TOLNAI LAJOS.
TOLNAI LAJOS.
A REALIZMUSNAK TOLNAI LAJOS volt az egyik legtöbbet ígérő tehetsége XIX. századi elbeszélő irodalmunkban. Nem váltotta be a munkásságához fűzött reményeket, fantázia nélkül végzett megfigyelései elnyomták benne a művészt, de úttörő érdemei így is jelentékenyek.
Regényeiben és novelláiban az éles megfigyelő tehetség erős torzító kedvteléssel párosul. Ismeri az embereket, de csak a rosszlelkű alakokat ragadja ki közülük. Munkáiból a református papok, tanítók, nemesurak, földesgazdák, mesteremberek és cselédek személyei visszataszító színben lépnek elénk; a mágnások, polgárok, tisztviselők, politikusok, írók és művészek jellemzésében is szarkasztikus mérgű. Gyilkosabb rossz kedvvel senki sem írt a XIX. századi magyar írók közül; csúfondárossága nem egyszer valósággal lelketlen, ötletessége démoni. Önző, képmutató, iszákos, hazug, irigy, csaló, rágalmazó, tolvaj személyei kiábrándítják az embert az egyéni tisztességbe vetett hitéből. Sok gézengúzt vesz fel alakgyűjteményébe, epés ajakkal pletykál róluk, civódó nyelvöltögetéssel sározza be figuráikat. Munkáinak nagy része kulcsregény: az író országosan ismert kortársainak hol sanda leleplezésű, hol nyílt dühű megtépázása.
Szomorú világ ez; két fő embertípusa van: a hitvány ember és az elgáncsolt áldozat. A hitványak táborában nagy a változatosság, az áldozatok vagy együgyű lelkek vagy jószándékú kellemetlenkedők; az együgyűek csakúgy elbuknak, mint ahogyan becsapják és kisemmizik a jószándékú kotnyeleseket. «Nem regényt írok – vallja egyik helyen az író – csak néhány szívnek vizsgálom érzését és cselekedeteit.» Milyen szívek, milyen érzések, milyen cselekedetek! Az író a sötétenlátás betege, egyoldalúan megveti a legelemibb tárgyilagosságot, világa egyetlen érzelemből táplálkozik: gyűlöletből. Ha kíméletlen természete miatt sok baja volt is az életben, ekkora gyűlölet mégsem vezethető le élményeiből; ez az ádáz indulat együtt született vele, ez a végzetes összeférhetetlenség képzeletvilágának legfőbb serkentője volt.
Munkáiban útálattal tekint hőseire, fulánkos beszéddel kíséri cselekedeteiket; ismeri nemzete salakját, tud a nyelvükön, belepillant gondolkodásukba; meg tudja győzni olvasóit, hogy tanulmányfej-sorozata nem képzelt társaság. Magasabbrendű művészi ihletése nincs, stílusa sem költői, durvalelkűsége egyenesen bántó, de azért tollát hivatottan forgatja; a sekélyes szórakoztatástól idegenkedik. Gondosan megfigyel minden kellemetlen aprólékos vonást, hogy megútáltathassa gyarló hőseit. A magyar földet és magyar társadalmat tudatos célkitűzéssel állítja ítélőszéke elé; de milyen szennyes ez a föld, milyen nyomorult ez a társadalom az ő megvilágításában!
Regényei közül először Az urak (1872) című peszszimista korrajza keltett figyelmet; ebben az elbeszélő munkájában lenéző gúnnyal jellemezte a Bach-korszakbeli magyar falu népét. Hőseit, a jólétben élő kálvinista gazdaembereket, megmételyezi az úrhatnámság; a nagyravágyó parasztok közé német-cseh hivatalnokok telepednek be s az idegen nagyságos urakkal való összeházasodás tönkreteszi Bokros Mihály famíliáját. Az egymással vakon versenyző, dölyfös, sunyi kisgazdák világában csak itt-ott bukkan elő egy-egy jóérzésű személy; az író rossz embereket rajzol, de igazán élő embereket; belső vívódásaikat éppen olyan jellemző erővel vetíti az olvasó elé, mint külső viselkedésüket.
A báróné ténsasszony (1882) a marosvásárhelyi társadalom kicsúfolása: köztiszteletben álló erdélyi családok agyontorzítása miatt az írónak nem menthető megtévedése. Alakjaira mindenki ráismert a Székelyföldön. Református egyházának néhány vezéremberét kihívó nyíltsággal szerepeltette, többi személye is általánosan ismert ember volt. – Az oszlopbáró (1884) az arisztokraták, nemesek s általában a vidéki úriemberek kipellengérezése személyes élű támadásokkal. Vélt sérelmeinek egy részét ebben a regényében torolta meg az író. Az ország szellemi vezére óhajtott lenni, magasztalást és tömjénezést várt; bántotta lelkét, hogy Arany Jánost és Kemény Zsigmondot nagyobb írónak tartják, mint őt; innen eredt gyűlölködő embermegfigyelése, irigykedő embermegszólása, agyarkodó emberjellemzése. – A polgármester úrban (1885) egy becsületes férfiú hadakozik a falu, a kisváros, sőt az egész ország ravasz gazembereivel szemben. A becsületes férfiú természetesen az író, a gazemberek az egyéb szereplők. Ebben a regényében a hírlapírókról is elmondja véleményét. «Egy-egy förtelmes cikk után – dicsekszik regényének ujságíró alakja – özönlik az előfizető. A magyar hírlapíró máskép meg nem él. A parlamenttől kapjuk a hangot. Ha egy Deákot gazembernek nevezhetünk, mert hisz hazaáruló, még a gazembernél is több, akkor egy igazi hitványra micsoda kifejezést használjak? Útonálló, rabló, hóhér, bitang, suhanc és efféle. Ez a hírlapi modern magyar stílus.»
Embergyűlölő regényei sorában különösen jellemző munkája: Dániel pap lesz. (1885.) Máthé Dániel református rektor felesége, Zsuzsika, szégyenli urának tanítói hivatalát; azt akarja, hogy Dániel lelkész legyen. Jólétben élnek ugyan, de az asszonyt beteggé teszi nagyravágyása. Pénzre váltják vagyonukat, falujukból felköltöznek Pestre, itt nyomorognak évekig, végre a nehézfejű rektor elvégzi a teológiát. De hasztalan sok kínszenvedése; mikor először megy ki az egyik falusi kálvinista gyülekezetbe, hogy prédikátori kötelességét teljesítse, az 1860-as években dühöngő kolera áldozata lesz: szegény hiú felesége sírva roskad holttestére. – Tolnai Lajos lelkipásztori társadalma egészen más, mint Baksay Sándor vonzó papi világa. A papok, tanítók, templomjáró hívek durvalelkű, haszonleső, dölyfös alakok, több-kevesebb egyéb gyarlósággal.
Novellái inkább életképek. Eleinte a romantika és realizmus ölelkezett bennük, később az író nyerseségei egyre jobban kiütköztek a vékonypénzű mesékből. Tolnai Lajos az emberi szerencsétlenségeket a boncoló orvos ridegségével szemlélte, kíméletlenül személyeskedett, hőseiben mindig rá lehetett ismerni valamelyik szereplő személyre. Gyűlölte a tekintélyeket, haragudott a gazdag emberekre. Pályájának mérgezett alapgondolata: ebben az országban el kell buknia minden egyeneslelkű embernek, ez az ország a pernahajderek zsákmánya, ezt az országot csak egyetlenegy becsületes férfiú tudná megváltani, maga az író, Tolnai Lajos.
Jókai Mór mesemondásának romantikus görögtüze mellett Tolnai Lajos regényeinek kaján leleplező szándéka úgy hat, mint az ihletett énekes hangjai mellett a dühös piaci árus rikácsolása. A cselszövők, szélhámosok, panamisták Tolnai-féle világában az író állandóan riportot ír és fogait csikorgatja. Csak élő minták után tud dolgozni, kiszemelt modelljeiről még akarva sem képes jót írni, annyira szatirikus realista. Tisztes vonása mégis van mások becsületében gázoló, harapós regényírásának: az erotikumot, frivolságot, pornográf aláfestéseket messze kerüli.
Endrődi Sándor jellemzése szerint: «Tolnai Lajos, mint elbeszélő, az angol pesszimisták tanítványa: Szinte kedvtelve keresi az emberi gazságok, a lelki romlottság s nyomorúságok sötét birodalmát. A kegyetlen túlzás epés művészetével, haragos realizmusával rajzolja elénk szánalmas alakjait s kíméletlenül suhogtatja fölöttük a szatira goromba korbácsát. Helyes. Swift is kegyetlen s borzong az ember, ha olvassa. De rettenetes gúnyjából kiérezzük vérző szíve dobogását, azt a mélységes, nagy, igaz részvétet, mellyel az emberi nyomorúságok iránt viseltetik. Tolnaiból hiányzik ez a nagy szív. Kedélye fanyar, hideg esze szinte kéjeleg a gyűlöletben s oly gyönyörűséggel hóhérolja le az embereket, mintha az erkölcsi kivégzést tartaná a leghumánusabb igazságszolgáltatásnak.» (A magyar irodalom története 1900-ig. Szerk. Ferenczi Zoltán. Budapest, 1913.) – Regényírásának, olvassuk Császár Elemér könyvében, legvonzóbb tulajdonsága nyelvének gyökeres magyarsága. «Egyike legmagyarabb észjárású íróinknak s ez tükröződik stílusán is; színes minden sallang nélkül, választékos cikornyák nélkül, erővel telt, de nem erőltetett, hozzásimul a helyzethez s a szereplők egyéniségéhez.» Meséi, mint a realistáknál rendszerint, nem keltenek nagyobb érdeklődést; a hatás súlya vagy a lélekrajzon van, vagy a társadalom festésén. Lélektani regényei színtelenek, társadalmi célzatú regényei mozgalmasabbak. Mestere Thackeray volt, az angol realista módján árasztotta el témáit sötét világfelfogásával, a pesszimizmussal; a szatirában az oroszokhoz, különösen Gogolyhoz, állt legközelebb, csakhogy ő az igazság örve alatt személyes ellenségeit marta meg és magánbosszúját töltötte ki a társadalmon. Szívtelenebb szatirájú regényíró nincs a magyar irodalomban, a magyarságról ő festette a legsivárabb képet. (A magyar regény története. Budapest, 1922.) – Tolnai életének eredménye, mondja Alszeghy Zsolt, keserű gyűlölettel megirt irodalmi termés. Az igazság mérlege elveszti érzékenységét kezében, vak pártossággal dobálja adatait a bűn serpenyőjébe, az erényébe alig jut valami. Ilyen felbillent lelkiállapotban lehetetlen regénymesét költeni, a mese erőszakolt lesz, kompozíciója mindig megtörik, a jellemek fejlődése elhomályosul. Az íróban a gyűlölet elfojt minden szánalmat és részvétet az emberek iránt. «A magyar irodalomban Vajda János látszik némileg hozzá hasonlónak, különösen egyéni sorsának a kesergésében. De Vajda, az író, fölébe tud ennek az egyéni sorscsapásnak emelkedni, Tolnai pedig azt emeli maga fölé. Ezért olyan egyedülálló és ezért feledték el olyan hamar.» (A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923.)
TOLNAI LAJOS 1837. január 31-én született Györkönyben, Tolna megyében. Iskoláit Gyönkön, Nagykőrösön és Pesten végezte, egy ideig a pesti református gimnázium tanára volt, 1868-tól 1884-ig marosvásárhelyi református lelkész, utóbb fővárosi polgári iskolai igazgató. Rendkívül nagy írói becsvágy lobogott lelkében, de a társadalmi keretek közé nem tudott beleilleszkedni, elkeseredetten harcolt mindenki ellen. A véget nem érő torzsalkodások végzetesen hatottak lelkére, megútálta a világot, maró gúnyolódással írt barátairól és ellenségeiről. Még pártfogói is meggyűlölték. A megélhetés gondjaitól zaklatva, szinte ontotta a tárcákat, novellákat, regényeket, de sehogy sem érvényesült. A szerkesztők és kiadók féltek munkái közrebocsátásától, az olvasóközönség egyre fokozódó idegenkedéssel fogadta jellemtorzításait. Pelengérező elbeszélő modora általános rossz érzést ébresztett személye iránt. Amilyen gyanakodással pillantott ő minden emberre, olyan bosszankodva menekültek írásaitól az olvasók. Teljes írói elszigeteltségben 1902. március 19-én halt meg Budapesten. Élete a maga kiválóságában elbízott, mások iránt kíméletlen tehetség tragédiája.
Tolnai Lajosról, az emberről, Jakab Ödön festett legigazabb képet. Pályája, úgymond, egyszerű élet volt, majdnem oly egyszerű, mint aminőt a békességben megőszülő tucatemberek élnek a világon, de mennyi megpróbáltatás esett erre az életre! Kalandos hajlamok, könnyelmű szenvedélyek nem voltak az íróban, mégis boldogtalanul hányódott-vetődött. «Hasonló volt ahhoz a hajóhoz, mely robbanó anyagokkal terhelten vitorlázik ki a sík tengerre; csak egy kis gondatlanság, csak egy kis végzetes alkalom: s a szegény hajónak legföllebb roncsait fogják a távoli cél partjaira vetni a viharok. Aki azzal az elhatározással lép az utcára az emberek közé, hogy a tolongásban nem alkalmazkodik s menésének egyenes irányából senki kedvéért ki nem tér; az nem fog messzire haladni anélkül, hogy valakivel már is össze ne ütközzék. Tolnaival az alkalmazkodás és megalkuvás tudománya éppen nem született. Neki ezek helyett határozott, sőt makacs nézetei, elvei, meggyőződései voltak, melyektől még akkor sem tudott eltérni, mikor a körülmények és az ész a legsürgősebben ajánlották, sőt követelték.» Marosvásárhelyi papsága idején mindjárt kiütköztek a lelkipásztorságát végzetesen veszélyeztető jellemvonások: a szelídség hiánya, a nagy önérzet, a könnyen sebezhető érzékenység, a hirtelen fellángoló indulatosság, az emberektől való gőgös elkülönülés, a durva szókimondás: «Aztán meg egy szegény stólás papnak azon sem szabad sértődéssel megbotránkoznia, ha egy-egy helyi vagy vidéki előkelőség, kinek színe elé kerül, kicsinylő vállveregetéssel érezteti vele azt a mérhetetlen különbséget, ami őket egymástól igen természetesen elválasztja. A helyi nagyságok érzékenységeit meg ép oly gondosan kell szóban és tettben kielégítenie, mint a jó szülőnek a kedélybeteg gyermek apró szeszélyeit. Amelyik pap mindezeket okosan megteszi, az aztán Marosvásárhelyt is, másutt is boldogan megélhet. De hát Tolnainál ilyesmikre hogy is lehetett volna gondolni! Az ő természete hangosan tiltakozott majdnem minden követelmény ellen, ami papi megélhetéséhez szükségesnek mutatkozott. Hiába volt írói tekintélye; hiába volt a leghíresebb és leghatásosabb egyházi szónokok közül való; hiába volt nagy tudása és feddhetetlen élete: nem használt egyik sem! Ellenségei idők folytán alattomban a fejére nőttek. Kezdődtek a nyílt üldözések, rágalmazások, följelentések, fegyelmi vizsgálatok, szóval minden elképzelhető meghurcoltatások. Nemcsak a világi emberek, hanem a hiúságaikban sértett paptársak is ellene fordultak. Tolnai utoljára is, mint a kelepcébe került vad, végkép elvesztette a fejét. Ellenséget látott mindenkiben. Kevés barátjától is elhűlt lassan-lassan. Lelkében teljes erővel kezdett lobogni a harag. És ő nem a Shakespeare kovája volt, melyet ha megütnek, szikrát vet s elalszik; ő olyan volt, mint a bakui kőolaj-források, melyeket, ha tüzet fogtak egyszer, többé eloltani nem lehet.» Mikor később visszakerült a fővárosba, itt is csakhamar fölégetett mindent maga körül. Élete «végesvégig csupa csalódás, csupa szenvedés volt. Amire számított, neki semmi sem sikerült. Indított lapokat s bukott mindenikkel. Írt emberekről, művekről egész sereg bírálatot és tanulmányt: ezekkel is nem a babérait, hanem ellenségeit szaporította meg.» Megviselt testéből így aludt ki az élet. «Mozdulatlanná vált a nyugtalan indulatú ember, ki egész életén át hasonlatos volt a tűzhányó hegyhez, mely haragos kitöréseivel nemcsak másoknak árt, de önmagát is folyvást rongálja, tördeli, szaggatja. Most már ott alszik szépen a Kerepesi-temető csöndes emberei között. S bizonyára jól esik ott neki, mivelhogy ott semmi sincsen egyéb, csak mélységes némaság és az idők végeiglen tartó hosszú, nagy nyugalom.» (Tolnai Lajos. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 8. köt. Budapest, 1904.)
Adatok Tolnai Lajos életéhez:
1837. – Tolnai Lajos születésének éve. Január 31-én születik a tolnamegyei Györköny faluban. (Elődei erdélyi származású nemesemberek. Atyja: Hagymássy Sándor községi jegyző; anyja: Kolozsváry Júlia; mindketten református vallásúak. Az író később származása helyéről a költőibb hangzású Tolnai névre cseréli fel családi nevét.)
1860. – Írói fellépése a Hölgyfutárban. (A nagykőrösi református gimnáziumban Arany Jánostól, a pesti református hittudományi főiskolán Ballagi Mórtól és Török Páltól tanul legtöbbet. Kitűnő elme, pompás szónok. Papi vizsgálatainak letétele után a pesti református gimnáziumban kap állást: megbízzák a magyar, latin és görög nyelv tanításával. A szépirodalmi folyóiratok egymásután hozzák feltűnést keltő prózai és verses munkáit.)
1865. Megjelenik első könyve: Arany Jánosnak ajánlott verses kötete. (Ebben az évben családot alapít. Hitfelei körében általános izgalmat kelt, hogy zsidó leányt vesz feleségül: Sugár Fánit. Elég szűkös viszonyok között él, magánórák adásával egészíti ki tanári fizetését.)
1866. – Huszonkilenc éves. A Kisfaludy-Társaság tagja. (Főkép Arany János nyomán haladó népies irányú balladáival vonja magára a figyelmet, de novelláinak és életképeinek is megvan a maga nem közönséges sikere.)
1868. – A marosvásárhelyi reformátusok megválasztják papjukká. Pestről Erdélybe költözik. (Tizenhat évig él Marosvásárhelyen, élete tele van viharral. Úgy látja, hogy csupa álnok ember közé jutott; hívei viszont róla hirdetik, hogy nem lelkésznek való ember. Kiszámíthatatlan, összeférhetetlen, hálátlan embernek tartják.)
1876. – Megalapítja a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond-Társaságot. (Nem összetartó szellem, hanem robbantó egyéniség; vállalkozása nem sikerül. Az egyházi életben mindent elront, hívei kerülik a templomot, magánéletével is bosszantja hittestvéreit. Mikor gyermeke születik, zsidó házaspárt hív meg keresztszülőknek. A város évekig zúg a felháborodás lármájától, egész Erdély szánakozik a marosvásárhelyi kálvinistákon. A zsidóságon kívül senki sem érintkezik vele. Híveit csőcseléknek nevezi egyik versében: «Mely tegnap még dícséretemre Fölhányta ronda süvegét: Im, újra lázong, újra támad A régi vulgus-söpredék!» Szembeszáll az Istennel is. «Én a templomban szolgálom őt, Az erőst, a nagyot: Mégis, hogy annyin rámesének, Fegyvertelen hagyott! Mint a szegény, bolond, vén Illés, Hű volt ő is, de mert Sok otromba, hitvány, cudar, gaz, Rongyos papot levert; Mint a szegény bolond, vén Illés, Sok mart sebem nyalom; Nyögöm, zúgom, sírom, kesergem: Megcsaltál ó nagyon!»)
1878. – Megválasztják a Petőfi-Társaság tagjának. (A következő évben a magyar irodalomtörténet magántanára a budapesti egyetemen.)
1884. – Negyvenhét éves. Lemond marosvásárhelyi papságáról, budapesti író lesz. (Nem tud megélni, elvállal mindenféle szellemi munkát. Veszedelmes természete miatt a tekintélyesebb emberek megszakítanak vele mindenféle összeköttetést, zugszerkesztőségekben hányódik-vetődik. Ha a zsidók nem támogatnák, még szörnyűbb helyzetbe jutna.)
1887. – Megalapítja Irodalom című kritikai közlönyét. (Kíméletlen hadjáratot indít Gyulai Pál, Beöthy Zsolt s általában minden tekintélyesebb író ellen. Mikor Kiss Józsefet is megleckézteti, a zsidóság elfordul folyóiratától, vállalata megbukik.)
1889. – Óraadó tanári állást kap a főváros egyik polgári iskolájában. (Később előléptetik rendes tanárrá, végül a IX. kerületi községi polgári iskola igazgatója lesz.)
1891. – Ez év májusától kezdve Murányi Ármin laptulajdonos megbízza a Képes Családi Lapok szerkesztésével. (Mivel a szerkesztőségek úgyszólván mind elzárkóznak kéziratai közlésétől, ebbe a folyóiratba írja cikkeit. Itt jelenik meg önéletírása is: A sötét világ, 1894–1895. évf.)
1902. – Halála március 19-én, hatvanöt éves korában, Budapesten. (A Kisfaludy-Társaságban Jakab Ödön mond róla szép emlékbeszédet.)
Kiadások. – Tolnai Lajos költeményei. Pest, 1865. (Legsikerültebbeknek tartották balladáit és románcait. Arany János tanítványa volt, megfigyelte mestere stílusát, keresetlen magyarsággal dolgozta fel népies témáit. A szegény vándorló legényről írt balladája különösen feltűnt természetes hangjával.) – Beszélyek. Két kötet. Pest, 1867. (Ajánlva báró Eötvös Józsefnek.) – Életképek. Pest, 1867. (Ajánlva Bérczy Károlynak.) – A nyomorék. Pest, 1867. (Nagyobb elbeszélés.) – Az én ismerőseim. Pest, 1872. (Novellák. Körülbelül eddig az időpontig nem embergyűlöletének kielégítésére, hanem költői céljainak megvalósítására használta fel elbeszélő munkáit. Boldogtalan alakjait részvéttel vezette olvasói elé. Most még hitt az erkölcsi törvények uralmában, a szenvedőket partra segítette; a gonoszokat lesujtotta.) – Az urak, Pest, 1872. (Első regénye először a Pesti Naplóban jelent meg. Gyulai Pál eléggé elismerő bírálatot írt róla a Budapesti Szemle 1873. évfolyamában. A szerző, úgymond; jeles stiliszta, jó elbeszélő, de kesernyés ízű hangulata nem tud a humorig emelkedni, hazai viszonyaink rajzába képzelt elemeket vegyít: «Sok mindent megértünk a Bach-kormány idejében, de hogy a nép kapjon a cseh adószedőkön, valóságos uraknak nézze őket; vágyjék atyafiságukra, ilyennek sohasem hallottuk hírét.») – A somvári Fényes Ádám úr. Budapest, 1874. (Elbeszélés.) – A báróné ténsasszony. Két kötet. Budapest, 1889. (Doktor Schwindler Gusztáv, a galíciai szélhámos zsidó, egy egész magyar várost behálóz jellemtelen kétszínűségével, megválasztják országgyűlési képviselőnek, bárói rangot kap, végül csődbe jut és megszökik az országból) – A nemes vér. Két kötet. Budapest, 1882. (Regény egy grófkisasszony érdekházasságáról.) – Az oszlopbáró. Budapest, 1884. (A regényben az arisztokráciát, a dzsentrit és a református tanárságot alaposan befeketíti.) – A falu urai. Budapest, 1885. (A regény hősei között ott van a mindenre elszánt gonosz paraszt s mellette a haszonleső kálvinista pap.) – A polgármester úr. Két kötet. Budapest, 1885. (Én-regény. A polgármester erős jellem, ezért nem maradhat meg városában, felköltözik Pestre, lapot alapít, igazlelkűségével magára zúdítja az írói világot, beáll színésznek s az egyik előadáson fájdalmában megtébolyodik.) – Dániel pap lesz. Budapest, 1885. (A hiúság és irigység regénye, a református papok és tanítók feleségeinek szembeállítása.) – A jubilánsok. Budapest, 1886. (Két vidéki vezérférfiú tülekedése a kitüntetésért.) – Az új főispán. Három kötet. Budapest, 1886. (Regény a vármegye nemesurainak alacsonylelkűségéről, támadás a vidéki földbirtokosok kasztgőgje ellen.) – Eladó birtok. Két kötet. Budapest, 1886. (A dzsentri-világ erkölcsi silányságát hánytorgató regény.) – A jégkisasszony. Két kötet. Budapest, 1887. (A regény hőse, a ravasz pesti kisasszony, becsapja hiszékeny vidéki szerelmesét.) – Szegény emberek útja. Két kötet. Budapest, 1889. (A regény tanulsága: a gazdagok útálatos emberek, de a szegények sem sokkal jobbak a gazdagoknál.) – A mai Magyarország. Két kötet. Budapest, 1889. (Novellák.) – A rongyos. Budapest, 1890. (A regény először a Képes Családi Lapokban jelent meg, Ebben az időben már kínosan vergődött az író. Hiába állott rendelkezésére saját folyóirata, termékenysége számára nem talált teret. Hogy írói szenvedélyének eleget tegyen s némi mellékkeresethez jusson, polgári iskolai tankönyveket állított össze: magyar nyelvtant, olvasókönyvet, hazai történetet, világtörténetet.) – Elbeszélések. Budapest, 1892. – Csak egy asszony. Budapest, 1892. (Regény.) – A mi fajunk. Budapest, 1894. (Regény.) – A grófné ura. Budapest, 1897. (Regény.) – A nagy gyárosék és egyéb elbeszélések. Budapest, 1897. (Magyar Könyvtár.) – A báróné ténsasszony. Az urak. Két kötet. Mikszáth Kálmán bevezetésével. Budapest, 1905. (Magyar Regényírók Képes Kiadása.) – Régi magyar elbeszélők. Szinnyei Ferenc bevezetésével. Két kötet. Budapest, 1932. (Franklin-Társulat Magyar Klasszikusai.)
Irodalom. – Bodnár Zsigmond: Tolnai Lajos, a regényíró. Koszorú. 1885. évf. – Jakab Ödön: Tolnai Lajos emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 38. köt. Budapest, 1904. – Tompos József: A magyar ballada története. Kolozsvár, 1909. – Gyulai Pál: Bírálatok. Budapest, 1912. – Endrődi Sándor cikke a Ferenczi Zoltán szerkesztette műben: A magyar irodalom története 1900-ig Budapest, 1913. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIV. köt. Budapest, 1914. – Elek Oszkár: Tolnai Lajos balladái. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Császár Elemér: A magyar regény története. Budapest, 1922. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Galamb Sándor: A rajzforma fejlődése elbeszélő irodalmunkban. Budapesti Szemle. 1925. évf. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930. – Hankiss-Juhász: Panorama de la littérature hongroise contemporaine. Páris, 1930. – Kokas Endre: Az 1880-as évek irodalmi élete. Pannonhalma, 1930. – Németh László: A Nyugat elődei. Tanu. 1932. évf. – Bíró János: Tolnai Lajos. Debrecen és Budapest, 1933. – Sós Margit: Arany János irodalmi ellenzéke. Pécs, 1933.
