RÁKOSI JENŐ.
RÁKOSI JENŐ.
A MAGYAR drámairodalomnak 1866-ban új hajtása támadt: ekkor került színre a pesti Nemzeti Színházban RÁKOSI JENŐ Aesopusa. A meseszerű vígjátéknak nagy sikere volt; a szerző a hatásos darabbal megindította az újromantikus dráma divatját. Az új stílus visszahatásul következett a művészi fantázia és költői hangulat tekintetében egyre jobban ellaposodó magyar történeti drámára. A magyar színpadi szerzők, élükön Szigligeti Edével, kiszámított színszerűségre törekedtek s nem sokra becsülték a képzelet romantikus szárnyalását; Rákosi Jenő a költészet verőfényét vitte a színpadra. Kedvteléssel stilizálta verseit, magvas nyelven írt, eleven fantáziával színezte párbeszédeit.
Az idegen drámaírók közül Shakespeare hatott reá legerősebben: öntudatosan és öntudatlanul utánozta Shakespearet. Egyes darabjainak olvasásakor az az érzésünk, hogy Shakespeare egyik ismeretlen színműve akadt kezünkbe s ezt a színművet valamelyik modern szerző enyhébbé, lágyabbá, líraibbá simította. Az angol író hatása mellett Katona József és Grillparzer sugallata is feltűnik drámáin.
Rákosi Jenő mesedrámáiban erősen idealizált hősök váltakoznak vaskos prózai alakokkal. Színhely és idő: az ókor, a középkor és a meseország, Aesopus (1866) ógörög tárgyú vígjáték. Hősét, a rabszolga-meseírót, ura leányának szépsége idétlen hebegőből ékesen szóló szerelmessé varázsolja. Meséje abból indul ki, hogy Samos fejedelme különös parancsot ad népének: minden fiatalabb férfi köteles négy nap leforgása alatt megnősülni. A fejedelem tudósának van egy leánya, Erota; a nagy sürgés-forgás közben a ház rabszolgája, Aesopus, szerelmet vall a szép hajadonnak. Eddig dadogott, most egyszerre hangzatos beszédű lesz; s bár a tudós felbőszülve hallja a szerelem hírét; a rabszolga olyan ügyes, hogy még a fejedelmi udvarban is a maga tetszése szerint igazítja el a házasodó szerelmes párok dolgát. A samosi fejedelemnek tetszik a szellemes fiatalember, alkalmazást ad neki udvarában, nőül adja hozzá Erotát is: «Légy, Aesop, királyi udvarunk örök dísze.» – A vígjátékban sok elem volt a mesék világából, költői tartalma regés formában jelentkezett, mégsem lett belőle pusztán olvasásra való könyvdráma, hanem – a maga idejében – a színpadon is fényesen megállta helyét.
A szerelem iskolájának (1874) színtere Sylvania, középponti alakja a kérőit visszautasító királykisasszony. A leány ridegségét fájdalmas álomsorozat enyhíti meleg érzéssé egyik daliás kérője iránt. Kordiál királyfi elnyeri Stella királykisasszony szívét, az öreg király öröme határtalan: «Egy hétig kell a kedvnek állnia, Rekedjenek belé a harsonák.» – A nézők a darab végén tudják meg, hogy a szenvedések sorozata csak tanulságul szolgáló mesés történet, olyan mesterien illeszti be a szerző az álmot a való élet keretébe, az első és az ötödik felvonás közé. Az álom úgy tűnik fel, mint Kordiál és Stella történetének egyenes folytatása. Valószerűség nincs a színműben, a nézők elé a mesék országa tárul, a hétköznapi szürkeséget a költői párbeszédek helyettesítik. A jambusok nem hibátlanok, de a drámai előadás mindenütt zökkenő nélküli, a stílus szárnyaló.
Endre és Johanna (1885) a magyar Anjou-királyfi tragédiájának eredeti elgondolású története. A szerző fényes lelki megokolással mutat rá arra, hogyan távolodik el egymástól két szerető szív. A tragédia megindítása és befejezése eltér a történelem adataitól. Az első felvonásban a fejedelmi jegyespár még nem ismeri egymást; gonosz véletlen, hogy Endre herceg, a még ismeretlen magyar királyfi, egy éjjeli tömegmulatságon megmenti Johanna nápolyi hercegnőt halászlegény-udvarlója erőszakosságától. Ezt a találkozást Endre nem felejti el, az erkölcsi lazaságot nem bocsáthatja meg, bizalma meginog a nápolyi királyleányban; viszont Johanna álmélkodva szemléli életpárja zordon idealizmusát, nem tudja összeegyeztetni a maga világát a magyar erkölcs könyörtelenségével, kétségbeesése bukásba ragadja. Megrázó lelki vergődések után kibékül ugyan a férj és feleség, de a végzet legszörnyűbb csapását már nem lehet feltartóztatni: Endrét az orgyilkosok elteszik láb alól, Johanna megöli magát kétségbeesésében. – A tragédia meséje izgalmas, tele van a romantika hatáskereső elemeivel; titkos találkozások, összeesküvések, álarcos menetek, oltárkép lezuhanása, tűzhányó kitörése, földindulás, méreg és tőr foglalkoztatják a nézők képzeletét. A megrázó részletek tragikuma az erkölcs tengelye köré fonódik: a magyar életfelfogás szembekerül a nápolyi udvar ledér életszemléletével. A férfi és a nő halálba gyötri egymást, a férfi egyenesen meggyőzhetetlen a maga álláspontjában. A környezet gyilkos levegője és a lelkek meghasonlása nem fejlődhetik mássá, mint véres befejezéssé. «Johanna, jaj nekünk, mily botorul Játszók egymás mennyországát mi el:» kiált fel Endre az utolsó találkozáskor; azután reászakad a katasztrófa.
István vezérben (1891) IV. Béla király korának testvérharcai bontakoznak ki szeműnk előtt. A király és fia köré életre-halálra harcoló indulatokkal sorakoznak fel az uralkodó-család asszonyai, hercegei, udvari emberei, magyar vitézei; másrészről a pápai követ, Ottokár cseh király, a németek, kunok, tatárok. Különösen IV. Béla neje, Mária királyné, küzd fia, a későbbi V. István király feleségével, a kun Erzsébettel. A megokolás kibékítő, az újabb tatárveszedelem vihara elsöpri a családi gyűlölködés jeleneteit, a magyarság döntő diadalt arat a barbár ellenségen. «Dicsőség néked ó király, atyám! A győzelem tiéd:» kiált fel IV. Béla fia, István vezér, s a diadalittas magyar vitézek lelkes reményekkel vonulnak el a csatatérről. – A színműben benne van az árpádkori történelem egész lelkisége, a testvérharcok szellemének komor felidézése; a trónviszályok indítékainak megvilágítása. A királynék szócsatájában megnyilvánuló erő különösen izgalmas része a darabnak. Mint a farkas a zsákmányra, úgy tör a nemzetre a külső ellenség, belül pedig ott vérzik a magyarság a maga legfőbb urainak fékezhetetlen szenvedélye miatt.
Antik világnézetű tragédia: Tágma királyné. (1902.) Az ősidőkben játszó történeti szomorújáték a besenyők és kazárok küzdelmét mutatja be egy végzetes családi tragédia kíséretében. A besenyők diadalmasan megvívják szabadságharcukat a kazárok ellen, de a besenyő királyné, Tágma, szörnyű lelki viharok között szenvedi végig a nemzeti küzdelmet: «Nem volt királyné még ily nyomorult, Nem asszony még ilyen boldogtalan S ki látott még ily meggyötört anyát!» Csapongó romantika vegyül a darabban az ógörög sorstragédiák életszemléletével: a végzet akaratát nem kerülheti el semmiféle emberi erő. A szerző nagy becsvággyal dolgozta ki jambusos drámájának minden részletét, de meséjét és gondolatait olyan különös világba helyezte és annyi szertelenséggel tette rémessé, hogy a színházi közönség megdöbbenve távozott a bemutató előadásról.
Rákosi Jenő színműveiben sok a hatásos jelenet. A szerző a képeknek és hasonlatoknak gazdag hímzésével díszíti párbeszédeit, elméssége sokszor ragyog, hangulatfestése eleven színekben játszik. A költői hatást a színi hatással szerencsésen egyesíti; sajátságos azonban, hogy olvasmánynak majd mindegyik verses színdarabja nehéz, komoly elmélyedést követelő, nem egyszer fáradságot okozó. A szerzőben megvan a stílus költőisége, de nincs meg mindenütt a nyelv könnyedsége.
A régi dal régi gyűlölségről (1867) a mai élet társadalmi kérdései közé vezet. A történetet a szerző meglehetősen naiv romantikával próbálja elfogadhatóvá tenni, Shakespearet mértéktelenül utánozza; színműve inkább csak mint szellemtörténeti adalék érdemel említést. A zsidó-kérdés ekkor már erősen magára vonta a figyelmet; a fiatal író lelkes filoszemita irányzatossággal iparkodott hangulatot kelteni a zsidóság és a liberalizmus mellett. Ha eddig gyűlölte is egymást a keresztény és a zsidó, ezentúl legyenek egymásnak meghitt barátjai. A zsidó Lévi alakja Shylok másolata megfelelő modern módosítással, Shakespearera emlékéztetnek egyes személyek szójátékos feleselései és a színhely gyakori változásai is. Az eseményeknek kevés színhelyre való sűrítésében Rákosi Jenő mindig gyönge volt, felvonásait kisebb képekre osztotta, színterei állandóan változtak.
Népies tragédiájának, a Magdolnának (1884), egy szerencsétlen falusi leány a hőse; a boldogtalan teremtés a nagyvárosi élet aljasságában züllött nővé lesz. Ez már naturalista sajátságokat tükröző darab, levegője egészen más, mint a korabeli népies daraboké. A szerző mintha meg akarta volna mutatni sokoldalúságát, amikor bevilágított az élet mélységeibe s a végzetdrámák komorságával fonta hősnője köré a balsors átkát. A divatos francia népdrámák kétségtelenül hatottak a magyar népdráma írójára.
Derűs hangulatú társadalmi darabjainak csoportjából Ida (1883) című vígjátéka emelkedik ki. Ez a kedves színpadi alkotása vetekedik a legjobb Csiky-vígjátékokkal; bonyolítása és jellemrajzolása a biztoskezű drámaíró munkája.
A magyar operett kialakulása sokat köszön Rákosi Jenő tehetségének. Dalos játékaival segíteni akart az eredeti magyar énekes játékok akkori szegényes műsorán és a budapesti Népszínház időnkint szembetűnő operettínségén. A franciákkal nehéz volt versenyeznie, mégsem maradt mögöttük; s ha az akkori hazai zeneszerzők jobban értettek volna a könnyed dallamstílushoz, bizonyára a szövegszerző sikere is tartósabb lett volna. Néhány jeles mintát így is adott az operettre. (Tempefői, 1883; A négy király, 1890.) Sajnos, énekes színpadi irodalmunk korán elfordult az ő egészséges kezdeményezésétől s a művészetre törekvő irányt silány érzékcsiklandozással cserélte fel.
Az érdemes színműíró a regényírásban Jókai Mór tanítványa. A legnagyobb bolond (1882) fiatalos kiforratlanságú regény, vannak benne érdekes részletek, merész romantikája száraz realizmussal vegyül. Meséjének időpontja az önkényuralom kora, színtere a vidék és a főváros, hőse egy romlatlanlelkű színésznő. Egyébiránt a mese szálai több más személy köré is bőséggel fonódnak, az író nem szorítja zárt kompozícióba a különálló részeket, elbeszélő üteme nyugtalanul száll helyzetről-helyzetre. Victor Hugo, Sue és Jókai példájára szereti a hihetetlen fordulatokat, mesemenetébe osztrákellenes célzatosságot vegyit, az abszolutizmus korának politikai hangulatát hazafias korrajzi vonatkozásokkal támasztja fel. Képzelete szeszélyesen kalandozik, nincs szüksége lélekelemzésekre, fordulatos és eleven elbeszélő.
Beöthy Zsolt rendkívüli méltánylással emlékezett meg Rákosi Jenő drámaírói érdemeiről. Mit hozott, úgymond, Rákosi Jenő drámai költészetünknek? Hozta a képzelet nagyobb szabadságát, gazdagságát, bátorságát; az érzés melegebb közvetlenségét, merészebb áradásait, szívhez szólóbb hangját; hozott a miénknél színesebb, elevenebb, szeszélyesebb világot; újabb, szövevényesebb, érdekesebb mesét. Bár publicista volt, a politikával a színpadon nem tartott kapcsolatot; a drámaírást tiszta költői eszközökkel szolgálta; tárgyai, alakjai, pátosza, gúnyja nem a nap izgalmaiból és hangulataiból valók. Aesopusát a meglepetés elragadtatása üdvözölte, a Szerelem Iskoláját méltán tartják költészete koronájának; az utóbbinak különös varázsa, hogy csodálatos összhanggal üti meg a költői skála valamennyi hangját, a tréfától a borzalmasig, a szónokitól az idillig. István Vezérben régi krónikáink száraz jegyzetei lüktető életet nyernek, a lelkek összeütközését a szavak harcában mesterien tolmácsolja. Endre És Johanna történetében a kérlelhetetlen végzet szörnyalakja uralkodik az elmék, szívek, sorsok fölött; a végzetnek és szenvedélynek ilyen kapcsolata Kemény Zsigmond koncepcióira és stílusára emlékeztet; mélyebb és megrázóbb szavak, mint Johanna sirámai, magyar színpadról alig hangzottak még. (Rákosi Jenő drámairodalmunkban. Budapesti Szemle. 1920. évf.) – Galamb Sándor kiemelte Rákosi drámaírói értékeinek sokféleségét. Az újromantikus stílusnak elhatározó lökést ad, a magyar operettet megteremti, példát mutat a franciás vígjátékra, kísérletezik a naturalizmussal, végül a Tágma Királynéval eljut a drámai nagy stílus, a világnézeti monumentalitás, a modern szabású klasszicizmus kapujáig. Tragikai mélység és gondolati elmélyedés tekintetében Rákosi újabb költészetünk legerőteljesebb írói közé tartozik. (Rákosi Jenő. Irodalom-történet. 1921. évf.) – Schöpflin Aladár szerint Rákosi nem divatok után indult, hanem a közönséget iparkodott fölemelni a maga ízléséhez. Drámaíró-kortársai közül, még Csiky Gergelyt sem véve ki, ő volt a legigazibb költő. Elgondolásai a vígjátékban finomak és szépek, a tragédiában jelentősek és súlyosak voltak. Néhány alakja, így Aesopus, Johanna, Stella, a magyar drámairodalom legjobban megalkotott karakterei között foglal helyet. Legnagyobb értéke drámai stílusa. «Nyelve valóban drámai nyelv; szín, erő és hajlékonyság van benne. Ki tudja fejezni a tragédia feszültségét és emelkedettségét épúgy, mint a vígjáték játsziságát és frisseségét, a szenvedély viharát, a komoly filozófiai reflexiót, a lírai érzés olvadását s a tréfa vidám pattogását. Megvolt az a különös adománya, hogy beszéde elevenen hatott a színpadról, nem szavalásnak, hanem közvetlen emberi beszédnek.» A színpadról ma már nehezen tud kapcsolatot találni a mindig újat követelő közönséggel, de az olvasás bensőségében még mindig olyan szépségeket tár elénk és olyan életerőt éreztet, amelyekért érdemes műveit forgatni. (Rákosi Jenő, mint drámaíró. Rákosi Jenő élete és művei. Szerk. Süle Antal. Budapest, 1930.)
RÁKOSI JENŐ 1842 november 12-én született Acsád faluban, Vas megyében. Gimnáziumi osztályait Kőszegen és Sopronban végezte, a gazdatiszti pályára készült, de írói tervei a Dunántúlról Pestre sodorták. Aesopus című vígjátéka 1866-ban nagy sikert aratott, első színre került darabját számos komoly és derűs színmű követte. Legnagyobb hatása szerkesztői és publicisztikai működésének volt. Báró Kemény Zsigmond 1867-ben rábízta a Pesti Napló egyik rovatát; ezt a rovatot csakhamar olyan népszerűvé tette, hogy nevét már az 1860-as évek végén a legkiválóbb hírlapírók nevei közt emlegették. A Népszínház igazgatásával az 1879-es években külön munkaterületre jutott; sokoldalú tehetsége itt is beváltotta a tetterejéhez fűzött reményeket. Még fényesebben bontakozott ki vezető elméje a Budapesti Hirlap szerkesztőségében: politikai napilapjának irányító hatása messze túlnőtt a napisajtó keretein. Kossuth Lajos Pesti Hirlapja és Kemény Zsigmond Pesti Naplója után ez volt a harmadik történeti jelentőségű magyar ujság. Rákosi Jenő nem csatlakozott egyik politikai párthoz sem, egyedül a nemzet javát tartotta szem előtt; lapjába annyi vezércikket, tárcát és bírálatot írt, hogy termékenységben felülmúlta valamennyi hírlapíró elődjét és kortársát; de meghaladta őket témáinak gazdagságával és stílusának világosságával is. Érdemei elismerését jelentette tagsága a M. T. Akadémiában, a Kisfaludy-Társaságban, a Petőfi-Társaságban és sok más helyen, ahol az írók szabad köztársasága jutalmazza a tehetséget. Negyvenhárom évig irányította a Budapesti Hirlapot, halhatatlan érdemeket szerezve a nemzeti öntudat kialakításában és a nemes ujságírói hang megőrzésében. 1929. február 8-án halt meg Budapesten.
Adatok Rákosi Jenő életéhez:
1842. – Rákosi Jenő születésének éve. November 12-én születik a vasmegyei Acsádon. (Mind apai, mind anyai részről dunántúli katolikus német család ivadéka. Atyja, Kremsner János gazdatiszt, nehéz gondokkal küszködve tartja fenn népes családját. Szüleinek tizenkét gyermekük van; közöttük Rákosi Viktor, a későbbi nagynevű író; Rákosi Szidi színművésznő, Beöthy Zsolt neje; Rákosi Ida, Csepreghy Ferenc hitvestársa.)
1854–1860. – Rákosi Jenő gimnáziumi évei. (Két évig a bencések kőszegi iskolájában, négy évig a soproni bencés gimnáziumban tanul. A Bach-korszak germanizáló erőszakossága németté teszi az iskola életét. «Negyedik osztályú koromban már ébredeztek irodalmi ambícióim. Először is önképzőkört csináltunk és lapot adtunk ki, természetesen német nyelven, mert akkor még a teljes németség sötétsége borult ránk.»)
1860. – Tizennyolc éves. A gimnáziumi hatodik osztály elvégzése után gazdasági gyakornok lesz az egyik somogymegyei grófi birtokon. (Atyjának nincs pénze további iskoláztatására, a tehetséges ifjú kénytelen a kedve ellen való gyakorlati pályára menni. Hajnaltájt már ott van az istállókban, napközben írnoki munkát végez vagy ügyel a béresek munkájára, közben az uradalmi tiszttartó két gyermekét is tanítja. Ha szabad ideje akad, mulatságokba jár gyakornoktársaival.)
1863. – Búcsút mond gazdasági pályájának, felutazik Pestre, hatvan forinttal a zsebében új életnek indul. (Író akar lenni, de nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Megszáll egyik volt soproni osztálytársa lakásán, ennek tanácsára tovább tanul, magánúton vizsgázik a gimnázium hetedik és nyolcadik osztályából, beiratkozik az egyetem jogi karára. Órák adásával tartja fenn magát, szabad idejében az egyetemi könyvtárban tanul. Hazulról csak nagyon kevés pénzt tudnak számára küldeni, de igényei nincsenek, józanul és szerényen él. Megismerkedik néhány íróval, lelkesen dolgozik drámai munkáin.)
1866. – Huszonnégy éves. Bekövetkezik életének nagy sorsfordulata. A Nemzeti Színház drámabíráló-bizottsága elfogadja előadásra Aesopus című vígjátékát. (Önéletrajzában élénk színekkel festi akkori izgalmát és reményeit: «Új és országos emberekkel fogok érintkezésbe jutni. Meg fogom ismerni a Nemzeti Színház nagy művészeit személyesen. És az intézet vezéreit: az intendánst, igazgatót, Szigligetit, a nagy drámaírót. Be fogok lépni a Nemzeti Színház kulisszái mögé, a színpadra, a nézőtér közönsége elé. Hiszen ez az, amiért Somogyot otthagytam, amiért hóbortos fiatal fejemet idehoztam a bizonytalanságba. Ma még senki sem vagyok, holnaptól kezdve valaki leszek, nevem elkönyvelik és számon tartják, mint értéket. Ez az én eljegyzésem a szent frigyre a nemzettel. De milyen az, mikor egy ismeretlen fiatalember a homályból egyszerre a közérdeklődés körébe lép? A sötétségből a világosságba, az ismeretlenségből a hírnév fényözönébe. Mert hiszen az írói pálya is rendszerint olyan, mint a hajnal. Derengeni kezd és lassan, szinte észrevétlenül világos lesz. Én ismertem ugyan az utolsó időben pár írót, de az irodalmi köröktől, az irodalmi élettől messzebb voltam, mint az állatkörtől az égen. Akiket ismertem, azok is inkább leereszkedtek hozzám, semmint fölemeltek volna magukhoz. Más szóval eltűrtek maguk mellett, de nem vettek komolyan.») Színdarabja október 14-én nagy sikert arat. («Tapsözönnel és kihívások sokaságával folyt le az est. Mintha a közönség be nem tudott volna telni egy szerény, sápadt fiatalember látásával, akiről tegnap még nem tudott semmit s akit ma jókedvében felavatott országoshírű íróvá. Egy gondolatra emlékszem csak, amely végigcikázott agyamon, amikor kiléptem a függöny elé és szemben álltam a zsibongó, tapsoló, éljenző sokasággal, mely a színházat megtöltötte. Ez a gondolat ez volt: Ki vagyok én, mi vagyok én? Egy bolondos fantaszta, egy ábrándos fiú, aki itt csak egy jött-ment legény és az ország első művészei beszélik az én szavaimat, mondják az én gondolataimat és a főváros első közönsége figyel, hallgat arra, amit én írtam le. Előadás után a boldogságtól, az örömtől, a szeretettől kimerített édesanyámat hazaszállítottam szerény hónapos szobámba, lefektettem, jóéjszakát mondottam neki és magam elsiettem a Kávéforrásba, ahol barátaim vártak, akikkel együtt kellett vacsoráznom, mert az én sikeremet a maguk sikerének is tekintették.»)
1867. – Báró Kemény Zsigmond meghívja a Pesti Napló munkatársának. («Még ez életben nagyobb ember előtt nem álltam. Egy kis, zömök, majdnem tömzsi ember jött felém: „Csak azért kérettem, mert szerződtetni akarom a Pesti Naplóhoz. Nem azért, hogy ujságíró legyen, hanem azért, hogy havi száz forint fizetése legyen és ráérjen drámákat írni.” Én alig mondottam egy-két szót. Ellenben úgy jöttem ki onnan, mint az az ember, akit egy szál deszkán táncoltatott az óceán s ki most egyszerre partra lépett és szilárd földet érez a lába alatt.» Átveszi Salamon Ferenc külpolitikai rovatának vezetését. Az osztrák mesterkedésekkel szemben rámutat a magyar kormány álláspontjának igazságára, hírt ad minden ausztriai sajtóvéleményről, elevenen vitázik a bécsi lapokkal. A magyar koronázás ünnepségeiről ő írja a tudósításokat.)
1868. – Deák-párti cikkei a Pesti Naplóban. (Élesen küzd az ellenzéki pártok ellen; a balközép népszerű lapjával; a Honnal, erős vitái vannak; Tisza Kálmánt keményen támadja.)
1869. – Megválasztják a Kisfaludy-Társaság tagjának. Kiválik a Pesti Napló szerkesztőségéből. Az év végén Ráth Mór könyvkiadó megbízásából megindítja a Reform című politikai napilapot. (Ez is Deák párti ujság, csakhogy modernebb szellemű a Pesti Naplónál. A tetterős szerkesztő magához veszi kávéházi asztaltársaságának fiatal íróit s Ágai Adolf, Beksics Gusztáv, Berczik Árpád, Csukási József, Dóczy Lajos, Hevesi Lajos, Kaas Ivor, Kecskeméthy Aurél, Márkus István, Toldy István és mások segítségével friss napilapot teremt. A kiegyezés korának ifjabb hírlapírói nemzedéke a Reform hasábjain tör utat magának. Az ellenzéki zsurnaliszta és publicista csoporttól sok támadást kell elszenvedniök, a kíméletlen személyeskedéseket hasonló hangnemben viszonozzák: Gróf Andrássy Gyula kormánya meg van elégedve a szerkesztővel, csak az okoz gondot külügyi politikájának, hogy a szerkesztő az 1870-es német-francia háborúban a franciák pártjára áll s minduntalan felhívja a figyelmet a porosz terjeszkedés veszedelmére. A német győzelem, a szerkesztő felfogása szerint, könnyen veszélybe sodorhatja Deák Ferenc nagy alkotását s bomlást idézhet elő az osztrák magyar monarchiában. A poroszok a durva és nyers erő emberei, a francia nemzet az emberiség szellemi fáklyavivője. A belpolitikában a két ellenzéki párt közül a tehetős földbirtokos-nemesség pártja, a Tisza Kálmán vezérlete alatt álló balközép, a veszedelmesebb, mert a parasztságra és kisnemességre támaszkodó szélsőbaloldalt, a függetlenségi és negyvennyolcas Kossuth-pártot, könnyebb kiszorítani a választókerületekből és az országgyűlésből.)
1874. – Harminckét éves. Nőül veszi Kalmár Lajos hontmegyei nemesúr leányát. (Nejéről így emlékezik meg önéletrajzában: «Soha nem ambicionált mást, mint hogy férjének felesége és gyermekeinek anyja legyen. Ha sikerült némi jót és hasznost tennem ez életben; túlontúl megjutalmaztattam érte azzal, hogy az enyim volt. Amit pedig vétettem, tudom, őérte meg fog nekem bocsájtatni minden hibám, bűnöm és vétkem onnan, ahonnan jő az emberekre a bocsánat.»)
1875. – Visszavonul a Reform szerkesztésétől, átveszi a Népszínház igazgatását. (Csodálatos gyorsasággal szokik bele az ismeretlen munkaterület szövevényeibe, tanácsadóit kitűnő érzékkel válogatja meg. Sikereinek fő támasza Blaha Lujza. Meggyőződése szerint: «A könnyebbfajta drámairodalomban, a szellemben, a hangban és modorban iskolát alkotott a Népszínház a vidéki színészet számára is, ennek a műfajnak nyelvét, tréfáit úgyszólván átteremtette magyarrá. Hogy a közönségre mily hatással volt, arról nem is szólok. Azt tartom, ott tanult meg a pesti ember magyarul nevetni és magyarul sírni.»)
1881. – Harminckilenc éves. Visszavonul a Népszinház igazgatásától. Átveszi a Budapesti Hirlap szerkesztőségi munkájának irányítását. (Az új lap a Pesti Hirlapból válik ki s Csukássi József szerkesztésében indul útnak június 16-án; főszerkesztője és egyik tulajdonosa Rákosi Jenő. A főszerkesztő célja, hogy megtörje a fővárosi német sajtó hatalmát, megerősítse a magyarságot nemzeti öntudatában s megvédje a magyar nyelvet minden idegen támadással szemben. «Kormánypártiak nem leszünk, az ellenzékkel tartunk, de párthoz nem szegődünk.» Szívós hadjáratot visel Tisza Kálmán miniszterelnök közösügyes politikája ellen, számontartja a nemzetiségi izgatásokat, felháborodva számol be a magyar nyelvnek a közös hadseregből való kirekesztéséről, gáncsolja az egész kormányrendszert, kiemeli gróf Apponyi Albert mérsékelt ellenzéki politikájának erkölcsi értékeit. Mindezt nem a demagógia hangján, hanem európai stílusú megvilágításban. A lap nagyhatalommá lesz, a szerkesztő szavának értéke a következő évtizedekben nem egyszer nagyobb a kormány súlyánál A szépirodalmi törekvések bírálatában sokszor lép fel döntő módon a minden szépért-jóért lelkesülő szerkesztő. Ha valamelyik ismeretlen tehetség könyvéről tárcát ír, a névtelen szerző ismertnevű ember lesz. Olykor csalódik fölfedezettjeiben, de többnyire beválnak reményei.)
1890. – Tisza Kálmán miniszterelnök bukása után mindent megtesz arra, hogy gróf Apponyi Albert politikai célkitűzései sikerhez jussanak, de az uralkodóház nem bízik a nemzeti párti politikában, hiába helyezi a Budapesti Hirlap eszményi megvilágításba a gróf alakját. (Útjaik közösek, de azért Rákosi Jenő nem lép be Apponyi pártjába, mert nem akarja tollát megkötni a pártfegyelem kötelékeivel. Nem fogad el képviselői mandátumot sem, bár felajánlják neki, hogy pártonkívüli programmal is beviszik a parlamentbe. Függetlenségének ez a kényes megőrzése még nagyobb tekintéllyé teszi az országgyűlési tagságért törtető magyar világban.)
1891. – Megalapítja az Otthon írók és hírlapírók körét. (A világháború végéig ő áll a kör élén, lemondása után Molnár Ferencet váIasztják meg elnökké.)
1892. – Megválasztják a M. T. Akadémia tagjának. (Az Akadémia tagjaival régebben sok ellenkezése volt, mint szerkesztő és hírlapíró nem egy alkalommal adott kifejezést elégedetlenségének az akadémiai ügyekkel szemben, ezért került be aránylag későn a tagok sorába. Különösen Gyulai Pállal harcolt sokat irodalmi kérdésekben: A nyelvészeti ütközőpontok közül az idegen szók írásának ügye volt a legfontosabb. Rákosi Jenő még az idegen személyneveket is a magyar helyesírás szerint írta, viszont Gyulai Pál veszedelmet látott az idegen szók magyaros írásában. A Budapesti Hirlap hasábjain némely más vitás pontban is új helyesírás honosult meg, ezt a fonetikus helyesírást utóbb, a közoktatásügyi miniszter rendeletére, elfogadták az iskolák, végül az Akadémia sem zárkózott el a reform elől.)
1896. – I. Ferenc József királytól magyar nemességet kap. (A király először kitörüli nevét a millennium örömére kitüntetendők jegyzékéből, mert valamelyik rosszindulatú besúgó azt a vádat kovácsolja ellene, hogy egy alkalommal a Budapesti Hirlapban sértő módon nyilatkozott a Habsburgokról. A vád hamissága kiderül, a király visszaírja nevét a névsorba. «Így lettem én magyar nemesember. De így tanultam meg azt is, hogy a király környezetében mindig vannak gazemberek, akik kellemetlen dolgokat raknak a király asztalára.»)
1903. – I. Ferenc József király kinevezi a főrendiház tagjává. (Örül a kitüntetésnek, mert munkája megbecsülését látja abban, hogy az arisztokraták között a polgári származású embernek is helyet adnak. Később meg kell érnie mást is. Mikor a trianoni béke után gróf Bethlen István a főrendiház helyébe megalkotja a felsőházat, a kormány nem ad neki helyet a felsőház tagjai között.)
1905. – A szocialista tömegek ostroma a Budapesti Hirlap ujságpalotája ellen. (Az ellenzéki koalíció eltiprására kirendelt darabontkormány némán tűri a romboló munkát, a szerkesztőség és nyomda maga védekezik, mert a rendőrség segítsége elmarad. «A Budapesti Hirlap házával szemben levő nagy telek udvarán a csata egész idején egy rendőri lovasosztag tanyázott és nem tudtuk, mire vár. Arra-e, hogy minket segítsen, vagy arra, hogy a munkásokat támogassa. Mi a felsőbb emeletek ablakaiból figyeltük, mint pipázgatott nyugodtan a vitéz rendőrlovasság, míg a mi házunk falán revolvergolyó kopogott s a vasajtó a betörők bunkóitól döngött.»)
1906. – A nemzeti ellenállás diadalt arat, de a következő évek megcáfolják az ellenzéki kormányzáshoz fűzött reményeket. (Ezekben az években Tisza István pártjának megerősödése és a szocialisták tüntetései egyre közelebb sodorják a függetlenségi és negyvennyolcas pártot az általános titkos szavazati jog követeléséhez. A Budapesti Hirlap nem ijed meg a félelmes megmozdulásoktól, a szerkesztő a magyarság érdekeit nem hajlandó alárendelni semmiféle kockázatos újításnak.)
1909. – Küzdelme Ady Endre és társai ellen a Budapesti Hirlapban. (Senki sem meri nyiltan kárhoztatni a nyugatos szellemet, mert mindenki tudja, hogy a napisajtó és a szépirodalmi folyóiratok kritikája gúny tárgyává teszi a felszólalót. A konzervatív-nacionalista kritikusok hallgatnak vagy csak bátortalanul nyilatkoznak az új irányról; Rákosi Jenő a világháború végéig egymagában harcol a materialista világnézettel, dekadens vallomásokkal, stílusnyegleségekkel. A magyar közönség túlnyomó nagy része egyértelműen helyesli támadó cikkeit, annál elkeseredettebben iparkodnak megtépdesni tekintélyét a liberális-radikális-szocialista írók. Következetes álláspontjával, félelmes erkölcsi erejével, fényes vitázó tehetségével Gyulai Pál szellemi utóda lesz. Lapját a nemzeti szellemű kritika ítélőszékévé teszi.)
1910. – Az általános, titkos választójog dicsőítőivel szemben Tisza Istvánban látja a nemzet legfőbb támaszát. («Mi párthoz nem szegődünk. Hajlandók vagyunk minden jót támogatni, bárhonnan jön. Kérlelhetetlenek egyelőre csak egyben maradunk: a választójogi reformkérdésben. Ellenezni fogjuk a titkosságot, a községenkéntiséget és az általánosságot.») Elfordul régi politikai pártfogoltjaitól, az ellenzéki vezérektől, mert úgy látja, hogy hatalmi vágyuk és sértett hiúságuk nagyobb hazaszeretetüknél. (A maga népszerűségét feláldozva bátran megáll elvei mellett: «Ha már oda jutottunk, hogy az országot csak erőszakkal lehet megmenteni, elismerem, hogy a hazát megmenteni erőszakkal is kötelességünk.»)
1913. – Megdöbbenve figyeli, hogy gróf Apponyi Albert egy táborban küzd a radikálisokkal és szocialistákkal s az ország különféle helyein, így Aradon, Kunfi Zsigmond és Vázsonyi Vilmos társaságában tüzeli a népet a magyar alkotmány megváltoztatására. («Egy Apponyi Albert gróf, írja lapjában metsző gúnnyal, kénytelen felvenni azt, hogy Aradon a másik honalapító magyar, Kunfi ur, így aposztrofálja őt egy pohárköszöntőjében: Te miniszter korodban elcsaptál engem tanári székemből a tanításaimért, de én megbocsájtok neked, mert íme, te tértél az én táboromba, te tagadtad meg, amit akkor hirdettél, és te esküdtél fel most arra, amiért valamikor engem elcsaptál. Ez íme, Apponyi negyvenéves politikai küzdelmének eredménye. Tapsoljatok és irigyeljétek érte!»)
1914. – Megindul a világháború. (A konzervativizmust gyűlölő közhangulat ez időtájt már olyan erős, hogy a Budapesti Hirlap pénzügyi helyzete ingadozni kezd. A szerkesztő-laptulajdonos átalakítja kiadóvállalatát részvénytársasággá.)
1915. – Publicisztikai pályáját a M. T. Akadémia Bródy-jutalmával tüntetik ki. A Budapesti Hirlap hasábjain megindítja újabb hadjáratát az Ady-iskola dekadens iránya ellen. (A világháború után sokat enged Ady-ellenességéből, de haláláig megmarad abban a meggyőződésében, hogy Ady Endre megtévedt költői talentum volt. «Egy magyarba oltott párisi gamin lett belőle. Itthon a forradalomcsinálók pártjához szegődött s csakhamar egyik zászlójuk, hogy ne mondjam cégérük lett.» Verseiből, mondja önéletírásában, ennek a mi visszás, perverz, hitetlen korunknak és eseményeinek, lelkének és gondolkodásának, ledérségének és cinizmusának hívebben tükröződik a képe, mint bármelyik más verseskönyvből. «Egy meghasonlott, önző, szertelen, de gyáva, hiú, falánk, fennhéjázó, de önérzettelen, ideálok nélkül való kornak ő volt a nagy és igaz költője Magyarországon.»)
1916. – Mint a Budapesti Hirlap szerkesztő-laptulajdonosa, az újabb anyagi terhek nyomása alatt, kénytelen a birtokában levő hírlapi részvényeket eladni. (Vállalata a Tisza-párt birtokába kerül, de az új laptulajdonos olyan bizalommal van személye iránt, hogy továbbra is biztosítja számára a teljes ujságírói függetlenséget. A részvényeiért kapott összegből két millió korona értékű hadikölcsönt jegyez. Ez az összeg utóbb teljesen megsemmisül.)
1919. – Gyötrelmei a Károlyi-forradalom és a kommunizmus idején. A munkások diktatúrája börtönbe hurcolja. A Budapesti Hirlap szerkesztőségében a Vörös Ujság szellemi vezérkara üt tanyát. Bár jóemberei idejekorán figyelmeztetik, nem menekül az országból. Megaláztatását nyugalommal viseli. Az ellenforradalom győzelme után újult erővel indul útnak, de az antiszemita közhangulat követeléseivel nem azonosítja magát, ezért az ország keresztény-nacionalista többsége előtt gyanússá lesz a személye. Eddig a zsidók gyalázták, most a keresztények beszélnek róla haraggal. (Milotay István szerint Rákosi Jenőben a soviniszta liberalizmus optimizmusa élt; azt hitte, hogy aki magyar nevet vesz fel és megtanul magyarul, az lelkében és érzelmeiben magyarrá válik; a faji, gazdasági és társadalmi alapvető okokat figyelmen kívül hagyta. A gyakorlati politika tapasztalatai halálosan rácáfoltak- álláspontjára. Illúzióiból született meg annak idején «a magyar imperializmus gondolata a harminc millió magyarral, miközben a nagy illúzió háta mögött a magyar területeken a kivándorlás egyre nagyobb méreteket öltött, a földnélküli proletariátus fellege nőtt, a latifundiumok következményei pusztítottak s a gazdasági és értelmiségi vezetés óriási arányokban került a zsidók kezére, a nemzetiségi vidékeken pedig a magyar föld fogyott az idegen fajok sötétlő árvize alatt. A liberális optimizmusnak nem volt érzéke se a faji problémák, se a szociális kérdés mélységei iránt. S mert sohase nézett azokba a mélységekbe, ahol sorsunk vajúdott, nem voltak soha gyötrő kétségei, optimizmusát soha semmi meg nem rendítette. Rákosi Jenő ezért nem értett meg semmit a zsidókérdésből s ezért fordult szembe azzal az új generációval, amelynek minden idegszála ennek a legnagyobb gondnak megpróbáltatásaitól reszketett. Így lett ő, akit valamikor a zsidóság részéről a liberális sovinizmus túlzásai miatt annyit támadtak, bálványává annak az irányzatnak, amely rájött arra, hogy az ártatlan nacionalista jelszavak spanyolfala mögött mindent annál gyanútlanabbul magáénak hódíthat.»)
1925. – Nyolcvanhárom éves. Megválik a Budapesti Hirlaptól. (A keresztény politika hívei felháborodással tekintenek rá, a liberális olvasók között nagyranövekedik népszerűsége. A negyvennyolcas politika és a zsidóság az 1910-es évektől kezdve mindent megtett, hogy elgáncsolja; a forradalmár publicisztika és a nyugatos irodalom a Tisza-párti reakció sötét támogatójának kiáltotta ki annak idején: most éppen ez a csoport magasztalja nagyságát. A konzervatív-nacionalista körökben különösen a zsidóság világtörténeti küldetéséről írt cikke kelt megütközést: «Ez a népfaj kodifikálta az ótestamentumot, mely ma is a keresztény tanítás alapvető része. Ez a faj adta nekünk Krisztust, az apostolokat és az újtestamentumot. Európa fölemelkedése az összes ismert népek fölé, Európa civilizációja, hódító ereje azon nyugszik, hogy a biblia két része, tehát kizárólag a zsidó szellem és lélek alkotása, lett a keresztény civilizáció alapja.») A Pesti Hirlap főmunkatársa lesz. (Vezércikkeiben bámulatos frisseséggel szól hozzá minden témához, bátran beszél a kényesebb dolgokról is: «Azért nincs ma Magyarországon se külpolitika, se belpolitika, mert ma nem a már-már elviselhetetlen élet a fő, hanem az, hogy akik kimentek a parlamentből, bemenjenek-e, ne menjenek-e; kinek volt vagy van vagy lesz igaza és kinek nincs vagy nem volt és nem lesz igaza; és hogy egyáltalán ki a legény a csárdában. A kétségbeejtő a dologban az, hogy az ember néha úgy látja, mintha ez a csárda az ország lenne.» Mint a lap főmunkatársa, országos hatással adja közre revíziós cikkeit, hetenkint öt vezércikket is ír, kifáraszthatatlan munkaerejét mindenki csodálja.)
1928. – Rothermere lord meghívására Angliába utazik. Nemzete ügyének szolgálatában Mussolini előtt is megjelenik Rómában. A kihallgatás tanulságait Párisban beszélik meg a lorddal. Ezekben az években rendkívüli érdemeket szerez fáradhatatlan revíziós munkásságával, csakúgy mint régebben a Budapesti Hirlap szerkesztésével. (Hatvan évet meghaladó írói és publicisztikai pályája gazdag a kitüntetésekben. Ezek közé tartozik: Debrecen, Hódmezővásárhely, Makó, Szombathely, Veszprém díszpolgársága; a M. T. Akadémia és a Petőfi-Társaság tiszteletbeli tagsága; félszázados tagságának megünneplése a Kisfaludy-Társaságban; az egyesületek egész sokaságának hódolata és díszoklevele; szülőházának emléktáblával való megjelölése már életében.)
1929. – Halála február 8-án, nyolcvanhét éves korában, Budapesten. (Mint a nemzet egyik nagy fiát hatalmas pompával temetik a M. T. Akadémia oszlopcsarnokából. Az országgyűlésen Almásy László képviselőházi elnök kivételes kifejezést ad a magyarság gyászának: «Bár erről a helyről csak a törvényhozás tagjairól szokott az elnöki kegyelet megemlékezni, most mégis úgy érzem, kivételt kell tennem, átlépve ennek a régi gyakorlatnak korlátait, hogy egy nagy férfiú haláláról emlékezzem meg.» A nagy magyar író ravatalához a küldöttségek hosszú sora vonul fel, a különféle hatóságok és intézmények nevében neves férfiak búcsúztatják, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság búcsúzószavait Balogh Jenő akadémiai főtitkár mondja el a koporsónál.)
1930. – Felállítják szobrát Budapesten. (A szobrot, Kisfaludi-Strobl Zsigmond alkotását, Rothermere lord emelteti számára.)
Kiadások. – Színművek, Pest, 1866. (Aesopus. Vígjáték öt felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban: 1866. október 14. Ötödik László. Szomorújáték öt felvonásban. Nem került színre. Az Aesopus későbbi kiadásai közül legismertebb a Magyar Könyvtáré 1900-ban. A színművet 1873-ban Brabek Ferenc cseh nyelvre, 1905-ben Triebnigg Ella német nyelvre is lefordította.) – Régi dal régi gyűlölségről. Színmű öt felvonásban. Pest, 1867. (Első előadása a Nemzeti Színházban: 1867.) – Rákosi Jenő színművei. Két kötet. Pest, 1872. (Színre színt. Történeti vígjáték öt felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban: 1872. A szent korona varázsa. Színmű három felvonásban. Az aradi vérnap. Drámai kép egy felvonásban. A krakói barátok. Történeti színmű öt felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban: 1878. Aesopus. 2. kiadás.) – Felsült szerelmesek. Shakespeare színműve. Pest, 1867. (Egyéb fordításai Shakespeare Minden Munkáinak kötetei között: A windsori víg asszonyok, Ahogy tetszik, Cymbeline.) – Titilla hadnagy. Operett négy felvonásban. Budapest, 1880. (Első előadása a Népszínházban: 1880. Zenéje Puks Ferenctől.) – A legnagyobb bolond. Regény. Két kötet. Budapest, 1882. (Először a Budapesti Hirlap 1881. évfolyamában jelent meg.) – A szerelem iskolája. Színmű öt felvonásban. Budapest, 1883. (Első előadása a Nemzeti Színházban: 1874.) – Ida. Vígjáték négy felvonásban. Budapest, 1883. (Első előadása a Népszínházban: 1883.) – Szélháziak. Énekes bohózat három felvonásban. Budapest, 1883. (Első előadása a Népszínházban: 1882.) – Tempefői. Operett három felvonásban. Budapest, 1883. (Első előadása a Népszínházban: 1883. Zenéje Erkel Elektől.) – Magdolna. Paraszt tragédia öt felvonásban. Budapest, 1884. (Első előadása a Népszínházban: 1884.) – Endre és Johanna. Szomorújáték öt felvonásban. Budapest, 1885. (Első előadása a Nemzeti Színházban: 1885.) – Budavár megvétele. Népszínmű három felvonásban. Budapest, 1886. (Első előadása a Népszínházban: 1886.) – A tragikum. Budapest, 1886. (Beöthy Zsolt hasonló című könyvéhez kapcsolódó vitairat. Ellenfelének vétség-elméletét nem fogadja el, a maga álláspontja mellett kitűnő elmeéllel kardoskodik. Beöthy Zsolt válasza a Budapesti Szemle 1886. évfolyamában: A tragikum új elmélete.) – Világszép asszony Marcia. Operett három felvonásban. Budapest, 1887. (Első előadása a Népszínházban: 1887. Serly Lajos zenéjével.) – A négy király. Operett három felvonásban. Budapest, 1890. (Első előadása a Népszínházban; 1890. Zenéje Szabados Bélától.) – István vezér. Színmű öt felvonásban. Budapest, 1891. (Első előadása a Nemzeti Színházban: 1891.) – Elektra: Paródisztikus tragikomédia Budapest, 1891. (Első előadása a Népszínházban: 1891.) – A kis Kelemen története. Regény kicsikék és nagyok számára. Budapest, 1895. (A magyar ifjúsági irodalom egyik értékes alkotása.) – Az ezredév ünnepe. Látomány egy felvonásban. Budapest, 1886. (Első előadása a Nemzeti Színházban: 1896.) – A bolond. Mesejáték három felvonásban. Malonyai Dezső elbeszéléséből. Budapest, 1898. (Első előadása a Magyar Színházban: 1898. Szabados Béla zenéjével.) – Tágma királyné. Tragédia három felvonásban. Budapest, 1902. (Első előadása a Nemzeti Színházban: 1902.) – Rákosi Jenő színművei. Húsz kötet. Budapest, 1902–1903. (A gyűjteményes sorozatban a már megjelent darabokon kívül van két Aischylos-fordítás is, továbbá egy három felvonásos népszínmű: Éjjel az erdőn. Beniczkyné Bajza Lenke elbeszéléséből. Első előadása a Városligeti Színkörben és a Népszínházban: 1889.) – A magyarságért. Budapest, 1917. (Hírlapi cikkek.) – Tiszavirág. Budapest, 1920. (Tárcák.) – Rákosi Jenő művei. Tizenkét kötet. Budapest, 1927. (Első három kötetében Emlékezések című önéletrajza, a többi kötetekben: A legnagyobb bolond, Endre és Johanna, A krakói barátok, Aesopus, A szerelem iskolája, István vezér, Tágma királyné, Ida, Magdolna, Tárcák és cikkek három kötetben.)
Irodalom. – Gyulai Pál: Színházi Szemle. Budapesti Szemle. 1875. évf. – Tolnai Lajos: A hatvanas évek irodalma. Képes Családi Lapok. 1888. évf. – Beöthy Zsolt: Színházi esték. Budapest, 1895. – Bayer József: A magyar drámairodalom története: lI. köt. Budapest, 1897. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XI. köt. Budapest, 1906. – Gyulai Pál: Dramaturgiai dolgozatok: II. köt. Budapest, 1908. – Szecső Vilmos: Rákosi Jenő drámái. Szeged, 1909. – Lukács György: A modern dráma fejlődésének története. Két kötet. Budapest, 1911. – Schmidt Frigyes: Rákosi Jenő. Sepsiszentgyörgy, 1911. – Pethő Sándor: Rákosi Jenő, a publicista. Élet. 1912. évf. – Szász Károly: Rákosi Jenő. A magyarságért. Irodalomtörténet. 1916. évf. – Császár Elemér: Shakespeare és a magyar költészet. Budapest, 1917. – Sebestyén Károly: Rákosi Jenő. Magyar Figyelő. 1917. évf. – Beöthy Zsolt: Rákosi Jenő drámairodalmunkban. Budapesti Szemle. 1920. évf. – Berzeviczy Albert: Rákosi mint publicista, U. o. 1921. évf. – Kosztolányi Dezső: Rákosi Jenő. Nyugat. 1920. évf. – Galamb Sándor: Rákosi Jenő. Irodalomtörténet. 1921. évf. – Császár Elemér: A magyar regény története. Budapest, 1922. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Beöthy Zsolt: Romemlékek. Két kötet. Budapest, 1923. – Papp Ferenc: Rákosi Jenő, a hírlapíró. Budapest, 1824. – Rákosi-album. A soproni Frankenburg-Kör kiadása. Sopron, 1925. (Beöthy Zsolt, Csajthay Ferenc, Csatkay Endre, Kugler Mihály, Östör József, Rábel László, Szász Károly és mások cikkei.) – Verő György: A Népszínház Budapest színi életében. Budapest, 1925. – Galamb Sándor: Huszonöt év a magyar társadalmi dráma történetéből. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye. Budapest, 1827. – Szerb Antal: A magyar újromantikus dráma. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927. évf. – Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története. Debrecen és Budapest, 1928. – A Budapesti Hirlap, Magyarság és számos más ujság és folyóirat megemlékezései Rákosi Jenő halála alkalmából 1929 február havában. – Demény Mária: Az újabb magyar népszínmű. Budapest, 1929. – Gyalui Farkas; Emlékezés Rákosi Jenőről. Erdélyi Helikon, 1929. évf. – Schöpflin Aladár: Rákosi Jenő. Nyugat. 1929. évf. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930. – Kokas Endre: 1880-as évek irodalmi élete. Pannonhalma, 1930. – Sikabonyi Antal: Rákosi Jenő, a publicista. Budapest, 1930. – Sülé Antal szerkesztésében: Rákosi Jenő élete és művei. Budapest, 1930. (Apponyi Albert, Haraszti Emil, Harsányi Zsolt, Hegedüs Loránt, Klebelsberg Kunó, Lőrinczy György, Mezei Ernő, Nagy Emil, Pekár Gyula, Radó Antal, Rákosy Gyula, Rexa Dezső, Rothermere lord, Sajó Aladár, Schöpflin Aladár, Sikabonyi Antal, Siklóssy László és mások cikkei.) – Hegedüs Loránt: Rákosi Jenő emlékezete. Budapest, 1931. – Kozma Magdolna: A magyar történeti vígjáték. Budapest, 1931. – Sebestyén Károly: Megemlékezés Rákosi Jenőről. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 58. köt. Budapest, 1932. – Schiller József: Rákosi Jenő. Budapest, 1933.
