligeti Ede 87 darabbal 842 estén, Szigeti József 12 darabbal 237 estén, Vahot Imre 15 darabbal 132 estén, Jókai Mór 8 darabbal 103 estén, Kisfaludy Károly 15 darabbal 83 estén, Czakó Zsigmond 6 darabbal 82 estén, Gaal József 9 darabbal 76 estén, Kövér Lajos 17 darabbal 72 estén, Obernyik Károly 8 darabbal 69 estén, Dobsa Lajos 11 darabbal 63 estén, Tóth Kálmán 5 darabbal 61 estén, Katona József 2 darabbal 49 estén, Hugo Károly 4 darabbal 47 estén, Nagy Ignác 3 darabbal 41 estén, Degré Alajos 11 darabbal 40 estén, Fáy András 5 darabbal 34 estén, Vörösmarty Mihály 4 darabbal 26 estén, Csató Pál 1 darabbal 25 estén.
Budapest második állandó magyar színháza a Budai Népszínház volt. A pesti Nemzeti Színház mellett ez a színi alapítás vállalkozott Buda németajkú lakóinak megmagyarosítására. A Bach-korszak bukása után Molnár György neves színész engedélyt kapott a magyar királyi helytartótanácstól, hogy a krisztinavárosi színkörben előadásokat tarthasson; itt eddig a pesti német színház társulata játszott, velük versenyeztek a magyar színészek. 1861 tavaszán kezdtek játszani; sikerük olyan nagy volt, hogy Molnár György engedélyt kért állandó magyar színház alapítására. Az új hajlék a Lánchíd és az Alagút között épült: ez volt a Budai Népszínház. Valamikor Mátyás király istállója állt ezen a telken, a törökök idejében megerősített kaszárnya lett az épületből, Buda visszafoglalása után kincstári magtárat emeltek a helyén, a magtár anyagából épült az új színház, hogy utóbb helyet adjon a kereskedelemügyi minisztériumnak. Az építők Vörösmarty Mihály Szózatának hangjai mellett kezdtek a munkába, a színészek 1861 szeptember 11-én Jókai Mór Prologusának elszavalásával nyitották meg a színházat. 1870 tavaszáig játszottak benne, azután megszűnt a budai magyar színészet, az előadásoknak nem volt elég közönsége.
A vidéki vándorszínész-társulatok ebben a korszakban is elszánt küzdelemmel iparkodtak megtörni a közönség közönyösségét. Ahol a lakosság sajnálta tőlük a belépti díjat, ott élelmiszereket, csirkét, malacot kértek színházi jegy árában. Nem egyszer rossz kocsiszínekben gyertya mellett játszottak, a népesebb városokban a vendégfogadó legnagyobb szobáját bérelték ki színházi teremnek, egyik-másik helyen már szerény színházi épület fogadta őket: így Aradon, Balatonfüreden, Debrecenben, Eperjesen, Győrött, Kassán, Marosvásárhelyen, Miskolcon, Nagyszombatban, Pécsett, Pozsonyban, Szabadkán és Temesvárt. Az önkényuralom idején az erdélyiek Mikó Imre vezetése mellett nagy szeretettel gondozták kolozsvári színházukat, másutt sem hiányzott a hazafias színpártolás. Kassán az 1850-es években a magyar színészek csak nyárra kaptak játszási engedélyt, a téli időszakban a német társulat tartotta előadásait; a kassai polgárságnak mégsem kellett az idegen színjátszás, a magyar színészek megéltek, az osztrákok sorra buktak. Még a nemzetiségi helyeken is szívesebben látták a magyar színészeket, mint a németeket, egyedül az erdélyi szászok városaiban volt verhetetlen a német színjátszás.
Az első érdemesebb magyar színpadi rendező Molnár György színigazgató volt. Az 1860-as években a Budai Népszínház deszkáin sok olyan feladattal küzdött meg sikeresen, amelyeknek megoldását az ő fellépéséig senki sem kisérelte meg. Addig a színpadi rendező munkája a darab betanulásának ellenőrzésében állott, Molnár György közös hangulati egységbe iparkodott foglalni a színészek különálló munkáját s a gondos összjáték mellett ügyelt a színpad stílusos kiépítésére is. A régi színészek társaikkal keveset törődve iparkodtak tapsra ragadni közönségüket, Molnár György az együttes játék fegyelmébe kényszerítette színészeit. A látványos darabok divatát ő honosította meg Magyarországon. Csodálták, hogy az akkori szerény technikai eszközökkel milyen színpadi meglepetéseket nyujtott a közönségnek. Az első sorozatos színházi sikerek is az ő nevéhez fűződnek. Az Ördög Piluláit 1863-ban és 1864-ben megszakítás nélkül száznál többször adatta elő a Budára tóduló pesti közönség előtt. Ez a darab bizarr díszletekkel, izgató mutatványokkal, zenével, énekkel, tánccal cifrázott operett volt; szövegét francia szerzők írták, zenéjét Offenbach költötte.
Irodalom. – Szigligeti Ede: Magyar színészek életrajzai. Budapest, 1878. – Bayer József: A nemzeti játékszín története. Két kötet. Budapest, 1887. – Váli Béla: A magyar színészet története. Budapest, 1887. – U. az: Az aradi színészet története. Budapest, 1889. – Koltai Virgil: Győr színészete. Két kötet. Győr, 1889–1890. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Országh Sándor: Budai színházak és játékszín. 1783–1895. Budapest, 1895. – Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története. Kolozsvár. 1897. – Géresi Kálmán: A debreceni színészet története. Debrecen, 1898. – Naményi Lajos: A váradi színészet története. Nagyvárad, 1898. – Keresztesy Sándor: Miskolc színészetének története. Miskolc, 1903. – Bayer József: A Nemzeti Színház története 1867-ig. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – U. az: Shakespeare drámái hazánkban. Két kötet. Budapest, 1909. – Kugler Alajos: A soproni színészet története. Sopron, 1909. – Fekete Mihály: A temesvári színészet története. Temesvár, 1911. – Rakodczay Pál: Egressy Gábor és kora. Két kötet. Budapest, 1911. – Vértesy Jenő: A magyar romantikus dráma. Budapest, 1913. – Kremmer Dezső: A fővárosi színművészet multja. Budapest, 1914. – Czobor Alfréd? A kassai színészet története. Kassa, 1915. – Szücsi József: A színpad nyelve és a Kritikai Lapok. Magyar Nyelv. 1915. évf. – Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyarországon. 1849–1865. Három kötet. Budapest, 1922–1932. – Pataki József: A magyar színészet története. 1790–1890. Budapest, 1922. – Kádár Jolán: A pesti és budai német színészet története. 1812–1847. Budapest, 1923. – Szathmáry Zoltán: A debreceni színház története. Debrecen, 1924. – Kéky Lajos: A Nemzeti Színház súgókönyvei. Magyar Bibliofil Szemle. 1925. évf. – Galamb Sándor: A magyar operett első évtizedei. Budapesti Szemle. 1926. évf. – Rexa Dezső: A Nemzeti Színház megnyitásának története. Budapest, 1927. – Benyovszky Károly: A pozsonyi magyar színészet története. Pozsony, 1928. – Kujáni János: Adalékok a magyar színjátszás és színpadi szavalat történetéhez. Pécs, 1928. – Lugosi Döme: A szegedi színészet története. Szeged, 1929. – Pukánszkyné Kádár Jolán: A pesti magyar és német színészet harca a Bach-korszakban. Napkelet. 1929. évf. – Schöpflin Aladár szerkesztésében: Magyar színművészeti lexikon. Négy kötet. Budapest, 1929–1931. – Németh Antal szerkesztésében: Színészeti lexikon. Két kötet. Budapest, 1930. – Szép Ernő: Magyar drámák a bécsi színpadokon. Budapest, 1930. – Bíró Lajos: A Nemzeti Színház története. 1837–1841. Budapest, 1931. – Takáts Sándor: Harc az opera-előadások ellen a régi Nemzeti Színházban. Budapesti Szemle. 1931. évf. – Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages