A KEMÉNY-IRODALOM.
A KEMÉNY-IRODALOM.
KEMÉNY Zsigmond írói kiválósága az 1850-es évektől kezdve bontakozott ki, de csak a művészibb érzékű bírálók előtt. Tekintélyesebb kritikusaink – Salamon Ferenc, Gyulai Pál, Péterfy Jenő, Beöthy Zsolt és mások – fölötte kedvezően nyilatkoztak regényírói tehetségéről, a közönséget azonban nem lehetett rábírni olvasására. Munkáit kevesen vásárolták, újabb kiadások közrebocsátása nagy anyagi kockázatot jelentett. Összes műveinek gyüjteménye 1896-tól kezdve jelent meg a Franklin-Társulat költségén Gyulai Pál sajtó alá rendezésében. Művészi életrajzát Papp Ferenc írta meg.
Salamon Ferenc a Jókai Mórért rajongó közvéleménnyel szemben az Akadémia álláspontjának adott kifejezést, mikor a Zord Idő megjelenése alkalmával kimondta, hogy a legkiválóbb magyar regényíró: báró Kemény Zsigmond. (Bírálata a Szépirodalmi Figyelő 1862. évfolyamában.) – Bodnár Zsigmond szerint a kevesektől élvezhető regényírót nem lehet népszerűsíteni a közönség körében. «A kedély életének finom boncolója, a lélek betegségének e kitűnő felismerője, a jellemek e mesteri analizálója alig érdekel bennünket; csak az irodalom lelkes barátja veszi kezébe s próbálkozik meg e jeles művek olvasásával, noha tudja, hogy csakhamar kifárad munkájában.» (Bodnár Zsigmond irodalmi dolgozatai. Budapest, 1877.) – Gyulai Pál szerint Kemény Zsigmond a regény formájában tragédiákat írt, drámaisága olykor vetekedett a tragédiaírókkal. A XVI. és XVII. század közéletét és magánéletét egész bensőségében feltárta, mindenütt a lényeg lebegett a szeme előtt, nem az épületek, bútorok, ruhák leírása. Ismerte a szív és agy legtitkosabb redőit, nyomról nyomra követte a szenvedélyt. (Emlékbeszédek. Budapest, 1879.) – Péterfy Jenő szerint a magyar regényirodalomban egyedül Kemény Zsigmond hőseinek van élő fizikumuk. Ezek a hősök szívesen vonulnak a magányba, sokat szemlélődnek, végre bekövetkezik lelkiéletük tragikuma. Az író képzeletében van valami démoni; világa csonka világ, hiányzik belőle a verőfény éltető ereje; a mosoly tűnő és szokatlan benne, annál több a könny, sóhaj, átok. Ebben a ködös világban egyik oldalról a sorssal birokra menő, izgatott alakok tűnnek elénk, a másikról hideg, kiélt, szarkasztikus jellemek; ott sötét álmodók, itt kiábrándultak; olykor néhány rövidlátó optimista. Az írónak alig van regénye, mely ne az összetépett boldogság regéje volna. «Baziliszk mozog regényein át, melynek láttára elhervad a könnyű öröm, a megelégedés.» (Tanulmánya a Budapesti Szemle 1881. évfolyamában.) – Beöthy Zsolt szerint Kemény Zsigmond a legnagyobbak közül való, akik az emberi sorsot és szívet valaha költött történetekben magyarázták. Éles szeme félelmes biztossággal ismeri fel lelki szervezetünk elrejtett szálait, nyomon kíséri a finom megrezdüléseket, így jut el a szenvedélyek pusztító viharáig. Minden tragikus világításban áll előtte. Történeti regényeire elmondható az arisztoteleszi tanítás: igazabbak, mint a történelem. A hűség iránt való hajlama a részletek hosszas kidolgozására vezette, innen ered előadásának gyakori túlterheltsége, lassú menete. (Kemény, a regényíró. Budapesti Szemle. 1914. évf.) – Ferenczi Zoltán szerint az eszmék leszármazását szabatosan megállapítani nagyon nehéz, annyi azonban bizonyos, hogy a nagy magyar regényíró Balzacot és Bulwert gondosan olvasta. Bulwer hatását számos rokon gondolat és közös írói vonás igazolja. Egyébiránt Kemény Zsigmondnak megvolt a maga eredeti világnézete, emberszemléletében különös szerep jutott a szenvedélyek vizsgálatának, a szenvedélyek sorozatában főhelyet juttatott az emberi hiúság kérdésének. A hiúság mint főmotívum, mint betegség, mint bűnre serkentő jellemhiba mindenütt megjelenik elbeszélő munkáiban; a hiúságot más-más jellemsajátságokkal vegyítve az emberi cselekvés lényeges alaptulajdonának tartja. Felfogása szerint a szabadakaratnak olyan arányban, mint a vallás tanítja, nincs döntő befolyása tetteinkre; a sors gyakran fontosabb szerepű életünkben, mint szabadakaratunk. Akaratlan balcselekedetek éppen olyan végzetesek lehetnek, mint a szándékos bűnök; gyarlóságaink a végzetes körülmények közbejátszásával éppen olyan veszedelembe sodorhatnak, mint rögeszméink, könnyelműségünk vagy erényeink túlzása. (Kemény Zsigmond emlékezete. Budapesti Szemle. 1914. évf.) – Császár Elemér szerint a közönség azért nem lelkesedik Kemény Zsigmond elbeszélő munkáiért, mert nincs hozzászokva, hogy majd minden mondat után megálljon s mérlegelje az olvasott gondolat fontosságát, majd minden kép és hasonlat után megpihenjen s elemezze a költő képzeletének útját. A Kemény-regények olvasásakor nemcsak a külső forma miatt, hanem még nagyobb mértékben a tárgy miatt is gondolkodni kell. Az előadás bájáért az író mélysége, a nehézkes lapokért a művészi részletek kárpótolnak bennünket. (A magyar regény története. Budapest, 1922.) – Papp Ferenc szerint Kemény Zsigmond regényeiben a romantikus képzeletvilág a realizmus kiábrándultságával ütközik össze, a színes költői ábrándokba a valóság szeretete vegyül. Az író a magyar irodalom legnagyobb jellemrajzoló művésze, eszközeinek finomságával és gazdagságával még Arany Jánost is felülmúlja. Nála a történelem nem festői díszletek raktára, mint Jósika Miklósnál; nem politikai szószék, mint Eötvös Józsefnél; még kevésbbé fantasztikus mesetárgy, mint Jókai Mórnál: regényeiben a multat a maga valójában kelti életre, a korszakok lelkét az egyének és tömegek szenvedélyeiben tünteti fel. Tragikus hőseinek sorsa megrázó erővel hirdeti az erkölcsi törvény szentségét. «A tragikai hatásnak lélektani megalapozása, tüneményes gazdagsága és mély erkölcsi tartalma Kemény regényköltészetét minden időknek közös drága kincsévé avatja.» Kemény Zsigmond a XIX. század nagy európai regényírói sorában foglal helyet. «Irói és költői nagysága, mint kora eszmei tartalmának emlékszerű kifejezése s a magyar szellemnek jellemző megnyilatkozása, a magyar irodalomnak egyik legállandóbb értéke, melyet az idő csak növelhet.» (Báró Kemény Zsigmond. II. köt. Budapest, 1923.) – Szinnyei Ferenc szerint a legnagyobb magyar történeti regényírón meglátszik, hogy politikus is, mert a politika erősen érdekli. Az események közéleti hátterét megvilágítani, a titkos szálakat bontogatni, a történeti alakok lelkébe pillantva tetteiknek indító okait kutatni szembetűnően nagy élvezet számára. Ez az egyik oka, hogy meséjének szövete komor alapszínű és ragyogóbb színfoltokat nem mutat. Korrajzának mélysége lélekbúvárló tehetségén alapszik. A jellemfestésben és lélekrajzolásban nálunk addig el nem ért magaslatokra emelkedett; később sem múlta felül senki ezen a téren. (Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. II. köt. Budapest, 1926.)
Kiadások. – Nevezetesebbek a következők. – Gyulai Pál. Pest, 1847. – Férj és nő. Pest, 1852. – Ködképek a kedély láthatárán. Pest, 1853. – Szerelem és hiúság. Pest, 1854. – Özvegy és leánya. Pest, 1855–1857. – Rajongók. Pest, 1858–1859. – Zord idő. Pest, 1862. – Kemény Zsigmond tanulmányai. Pest, 1870. – Báró Kemény Zsigmond összes művei. Közrebocsátja Gyulai Pál. Tizenkét kötet. Budapest, 1896–1908. (Nem kritikai kiadás, a hírlapi cikkek sincsenek meg a sorozatban.) – Báró Kemény Zsigmond hátrahagyott munkái. Sajtó alá rendezte Papp Ferenc. Budapest, 1914. (Kritikai kiadás, a regényíró ifjúkori munkáit és kéziratos töredékeit tárja az olvasó elé.)
Irodalom. – Az előbbi fejezetekben már felsorolt munkák közül különösen a következők. – Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Budapest, 1879. – Péterfy Jenő tanulmánya a Budapesti Szemle 1881. évfolyamában. (Újból: Összegyüjtött munkái. I. köt. Budapest, 1901.) – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. V. köt. Budapest, 1897. – Beöthy Zsolt: Kemény, a regényíró. Budapesti Szemle. 1914. évf. – Ferenczi Zoltán: Kemény Zsigmond emlékezete. U. o. 1914. évf. – Császár Elemér: Kemény Zsigmond mint regényíró. Magyar Figyelő. 1914. évf. – Papp Ferenc: Báró Kemény Zsigmond. Két kötet. Budapest, 1922–1923. – Szinnyei Ferenc: Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. II. köt. Budapest, 1926.
