PETELEI ISTVÁN.
PETELEI ISTVÁN.
AZ 1870-es évek végén új tehetség tűnt fel elbeszélő irodalmunkban: PETELEI ISTVÁN. Olyan sajátságos egyéni látással hívta életre hőseit, mintha balladákat írt volna prózában. Hősei boldogtalan életű kisvárosi emberek, történetei drámai lüktetésű tragédiák. A nem mindennapi tehetségű erdélyi novellista részvéttel pillantott vidéki kisembereire, különös alakokkal népesítette be a marosmenti tájakat. Az olvasók előtt egymásután vonulnak el a sértettek, megalázottak, nyomorban vergődők, balvégzetükkel vívódók, csalódottak, félreértettek, iszákosok, nyomorékok, kényszerképzeteikkel küszködők, önmagukban összeomlók, bosszúra gerjedtek, bősz indulatoktól zaklatottak, lemondóan sóhajtozók, züllöttek, lelketlenek. A sír felé haladó szerencsétleneknek ez a gyászmenete sejtelmes álomképeken gázol keresztül, beleütközik az élet durva kőszikláiba, végül megtörten roskad össze az élet csapásai alatt. Nem mindennapi világ, sajátságos mesemondás.
Petelei István félig romantikus, félig realista; képzelete az emberi lélek titkai körül csapong, látása az apró dolgokat is élesen megfigyelő szemlélőé. Érzékeny író, a magányos lelkek siratója, a lemondás és megsemmisülés énekese. Költő a javából, különös érzékkel az emberi sors szimbolikus-misztikus vonásai iránt. Szaggatott előadása, impresszionista módon színezett helyzetrajzai, párbeszédeinek fojtott levegője messze elkanyarodik az előtte élő magyar novellisták megjelenési formájától. Legjobban talán még Kemény Zsigmondhoz kapcsolható, de nagy előde hatalmas várakat épít fel regényeiben, ő megelégszik a kúriák és viskók kicsiny világával.
Egyesek úgy vélik, hogy ez az új elbeszélő stílus, ez a sötéten vívódó megjelenítő-erő az orosz írók realizmusához vezethető vissza; Gogoly, Sollogub és Turgenyev hatásában leli némely jellemvonásának forrását. A pesszimista emberszemlélet, a passzív életsorsok megfigyelése, a szenvedőkkel való együttérzés csakugyan rokonságot sejtet az orosz íróművészek és a magyar elbeszélő kötött, de a hasonlóság sokkal gyöngébb mintsem feltehetnők, hogy Petelei István iránya idegen mesterek ösztönzésére sarjadt ki Erdély talajából. A Petelei-novella gyökere ott van a Marosvidék tájain, ott élt az író gyermekkori álomvilágában, kibontakozását a tragédiákkal foglalkozó önkínzó képzelet táplálta a magános éjszakák óráiban.
A Petelei-hősök reszkető tagokkal vonszolják az élet keresztjét, elvadult emberekkel akadnak össze útjukon, maguk is különös emberekké lesznek. Kedves leánygyermekek, jószívű öregleányok, önfeláldozó édesanyák az egyik részen; kacér asszonyok, balkezes öregek, tehetetlen dühükben őrjöngő férfiak a másik oldalon; az alázatosságtól a nagyzolásig, a gyarlóságtól a bűnig, a léhaságtól a rögeszme tombolásáig mennyi lelki nyomor és testi elesettség; izgalom, fellángolások. A lelki átalakulást művészi kedvteléssel élezi ki az író, realisztikus jellemfejlesztése romantikus fordulatokkal halad előre. Hangterjedelme nem nagy, érdeklődése korlátozott körben mozog, történetei olykor valószínűtlenek, de még vontatottabb meséit is többnyire hangulatossá teszi lírai színezésével, tépelődő alakjainak vallomásaival, a visszafojtott szenvedélyek lázas kirobbanásaival.
Néhány száz kisebb-nagyobb novellája és rajza között több maradandó értékű alkotása van. A legjobbak egyike: Jetti. Két földesúr küzd ebben a nagy novellában a zsidó kocsmáros leányának szerelméért; az olthatatlan szerelmi tűz vége az, hogy az idősebb testvér, Tamás, megöli bátyját, Miklóst. Az összeütközés drámaisága, a szenvedélyek fejlődésének viharfelhős rajza s az egész történeten átvonuló hangulati színezés az ereje teljességében levő írót mutatják. Hely és idő eltűnik a sötét levegőjű meséből, csak az örök emberi jellemvonások borzongatják meg, a maguk félelmes vadságával, a testvérharc szemlélőit.
A fülemile egy kisvárosi polgárasszony regénye. Ágnes, a hiszékeny ábrándozó, beleszeret egy léha gavallérba, de nem szegi meg hitvestársi hűségét; az udvarló továbbáll, a pékmester naiv felesége belepusztul feldúlt életébe. Az író mesekitaláló tehetsége nem gazdag, de alakteremtő művészete erős. A végzetszerűnek a békés polgári sorsba való betolakodását gondolkodásra késztető életfilozófiával festi.
Petelei István stílus, hangulat, képzelet és mesemondás tekintetében szembetűnően különbözik a nyolcvanas és kilencvenes évek novellistáitól. A maga nemében igazi fényes talentum. Sohasem volt népszerű, mert nem alkudott meg a közönség felületes ízlésével, az irodalomtörténet azonban számontartja érdemeit.
Utánzói jelentékeny számban akadtak, de csak a kisebb írók közül, ezek is inkább csak néhány modorosságát lesték el. Jobbnevű követői pályájuk kezdetén: Abonyi Árpád, Malonyai Dezső, Thury Zoltán.
Ferenczi Zoltán szerint Petelei István alakjai nem mindig élethűek. «Sokszor képzeleti vagy álomképek s noha a mindennapi élet közelségéből látszik venni őket, néha mégsem élők. Az erdélyi ember és világa nem igen olyan.» (A magyar irodalom története 1900-ig. Szerk. Ferenczi Zoltán. Budapest, 1913.) – «Vajjon ilyenek-e, veti fel a kérdést Schöpflin Aladár is, az erdélyi kisváros és az erdélyi falu emberei s ilyen-e az életük? Bizonyára nem, de bizonyára vannak köztük ilyenek s Petelei csak ezeket látta meg, szeme csak ezekre volt beigazítva. Ezek találtak az ő egyéniségéhez, ezekkel tudott együttérezni, ezeknek története visszhangzott a lelkében.» (Magyar írók. Budapest, 1917.)
PETELEI ISTVÁN 1852. szeptember 13-án Marosvásárhelyen született tehetős polgári szülőktől. Filozófiai tanulmányait a budapesti egyetemen végezte. Az 1880-as évek elejétől kolozsvári hírlapíró volt, 1891-ben megvált a szerkesztőségi munkától, betegsége miatt visszavonult Marosvásárhelyre, itt élt haláláig csendes elvonultságban. Családi otthonát csak akkor hagyta el rövidebb időre, ha Budapestre, Kolozsvárra vagy valamelyik fürdőhelyre utazott. Szívbaja megbénította mozgásában; szabad idejét irogatással, kertészkedéssel, esztergályozással töltötte. Élete végén elméje elborult. 1910. január 5-én halt meg Kolozsvárt.
Adatok Petelei István életéhez:
1852. – Petelei István születésének éve. Szeptember 13-án születik Marosvásárhelyt. (Elődei katolikus vallású örmény kereskedők; atyja: Petelei István marosvásárhelyi boltos és gazda; anyja: Istvánfi Mária. A család népes, az írónak tizenkét testvére van.)
1870. – Érettségi vizsgálatot tesz a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban. (A négy alsó osztályt szülővárosában végzi, három évig Kolozsvárt tanul, a nyolcadik osztályra a székelyudvarhelyi iskolába viszik.) Történelem-tanár szeretne lenni, beiratkozik a pesti egyetemre. (Máshová nem is mehet, mert csak magyarul tud s Kolozsvárt még nincs egyetem.)
1877. – Befejezi tanulmányait, elvonul a szülői házba. (A budapesti egyetem filozófiai karán a történeti előadásokat nagy buzgalommal hallgatja, de tanári katedrára sohasem kerül. Valami megfoghatatlan mélabú ül a lelkén, nincs akaratereje a polgári pályához. Három évig otthon tölti napjait atyja házában; kertészkedik, olvasgat, kéziratokat küld a budapesti és kolozsvári lapok szerkesztőségeibe.)
1879. – A fővárosi írók között feltűnést kelt néhány elbeszélésével. (Ágai Adolf szerkesztő a Magyarország És A Nagyvilág hasábjain helyet ad novelláinak s ezzel megnyitja előtte az irodalmi érvényesülés útját.)
1880. – Huszonnyolc éves. Megválasztják a Petőfi-Társaság tagjának. (A Kisfaludy-Társaságba, csodálatosképen sohasem kerül be, pedig Gyulai Pállal meleghangú leveleket vált, a nagytekintélyű kritikus megbecsüli tehetségét, novelláit szívesen közli a Budapesti Szemlében.) Ebben az évben kezdi meg hírlapírói munkásságát Kolozsvárt. (Előbb a Kelet szerkesztőségében dolgozik, 1883 óta a Kolozsvári Közlöny segédszerkesztője, 1887-től a Kolozsvár című lapot szerkeszti.)
1888. – Buzgó fáradozása révén Kolozsvárt megalakul az Erdélyi Irodalmi Társaság. (Nemcsak szerkesztői súlya teszi egyik vezető emberré Kolozsvár szellemi világában, hanem egyéni értéke is. A lelkiismeretes szerkesztő egyben jó ember is; az eleventollú politikai vezércikkíró a leghevesebb közéleti harcokban sem tántorodik el az erdélyi publicisztika nemes hagyományaitól.) Ebben az évben megnősül. (Neje, Korbuly Irma, hozzá méltó úrinő, művelt és finom lélek, irodalmi munkásságában megértő buzdítója, betegségében hűséges ápolója.)
1891. – Kénytelen abbahagyni szerkesztői munkáját. (Aránylag fiatalon agyszélhűdés éri; életét csak úgy hosszabíthatja meg, ha kerüli az izgalmakat. Ez voltaképen halálos ítélete. A világ zajától visszahúzódva, lassankint eltemetkezik szülővárosában. Barátai olykor meglátogatják, nagyritkán ő keresi fel régi ismerőseit.)
1910. – Halála január 5-én, ötvennyolc éves korában, Kolozsvárt. (Életének vége már csak vergődés. Dolgozni nem tud, gyógyíthatatlan idegbaj gyötri. Utolsó napjait a kolozsvári elmekórtani intézetben éli le. Marosvásárhelyen temetik el.)
1928. – Szülőházát emléktáblával jelölik meg. (Az eszme megvalósítása a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond-Társaság érdeme.)
Kiadások. – Keresztek. Tíz rajz. Budapest, 1882. (Első elbeszélő kötete. Az újstílusú novellákat Ágai Adolf a Fővárosi Lapokban, Haraszti Gyula a Pesti Naplóban, Reviczky Gyula a Honban, Szana Tamás a Koszorúban méltányló hangon ismertették.) – Az én utcám, Budapest, 1886. (Elbeszélések,) – A fülemile. Budapest, 1886. (Regény.) – Jetti. Budapest, 1893. (Elbeszélések.) – Felhők. Budapest, 1897. (Elbeszélések.) – Vidéki emberek. Budapest, 1898. (Elbeszélések.) – Az élet. Két kötet. Budapest, 1905. (Elbeszélések.) – Elbeszélések. Két kötet. Kolozsvár, 1912. (Gyalui Farkas életrajzi bevezetésével.) – Egy asszonyért. Kolozsvár, 1924. (Először a Kolozsvár című lap 1887. évfolyamában jelent meg: történeti regény Deák Farkasnak Forgách Zsuzsánnáról írt életrajza nyomán. Az író elég híven követi forrását, hősének élete kész regény, csupán díszítenie kellett anyagát. Feldolgozásának megvan a maga tetszetős archaikus színe.) – Petelei István negyven levele Gyalui Farkashoz. Erdélyi Helikon, 1928. évf. (Gyalui Farkas közlése.) – Petelei István levelei Gyulai Pálhoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1933. évf. (Kozocsa Sándor közlése.)
Irodalom. – Szana Tamás: Újabb elbeszélők. Budapest, 1889. – Pintér Kálmán: Újabb elbeszélő irodalmunk. Budapest, 1897. – Ferenczy József: Irodalmi dolgozatok. Budapest, 1898. – Lázár Béla: A tegnap, a ma és a holnap. Kritikai tanulmányok második sorozata. Budapest, 1900. – Péterfy Jenő összegyűjtött munkái. III. köt. Budapest, 1903. – Mikes Lajos: Petelei István. Vasárnapi Ujság. 1904. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. X. köt. Budapest, 1905. – Haraszti Gyula: Emlékezés Petelei Istvánra. Budapesti Szemle. 1910. évf. – Schöpflin Aladár: Petelei István. Nyugat. 1910. évf. – Gyalui Farkas: Petelei Istvánról. Kolozsvár, 1912. – Ferenczi Zoltán szerkesztésében: A magyar irodalom története 1900-ig. Budapest, 1913. – Bedőházy János: Petelei Istvánról. Erdélyi Múzeum. 1914. évf. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – Márki Sándor: Emlékezés Petelei Istvánra. Pásztortűz. 1924. évf. – Galamb Sándor: A rajzforma fejlődése irodalmunkban, Budapesti Szemle. 1925. évf. – Gyalui Farkas: Első és utolsó találkozásom Petelei Istvánnal. Erdélyi Almanach. Kolozsvár, 1925. – U. az: Petelei Istvánról. Pásztortűz. 1928. évf. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Rossmann Magda: Petelei István. Budapest, 1932.
