TÖRTÉNETI MOZZANATOK.

Teljes szövegű keresés

TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
LAJOS Fülöp polgárkirálysága, az utána következő második köztársaság, végül III. Napoleon császársága: íme a francia történelem három nagy fejezete a XIX. század második harmadában. Az 1848-as februári forradalom elsöpri a trónról Lajos Fülöpöt, a párisi események nyomában európai mozgalom támad; az olaszok és németek harcba szállnak alkotmányos szabadságukért; Ausztria és Oroszország csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudja elnyomni a függetlenségi törekvéseket, az osztrák császársággal és az orosz cársággal máris szemben áll III. Napoleon. Az 1860-as években kialakul az egységes olasz királyság, Ausztriát kiszorítják Németországból, a németek egységes birodalma Poroszország vezérlete alatt rohamosan izmosodik. Angolország a katolikusok emancipációjával, a parlament reformjával, a kereskedelmi vámok eltörlésével új erőforrásokhoz jut, gyarmatbirodalmát szerencsés előrelátással építi tovább. A régi nagyhatalmak közül Spanyolország és Törökország egyre jobban gyöngül, Amerika területén új nagyhatalom fejlődik ki: az Északamerikai Egyesült Államok birodalmi szövetsége.
Magyarország sorsát a Habsburg-ház akarata intézi. I. Ferenc király halála után fia, V. Ferdinánd (1835–1848), lép a magyar trónra; uralkodása alatt Metternich Kelemen államkancellár korlátlan önkénnyel kormányozza a Habsburg-birodalom népeit. A hatalmas herceg a liberális irány megsemmisítése végett engedelmes mágnásokat és szolgálatkész nemeseket állít az ügyek élére, kíméletlen rendszabályokat ad ki, a merészebb politikusokat üldözőbe veszi, a pörbefogottakat bebörtönözteti. A szabadelvű szellem terjedésének még sem vethet gátat; kénytelen eltűrni, hogy az 1839–1840. évi országgyűlés liberális vezérférfiai több korszerű reformot emeljenek törvénnyé. Ekkor már országszerte izgatottan szervezkedik a konzervatív urak és a liberális nemesek pártja: a konzervatívok a kiváltságos osztályok jogainak tiszteletbentartását vallják programmjukul, a liberálisok gyökeres reformokat sürgetnek minden téren. Az 1843–1844. évi országgyűlésen törvénnyé lesz, hogy ezentúl nem-nemesember is viselhet mindennemű hivatalt és vásárolhat birtokot; ugyanekkor törvénybe iktatják, hogy az országgyűlésen, a bíróságokon és az iskolákban a magyar nyelv lép a latin helyébe.
Az ország figyelmét mind jobban leköti a Széchenyi István és Kossuth Lajos körül zajló küzdelem. Széchenyi István a megfontolt haladás híve, Kossuth Lajos a gyors átalakulás ellenzőinek ostorozója, kettőjük harcába az országgyűlések politikusai és a megyegyűlések szónokai egyre szenvedélyesebben szólnak bele.
Az 1848-ban bezáruló utolsó rendi országgyűlésen a liberális nemesurak korszakalkotó törvényeket hoznak, a Habsburg-házat rákényszerítik a nyugateurópai alkotmányos rendszer befogadására. A kiváltságos osztályok korlátlan uralmának helyébe a jogegyenlőség világa lép. A pesti ifjúság 1848 március 15-én kivívja a sajtó szabadságát, a Kossuth Lajos irányítása alatt álló pozsonyi diéta a bécsi udvarhoz fordul politikai kívánságaival. A forradalmi mozgalmak megrettentik az uralkodó házat, V. Ferdinánd király április 7-én kinevezi az első felelős minisztériumot, április 11-én szentesíti az országgyűlés valamennyi törvénycikkét. A nemesi alkotmány átalakul az egész magyarság alkotmányává, a rendi országgyűlés helyébe a népképviseleti országgyűlés lép, a jobbágyság felszabadul, kimondják a törvény előtti egyenlőséget, szabadnak nyilvánítják a sajtót, Erdély egyesül Magyarországgal.
A magyarság a nem magyarajkú lakosságot is befogadja a demokratikus alkotmány sáncai közé, de a nemzeti kisebbségeknek nem kell az ország egysége; a horvátok, szerbek, románok és tótok a bécsi udvar támogatásával harcot kezdenek a magyarok ellen. Az 1848 július 5-én összeülő első népképviseleti országgyűlés kétszázezer főnyi katonaságot szavaz meg az ország védelmére; a hirtelen toborzott honvéd-zászlóaljak leverik a fölkelőket. Hiába oszlatja fel a király az országgyűlést, a képviselők együtt maradnak, Kossuth Lajos a bécsi udvar nemzetellenes törekvéseinek megakadályozására honvédelmi bizottságot alakít, a nemesség átveszi az ország védelmének szervezését. A hazaszeretet lázában égő magyar csapatok a nemzet nevében indulnak háborúba a király hadserege ellen. V. Ferdinánd 1848 őszén lemond trónjáról, helyét unokaöccse, I. Ferenc József (1848–1916), foglalja el. Az osztrák hadak elözönlik Magyarország nagy részét, a magyar kormány Debrecenbe menekül; de fordul a kocka; a nemzeti ellenállás 1848 tavaszán fényes diadalt arat: Erdélyből Bem József, Magyarországból Görgey Artur honvédei kiszorítják az osztrák csapatokat. Mikor a császári nyilatkozat Magyarországot Ausztriába kebelezi, a debreceni országgyűlés trónvesztettnek nyilvánítja a Habsburg-házat s Kossuth Lajost bízza meg az ország kormányzásával. Az osztrák udvar Oroszországhoz fordul segítségért. Miklós cár kétszázezer embert küld a magyarok leverésére, hadai egyesülnek Haynau Gyula báró osztrák csapataival, a túlnyomó erővel szemben a magyar vezérek nem diadalmaskodhatnak. Görgey Artur Világosra vonul, csapatai 1849 augusztus 13-án leteszik a fegyvert az oroszok előtt.
Az 1849-es év a legmegrendítőbb emlékek egyike a magyarság történetében: a nemzeti dicsőség napja a rémuralom éjszakájába hanyatlik alá. Az országgyűlés tagjai július első hetében Szegedre menekülnek, a honvédség elvonul a fővárosból. Július 11-én már Budán vannak az osztrák csapatok, július 12-én bevonul Pestre a doni kozákság. A két város közönsége küldöttségben eseng kegyelemért az idegen katonai parancsnokságok előtt; az orosz jóindulatú, az osztrák félelmes. Eltűnnek a magyar zászlók, eltűnik a Kossuth-bankó, eltűnik a váltópénz, vagyonok enyésznek el néhány nap alatt, szörnyű drágaság köszönt be. Haynau fenyegető kiáltvánnyal rettegteti a polgárságot, hadainak egy része Szeged felé vonul, utóhadai megkezdik a dunántúli vidékek megfélemlítését. Öreg embereket botoznak, papokat lövetnek agyon. Megérkezik a világosi fegyverletétel híre, az osztrák tisztikar ujjong, a Nemzeti Szinház a Gotterhalte hangjai mellett díszelőadást rendez. Bujdosnak a magyarok, elfogdosott tisztjeiket közlegényeknek sorozzák be a császári hadseregbe, gyalogcsapatokban hajtják őket Budáról Bécs felé. A főváros népe térdet hajt a győző előtt, a táborból visszaérkező Haynaut ünnepélyesen fogadják, kocsija mellett fáklyás városi huszárok lovagolnak, érdemeiért Pest polgársága hálás köszönetet mond. Haynau, Jellacsics, Windischgrätz és Paskievics a főváros díszpolgárai, Aradon kivégzik a tizenhárom magyar tábornokot, Pesten kioltják gróf Batthyány Lajos volt miniszterelnök életét; akasztófa, golyó és börtön ejti rémületbe a nemzetet.
1849 nyarától 1865 őszéig szenvednek honfitársaink I. Ferenc József császár önkényuralma alatt, a rémuralom évről-évre enged keménységéből, végre megtörténik a kibékülés. Milyen emlékek! A bitó és börtön nyomában a legjobb magyarok földönfutása, itthon a megalázás és idegen iga, a katonai erőszak mellett a polgári kémrendszer.
Az önkényuralom szellemi tekintetben meg akarja ölni a magyarságot, de az anyagi jólét gyarapodását szívesen támogatja, mert az uralkodóháznak is érdeke, hogy az összbirodalom minél erősebb legyen. A rendezett ország jó védőbástya a környező hatalmak ellenséges törekvéseivel szemben, a vagyonosodó nép zúgolódás nélkül táplálja a hadsereget, a gazdagabb polgárok szívesen költik pénzüket osztrák árucikkekre. Az 1850-es években megnyílik a Pestet Pozsonnyal és Béccsel összekötő vasúti vonal, ezt gyors ütemben követik a Szeged, Debrecen, Kassa, Nagykanizsa felé ágazó vasutak. A vonat szorosan egybekapcsolja a fővárost a vidékkel, mozgást visz a mozdulatlan országrészekbe, közelebb hozza a nemzetiségi tájakat a magyar városokhoz. A Bach-korszak közvetlenül és közvetve sok jó dolgot teremt a későbbi magyar világ számára, de reformjait visszautasítás fogadja, mert a lázas munka nem a nemzetért folyik, hanem az osztrák császári birodalom érdekeiért.
Ausztria az 1859. évi osztrák-olasz-francia háborúban elveszti Lombardiát, ez a kudarc megváltoztatja a Habsburg-kormányrendszert. Az önkényuralom még mindig nem mond ugyan le összpontosító törekvéseiről, de már nem veti el a békés kibontakozás gondolatát. I. Ferenc József császár 1861 tavaszán parancsot ad a magyar országgyűlés összehívására. A Deák Ferenc vezetése alatt álló országgyűlési többség feliratot intéz az uralkodóhoz, sürgeti a törvények helyreállítását, vonakodik eleget tenni az osztrák érdekeket szolgáló császári alkotmány rendelkezéseinek. Az országgyűlés feloszlatása után újból fellép az önkényuralom, de ez a korszak már nem német világ. Az osztrák kormányzat mindenhonnan összeszedett magyar hivatalnokokkal igazgatja az országot, a sajtó panaszait elnémítják, a lelkiismeretlen tisztviselői munkával nem törődnek. Négy évig tart ez az átmeneti állapot – ideiglenes kormányzat: provizórium – végre megtörténik az újabb közeledés. A Habsburg-uralkodót a Hohenzollern-dinasztia hatalmi törekvései egyre szorongatottabb helyzetbe hozzák, másrészt Deák Ferenc 1865 április 16-án a Pesti Napló hasábjain közreadja híres húsvéti cikkét: a nemzet a monarchia érdekében hajlandó a kiegyezési tárgyalások megindítására s készen áll arra, hogy az 1848-as törvényeket módosítsa. A császár belátja, hogy meg kell szilárdítania birodalma biztonságát, szóba kell állnia a magyarokkal, alkalmat kell nekik adnia a kölcsönös engedmények megvitatására. Az 1865. év végére összehívott országgyűlés vezető tagjai a nemzeti közvélemény támogatásával Deák Ferenc és Andrássy Gyula irányítása mellett megkezdik a kiegyezési tárgyalásokat s ezzel új korszakot nyitnak a nemzet életében. 1867 februárjában megalakul a második magyar felelős minisztérium, a magyar szent korona országai és az osztrák tartományok egyenrangú felekként szabályozzák egymáshoz való viszonyukat, a két birodalom különálló kormányzata fölött ott lebeg a közös ügyek végzete. I. Ferenc Józsefet 1867 június 8-án királlyá koronázzák.
A szabadságharc előtt Szent István koronája országainak társadalmi tagozódása még egészen a régi: a magyar föld javain és kormányzásán a király, a papság, a főrangúak és a nemesek osztoznak. Magyarország és Erdély lakosságának száma – figyelmen kívül hagyva Horvátországot – az 1840-es évek elején tizenegymillió, ebből Erdélyre másfél millió fő esik. A tizenegy millióból félmillió a nemes, ugyanannyi a városi polgár, tíz millió a jobbágy. A két ország lakosságából a magyarajkúak száma nem egészen ötmillió, a románoké kétmillió, a tótoké másfélmillió, a németeké néhány százezerrel kevesebb, a szerbeké félmillió, a ruténeké ugyanannyi, a zsidóké negyedmillió. A nemesek kilenctizedrésze magyar anyanyelvű, a városi polgárság túlnyomó részben német, a jobbágyok nemzetisége vidékenkint más és más.
Az ország lakosságának főfoglalkozása a földművelés és állattenyésztés, iparral kevés ember foglalkozik, a kereskedelem a zsidók, örmények, görögök és rácok kezében van. Királyi azaz állami tisztviselő másfélezer sincs az országban, vármegyei hivatalnok harmadfélezer, mindezek kivétel nélkül nemesek. Az ország összlakosságából minden huszadik ember nemes; nincs még egy nemzet Európában, ahol aránylag ennyi nemes állna a nem-nemesekkel szemben; Lombardiában minden háromszázadik, Csehországban minden nyolcszázadik emberre esik egy nemes. Nem csoda, ha ez a nagyszámú és gazdag nemesség, kiváltságos jogaira és fényes multjára hivatkozva, egyedül önmagát tekinti nemzetnek, pedig az egytelkű kisnemesség közelebb áll a parasztsághoz, mint a nagyobb birtoktesteken gazdálkodó középnemességhez. A kiváltságos osztálynak ez a kisnemes-csoportja szegény és műveletlen, de azért ez a parasztéletet élő bocskoros nemesség is lenézéssel fordul el a jobbágyságtól és a polgárságtól. Az ember a nemessel kezdődik.
A polgárságon és a parasztságon kívül a honoráciorok osztálya is az emberi jogaikból kitagadottakhoz számítja magát. Ha egy nem-nemescsalád tehetséges gyermeke egyetemet végez és diplomás ember lesz, ezzel még nem váltja meg belépőjegyét az úri társadalomba: tovább is éreztetik vele «nemtelen» származásának lenézettségét. Nem jobbágy, de nem tartják úrnak sem. Báró Eötvös József egyik hírlapi cikkében bemutat egy ilyen megalázott helyzetű nem-nemes magyart; a szegény diplomás ember panaszkodik, milyen szomorú a társadalmi helyzete: a tanulatlan bocskoros nemest is különbnek tartják nála, még a paraszt is szerencsésebb az ilyen lenézett úrnál. «Ó, a honoráciornál nincs szerencsétlenebb teremtés a világon. Ha parasztok közé megy, kidobják, mert nem paraszt; tisztújításoknál kidobják, mivel nem nemesember. Béke idején adózik, mint nemtelen; ha országgyűlés van vagy ha nemesi felkelés hirdettetik, fizet mint nem nemesember. Valóságos kétéltű, csak azon különbséggel, hogy míg ez vízben és szárazon elél, mi, szegény honoráciorok, sem egy, sem más elemben nem tűretünk.» A cikkíró semmivel sem tudja vigasztalni a boldogtalant, a nemesség gőgjével szemben fegyvertelen a parvenű, reménye csak a nép között lehet: «A nép között, hol a születés senkinek több fényt nem ad; ki maga emelkedett, az áll legmagasabban: itt van a helye a honorácioroknak.» (Pesti Hirlap. 1846. évf.)
A jobbágykérdés egyike a kor legfélelmesebb problémáinak. Ezer és ezer nemesember támogatja Kossuth Lajos álláspontját: a nép földjét szabaddá kell tenni, mert a parasztság kaszát ragad s ez a gyászos összeütközés a nemzet halála lesz. Erdélyben különösen súlyos a parasztság helyzete, de sok a visszaélés a magyar vármegyékben is. Kossuth Lajos hatalmas szelleme az 1848-as országgyűlésen megoldja a súlyos helyzetet. A jobbágyokból önálló telkesgazdák lesznek, a teljes birtokjogú parasztemberek most már nincsenek kötelezve a földbirtokos-nemesúr szolgálatára, egykori uruk csak úgy kívánhatja munkájukat, ha megfizet fáradságukért. A független helyzetbe jutott kisgazdák boldogok a maguk kis földjén, pénzük ugyan nincs; de megélnek a maguk terméséből. Ha urat akarnak nevelni valamelyik gyermekükből, papnak adják a fiút, csakúgy, mint jobbágy-korukban.
A nemzetiségi kérdés az 1830-as évektől kezdve még a jobbágykérdésnél is veszedelmesebben bontakozik ki. Nem szólva a horvátok, szerbek, románok fenyegető terveiről, még a legkevésbbé aggodalmas tót kérdés is vészes jövőt igér. A felvidéki evangélikus líceumokban virágzó ifjúsági egyesületek Pozsonyban, Selmecbányán, Késmárkon, Lőcsén és Eperjesen a magyarság esküdt ellenségei, a panszláv tanárok szárnyai alól kikerülő luteránus diákok, papok, tanítók és jegyzők a russzofil és csehbarát eszmék rajongó zászlóvivői. Az ágostai hitvallású szlovák értelmiségnek ez az egyre erősödő magyarellenessége lassankint átterjed a katolikus tótokra is. Hiába lép fel a luteránus túlzókkal szemben gróf Zay Károly, a magyarországi ágostai hitvallású egyház egyetemes felügyelője, a tótokat senki sem tudja meggyőzni arról, hogy a magyarság nem akarja elvenni anyanyelvüket. A lőcsei evangélikus gimnázium diákjai 1840-ben tót évkönyvet adnak ki; ebben a magyar nemzetet mint a tótság kirablóját és megölőjét mutatják be. Stur Lajos, Hurban József, Hodzsa Mihály luteránus papok annyira fanatizálják a Felvidéket, hogy Kossuth Lajos mély elkeseredéssel és felháborodással írja gróf Zay Károlynak: «A szláv mozgalmak egyházunk létezését kompromittálják. Ha mi a jövő konventen nem lennénk erősek megmutatni, hogy vallásunkat, egyházunkat a szlávizmus vagy panszlávizmus rakhelyeivé alacsonyíttatni nem engedjük, úgy meg vagyok győződve, hogy a magyar törvény oltalmát többé meg nem érdemeljük, pedig a meg nem érdemelt kegyet elveszteni könnyű, sőt el nem veszíteni lehetetlen volna, ha az ország kényteleníttetnék arról meggyőződni, hogy az evangélikus egyház oly fegyverek műhelye, melyek a magyar állam életerejét támadják meg. Hogyha konventünk a tótok ellenében egyházunk becsületét a magyar nemzet előtt meg nem menti, én és igen sokan átmegyünk református atyánkfiaihoz s megszűnünk tagjai lenni azon egyháznak, mely magát nemzetellenes érdekekkel azonosítja.»
A tót sajtótermékek a külföld segítségét óhajtják megszerezni a magyarság ellen, a liptói köznemesek a vármegye egyik 1846. évi közgyűlésén zajos jelenetek között követelik a tót tárgyalási nyelv használatát, ugyanakkor a pesti egyetem tót hallgatói szláv tanszék felállítására hívják fel a budai helytartótanácsot. Egy évvel később Zólyom szabad királyi város a leghíresebb tót politikai vezért, Stur Lajost, választja meg országgyűlési követének. Ilyen előzmények után nem lehet csodálni, hogy az 1848. évi liptószentmiklósi országos tót gyűlés valósággal külön tartománnyá óhajtja tenni a Felvidéket; kívánságai közt ott szerepel a teljesen tótnyelvű középiskola, egyetem, műegyetem, közigazgatás, bíráskodás, tót hadsereg, tót nemzeti zászló. Még ez évben kiadják a jelszót, hogy aki engedelmeskedik a magyar minisztériumnak és a magyar hatóságoknak, azt a tót nemzet ellenségének tekintik. «Senki másnak ne engedelmeskedjetek, mint a tót nemzeti tanácsnak.» A népet fölfegyverzik, cseh segítséggel megindul a támadás, a Felvidék lángbaborul.
A magyar erő halhatatlan tanubizonysága, hogy még ilyen borzalmas helyzetben is felülkerekedik, pedig mi ez a felvidéki zendülés a horvátok, szerbek, románok vérontásaihoz és a velük szövetkező osztrák seregek hadi szervezettségéhez mérten! A szabadságharc után következő önkényuralom meghozza a nagy csalódást a nemzetiségek számára, nem bízhatnak a császárban sem, adandó alkalommal a maguk erejéből kell szervezkedniök. Az 1861. évi turócszentmártoni országos tót gyűlésen maga a besztercebányai katolikus püspök, Moyses István, elnököl; ez alkalommal ismét követelik a tót tartomány felállítását és a tót nyelv egyeduralmát. A felsőmagyarországi vármegyék és a felvidéki városok egy része tiltakozik a széthúzó törekvések ellen; kérik az országgyűlést, védje meg Szent István koronájának hagyományait, oltalmazza a magyar honpolgárok nemzeti egységét. Mi, magyarajkú és nem-magyarajkú felsőmagyarországi honpolgárok – mondja Trencsén szabad királyi város felirata – egyetértünk abban, hogy az önérdek és izgágaság politikai kísérleteivel szemben föl kell emelni tiltakozó szavunkat. «Emlékezetben tartva a kilencszáz évet felülhaladó multat, melyben magyarajkú testvéreinkkel folytonos egyetértésben éltűnk, jó és balsorsban egyenlően osztoztunk és soha elválási viszketegségtől vezéreltetve nem valánk: elmulaszthatatlan polgári szent kötelességünknek tartjuk a turócszentmártoni magánértekezlet ellen teljes rosszalásunkat kijelenteni.»
A nemzetiségi szervezkedés a bécsi udvar csendes támogatásával az 1860-as években is egyre folyik. 1861-ben megalakul a Slovenská Matica; I. Ferenc József császár ezer pengő alapítványt tesz a tót irodalmi intézet céljaira, a besztercebányai katolikus püspök pedig kifejezi hő óhajtását, hogy az új életre ébredt tót nemzet hozzá fog járulni az összmonarchia belső és külső megerősítéséhez. 1862-ben megkezdi működését a gömörmegyei nagyrőcei evangélikus tót gimnázium, utána több tótnyelvű középiskolát szerveznek. A tanítás szellemét Zólyom vármegye egyik felirata világítja meg legjobban: e gimnáziumok célja az, hogy a panszlávizmust a hazáját szerető felvidéki lakosság között a középiskolák útján nagyobb sikerrel terjeszthessék. «Tudja mindenki, mily hazaellenes szellem uralkodik ezekben a tanintézetekben; tudja mindenki, hogy ezek az iskolák mennyire nem bírnak a kellően berendezett tanintézetek kellékeivel s hogy a bennük tanuló ifjúság szellemi kiképeztetése mennyire el van hanyagolva s csak a panszlávizmus terjesztésére van bennük a fősúly fektetve; tudj a mindenki, hogy az az ifjú, aki a nevezett tanintézetek egyikében csak néhány évet töltött, onnan mint a magyarhaza elkeseredett ellensége kerül ki. Aki az állam polgáraiból kiöli a ragaszkodást s gyűlöletet ébreszt az állam iránt, az államot létében támadja meg. Ezt tudva, öntudatosan s tervszerűleg alapították a felvidéki panszláv izgatók gimnáziumaikat, hogy a leghatalmasabb eszközzel, az iskola segítségével, csöpögtethessék az ifjúság fogékony keblébe a gyűlölet mérgét s mesterséges eszközökkel szaporíthassák a magyar haza ellenségeinek számát.»
A tótok a magyarság szeme előtt vannak, munkásságukat legalább megfigyelhetik, a veszedelmes támadások élét némiképpen tompíthatják. Annál tehetetlenebb az állami és vármegyei kormányzat a szerbekkel, románokkal, szászokkal szemben. Ezek egyházi önkormányzatuk sáncai mögé húzódva nyugodtan építik nemzetük jövőjét, működésüket titokzatos homály födi, magyargyűlöletük csak akkor pattan ki, ha olykor egy-egy népgyűlési szónok vagy hírlapi cikkíró megfeledkezik a hallgatás taktikájáról. Északon, keleten, délen egyformán megindul a magyar föld aláaknázásának munkája.
A magyarság egyedüli szövetségestársa a németség egy része és a zsidóság. A hazai németek annyi jóban részesülnek a kormányzat részéről, fiaikat olyan előzékenyen helyezik el a legjobb állásokban, hogy hálájukat nem tudják megtagadni; a zsidóság a jobb jövőben reménykedik, a magyar szabadelvűség nagylelkűen bánik vele, az ország földje Eldorádó számára.
Pestvármegye már 1839-ben megbízza országgyűlési követeit, hogy az alsó tábla tárgyalásain javasolják a zsidóság polgárosításának törvénybe iktatását; a kerületi ülés 1840-ben szívesen hozzájárul ahhoz, hogy a zsidó vallás a bevett felekezetek közé kerüljön s a zsidók az ország egyenrangú polgárai legyenek; az országgyűlés a maga egészében a mérsékelt jogkiterjesztés mellett foglalt állást. Az 1840. évi 29. törvénycikk megengedi a zsidóknak, hogy a bányavárosok kivételével mindenütt szabadon lakhatnak, kereskedést és mesterségeket űzhetnek, tudományos pályára készülhetnek. Az erősen magyarosodó zsidóság felé egyre több rokonszenv sugárzik, de 1848-ban beköszönt az ellenhatás: a fővárosi zsidó ifjúság a maga féktelen forradalmi izgatásával ellenszenvessé teszi magát s bajba dönti a vidéki hitközségeket is. A német városok polgársága botokkal támad a zsidóságra, a népszenvedély elnyomására katonaságot kell kirendelni.
Az első nagy antiszemita áramlat 1848-ban zúg keresztül az országon. Március 15-ike után a pozsonyi németség ismételten ráront az ottani zsidónegyedre, a hatáság csak nagy erőfeszítéssel tud véget vetni rombolásainak; Budán és Pesten is nagy tüntetések zajlanak le a zsidóság ellen; a polgárok zajongását csak úgy tudják lecsillapítani, hogy a zsidókat kirekesztik a nemzetőri szolgálatból. A csőcselék a városokban és a vidéken egyformán felhasználja a zavaros helyzetet, hogy lopjon és raboljon; a kormánynak minden erejét latba kell vetnie, hogy a pusztítások elé gátat vessen. Az országgyűlésen számos tiltakozás hangzik fel a tervbe vett zsidó-egyenjogosítás ellen, a politikai jogokat szívesen megadják mindenkinek, de a Galícia felől betóduló tömegek emancipálása nem a szabadelvűség kérdése. «Ha emancipáljuk őket – szólal fel gróf Károlyi István – holnap övék lesz minden falu, holnapután minden város, évtizedek multán már Zsidóország lesz Magyarország s az arisztokrácia és a nemesség sarjai fogják zsidó uraik utódait szolgálni, átkozván apáikat, akiknek szabadelvűsége juttatta ide őket.» A házaló zsidó – úgymond a szónok – sajnálatraméltó, de fia már úr lesz, unokája zsarnok; a nemesség uralmát a haza szent nevére mit sem adó, lelkiismeretlen pénzuralom fogja felváltani. «Két irányban lesz ura a zsidóság az országnak: egyrészt mint plutokrácia övé lesz az ország anyagi hatalma, másrészt a városokban elharapódzó doktrinérség megnyergelésén keresztül a proletáriátus segítségével övé lesz az ország politikai hatalma is.»
Az első magyar népképviseleti országgyűlés 1848-ban még nem tartja időszerűnek az emancipáció törvénybe iktatását, bár ekkor Magyarországon már háromszázezer, Erdélyben háromezer zsidó él: Az osztrák önkényuralom a zsidók számára annál kevésbé engedi meg a polgári jogok gyakorlását, mert fel van bőszülve ellenük a forradalomban való részvételük miatt. A Bach-korszak letüntével országos szabadelvű mozgalom indul meg, az 1867. évi emancipációs törvény minden polgári pályát megnyit a zsidók előtt; ügyvédek, tisztviselők, tanárok egyaránt lehetnek, földbirtokot korlátlanul vásárolhatnak; egyedül a keresztényekkel való házasságukhoz szükséges a megkeresztelkedésük.
Hiába alakul át Magyarország 1848-ban az emberi, társadalmi és politikai egyenjogúság alapján nyugateurópai értelemben vett állammá, hiába iparkodik a Bach-korszak polgárosítani és demokratikus szelleművé tenni a nemzetet, az erkölcsök és hagyományok a régiek. Magyarország 1867-ig a mágnások és nemesek országa, zavartalanul éli a maga régi életformáit, társadalmi rendje nagyon keveset változik. Az ország és a vármegye minden jelentősebb állása – amennyiben a mágnások nem tartanak rá számot-a nemesség kezében van, az országgyűlési képviselőket közülük és az arisztokraták közül választják, tekintélye és pályája csak a földbirtokosnak, a papnak és a katonának van. A kiegyezés kora a szabadságharcot megelőző időknek eléggé változatlan folytatása.
Az erdélyi nemesség szívesebben vegyül a honoráciorokkal – a nem-nemes származású diplomás emberekkel – mint a magyarországi; kisebb a világuk, nagyobb az összetartás szükségérzete. Erdélyben mindenki ismeri egymást, legalább szóbeszédből; Magyarországon országrészenkint különálló az élet, rátartóan zárkózott a vármegyei nemesvilág. Pest zajos és demokratikusabb szellemű: Mekkája azoknak, akik menekülni iparkodnak a vidék egyhangúsága elől.
A főváros most lesz igazán az ország szíve. Kevés város van – olvassuk Fényes Elek munkájában – mely rövid idő alatt annyira emelkedett volna, mint Pest. 1800-ban csak 30.000 lakosa volt, 1854 elején már 110.000 lelket számlál; ezek között 78.000 katolikust, 6500 evangélikust, 3700 reformátust, 20.000 zsidót. Nemzetiség és eredet szerint: 32.000 magyar, 34.000 német, a többi tót, szerb, oláh, zsidó. (Az ausztriai birodalom statisztikája és földrajzi leírása. Pest, 1857.) – Buda – írja Hunfalvy János – minden tekintetben nagyobb veszteglést mutat, mint az ifjú erővel serdülő Pest. Az 1851-iki összeírás szerint Óbudával együtt 43.000 lakosa van; közülük: 36.000 katolikus, 750 ágostai hitvallású, 600 helvét hitvallású, 5000 izraelita. Budán a német elem sokkal erősebb, mint Pesten; lakói között 28.000 német, 7500 magyar, a többi tót, szerb, zsidó. (Magyarország és Erdély eredeti képekben. I. köt. Pest, 1855.) – Pest lakóinak száma az 1867-es kiegyezést megelőző években már százhatvanezer fő, Budán hatvanezer ember él. A többi magyar város közül egyik sem éri el az ötvenezres lélekszámot; negyvenezren felüli: Pozsony, Debrecen, Szeged, Szabadka, Kecskemét. A főváros pesti fele derekasan fejlődik; a mai Országház tájékáról – a szabadságharc után – lassankint eltűnnek a mocsarak, a Kálvin-tér tájékát kövezni kezdik. Vízvezeték még nincs, a közlekedés kezdetleges, az építkezés rendetlen. Pest vonzó ereje egyre nagyobb. A vidéki kereszténység és Galícia zsidósága évről-évre jobban áramlik a főváros felé, az egyetemi ifjúság frissességet visz a város életébe; a magyar szó terjed, a polgárság hazafias szelleme erősödik; a kormányzatnak, bíráskodásnak, iskolázásnak, kereskedelemnek, tudománynak, irodalomnak és művészetnek itt a központja. De azért még az 1860-as években is azt kell látnia a dunántúli magyarság közül a fővárosba szakadó Rákosi Jenőnek, hogy Pest még csak indulóban van a nemzeti kibontakozás felé. «Mikor én 1863-ban Pestre kerültem, Pest olyan város volt, hogy ha magyar szót akartunk hallani vagy magyarul akartunk beszélni: vagy az egyetemre vagy a Nemzeti Színházba vagy a Fillinger-kávéházba, mely a jogászfiatalság tanyája volt, vagy a vármegyeházára kellett menni. Ha bementél valamely kereskedésbe, ott csak németül beszélhettél. Ez olyan megszokott, magától értetődő dolog volt akkor, hogy fültanuja voltam eseteknek a későbbi években, amikor már igenis lehetett a segédekkel magyarul is beszélni, hogy vidéki magyarok maguk szólították a kereskedőt németül s bámultak és röstelkedtek, hogy magyar feleletet kaptak. A vendéglőkben csak német pincér és német étlap volt. Az utcán a vízhordó tótok minden kapuba azt kiáltották be: Donauwasser. A zsidó ószeres azt énekelte, hogy: Handlé. A sváb kőporos azt, hogy: Reibsand. A zsuppot áruló magyar paraszt csatakiáltása az volt, hogy: Strokáf; az üveges tóté: Fensztermóch. Én, igen szegény jogászlétemre, egyszer egy koldusnak odaadtam az egyetlen hatost, mely a zsebemben volt, abbeli örömemben, hogy magyarul koldult meg. Aki ma megy végig Budapest utcáin, hajlandó mindezt mondának és mesének tartani. A Nemzeti Színház csak mostohagyereke volt egy boldogtalan édesanyának a gőgös és fennhéjázó német színház mellett, melyben nagy csaták folytak a két pártra szakadt pestiek közt.» (Emlékezések. I. köt. Budapest, 1927.)
Az ország felvirágoztatásában s fővárosának magyarrá formálásában különösen a nemesurak s a többnyire nemesurakból lett írók szereztek halhatatlan érdemeket. A vármegye urai – a régi jó táblabírák – nem engedtek magyarságukból, együtt haladtak a korral, önzetlenül dolgoztak a hazáért. Mikor Tóth Lőrinc jogtudós és szépíró a Kisfaludy-Társaság egyik 1865. évi ülésén emlékbeszédet mondott Fáy Andrásról, rámutatott arra, milyen szolgálatokat tettek az országnak a földbirtokos-nemesurak. «Jertek ti, meggondolatlan hősei azon egyideig divatos irodalomnak, mely a táblabíró nevet gúnynevül használá, s tanuljátok meg Fáy András pályájára tekintve, mi volt egy valódi magyar táblabíró. Én, részemről, semmi tiszteletre és szeretetreméltóbbat nem ismerek Isten ege alatt s az emberiség nagy chorusában, mint egy lelkes, művelt magyar táblabírót. Nem azon büszke, pipáiban és agaraiban élő, rakott asztalt és tölt poharat imádó fajt értem, mely e tisztes nevet itt-ott szintén bitorolta; hanem a lelkes és művelt táblabírót, ezen ingyen napszámosát a szent hazának, ki nem keresve anyagi jutalmat, nem keresve hiú fényt és dicsőséget, megvetve a csábító kitüntetések, címek, rendjelek maszlagát, sőt elhanyagolva önérdekét, gazdaságát, minden percét a közügynek szenteli; szolgálja a hazát becsületből és lelkesedésből, napokig ül – bár vadászni jobban szeretne – a zöld asztalnál, ha kell s ereje szerint támogatja és lendíti a közjót tanácsaival és forintjaival vagy filléreivel; utazik, fárad, törődik ismét más napokon át közérdekű kiküldetésekben, esőben, zivatarban, télvíz idején úgy, mint rekkenő nyári hőségben; s mindezért nem vár egyéb jutalmat, minthogy polgártársai azt mondják róla: „A tekintetes táblabíró úr becsületes, derék ember és jó hazafi.” A táblabíró háza és kebele nyílt a barátságnak; házi tűzhelye körül, hol erényes neje, virágzó menyei és leányai, tüzes és értelmes gazdasszonyok, sütnek, főznek a szívesen látott vendég számára s pihenésül Vörösmarty és Kisfaludy költeményeit olvasgatják a már gyenge szemű nagyatyának: fesztelen egyszerűség és őszinteség lakoznak, mindenki otthon érzi magát és a kizárás büntetése csak a korcsot éri. A táblabíró sokat tart nemességére, de ugyanez a büszke táblabíró atyai indulattal viseltetik a nép iránt s vezeti, tanácsolja, segíti azt minden bajában. Szavaiban olykor talán kíméletlen a betolakodott külföldi iránt, mert sokszor lett sértve általa legkedvesebb, legszentebb érdekeiben, de azért barátja, jóakarója minden embernek s a szabadságot nem abban keresi, hogy azt kizárólag maga élvezze, hanem hogy mindenkivel megossza; vallási felekezetességet és gyűlöletet nem ismer tiszta esze és jó szíve; minden javításra és haladási eszmére fogékony; tűr bölcs nyugalommal, míg a pohár el nem csordul s ha türelme kifogyott, ősz hajjal is kész lóra ülni s az ősi fringiát megélesíttetni és fiaival együtt meghalni a becsületért vagy a szabadságért és hazáért. Ez a valódi, a lelkes, a művelt táblabíró, kit a meggondolatlan firkászok a Nyúzók és Potrohosiak fajával együtt megbélyegeztek s gúnynévvé akartak aljasítani.» (Fáy András emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 2. köt. Pest, 1869.)
Irodalom. – Fényes Elek: Magyarország statisztikája. Három kötet. Pest, 1842–1843. – Hunfalvy János: Magyarország és Erdély eredeti képekben. Három kötet. Pest, 1855–1864. – U. az: Budapest és környéke. Eredeti képekben rajzolta Rohbock Lajos. Pest, 1859. – Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből: Három kötet. 2. kiad. Pest, 1868. – U. az: Magyarország függetlenségi harcának története. Három kötet. 2. kiad. Pest, 1871. – Szilágyi Sándor szerkesztésében: A magyar nemzet története. IX–X. köt. Budapest, 1897–1898. – Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten a legrégibb időktől 1867-ig. Budapest, 1901. – Marczali Henrik: Magyarország története. Budapest, 1911. – Szekfü Gyula: Három nemzedék Budapest, 1920. – Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest, 1922. – Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története a honfoglalástól a világháború kitöréséig. Budapest, 1922. – Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyaroszágon. 1849–1865. Három kötet. Budapest, 1922–1932. – Hajnal István: A Kossuth emigráció Törökországban. Budapest, 1927. – Bartoniek Emma: Magyar történeti forráskiadványok. Budapest, 1929. – Jancsó Benedek: Erdély története. Kolozsvár, 1931. – Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932. – Károlyi Árpád: Németujvári gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnök főbenjáró pöre. Két kötet. Budapest, 1932.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages