BAKSAY SÁNDOR.
BAKSAY SÁNDOR.
TOLLÁT a magyar föld népe iránt érzett mély szeretet vezette. A kálvinista falu lakóit mutatja be, a református papi házak belső életébe enged bepillantást. Jámbor falusi prédikátorok tűnnek fel elbeszélő munkáiban: hivatásukat szentnek tekintik, az élet gondjaival keservesen küzdenek, alig van egyebük környezetük szereteténél. Feltárulnak a debreceni kollégium kapui; látjuk, hogyan indul a szegény református tanuló istenes pályájára; a falusi keresztyén hitélet útvesztőiben könnyen eltévedhet, ha nem őrizné lépéseit az isteni Gondviselés s nem támogatnák cselekedeteit gyülekezetének tapasztalt vezéremberei. Csavaros gondolkodású hívők között tölti életét a buzgó lelkipásztor; a szűkszavú, akadékoskodó, dölyfös parasztok olykor még önérzetének megalázásától sem riadnak vissza; de mennyivel több azért a jó ember, mint a rossz s mennyire megsegíti az Úr a keresztyén egyház javáért küzdőket.
Az író verőfényes világításban mutatja be hőseit; néhány sötétlelkű ember mellett a rokonszenves alakok egész sora lép elénk: lelkipásztorok, segédlelkészek, kurátorok, presbiterek, diákok, parasztlegények, paraszthajadonok, öreg emberek, öreg asszonyok. Ezt a kis világot ritka művészettel elemzi az író. «Gyalog járunk – írja a Jáhelben – néha könnyű lábbal, néha poros saruban, egyik háztól ki, másikhoz be. A te házaidba, mezeidre, erdeidbe, hegyeidre édes népem. Kényes népem, nyakas népem, fogyó népem: azt mondják; de nekem szép népem, erős népem, hív népem. Nem keresem a hibáidat, a szennyesedet a statisztikus ridegségével; a nyomorékjaidat a moralista keserűségével; a gazembereidet a kriminalista mohóságával. Füvész vagyok, virágot szedegetek. A bürköt, a rutát, a maszlagot, az átkozott mályvát nem látom meg. Csak ami nyílik, ragyog, illatoz.» Egyedül a szépet nézi, egyedül a jót látja meg; ha valami csúfság és rosszaság kerül az útjába, az összhang zavaróját keményen megbünteti. Gyönyörködik az idilli helyzetekben, a világát helyes berendezésűnek látja. A tisztalelkű emberek szemével tekint maga köré: az isteni akarat mindent helyesen intéz; minden úgy van jól, ahogyan elrendeltetett.
Idealista írónak nevezhetnők, ha részletrajzai nem a realistát mutatnák. Lelki világa eszményi magaslatú, megfigyeléseiben realista. A realizmustól mégis két jellemző vonás választja el: jóságos emberszemlélete és erkölcstanító álláspontja. Az élet sötétebb tanulságait kiküszöböli mesemondásából, csak a vigasztaló jelenségeket áhítozza, egy irányba néz. Nem akar tárgyilagos lenni az élettel szemben, ritkán engedi maga elé a lehangolóbb témákat, akkor is gondoskodik arról, hogy a megnyugtató szempontok érvényesüljenek.
Konzervatív író, a régi jó világ dícsérője, a világ haladásának nem valami nagy barátja. A régi magyar kálvinizmus szelleme sugárzik lelkéből; ha van is benne felekezeti gondolkodás, van egyúttal lelkes magyarság is. A magyarföld varázsa s a biblia szelleme hatja át minden írását. (Patak banya, Jáhel, Pusztai találkozás, Nagymama karácsonya, A csudálatos történet.) Meseanyagát a maga tapasztalataiból meríti; azt írja le, amit látott vagy hallott. Elbeszélései tele vannak élményi elemekkel.
Ahol a multba megy vissza, ott sem épít sokat képzeletére, hanem sokoldalú történeti forrástanulmányokba mélyed s tudományos fölkészültségének segítségével indítja útnak fantáziáját. Regényes korrajza, a Dáma (1899), a mohácsi vész idejében élő magyarságot mutatja be, Szulejmán török szultán már a Dráva partján táborozik, veszélyben az ország, de a nemesség csak vonakodva száll táborba. Annál lelkesebben ragad fegyvert a pécsi diákság. Moré Fülöp pécsi püspök két apródja, Dáma és Filkó, lázba ejtik buzdító énekükkel a diákokat, az ifjak paptanáraik vezetésével Mohács felé vonulnak, a Csele-patak mellett megsemmisül a magyar hadsereg. Szörnyű pusztulás szakad az országra: Isten sújtó keze egyformán utóléri az ártatlanokat és a bűnösöket, az emberek úgy hullanak, mint a viharban az őszi falevelek. A török benn van az országban, itt a reformáció is; az egyik oldalon a nagyurak fejvesztettsége, a másik oldalon az új hit hódító ereje. – Az író megkapó erővel hirdeti a magyar egység gondolatát. A latinnyelvű történetirodalom száraz adatai színes eseményekké változnak tollán, a krónikás részletek fakó leple mögött meglátja az akkori emberek lelki világát. Nem törődik a kompozíció problémáival, csak a korszellemnek és az emberi léleknek van előtte fontossága. Munkája az elején verses dráma, többi részében elbeszélés; a formának ez a szeszélyes megvetése eléggé megbontja a nemes irodalmi alkotás zavartalan élvezését. A két gyermekifjú története mégis megható korrajz marad, amíg a nemzet lelkéből ki nem hal fajának szeretete, multjának megbecsülése, ősei iránt érzett kegyeletes hálája.
Baksay Sándor mint műfordító is nevezetes helyet töltött be. Homerost rímes tizenkettősökben szólaltatta meg, még pedig olyan sikerrel, hogy azok is meglepetéssel üdvözölték vállalkozásáért, akik nem tartották jogosultnak az óklasszikus versformák magyaros mértékű átültetését. Ilias-fordítása igazi mestermunka, hatását nem közelíti meg semmiféle hexameteres fordítás. Helyenkint talán a népies átköltés hatását kelti, de a görögül nem tudók számára ez a magyar fordítás nyujtja a legtöbb gyönyörűséget.
Kéky Lajos rámutatott Baksay Sándor világnézetének boldog optimizmusára. «Szereti az embereket s tud kétség nélkül gyönyörködni az életben. Alakjai is nagyon jól egyensúlyozott lelkű, különösségük mellett is kedves és jó emberek s különösen vonzóvá teszi őket az a nyugodt bizalom, mellyel az életnek jó és rossz fordulatait fogadják. Nála nincs kétségeskedő, csüggedtkedvű, lemondó ember.» Optimizmusa Jókaihoz kapcsolja, egypár hőse a népszerű regényíró hatására vall; Jókai mellett van valami Dickensre emlékeztető is munkáiban. Alakjait idealizálja, de a részletek realitásával mégis valószerűkké teszi, annyira, hogy rajzának élethűsége tekintetében kevesen foghatók hozzá irodalmunkban. Jelessége főkép előadásában van. Előadása «annyira sajátosan egyéni s gyökeresen magyar, hogy különös bája inkább csak lépten-nyomon kiérezhető, mint körülírható. Kétségtelenül két tényező nyomja rá leghatározottabban bélyegét: papi pályája s kitűnő adomázó tehetsége. Egymással folyton váltakozó két hangneme van: egyik a humoros felé hajló, részletező, anekdótázó előadásmód, a másik papos színű, de mesterkéltség nélkül való, közvetlen, tanító hang.» Formaérzéke fogyatékos; a sok apró részlet között elveszti az egészet; a fontos dolgokat elhanyagolja, a lényegteleneket elnyujtja. Jelessége sohasem az elbeszélés egészében van, hanem inkább a részletekben és epizód-alakokban; derűs humora is inkább ezeken csillog. «Ha humora nem is mindig mély, előadása mindig páratlanul jóízű s tréfás fordulatokban gazdag. Nyelve a legtisztább, legtősgyökeresebb s legegyénibb színű költői nyelvek közé tartozik. Egyaránt hatalmában van a népnyelv minden keresettség nélkül s az archaizálás minden erőltetés nélkül. Ebben a tekintetben leginkább ő közelíti meg Aranyt. Az az ódon, bibliás-zamatú nyelv, mely Károlyi bibliájából s a zsoltárokból szivárgott át a magyar nép nyelvébe, leghatásosabb irodalmi avatást ő benne nyert.» (Baksay Sándor. Budapest, 1917.) – Ravasz László szerint: «Egyik-másik művén megérzik, hogy kerülő utat választott benne a prédikálásra; de sem a művészi elemnek nem árt a prédikátori cél, mert nem rontja meg művei jellegzetes szépségét, sem prédikáló igyekezetének nincs kárára a művészi forma, csak reálisabb, megkapóbb lesz általa és mélyebben az elevenbe vág. Legdrámaibb elbeszéléseiben is megáll, csillagot tesz, hosszan kitér egy etnográfiai fejtegetésre, egy régi emlék hangulatának maradéknélküli kibányászására, egy-egy adoma elmondására vagy valami jó erkölcsi és szép szokás dícséretére. Ha egy-egy ecsetvonásban vagy színben kedve telik, például éppen azt írja le, hogyan énekelnek a kálvinista magyarok, mit bánja ő a maga torlasztotta fellegek villámait, leül, pipára tölt s alkonyatig tartó színes csevegésbe fog. Ez nemcsak egyszerű szokás nála, hanem egyenest világnézetéből következik. Ellensége volt a rohanó, modern életnek, nem szerette a vasutat, a nagyvárosi élet lüktető zaját és vad hajszáját; legidegenebb pont reá nézve: a világvárossá Burjánzó Budapest aszfaltja, idegizgató, lázas tülekedése. Provinciális író, nem a szó lekicsinylő értelmében, hanem filozófikus alapon, azért, mert ezt tartja az emberi méltósághoz és az egyéniség zavartalan fölségéhez illendő életformának. Ezekből a jellemvonásokból hibák is fakadnak. Például hiányzik műveiből a megszabott tér és a kimért idő fogalma. Előadása parttalan, kanyargó ballagás, mint a Tisza folyása. Mintha nem ismerné a műfaj korlátait: írásaiban összeolvad a rajz, a csevegés, a széles leírás és az elmélkedés. Így esik meg, hogy ugyanaz a szellem, amely a részletekben bámulatosan artisztikus és filigrán, a nagy egészben sokszor alaktalan és szétfolyó. De ez a hibája is annyira közvetlen és egyéniségéből származó, hogy valami eredeti bájt ad költészetének.» Világa szűk: a baranyai gazdák, kiskun nemesek, a debreceni és pataki kollégiumok, a református egyház, a parókia és falusi iskola világa. «Az egészet összetartja és egységbe foglalja a magyar kálvinizmus a maga történeti adottságában és hagyományos életében. Ez a világ ma már ilyen alakban ép úgy nem él, mint a Jókai Komáromja, a Mikszáth dzsentrije, a Herczeg Ferenc tiszti kaszinója. Ma más az ormánsági kisgazda, az orgoványi közbirtokosság, a debreceni egyetem és a pataki angol internátus. De az, ahogy ő látta és ahogy ő lerajzolta, egy nagy társadalomtörténeti muzeálás volt: az eltűnt magyar mult egy legszebb és legértékesebb darabjának irodalmi konzerválása. Ennek a világnak nemcsak életét mutatta meg, de megtöltötte mindeniket a saját történelme legnagyobb és legsugárzóbb emlékeivel. Nemcsak pillanatfelvételeket nyujt, hanem e képekben a százados mult hagyományainak értékmetszete is látszik. A távlat mély és tiszta, a lélek égő és fényes, a magyar géniusz uralkodó méltósággal hív hódolatra. Igazi elemében ott volt, ahol a jóság fölényét látta vagy ábrázolta. Könyveinek összefoglaló címe ez lehetne: A jóság hatalma. Miként olvad meg a konokság, enged fel a hidegség, milyen győzelmes a szelíd lélek, milyen kifogyhatatlan a megbocsátó szeretet, milyen édes és meleg érzés a kiengesztelődés, milyen jó a megérkezés. Vannak sorai, amelyeket mindig könnyeken át fognak olvasni. Jaj annak a nemzedéknek, amelyiknek nem lesznek ilyen könnyei!» (Baksay Sándor munkáinak kiadása a Franklin-Társulat Magyar Klasszikusaiban. Budapest, 1932.)
BAKSAY SÁNDOR 1832. augusztus 1-én született Nagypeterden, Baranya megyében. Tanulmányait Csurgón és Kecskeméten végezte, hét évig a kiskunhalasi református gimnázium tanára volt, négy évig egy pestmegyei faluban lelkészkedett, 1866-ban a kunszentmiklósi református egyházközség hívta meg lelkipásztorának. Kunszentmiklóson maradt még akkor is, amikor hitfelei 1904-ben a danamelléki református egyházkerület püspöki székébe emelték. 1915. június 18-án halt meg Kunszentmiklóson. Élete utolsó szakaszában már csak keveset írt, nem akart résztvenni a dicsőség kergetőinek lázas futásában, hívei lelki gondozását többre tartotta minden irodalmi érvényesülésnél. Nem az olvasóközönséggel, hanem templomi hallgatóságával közölte igazságait. Lelke a régi magyar falu népében gyönyörködött: «Én nem feledtem és nem is feledem el soha azokat a szép tiszta templomokat, melyeknek fehérbe öltözött sokasága megkettőzteti a kívülről áramlott világosságot s éneke mintha összecsapna a mennyei karok zengésével. Beszédük dallamos, nyugodt, természetes; modoruk tiszta, keresetlen; tekintetük nyájas, bizalmas, vidám, élénk.»
Adatok Baksay Sándor életéhez:
1832. – Baksay Sándor születésének éve. Augusztus 1-én születik a baranyamegyei Nagypeterd faluban. (Elődei kétszáz esztendő óta Isten szolgái; helvét hitvallású papok vagy teológiai végzettségű tanítók. Atyja: Baksay László nagypeterdi református rektor; anyja: Földváry Rozália. A népes család szegényen él, annál melegebben lángol szívükben kálvinista hitükhöz való ragaszkodásuk.)
1847. – Baksay Sándor befejezi tanulmányait a csurgói református latin iskolában. (Az egész csurgói diákságot mindössze három tanár tanítja, ezek közül is kettő egyúttal református lelkész Csurgón. Csupa szegény gyerek tanul a gimnáziumban – papok, tanítók, kisnemesek, jobbágyok fiai –; a diákok supplicálással segítenek magukon: vakációikban végigjárják könyöradományokért a dunántúli kálvinista falvakat. Az iskolában latinul tanulnak, de már magyar önképzőtársulatuk is van.) A tizenöt éves diák Csurgóról ez év őszén Kecskemétre megy, az itteni református főiskola filozófiai tanfolyamának első évére iratkozik be. (Itt végzi később teológiai tanulmányait is. Tanárai közül a szentírástudomány előadójának, Ballagi Mórnak, köszönhet legtöbbet.)
1855–1862. – A kiskunhalasi református algimnázium tanára. (Vágyódik a drávamenti Ormánság magyar népe közé, de nincs alkalma, hogy közelebb kerüljön szülőföldjéhez. 1857-ben megnősül; feleségül veszi az egyik halasi tanító leányát, Hetessy Viktóriát; boldog házasságukból csak a gyermekáldás hiányzik.)
1862–1866. – Református lelkipásztor a pestmegyei Érsekcsanád faluban. (Négy zavartalan esztendőt tölt áhítatos kálvinista hívei között. Az irodalomban most kezdik nevét ismerni.)
1866. – Ez év nyarától kezdve negyvenkilenc esztendőn át a kunszentmiklósi református gyülekezet papja. (Még mindig vágyik Baranya megyébe, lassankint mégis megszokja az Alföldet. Hívei között rendet tart, parókiája a tekintély helye, templomi beszédeivel mély hatást tesz hallgatósága lelki életére.)
1872. – Megválasztják a Kisfaludy-Társaság tagjává. (A M. T. Akadémia 1884-ben iktatja tagjai közé.)
1887. – Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című hatalmas díszmunka számára nagyértékű néprajzi tanulmányokat ír. (A Rudolf trónörökös védnöksége alatt közrebocsátott fényes sorozatban négy közleménye jelenik meg; Magyar népviselet, Magyar népszokások, A Jász-Kunság, A Mecsek környéke.)
1904. – Hetvenkét éves, Szász Károly utóda lesz a dunamelléki református egyházkerület püspöki székében. (Bár öreg ember már, mégis tetterős. Örvend, hogy az Úristen az ő főpásztori gondjaira bízott «egy gyönyörűséges országot, mely a Duna mindkét oldalán terül el. Benne van az áldott Alföld, a mosolygó, halmos Dunántúl a kékellő Mátrától le a rohanó Dráváig.» 1908-ban a főrendiház tagja, 1909-ben a genfi egyetem tiszteletbeli doktora.)
1915. – Halála június 18-án, nyolcvanhárom éves korában, Kunszentmiklóson. (Élete utolsó napjai tele vannak gyötrelmes bánkódással 1914 végén elköltözött hitvestársa halála miatt. Belenyugszik, úgymond, a Gondviselés rendelkezésébe, de «én volnék a legmegvetendőbb ember, ha ezt csupán belenyugvásnak minősíteném. Én, aki hatvanhat év óta hirdetem, hogy nem itt a vég; a folytatás másutt lesz és örök. De azért sírni szabad. Sírok is és siratom is napról-napra az én Megsirathatatlanomat, aki négy hónapja vált el tőlem és akit csendesen gyászolok ebben a nagy, árva házban.»)
Kiadások. – Lucanus Pharsaliája. Fordította Baksay Sándor kunszentmiklósi református pap. A M. T. Akadémia által 130 arannyal jutalmazott pályamű. Pest, 1869. (A pályanyertes hexameteres fordítás mellett az 1865. évi akadémiai döntés dícséretben részesítette Laky Demeter csornai premontrei tanár magyar Pharsaliáját is. Ez a fordítás 1867-ben jelent meg.) – Gyalogösvény. Két kötet. Budapest, 1887. (Válogatott elbeszéléseinek gyűjteménye, Ebben a sorozatban van a Patak banya című méltán híres novella: egy hitéhez hű kálvinista parasztasszony szomorú története a katolikus-protestáns vallási torzsalkodások idejéből. A szerző legsikerültebb elbeszélései a Vasárnapi Ujság lapjain jelentek meg az 1870-es évektől kezdve.) – Szederindák. Budapest, 1891. (Négy novella. Mint az előbbi gyűjtemény, ez a kötet is megjelent újabb kiadásban.) – Dáma. Történeti körkép. Budapest, 1899. (Az író ezt a történeti regényét becsülte legtöbbre s méltán. Először a Vasárnapi Ujság 1898. évfolyamában jelent meg Kimnach László rajzaival. Az akadémiai Péczely-díj odaítélésekor dícsérettel emlékeztek meg róla, de a jutalmat Werner Gyula regénye kapta: a Megvirrad még valaha.) – Homérosz Iliásza. Kiadta a M. T. Akadémia. Budapest, 1901. (Az első hat éneket a Kisfaludy-Társaság adta ki 1897-ben, egyes részeiből a Budapesti Hirlap, Budapesti Szemle és Vasárnapi Ujság közölt szemelvényeket. A kitűnő fordító abból a gondolatból indult ki, hogy a közönség nem élvezi a hexameteres Homeros-fordításokat, tehát az Iliászt más módon kell a magyar olvasók közelébe hozni. «Fő az, hogy a tartalom ugyanazon szellemben vagy kedéllyel legyen visszaadva, ami az eredetin elömöl.» 1875-ben fogott munkájához, időnkint bemutatta egy-egy részletét a nyilvánosság előtt, de mutatványai nem nyerték meg a versforma hűségét követelő írók és kritikusok tetszését, annyira merésznek látszott műfordítói felfogása. Mikor első hat éneke 1897-ben megjelent, Péterfy Jenő kesernyésen ítélkezett róla a Budapesti Szemlében. Szerencsére a bírálat nem vette el kedvét munkája folytatásától. Örök kár, hogy Odysseia-fordítása harmadában maradt.) – Pusztai találkozás. Patak banya. Bevezetéssel ellátta Mikszáth Kálmán, Budapest, 1907. (A Franklin-Társulat Magyar Regényíróiban.) – Baksay Sándor összegyűjtött irodalmi dolgozatai. Sajtó alá rendezte Kéky Lajos. Három kötet. Budapest, 1916. (A Kisfaludy-Társaság kiadásában közrebocsátott gyűjtemény.) – Baksay Sándor egyházi munkái. Kecskemét, 1930. (Hetessy Kálmán református lelkész kiadása.) – Jáhel, Patak banya. Ravasz László bevezetésével. Budapest, 1932. (Franklin-Társulat Magyar Klasszikusai.)
Irodalom. – Szana Tamás: Újabb elbeszélők. Budapest, 1889. – Tolnai Lajos: A hetvenes évek irodalma. Képes Családi Lapok. 1890. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I. köt. Budapest, 1891. – Péterfy Jenő összegyűjtött munkái, III. köt. Budapest, 1903. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 10. kiad. Budapest, 1909. – Madarász Flóris: Baksay Sándor. Magyar Kultúra. 1915. évf. – Schöpflin Aladár: Baksay Sándor, Nyugat. 1915. évf. – Vásárhelyi József: Vázlatok Baksay Sándor írói arcképéhez. Protestáns Szemle. 1915. évf. – Zsigmond Ferenc: Baksay Sándor. Irodalomtörténet. 1915. évf. – Ferenczi Zoltán: Baksay Sándor emlékezete. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1916. évf. – Kozma Andor: Baksay Sándor. Budapesti Szemle. 1916. évf. – Pruzsinszky Pál: Baksay Sándor. Protestáns Egyházi És Iskolai Lap. 1916. évf. – Détsy Erzsébet: Baksay Sándor mint elbeszélő. Budapest, 1917. – Kéky Lajos: Baksay Sándor. Budapest, 1917. – Radó Antal: Magyar Homér-fordításókról. Irodalomtörténet. 1917. évf. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – Deák Margit: Baksay Sándor nyelve. Budapest, 1918. – Hetessy Kálmán: Baksay Sándor naplójából. Protestáns Szemle. 1925. évf. – Rédey Tivadar: Mohács emléke költészetünkben. Mohácsi emlékkönyv. Szerk. Lukinich Imre. Budapest, 1926. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – A M. T. Akadémia ünnepi ülése Baksay Sándor születésének századik évfordulója alkalmából. Budapest, 1932. (Berzeviczy Albert: Megnyitó beszéd. Ravasz László: Baksay Sándor emlékezete.) – Máthé Elek: A szentmiklósi parókia. Protestáns Szemle. 1932. évf. – Schöpflin Aladár: Baksay Sándor. Nyugat. 1932. évf. – Soós Béla: Baksay Sándor. Protestáns Tanügyi Szemle, 1932. évf.
