PETŐFI SÁNDOR LÍRÁJA.
PETŐFI SÁNDOR LÍRÁJA.
PETŐFI Sándor költészete szorosan összefügg életével, a költő emberi pályáját pusztán költeményeiből is meg lehetne rajzolni. A nagy lírikus leplezetlen őszinteséggel szólt élete mozzanatairól: tanulóéveit, katonaéletét, színészkedését, vándorlásait, szenvedéseit a költemények változatos sorozatában örökítette meg. Ezek a költemények nem mindig művészi alkotások, de az akkori olvasókra nagy hatást tettek, mert bennük egy új irány első úttörője mutatkozott be a közönség előtt. A magánéletét rejtegető, tekintélyt tartó, régi költőtípus helyett előlépett a vidámhangú vándorszínész és elmondta ügyesbajos dolgait.
Különösen családi költészete mutatta be vonzó színben tehetségét. Fellépéséig a szülők iránt érzett szeretet ritkán merészelt helyet kérni a magyar költők lantjain; akkor is vagy kisebb értékű köszöntő vers alakjában hangzott el vagy egy-egy elégikus megemlékezés keretében szólalt meg. Költőink nem tudták, milyen modorban énekeljék meg családi élményeiket; nem is tűnt fel előttük költői értékűnek a családi élet lírája. Petőfi nem törődött a divatos nézetekkel, neki csak édesanyja marasztaló esdeklése csengett a fülébe. (Távolból.) A megindultság és gyöngédség soha sem hiányzik az anyjáról szóló költeményekből. (Füstbe ment terv, Anyám tyúkja, Fölszedtem sátorfám.) Apja iránt érzett szeretetébe eleinte szelíd humor, sőt némi gúny is vegyült; apja, a józan gondolkodású mészáros, nem sokra becsülte a művész-pályát s ez rosszul esett a költőnek. (Egy estém otthon, Apám mestersége és az enyém, Vizen.) De az évek eloszlatták a félreértéseket. Mikor az öregedő gazdának újra ott kellett folytatnia életét, ahol legénykorában kezdte; mikor az emberi álnokság és a sors csapásai arra szorították, hogy ismét két keze munkájával keresse kenyerét: mély meghatottság vett erőt a költőn. Az élcelődés hangja örökre elhallgatott, hogy helyet adjon a fiúi érzelmek nemes megnyilvánulásának. (A jó öreg kocsmáros, Szülőimhez.) Apja és anyja közt osztotta meg most szeretetét; hálás ragaszkodásra intette öccsét is egyik gyönyörű költői levelében. (István öcsémhez.) És jött még egy korszak, amikor atyjáról emlékező költeménye ódai szárnyalással zendült meg: az ötvennyolc éves öreg ember kardot ragadott hazája védelmére, fia a szabadság hősét ünnepelte személyében. (A vén zászlótartó.) A költő odaadóan ragaszkodott szüleihez, szeretetének nagy művészettel adott hangot költeményeiben. Ha az emberek bántották, ha vigasztalásra volt szüksége, ha pihenni akart, szülei hajlékát kereste fel. Halálukat mélyen gyászolta: «Csókolnám még lábuk nyomát is, Mert engemet szívük vérén neveltek fel». (Szüleim halálára.)
Családi költeményei nemcsak szépségükkel lepnek meg, nemcsak az érzelmek bensőségével ragadnak el, hanem nevelő erejükkel és erkölcsi hatásukkal is. Nejéhez és fiához intézett költeményei szintén azt mutatják, hogy minden nyughatatlansága és kalandozó természete ellenére is nagyrabecsülte a családi életet.
Barátaival szemben türelmetlen és követelő volt. Nagy áldozatkészséget és olyan alkalmazkodó képességet követelt tőlük, amilyen csak kevés emberben van meg. Ő maga nem ismert elnézést s ha azt vette észre, hogy valamelyik barátja nem helyesli tetteit vagy megalkuszik a körülményekkel, mindjárt készen állott a szakításra. Ezért tűzött össze csaknem valamennyi barátjával, még azokkal is, akikhez régebben bensőséges hangú költeményeket intézett. (Tompa Mihályhoz, Tompa Mihálynál, Jókai Mórhoz.) Nem tudta elfogadni azt az elvet, hogy a barátság kölcsönös elnézésből áll. Arany Jánossal azért maradt zavartalan a barátsága, mert nagy költőtársa maga volt a megtestesült engedékenység és alkalmazkodás. Benső viszonyuk emlékét több szép költemény őrzi. (Arany Jánoshoz, Arany Lacinak, Levél Arany Jánoshoz, Arany Jánosnál.)
Szerelmes természet volt, könnyen és hevesen fellobbanó. A nők alakját eszményi fénnyel vette körül; úgy közeledett hozzájuk, mint egy ábrándos ifjú. Álmainak tárgya a serdülő leányka; az asszonyok nem tudták megzendíteni lantját. Az érzéki szerelem hiányzik költészetéből. A leányban élete jutalmát, leendő hitvesét látta.
Az első mélyebb nyomot Csapó Etelke iránt érzett vonzalma hagyta szerelmi költészetén. A tizenötödik évében járó leányt testvérnénjénél, Vachott Sándornénál, ismerte meg, de mire szerelmének igazi tudatára ébredt, Etelke már meghalt. (1845 január 7.) Ébredő vonzalmát fájdalom váltotta fel, képzelete hevesen csapongott, egész sor búsongó verset szentelt a kedves halott emlékének. Verseit egy kis kötetben, a Cipruslombokban, adta ki. (1845 március 20.) Lírai ciklusából a fájó visszaemlékezés hangja csendült elő, meg-megújuló gyásszal siratta a «szőke fürtök kedves gyermekét»; kereste az alkalmat, hogy minél erőszakosabban marcangolja lelkét a vesztett boldogság miatt. Verseiből a temetők hangulata, a tehetetlen bú, a hiábavaló epedés siralma áradt. Szüntelen kísértette elhúnyt eszményképének emléke, végül megenyhült fájdalma, lecsillapodott zaklatottsága.
Most egy másik leány alakja merült fel előtte, Mednyánszky Bertáé. 1845 nyarán ismerkedett meg vele Gödöllőn, ezen a nyáron és őszön írta hozzá a Szerelem gyöngyeit. Ez a versgyüjteménye már nem az emlékekből táplálkozó ifjú panaszos dalainak sorozata; itt a reménykedő, mélázó és lemondó szerelem változatosabb hangjait halljuk. Mednyánszky Berta becsülte, de nem szerette a költőt; atyja pedig, Grassalkovich herceg jószágigazgatója, egyenesen családi büszkeségét érezte megsértve, mikor a költő megkérte leánya kezét. Előkelőbb leány ebben az időben nem lehetett olyan ember felesége, aki verseinek eladásából élt s akinek sem vagyona, sem hivatala nem volt. A költő eleinte sokat ábrándozott új eszményképéről, álmokat szőtt a családi élet csendes boldogságáról. Költeményeiben a színes képek egész sorozatával festette reményeit. Mint előbbi dalciklusában, itt is meglepő, mennyi realitással adott számot az eléggé futólagos ismeretség lelki mozzanatairól. Az érzéki vágyódásnak éppen úgy nincs nyoma itt sem, mint az Etelke emlékét őrző szerelmi dalokban.
Mednyánszky Berta részéről történt visszautasítása után egy időre elnémul szerelmi lantja, pesszimista hangulat vesz erőt lelkén, csak hónapok multával vallja be: «Nem lehet, hogy én még ne szeressek És hogy engem ne szeressenek!» Nagykárolyban, 1846 szeptember 8-án látja meg először Szendrey Júliát, szeptember 19-én már megszólal lantján új szerelmének dala. Ehhez a szerelméhez, az utolsóhoz és legnagyobbhoz, szívósan ragaszkodik, az akadályok nem riasztják vissza, sőt növelik szenvedélyét. Júlia habozó magatartása, szüleinek ellenszegülése, a jövő bizonytalansága kínos gondba ejti, végre 1847 szeptember 8-án felesége lesz az imádott leány. A Júlia alakjához fűződő költemények a fejlődés legmagasabb fokán mutatják be nemcsak saját szerelmi líráját, hanem az egész magyar szerelmi költészetet is. A költő erkölcsi felfogását még emelkedettebbé, érzésvilágát még mélyebbé, képzeletét még ragyogóbbá teszi ez a szerelem. Szenvedélye lángoló szavakban árad, kifejező ereje csodás erővel patakzik. A szépség és jóság megtestesülését látja Júliában, alakját glóriába vonja. Esküvője után a hitvesi szerelem magasztosságát, a boldog házasélet virágait is elhinti a magyar költészetben. Ha bántalmak érik, feleségében találja vigaszát; ha derűs napjai vannak, élettársa magasztalására írja költeményeit. Őt dicsőíti dalban és ódában, ditirambban és rapszódiában, könnyek és mosolyok között, a költészet mámoros nyelvén. Nem tudja minek nevezze hitvestársát, ha a merengés alkonyában bámulva nézi szemeinek csillagos fényét. Júlia tekintete ráröppenő szelíd galamb, amelynek minden tolla a békesség olajága, érintése lágyabb a selyemnél s a bölcső vánkosánál; hangjára zöld lombokat bocsátanak a száraz téli fák, azt gondolják, hogy itt a tavasz, mert énekel a csalogány; ha csókban olvad össze ajkuk, eltűnik a világ, rejtélyes üdvét árasztja az örökkévalóság; egy égbe rontó képzelet tündér leánya Júlia, a legvakmerőbb reményeket megszégyenítő ragyogó valóság, a léleknek egyedüli, de egy világnál többet érő kincse. Szép ifjú hitvese mellett örök szerelemről álmodozik, egyszerre balsejtelmek lepik meg: a völgyben még nyílnak a kerti virágok, de a bérci tetőt már hó takarja, lángsugarú nyár van szívében, de sötét haja őszbe vegyült már; elhull a virág, eliramlik az élet; szép hitvese itt ül ölében, ma még itt, holnap már sírja fölött; és eldobja az özvegyi fátyolt. A halhatatlan költemények hosszú sora örökíti meg ezt a verőfényes és mégis borús szerelmet. (Minek nevezzelek, Szeptember végén, Szeretlek kedvesem, Itt benn vagyok a férfikor nyarában, Itt van az ősz, itt van újra, Pacsirtaszót hallok megint, Beszél a fákkal a bús őszi szél.) Ezek a költemények mélyen átérzett élmények bűvös visszhangjai; szivárványosan tükröződik belőlük a szerelemben égő ifjú lelkének minden rezzenése. Ha Petőfi bókol, virágeső hull; ha ábrándozik, rózsaligetek illata kél szárnyra; ha borús lesz homloka, elsötétül az ég és távoli mennydörgés moraja hallik. Nincs magyar költő, aki a szerelmi líra pompájában, az érzelmek és indulatok áradó hevében, a szenvedély igazságában versenyre kelhetne vele. A forma és hangulat harmóniája, a képek és hasonlatok színekben dúslakodó változatossága, a gondolatok és érzelmek arányos fejlesztése, a kidolgozás drámaisága, a fantázia magas röpte, a nyelv hajlékonysága, a stílus kifejező ereje, a merengés, remény, vágy, keserűség, életöröm, túláradó boldogság és lázas szenvedély hangjának eltalálása felülmúlhatatlanná teszik ezt a szerelmi lírát. Költészetünkben Petőfi a szerelem legművészibb énekese.
Hazafias költeményeinek eleinte ugyanaz volt a gondolatkörük, mint a régibb költők hazafias verseinek. Ábrándos, érzelmes, bánkódó hazaszeretet sugárzik ki dalaiból. Reszkető megindultsággal gondola hazára. (Honfidal.) Ifjúkori kísérleteiben mindössze csak néhány hazafias vonatkozás van, de 1844-től egyre többet foglalkozik a haza eszméjével. Még bordalai egy részének is a hazafias érzelem ad nemesebb tartalmat. (Részegség a hazáért, Rég veri már a magyart a Teremtő.) Elmereng a nemzeti mult nagyságán, keserűséggel szemléli a jelen sivárságát, szégyenli elmaradottságunkat, buzdítja a nemzetet az egyetértésre. (A hazáról, A magyar nemzet, Magyar vagyok, Erdélyben.) 1846-tól kezdve új színt ad hangjának. Érzi, hogy nem elég a hazát tétlenül szeretni, hanem a szabadság kivívásával újjá is kell azt teremteni. Nemcsak a magyar haza felszabadítására gondol, hanem az egész emberiség megváltására is. (Sors, nyiss nekem tért.) Boldognak mondja azt, aki meghalhat az emberiség javáért, fölmerül lelkében a világszabadság gondolata. (Egy gondolat bánt engemet.) Rendíthetetlen meggyőződése, hogy a szabadságért mindent fel kell áldozni, még az élet legfőbb javát, a szerelmet is. Ábrándos magyarsága egybefonódik a földkerekség összes népeinek felszabadítására irányuló gondolattal. Szívében a szabadságszeretet mindenekfölött uralkodó érzelem. Istentől azt kéri, hogy szép derűs őszi napon halhasson meg, ajkait kedvese csókja zárja le, de ha ezt nem engedné Isten, érje a halál a harc mezején s ajkára az égi lények legdicsőbbje, a szabadság, lehelje búcsúcsókját. (Ha az Isten.)
Szabadságérzelmeibe egyre jobban beleszövődik a prófécia: sejti a közeli nagy változásokat, hirdeti a véres háborút, rettenetes napokat lát közeledni, jön a vérfolyam, az isteni ítélet, utána örök béke és örök üdvösség lesz a földön. (Az ítélet.) A költőnek, úgymond, együtt kell éreznie korával, vezetnie kell a népet a jobb jövő felé. Lopott kincsek ragyognak a palotában, hitvány gazdagok tivornyáznak a bőség asztalánál, annál szentebb a szalmakunyhók küszöbe, annál fényesebbek a szívek a kicsiny szobákban. (Palota és kunyhó.) Átok arra, aki elhajítja a nép zászlaját; átok a hamis prófétákra, akik a nyugalmat hirdetik, holott milliók tengenek kétségbeesetten. (A XIX. század költői.) Még most kér a nép, de eljön az idő, amikor rombolni fog, ha nem kapja meg jogait. (A nép nevében.) Véres napok jönnek, amelyek a régi világ romjain megteremtik az új világot. (Véres napokról álmodom.)
Hazafias költészete lassankint átalakult politikai költészetté. Az akkortájt egész Európában népszerű radikális politikai líra az ő költészetében jutott nálunk kivirágzásra. Nagy erővel vitte bele irodalmunkba a demokratikus eszmék kultuszát, népimádása nem ismert mértéket. Politikai költészete 1848-ban és 1849-ben már igazi forradalmi költészet. Támadja a mérsékelteket, korholja a habozókat, tüzeli a harctérre menőket. A márciusi ifjúságnak ő a vezére. Kortársainak hangulata az ő Nemzeti dalából tükröződik legbensőbben. Csakhamar elszigetelődött nemzete közfelfogásától, mikor megkezdte izgatásait a királyok ellen. (A királyokhoz, Készülj hazám.) A politikai csalódások és egyéni megbántások egész sorát élte végig, meggyőződéséből mégsem engedett. Köztársasági elveit széltében hirdette, a forradalom tüzét állhatatosan szította. Maga is beállt katonának s a segesvári csatában vérével pecsételte meg eszméit. A magyar vitézség méltó énekesre talált benne. (A honvéd, Csatadal, A székelyek, Négy nap dörgött az ágyú, Európa csendes, újra csendes.)
Nemzeti szellemű költeményei a magyar hazafias líra kitűnő darabjai. Megvan bennük nemcsak az érzelem mélysége, a képzelet merészsége, a hang változatossága, hanem az ihletett alakítás művészete is. Ezek a költemények a hazaszeretet imái. S ha a költő képteremtő ereje nem is oly nagy, mint szerelmi énekeiben, eszményi hevületével mindig megragadja az olvasót. Hazafias lírájának jelentős a kortörténeti értéke is. A negyvennyolcas évek hangulatának változatait, az egykorú események nyomán támadó lelkesedést, gyűlöletet, elkeseredést tükörként mutatják ezek a költemények.
A költő hamar áthaladt fejlődésének népies szakaszán, lírája 1845-től kezdve egyre magasabb röptű. Nem szakított a népiesség kultuszával, de a népiességből csak azt tartotta meg, ami igazán értékes volt. Családi, szerelmi és hazafias költészete egyaránt mutatják tehetségének kivirágzását. Bölcselő hajlama először a Felhők című lírai ciklusában tűnt fel nagyobb erővel. Kis kötete hatvanhat költeményt foglalt magában: sajátságos gondolatokat, szenvedélyes felkiáltásokat, víziószerű képeket. 1845 őszétől 1846 tavaszáig kínos hangulatban gyötrődött, érzelmei a világfájdalom és embergyűlölet határán hullámoztak. Csalódása barátaiban, ellenségeinek gyűlölködő kritikái és akkori olvasmányai – főkép Byron, Shelley, Heine – pesszimistává tették. A világot feketének, az emberiséget gonosznak, a jövőt reménytelennek látta. Apró bölcselő verseiben tagadhatatlanul sok a bizarrság, szertelenség, rikító szín, de jelentékeny részük értékes megnyilatkozása csapongó fantáziájának és bölcselkedő hajlamának. Eredeti hasonlatokkal világítja meg a dicsőség, szerelem, bánat és öröm problémáit; foglalkozik az élet és mulandóság gondolatával; fölveti a kérdést, hová jutunk a halál után, milyen a viszony a test és lélek között, mi lesz a földből, ha az utolsó ember is meghal. Ezek a versek az értelmi elmélyedésnek és a lelki meghasonlásnak tükördarabjai: foszlányok és töredékek a színesképzeletű költő naplójából.
Az emberi nem lelki alacsonysága s az élet és mulandóság rejtélyei köré fűződő gondolatok foglalkoztatják képzeletét hosszabb bölcselő költeményeiben is. Úgy érzi, hogy a világ megérett a felrobbantásra; fantasztikus képet fest egy tébolyodott emberről, akinek az emberi gonoszság elveszi az eszét. (Az őrült.) Az embert nem a teremtés koronájának, hanem a természet söpredékének látja. (A világ és én.) Nincs nevetségesebb, szerinte, az embernél: ajkai a világot fitymálják, holott kár kevélykednie, mert élete egy szempillantásnál rövidebb, sikerei pillanatnyiak, dicsőségét a föld alá viszi, híre néhány századig tart, azután elvész éppen úgy, mint ahogyan elvesz az a nép is, amelyhez tartozott. (Az ember.) Megsemmisül a föld, óriás koporsó lesz belőle, a sok gyűlölködő szív megfagy, a szerelem, gőg, alázatosság, becsületrablás, lelkiismeretfurdalás örökre elalszik. (Az utolsó ember.) Az ember iszik az édes öröm poharából, iszik a keserű bú poharából, összetörik és cseréppé lesz mind a két pohár; a temető éjjeléből hűvös fuvalom jő és suttogva kérdi: nem legjobb-e sohasem élni? (Édes öröm. ittalak már.) És fölmerül a kérdések kérdése: miért születünk, miért élünk? A tudás nagyra van hatalmával, de a lélek homályát még csak annyira sem világítja meg, mint a mécs a bányát vagy a csillag az éjszakát. A nyomorult ész fénynek hirdeti magát és egy lépésnyire sem tud vezetni. Hogy a túlvilágról semmit sem tudunk, hagyján, de mik vagyunk ezen a földön és miért vagyunk, erre kell a felelet. Éljünk-e örömeinknek vagy sírjunk-e a síró világgal? A vérszopó nem bűnhődik, az emberiség jótevője nem kap jutalmat, haszon nincs a nemes célokért folyó küzdelemből, remény sincs, hogy elérkezik az általános boldogság ideje. Tulajdonképpen mi a boldogság, mikor azt minden ember másban leli? Talán minden csak öncsalás. Halad a világ, de hátha úgy vagyunk, mint a fa, mely virágzik és elvirít, mint a hullám, mely dagad és azután lesimul, mint a kő, melyet fölhajítanak és azután lehull, mint a vándor, aki felhág a hegyre s ha a tetőt elérte, ismét leballag. S ez így tart mindörökké. (Világosságot.)
Bölcselő költeményei jeles bizonyítékai annak, hogy az érzelmi elmélyedés mellett megvolt benne az értelmi mélység is. A filozófiai érdeklődés komolysága még akkor sem volna tőle elvitatható, ha tudnók, hogy bölcseleti tanulmányokkal sohasem foglalkozott. A nagy szellemeknek nincs szükségük arra, hogy filozófiai rendszereket tanulmányozzanak; az élettapasztalatok és a szemlélődés a látomásszerű megnyilatkozások egész sorát adhatják a költő ajkaira. Petőfiben megvolt a vatesi hajlam s annak tudata, hogy csak a költő hivatott belepillantani a világ misztériumainak titkaiba. Világboldogító törekvése szenvedélyes idealizmussal és a prófétai küldetés hitével párosult. A költő lantja, szerinte, Isten adománya, a költő szava Isten szava, a költőket Isten lángoszlopoknak rendelte, hogy a népet Mózesként vezessék a Kánaán felé. A profétikus vágy, a nemes exaltáció, az emberiség szellemi és erkölcsi javainak rajongó szeretete állandóan ott lángolt a nagy lírikus lelkében.
Családi költemények. – Távolból. Athenaeum. 1843. évf. («Kis lak áll a nagy Duna mentében; Ó mi drága e lakocska nékem!» A költő a pozsonyi folyóparton áll, eszébe jut búcsúzása szerető édesanyjától, torkát összeszorítja keserves nélkülözéseinek emléke; tengődve él most is, de azért azt üzeni haza ismerőseivel édesanyjának, hogy jó dolga van: «Ah, ha tudná mily nyomorban élek, Megrepedne a szíve szegénynek!» A költeményhez csatolt levélben a következőket írta Bajza József szerkesztőnek: «Meg fog a Tekintetes Úr bocsátani, hogy sorsom panaszlásával untatom, de nekem senkim sincs a világon, senkim, ki előtt bizalommal nyithatnám meg keblemet. Itt küldök ismét néhány verset, azon kérelmem újításával, hogy velük a legnagyobb szigorral bánni méltóztassék. Tekintetes Úr tanácsát, miszerint a népdalokat is mértékben írjam, követtem a Távolból; aligha sikerrel». Kiviláglik ebből, hogy a kor legjobb íróinak milyen bizonytalan fogalmaik voltak a versmértékről és műfajokról: Bajza időmértékes verselést kívánt a népdalok szerzőitől, viszont Petőfi népdalnak vélte Pozsonyból küldött költeményét. Családi lírájának ez az első hangulatos terméke. Stílusa egyben-másban még az Athenaeum költőinek nyelvére emlékeztet: kínja lángi, jég-gyöngy.) – Füstbe ment terv. Aradi Vészlapok. Album. Szerk. Császár Ferenc. Pest, 1844. («Egész úton hazafelé»: a fiúi szeretet kedveshangú dala.) – Egy estém otthon. Regélő. 1844. évf. («Borozgatánk apámmal, Ivott a jó öreg»: az apai gondolkodás és az anyai szív ellentétének rajza a humor tükrében. Atyja szemében a költő színészi «mestersége» nagy szálka, a «komédiázást» hitvány életnek tartja, a költőkről is megvan a maga véleménye. «Nem is lehet csodálni! Csak húsvágáshoz ért; Nem sok hajszála hullt ki A tudományokért.») – István öcsémhez. Versek. Buda, 1844. (Verses levél egyetlen testvéréhez, a gyermeki ragaszkodás és hála megható kifejezése.) – Szülőimhez. Pesti Divatlap. 1845. évf. (Mit csinálna a költő, ha meggazdagodnék? Tejben-vajban fürdetné szüleit. Akkor majd a verseket sem pénzért csinálja: «Ingyen osztom azokat Szét az ujságokba; Minden szerkesztő, tudom, Szívesen fogadja.) – A jó öreg kocsmáros. Pesti Divatlap. 1845. évf. (Elégia és életkép, atyja szomorú sorsának megörökítése. A fiúi részvét és meghatottság alapérzelme ott rezeg a refrénben: «Áldja meg az Isten mind a két kezével!») – Karácsonykor. Életképek. 1847. évf. («Énhozzám is benézett a karácson, Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson És rajta egypár reszkető könyűt.» Egyedül van szobájában a költő, visszaemlékszik a régi karácsonyestékre, de boldog is volt szüleivel és testvérével. «Embert szerettünk és Istent imádtunk; Akármikor jött a szegény, minálunk Vigasztalást és kenyeret kapott.» Azután az ínség rátört a családra, szétszóródtak a nagyvilágban, a lombos fát szétszaggatta a vihar. «Lelkem szülőim, édes jó testvérem, Ha én azt a kort újólag megérem, Hol mind a négyünk egy asztalhoz ül!» Eredj reménység, ne tévessz meg, kimondották rám a kemény ítéletet: «Mint vészt jelentő üstökös az égen, Magányos pályán búsan bujdosom».) – Egy apához. 1847-ből. (Apósa nyilvános vesszőzése: «Mindent tevél, amit szabad És amit nem szabad, Hogy visszatartsad ellened Szegült leányodat». Hiába ármánykodtál, hiába fenyegetőztél, mégis elment gyermeked a szülői házból. Nem az apai aggodalom bántott téged, hanem a rút önzés árunak tartottad leányodat, el akartad adni, vajjon mennyiért kérték s mi volt az ára? Túl a tengeren az adó-vevő fehér s az áru szerecsen nálunk az apák árulják magzatjaikat; így tettél te is, de ármányod nem sikerült. Azt hitted, hogyha az ifjú párról leveszed kezedet, nyomorba jutnak: szép hited, tisztelt apa, tudd meg, nem teljesült. Az ifjú és neje boldogok, még néked is megbocsátanak, de bár kívánjanak minden jót számodra, hasztalan kívánnak, mert aki csak egy pillanatra is elhagyja gyermekét, az ég is elhagyja azt örökre.) – Amióta én megházasodtam. Hazánk. 1848. évf. (A házasság boldog nyugalmának rajza. Fejedelemnek érzi magát, méltósággal pihen karszékén, maga elé idézi az Öröm, a Gond és a Fájdalom megszemélyesített alakjait.) – Anyám tyúkja. 1848-ból (A költő beszélgetése édesanyja tyúkjával és kutyájával; az állatokhoz szól, de a fiúi szeretet gyöngédsége sugárzik költeményéből.) – Szülőföldemen. Életképek. 1848. évf. (Merengés a gyermekkor eltűnt világán. Emlékeit varázsos hangulattal kapcsolja a Cserebogár-dalhoz. A költeménynek ez a Cserebogár-refrén a legfőbb hangulatkeltője. Horváth János szerint: «Petőfi lírai érettségének kétségtelenül egyik legtökéletesebb s legjellemzőbb költeménye: a lírai emlékezés remekműve. Lehet-e képzelni szebb s magyarabb lelkű altató dalt Petőfi költeményénél? Bölcsőt ringató anyák ajakáról hallanunk kellene azt falun, városon és alföldi tanyákon, meg nem szűnő hódolatul a költő emlékének, örök ihletbenyomásul a gyermeknek s megúnhatatlan lelki élvezetül az édesanyáknak».) – A vén zászlótartó. Életképek. 1848. évf. (Ódai lelkesedéssel dicsőíti atyját: az öreg ember az ellenség betörésének hírére kardot ragadott és a harcok mezejére sietett. A népimádó túlzás ebbe a lírai remekébe is beleszövődik: atyjának nincs mit féltenie, mert földnélküli szegény ember s mégis elment azokkal, akik a vagyonukat védik. «Ép azért ment, mert semmivel sem bír, Küzd a gazdag, de nem a hazáért, Védi az a maga gazdaságát, Csak a szegény szereti hazáját.») – Fiam születésére. Életképek. 1848. évf. (Egyetlen gyermeke, Petőfi Zoltán, 1848 december 15-én Debrecenben született. Még aznap a következőket írta Arany Jánosnak Nagyszalontára: «Ma délben született fiam, kit holnap vagy holnapután fognak megkeresztelni. Keresztapja és keresztanyja bizonyos Arany János és Arany Jánosné lesz. A fiú neve Zoltán.») – Szüleim halálára. 1849-ből. (Atyja márciusban, anyja májusban halt meg: e kettős fájdalom hatása alatt írta költeményét.)
Szerelmi költemények. – Játszik öreg földünk. Cipruslombok Etelke sírjáról. Pest, 1845. (A költemény a versciklus egyik legsikerültebb darabja. Különössége a rímes hexameteres forma: a leoninus. «E bájos költeményt olvasva, jegyzi meg Havas Adolf, talán eszünkbe se jut, hogy itt egy sokat gúnyolt, unalmas, ízléstelen versforma áll előttünk, melyet komoly tartalmú költeményben ma már aligha merne valaki alkalmazni.») – Éj van. Pesti Divatlap. 1845. évf. (A Szerelem Gyöngyei című versciklus legszebb darabja; az ábránd, gyöngédség mesteri megnyilatkozása.) – Fa leszek, ha. Szerelem Gyöngyei. Pest, 1845. (Két strófában izzó és mégis eszményi szerelmi vallomás.) – A varróleány. Pesti Divatlap. 1845. évf. (A hirtelen fellobbanó szerelem emléke. A költő Losoncon megismerkedett egy szép zsidóleánnyal, Weisz Szálival, a leányt többször meglátogatta, de a szép varrónő nem viszonozta érzelmeit, bár a költő a házasság gondolatát forgatta fejében. A Béranger-féle sanszon ezzel a szerelmi verssel jelenik meg költészetében. Horváth János szerint: «Nemcsak a refrainnel jellemzett chanson-alakot veszi át Bérangertől, hanem azt a kissé ledér életfilozófiát is, melybe olykor egy csöpp érzelmesség is vegyül s mely a szerelmet csak könnyed élvezetnek és chanson-témának tartja.») – Gyermekkori barátnémhoz. Pesti Divatlap. 1846. évf. (A gyermekkori barátné a költő egykori játszótársa: Hittig Amália. Tizenhárom évig nem látta a sárszentlőrinci jegyző leányát, a véletlen találkozás visszaemlékeztette elmúlt gyermekkorára: «Viszontlátásunk ünnepén Ölelj meg, lánykám, engemet; Hagyd elfeledni kínos ifjúságom, Hagyd karjaidban újra látnom Ragyogni boldog gyermekségemet!») – Tündérálom. Összes költeményei. Pest, 1847. (Az első szerelem boldogságának pompázó emléke. A költőt, mint gyermekifjút, mérhetetlen bánat fogja el; érzi, hogy szeretnie kell és nincs, akit szeressen; már-már leveti magát egy hegy csúcsáról, amikor megjelenik ábrándjainak megtestesülése, az édes leányka; múlnak a mámoros hónapok, eljön az ősz, itt a perc, válni kell; a költő szeme könnybe borul, arca tövistől vérzik, azóta árván fut, mint a hullócsillag. A ritka szépségű lírai elbeszélés a költő szerelmi életének egyik mozzanatát a fantasztikum csillogó leplével vonja be. Az eszményi szerelem után való sóvárgásnak és a szerelem nélkül tengő élet sivárságának hasonló festését hasztalan keressük irodalmunkban. Horváth János szerint: «A Tündérálom Petőfi legterjedelmesebb lírai költeménye, egy nagyarányú elégia. Az Összes Költeményekben ugyan az elbeszélők közé van beosztva, de csak látszólag, némi elbeszélő formaisága miatt illik azok közé: időrendben adván elő egy bizonyos lelki történet mozzanatait. Valójában hangulat-költemény s ami elbeszélő anyaga volna, voltakép az is csak líra, emlékező újra-élvezése egykori érzelmi állapotoknak.» Az eszményi szerelem filozófiai emelkedettségű felfogására Shelley költészetében bukkant a költő, de Vörösmarty munkáiban is talált ihlető mozzanatokat.) – A négyökrös szekér. Összes költeményei. Pest, 1847. (A költő a szekéren együtt ül Erzsikével s az éjszakában csillagot választanak maguknak. Refrén: «Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott.» Erzsike a költő tolnamegyei barátjának, Sass Istvánnak, testvérhúga volt, az éjjeli kirándulás valóban megtörtént, Sass István emlékezete szerint még a beszélgetés is úgy folyt amint a költemény megörökítette. Az ábrándos strófákban csodálatos hangulat van.) – Ereszkedik le a felhő. Összes költeményei. Pest, 1847. (Átmenet a népdal és a műdal között; nyelve és formája a népdalé, egyénítő elemei és élményi adatai a műköltőre vallanak.) – Te vagy, te vagy barna kislány. Összes költeményei. Pest, 1847. (Szendrey Júlia személyéhez fűződő költemény. A költő reménytelenül búsong, szerelme végtelen, de álmai valóra válását nem meri hinni.) – Költői ábránd volt, mit eddig érzék. Összes költeményei. Pest, 1847. (Vallomások az elhatározásában habozó, szerelmében ingadozó Júliához: «Nem, nem, ne biztass a jövővel engem, Ne alamizsnát: üdvősséget adj!») – Reszket a bokor, mert. Életképek. 1847. évf. (A Júlia-versek egyik leghíresebbje: a rajongó szerelem dala. Több mint harminc nyelvre lefordították, még kínaira és japánra is.) – Szeptember végén. 1847-ből. (Ezt a lírai remekét néhány héttel esküvője után a koltói kastélyban írta. «Megdöbbentő jóslatszerűsége; mérték és rímelés nehézségeket kereső s játszva legyőző könnyedsége; szűk keretek közt gazdag hangulat-tartalma; s ingerlő lírai tárgya, a mézeshetek boldogsága tövén sarjadó balsejtelem: szakértőt és laikust egyaránt meglep, vonz, elgondolkoztam: olvassuk Horváth János könyvében. A költőt fájdalmas hangulat lepi meg, rászáll a mulandóság bánata, balsejtelmek kínozzák: hátha meghal, vajjon meggyászolja-e hitvestársa? Dobja bár el az özvegyi fátyolt, nejét még a sírban is szeretni fogja.) – Rózsabokor a domboldalon. Életképek. 1847. évf. (A népdal és műdal művészi vegyüléke, a gyöngéd szerelem sugárzó hangú megnyilvánulása.) – Állj meg feleségem. 1847-ből. (Derűs jelenet házaséletéből.) – Ne bántson az meg. 1847-ből. (A költő arca elsötétedik, nem hitvestársa okozott neki bánatot, a mult kísérteties emlékei gyötrik. Titokzatos lelkiállapot ez: «Ne szólíts ekkor, úgy sem értenélek, Édes hangod sem hatna szívemig; Várd el békében, míg a jelenésnek Irtóztató órája eltelik.») – Beszél a fákkal a bús őszi szél. Életképek. 1847. évf. (Családi boldogsága megvan, de a szabadság ügye nem hagyja nyugodni; kezében a szabadságharcok története: «Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.») – Feleségek felesége. Életképek. 1848. évf. (A nőtlen ember nem tudja, mi az igazi szerelem.) – Mit csinálsz, mit varrogatsz ott? Március Tizenötödike. 1848. évf. (Szerelmi érzelmei egybekapcsolódnak a politikai gondolattal: ne a ruhámat foltozgasd, hanem a szabadság zászlaját varrd meg feleségem!) – Minek nevezzelek. Életképek. 1848. évf. (Felesége csodás lényének magasztalása. Már megjelenése idején nagy feltűnést keltett szépségével. Ferenczi Zoltán felséges költeménynek, Horváth János a kifejezési próbák nagyszerű halmozásának nevezi. Az ódai szárnyalású vallomás lírai anyaga: a szavakkal ki nem fejezhető szerelem.) – Itt benn vagyok a férfikor nyarában. Életképek. 1848. évf. (Eltünt az ifjúság, itt a férfikor küzdelme. «Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes csillagom!») – Szeretlek, kedvesem! 1848-ból. (A költő rajongó vallomásai nejéhez: férjed, fiad, atyád, szeretőd, testvéred vagyok s te hitvesem, lányom, anyám, húgom vagy, «Szeretlek ábrándos Őrült szerelemmel!») – Itt van az ősz, itt van újra. 1848-ból. (Lehelletszerű finomságú tájhangulat és szerelmi sóhaj.) – Pacsirtaszót hallok megint. 1849-ből. (A harci zaj között madárdal, a tavasz nyílásában boldog emlékek. A költő a csatamezőn hitveséről álmodozik.)
Hazafias költemények. – Honfidal. Honderű. 1844. évf. («Tied vagyok, tied hazám E szív, e lélek; Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek?» A mélabús dal az önzetlen hazaszeretet érzelmeit az almanach-líra érzelmes nyelvén fejezi ki. Nincs benne semmi politikai vonatkozás, a hazáért rajongó lélek imaszerű vallomása.) – A hazáról. Pesti Divatlap. 1846. évf. («Lement a nap, de csillagok Nem jöttenek, sötét az ég»: borongó megemlékezés a régi magyar dicsőségről. A költő hazafias aggodalommal virraszt az éjszakában, csodálattal gondol vissza a nemzet nagy őseire: «Ó nagy volt hajdan a magyar, Nagy volt hatalma, birtoka, Magyar tenger vizében húnyt el Éjszak, kelet, dél hullócsillaga.» Szemébe könny tolul: visszatér-e még a magyar dicsőség vagy örökre letűnt már? A költemény történetszemlélete még egészen régivágású, de a költő kifejező művészete újszerű. Hazafias költeményeiben csakhamar megjelenik egyrészt a mult szigorú bírálata, másrészt a jövőben bizakodó tettvágy. A költő cselekedni akar, hazafias lírája a tettek hirdetése lesz, nemzeti buzgósága belekapcsolódik a reformkor haladó áramlatába.) – Isten csodája. Összes költeményei. Pest, 1847. (Visszapillant a nemzet történetére s csüggedten jajdul fel «Isten csodája, hogy még áll hazánk.» Mintha valami rossz szellemtől származtunk volna, annyi a megdöbbentő esemény országunk multjában: önmagunk gyilkolása, marakodás szennyes koncokért, vesztett csaták, török dúlások.) – A magyar nemzet. Összes költeményei. Pest, 1847. («Járjatok be minden földet, Melyet Isten megteremtett S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára.» S mégis mit kell látnunk? Ebben a szemet-lelket andalító, dúsgazdag országban éhes rongyos nép tengődik, a szellemi tehetségek porban-sárban érnek véget. Ha megsemmisülne a magyar, a világtörténelem mit jegyezne fel róla? Azt, hogy: «Élt egy nép a Tisza táján, Századokig lomhán, gyáván.» Ó hazám, mikor ébredsz önérzetre?) – Erdélyben. Összes költeményei. Pest, 1847. («Barangol és zúg, zúg az őszi szél»: a hazafiúi fájdalom jajkiáltása Magyarország és Erdély különállása miatt. «Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk?» Egy a nemzet s két országa van; ezért tiportak bennünket annyi emberöltőn át, ezért nem tud rólunk a világ. Áldás az egyesülés híveire, átok a vonakodókra!) – Magyar vagyok. Hazánk. 1847. évf. («Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy területén»: a nemzeti büszkeség és hazafiúi fájdalom vallomásai. Hajdanában az egész világ rettegett tőlünk, most elhalt dicsőségünk halvány kísértetei vagyunk; máshol már ragyog a nap, nálunk nem is hajnallik még; szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok. «De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!») – A magyar ifjakhoz. Életképek. 1847. évf. («Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?» Jaj az olyan kertnek, ahol hozzátok hasonló virágok teremnek, magyar ifjak. Nem érdemlitek az életet, mert nem ismeritek a hazaszeretet fenkölt érzelmét; ne adja a balsors, hogy valaha is reátok szoruljon a szegény haza. «Szent hazaszeretet, mibe mártsam tollam? Hogy dicső képedet híven lerajzoljam.») – Széphalmon. Életképek. 1847. évf. (Szatira és feljajdulás: a nemzet Kazinczy Ferencnek még sírjával sem törődik; ez a hála halhatatlan munkásságáért. «Hálás haza, A szent halott nevében Vedd forró köszönetemet! Ha gyermekem lesz, ki arra készül, Hogy néked éljen: Ide fogom majd őt vezetni E sírhalomhoz, buzdításul.») – Rákóczi. Életképek. 1848. évf. («Hazánk szentje, szabadság vezére, Sötét éjben fényes csillagunk, Ó Rákóczi, kinek emlékére Lángolunk és sírva fakadunk!» Siratja a száműzöttet, az ő szellemi vezérségét kéri a magyar szabadságharchoz.) – Nemzeti dal. A szabad sajtó első terméke 1848 március 15-ikén. («Talpra magyar, hí a haza!» Megérkezett végre a pillanat, lerázhatjuk a szolgaság igáját, kivívhatjuk szabadságunkat. «Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete.» A költemény refrénje szent fogadalom a szabadság ügye mellett: «A magyarok Istenére esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!» Március 15-ikének ez a híres riadója népszerűségben emberöltőkig versenyzett a Himnusszal és a Szózattal.) – Csatadal. Közlöny. 1848. évf. («Trombita harsog, dob pereg»: lelkesítő harci ének. Szövegéből gyujtó erővel hangzik ki a refrén: «Előre!» A költő ezt a versét 1848 decemberében beküldte a képviselőháznak, hivatkozott a Marseillaise hajdani nagy jelentőségére: «Ha elég buzdítónak találják önök a következő költeményt, nyomassák ki annyi példányban, amennyit szükségesnek fognak látni s küldjék szét országszerte a magyar táborba.» A képviselőház jóindulatúan tárgyalta az ajánlatot, a dal szövege megjelent a kormány hivatalos lapjában, de külön kiadása és országos terjesztése elmaradt.) – Csatában. 1849-ből. («A földön is harag, Az égen is harag»: a harcok dühének és mámorának festése. Bem József tábornok márciusi ütközeteiben ott volt a költő is, ekkor írta csatadalát.) – Vajdahunyadon. Közlöny. 1849. évf. («Fogadjatok be, ti dicső falak, Fogadj magadba, híres ősi vár!» A költemény első része Hunyadi János emlékének megújítása, második része Bem József dicsőítése. Az új Hunyadi: Bem.) – A székelyek. Közlöny. 1849. évf. (A székely katonák halálmegvető bátorságának magasztalása. Refrén: «Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.») – A honvéd. Röplap. Pest, 1849. («Isten után legszebb és a legszentebb név A honvéd-nevezet»: harci dal a magyar katona önfeláldozó hazaszeretetéről. Az ellenség megfenyegetése mellett a honvéd ajkán felhangzik a király gyűlölete is: «Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép Győző seregéből, Én is segítettem koronát leütni A király fejéről!» Szemere Bertalan miniszterelnök 25.000 példányt rendelt a költeményből s kioszttatta a röplapokat a honvédtáborokban. Ez 1849 júniusában történt. A költő ekkor nagyon szerencsétlen anyagi viszonyok között élt, mert katonai rangjáról való lemondása után még tiszti fizetését sem kapta meg, adósságok között vergődött, családja megélhetéséről sem tudott gondoskodni. Csengery Antal és Kemény Zsigmond közbenjárására ekkor nyerte a megbízást a miniszterelnöktől egy lelkesítő költemény írására. Segíteni akartak kétségbeejtő helyzetén. Költeményét maga nyomatta ki, felét átvette a kormány, felét Emich Gusztáv bizományába adta. Egy példány árát 3 váltókrajcárban szabták meg. Néhány hét mulva Pestről már Szeged felé kellett menekülnie a kormánynak is, a költőnek is: közeledett az orosz.)
Politikai költemények. – Egy gondolat bánt engemet. Hazánk. 1847. évf. (A költő az emberiség szabadságáért a harcmezőn akar meghalni. Forradalmi szilajság tör elő rapszódiájából, versmértéke az érzelmek és gondolatok tartalma szerint változik. A cenzor eleinte nem akarta megengedni a «piros-zászlós» szózat kinyomtatását, de később belenyugodott közlésébe. «Nincs költeménye Petőfinek, mondja Horváth János, melyben magasabbra csigázott indulat lobogna fel, nincs költeménye, melyben indulatos személyessége tisztábban kimutatná erkölcsi forrását, melyben közvetlen lírai érdekeltség s jellembeli önzetlenség forróbb egységben mutatkoznék.») – Véres napokról álmodom. Összes költeményei. Pest, 1847. (Csak szólna már a harcok trombitája, csak itt volnának a világot romba döntő véres napok, csak új világ támadna a régi helyén!) – Nagykárolyban. Összes költeményei. Pest, 1847. («Hát e falak közt hangozának Nagy szavaid, ó Kölcsey?» Elkeseredett támadás a szatmármegyei konzervatív nemesség ellen. Milyen szolgaság, hízelgés, csúszás-mászás a főispáni helytartó beiktatási ünnepélyén! «Ha már kutyákká aljasodtok: Miért nem jártok négykézláb?» Zsarnokot, bilincset, kancsukát ennek a helóta-népnek!) – A XIX. század költői. Hazánk. 1847. évf. (A költők lángoszlopként vezessék a népet a boldogság földje felé; átok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját! Kétségbeesve tengenek a milliók, nem lehet itt megnyugvás, míg bőséget és jogot nem adtunk mindenkinek.) – Palota és kunyhó. Ellenár. Politikai zsebkönyv. 1847. (Megátkozza a palotát, megáldja a szalmakunyhókat. A palota gőgös lakói orzott kincsek között ragyognak, de napjaik már meg vannak számlálva; a szalmakunyhó népe nyomorban él, bár itt születnek a nagy emberek, Isten ide küldi a megváltókat: «Ó szent a szalmakunyhók küszöbe!») – A nép nevében. 1847-ből. (A költeményt ebben az évben szavalta el a költő az Ellenzéki Kör egyik márciusi estélyén. «Még kér a nép, most adjatok neki!» Jogot a népnek, ne csak eledelt! Gőgösen mondjátok, ti kiváltságosok, hogy tiétek a haza, tiétek a jog; de mit csináltok majd, ha ellenség támad a hazára? Igaz, elfeledtem a nemesség győri vitézkedését: «Mikor emeltek már emlékszobort A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?» Jogot a népnek, adjatok jogot! Szörnyű a nép, ha fölkél és rabol. Nem hallottátok Dózsa György hírét? «Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg.» Vigyázzatok!) – Okatootái a. 1847-ből. (A magyar viszonyok gúnyolása: boldog ez az ország, nem lopózhatik be hozzá a civilizáció. «Szerény állat itt a lélek, Nem kér szénát, abrakot; Mint szamár a gazt: zabálja A kalendáriumot. Aminek következtében Nem nagy számmal lelhetők A költők, művészek és más Kapa-kaszakerülők.» Szép az is ebben az országban, hogy a paraszt bagaria és a nemesi kutyabőr nem vegyül egymással. «Kutyabőr! Ez itt a fő-fő, Becsben párja nincs neki És ezért sok úri ember Saját testén viseli.» Azzal vagdalkozik itt némely elégedetlen ember, hogy nincsenek az országban nyilvános épületek: «Mit? Nyilvános épület nincs? Hát az akasztófa mi? S ezt bizony majd minden falu Határában láthatni.» Ó, e nemzet büszke nemzet! «Virágozzál, dicső ország, Nagyratermett náció S még soká ne háborgasson A civilizáció!») – A szájhősök. Országgyűlési Emlék. Szerk. Vahot Imre. Budapest, 1848. («Meddig tart ez őrült hangzavar még? Meddig bőgtök még a hon nevében? Kinek a hon mindig ajkain van, Nincsen annak, soha sincs szívében!» Le az időt elharácsoló, kofanyelvű politikusokkal! Tenni kell, tenni! Hozzatok áldozatokat a hazáért, elég soká táplált benneteket. Áldozat és tett: ez a két tükör mutatja a valódi honfit; de ti áldozatra önzők, tettre gyávák vagytok. S ó mi vakság: az elámult sokaság még a népszerűség pajzsára emelte ezeket az ordítókat. «Én ugyan nem állok a sereghez, Mely kíséri őket ujjongatva.») – A magyar politikusokhoz. Országgyűlési Emlék. Szerk. Vahot Imre. Budapest, 1848. (Lenézik a szegény költőket az országgyűlés és a vármegyei gyűlések kevély urai: pusztulj az útból, jó fiú, te kopottan ballagó gyalogos, mert hintónk eltipor. Azt gondolják ezek a kevély urak, hogy ők fontosabbak az emberiség mérlegén, mint a haszontalan verselők. «Ti, kik úgy főlfuvalkodátok, Tudjátok-e, mik vagytok ti? Az apró napi események Mulandó pásztortüzei.» Lángotok másnapra ellobban, hamvatokat is régen elvitték már a szellők, mikor a költők kicsiny csillagai még mindig ragyognak. Tanuljátok meg, mi a költő, és bánjatok vele szépen. Nem ti mentettétek meg egyetlen kincsünket, nyelvünket, az enyészettől, hanem a rongyos, éhes, lenézett emberek: a költők.) – A királyokhoz. Pest, 1848. (Március vége felé külön röplapon jelent meg, két pengőkrajcárért árulták, gyorsan elterjedt az egész országban. A nemesség és papság felháborodva olvasta a költeményt, egyszerre vége volt a költő márciusi dicsőségének. A hangulat ekkor annyira megenyhült V. Ferdinánd király és a nemzet között, hogy a köztársasági vers közrebocsátásában valóságos merényletet láttak az ország békéje ellen. Kassán egy névtelen hazafi verses röplapot adott ki a költő kisebbítésére, Debrecenből Mező Dániel hajdúböszörményi ügyvéd indította útnak verses Honfi-szózatát. Legjobban a Petőfi-vers refrénje bántotta a királyság híveit: «Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé szeretett király!») – Készülj hazám. 1848-ból. (Ezt a versét április elején a Magyar Nemzeti Múzeum előtt tartott népgyűlésen szavalta el a költő. A bécsi német, úgymond, Istentől elrugaszkodott, az ördögnek adta lelkét: szabadságot akarnak, kegyelmes császárukat elkergetik. Ez lesz a magyarra a szerencse napja, a felséges család közénk jön, mi letérdelünk előttük, saruikról lecsókoljuk a port, a hála és őröm könnyeit hullatjuk: «És egy kiáltás lesz a nemzet, Egy olyan óriás kiáltás, Melytől a csillagok potyognak: Vitam et sanguinem pro rege nostro! Mint hajdanában Bőgtek dicső apáink. S ha lesz közöttünk olyan vakmerő, Kinek eszébe jut, Hogy három század óta úr Hazánkon a Habsburg-család S azóta a hazának Nem volt egy gondolatja, Nem volt egy érzeménye, Mely édesebb a kárhozatnál, Az ilyen vakmerőt, Az ilyen szemtelent, Az ilyen háládatlant Honárulónak deklaráljuk És nyársra húzzuk. Készülj, hazám, ez ünnepélyre, Készülj és örvendj, ó boldog haza!») – Ausztria. Életképek. 1848. évf. («Miként elpusztult Jeruzsálem, El fogsz pusztulni Ausztria, S mint Jeruzsálemnek lakói, Földönfutók lesznek császárjaid, Földönfutók és üldözöttek.» Megátkozza az uralkodócsaládot, rémes képet fest a dinasztia jövőjéről, bíboros haramiáknak és koronázott tolvajoknak nevezi a Habsburg királyokat.) – A királyok ellen. Március Tizenötödike. 1848. évf. (Nagy korú lett a világ, nem kell többé király és korona, itt a leszámolás ideje: «Egy rengeteg lesz a föld kereksége S e rengetegben vadak a királyok, Kergetjük őket és fegyvereinket Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok.») – Itt a nyilam, mibe lőjjem? Munkások Ujsága. 1848. évf. (Refrénje: «Éljen, éljen a köztársaság!» Csúfondáros hangú izgató vers.) – Akasszátok föl a királyokat! 1848-ból. (Gyűlöljétek a királyt: «Ó hogyha szétönthetném köztetek Azt a szilaj veszett gyűlöletet, Mitől keblem, mint a tenger, dagad! Akasszátok föl a királyokat!» Bús harcmező a hon, égnek a városok, halál és rablás mindenütt, százezrek jajától zúg a levegő: mindez a király miatt. Törjétek össze a koronát! «Mindenkinek barátság, kegyelem, Csak a királyoknak nem, sohasem! Lantom s kardom kezembül eldobom, A hóhérságot majd én folytatom, Ha kívülem rá ember nem akad. Akasszátok föl a királyokat!») – A gyáva faj, a törpe lelkek. Életképek. 1848. évf. (A gyáva lelkek elsápadnak, ha a költő lantja egy-egy merészebb hangot ad, de mi lesz akkor, ha a közeledő vész megérkezik: «S én vérbe mártott lantomat majd Véres kezekkel pengetem.») – Forradalom. Életképek. 1848. évf. («Haloványul a gyáva szavamra; dalom Viharodnak előjele, forradalom!») – Élet vagy halál. Életképek. 1848. évf. (Szilaj hazafisággal védi a mindenkitől elhagyott magyar népet: «Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén.» Szegény nép, árva nemzetem: Isten, ördög, minden ellened van; még azok is dühös kezekkel tépdesik életed fájának zöld ágait, akik e fa árnyékában pihentek évszázadok óta; rád ront a rác, horvát, német, tót, oláh; ez a hálájuk jóságunkért. A hűtelen király uszította őket ránk, de nagyon csalódnak, ha azt hiszik, hogy a magyar már halott. Nem, Istenemre nem! «Föl, nemzetem, föl, jussanak eszedbe Világhódító híres őseid: Egy ezredév néz ránk ítélő szemmel Attilától egész Rákócziig.») – Miért zárjátok el az utamat? 1848-ból. (A kielégülést nem találó politikai becsvágy megvallása. Veszélyben a hon, vágyai előre ragadják, tenni akar a hazáért. Közönséges napokban más is megáll a maga helyén, de most olyan ember kell, aki nem tántorog. Én belenézek a nyári napba s nem fáj szemem, én lenézek az örvény fenekére s nem szédülök. «Miért zárjátok el az utamat? Bocsássatok! Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok.») – Hallod-e szív, szívem! Életképek, 1848. évf. (A költő feljajdulása: őt merik gyávának nevezni! Kortársai különösnek találták, hogy forradalmat szít és vérre áhítozik, de azért távol marad a harctértől. Egy névtelen író, valószínűleg Vahot Imre, a Nemzetőr című lap szeptemberi 10-iki számában így gúnyolta: «Sándor öcsém, te minden versedben szabadságunk elnyomói, ellenségünk vérét szomjazod; te keservesen panaszkodál, hogy nem akkor születtél, midőn alkalma volt a magyarnak dicskoszorút szerezni a harcmezőn. Ime, most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának, te katona voltál, gyermeked nincs, s roppant kardod, mellyel a márciusi napokban annyira csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik.» A tőrdöfés talált, a költő érezte helyzete fonákságát, nem térhetett ki a közvélemény nyomása alól, beadta folyamodását a katonasághoz, október 15-ikén kinevezték honvédszázadosnak.) – Tiszteljétek a közkatonákat! Életképek. 1848. évf. (A közkatona nem tudja, mi a dicsőség, az elvet csak hírből ismeri, a haza mostohaként bánik vele és koldusbotot juttat számára: mégis nekimegy az ellenség kardjának. Nem neki kellene tisztelegnie a tisztek előtt, hanem a tisztnek kellene köszöntenie a közlegényt. «Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, minta hadvezérek.») – Föl a szent háborúra! 1849-ből. (Az orosz betörés hírére a magyar kormány önvédelemre hívta fel a nemzetet, a költő is megzendítette lantját honfitársai buzdítására. Szent a csata, mert nem a királyért harcolunk, hanem szabadságunkért: «Átkos király, érezted hát vesztedet, Az ördögnek, hogy megmentsen, eladtad a lelkedet.» Magyarok Istene, légy a te népeddel!)
Kortársaihoz írt költemények. – Kerényi Frigyeshez. Pesti Divatlap. 1844. évf. (Közvetlenhangú verses levél. Különféle napi dolgokról tudósítja eperjesi barátját; kedélyesen említi vidám soraiban, hogy verse bőven van, de pénze nincs. «A pénz, a pénz! Ez ám a bökkenő. Ez életünkben a szekérkenő.») – Tompa Mihályhoz. Életképek. 1844. évf. (Személyesen még nem ismeri költőtársát, de azért költeményében a bizalmas barát vidám hangján évődik vele: «Ejh, be derék gyerek vagy te, Miska! Mért nem ölelhetlek össze-vissza? Látszik deák vagy és kálomista, Aki a vizet nagy kínnal issza.» Találkozzanak csak egyszer: Csokonai örömkönnyeket sír majd az égben.) – Jókai Mórhoz. Pesti Divatlap, 1845. évf. («Miért szeretsz te engemet, Kit annyian gyűlölnek? S én, aki annyit gyűlölök, Téged miért szeretlek?» Életem eljövendő kietlen éjjelének te leszel a hamvadhatatlan csillaga; nem bízom én már senkiben, csak tebenned; ha az egész világ átkozni fog is, te akkor is magadhoz ölelsz.) – Szemere Pálhoz. Pesti Divatlap. 1846. évf. (Megindult szívvel tolmácsolja háláját az idősebb írói nemzedék hírneves tagjának: az ősz férfiú korra nézve nagyatyja lehetne, mégis barátjává fogadta s elismeri tehetségét.) – Vajda Péter halálára. Pesti Divatlap. 1846. évf. (Az elhúnyt íróban a természet leghívebb gyermekét és a függetlenség hősét siratja. Emlékezést, emlékezést neki! «Ó e hazában olyan sok jeles Sírján ingatja vándor fuvalom A feledésnek tüskebokrait!») – Gróf Teleki Sándorhoz. 1846-ból. («Te elfáradsz, míg őseidnek Végigtekintesz névsorán; Én jóformán azt sem tudom, hogy Ki és mi volt a nagyapám.» Téged bársony pólyába takartak, én szalmazsákon születtem; téged négylovas hintó visz sétára, én gyalog járok. «Bősége van mindennek nálad, Amit kíván a száj, a szem; Nekem ma még csak van mit enni, Holnap talán már éhezem.» S mégis, légy büszke rá, jó gróf-druszám, hogy keblemen nyugodtál, mert nem mindegyik nagyúrnak jut a szerencse, hogy megöleljem s barátomnak nevezzem.) – Arany Jánoshoz. Életképek. 1847. évf. («Toldi írójához elküldöm lelkemet Meleg kézfogásra, fonó ölelésre!» A népies irány híve áradó örömmel üdvözli a népies szellem új támaszát: «Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, Folytasd te barátom teljes dicsőséggel!») – Arany Lacinak. Életképek. 1847. évf. (Gyermekmesét mond Arany János kisfiának mulattatására. A mese tárgya: az ürgeöntés. Tréfálkozva mesél, költeménye humoros játék.) – Levél Arany Jánoshoz. 1847-ből. (Hexameteres episztola. Az eleje évődés, a közepe játékos pajzánság, a vége a szabadság himnuszának zengése.) – Tompa Mihálynál. 1847-ből. (Váratlanul érkezik költőtársához, ez alig tud magához térni meglepetéséből, épen harangoznak, készül a templomba. Csak menjen tiszteletes uram, mondja a vidám vendég, végezze illendően a szent szolgálatot; én addig megvárom a kertben, mert az én templomom a szabad természet. Egyébként: «Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom.») – Kazinczy Gáborhoz. 1847-ből. (Milliók nevében mond köszönetet a nagynevű szónoknak, mert bátran harcol a bilincsre vert népért. Kicsiny a mi seregünk, de elszánt férfiakból áll; erősek vagyunk, mert az igazság a fegyverünk. Föl, föl barátom, hangoztasd szavad: «Dörögd a gőgnek és a butaságnak A rá jövendő végítéletet.») – Vörösmartyhoz. Életképek. 1848. évf. (Politikai nézeteltérésből eredő indulatos támadás. Petőfi maga is érezte eljárása fonákságát, de nem tudott ellenállnia nyilvános fellépés ingerének. Vörösmarty, szerinte, leszállt az egekből, besározta magát; milyen nagynak láttuk és milyen kicsiny lett; hihető-e, hogy ő írta az ország szívéhez szóló Szózatot? A nemzet költőjének fényes neve csak rövidéletű futócsillag volt hazánk egén: «Omoljatok szemem könnyüi E lehullott szép csillagért! Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.» Mindezt azért, mert Vörösmarty az egyik hadügyi kérdésben nem úgy szavazott a képviselőház ülésén, ahogyan Petőfi óhajtotta volna. Az egykorúak felháborodva, olvasták a költeményt, Jókai Mór is nyilatkozatot tett közzé az Életképekben, hogy a támadó vers tudtán és akaratán kívül jelent meg folyóirata hasábjain: «Kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy ezen vers kiadatását rosszalom. Rosszalom, mert nem ismerem el, hogy Vörösmarty valaha oly tettet követett volna el, melyért a haza előtt meggyaláztassék; mert nem ismerem el, hogy költőnek joga legyen költőtársa felett ítéletet hozni; mert bár én is szeretem a magam elveit, de azért a más elveit is tiszteletben tartom, kivált midőn meg vagyok arról győződve, hogy az a más is becsületes ember és jó hazafi; mert bárha Petőfi elfeledkezhetik is azon háláról, amivel ő Vörösmartynak tartozik, én nem feledkeztem el arról, amivel én tartozom neki.» Ez a szerkesztői nyilatkozat véget vetett Petőfi és Jókai barátságának. Vörösmarty elég nagylelkű volt ahhoz, hogy a saját helyreigazításának közreadása után ne hozza többet szóba a szomorú eltévelyedést, de az egykorúak nem bocsátották meg a támadást. Az utókor ítéletét klasszikusan fogalmazta meg Horváth János: «A költemény erkölcsi jogosultsága hiányos. Mindennemű elfogultság gyöngíti a költészet hatóerejét, mert csak hasonló elfogultságban leledzők élvezhetik zavartalanul. Petőfi előre érezte a közvélemény rosszalását: egy jegyzet kíséretében adta ki a költeményt, hogy eljárása erkölcsi feddhetetlenségét indokolja. Vörösmarty nemcsak jótevője volt, hanem hazafinak, jellemnek, költői lángelmének, irodalomtörténeti útjelzőnek is volt akkora nagyság, mint ő; azon kevesek egyike volt, kiket a nemzet még életükben halhatatlanít: pártpolitikai elfogultság ily férfiúval szemben fölöttébb zavaros forrás a költészet számára s gyarlónak árulja el a költőt oly területen, melyen gyarlónak lenni csak a kegyeletlenség kiváltsága.») – Nyakravaló. Március Tizenötödike. 1849. évf. (Mészáros Lázár hadügyminiszter rendreutasítása disztichonokban. Talpraesett epigramma, csak igazság nincs benne. Úgy tünteti fel a dolgot, mintha az ügybuzgó hadügyminiszter szemében többet érne a katona nyakravalója, mint vitézsége. Írásaiban mindig szenvedélyesen küzdött az emberi egyenlőségért, de a maga számára kivételes elbánást követelt. – Mikor a hadügyminiszter figyelmeztette, hogy tiszthez nem méltó laza öltözködésével aláássa a honvédség fegyelmét, sértett önérzetében lemondott rangjáról s éles epigrammával állt bosszút Mészáros Lázáron. «Honszeretet, bátorság s más, mind kófic»; fő a nyakravaló; lám, a hadügyminiszter hada is nyakravalóban futott meg a csatából!) – Egy goromba tábornokhoz. 1849-ből. («Tábornok úr, én nem tartom magam Nagy embernek, de akkorácska csak Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön, Levett kalappal szóljanak velem.» Igazságtalanul sértő támadás a szabadságharc egyik hőse, Klapka György tábornok ellen. A tábornok szolgálati ügyben rendreutasította, ezért ismét kilépett a hadseregből. Túltengő önérzettel verselte meg sérelmét, fenyegető levelet küldött Klapkának. Nem állították haditörvényszék elé, kerülni akarták a botrányt.)
Hangulatképek, vallomások, emlékek. – Hazámban. Athenaeum. 1842. évf. («Arany kalásszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb»: a költőre, szomorú évei után, ismét rámosolyog szülőföldjének vidám napja. Ez az első nyomtatásban megjelent verse, amely alá a Petőfi nevet írta. Ebben üti meg először lírájának jellemzően szép hangjait.) – Búcsú a színészettől. Pesti Divatlap. 1844. évf. (Tudtára adja a világnak, hogy új pályát kezdett: «Eddig Thalia papja voltam, Most szerkesztő-segéd leszek. Isten veled regényes élet! Kalandok Isten veletek!») – A természet vadvirága. Pesti Divatlap. 1844. évf. («Mit ugattok, mit haraptok Engemet hitvány ebek!» Felszólítja kritikusait, hagyják őt békén, mert majd elbánik velük. Nem az iskola szabályai szerint írja verseit, nem tanítói verték bele bottal a költészetet: «A korláttalan természet Vadvirága vagyok én.») – Mondom, ne ingerkedjetek velem. Versek. Buda, 1844. (Megfenyegeti bosszantóit, de játszi fordulattal mindjárt meg is nyugtatja a szilajságától megrettenő leányt. Önjellemzésében a fenyegető hang, a gyöngédség és az életszerűség naiv művészettel egyesül.) – Deákpályám. Versek. Buda, 1844. («Diligenter frequentáltam Iskoláim egykoron»: egykori tanárainak fölényes kigúnyolása. Félvállról veszi az iskolát, tetszeleg a rossz diák szerepében, magyar-latin keverék-nyelven humorizál olvasói mulattatására. A nyelvkomikum iránt erős az érzéke.) – Egy telem Debrecenben. Életképek. 1845. évf. («Hejh Debrecen, Ha rád emlékezem!» Visszatekint koplalásaira, fagyoskodásaira.) – A régi jó Gvadányi. Pesti Divatlap. 1845. évf. («Kegyelmednek már rég pihen a pennája»: a Falusi Nótárius jóízű magyarságának dícsérete talpraesett stílusutánzattal. Gvadányi József kedves írója volt a költőnek, az ő nevében dorgálja most a magyartalan beszédű újabb poétákat: «Ember azt se tudja, hol tanultak nyelvet? Beszédjek, nem tudni, magyar-e vagy német? Magyar constructio végkép elenyészett S nagy szomorúsággal lehet nézni eztet.») – Szabadság, szerelem! Összes költeményei. Pest, 1847. (Hat sor, a költő felkiáltása: szerelméért feláldozza életét, a szabadságért feláldozza szerelmét. Ez a Votum Petőfianum. A Petőfi-almanach 1909-ben 23 nyelven közölte a kis vers fordítását. A költő összes költeményeinek első kiadását díszítette híres verses jelszavával.) – Dalaim. Ellenőr. Politikai zsebkönyv. Szerk. Bajza József. 1847. (Szemlét tart lelki állapota hullámzásain, újraéli lírai élményeit, jellemzi saját költészetét.) – A munkácsi várban. 1847-ből. (Refrénje: «Bátran tudnék a vérpadra lépni, Ó de ez a börtön, ettől félek.» A börtön gyötrelmes hangulatának kifejezése.) – Nézek, nézek kifelé. 1847-ből. (Humoros katonai emlékek. Milyen kár volt otthagyni a gyöngyéletet: «Poéta lett belőlem, csak poéta. Ott talán már káplár volnék azóta!») – Az én Pegazusom. Hazánk. 1848. évf. («Nem angol ló az én Pegazusom»: költészetének büszke jellemzése. Magyarságát, romlatlan erejét, szilaj tüzét a pusztai csikó képében teszi szemlélhetővé.) – Homér és Oszián. Életképek. 1847. évf. (A görög rapszód és a skót bárd költői stílusának jellemzése. A kapcsolatok és ellentétek elhelyezése, a hangulatok játéka és a nyelv zenéje megkapóvá teszik a szerencsés órában fogamzott rapszódiát.) – A jó tanító. 1848-ból. (Nem valami hálás megemlékezés Koren István aszódi igazgató-tanárról. Mint karikatúra pompás, mint emlék megtévesztő. Sok jót köszönhetett egykori mesterének, eléggé megfeledkezett róla.)
Bölcselő költemények. – A világ és én. Pesti Divatlap. 1845. évf. («Megvetésem és utálatomnak Hitvány tárgya, ember a neved!» Az embernek nevezett nyomorult pára vagy zsarnok vagy szolga. Az önarcképszerű költemény az embergyűlölet megnyilvánulása; ez a hangulat vált később tudatos pesszimizmussá a Felhőkben.) – Szeretném itt hagyni. Felhők. Pest, 1846. (A költő fájdalmának mesteri kifejezése. Mikor Nietzsche elolvasta a Felhők német fordítását, ez a kis költemény annyira hatott rá, hogy dallamot szerzett szövegéhez. Mások is megzenésítették.) – Az őrült. Életképek. 1846. évf. («Mit háborgattok? Takarodjatok innen!» Meltzl Hugó szerint: «Az őrült shakespearei merészségű nagyszerű költemény, mely egyedül igazolhatja a líra Shakespeareje elnevezést.» Ferenczi Zoltán szerint e megkapó lírai monológban «bámulatosan egyesül az őrült szokott szökdelő észjárása azzal az összesűrített drámaisággal, melyben egy egész érzelmi világnézet nyeri meg a maga tökéletes kifejezését.» Horváth János szerint: «Az őrült észjárását, sunyi öntudatát, rögeszme körül szökdelését kétségtelenül szuggesztív erővel játsza a költemény. Mindamellett nem tudok egyetérteni magasztalóival. A Felhők költemény-világában elsőrendű hely illeti meg, mint legszerencsésebb genreszerű megoldást; de Petőfi más nagyértékű darabjaival nem tudom egyenrangúnak látni.») – Sors, nyiss nekem tért. Összes költeményei. Pest, 1847. (Átmenet a Felhők pesszimizmusából az emberiség boldogításának optimisztikus gondolatkörére. «Meghalni az emberiség javáért, Mily boldog, milyen szép halál!» A világgyűlölet reménytelensége emberbaráti célkitűzéssé változik át. A költő beleéli magát prófétai és megváltói szerepébe.) – Ha férfi vagy. Életképek. 1847. évf. (A férfias jellem kötelezettségeinek megéneklése: «Vesd meg, kik egy jó falatért Eladják magukat. Koldusbot és függetlenség! Ez legyen jelszavad.») – Világosságot! Hazánk. 1847. évf. («Sötét a bánya, De égnek benne mécsek»; töprengés az élet céltalanságán és az emberiség fejlődésének lehangoló hullámvonalain. Miért vagyunk? Nincs válasz e kérdésre, nincs felelet sok más dologra sem. «E költemény, mondja Horváth János, Petőfi irodalmi hagyatékában a legtisztelendőbb helyek egyike: az erkölcsiség legmagasabb feladataira vállalkozó, élet-áldozatra is kész ember pillanatnyi megdöbbenése azon a gondolaton, hátha legszentebb elhatározása, megmásíthatatlan életcélja csak hiszékeny öncsalás.») – Az ember. 1847-ből. (Az ember élete a bölcsőtől a sírig csak egy pillanat; mit végezhet rövid életében, ha még oly híres dolgokat csinált is? A dicsőség néhány század mulva eltűnik, elvész a nép is, melyhez tartozol, a föld is semmiségbe oszlik el: «Kevély ember, miben kevélykedel?»)
Bölcselő költészetéről Toldy Ferencnek nem volt jó véleménye. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868.) – Gyulai Pál is azt tartotta, hogy bölcselő kísérletei fejletlen világszemléletre mutatnak. (Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Új Magyar Múzeum. 1854. évf.) – Meltzl Hugó szerint: «Tudvalevő dolog, hogy a filozófiai líra fogalmával mennyi visszaélést követtek el, különösen a német irodalomban, Kant és Schiller óta. Shakespeare vagy Goethe nem voltak valamely bölcselmi iskola hívei, de azért sem a Hamlet-tól, sem a Faust-tól nem fogja senki elvitatni, hogy ezekben páratlan ritkasággal vannak tárgyalva mély filozófiai problémák. Hasonlót tapasztalunk minden nagy költőnél. Petőfi valódi metafizikai lángész, anélkül, hogy valaha csak távolról lett volna esze ágában ezen a téren absztrakt tanulmányozással foglalkozni; öntudatlan filozófus, kinek nem egy költeménye a Kant-Schopenhauer-féle iskolai terminusok nyelvére fordítható.» (A Magyar Polgár 1876. évfolyamában megjelent cikk újból: Petőfi-tanulmányok. Budapest, 1909.) – Hogy Petőfinek veleszületett érzéke volt a filozófiai világfelfogás alapkérdései iránt, ezt Palágyi Menyhért is kiemelte. (Petőfi. Budapest, 1909.) – Petőfi filozófiáját, fejtegeti Földessy Gyula, zavarosnak mondják, holott tisztább gondolkodású embert nem találunk a prófétai jövőbelátással megáldott lírikusnál. Hogyan fogja fel az élet nagy problémáit, milyen viszony köti össze egyéniségét a végtelennel? «Nagyságának alapja: legmagasabb hatványú vallásossága. Vallásosságon értem azt, ami az embert a Végtelen irányában lendíti előre: az élettől való meghatottságot, az élet értelmében való hitet, az ezért való küzdelmet. Petőfi rendkívüli vallási erejének pátosza áthatja egész érzés- és gondolatvilágát, ott remeg minden magasságában és mélységében.» (Petőfi. Budapest, 1911.) – Horváth János szerint: «Petőfi nem tépelődő filozófus. Józanul értékeli az életet; bölcsessége a cselekvő emberé, ki az életet csak a cselekvésért becsüli. S minthogy a bölcselkedés csak tétlen habozás az élet nagy kérdései felett magát a bölcselkedést sem becsüli sokra, egészséges humorral engedi át másoknak. Úgynevezett filozófiai kérdésekkel ő nem foglalkozott. A Felhők korszakában súlyos erkölcsi válságon vezetett át fejlődése, de akkor is inkább a kedély és lélek reakcióival felelgetett benyomásaira, mintsem elmélyedő, fürkésző gondolkozással.» (Petőfi Sándor. Budapest, 1922.)
Szocialista volt-e Petőfi Sándor? A szociáldemokraták joggal tartják a magyar szocialista költészet atyjának, bár igen lényeges pontokon merőben szemben áll a marxista eszmekörrel. Politikai szabadságharcos volt, nem társadalmi forradalmár; szabad egyénisége nem illett bele sem a szocializmus szakszervezeti kényszerébe, sem a kommunizmus zsarnoki terrorába. Népimádása, királyellenessége, papgyűlölete, filoszemitizmusa, forradalmisága jellemző szocialista vonások; a régi magyar hősök tisztelete, türelmetlen sovinizmusa, heves harci vágya és polgári erkölcsei a nemzeti hagyományok őrére vallanak. Magyar nacionalizmusa ellentétben állt a külföldi internacionalizmussal, kivéve a népjogok és világszabadság nemzetközi gondolatát. – «Az kétségtelen, állapítja meg Ferenczi Zoltán, hogy több költeményben fejez ki, oly elveket is, melyek szociális átalakulásra és javításra vonatkoznak. A félreértés éppen ezekből ered; mert az igaz, hogy minden szabadsági törekvés okvetetlen szociális átalakulást is hoz magával s az állami berendezés alapelveit megváltoztathatja, de ez még nem szocializmus, hanem természetes fejlődés. Ő népuralmi respublikára törekedett s minthogy ez másként el nem érhetd, tehát törekedett rá forradalom által, melynek alapelve a tiszta erkölcs. A munkáskérdés, melyből a szocializmus elvei fejlődtek, nálunk az ő idejében nem is létezett. Ha némi szociális tanokat a kor szelleménél fogva ismert is, az Engels és Marx tanait semmi esetre sem. Különben is az ő erős magyarsága és nemzeti érzése mind ezeknek, mind az internacionalizmusnak homlokegyenest ellentéte. Továbbá ő az ifjú Németország irodalmi elvét, a polgári erkölcs elleni harcot, sem fogadta el, ha ugyan tudott róla.» (Petőfi. Budapest, 1923.) – A költőnek, fejtegeti Kristóf György, tudatosan semmi köze sincs a szocializmushoz. A magyar nemzet politikai szabadságát hirdette, a gazdasági célokért folyó osztályharcról mitsem szól. Világképének vannak ugyan a szocializmussal azonos pontjai, de a nemzeti gondolat bajnoka, a magyar faj rajongó fia nem tehette magáévá a nemzetközi társadalmi rendszert. «Véleményem szerint igazságtalanság, durva visszaélés valakit lefoglalni egy párt számára csak azért, mert itt-ott közös formai és tartalmi mozzanatok mutatkoznak.» Ilyen eljárással a demokrácia minden harcosa, a népszabadság minden költője a nemzetközi szocializmus előhírnökének volna minősíthető. (Petőfi és Madách. Kolozsvár, 1923.) – A nacionalizmus nagy költője, mondja Berzeviczy Albert, nem vállalhat eszmei közösséget azzal a szocializmussal, amely teljesen közönyös a nemzeti célok iránt s a nemzetközi szolidaritás alapján akarja megalapítani a maga társadalmi rendjét s nem annyira politikai szabadságra és jogegyenlőségre, mint inkább a szervezett munkásosztály egyoldalú uralmára gondol. Semmi nyoma sincs annak, hogy Petőfi az 1847. évi Marx-Engels-féle első szocialista-kommunista kiáltványról – Világ proletárjai egyesüljetek! – tudomást szerzett volna; ellenkezőleg, minden jel arra mutat, hogy az ő társadalmi felfogása elméleti téren Saint-Justeön át legföljebb Rousseaura vezethető vissza. «Petőfit lángoló, semmi föltételt nem ismerő hazaszeretete és nemzethűsége megóvja attól, hogy szabadságszeretete valaha összetéveszthető legyen azokéval, akik a magukét nemzetközi közösségek szolgálatába bocsátják. Ő nemzete egyéniségét soha fel nem adta, sohasem mondta, hogy országhatárokat nem ismer vagy hogy hozzá az ellenséges proletár közelebb áll, mint a más osztálybeli honfitárs.» (Petőfi politikai költészete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 55. köt. Budapest, 1923.) – Ezzel szemben a szocialista álláspont a következő: «A szó szocialista értelmében demokrata volt. Sokáig kéziratban terjesztett és olvasott Apostola a világirodalom forradalmi költészetének egyik leghatásosabb terméke, amelyben már benne ég a csalatkozott szociális forradalmár elkeseredése. A hazáról azt vallotta, amit a világ összes szociáldemokratái vallanak, hogy a hazának azonosnak kell lennie a szabadságjogok teljességével, mert különben a haza csak a kiváltságosok hazája, de nem a népé. A magyar munkásmozgalom át van hatva Petőfi szellemétől. Az ő forradalmi versei teremtették meg sok-sok gyűlés és összejövetel lelkes hangulatának fokozását, tüzeltek harcra és adtak bátorítást. A magyar munkásság, a magyar dolgozó nép a magáénak vallja és minden év március 15-én elzarándokol szobrához, hogy mint eszményeinek letéteményese lerója kegyeletét.» (Társadalmi lexikon. Szerk. Madzsar József. Budapest, 1928.)
Kiadások. – Versek. Írta Petőfi Sándor, 1842–1844. Budán a magyar kir. egyetem betűivel. 1844. (November 10-én jelent meg, két héttel a Helység Kalapácsa után. A Nemzeti Kör a 192 oldalas kötet 1000 példányáért 270 pengőforintot fizetett a budai egyetemi nyomdának. Egy példány ára egy pengőforint volt, 270 példány eladása a kiadás összes költségeit fedezte, a megmaradt 730 példány tiszteletdíja a költőé volt, de nem teljesen, mert a 730 pengőből le kellett vonni a huszonöt százalékos könyvárusi hasznot.) – Cipruslombok Etelke sírjáról. Írta Petőfi Sándor. Pest, 1845. (Előfizetés útján jelent meg Beimel József nyomdájában március közepén. Egy példány ára 30 pengőkrajcár volt. Ötven példány árát az éhinséggel küzdő árvamegyei és szepesmegyei lakosság számára ajándékozta a költő.) – Szerelem gyöngyei. Írta Petőfi Sándor. Pest, 1845. (Emich Gusztáv kiadásában jelent meg október második felében. Példányát harminc pengőkrajcárért árusították.) – Versek. Írta Petőfi Sándor. 1844–1845. Pest, 1845. (A kötet november első felében került ki Beimel József könyvsajtója alól. Terjedelme akkora volt, mint a költő első versgyüjteményéé. Ára 1 forint 12 krajcár pengőpénzben.) – Felhők. Írta Petőfi Sándor. Pest, 1846. (A költő a maga költségén nyomatta ki s Emich Gusztávnak adta bizományba. Egy példány ára 30 pengőkrajcár volt.) – Petőfi összes költeményei egy kötetben. Pest, 1847. (Emich Gusztáv kiadásában március 15-ikén jelent meg. 3000 példányban nyomtatták Beimel József könyvsajtóján. Egy példány ára 4 pengőforint volt. A kötetet Vörösmarty Mihálynak ajánlotta a költő: tisztelete és szeretete jeléül. Addig megjelent költeményein kívül számos kéziratos versét is fölvette gyüjteményébe. A Helység Kalapácsa hiányzott a kötetből, ezt a munkáját a komikus eposz kiadója, Geibel Károly könyvárus, nem engedte át kiadásra a költőnek és Emich Gusztávnak. A több mint félezer oldalas díszes kötet, a kézirat nyomdába adása után hat hét alatt teljesen elkészült, naponkint egy ívet szedtek ki belőle, a költő kétszer is ott volt a nyomdában minden nap, hogy a sajtóhibákat kijavítsa. Az első nagy Petőfi-kötet országos hatást keltett. «A hazának, írja Ferenczi Zoltán, nem volt olyan vidéke, hova példányok nem kerültek és lelkesedést nem ébresztettek volna. Maga a költő sikerével teljesen meg volt elégedve s ettől az időtől állandó jelzője: a legnépszerűbb költő.») – A további kiadásokról: a Petőfi-irodalmat tárgyaló fejezetben. Különösen kiemelkednek a következők: Petőfi Sándor költeményei. Hazai művészek rajzaival díszített első teljes kiadás. Budapest, 1874. – Petőfi Sándor válogatott költeményei. Magyarázta Badics Ferenc. Két kötet. Budapest, 1888. – Petőfi Sándor összes művei. Végleges teljes kiadás. Jegyzetekkel kísérte Havas Adolf. Hat kötet. Budapest, 1892–1896. – Petőfi összes költeményei. Jegyzetekkel kiadja Voinovich Géza. Két kötet. Budapest, 1921.
Irodalom. – Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Új Magyar Múzeum. 1854. évf. Salamon Ferenc: Petőfi Sándor újabb költeményei. Budapesti Szemle, 1858. évf. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – Meltzl Hugó: Petőfi pamfletistái és panegiristái. Kolozsvár, 1874. – U. az: Gyulai Pál, mint a Petőfi-irodalom megalapítója. Magyar Polgár. 1876. évf. – Dömötör János munkái. Budapest, 1878. – Jancsó Benedek: Petőfi forradalmi költeményei. Koszorú. 1881. évf. – Endrődi Sándor: A szerelem Petőfi lírájában. Koszorú. 1881. évf. – Bubenik Ferenc: Petőfi Sándor élete és költői működésének vázlata. Ford. Márai Lajos. Budapest, 1884. – Farnos Dezső: Esztétikai tanulságok Petőfi költészetében. Lugos, 1884. – Jancsó Benedek: Petőfi pesszimizmusa. Koszorú. 1885. évf. – Csernátoni Gyula: A refrain és alkalmazása a magyar költészetben. Erdélyi Múzeum. 1886. évf. – Erdélyi János: Pályák és pálmák. Budapest, 1886. – Farnos Dezső: Petőfiana. Kolozsvár, 1889. – Palágyi Menyhért: Petőfi. Budapest, 1889. – Salamon Ferenc: Irodalmi tanulmányok. Két kötet. Budapest, 1889. – Négyesy László: Petőfi Őrültjének versalakja. Irodalomtörténeti Közlemények. 1891. évf. – Gerecze Péter: Petőfi Őrültjének bölcselkedése. Pécs, 1892. – Négyesy László: A mértékes magyar verselés története. Budapest, 1892. – Havas Adolf: Petőfi Sándor összes művei. III. köt. Budapest, 1893. – Koltai Virgil: Petőfi. Sopron, 1893. – U. az: Petőfi és Arany. Budapest, 1893. – Szitnyai Elek: Petőfi Sándor költészetének fő eszméi. Budapest, 1893. – Bán József: Petőfi hazafias lírája. Debrecen, 1894. – Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. Három kötet. Budapest, 1896. – Imre Sándor: Irodalmi tanulmányok. II. köt. Budapest, 1897. – Petőfi-album. Szerk. Bartók Lajos, Endrődi Sándor és Szana Tamás. Budapest, 1898. (Ebben számos közlemény, többek közt Beöthy Zsolt: Lélektani jegyzetek Petőfihez; Ferenczi Zoltán: Petőfi első bírálói; Petőfi kiadások; Gyulai Pál: Petőfi és Arany.) – Steinherz Adolf: A francia forradalom eszméi Petőfi költészetében. Budapest, 1898. – Kende Ferenc és Gömöri Gyula: Petőfi világnézete. Budapest, év nélkül. – Gyulai Ágost: Arany és Petőfi barátsága. Budapesti I. ker. áll. gimnázium értesítője. 1899. – Csernátoni Gyula: Petőfiről. Kolozsvár, 1900. – Kacziány Géza: Petőfi. Budapest, 1900. – Lázár Béla: A tegnap, a ma és a holnap. Budapest, 1900. – Ponori Thewrewk Árpád: Petőfi. Budapest, 1900. – Loósz István: A képes beszéd és Petőfi költői képei. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1901. évf. – Ferenczi Zoltán: Petőfi és a nő. Budapest, 1902. – U. az: Petőfi költészete és a valóság. Budapesti Szemle. 1902. évf. – Papp Ferenc: Petőfi egyéniségének fejlődése. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1902. évf. – Rencz János: Petőfi költészetének méltatása. Erdélyi Múzeum. 1902. évf. – Szigetvári Iván: Petőfi költészete. Budapest, 1902. – Loósz István: Petőfi költői képei műveltségtörténeti szempontból. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1903. évf. – Papp Ferenc: Petőfi Szalkszentmártonban. Budapesti I. ker. áll. gimnázium értesítője. 1903. – Ferenczi Zoltán: Petőfi jelszava. Budapest, 1904. – Szidarovszky János: Hazafias líránk 1819–49. Budapest, 1904. – Zlinszky Aladár: Szemelvények a magyar nemzeti líra köréből. Budapest, 1904. – Barabás Ábel: Petőfi. Budapest, 1907. – Lehel István: Petőfi Sándor bölcselő költeményei. Budapest, 1907. – Rakodczay Pál: Petőfi költői egyénisége. Uránia. 1907. évf. – Riedl Frigyes: Petőfi Sándor. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Rubinyi Mózes: Adalékok Petőfi nyelvének biblikus elemeihez. Magyar Zsidó Szemle, 1907. évf. – Barabás Ábel: Felhők. Budapest, 1908. (Petőfi-Könyvtár.) – Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Budapest, 1908. (Petőfi-Könyvtár.) – Endrődi Béla: Petőfi és Arany levelezése. Budapest, 1909. (Petőfi-Könyvtár.) – Ferenczi Zoltán: Petőfi és a szocializmus. Budapest, 1908. – U. az: Petőfi és a szabadság eszméje. Budapest, 1909. (Petőfi-Könyvtár.) – U. az: Szabadság, szerelem. Budapest, 1909. (Petőfi-Könyvtár.) – Ferenczi József: Felolvasások az irodalom és szépművészetek köréből. Budapest, 1909. – Kristóf György: Petőfi ifjúkori költészete. Uránia. 1909. évf. – Meltzl Hugó: Petőfi-tanulmányok. Budapest, 1909. (Petőfi-Könyvtár.) – Oláh Gábor: Petőfi képzelete. Budapest, 1909. – Palágyi Menyhért: Petőfi. Budapest, 1909. (Petőfi-Könyvtár.) – Prohászka János: Petőfi költői nyelvének fősajátságai. Budapest, 1909. – Réti Hugó: Csokonai hatása Petőfire. Budapest, 1909. – Tolnai Vilmos: Petőfi és a nyelvújítás. Petőfi-almanach. Budapest, 1909. – Babits Mihály: Petőfi és Arany. Nyugat. 1910. évf. – Csernátoni Gyula: Petőfi-tanulmányok. Budapest, 1910. (Petőfi-Könyvtár.) – Hartmann János: Petőfi-tanulmányok. Budapest, 1910. – Pogány József: Arany kontra Petőfi. Renaissance. 1910. évf. – Szücsi József: Petőfi költői nyelve. Magyar Nyelvőr. 1910. évf. – Ady Endre: Vallomások és tanulmányok. Budapest, 1911. – Endrődi Sándor: Petőfi napjai a magyar irodalomban. Budapest, 1911. (Petőfi-Könyvtár.) – Földessy Gyula: Petőfi. Budapest, 1911. – Kristóf György: Petőfi és Madách. Budapest, 1911. – Pogány József: Petőfi és a szocializmus. Szocializmus. 1911. évf. – Riedl Frigyes: Korhatások Petőfi költészetében. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 45. köt. Budapest, 1911. – Székely József: Petőfi szerelme. Budapest, 1911. – Kovács Antal: Petőfi véleménye magyar írókról. Nagykanizsai kegyesrendi gimnázium értesítője. 1912. – Kristóf György: Petőfi és Madách internacionalizmusa. Magyar Társadalomtudományi Szemle. 1912. évf. – Schöpflin Aladár: Petőfi revíziója: Nyugat. 1912. évf. – Szász Zoltán: Petőfi revíziója. U. o. 1912. évf. – Horváth János: Petőfi fogadtatása az irodalomban. Budapesti Szemle. 1913. évf. – Marót Károly: Fejezetek a Petőfi-kérdéshez. Irodalomtörténet. 1913. évf. – Péterfi Jenő: Petőfi Sándorról. Budapest, 1913. (Olcsó Könyvtár.) – Sebestyén Gyula: Petőfi népdalgyűjtése. Ethnographia. 1914. évf. – Kovács Antal: Petőfi, a filozófus. Nagykanizsai kegyesrendi gimnázium értesítője. 1915. – Versényi György: Petőfi háborús költészete. Irodalomtörténet. 1915. évf. – Császár Elemér: Shakespeare és a magyar költészet. Budapest, 1917. – Ferenczi Zoltán: Petőfi és Arany barátsága. Budapesti Szemle. 1917. évf. – Horváth János: Petőfi és a «szerbus mattier». Irodalomtörténet. 1918. évf. – Kéky Lajos: Magyar költői versenyek. Budapesti Szemle. 1918. évf. – Beöthy Zsolt: Petőfi. Protestáns Szemle. 1920. évf. – Herczeg Ferenc: Petőfi. A Kisfaludy-Társaság Magyar Klasszikusok című kötetében. Budapest, 1920. – Radó Antal: A magyar rím. Budapest, 1921. – Bartók György: Petőfi lelke. Budapest, 1922. – Galamb Sándor: Petőfi költészetének egyik formai sajátsága és a modern líra. Irodalomtörténeti Közlemények. 1922. évf. – Horváth János: Petőfi Sándor. Budapest, 1922. – Kéky Lajos: Petőfi. Budapest, 1922. – Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Budapest, 1922. – Tolnai Vilmos: Petőfi és a nyelvtudomány. Magyar Nyelv. 1922. évf. – Zlinszky Aladár: Petőfi nyelvéről. U. o. 1922. évf. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Bebesi István: Nyelvművész-e Petőfi? Magyar Nyelvőr. 1923. évf. – Berzeviczy Albert: Petőfi politikai költészete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 55. köt. Budapest, 1923. – Emődy László: Petőfi-tanulmányok. Sátoraljaújhely, 1923. – Ferenczi Zoltán: Petőfi. Budapest, 1923. – U. az: Petőfi történetfelfogása. Budapesti Szemle. 1923. évf. – Földessy Gyula: Petőfi és a bor. Nyugat. 1923. évf. – Hevesi Andor: Petőfi. Budapesti Szemle. 1923. évf. – Horváth János: Petőfi meg a király. Napkelet, 1923. évf. – Kardos Albert: Petőfi. Magyar Nyelvőr. 1923. évf. – Kristóf György: Petőfi és Madách. Kolozsvár, 1923. – Kuncz Aladár: Petőfi zsenije. Nyugat. 1923. évf. – Márki Sándor: Petőfi a történelemről. Századok. 1923. évf. – Müller Lipót: Francia politikai eszmék a reformkor irodalmában. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1923. évf. – Négyesy László: Petőfi szelleme. Katolikus Szemle. 1923. évf. – Oláh Gábor: Petőfi Sándor. Debrecen, 1923. – Riedl Frigyes: Petőfi Sándor. Budapest, 1923. – Schöpflin Aladár: Petőfi-szempontok. Nyugat. 1923. évf. – Szekfü Gyula: Petőfi-centenárium. Napkelet. 1923. évf. – Vértes József: Petőfi és az egykorú kritika. Budapesti Szemle. 1923. évf. – Petőfi-könyv. Szerk. Császár Elemér és Ferenczi Zoltán. Budapest, 1923. – Petőfi-almanach. Szerk. Varga Béla. Budapest, 1923. – Baros Gyula: Petőfi elveszett műveiről. Magyar Élet. 1924. évf. – Bartók György: Petőfi művészete. Protestáns Szemle. 1924. évf. – Müller Lipót: Petőfi politikai költészete és Béranger. Budapest, 1924. – Berze Nagy János: Petőfi költészetének folklore-párhuzamai. Népélet. 1925. évf. – Schöpflin Aladár: Írók, könyvek, emlékek. Budapest, 1925. – Zulawski Andor: Petőfi-Ady. Budapest, 1925. – Hartmann János: Petőfi-tanulmányok. Budapest, 1926. – Keller Imre: Irodalmi mozaikok. Kassa, 1926. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Petőfiig. Budapest, 1927. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930. – Isoz Kálmán: Petőfi műveinek zenei bibliografiája. Muzsika. 1930. évf. – Terbe Lajos: Petőfi és a nép. Budapest, 1930. – Zipser Sándor: Petőfi Sándor Nemzeti Dala és a csehek. Irodalomtörténet. 1931. évf. – Dedinszky Gizella: Petőfi és Burns. Budapest, 1932. – Kristóf György: A kótyavetyére került Petőfi. Irodalomtörténet. 1932. évf.
