PETŐFI SÁNDOR ÍRÓI FEJLŐDÉSE.

Teljes szövegű keresés

PETŐFI SÁNDOR ÍRÓI FEJLŐDÉSE.
PETŐFI Sándorban hajthatatlan jellem egyesült hajlékony lélekkel. Egyéniségének mását senkiben sem lehet megtalálni. Atyjától nyughatatlan természetét és ellentmondást nem tűrő akaratát, anyjától érzelmeinek lágyságát örökölte. Magányt kereső, csendes, szelíd gyermek volt, de életének körülményei ingerlékeny, dacos, elszánt emberré tették. Álmodozó alaptermészetébe később belevegyült a minden megalkuvást mereven elutasító függetlenség érzelme, az emberi, művészi és politikai szabadságvágy. Szíve lágy volt, könnyen sebezhető; jelleme szilárd, tetteiben következetes, a becsületet érintő dologban megközelíthetetlen. Nyers őszintesége, cicomátlan természetessége összeütközésbe hozta igen sok kortársával, de még legnagyobb ellenségei sem foghatták rá, hogy tetteiben önérdek, nyilatkozataiban számítás vezeti.
Költői megjelenése heves mozgalmakat támasztott, írásai a jó barátok és bosszús ellenségek sokaságát sorakoztatták egymás ellen. Lelkesedést keltett és megütközést okozott. Annak, aki pályafutását vizsgálja, meg kell állapítania, hogy nemcsak költészete, hanem élete is bizonysága emberi kiválóságának. Tömérdek nyomorúságban volt része, mégis megőrizte ideális gondolkodását; a sors hosszú időn keresztül kegyetlenül tiporta, végtére mégis ő kerekedett felül s rövid idő alatt tüneményes életpályát futott meg.
Írói pályájának kezdete 1842-re tehető. Nemcsak azért, mert ebben az évben jelent meg első költeménye nyomtatásban, hanem azért is, mivel régibb verseit (1838–1841) ő maga sem tartotta figyelemre érdemes alkotásoknak. Zsengéi az ő szemében sem voltak egyebek iskolai gyakorlatoknál; s ha ezeket az ifjúkori kísérleteket vizsgáljuk, igazat adunk a költőnek. Ezek a versek formában és nyelvben Vörösmarty Mihály és Bajza József lírai iskolájának követését, hangulatban és eszmékben Schiller, Matthisson, Heine, Lenau, Claudius és Horatius olvasásának nyomait éreztetik. A serdülő ifjú a latin klasszikusok, néhány német költő s főkép Vörösmarty Mihály hatása alatt örömét találta az antik méretű strófák és rímes időmértékes verssorok írásában; megénekelte elválását az iskolától, barátaitól, szerelmesétől; elmondta álmait, vágyait, szenvedéseit; megpróbálkozott epigrammák, románcok, balladák írásával.
Tehetsége 1842 után rohamosan fejlődött. Élményei termékenyítően hatottak lelkére, kóborlásai közben új lírai témákra bukkant, költészete egyéni lett, friss témakörét népies nyelvművészettel és a költői előadás meglepő könnyedségével dolgozta fel. Ez az újszerűség ragadta bámulatra kortársait, mikor verseinek első gyüjteménye 1844-ben megjelent. A huszonegy éves ifjú új nyelven írt; a szókapcsolatok, ellentétek, felkiáltások tömegét szőtte verseibe; szókincse és kifejezéskészlete kimeríthetetlen bőséggel áradt képzelete csapongásainak festésében. A természet jelenségei, a csillag, a madár, a nap, az éj, a szél: száz és száz változatban élénkítették stílusát. A magyaros szólásmódoknak bővében volt, a nép nyelvének kincseit kiaknázta, anélkül azonban, hogy rászorult volna a tájnyelvi különösségek használatára. A régi nyelvemlékek szókincséhez nem nyúlt, a nyelvújításnak is csak a meggyökeresedett szavait használta. Meglepő, mily kevéssé avult el nyelve az egymást követő évtizedek során. Mindössze az elbeszélő mult használata és az -and, -end-féle jövő feltünedezése mutatja némikép az 1840-es évek költőjét.
Nemcsak a költi nyelvben nyitott új korszakot, hanem a verstechnikában is. A magyaros versformákat olyan nagy változatosságban és olyan ritmusérzékkel használta, mint előtte senki. Új lendületet adott a rímes időmértékes verselésnek is. Jambusait és trocheusait nem gyalulta ki annyira, mint az Athenaeum költői, természetes verselése szembetűnően különbözött a többi lírikus feszes ritmusától. Elhíresztelték, hogy a versformával nem törődik, verselése pongyola; a közönség azonban nem törődött a kritikusok iskolás megállapításaival, sőt egyéb jelességeket is észrevett költőjében. Meglepetéssel észlelték, hogy nem elfátyolozott érzelmeket szólaltat meg, hanem élményeit használja lírai költésének forrásául. Újítónak látták alakban és tartalomban, nyelvben és motívumokban. Költőtársai patetikus nyelven, stilizált kifejezésekkel, sablonos modorban szedték verslábakra elvont érzelmeiket; ő egyszerűen, természetesen, könnyedén írt. Amazok tárgytalan sóvárgással, légies ihletettséggel, mélabús bölcselkedéssel művelték a személytelen jellegű lírát; ő az élményi líra úttörője lett. Új lírai irányt honosított meg eredeti lírai modorral.
Költeményeinek egy részét félreértették, ifjúkori kiforratlan verseiben túlságosan gyönyörködtek, forgalomba jött az ál-Petőfi-típus: a közönség mindenekfelett a duhaj magyart, a sírva-vigadó «népköltőt» ünnepelte benne. Igaz, hogy «népköltő» is volt – népies tárgyakról népies hangon énekelt –, de «népköltői» működése csak mellékes járuléka költészetének. Más az ő érdeme. Mikor ez a fiatal vándorszínész megjelent a magyar költészet berkeiben, lírájába egyszerre belevont olyan tárgyakat, amelyeket előtte nem tartottak költőieknek. Multját és jelenét, gyermekkorát és férfiéveit egyformán megénekelte. Költeményeiből kiolvasható csaknem egész életrajza és lelkivilágának minden érzékenyebb rezzenése. Egyéniségének előtérbe nyomulása bámulatos, főkép ha egybevetjük egyéni líráját elődeinek és kortársainak személytelen lírájával. Végletes volt a barátságban, szerelemben, hazafiságban, de azért egészséges lélek, erkölcsi szempontból fölötte rokonszenves. Élete és tettei nem szorulnak szépítgetésre. De költészetéből nemcsak a nagyszerű lírai egyéniség képe tükröződik, hanem a magyar föld és magyar nép számos addig még nem látott sajátsága is.
A költő távol a nemesi kúriák világától, a földművelő parasztok között nevelkedett; a gyermekévek örök benyomásai a nagy magyar rónaságon szűrődtek lelkébe. A szülői házban józanság környezte, nevelése nem oltott belé uraskodó hajlamokat; bármerre tekintett, minden az egyszerűségre és természetességre emlékeztette. Az alföldi lakosság életmódja a lehető legkezdetlegesebb volt, a Duna-Tisza köze egyébből sem állott, mint vetésekből, legelőkből, pusztákból. Rengeteg erdők nem árnyékoltak itt csodás szépségű hegyi tájakat, rendezett városoknak nyoma sem akadt, várromokhoz fűződő mondák nem foglalkoztatták a nép képzeletét. A költőt a tanulóévek elsodorták szülőföldjétől, regényesebb vidékekre vetődött, de semmi sem tudta vele feledtetni szülőföldjének szépségeit. Kortársai előtt mindenekelőtt mint az alföldi magyarság költője mutatkozott be s a népies korszellem kedvezett irányának. Ebben az időben európaszerte erősbödött a népköltés kultusza, a külföldön kiadott népköltési gyüjtemények mindenfelé megtermékenyítették az írók képzeletét, Magyarországon is érdeklődtek a népdalok és népmesék iránt. Ekkor lépett fel Petőfi.
A népdalköltésben voltak előzői, de a művészi színvonalat ő érte el legelőször. Ő lett egyben a legnagyobb magyar népdalköltő is. Elődeinek népdal-kísérletei többnyire hijával voltak a magyar nóták népies ízének és keresetlen természetességének, az ő népdalai a tartalom és forma mesterkéletlen összhangját mutatták. Líráján népdalköltésünk nemesítve jelent meg. A dalkezdet festőisége, a szerkezet kereksége, a gondolatok természetes szövése, a természeti képek hangulatossága, a találó hasonlatok és szóképek sokasága dúsan áradó költői erőre vallottak. (A faluban utcahosszat, A szerelem, a szerelem, A virágnak megtiltani nem lehet, Alku, Árvalányhaj a süvegem bokrétája, Befordultam a konyhára, Boldog éjjel, Ez a világ amilyen nagy, Hull a levél a virágról, Kis furulyám szomorúfűz ága, Nem ver meg engem az Isten, Temetésre szól az ének.) A művészi irányú magyar népdalköltésben iskolát teremtett. Népdalait az egész országban énekelték és utánozták, megindította a népdalköltés divatját, olyan népszerűséget szerzett ennek a műfajnak, hogy a magyar lírikusok évtizedekig a legnagyobb becsvággyal írták népdalaikat. A műköltő tudatos művészetével dolgozott, de eltanulta a magyar népdal megjelenítő tulajdonságát, a drámaiságot is. A népköltés nyelve, mondatfűzése, kifejezésbeli fordulatai mind birtokában voltak, a nép fiainak érzelmeit mesterien tolmácsolta. Népdalai voltaképen helyzetdalok; olyan lírikus alkotásai, aki szívesen ölt álruhát és jó kedvvel vegyül a nép közé.
Helyzetdalok bordalai is, ezek a sírva-vigadó énekek, a magyar bordalköltés fejlődésének legszebb virágai. (A borozó, Egri hangok, Felköszöntés, Ivás közben, Mit szól a bölcs, Rég veri már a magyart a Teremtő, Részegség a hazáért.) Nem volt borivó ember, mégis a mámoros versek egész sorát írta költői hevületében. Voltaképen nem a bor ihlette, hanem a víg társaság. Bor és mulatozás nélkül ebben az időben nem lehetett falusi magyar embert elképzelni; a költő a közfelfogásnak és a költői hagyományoknak hódolt, mikor mámoros lelke szivárványait – a bordalokat – megalkotta. Ezek a dalok a humoros előadás bájával, a tartalom ötletességével, az eszmék nemességével egyaránt kitűnnek. Legfőképen ennek a műfajnak köszönhette, hogy pályája elején úgy tűnt fel, mint a kocsmázó magyar mintaképe; költőtársainak hozzá intézett versei is eleinte csak a jó borivót magasztalják egyéniségében. Ez a Petőfi-típus sokáig kísértett a tájékozatlanabb olvasók között; még az írók sem vették észre, hogy a pályája kezdetén álló lírikus fiatalos kiforratlanságában szándékosan teszi könnyelművé és rikítóvá egyéniségét.
Petőfi Sándorban – későbbi fejlődése során – nem lehet és nem szabad «népköltőt» látni. Pályája hamarosan művészi magasságokba lendült. Ha nem fordult is el a népies iránytól, lírája gyors ütemben közeledett a magyar műköltészet csúcsaihoz.
Nevezetesebb népdalai és bordalai. – A borozó. Athenaeum. 1842. évf. május 22. («Gondűző borocska mellett Vigan illan életem; Gondűző borocska mellett, Sors, hatalmad nevetem.» Ez a bordala költőnek első nyomtatásban megjelent verse. Aláírása: Petrovics Sándor.) – Befordultam a konyhára. Athenaeum. 1843. évf. (A szerelem ébredését egy kis történet keretében mondja el. Aláírása: Pönögei Kis Pál.) – Felköszöntés. Athenaeum. 1833. évf. («Miljom átok! Bort a billikomba!» A költő mámoros elszántsággal mulat, az élet keserűségei elől a bor vigaszához menekül, ivásában és vallomásaiban pátosz és halálvágy van: «Minden éljen, ó csak vesszek én!») – A szerelem, a szerelem. Életképek. 1844. évf. (A juhászlegény búsulása. Horváth János megjegyzése: «Mi egyéb a népdal, ha műköltő írja, mint helyzetdal, melyben a költő magát népi alaknak képzeli; vagy genrekép, mely valamely népi típust daloltatással jellemez.») – A virágnak megtiltani nem lehet. Életképek. 1844. évf. (Szövegéhez egy debreceni diák csinált dallamot, így került a nép ajkára.) – Kis furulyám szomorúfűz ága. Életképek. 1844. évf. (A nyáját őrző legény kesergése elhúnyt szerelmese után. A költő beleéli magát a pásztor helyzetébe s nagy életszerűséggel mondja el panaszait.) – Temetésre szól az ének. Versek. Buda, 1844. (Dala írásakor Debrecenben nyomorgott, a város szélén, egy szegény özvegyasszony fűtetlen szobájában, éhezve, fázva, betegen, a jobb jövő minden reménye nélkül.) – Egri hangok. Életképek. 1844. évf. (Dalát Debrecenből Pestre menet az egri kispapok körében írta. Néhány hónap mulva három arany pályadíjat nyert vele, mert az Életképek bírálóbizottsága ezt a költeményt ítélte legjobbnak a folyóirat hasábjain féléven át megjelent versek közül. A bor mámorának dícséretébe beleszövődnek a költő hazafias érzelmei is. Optimizmusa törhetetlen: «Kedvemnek ha magja volna, Elvetném a hó felett S ha kikelne: rózsaerdő Koszorúzná a telet.») – Ivás közben. Regélő. 1844. évf. (A bor hatását még az ittas ember nyelvbotlásaiban is elevenen érezteti.) – A faluban utcahosszat. Versek. Buda, 1844. (A magyar legény büszkeségét és dacosságát a drámai megjelenítés erejével fejezi ki.) – Nem ver meg engem az Isten. Versek. Buda, 1844. (A parasztlegény bánata kedvesének hűtlensége miatt.) – Árvalányhaj a süvegem bokrétája. Versek. Buda, 1844. (Ezt a népdalát különösen dallama tette népszerűvé.) – Ez a világ amilyen nagy. Életképek. 1844. évf. (Művésziességében is népies szellemű szerelmi ének.) – Mit szól a bölcs. Pesti Divatlap. 1845. évf. (Annyi csalódás éri az embert, hogy csak a bor adhat vigasztalást. A pénz megöli az elvet, jellemet, becsületet; nincs igazmondás, barátság, hűség. «Korpafőt díszit selyemkalap S az okos fő teng a daróc alatt.» Hiába prédikálják az erkölcsöt, senki sem hallgat a jó szóra. «Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár. Hol a bor? Tölts!») – Boldog éjjel. Pesti Divatlap. 1845. évf. (A szerelmi boldogság dala. A természet képei hatásosan szövődnek a költő érzelmi világába.) – Részegség a hazáért. Pesti Divatlap. 1845. évf. (A hazafias bordal egyik értékes példája.) – Hull a levél a virágról. Versek. Pest, 1845. (Az elválás érzelmei egybekapcsolódnak a természet jelenségeivel.) – Rég veri már a magyart a Teremtő. Versek. Pest, 1845. (A mulató magyar ember sírva vigadása.) – Alku. Pesti Divatlap. 1845. évf. (Párbeszéd a gazdag úr és a szegény juhász között: az egyszerű legény nem engedi át szeretőjét semmi pénzért a gazdag embernek. Ma is kedvelt népdal; egy ismeretlen szerző még a szöveg folytatását is megcsinálta.)
Kiadások. – A következő fejezetekben egybeállított kiadások közül különösen Badics Ferenc, Havas Adolf és Voinovich Géza Petőfi-kiadásai.
Irodalom. – A következő fejezetekben felsorolt könyvek és tanulmányok, különösen Badics Ferenc, Endrődi Sándor, Ferenczi Zoltán, Gyulai Pál, Hartmann János, Havas Adolf, Herczeg Ferenc, Horváth János, Kéky Lajos, Kristóf György, Marót Károly, Meltzl Hugó, Oláh Gábor, Palágyi Menyhért, Papp Ferenc, Péterfy Jenő, Riedl Frigyes, Salamon Ferenc, Schöpflin Aladár, Szigetvári Iván és Voinovich Géza munkái.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages