EÖTVÖS KÁROLY.

Teljes szövegű keresés

EÖTVÖS KÁROLY.
HÁROM emberöltő társadalmi világának feltámasztását tűzte ki célul maga elé a legélvezetesebben társalgó és legközvetlenebbül elmélkedő magyar prózaírók egyike: EÖTVÖS KÁROLY «Három nemzedék élt és él szemeim előtt. Az 1848 előtti kor, a nemesemberek küzdelmes világa, Verbőczi nemzetének haldokló korszaka, melynek nagy és kis alakjait én még színről-színre láttam; ez az egyik nemzedék. A másik a velem egyidejű és egykorú. A harmadik a maradék, amely mostanában serdül. Nagy munka és bizony érdemes munka megírni azt, amit erősen figyelő lélek e három nemzedék életéből szépet, dicsőt, tanulságost észre tudott venni. Ezt cselekszem én.» Memoár-programmal indult útjának; nagyszabású munkatervét sikerült megvalósítania. Könyveiből a XIX. század magyar világa érdekfeszítően egyéni megvilágítással lép az olvasó elé.
Munkái túlnyomó nagy részükben szépprózai becsvággyal készült visszaemlékezések. Az érdekes magyar alakok százait támasztotta fel s a jellemző esetek egész tömegét halmozta össze bennük. – Gróf Károlyi Gábor följegyzéseiben (1898) egy regényes pályafutású magyar mágnás viszontagságairól számolt be. A Károlyi-családnak ez a tehetséges, de kiszámíthatatlan természetű sarja a szabadságharc idején nyolc éves gyermek volt, az 1860-as években a külföldi magyar emigránsokkal kötött barátságot, majd Garibaldi ügyét szolgálta, később házassága miatt súlyos összeütközésbe került családjával; mint ellenzéki képviselő 1890 körül sokat ingerelte a kormánypártot, az egyházpolitikai harcokban a függetlenségi képviselők liberális csoportjához csatlakozott; 1895-ben halt meg ötvennégy éves korában. Ezt a romantikus mozzanatokban gazdag élettörténetet Eötvös Károly nem maga mondja el, hanem grófi barátjának ajakára adja, de ez csak írói fogás, mert a regényes életrajz egészében is, részleteiben is Eötvös Károlyé. Ő gondolkodik, ő beszél, ő élcelődik gróf Károlyi Gábor nevében. Elbeszélése érdekesebb sok izgalmas regénynél, pedig a tárgyi igazságtól nem sok helyen tér el, csak éppen a költői feldolgozás csillogásával hinti tele emlékeit. Vallomása szerint a mű: «Korrajz és emlékirat, regényszerű, de szigorú történeti igazság. Alakjai éltek és élnek s nagy részük ma is ott dolgozik a nemzet állami életének avar mezején.»
Utazás a Balaton körül (1899) egy régi társas kirándulás emlékeinek felújítása. Az író 1875-ben magával vitte a magyar tengerhez Gyulai Pált, Nagy Miklóst, Salamon Ferencet, Szilágyi Sándort s negyedszázad mulva novellisztikus visszapillantásba öntötte élményeit. A mű az útleírás és emlékirat ötvénye, a valóság és képzelet összefonódása; történelem és néprajz, filozofálás és évődés. Útitársaival bőven foglalkozik, alakjaikat stilizálja, dícséri és csipkedi őket. Tüneményes emlékezőtehetségének kellett volna lennie, ha társalgásuknak csak felerésze is úgy történt volna, mint ahogyan negyedszázaddal később elmondotta; de nem is az útleírás hűsége fontos ebben a könyvben, hanem az a mód, ahogyan az író megszólaltatja társait, ahogyan bemutatja a dunántúli törzsökös magyarságot, ahogyan előlép a maga kifogyhatatlan szellemi kincsesházával. Ismeri minden nemesi család multját; pompás alakrajzokban állít emléket az érdemesebb főrangúaknak, papoknak, politikusoknak; hazafias büszkeséggel beszél Kisfaludy Sándorról, Szegedy Rózáról, Vörösmarty Mihályról; ötletességtől sziporkázó fejtegetésekben világítja meg a magyar népmese, magyar tánc, magyar becsület, káromkodás, dohányzás sajátosságait. – A balatoni utazás vége szorosan összefügg előbbi munkájával. Mozaikszerű könyv: Szegedy Róza halálának, a sümegi Darnay-Múzeumnak és több más személyes emléknek vagy másoktól hallott históriának egybefűzése. – A Bakonyban mellőzi az útleíró formát. Ebben a művében ifjúkori emlékeit és a régi vármegye életét dolgozta fel, különös tekintettel néhány veszprémvidéki család történetére és a bakonyi betyárvilág eseményeire. Szülőföldjének a régi magyar tradíciókhoz való lelkes ragaszkodással emelt emléket könyvében.
Csodálta az ország nagy embereit, szívesen beszélt a helyi hírességekről, mindenkiben a kiválóságot kereste. A jellem gyöngeségeivel nem szívesen foglalkozott. Nem mindennapi jelenség, hogy egy politikus és védőügyvéd – annyi emberi hitványság látója – ennyire megőrizte optimista világnézetét, ilyen idealista maradt. Munkáiban nincs társadalmi gyűlölködés, érzéki jelenet, kétértelmű beszéd; felfogása szerint a szerelem eszményi vonzatóm, a hitvestárs drága kincs: «A családi élet édes és illatos melegét nem pótolja semmi. Még a legfölségesebb bölcsesség sem.» Tisztult erkölcsi felfogásával csak hazafias lángolása vetekszik; ebben már szinte túlzó, valósággal tüntetően soviniszta. A magyar fajnak küldetése van a Gondviseléstől, a magyarság különb a világ minden nemzeténél; olyan paraszt, amilyen a magyar nép fia, nincsen Európában. De az úri fajta is fennen ragyog jellemével, eszével, nagylelkűségével. (Magyar alakok, Emlékezések, Tünemények, A nagy év, Szilágyi és Káldy, A nagyokról és kicsinyekről.) Meggyőzte olvasóit jelszavának igazságáról: «Kegyeletet érezni a multak iránt, tisztelni az ősöket, dicsőíteni a hőst, imádni a magyar asszonyt; s mint egyetlen szent örökségünket: híven ápolni és őrizni ősapáink nyelvét, szokását és igaz magyar fenséges erkölcseit.» – Deák Ferenc és családja című munkájában áhítatos megbecsüléssel tárta fel a haza bölcse magánéletét. A Jókai-nemzetség lapjain a regényíró őseivel foglalkozott, hogy bebizonyíthassa a régi magyar kisbirtokú nemesség érdemeit az ország fenntartásának munkájában. Deák-jellemrajza csupa bensőség, a nemesebb értelemben vett magyar anekdóták tárháza; Jókai-könyvében eredeti módon fejti ki a lángészről vallott elméletét: a lángelme nem a természet rögtönzése, hanem az ősök egész sorának érdeme, emberöltőkön át felhalmozott tökéletesedés, mely valamelyik utódban az elődök jóvoltából borul virágba.
A tiszaeszlári vérvádhoz fűződő törvényszéki tárgyaláson mint védőügyvéd szerepelt; ennek az országos izgalmat okozó eseménynek történetét mondta el A nagy per három kötetében. A bűnügyi anyag annak idején egész terjedelmében feltárult előtte, ismerte a szereplő személyeket. Solymosi Eszter tizennégy éves cselédleány 1882 tavaszán eltűnt Tiszaeszlárról, néhány hét mulva egész Szabolcs megye arról beszélt, hogy fanatikus ortodox zsidók ölték meg; a hír felzaklatta az egész országot, egyes helyeken a nép lázongásba tört ki, az antiszemita képviselők szigorú vizsgálatot követeltek, a nyíregyházi vizsgálóbíró elfogatta a gyanusított saktert és társait; a sakter fia, a tizenhárom éves Scharf Móric, vallomást tett arról, hogy látta a rituális gyilkosságot: ez a pör dőlt el Nyíregyházán 1883 júniusában. Eötvös Károly védelme annyira nyilvánvalóvá tette a vád ingatagságát, hogy a törvényszék fölmentő ítéletet hozott s a megvádolt zsidókat szabadon bocsátották. Ezt az európai botránnyá dagadó bűnügyet a szerző két évtized mulva olyan érdekfeszítő módon dolgozta fel, hogy még a tárgyától messzebbeső epizódok is megelevenedtek tollán. Mesteri kézzel bontotta szét a bonyolult per valamennyi szálát; humora és szatirája, józansága és érzelmessége frissen patakzó stíluskészséggel lépett az olvasók elé. – Harc a nemzeti hadseregért és Harc az alkotmányért című köteteiben már nem fáradozott a feldolgozás nehézségeivel, hanem egybeállította politikai beszédeit az országgyűlési naplókból. Híres szónok volt, felszólalásait mindig rögtönözte, nagy emlékezőtehetsége sohasem hagyta cserben. A tiszaeszlári főtárgyaláson annak idején hét óra hosszat beszélt, anélkül, hogy jegyzeteket használt volna. Gondolatai így is nyomtatásra érdemes irodalmi formában jelentek meg, tárgyi tudása és nyelvi gazdagsága átsegítették minden nehézségen.
A nazarénusokban egy új vallásfelekezet keletkezésének lélektanát világította meg: hogyan indultak útnak az új hit megalapítói, milyen érzelmek fűtötték lelküket, mi volt a titka vallásuk terjedésének. A magyar népéletnek azt a vonását vizsgálta irodalmi formában, amellyel íróink legkevesebbet törődtek: a vallásosságot. Az alföldi parasztság sohasem volt túlbuzgó, az istenes rajongás hiányzott lelkéből, de ha bármiféle meggyőződés meggyökerezett lelkében, akkor rendületlenül megmaradt a maga igazsága mellett. Joggal mondhatta a szerző, hogy sikerült elérnie célkitűzését: «Gondosan megvizsgáltam, hogy számító, munkában görnyedő s jogokért viaskodó társadalmunkban miként támadhat új vallásfelekezet?»
Aki örökké bujdosott kalandregény: egy francia katona viszontagságainak története. A szerencsétlen vitéz Napoleon oroszországi hadjáratában ötven társával együtt fogságba kerül, végigsodródik egész Ázsián, bajtársai harminc esztendő leforgása alatt mind elhullanak mellőle, végül Törökország felől eléri a magyar határt s itt az egyik megyei bizottság előtt elmondja élete históriáját. A szerző a kalandok elmondásába sok értékes gondolati tartalmat ágyaz be, de azért eleven mesemondó; mindenütt az, amint ezt több értékes novellája is tanusítja. (A két ördög vára, Nemzetes Böthök uram szerencséje.)
Eötvös Károly munkái – ezek a félig igaz, félig álmodott történetek – a személyes visszaemlékezések fonalán bokrosodnak ágakban, indákban, kacsokban gazdag mesélőfákká. Az író mindenkit ismer, mindenre emlékszik, mindent tud; rokonai, barátai, ismerősei sok titkot feltártak előtte; az idegen világrészekben éppen olyan jártas, mint a Bakonyban vagy a Balaton körül. Nagy stíluskészsége könnyen átsegíti a legnehezebb kérdések szirtjein, krónikás költészete fénybe vonja szárazabbnak látszó témáit is. Még a leírásokban sem unalmas, pedig a leírások és elemzések hinárjában sok jeles író bukdácsol keservesen az olvasók bosszúságára,
Íróművészeti hibái tervtelenségéből és bőbeszédűségéből erednek. Története megindul, a meseszálból kiágazik az epizód, ebbe új melléktörténet kapcsolódik s csak hosszabb kerülő után jutunk vissza a kiindulóponthoz. De ez a szétáradó előadás cseppet sem bosszantja az olvasót, gyönyörködünk a szerző patriarkális magyarságában, lépten-nyomon érezzük, mennyire ismeri a világ ügyes-bajos dolgait.
Becsüli a multat, nem rajong kritikátlanul a jelenért, józan ítélő erejét nem téveszti meg semmiféle divatos hóbort. Csodálatos kettősség élt lelkében. Polgári pályáján elvhű demokrata volt, írói álmaiban a táblabíró-világ nemesi mesgyéin kalandozott; mint politikus a modern Magyarországért vívta harcait, szépirodalmi munkái a feudális mult kultuszát szolgálták; mint ember nyerstermészetű volt, írásaiban sokszor elérzékenyült. Bőbeszédűsége is ellentétben állott rövid mondataival. Mesekitaláló képessége nem volt, a mesemondásban mégis versenyzett a legtehetségesebb elbeszélőkkel; egy-egy jólsikerült kötetét alig tudja az olvasó félbeszakítani. Kellemes előadásával, ismeretei bőségével, erős logikájával mindig a maga pártjára vonja közönségét, fejtegetései sohasem szárazak, pedig állandóan kitér tudományos kérdések megvitatására vagy társadalmi problémák tárgyalására. A nagytapasztalatú, bölcs ember hatását teszi; látása éles, érvei tetszetősek, emlékei üdén ömlők. Tudása tárházából két kézzel szórja a tapasztalatok kincseit. Hogy állításainak nem egyszer semmi komoly alapja sincsen, hogy tanításaiban gyakran több az elképzelés, mint a reális igazság, mindezt az olvasók csak akkor veszik észre, ha előadásának varázsa alól felszabadulnak s hideg ítélettel fontolgatják anekdótázását.
Írói jellemvonásai között legszembetűnőbb gyökeres magyarsága; gondolkodásában, érzelmeiben, humorában, nyelvében egyaránt magyar. Szóbősége, mondatárnyaló tehetsége, mondatszövő könnyedsége a naturalista írói talentumé, de egyben a tudatos művészé is. A nyelv rugalmasan hajlik, a mondat vidáman lüktet, a stílus derűsen mosolyog írásaiban.
Eötvös Károlyt, mondja Ferenczi Zoltán, a természet kissé terjengő, de rendkívül élvezetes elbeszélő képességgel ajándékozta meg. «A szó úgy folyik tollából, mintha kedves adomák sorát hallgatnók téli este, kandalló mellett. S bármit beszél el, az mind zamatos, magyaros, tele komolysággal, vidámsággal, humorral, gyakran meglepő erővel és művészi érzékkel. Ebben emlékeztet Mikes Kelemenre.» Elbeszélő sajátságaiban sok van Jókai Mór és Vas Gereben modorából is; művészete olyan, mintha öntudatlan volna, pedig nem az; biztos és erős logikai öntudat vezeti; naturalista, de tudja, mit csinál. (A magyar irodalom története 1900-ig. Szerk. Ferenczi Zoltán. Budapest, 1913.) – Eötvös Károlyban, állapítja meg Voinovich Géza, sok volt a régi magyar nemesvilág adomázó táblabíráiból. Szellemének magva a józan ész volt, a magyar faj józan értelménél csak egyet tartott többre a világon: a saját magáét. Ez csillogott gúnyolódásában, ez sziporkázott anekdótáiban, ez sugallta hatásos ötleteit. Nemcsak becsülte a józan értelmet, hanem túl is becsülte; innen származnak fogyatkozásai. Tehetségének két szépírói eleme van: humora és nyelve; bár munkái velejükben nem szépirodalmiak, elbeszélésük az. Híres beszélő volt; azon igyekezett, hogy egészen úgy írjon, ahogyan beszél; innen bőbeszédű pongyolasága. (Eötvös Károly, Budapesti Szemle. 1916. évf.)
EÖTVÖS KÁROLY 1842. március 11-én született Mezőszentgyörgyön, Veszprém megyében. Szerényebb helyzetű református földbirtokoscsalád gyermeke volt, tanulmányait a pápai kollégiumban végezte, pályája elején megyei ügyész volt Veszprémben, később ügyvédi irodát nyitott Budapesten. Az 1870-es évektől kezdve a legtekintélyesebb országgyűlési képviselők közé tartozott, híres jogász volt, nagyhatású szónok; a függetlenség és negyvennyolcas párt élete harminc esztendőn keresztül szorosan összefüggött parlamenti szereplésével. Mint ellenzéki publicista az Egyetértés hasábjain szerencsésen irányította az ország nemzeti szellemű politikáját, annál nagyobb meglepetést keltett, mikor élete vége felé, 1910-ben, belépett a hatvanhetes kormánypártba: visszakanyarodott oda, ahonnan ifjú korában kiindult, a Deák-párti politikához. Régi elveinek megtagadása népszerűtlenné tette; egykor, az 1880-as évek elején, húsz kerületben jelölték képviselőnek; most, az öregkori elgyöngülés éveiben, nem tudott mandátumhoz jutni. Politikai szerencsecsillagának lehanyatlásáért irodalmi sikerei vigasztalták. Szűkebb barátai körébe visszahúzódva, kedélyesen elmélkedett egykori közéleti dicsőségéről és mélabúsan ábrándozott eljövendő irodalmi halhatatlanságáról. 1916. április 13-án halt meg Budapesten.
Adatok Eötvös Károly életéhez:
1842. – Eötvös Károly születésének éve. Március 11-én születik a veszprémmegyei Mezőszentgyörgy faluban. (Atyja: nemes Eötvös Lajos földbirtokos; anyja: nemes Újhelyi Lídia; mindketten református vallásúak. Testvérei közül említhető Eötvös Lajos múzeumi tisztviselő, a korán elhúnyt bibliografus.)
1860–1862. – Érettségi vizsgálatának letétele után két év alatt elvégzi jogi tanulmányait a pápai református jogakadémiában. (Gimnáziumi iskolázása idején a pápai református kollégium és a soproni evangélikus líceum tanulója.)
1861. – Írói fellépése. (A Vasárnapi Ujságban megjelenik egyik költeménye: A feltámadott költő. Egy ideig még szívesen versel, azután abbahagyja poétai próbálkozásait.)
1864. – Mint veszprémi vármegyei tisztviselő résztvesz Almásy Pál földbirtokos osztrákellenes összeesküvésében. (Hadi törvényszék elé állítják s néhány hónapi börtönnel büntetik.)
1866. – Bírói vizsgát tesz Pesten, Kerkapoly Károly jogakadémiai tanárt helyettesíti Pápán, a Veszprém című hetilapot szerkeszti Veszprémben. Ősszel megválasztják vármegyei aljegyzőnek. (A következő évben alügyész, 1871-ben a veszprémi királyi törvényszék ügyésze.)
1867. – Feleségül veszi Fromm Etelkát. (Nejével boldogan él késő öregkoráig. («Csekély szerzeményemet, iparkodásom mellett, leginkább az ő hív szeretetének, segedelmének és okos gazdasszonyságának köszönhetem.»)
1872. – Harminc éves. Megválasztják a veszprémi kerület országgyűlési képviselőjének Deák-párti programmal. (Nagy eszének hírét, ékesszólásának hatalmát, korai előretörését semmi sem mutatja jobban ennél a választásnál. Az idősebb nemesurak, tekintélyes földbirtokosok, tehetős városi polgárok mind melléje sorakoznak. Országgyűlési beszédei és a Pesti Naplóban közölt cikkei reáfordítják a politikai pártok figyelmét. Pompás érveléssel emel szót Deák Ferenc álláspontja és a hatvanhetes kiegyezés helyessége mellett.)
1875. – Kimarad a képviselőházból, veszprémmegyei birtokán gazdálkodik. (A megyegyűléseken gyakran felszólal, az orosz-török háború idején a törökök ügye mellett foglal állást.)
1878. – Veszprémben ismét megválasztják képviselőnek, de most már függetlenségi programmal. A negyvennyolcas párt híres országgyűlési vezérszónoka lesz. (Politikai tekintélye egyre nagyobb, budapesti ügyvédi irodája alig győzi a munkát.)
1883. – A tiszaeszlári vérvád bonyodalmai között olyan elmeéllel és sikerrel védi a zsidóságot, hogy nevét az egész világsajtó megismeri. (A zsidók hálásak bátorságáért, de országos népszerűsége szétfoszlik, az új választások alkalmával kimarad a képviselőházból. Annál jobban föllendül ügyvédi irodája. Van idő, amikor harmincan-negyvenen segédkeznek pörei vitelében.)
1887. – Újra megválasztják képviselőnek. Ezúttal Nagykőrös küldi be a parlamentbe függetlenségi és negyvennyolcas párti programmal. (Az ellenzéki mozgalmakban időnkint döntő szerepe van, elnöki tisztséget visel, kormányokat ingat meg; de maga is sokat ingadozik; többször kilép az anyapártból, utóbb megint egyesül otthagyott pártfeleivel, liberális csoportja támadja a konzervatívabb függetlenségieket. Mint az Egyetértés munkatársa, majd szerkesztője, a publicisztikában is erősíti a pártfegyelmet nem tűrő ellenzéki szellemet.)
1898. – Ötvenhat éves. Az országos hírnevű politikusról máról holnapra kiderül, hogy kiváló szépírói tehetség. Az Egyetértésben megkezdi első nagyhatású munkájának közlését Gróf Károlyi Gábor emlékiratai címmel. (Senki sem tudja, ki a feltűnést keltő tárcasorozat szerzője: Eötvös Károly-e vagy a már elhúnyt gróf. Csak később derül ki, hogy a regényszerű életrajzot elejétől végig a nagynevű ügyvéd-képviselő írta.)
1899. – Újabb munkája az Egyetértésben: Utazás a Balaton körül. (Az érdeklődés fokozódik, a közönség szeretné könyvalakban is olvasni Eötvös írásait. Maga a szerző valósággal újjászületik, tele van írói tervekkel, a politika már alig érdekli, ügyvédi irodáját elhanyagolja. Bámulatos kitartással írja napról-napra folytatásos emlékezéseit az Egyetértés számára. Meghitt köre, az Andrássy-úti Abbázia-kávéházban gyülekező asztaltársaság, hajnalig gyönyörködik eredeti zamatú adomázásában s magasztaló hangon beszél napi tárcájáról. Erre a dicsőítésre szüksége van, enélkül nem tud dolgozni, a mindenünnen felhangzó elismerés sarkallja a további munkára. Nem az ügyvédi siker, nem a politikai vezérség, nem a pénz izgatja, hanem az írói dicsőség szomjúsága, a halhatatlanság után való vágyakodás. Kiadója, Révay Mór, álmélkodva beszél emlékirataiban nem mindennapi hiúságáról. «Mert Eötvös Károly még hiúbb volt, mint aminők a nagy írók rendesen lenni szoktak. Csodálatos az, hogy mennyi dícséretet bírt el. Szinte szüksége volt rá, hogy dícsérjék, hogy beszéljenek róla, hogy elismerjék. Ez volt az ő éltető eleme, az ő buzdítója, az ő ösztönzője. Tudta, hogy milyen nagy író ő, mégis újra hallani akarta azoktól, akikkel érintkezett, olvasni akarta azokból az írásokból, amelyek róla szóltak. Ha a „vajda”, ahogy őt szűkebb baráti körben neveztük, ellankadt, gondoskodni kellett valami cikkről vagy ünneplésről, mely őt új munkára serkenti. Milyen jó volt, hogy akkor erre a célra rendelkezésre állott az Egyetértés.»)
1900. – A Révai-cég kiadásában megindul összes munkáinak gyűjteményes kiadása. (A sorozat könyvkereskedői sikere rendkívüli. Az első kötetek átlag húszezer példányban kelnek el. Ennek oka, a kötetek csodálatosan friss megírásán kívül, Révay Mór szerint három körülményben található: a szerzőt különleges magyarságáért nagyon sokan kedvelték, a reformátusok büszkék voltak kálvinista fajszeretetére, a zsidók ki akarták mutatni hálájukat iránta, Eötvös Károly hatalmas tiszteletdíjat kapott a gyűjteményes kiadásért: a kézirat átnyujtásakor kötetenkint háromezer koronát, azonkívül a kinyomtatott sorozat tiszta bevételéből évenkint átlag hatezer koronát. Élete vége felé nagy szüksége volt a pénzre, ekkor már pusztán könyveinek jövedelméből élt. Kiadójának följegyzései szerint: «Igaz magyarnak bizonyult abban is, hogy rosszul gazdálkodott. Valósággal eltűnt lába alól a föld, a birtok és a ház is. Ügyvédi irodáját elhanyagolta, nagy ügyei megszűntek, jövedelmei elmaradtak, ellenben költségei megmaradtak. Egyszer csak azon vette magát észre, hogy rá van utalva írói jövedelmére.»)
1906. – Függetlenségi képviselőtársaitól lassankint elszigetelődik, a parlamentbe ekkor jut be utoljára. Vidéken már nem kap kerületet, a budapesti VII. kerület hálás zsidósága választja meg képviselőnek, visszaemlékezve tiszaeszlári szereplésére és egész pályáján tüntetően hangoztatott filoszemita kijelentéseire. De az 1910-iki választáson már megbukik ellenjelöltjével szemben; ettől kezdve visszavonul a politikától.)
1915. – Sikertelen próbálkozása a színműírás terén. (A Budai Színkörben előadják egyik elbeszéléséből írt népszínművét: a Böthök uram szerencséjét.)
1916. – Halála április 13-án, hetvennégy éves korában, Budapesten. (Veszprémben temetik el neje mellé. Egyetlen fia: Eötvös Bálint ügyvéd.)
Kiadások. – Kerkapoly, az új pénzügyminiszter. Pest, 1870. (Egykori pápai tanárának jellemrajza. Ennek a munkájának megjelenése után harminc esztendeig nem jelent meg érdemesebb könyve, annál több nagyhatású törvényszéki és politikai beszédet mondott. Az utóbbiak szövegét a Képviselőházi Naplók őrizték meg. Politikai cikkei 1872-től a Pesti Naplóban, 1878 óta az Egyetértésben jelentek meg; mind a két lapba, továbbá a Vasárnapi Ujságba, számos szépirodalmi dolgozatot is írt; ezek azonban nyomtalanul eltűntek a napisajtó lapjain, csak később ásták ki őket, amikor összes munkáit egybeállították.) – Eötvös Károly munkái. Huszonnégy kötet. Budapest, 1900-tól. (Utazás a Balaton körül, Aki örökké bujdosott, A két ördög vára, Magyar alakok, Emlékezések, Gróf Károlyi Gábor följegyzései, A nazarénusok, A nagy per, Deák Ferenc és családja, Tünemények, A nagy év, Szilágyi és Káldy, A Jókai-nemzetség, A nagyokról és kicsinyekről, Harc a nemzeti hadseregért, A Bakony, A balatoni utazás vége, Harc az alkotmányért.)
Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. II. köt. Budapest, 1893. – i. jegyű cikkíró: Egy kis polémia. Budapesti Szemle, 1899. évf. – Baráth Ferenc: Eötvös Károly mint író. Egyetértés. 1901. évf. – Sebestyén Károly: Eötvös Károly prózája: Magyar Nyelvőr. 1902. évf. – Kiss Arnold: Eötvös Károly. Magyar Zsidó Szemle. 1905. évf. – Seprődi János: Eötvös Károly. Budapesti Szemle. 1906. évf. – Csefkó Gyula: Eötvös Károly munkái. Magyar Nyelvőr. 1909. évf. – Ferenczi Zoltán szerkesztésében: A magyar irodalom története 1900-ig. Budapest, 1913. – Borbély István: Eötvös Károly. Irodalomtörténet. 1914. évf. – Az Egyenlőség és Világ cikkei 1916 márciusában Eötvös Károly halála alkalmával. – Kardos Albert: Eötvös Károly és Csokonai. Debreceni Protestáns Lapok. 1916. évf. – Mezey Sándor: Eötvös Károly. Izraelita Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. Budapest, 1916. – Milotay István: Eötvös Károly. Új Nemzedék. 1916. évf. – Schöpflin Aladár: Eötvös Károly. Huszadik Század. 1916. évf. – Voinovich Géza: Eötvös Károly, Budapesti Szemle. 1916. évf. – Mezei Ernő: Eötvös Károly. Magyar Figyelő. 1918. évf. – Révay Mór János: Írók, könyvek, kiadók. Két kötet. Budapest, 1920. – Halmi Bódog: Őszi termés. Budapest, 1928. – Herczegh Matild: Eötvös Károly. Budapest, 1928. – Tóth Lajos: Eötvös Károly mint drámaíró. Irodalomtörténeti Közlemények. 1932. évf. – Bary József: A tiszaeszlári bűnper. Budapest, 1933.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages