REVICZKY GYULA.
REVICZKY GYULA.
AZ 1870-es években fellépő lírikusok közül REVICZKY GYULA távolodott el legjobban a népies-nemzeti iránytól. Nem akart önállótlan utánzó lenni, kereste a modern lírai témákat; nemcsak nyelvében óvakodott a népiességtől, hanem verselésében is.
Finomlelkű, mélyen érző, nemesen gondolkodó lírikus volt, a sors üldözöttjeinek és a világ kitaszítottjainak bánattal és tépelődéssel vívódó poétája. Szomorúságának megható hangon adott kifejezést, élményeit lágyan zsongó dalokkal örökítette meg. Boldogtalan ifjúságának sötét árnyai végighúzódtak költészetén. Lealázottnak érezte magát; szünet nélkül gyötörte az a gondolat, hogy senkije sincs, aki szeresse. Idealista volt, magához szerette volna ölelni az egész világot; részvéttel fordult még a perditákhoz is, mert úgy látta, hogy a bukott nők között is vannak jó lelkek s az erkölcsi számkivetés bús leányai közül nem mindegyik vesztette el szívét az élet fertőjében.
Szerelmi lírája a bánatos visszaemlékezés költészete, a mult siratása, a szépség elhervadásán érzett keserűség dallamokba öntése. Nem a most éledő szerelem reménykedését énekelte meg, hanem az elmúlt epedések édesbús óráit támasztotta fel. Legégőbb szerelmi indulatai is többnyire csak emlékezetén keresztül szövődtek verses formába. Ábrándos szerelmes volt, édesen hevülő, mélabúsan vágyakodó.
«Zeneszót hoz a kósza szellő, Jól ismert hangok, hallgatom. Tudom, megint emlékeimmel Lesz dolgom és nem alhatom.» Bűbájos emlék száll átmerengő lelkén; egy elfelejtett bánatos hang sírva susogja: szerelem! Képzelete előtt ott áll fehér ruhában egykori eszményképe; érzi, hogy még most is úgy szereti, mint egykoron szerette. (Első szerelem.) «Ó, csak még egyszer összejönnénk! Egy csókra, ölelésre még! Odadnám vérem, ifjúságom Egy árva ölelésedért.» Elmondanám, hogy hű maradtam, szívem most is magába zár, téged szeretlek halálomig. Csak még egyszer járhatnám veled a zöld erdőt, a réteket; csak még egyszer hallanám hangodat szép, csöndes nyári éjszakán! (Ó, csak még egyszer összejönnénk.)
Az emlékezet és lemondás hangja sokszor megzendül lantján. «A szép tavasznak álma őszkor Virágokról édes regék. A szív, mely lemondásra készül, Úgy megzokog: Ne még! Ne még!» Édes vágyak, késői virágok hullonganak lelkében, dideregve gondol a télre, de azért vére fellobog a langyos őszi napsugárban: «Látom virulni a világot S csak álmodom, csak álmodom.» (Ősz felé). Később a vágy bevonja szárnyát, a vesztett mult emlékképei egyre halaványabbak, a sors könyörtelen keze ránehezedik a költő szívére. A halál árnyékában maga elé idézi egykori mulatótársai vidám zaját, a bohó idők szerelmi incselkedéseit, a mindörökre elröppent időket. De lehet-e még egyszer illata az elszáradt virágnak? Hová tűnt el május szellője? Hol van a tavalyi hó? (Hiú vágy.) A kórházi ágyon vergődő beteg kimegy a napra sütkérezni; érzi, hogy itt a búcsúzás órája Mit sajnáljon életén? A gyötrelmeket? Hát nem jobb-e inni az örök feledés habjából, mint a könnyek keserű vizéből? «Feltárul immár födeled koporsó, Hallom mint hull a föld reád S a szél áthozza idegen sírokról Hozzám a rózsák illatát.» (Útra készen.)
Szálló ige lett ebből a verssorából: «A világ csak hangulat.» Felpanaszlod, úgymond, életed kínjait s feleded, hány boldog perced volt az életben. Hányszor érezted létedet szennyes börtönnek, hányszor üdvözítettek semmiségek! «Ember, önző vágy vezérel. Bánatával, örömével Ezt az undok-szép világot Sorsodon át nézve látod.» Ha gondok gyötörnek, a világot szidod szerencsétlenségedért; ha örömre gyúl szíved, nincs szebb a földi életnél; ha bánatod van, hiába ragyog a nap az égen; ha lángra lobban kedved, minden érted van teremtve; ha vágyad teljesül, nem törődöl a szenvedő szívek sóhajaival. «Hát ne fordulj vak hevedben A világ és rendje ellen!» A világ sem nem jó, sem nem rossz; a világ se a gyönyörnek, se a bánatnak nem tanyája; a világ nem egyéb lelked képmásánál: «A világ csak hangulat.» (Magamról.)
Schopenhauer filozófiájának olvasása erős nyomot hagyott líráján. Nem vált egészen pesszimistává, az életet minden nyomorúsága ellenére is szerette, de a maga vigasztalanságáról keserű szívvel szólt. Testi-lelki szenvedései elgyötörték, szerelmében csalódott, érvényesülni nem tudott: érthető, hogy borús lélekkel nézi a világot. De mégsem reménytelenül és ábrándok nélkül. Csodálattal mélyed Schopenhauer olvasásába, a német bölcselő eszméi igazságok s ő mégis úgy szeretne örülni a világnak: «Nagy bölcs, olvaslak bámulattal, De bölcseséged nem vigasztal.» Mire tanítanak igazságaid? Arra, hogy az ember a teremtés elhibázott alkotása; nyomorra, kínra, bűnre teremtett gép; átkozott még a születése is. Sorsodat kiszabták. Két óriási zsarnok igazgat téged, törpe féreg: a véred és a körülmények. Ha eszes vagy, éppen a szellemed csepegteti szívedbe a mérget, az ész tipor a sárba, mert a szellem és a jámbor erkölcs egymás halálos ellenségei öröktől fogva. Bátran meghalni gyáva vagy, szívedben végtelen önzés lakik, a magad bűneit jobban becézed, mint a más erényét. Ismerd meg az emberiséget, útáld meg a világot, ne gondolj vele; ne higgy a jóban, szeretetben; ó, a véghetetlen átkú embernek jobb lett volna sohasem születni. «Sötét lapok, mély komor eszmék! Takarjon el most rózsafátyol A boldogságban én hiszek még, Bár tőlem minden perce távol; S lelkem bár szomorú halálig, Örömre, boldogságra vágyik.» Úgy van, könnyezem minden órában s szívem mégis remél; ezt a szívet összetépték s mégis olyan, mint az eltaposott rózsa: illatot lehelő. «Ha nem leszek is soha boldog: Szeretek, álmodom, rajongok!» (Schopenhauer olvasása közben.)
Hite nem rendült meg a Gondviselésben. Isten akaratába belenyugvó, áhítatos költeményei a magyar vallásos líra számottevő darabjai. Világnézete keresztény; a hívő lélek alázata éppen úgy ott él lelkében, mint az Istenbe vetett végtelen bizalom érzése. Megáldja azokat, akik szívét összetépték; magához öleli a mindenkitől elűzötteket; irgalmat kíván mindenkinek ezen a világon. «Jöjjön a békekor, melyet Sok ember sírva vár lenn S én is legyek jobb s igazabb, Mint voltam eddig, ámen!» (Imádságom.) Mikor karácsony estéjén mindenki megfeledkezik róla, nem zúgolódik Jézus ellen, nem vádolja, hogy nem hozott ajándékot számára; a panasz, gúny, harag már régen kihalt szívéből; azért imádkozik, hogy Jézus minden szegényt megáldjon. «Ágyamra dőlök s álmodom Egy régi kedves álmot: Boldog, ki tűr és megbocsát S ki szenved, százszor áldott.» (Karácsonykor.)
Maga elé teszi imádságos könyvét, lehajtja reszkető fejét, lelki szemei előtt megjelenik nevelőanyjának feledhetetlen alakja. Az imádságos könyvet nevelő anyja hagyta rá örökségül; régen volt, mikor még ő imádkozott ebből a könyvből. Hogy elmosódtak a betűk! Beh sárgák, kopottak a lapok! «Elnézem. Éppen így viselt meg A sors azóta engemet. Sokszor szeretnék sírni, hogyha Nem szégyelném a könnyeket.» Az Úr imádságát lapozza fel, nehéz útján ez a kísérője, keserveit Jézus igéi enyhítik. «Imádság kell a szenvedőnek, Akit a sors árván hagyott. Úristen, én nem zúgolódom: Legyen a te akaratod!» (Imakönyvem.)
Meglepő, hogy a vallás, szerelem és bölcselkedés mellől a hazafias hang csaknem egészen hiányzik költészetéből. Költőtársai kozmopolitának tartották; gyanakodással néztek reá, mert sem a magyaros motívumokat nem alkalmazta verseiben, sem a hazáról nem énekelt kortársai kívánsága szerint. Pedig Reviczky a népies-nemzeti elemek ápolása nélkül is művésznek bizonyult. Fantáziája nem volt csapongó, reflexióinak bőségével itt-ott megrontotta strófái közvetlenségét, az ismétléseket nem tudta elkerülni, de azért fájdalmas órái többnyire szerencsésen ihlették. Nagy gonddal dolgozott, rímes jambusait sokszor átcsiszolta, lírai kompozícióinak kerekségére aggodalmasan ügyelt.
A magyar költők közül Arany János és Vajda János hatottak rá, a németek közül Goethe és Heine, az angolok közül Shakespeare és Byron. Ezek a hatások kevéssé érintették egyéniségének alapvonásait. Különálló embertípusként emelkedett ki kortársai közül, eredeti és önálló maradt lírikusnak is. Érzelmi világa megnyerő volt, hangja gyöngéd, nyelve lágyan omló. Leheletszerű finomsága, mélabús töprengései, fájdalmas jajkiáltásai az életsiratás gyászfátyolával vonták be halavány alakját.
Mint elbeszélő költő nem jelentékeny. A Pán halálában az ókori pogány világ haldoklását és a kereszténység feltűnését a hangulatkeltés szerencsés művészetével énekelte meg.
Drámai kézirataival kétszer is pályázott az akadémiai Teleki-jutalomra, de sikertelenül. Jóbáb című tragédiájában a bibliai Jób történetét dolgozta fel (1878), Büszkék című vígjátékában a modern társadalmi élet bemutatásával próbálkozott meg (1881). Pályaművei még dícséretben sem részesültek.
Kis regényei közül az Apai örökség (1884) saját élete történetének realisztikus feldolgozása. Hőse nem dolgozik, elzüllik, végül öngyilkos lesz. A pesszimista hangulatú elbeszélő munkában van néhány finom megfigyelés.
Esztétikai tanulmányokba kedvteléssel mélyedt. A humorról, lángelméről, jellemről, szimbolizmusról szóló fejtegetései nemcsak német irodalmi jártasságáról, hanem önálló gondolkodásáról is tanuskodnak.
Reviczky Gyula hosszú ideig küzdött a pályakezdés nehézségeivel, idősebb kortársai nem nagyon méltányolták tehetségét. Németes szellemű, kozmopolita költőt láttak benne; arra várakoztak, hogy később majd kiforrja magát. Ifjabb írótársai is csak akkor magasztalták igazán, amikor gyötrelmes betegsége és korai elmúlása feléje fordította a figyelmet. – Költészetében, mondja Ferenczi Zoltán, első pillanatra feltűnik az élete és lírája között észlelhető szoros egység. Költészete gyér örömeinek és nehéz küzdelmeinek visszhangja. Bár szenvedései feltétlen pesszimistává és teljes világmegvetővé tehették volna, az élet igenlése erősebb volt benne a tagadásnál, a kibékülés a gyűlöletnél. A gondolati elemet nagyrabecsülte, ezért is idegenkedett a népiességtől; versformái csaknem kivétel nélkül nyugateurópai rímes versszakok nagy változatban. A hazafias költészetről nem sokat tartott, bár erős nemzeties érzése könnyen kimutatható verseiből. Szerelmi dalai közül az Emmához szólók a legszebbek. Emmán kívül egy fiatalkori ideáljához, egy bukott nőhöz és egy Rezeda néven megénekelt eszményképéhez írt szerelmi költeményeket. (A magyar irodalom története. Szerk. Ferenczi Zoltán. Budapest, 1913.) – Reviczky lelke, olvassuk Alszeghy Zsolt könyvében, a szánalom és szeretet tűzhelye. Ilyen szánalomból fakadt Perdita-dalainak ciklusa, amely méltán keltett megütközést, de a költő lelke megadja rá a magyarázatot: a társadalom e bukottjait a kivetettségükön való részvét simogatja dalaiban. Nem tagadja bűnös voltukat, csak irgalommal fordul feléjük. Általában Reviczky emberszerető lelke az elébetáruló bűn és romlottság láttán nem haragos villámot lövell, hanem könnyet hullat. Ez teszi egyéniségét sajátossá. (A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923.) – Bartha József szerint a kor általános eszméit és érzéseit minden kortársa között Reviczky fejezte ki legművészibben. Az ő általános emberije távolról sem a nemzetietlenség internacionalizmusa, hanem inkább a kereszténység univerzalizmusa, mely a költő magyar érzésvilágával harmonikusan egybeolvad. «Reviczky a költői alakításban s a nyelv kezelésében is tökéletes művész, a költészet múzsájától hivatásszerűleg kijelölve arra, hogy a legújabb kor eszméinek nagy magyar énekese legyen. Sajnos, a halál előbb elragadta, mintsem ez eszméket lantjának húrjain költői művészetének teljes tökéletességével kifejezhette volna.» A francia dekadens és szimbolista költők kétségtelenül hatottak reá, Baudelairet fordítani is kezdte, de a francia modernek ateizmusa és nyers érzékisége hiányzik költészetéből Még perdita-dalainak kényes tárgyát is olyan ízléssel kezeli, hogy az élet ismerője a legszigorúbb kritikával sem akadhat fenn rajta. (Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926.) – Jelentékenyebb költőink közül, állapítja meg Horváth János, Reviczky Gyula siklott le először a klasszikus világnézet szilárd talajáról. Lírájával más világnézet talapjára állt át s a filozófiát ő tette először irodalmunkban a költészet témájává. «Schopenhauer akkor divatos pesszimista bölcselete, a tudományos materializmus, némi buddhista vonzalmak és Renan vallástörténeti felfogása olvadnak össze az ő nagyon fiatalon kialakított, mondhatni: rögtönzött, világnézeti rendszerébe, melynek részleteit egész sereg kis értekezésében fejtegette. Jóformán kész állásfoglalást vett át másoktól, egyéni hajlamainak bizonyára megfelelőt, de a klasszikus csoportétól egészen függetlent. Nem önmagából forrta ki: nem is találta meg benne lelki csendességét; nem a magyar előzményekből indult ki: nem is lett azoknak szerves folytatója, csak első tünete a megingásnak.» A költő elmélete a különlegesen értelmezett humor filozófiája: a humor a zsenihez egyedül méltó állásfoglalás a világ dolgaival szemben. Ez a filozófia vállalja az eligazítást abban is, ami addig a vallás hatáskörébe tartozott; nem a hitre épít, hanem a szíve szerint indul s az énen keresztül nézi a világot; etikája is független a hittől, mégis megegyezik Jézus moráljával, mert Jézus e felfogás szerint nem hitet, nem dogmákat hirdetett, hanem erkölcsöt. «Világos, hogy egy ellenmondásakkal teljes, tanácstalanul tétovázó lírai kedély menekül itt saját nyugtalanító és lehangoló erélytelensége elől a biztos támasztékot ígérő elméletbe.» Az új elmélet megingást jelentett sok mindenben, amelyet a klasszicizmus addig békésen összeegyeztetett. «A klasszikusnak volt közössége, a nemzet, mellyel szívvel-lélekkel felolvadt; a humoristának sem nemzeti, sem általános közössége nincs, övé csupán a szellemi kiváltságosak, a zsenik, társasága. Csak látszat hát és elhamarkodott ítélet az, mintha Reviczky a nemzetit az általános emberivel váltaná fel, azzá tágítaná; valójában a zseni önző becsvágyából levezetett egocentrikus rendszerrel cserélte fel a klasszicizmus közösségi világnézetét, melyben pedig nemzeti korlátai ellenére valódi emberi szolidaritás szelleme honolt.» A költő nem támadta mások világnézetét, az övét sem támadták; sőt részvétet ébresztett maga iránt s méltán. «Mint mikor egy hozzánktartozó kiszakad a családból, melyet pedig szeret, s kellőkép fel van készülve, útravalóul csak a magába vetett hittel, nekivág az ismeretlen nagy világnak s aztán eljut hozzánk előre látott szenvedéseinek híre: ilyen érzéssel nézi a magyar közönség Reviczky Gyulát és az ő költészetét.» (Újabb költészetünk világnézeti válsága. Károlyi-emlékkönyv. Budapest, 1933.)
REVICZKY GYULA 1855. április 9-én született Vitkóc faluban, Nyitra megyében. Német és tót környezetben nőtt fel, magyarul a pozsonyi királyi katolikus gimnáziumban tanult meg tökéletesen. Szerencsétlen családi viszonyai mélabússá tették, szegénysége miatt egyetemi tanulmányait félbe kellett szakítania, kétszer is elmenekült a nevelőség nehéz kenyeréhez, végre 1878-ban elérte régi álmának megvalósulását: fővárosi hírlapíró lett. Jókai Mór alkalmazta a Hon szerkesztőségében, ugyanő mentette fel állásától, négy évvel később, amikor lapja megszűnt. A szerencsétlen fiatal költő élete kora ifjúságától kezdve az ínség és a lelki szenvedések szakadatlan láncolata volt, nyomora korán beleültette szervezetébe a halálos betegség csíráit, egyik állását a másik után vesztette el. Az irodalmi élet központjából 1884-ben Aradra sodródott, innen Kassára ment ujságírónak; mikor mégis sikerült visszajutnia Budapestre, ismét szörnyű nélkülözésekkel küzdött. Élete utolsó éveiben a Pesti Hirlap egyik íróasztalánál megtalálta a maga munkakörét, de ekkor tüdővésze olyan végzetesen tört rá, hogy az írótoll végképen kihullott kezéből, 1889. július 11-én halt meg az egyik Üllői-úti klinika betegágyán.
Adatok Reviczky Gyula életéhez:
1855. – Reviczky Gyula születésének éve. Április 9-én születik a nyitramegyei Vitkóc faluban. (Atyja, Reviczky Kálmán felvidéki földbirtokos, ősi magyar nemesi család ivadéka; anyja, Bálek Veronika, szegénysorsú tót leány; mindketten katolikus vallásúak. A költőt atyjának első neje, Zmeskál Judit, magához fogadja, de mikor a nemeslelkű asszony meghal, Reviczky Kálmán elküldi fiát árvamegyei rokonaihoz. A szívtelen emberek közt sínylődő gyermek hat éves korában Lévára kerül, itt egyik nagynénje szeretettel gondozza.)
1865–1873. – Reviczky Gyula a pozsonyi királyi katolikus gimnáziumban. (Könnyelmű atyja ismét megnősül, vagyonát teljesen eltékozolja, később nejével együtt Bécsbe költözik s az ifjú magára maradva végzi osztályait. Kitűnő tanuló, sokat olvas, önképzőköri jutalmakat nyer költeményeivel és esztétikai dolgozataival.)
1873. – Érettségi vizsgálatot tesz, beiratkozik a pozsonyi jogakadémiára, de nyomora falura kényszeríti. (Ebben az évben hal meg atyja s így minden támasz nélkül marad. Hogy egyetemi éveire pénzt szerezzen, nevelőséget vállal. Egy garamújfalusi földbirtokos fiát tanítja egy éven keresztül, szabad idejében szorgalmasan képzi magát, megtanul franciául. Legszívesebben a német költőkkel és filozófusokkal foglalkozik: Goethével, Heinével, Schopenhauerrel. A Marosvásárhelyt megjelenő Erdély című folyóiratban megjelenik Berzsenyi mint ódaköltő című esztétikai tanulmánya, néhány műfordítása és költeménye.)
1874. – Rákosi Jenő napilapja, a Reform, helyet ad a humor lélektanáról írt tanulmányának és Bürger Lenorája verses fordításának. A fiatal szerző öröme határtalan. Lemond nevelői állásáról, Budapestre utazik, hírlapíró akar lenni. (Hiába ajánlkozik a szerkesztőségekben, szóba sem állnak vele. Pénze csakhamar elfogy, lakás és élelem nélkül marad, szörnyű megalázások között tengeti életét. Egyik vidéki barátjának a következőket írja: «Borzasztóan nélkülözök mindent. Hogy fogalmat szerezz magadnak külsőmről, elég lesz, ha annyit mondok, hogy egy teljes hónap óta nem váltottam fehérruhát s mint valóságos tivornyahős nézek ki. Mindenem rongyolt, szaggatott, cipőm talpa át- és átlyukadt, úgyhogy a szó szoros értelmében mezítelen lábbal járok a havon és locs-pocsban. Hetekig nem eszem meleg ételt, legföljebb tejet, a többi eledelem kenyér és szalonna s még nagyon jó, ha ez van. Például most is, már két nap óta, alig ettem egypár almát. Eladtam utolsó kabátomat is, úgyhogy most egy sincs, csak a télikabát.») Szana Tamás helyet ad neki a Figyelő kiadóhivatalában havi húsz forint fizetéssel. (Nyomdai javító munkát végez, reggel nyolctól este nyolcig foglalkoztatják. Verseiért alig kap néhány forintot, a szerkesztők idegenkednek személyétől, mert túlságosan büszke a maga költői és esztétikusi nagyságára. Megsérti a Fővárosi Lapok szerkesztőjét, Vadnai Károlyt; összezördül Szana Tamással is.)
1875. – Nem bírja tovább a fővárosi nyomorúságot; ez év őszén nevelőnek megy vidékre. (A temesmegyei Denta faluban két évig tanítja egy kincstári tiszttartó gyermekeit. Beleszeret Bakálovich Emmába, egy szegénysorsú úricsalád gyermekébe; a művelt leány megbecsüli ugyan a költőben az előkelő szellemű embert, de szerelmét gyöngéden elhárítja magától.)
1877. – Ez év őszén ismét Budapestre költözik, újra nyomorba jut. Állása nincs, írói munkásságával alig tud havonkint néhány forintot összeszedni, ismerőseinek adományaira szorul. Olykor már kételkedni kezd költői hivatottságában. (Az egyik szépirodalmi folyóirat ezt írja neki a szerkesztői üzenetekben: «A szerkesztők bakói tiszte a Parnasszusra feltolakodókat lehesselni. De teljesítjük is!») Ebben a szomorú időben ismerkedik meg Perdita-ciklusának ihletőjével. (A jólelkű leány éjjeli táncosnő; németül, franciául, angolul beszél; a költő szeretné megmenteni az elzülléstől.)
1878. – Huszonhárom éves. Megválasztják a Petőfi-Társaság tagjának. Bejut a Hon szerkesztőségébe. (Az egyre hanyatló politikai napilapnál négy évig dolgozik.) Lelkében nagy válságot okoz, hogy Jóbáb című bibliai szomorújátékával nem nyeri meg a M. T. Akadémia Teleki-jutalmát. (A pályázatról szóló jelentésben Beöthy Zsolt lesujtóan nyilatkozik a tragédiáról: tele van megokolatlansággal, túlzással; komolysága végig nevettető; meséjében a szennyes nyerseség példáit adja. A jutalmat Váradi Antal Tamórájának ítélik oda.)
1881. – Büszkék című társadalmi vígjátékával hiába pályázik a M. T. Akadémia Teleki-jutalmára. (Heinrich Gusztáv előadói jelentése szerint a darab gyarló munka; jellemzése, szerkezete, megokolása kezdetleges.) A költő keserűségét növeli, hogy ellenségeinek száma egyre jobban szaporodik. (Bírálataival maga ellen ingerli számos írótársát; önmagán kívül csak kevés embert hajlandó lángelmének vagy csak tehetségnek is elismerni; még Arany Jánost, Endrődi Sándort, Mikszáth Kálmánt, Tolnai Lajost és Vajda Jánost becsüli legtöbbre. Igaztalan támadást intéz Jókai Mór, Gyulai Pál és Szász Károly ellen is.)
1882. – Állás nélkül marad. (Mikor a Hon egyesül az Ellenőrrel s a két kormánypárti ujságból megszületik a Nemzet, az új napilap szerkesztője, Jókai Mór, nem alkalmazza, hanem végkielégítésül kiadja három havi fizetését s elbocsátja állásából.)
1883. – Első verseskönyvének megjelenése. (A nyomorban vergődő költő kötetét a kritika hidegen fogadja.)
1884. – Vidéki ujságíró lesz. (1884-ben az Aradi Hirlapot, 1885-ben a németnyelvű kassai Pannoniát szerkeszti.)
1885. – December végén Kassáról visszatér a fővárosba, szenvedései megismétlődnek. (Éhezik, rongyos lesz, éjjeli kávéházakban húzódik meg, elhagyott helyeken alszik.)
1887. – Légrády Károly, a Pesti Hirlap tulajdonosa, állást ad neki lapja szerkesztőségében. Az irodalmi és színházi rovat vezetését bízzák rá. (Havi nyolcvan forintot kap a Pesti Hirlaptól, ez az összeg abban az időben jó fizetés, de előbbi rendetlen élete annyira tőnkre tette, hogy már nem tud megerősödni. Az Egyetem-téren lakik hónapos szobában, egy jólelkű öregasszony gondozza. Esténkint, a szerkesztőségi munka elvégzése után, eljár az írói asztaltársaságokba. Három kedvelt helye: a Ferenciek-terén levő Kispipa, a Hatvani-utcai Kammon-kávéház és a Váci-utcai Korona-kávéház.)
1888. – Benső barátsága Jászai Marival. Tüdőbaja egyre súlyosbodik. Leküldik üdülni az Adriai-tenger mellé. (Gyógyításának költségeit jólelkű emberek, elsősorban Légrády Károly és Bródy Zsigmond, adják össze.)
1889. – Tagajánlása a Kisfaludy-Társaságban. Nem választják meg. (Tolnai Lajos ajánlja tagul, de Váradi Antallal szemben kisebbségben marad. Kritikai cikkei miatt sokan nehezteltek rá. Idősebb írótársai kiforratlan fiatal óriásnak tartják.) Halála július 11-én, harmincnégy éves korában, a budapesti egyetem belgyógyászati klinikáján. (Utolsó napjaiban Jászai Mari, Justh Zsigmond, Komjáthy Jenő, Palágyi Lajos, Sebők Zsigmond, Szabóné Nogáll Janka vannak körülötte. Temetésének költségeit az írói segélyegylet fizeti, a Kerepesi-úti temetőben ingyenes sírhelyet kap a fővárostól. A lapok elsiratják, a Petőfi-Társaság és a Pesti Hirlap szerkesztősége gyászjelentést ad ki, a katolikus halotti szertartás után írótársai melegen búcsúztatják.)
1891. – Síremlékének leleplezése a Kerepesi-úti temetőben. (Az emlékművet a Petőfi-Társaság emelteti közadakozásból.)
Kiadások. – Reviczky Gyula neve 1878-tól tűnt fel a fővárosi hírlapok és folyóiratok lapjain, jóllehet már előbb is közölték néhány közleményét és esztétikai elmélkedését. Verses kötetei nagy időközökben jelentek meg. – Ifjúságom. Versek. 1874–1883. Budapest, 1883. (Első verses kötetét a Petőfi-Társaság nyomatta ki minden tiszteletdíj fizetése nélkül. A költő így is hálás volt a támogatásért, mert kéziratát hiába kínálgatta a kiadóknak.) – Edelény, a holtig hű szerető. Igaz história három énekben. Budapest, év nélkül. (Verses elbeszélés a Jó Könyvek füzetei között. A népies nyelvű szerelmi história történeti háttere Szent László király kora. Meséje eléggé érdektelen.) – Apai örökség. Regény. Budapest, 1884. (Újból a Magyar Könyvtárban.) – Margit szerencséje. Regény. Győr, 1889. (Előbbi regénye én-regény volt, ebben már kevesebb a líra és az élmény. Hatást ez sem tett.) – Magány. Újabb költemények. Budapest, 1889. (Második verses kötetét a maga pénzén nyomatta ki, mert kiadója nem akadt, csak a Kisfaludy-Társaság járult a nyomdai költségekhez száz forinttal.) – Reviczky Gyula összes költeményei. Két kötet. Budapest, 1895. (Koroda Pál kiadása a költő életrajzával.) – Reviczky Gyula összes költeményei. Budapest, 1902. (Koroda Pál kiadása a Franklin-Társulat Magyar Remekíróiban.) – Reviczky Gyula összes költeményei. Budapest, 1904. (Remekírók Képes Könyvtára.)
Irodalom. – Koroda Pál visszaemlékezései Reviczky-kiadásában; Reviczky Gyula összes költeményei. Két kötet. Budapest, 1895. – Névtelen cikkíró: Reviczky Gyula költeményei. Budapesti Szemle. 1895. évf. – Lázár Béla: A tegnap, a ma és a holnap. Kritikai tanulmányok első sorozata. Budapest, 1896. – Kapossy Lucián: Reviczky Gyula szerelmi költészete. Erdélyi Múzeum. 1899. évf. – Móricz Zsigmond: Reviczky Gyula. Uránia. 1902. évf. – Steiner Izidor: Reviczky Gyula költészete. Nagyvárad, 1905. – Osváth Gedeon; Reviczky Gyula. Kolozsvár, 1905. – Vende Margit: Reviczky Gyula pesszimizmusa. Budapest, 1905. – Dombi Márk: Reviczky Gyula költészete. Katolikus Szemle. 1907. évf. – Elek Oszkár: Pán halála. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1909. évf. – Paulovics István: Reviczky Gyula. Budapest, 1910. – Gyulai Pál: Bírálatok. Budapest, 1911. – Binder Jenő: Pán halála. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1911. évf. – Barna János: Reviczky Gyula vallásos költészete. Szatmárnémeti kir. kat. gimnázium értesítője. 1912. – Ferenczi Zoltán szerkesztésében; A magyar irodalom története 1900-ig. Budapest, 1913. – Elek Oszkár: Hamlet-nyomok a magyar lírában. Magyar Shakespeare-Tár. 10. köt. Budapest, 1918. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Fejős Imre: Modern magyar romantikus költők. Szekszárd, 1927. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930. – Kokas Endre: Az 1880-as évek irodalmi élete. Pannonhalma, 1930. – Rubinyi Mózes: Reviczky Gyula. A Sajtó. 1931. évf. – Ambrus Zoltán: Legendák és tények. Nyugat. 1932. évf. – Riedl Frigyes: Vajda, Reviczky, Komjáthy. Budapest, 1932. – Horváth János: Újabb költészetünk világnézeti válsága. Károlyi-emlékkönyv. Budapest, 1933. – Kristóf György: Reviczky Gyula pályakezdéséhez. Irodalomtörténet. 1933. évf.
