IRODALMI TÁRSASÁGOK.
IRODALMI TÁRSASÁGOK.
A MAGYAR Tudományos Akadémia szervezete 1869-ben nagy átalakuláson ment át: a régi hat osztály helyett három új osztály alakult. Az I. osztályban foglaltak helyet a nyelv- és széptudományi csoport tagjai: a nyelvészek, irodalomtudósok, művészettörténészek és szépírók; a II. osztályban a bölcseleti, társadalmi és történeti csoport tagjai: a filozófusok, szociológusok, jogtudósok és történetírók; a III. osztályban a matematikai és természettudományi csoport tagjai: a matematikusok, fizikusok, kémikusok, mineralógusok, botanikusok, zoológusok, orvosok és mérnökök.
Az új alapszabályok szerint az Akadémia a király különös oltalma alatt álló tudományos intézet; célja a tudomány és irodalom magyar nyelven való művelése és terjesztése. Tagjai belsők és külsők: a belső tagok a magyar tudományosságot hathatós pártfogással vagy irodalmi munkássággal mozdítják elő; a külső tagok a tudományt nem magyar nyelven művelik. A belső tagok tiszteletiek, rendesek és levelezők. A tiszteleti tagoktól – az alapszabályok intézkedése szerint – az Akadémia a maga díszének és javának öregbedését várja; a rendes tagok az érdemesebb levelező tagokból választandók; a levelező tagok jeles magyar tudósok és írók. Minden tag a három akadémiai osztály valamelyikében foglal helyet; a tagokat az illető osztálynak kétharmad szótöbbséggel tett ajánlata alapján az évi nagygyűlés kétharmad szótöbbséggel választja meg. A szavazás titkos és csak a jelenlevők szavaznak. Az I. osztálynak 8 tiszteleti, 16 rendes, 40 levelező, a II. és III. osztálynak külön-külön 9 tiszteleti, 24, rendes, 60 levelező tagja lehet: összesen 250 tag; ezekhez járulnak még a külső tagok és néhány igazgató-tanácsos. Az Akadémia munkájának vezetői: az elnök, másodelnök, főtitkár, az osztályok elnökei és titkárai. Minden osztály havonkint legalább egy osztályülést, az egész Akadémia havonkint egy összes-ülést és évenkint egy nagygyűlést tart. A vagyoni ügyekre az igazgatótanács ügyel fel; ez a 24 tagból álló testület legalább két ülést tart évenkint.
Az Akadémia megalapításától kezdve nagyhatású vezetője volt a magyar tudományos életnek s egyik legfőbb támogatója a hazai tudományos törekvéseknek. A maga költségén és gyakran igen súlyos anyagi áldozatok árán a nélkülözhetetlen tudományos munkák egész tömegét bocsátotta közre, számos folyóiratot alapított s ezzel lehetővé tette, hogy egyes tudományszakok rohamosan föllendüljenek. A kutatókat jelentékeny összegekkel támogatta búvárlataikban, pályatételeivel és jutalmaival serkentőleg hatott az irodalomra, tagválasztásaival erkölcsi kitüntetésben részesítette a pályatársaik közül kimagasló tudósokat. Sokszor volt része heves támadásokban, de a nemzet bizalma sohasem ingott meg működése iránt.
A Kisfaludy-Társaság 1866-ban alkotta ujjá és 1879-ben módosította alapszabályait. A magyar szépirodalom emelését célzó intézmény tagjai rendesek és levelezők az 50 rendes tag a jelesebb magyar írók sorából választandó; a 20 levelező tag azok közül, akik magyar munkák külföldi ismertetésével vagy idegennyelvű fordításával szereztek érdemeket. Minden rendes tagnak joga van annyi jelöltet ajánlani, ahány hely megüresedett. A Társaság munkájának vezetői: az elnök, másodelnök, titkár és másodtitkár.
A változó irodalmi ízlésekkel szemben a Kisfaludy-Társaság a múló divatoknak alá nem vetett örök szépségek kultuszát ápolta s az idegen áramlatokkal szemben a nemzeti gondolat mellett foglalt állást. Sohasem kereste a népszerűséget, de azért működését a művelt közönség változatlan rokonszenve kísérte. Tagjainak sorában ott voltak az ország legkitűnőbb költői, műfordítói és szépirodalmi esztétikusai. Kiadványai jelentékenyen emelték a magyar irodalom színvonalát.
Négy évtizeddel a Kisfaludy-Társaság megalapítása után, 1876-ban, új irodalmi egyesület keletkezett a fővárosban: a Petőfi-Társaság. Az ifjabb íróknak nem tetszett a Kisfaludy-Társaság konzervatív szelleme, a tagválasztásokat elégedetlenül szemlélték, így támadt az az elhatározásuk, hogy a mellőzött tehetségeket új irodalmi körbe gyüjtik. Elnöküknek Jókai Mórt választották meg, nagy lelkesedéssel kezdtek a «klikk-uralom» megtöréséhez, de nem sok idő múlva meg kellett érniök, hogy az ifjabb nemzedék őket is megvádolta a tehetségek mellőzésével.
A katolikus egyházi írókat 1887-től kezdve a Szent István-Társulat tudományos és irodalmi osztálya fogadta kebelébe, a református és evangélikus teológusok az 1888-ban alakult Magyar Protestáns Irodalmi Társaságban csoportosultak. Mind a két társulást erős hitbuzgalmi szellem irányította, tagjaik a vallásos meggyőződés jegyében egyesültek. Megalakult 1894-ben az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat is a zsidóság vallásos és tudományos irodalmának magyar nyelven való művelésére. Évenkint díszes évkönyvet adott ki és számos értékes könyvvel gyarapította a magyar zsidó irodalmat.
Budapesten kívül csak Kolozsvárt volt számbavehető irodalmi- és tudományos élet. Itt alapították meg 1888-ban – a régebbi Erdélyi Múzeum-Egylet mellett – az Erdélyi Irodalmi Társaságot. A Társaság célja a magyar szépirodalom ápolása volt. Első tisztikarának élén gróf Kuún Géza állott.
A Magyar Tudományos Akadémia elnökei a kiegyezés korától báró Eötvös József (1866–1871), gróf Lónyay Menyhért (1871–1884), Trefort Ágoston (1885–1888), báró Eötvös Loránd (1889–1905); főtitkárai: Arany János (1865–1879), Fraknói Vilmos (1879–1889), Szily Kálmán (1889–1905). – Szépíró, műfordító, kritikus és irodalomtörténetíró tagok 1868-ban: Arany János, Eötvös József, Erdélyi János, Fábián Gábor, Frankenburg Adolf, Greguss Ágost, Greguss Gyula, Gyulai Pál, Henszlmann Imre, Horvát Boldizsár, Horváth Cyrill, Imre Sándor, Jakab István, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Kovács Pál, Kriza János, Lévay József, Mátray Gábor, Ney Ferenc, Podmaniczky Frigyes, Pompéry János, Salamon Ferenc, Szabó István, Szász Károly, Szigligeti Ede, Szilády Áron, Szilágyi István, Szvorényi József, Tárkányi Béla, Thaly Kálmán, Toldy Ferenc, Tompa Mihály, Tóth Kálmán, Tóth Lőrinc. – Új tagok: Zichy Antal (1870); Arany László, Győry Vilmos, Ponori Thewrewk Emil, Vadnai Károly (1872); Bartalus István (1875); Beöthy Zsolt (1877); Bánóczi József, Csiky Gergely (1879); Bogisich Mihály, Heinrich Gusztáv, Szigeti József (1882); Csontosi János, Szász Béla (1883); Baksay Sándor, Pálffy Albert (1884); Csaplár Benedek (1886); Berczik Árpád (1888); Alexander Bernát, Csengery János, Rákosi Jenő, Vargha Gyula (1892); Némethy Géza (1893); Badics Ferenc (1894); Hegedüs István, Négyesy László, Riedl Frigyes (1896); Bayer József, Endrődi Sándor, Herczeg Ferenc, id. Szinnyei József (1899); Mikszáth Kálmán (1900).
Az Akadémia nagyjutalmával kitüntetett szépirodalmi és irodalomtörténeti munkák a kiegyezés korától: Arany János összes költeményei (1873), Arany János: Toldi szerelme (1880), Lévay József összes költeményei és Szász Károly kisebb költeményei (1887), Arany János hátrahagyott versei (1894). – A nagyjutalommal kapcsolatos Marczibányi mellékjutalom nyertesei: Gyulai Pál költeményei és Szász Károly Nibelung-ének-fordítása (1873), Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve (1880), Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban (1894). – Karátsonyi-jutalmas drámaírók és drámafordítók: Szigligeti Ede: A trónkereső (1868), Csiky Gergely: Az ellenállhatatlan (1878), Arany János: Aristophanes-fordítás (1879), Csiky Gergely: Plautus-fordítás (1882), Csiky Gergely: A proletárok (1886), Csiky Gergely: A nagyra termett (1890), Csengery János: Aischylos-fordítás (1892), Kiss Sándor: Terentius-fordítás (1892), Palágyi Lajos: Római rabszolgák (1900). – Nádasdy-jutalom nagyobb elbeszélő költeményre: Szász Károly: Álmos (1868), Szász Károly: Salamon (1878), Jakab Ödön: Árgirus (1893), Erdélyi Zoltán: Vesztett boldogság (1897). – Farkas–Raskó-jutalom hazafias költeményre: Vargha Gyula: Magyar ember dala (1883), Kozma Andor: A magyar paraszt (1889), Palágyi Lajos: A vádaskodók (1899), Lampérth Géza: Falusi levél (1900). – Péczely-jutalom regényíróknak: Jókai Mór: A tengerszemű hölgy (1890), Jókai Mór: Sárga rózsa (1894), Pálffy Albert: A régi Magyarország utolsó éveiben (1896), Herczeg Ferenc: Szabolcs házassága (1898), Werner Gyula: Megvirrad még valaha (1900). – Irodalomtörténeti jutalmak: Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái (1878), Ferenczy József: A magyar hírlapirodalom története (1886), Badics Ferenc: Fáy András élete és munkái (1888), Bayer József: A magyar drámairodalom története 1867-ig (1890), Váczy János: Berzsenyi Dániel élete és munkái (1893).
A magyar nemzet honfoglalásának ezerévi ünnepén a Magyar Tudományos Akadémia elégedetten pillanthatott vissza hatvanöt évi munkásságára. 1831-től 1896 elejéig 1083 tudományos kötetet adott ki magyar nyelven, bele nem számítva a segélyezésével megjelent nagyszámú könyvet és folyóiratot. Szily Kálmán főtitkár arra is büszkén mutatott rá, hogy a magyar tudósok társaságát a nemzet a maga erejéből alapította, palotát is ő emelt számára, alaptőkéjét a magyarság adta össze és gyarapította nagy áldozatkészséggel. A legtöbb külföldi akadémia az egyes országok uralkodóinak nagylelkűségéből alakult, a Magyar Tudományos Akadémiára nem sugárzott a fejedelmi udvar kegye. Mégis az ezredévi ünnepélyes közülés – olvassuk Szily Kálmán főtitkári jelentésében – emlékezetes marad az Akadémia történetében. «Mikor 1896-ban a magyar állam ezeréves fennállása ünnepét ülte, Felséges Urunk, Királyunk a Budapesten időző királyi hercegek kíséretében megjelent az Akadémia ünnepén is, hogy meghallgassa Kállay Béni tiszteleti tag emlékbeszédét a dicső elődökről, az Árpádház királyairól». Az Akadémiai Értesítő ide vonatkozó részletesebb tudósítása szerint: «A M. Tud. Akadémia ez évi közülésének ideje egybeesvén az ezredéves ünnepekkel, az elnökség e rendkívüli alkalomnak megfelelően, az ülést az Árpádházi királyok emlékezetének kívánta szentelni s Kállay Béni tiszteleti tagot – Ausztria-Magyarország közös pénzügyminiszterét, Bosznia kormányzóját – kérte föl az ünnepi előadás megtartására. Örökre emlékezetessé tette ez ünnepet Ő császári és apostoli királyi Felsége, legkegyelmesebb Urunk, az által, hogy a M. Tud. Akadémia küldöttségének hódolatteljes kérelmét meghallgatva, az ülést legmagasabb jelenlétével megtisztelni méltóztatott. Az ünnepélyes közülés idejéül május 17-ikének délelőtti 10 órája tűzetett ki. A M. Tud. Akadémia igazgató-tanácsa testületileg várta az oszlopcsarnokban Ő császári és apostoli királyi Felségét, ki is már néhány perccel 10 óra előtt megjelent s József főherceg, József Ágost főherceg és Coburg Fülöp királyi herceg Ő Fenségeik kíséretében, az Akadémia elnökétől kalauzolva, igazgató-tanácsától követve, vonult fel az ünneplő díszt öltött nagy terembe, ahol az elnök – báró Eötvös Loránd – következő szavakkal üdvözölte: „Felséges császár és Apostoli Király, Legkegyelmesebb Urunk! Örömtől dobog szívünk ebben a percben, melyben Felséged közöttünk, a magyar irodalom és tudomány munkásai között, megjelenvén, magas kegyének ez újabb nyilvánításával szentesíti azt a magasztos feladatot, melynek teljesítését a nemzet reánk bízta. Fejleszteni az atyáinktól öröklött nyelvet és irodalmat, hogy az ne csak csengő szavakban, hanem gondolatokban is gazdagodjék és művelni a tudományt, nem szolgai utánzással, hanem a szabad szellem önálló gondolkozásával, ez a mi feladatunk. Nemzeti becsvágyunk pihenést nem enged, egy sorban akarunk haladni a legelsőkkel azon nemzetek között, kiknek szomszédságában őseink immár ezeréves államunkat megalkották”». A továbbiakban rámutatott az elnök arra, hogy a magyarságnak van joga bizakodnia jövőjében; kifejezte hódolatát a király előtt s engedélyt kért, hogy az ünnepélyes ülést megnyithassa. Kállay Béni történeti tanulmányának elhangzása után «Ő Felsége több jelenlevőt kegyes megszólítással tüntetett ki s az ülés általános lelkesedés között véget ért.»
A Kisfaludy-Társaság elnöke 1867-ben: báró Kemény Zsigmond, másodelnöke: Toldy Ferenc, titkára: Greguss Ágost, másodtitkára Tóth Kálmán. – Elnökök: báró Kemény Zsigmond (1866–1873), Toldy Ferenc (1873–1875), Lukács Móric (1876–1879), Gyulai Pál (1879–1899). Beöthy Zsolt (1900–1922). – Másodelnökök: Toldy Ferenc (1860–1873), Gyulai Pál (1873–1879), Greguss Ágost (1879–1882), Szász Károly (1883–1900). – Titkárok: Greguss Ágost (1860–1879), Beöthy Zsolt (1879–1900). – Másodtitkárok: Tóth Kálmán (1860–1876), Beöthy Zsolt (1876–1879), Csiky Gergely (1879–1891), Vargha Gyula (1891–19).
A Kisfaludy-Társaság tagjai:
1867 végén: Abonyi Lajos (Abony), Arany János, Arany László, Bartalus István, Dalmady Győző, Degré Alajos (Vác), Dobsa Lajos, Eötvös József, Erdélyi János (Sárospatak), Fábián Gábor (Arad), Frankenburg Adolf, Greguss Ágost, Greguss Gyula, Gyulai Pál, Henszlmann Imre, Hunfalvy Pál, Ipolyi Arnold (Eger), Jókai Mór, Keleti Gusztáv, Kemény Zsigmond, Kovács Pál (Győr), Kriza János (Kolozsvár), Lévay József (Miskolc), Lukács Móric, Pálffy Albert, Pulszky Ferenc, Salamon Ferenc, Szabó István (Kazár), Szász Károly, Szeberényi Lajos (Pozsony), Szemere Miklós (Lasztóc), Székács József, Szigeti József, Szigligeti Ede, Szilády Áron, (Kiskunhalas), Szücs Dániel (Veszprém), Tárkányi Béla (Egyek), Toldy Ferenc, Tolnai Lajos, Tompa Mihály, (Hanva), Tóth Kálmán, Tóth Lőrinc, Vadnai Károly, Zichy Antal. – A Társaság 1867. évi februári közülésén Kemény Zsigmond elnök megnyitó beszéde, Greguss Ágost titkár évi jelentése, Gyulai Pál költeménye, Jókai Mór Jósika-emlékbeszéde és Vadnai Károly novellája kerültek műsorra, Szigeti József felolvasta Arany László egyik verses elbeszélését.
1868. – Új tagok: Győry Vilmos, Horváth Mihály, Szász Béla. – Pályanyertesek: Győry Vilmos orosházi evangélikus lelkész A Frithiof-monda, műfordítás; P. Szathmáry Károly hírlapíró: A beszély elmélete, tanulmány. – Elhúnytak: Erdélyi János, Tompa Mihály.
1869. – Új tagok: P. Szathmáry Károly, Rákosi Jenő. – Pályanyertesek: Dux Adolf hírlapíró: A bohózat elmélete, értekezés; Szász Károly miniszteri osztálytanácsos: Gavallér politikusok, szatira. – Elhúnyt: Greguss Gyula.
1870. – Új tagok: Dux Adolf, Vajda János. – Ebben az évben a Társaság tizennégy kötetet ad ki a maga költségén.
1871. – Pályanyertes: Névy László szombathelyi premontrei tanár: A tragédia elmélete. – Elhunyt: Eötvös József. – A közülési megnyitó beszédben Toldy Ferenc másodelnök a német-francia háború hatása alatt fölsóhajt: «Az emberiség elképedve kérdi: visszatér-e a vallási háborúk vérfagyasztó korszaka, midőn az erősebb Isten nevében kínozta és legszentebb érzésében gúnyolta, irtotta a gyengébb részt; mindnyájan megdöbbenve kérdjük: ez-e az áldás, melyet az emberiség korunk műveltségétől várt?» Greguss Ágost titkár is fölemeli szavát a háborúval szemben: «A költők és írók köre csak kötelességét teljesíti, ha tiltakozik a népek öldöklése ellen és tiltakozik különösen a hadviselés olyan mefisztofeleszi cinizmusa ellen, mely századok dicső alkotásait habozás nélkül dönti össze. Nagyra vagyunk a kor műveltségével s vívmánya, ím, ez a politechnikus barbárság. Vajjon tévedünk-e, ha azért korunknak ama drágalátos irányát is felelőssé tesszük, mely a humanizmus, idealizmus úgynevezett haszontalan ábrándjaiból kijózanodva, az egyedül üdvözítő materializmus zászlaját követi? Ily világból a szelíd múzsák, az emberiség nevelői, tova szállanak, az elűzött humanizmust az inhumanizmus váltja föl s Darvin tana az erősebbek felülkerekedéséről elnyomja Krisztusét a testvériségről.» – A Társaság ez év november 12-én külön közülést szentel Toldy Ferenc másodelnök írói aranyünnepének: tudományos pályája ötvenéves fordulójának. Az ünnepi ülést a távollevő Kemény Zsigmond elnök helyett Horváth Mihály vezeti, kívüle Greguss Ágost mond még beszédet, Szász Károly ódában magasztalja az ősz irodalmi vezért. Az ünnepeltnek aranytollat adnak, képét megfestetik, érmeket veretnek tiszteletére. Az ország színe-virága ott van a M. T. Akadémia dísztermében. «Délután még százötven terítékű lakoma következett Frohner vendéglőjében, este pedig az ifjúság ötszáz fáklya világánál tisztelgett az ünnepelt lakása előtt.» (Évlapok. Új folyam. 7. kötet.)
1872. – Új tag: Baksay Sándor. – Pályanyertes: Névy László pesti kereskedelmi akadémiai tanár: A komédia elmélete, tanulmány.
1873. – Új tagok: Berczik Árpád, Toldy István. – Pályanyertesek: Arany László pesti földhitelintézeti titkár: A délibábok hőse, verses regény; Névy László, az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny szerkesztője: A drámai középfajok elmélete, tanulmány. – A Társaság báró Kemény Zsigmond helyébe ebben az évben választja meg elnökévé Toldy Ferencet. Másodelnök Toldy Ferenc helyett Gyulai Pál lesz.
1874. – Pályanyertes: Névy László: A kecske tragédiája, verses mese. – A Társaság nyilvánosan felszólal az ellen, hogy a magyar törvények nem védelmezik meg az írói tulajdonjogot, bár ebben az ügyben már kétszer is előterjesztette kérését az országgyűléshez és a kormányhoz. (1843, 1867.) A szerkesztői és kiadói visszaélés egyre érzékenyebben sujtja az írókat, az antológiákba szabad zsákmányként nyomtatják le a legszebb költeményeket.
1875. – Elhúnytak: Kemény Zsigmond, Kriza János, Szeberényi Lajos, Toldy Ferenc. – A közülésen Greguss Ágost titkár visszautasítja a Társasággal kötekedő írói rossznyelvűséget. Ez az esztendő alkalmat adott «némely hangos úriembernek ama kedvenc kicsinylése ismételgetésére, hogy a Kisfaludy-Társaság önképzőkör. Az önképzőkörök, mint tudjuk, a fiatalság gyakorló iskolái, a fiataloknak pedig fő gyengéje az éretlenség lévén, az önképzőkör nevébe burkolt vád kétségen kívül az éretlenség vádja: ennélfogva tehát egy Horatius és Tibullus, egy Goethe és Runeberg átültetése a magyar irodalomba éretlenség; román és szerb költemények, különösen népköltemények lefordítása éretlenség; egy Mikes Kelemen, egy Kisfaludy Sándor ismeretlen kéziratainak megismertetése éretlenség; hazai költők monografiái, művészeti és esztétikai tanulmányok, drámai újdonságok, akár beszélyirodalmunknak, akár lantosköltészetünknek gyarapítása: mind éretlenség! Akik a Kisfaludy-Társaságot e fiatal címmel felruházták, a maguk részéről bizonyára szilárdan meg vannak győződve, hogy Társaságunkat sokkal érettebb munkálkodásra bírnák lendíteni; azonban addig is, míg a Kisfaludy-Társaságnak módja lenne fölvennie kebelébe azon érett férfiakat, kik őt atyai dorgálásaik szerencséjében részesítgetik, legyen szabad a nyilvánosan hirdetett vádakat szintén nyilvánosan és azzal a tisztelettel visszautasítanunk, melyet az alaptalan vádak érdemelnek.»
1876. – Új tagok: Balázs Sándor, Beöthy Zsolt, Dömötör János, Tóth Ede. – Pályanyertesek; Fejes István sátoraljaújhelyi református lelkész: Egy szép asszony, verses elbeszélés; Szász Károly miniszteri tanácsos: Toldy Ferenc, szónoki beszéd. – Elhúnytak Székács József, Tóth Ede. – A Társaság Toldy Ferenc helyébe ebben az évben választja meg elnökévé Lukács Móricot. Másodtitkár Tóth Kálmán lemondása után Beöthy Zsolt lesz. – Arany László szerkesztésében elkészül a kormány és az országgyűlés számára az írói és művészi tulajdonjogról szóló törvényjavaslat.
1877. – Új tagok: Ágai Adolf, Kazár Emil, gróf Szécsen Antal. – Elhúnytak: Dömötör János, Fábián Gábor. – A közülésen Lukács Móric elnök megcáfolja azt a vádat, hogy a Társaság elzárkózik az élő irodalomtól. A Társaság kiadványai és felolvasásai mást mutatnak. Azonkívül: «Szívesen vettük mindig, ha a Társaság körén kívülállók is segítenek törekvéseinkben. Üléseinken akárhányszor olvastatnak fel nem-tagok munkálatai; nem-tagoknak pályairatai megjutalmaztatnak; nem-tagoknak akár eredeti munkái, akár fordításai, ha a bírálók által arra érdemeseknek találtattak, tiszteletdíj mellett a Társaság költségén kiadatnak. A tagok száma kezdetben csak tizenhat lévén, később negyvenre, az újabban átalakított szabályok által ötvenre emeltetett, tízzel többre, mint az Akadémie Française tagjainak száma. Ha tagjaink sorában üresedés támad, sietünk azt új erővel betölteni, tekintet nélkül korra, rangra, politikai véleményre. Hogy mindamellett még sok jeles tehetség a Társaság körén kívül maradt, az igen örvendetes jelenség, mert annak bizonysága, hogy a szépirodalom kiváló és hivatott művelőinek száma hazánkban napról-napra nagy mérvben szaporodik, elannyira, hogy egyetlen társaság valamennyit magába fogadni nem képes. Örömmel üdvözlöm tehát e téren a legújabban keletkezett hasonirányú Petőfi-Társaságot, mely egy nagy írói tehetség vezérlete alatt jobbára ifjú erők szövetkezéséből alakult ugyanazon célra, mely felé annyi évek óta mi törekszünk.»
1878. – Új tagok: ifjabb Ábrányi Kornél, Imre Sándor, gróf Zichy Géza. – Elhúnytak: Horváth Mihály, Szigligeti Ede. – A király jóváhagyja a Társaság új alapszabályait. (A rendes tagok száma ötven, a levelező tagok száma húsz; az utóbbiakat a magyar írók idegennyelvű fordítói és a magyar irodalom külföldi ismertetői közül választják. A havi üléseken kívül minden év februárjában ünnepélyes közülést tart a Társaság. A társasági munka célja a magyar szépirodalom emelése és a művészi ízlés nemesítése. A cél megvalósítását szolgáló eszközök: a hiányok és szükségletek megvitatása, irodalmi munkák írása és fordítása, költői és széptudományi kéziratok kinyomtatása, pályatételek hirdetése, felolvasások tartása. Az elnököt, másodelnököt, titkárt, másodtitkárt háromévenkint újra választják, a rendes és levelező tagság egész életre szól. A megüresedett helyekre minden tagnak joga van annyi jelölést ajánlani, ahány hely a decemberi ülésen a következő esztendőre nézve betölthetőnek határoztatott. A szavazás titkos. Amelyik jelölt a szavazatok általános többségét elnyeri, megválasztottnak tekintendő.)
1879. – Új tag: Csiky Gergely. – Elhúnyt: Toldy István. – A Társaság a lemondott Lukács Móric helyébe ebben az évben választja meg elnökévé Gyulai Pált, másodelnökké Gyulai Pál helyébe Greguss Ágostot, titkárrá Greguss Ágost helyébe Beöthy Zsoltot, másodtitkárrá Beöthy Zsolt helyébe Csiky Gergelyt. – A közülés elnöki megnyitójában Lukács Móric szellemesen elmélkedik az elnöki beszédek halálosan unalmas frázishalmazairól és a magyarság gyógyíthatatlan szónoki szenvedélyéről. «A magyarok istene nagy szónoki tehetséggel áldotta meg nemzetét; javunkra használjuk-e, más kérdés. Az agyonbeszélés, mint parlamenti taktika, magyar találmány; ha a szószaporítás nemzetet naggyá, hatalmassá, boldoggá tehetne, irigylendő nép volnánk. Ámde magunkon tapasztaltuk, hogy a maga helyén szilárd akarat, hallgatag kitartás és elszánt tetterő hasznosabbak a legfényesebb ékesszólásnál. Dicső és szép dolog a szónoklat, de nálunk minden tért elfoglal nemcsak a közéletben, ahol helyén van, hanem a magánéletben is. A vitatkozás tüze mindenüvé elharapódzik, a beszédár mindent ellep társadalmi életünkben, mindenünnen kiszorítja, jelleméből kivetkőzteti, hogy ne mondjam, megöli a társalgást.» Mélabús szavakkal búcsúzik a Kisfaludy-Társaságtól az elnök. «Qui bene latuit, bene vixit: aki rejtve élt, boldogan élt: ez volt életemnek vezérelve, melyet kiterjesztek a síron túlra is. Hírt, népszerűséget, az ismeretlen sokaság szeszélyes tapsait nem kívántam, nem kerestem soha, de füttyei mégis bántanának. Jobb ignoráltatni, mint ma felmagasztaltatni, holnap sárral dobáltatni. A halál óráján a jólelkű ember könnyebben válik meg az élettől, ha tudja, hogy talán sajnálni egyik-másik fogja, siratni senki; hogy keserű fájdalmat, betölthetetlen hézagot nem fog maga után hagyni sem családjában, sem nemzetében. Elfelejtetni úgyis közös sors, csak idő kérdése, utolér előbb-utóbb mindenkit. És ezzel búcsút véve tisztelt tagtársaimtól és a nyilvános élettől, megnyitom a Kisfaludy-Társaság harmincadik közgyűlését.» – A Társaság novemberi ülésén Gyulai Pál bemutatja a Toldi Szerelmét. A felolvasás hatása alatt a többi tárgyat leveszik a napirendről, a trilógia befejezésének történeti érdemét jegyzőkönyvbe iktatják s testületileg tisztelegnek Arany János lakásán.
1880. – Pályanyertes: Beöthy Zsolt: A magyar szépprózai elbeszélés története, monográfia. – Bánóczi József megbízást nyer Kisfaludy Károly életrajzának megírására. – A kerepesi-úti temetőben felavatják Toldy Ferenc közadakozásból készített síremlékét. – Ebben az évben hangzik el Gyulai Pál első elnöki megnyitó beszéde és Beöthy Zsolt első titkári jelentése; azontúl két évtizedig elsősorban az ő akaratuk irányítja a Társaságot.
1881. – Elhúnytak: Dux Adolf, Lukács Móric, Szemere Miklós, Tóth Kálmán. – Lukács Móric tízezer forintot hagy végrendeletében a Kisfaludy-Társaságnak s így a Társaság első nagy alapítójává lesz. A hatalmas tőke kamatait, mint Lukács Krisztina-jutalmat, pályatételek kiírására fordítják. – A februári közülésen Gyulai Pál helyett Greguss Ágost mondja az elnöki megnyitó beszédet. Remek gondolatokkal világít rá a kritika, az írói középszerűség, a lángelme és a költői hiúság kérdéseire. «A kritika egyértelmű a szabadsággal. Természetes, hogy az autokraták nem szeretik, a költők pedig többnyire azok. Goethe mester egy négylábú állat nevét ruházta a kritikusra, és Petőfi, aki egyébiránt Goethét nem szerette, e részben vele tartott. Föltehetjük, hogy mindaketten csak a silány kritikusra gondoltak, de a genus irritabile vatum könnyen megharagszik a jelesre is. És a költő, kivált ha nagyravágyó, könnyen hatalmaskodóvá, autokratává lesz, mint autokrata a zsarnokság képviselője, még ha a szabadság dalnoka is; holott a kritikus már hivatása szerint a szabadság képviselője. A kritikának veleszületett ellenszenve van a bálványok és a bálványozás iránt, a költő a tömjén illatát áhítja, ezt pedig a kritika igazságai nem éppen kedvesen helyettesítik. A legerősebb neheztelés a Kisfaludy-Társaságra is onnan ered, ami tán fő érdeme s minden bizonnyal fő kötelessége hogy következetes kritikát gyakorol.» A Társaság a maga tagjainak kiszemelésében szintén ezt a kritikát gyakorolja, ez a működése természetesen elégületlenséget támaszt, mert a mellőzöttek örökösen zúgolódnak. «A zúgolódás néhány év óta megszűnt, legalább tetemesen megcsökkent, körülbelül azóta, hogy Petőfi-Társaságunk van.» Örömmel kell üdvözölnünk minden rokontörekvésű munkát, de «ha elgondolom, hogy a Petőfi-Társaság működési köre lényegileg ugyanaz, ami a Kisfaludy-Társaságé, ha elgondolom, hogy a Kisfaludy-Társaság maga is a Magyar Akadémia egyik fiókja, nevezetesen első osztálya széptudományi felének bővebb kiadása, ha még hozzá gondolom, hogy a sokkal fényesebb és hatalmasabb irodalmú Franciaország mindazon ügyek elintézésére, melyekkel nálunk három külön testület foglalkozik, beéri az Institut egy akadémiájával: e széthelyezkedésben is föl kell ismernem egyik jelenségét a magyar ember ama centrifugális természetének, mely semmitől sem látszik jobban irtózni, mint az összpontosítástól. A Francia Akadémia negyven halhatatlant ültet székeibe s ezek ellen is elégszer hallani kifogásokat; mi fél akkora nemzet sem vagyunk, mint a francia, mégis mennyivel több halhatatlanunk van az Akadémiában, a Kisfaludy-Társaságban és a Petőfi-Társaságban.»
1882. – Új tagok: Endrődi Sándor, Heinrich Gusztáv, Mikszáth Kálmán, Paulay Ede. (Jelölték még, de nem választották meg a következőket: Bartók Lajos, Komócsy József, Kvassay Ede, Torkos László, Vértesi Arnold.) – Pályanyertes: Radó Antal: Lara, műfordítás Byronból. – Elhúnytak: Arany János, Greguss Ágost. – A kettős veszteség nagyságát Gyulai Pál elnök és Beöthy Zsolt titkár megrázó szavakba foglalják s a Társasággal egyetértően intézkednek a halhatatlan költő és a nagynevű esztétikus emlékének kegyeletes ápolásáról.
1883. – Új tagok: Bartók Lajos, Vargha Gyula. (Jelölve még: Ábrányi Emil, Komócsy József, Ponori Thewrewk Emil, Vértesi Arnold.) – A Társaság Greguss Ágost helyébe Szász Károlyt választja meg másodelnökének. – A februári közülés elnöki megnyitó beszédében Gyulai Pál szembeszáll azokkal, akik a napi sajtóban azt panaszolják, hogy az idegen könyvek fordításai elnyomják az eredeti magyar irodalmat. «Az idegen termékek egész raja özönlött reánk s éppen úgy háttérbe szorítja az eredeti műveket, mint idegenszerűvé teszi közönségünk ízlését. Ez a vád; a jó tanács pedig az, hogy fordítsunk minél kevesebbet vagy éppen ne is fordítsunk, írjunk minél több eredetit; kiadók, társaságok és közönség egyesüljenek az eredeti irodalom emelésére, egyszóval állítsunk föl az irodalomban is vámsorompót a hazai ipar védelmére az idegen ellen. De vajjon alapos-e a vád s helyes-e a jó tanács?» Íróink régente jóval többet fordítottak, eredeti irodalmunk mégis rohamosan fejlődött, költészetünk nem lett a külföld visszhangja, ma sincs ok az aggodalomra. «Hogy a fordítások háttérbe szorítanák az irodalmat, nem való. Egyetlen eredeti írónk sem vált fordítóvá a nagyobb dicsőség vagy anyagi haszon reményében. Egy-egy sikerült eredeti mű sokkal több vevőre és olvasóra talál, mint akármely idegen remek fordítása. A fordítások ritkán érnek második kiadást, míg a jobb eredeti művek gyakrabban s régibb kitűnő íróink újabb meg újabb kiadásokban jelennek meg. A fordítás elvi ellenzése a csak magyarul olvasó közönséget elzárná az európai szellem áramlataitól, elszigeteltségbe süllyesztené. A leggazdagabb irodalmak sem lehetnek el fordítások nélkül. Csak mi magyarok akarnánk elzárkózni s eredetiségünk zsírjába fulladni? Mily gyermekes eszme, mily korlátolt felfogás!»
1884. – Elhúnytak: Frankenburg Adolf, Szücs Dániel. – A februári közgyűlésen Szász Károly másodelnök mondja a megnyitó beszédet, ebben megemlékezik az irodalmi divatokról. Az elbeszélő prózában a rajz, a színpadon a középfajú dráma divatozik; elvileg egyik műfaj ellen sem lehet kifogást emelni, de nálunk mind az angoloktól átültetett rajz, mind az új franciás színmű művelői feloldották a szorosabb formatörvényeket. A modoros rajz és a zsáneralakok hóbortjaival telített társadalmi színmű a kisebb tehetségek tollán olyan műfajjá alakult, amely nem vonzhatja a nagyobb becsvágyú írót. Nem fordulhatnának-e íróink más műfajok felé? «Mivel az irodalmi divatok közül kettőt említettem például, hadd említsek megfelelő kettőt itt is. A laza szerkezetű rajz és tárcanovella ellentéteül az igazi novellát, a magyar zamatú, de erős szerkezetű, elbeszélést; s a házasságtörési modern újfrancia színművel szemben a történeti színművet, legyen tragédia vagy vígjáték vagy dráma. Tudom jól, hogy a lángésznek törvényt szabni nem lehet; még a tehetség, sőt a hajlam sem hagyja erőltetni magát. De talán nem árt olykor épen a tehetséges írók figyelmét oly műfajok felé irányozni, melyekben irodalmunk időről-időre szükséget lát. Az irodalmi divat épen abban áll, hogy egyes műfajok vagy modorok egyeseknek azokban elért nem mindennapi szerencséje által fölkapatnak s akkor a kisebb tehetségek is mind azonegy műfaj vagy modor felé tódulnak. Holott a tehetség, még a középszerű is, ha teljes sikerre nem tarthat is számot, jobb szolgálatot tenne az irodalomnak, sőt önmagának is, ha a maga lábán igyekeznék járni s nem a pillanatnyi sikerek hősei, hanem az örökéltű nagy példányok után indulna.»
1885. – Új tagok: Ábrányi Emil, Ponori Thewrewk Emil. – Pályanyertes: Szüts Miklós székesfehérvári aljárásbíró: Emlékbeszéd egy korán elhúnyt ifjú felett, szónoki beszéd. – Elhúnyt: Györy Vilmos. – A februári közülés elnöki megnyitó beszédében Gyulai Pál örömmel állapítja meg: «Ötven év óta Társaságunk tagja volt minden nevezetesebb magyar költő és műbíráló. Újabb költészetünk dicsősége Társaságunk nevéhez van kötve.»
1886. – Pályanyertesek: Bayer József reáliskolai tanár: A magyar játékszín története, monográfia; Váli Béla miniszteri fogalmazó: A magyar színészet története, monográfia; Somló Sándor: Az apród, verses elbeszélés. – Elhúnytak: Ipolyi Arnold, Kovács Pál, Tárkányi Béla.
1887. – Új tagok: Dóczy Lajos, Horvát Boldizsár, Péterfy Jenő, Vértesi Arnold. (Jelölve még: Ferenczy József, Jakab Ödön, Petelei István, Szabó Endre.) – Pályanyertes: Csiky Gergely: A komédiás, történeti vígjáték. – Elhúnyt: Balázs Sándor.
1888. – Új tag: Bayer József. (Jelölve még: Bercsényi Béla, Váradi Antal.) – Pályanyertes: Rudnyánszky Gyula hírlapíró: Kisfaludy Károly, óda; Ugyanő: Levél egy színigazgatóhoz, tanító költemény. – Elhúnyt: Henszlmann Imre.
1889. – Új tag: Váradi Antal. (Jelölve még Pasteiner Gyula, Petelei István, Reviczky Gyula.) – Pályanyertes: Négyesy László szolnoki gimnáziumi tanár: A mértékes magyar verselés története, monográfia. (Petőfi életrajzának megírására megbízást nyer Ferenczi Zoltán kolozsvári polgári iskolai igazgató, egyetemi magántanár.) – A Társaság a májusi ülésen fényesen ünnepli Jovanovics János szerb költőt és műfordítót. («Hazánk szerbajkú vidékeiről, olvassuk Beöthy Zsolt titkári jelentésében, díszes küldöttségek érkeztek körünkbe s az írásbeli üdvözletek százait alig vehettük számba. Mind a testvériség és hazaszeretet igéivel jöttek.» Az ünneplők között voltak szerbnyelvű leveleikkel: a verseci szerb egyesületek, a pancsovai szerb dalárda, a zimonyi szerb nők, az újvidéki görögkeleti gimnázium tanulói, a zárai szerb hírlap. Az ülést Gyulai Pál beszéde zárta be: «Legyen e nap örökké emlékezetes Jovanovics Jánosra és reánk nézve. Éltesse az Isten sokáig a szerb költészet dicsőségére s tartsa meg tovább is érdeklődését, részvétét, szeretetét a magyar költészet iránt.»)
1890. – Pályanyertesek: Csiky Gergely: Euripides Kiklopsa, műfordítás; Ábrányi Emil: A monológ ellen, verses monológ. – A Társaság februári közülésén Szász Károly másodelnök szót emel a görög nyelv tanítása mellett: «Mondják, hogy a gimnáziumi görög tanításnak semmi sikere; ezer meg ezer ifjút négy éven át kínoznak vele s mikor a középiskolát végzik, nagyrésze olvasni alig tud s a grammatika elemi szabályaiban is eltéved; a java is Homerosból, Xenophonból olvas talán egy-két lapot, megérti imígy-amúgy, irodalmi tájékozottságot azonban nem szerez, a görög szellem hatásáról, műélvezetről pedig szó sincs.» De ez a sikertelenség nem tántoríthatja meg a klasszikus világ barátait. Számos érvet sorakoztat fel a görög nyelv védelmére; kiemeli a hellén irodalom nemesítő hatását. «És a fordítások? Mint a hegyekből a csatornákon levezetett víz is eloltja azok szomját, kik a forráshoz nem juthatnak, hogy annak üde s kristálytiszta habjaiból meríthessenek, úgy még a legtökéletesebb műfordítás is azoknak való, akik az eredeti nyelv értését nem szerezhetik meg.»
1891. – Elhúnytak: Csiky Gergely, Hunfalvy Pál, P. Szathmáry Károly. – A Társaság Csiky Gergely helyébe Vargha Gyulát választja meg másodtitkárnak. – A februári közgyűlésen Gyulai Pál elnök a szónoklat irodalmibb formájúvá tételét sürgeti megnyitó beszédében. «Régi szónoklatunknak is megvoltak a maga árnyoldalai. Még jobb szónokaink is könnyen estek dagályba s divatosak voltak a hangzatos mondatok, melyek inkább a fület töltötték be, mint a lelket. Mostani szónokaink, még a jobbak is, könnyen válnak pongyolákká, noha a társalgó hang, a gondtalanul elpattanó élc inkább való bizalmas körbe, mint parlamentbe. Az erőszakolt méltóság és pátosz feszességet szül, a túlhajtott fesztelenség köznapiságot. Régibb szónoklatunk szorosabb kapcsolatban volt az irodalmi tanulmányokkal, sőt magával az irodalommal is. A legkitűnőbb beszédek egyszersmind versenyeztek prózánk legjobb termékeivel. Most is vannak jeles szónokaink, de beszédeikről ezt minden méltánylat mellett sem mondhatni el, legalább oly mértékben semmi esetre sem. Mintha csökkent volna az érzék az irodalmi formák iránt. Vajha szónokaink a politikai, jogi, pénzügyi és nemzetgazdasági tanulmányok mellett többet foglalkoznának irodalmi tanulmányokkal!»
1892. – A tagságra ajánlottak közül egyik sem kerül be a Társaságba. (Ajánlva három helyre tizenegy jelölt: Almási Balogh Tihamér, Ambrus Zoltán, Hegedüs István, Herczeg Ferenc, Jakab Ödön, Kozma Andor, Murai Károly, Pasteiner Gyula, Petelei István, Rákosi Viktor, Szabolcska Mihály. A tagválasztó ülésre egybegyült huszonnyolc rendes tag szavazatai annyira megoszlanak, hogy a második szavazásnál sem nyer többséget egyik jelölt sem.) – Pályanyertes: Kovács Zsigmond kassai városi hivatalnok: Mátyás király emlékezete, óda. – Elhúnytak Salamon Ferenc, Szabó István. – A Társaság februári közülésén Gyulai Pál elnök a nyelvtisztaság kérdéseit fejtegeti megnyitó beszédében. «Bár vannak jeles prózaíróink, műprózánk nem áll a nyelvművészet oly magas fokán, mint költői nyelvünk.» Újabb elbeszélőink könnyedebbek és természetesebbek akarnak lenni a régieknél, ezért a köznapi élet kevert nyelvét használják, gondatlanul írnak, a nyelvtisztaság többé nem eszményük, de azért nyelvük mégis tisztább, mint a szónokok, hírlapírók és tudósok nyelve. A nyelvi idegenszerűségeknek a hírlapirodalom a melegágya. A közönség most sokkal több hírlapot olvas, mint régen, de könyvet aligha többet; egy-egy jobb könyv ezer példányban most is csak tíz év alatt kel el, ha ugyan elkel; holott a hírlapok a maguk változatos szerkesztésével egyre nagyobb számban vonják magukhoz a kíváncsi közönséget. A gyors munka meglátszik a hírlapok stílusán, az irodalommal kevés kapcsolatot tartó újságírók szívesen használják az idegen szókat, nem törik a fejüket régi vagy új magyar szók keresésén.
1893. – Új tagok: gróf Apponyi Albert, Hegedüs István, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, Szüry Dénes. (Jelölve még; Ambrus Zoltán, Bársony István, Jakab Ödön, Jeszenszky Danó, Kiss József, Murai Károly Pauler Gyula, Petelei István, Radó Antal, Rákosi Viktor, Szana Tamás, Szabolcska Mihály.) – Pályanyertes: Csengery János: Aischylos Oresteiája, műfordítás. – A Társaság februári közülésén Szász Károly másodelnök a napisajtó elsekélyesedésével foglalkozik. A régi magyar hírlapirodalom nagynevű munkásai nagy szolgálatot tettek a nemzetnek, a mai zsurnaliszták túlnépesedett tábora nem törekszik eszményi célokra, nem harcol érdeknélküli elvhűséggel. «Korunknak s benne nemzetünknek is egyik nagy betegsége, hogy míg közéletünkön majdnem egészen a politika uralkodik, irodalmunkat s főleg az az iránti érdeklődést a zsurnalisztika foglalja le. A legtöbb tehetség, ha más téren volna is hivatva hasznosan működni, a politika sorompói felé tódul; az olvasók kilencvenkilenc százaléka még a művelt osztályokban is alig olvas egyebet hírlapoknál; azokból meríti összes tudományát s elégíti ki szellemi szükségletét. A tudományos könyveket jóformán csak a szaktudós vagy szükségből az azon szakra készülő tanulóifjúság forgatja, a kiadók nem is vállalkoznak tudományos munkák kiadására, az Akadémia ilynemű kiadványai halomra gyűlve hevernek a raktárakban. Ki olvas könyveket, mikor mindennap friss ujságot kap s a hírlapokban mindent megtalál? Mert el kell ismerni, hogy a lapok a politika által elfoglalt nagy tér mellett irodalmi, költői, sőt tudományos közleményekkel is bőven ellátják tárcarovatukat s az olvasó közönséget. Csakhogy ebben nem mindig van köszönet.» A hírlapok versenye hízeleg a tömeg szenvedélyeinek, a mohó hírközlő sietség felületességre vezet, az ujságcikkek megbízhatatlanok. A sietség okozza a nyelvrontást, a magyartalanságok elharapódzását, az idegen szók sűrű használatát. Legszomorúbb, hogy a hírlapi munka megrontja a legjobb tehetséget is. «Hányszor hallottam fiatal pályatársaimtól, kik kedvvel és tehetséggel léptek az írói pályára, a keserű panaszt, hogy elvesztették kedvüket, megbénították tehetségük szárnyait, csak azért, mert a hírlapirodalom éjjeli-nappali igájába hajtották fejüket!» A szerkesztőségi pajtáskodásokból személyeskedések származnak, ezek «olykor a tisztesség rovására mennek, erkölcsi tekintetben is károsakká fajulhatnak s a közvélemény megromlását s az erkölcsi érzet lazulását is vonhatják maguk után. Majd mindenik lapnak megvannak a maguk kiválasztott kedvencei és üldözöttjei, személyek és intézetek egyaránt, amazokat a dicsfény glóriájába vonni, ezeket kisebbíteni s lebecsmérelni mindennapi szokása. A Magyar Tudományos Akadémia a legtöbb lap részéről a folytonos megtámadás, kisebbítés sőt gúny tárgya. Hirdetik tehetetlen tétlenségét, amit kiadványai nagy száma, többi közt a hazai és külföldi jeles írók eredeti s fordított munkáiból már egész könyvtárrá szaporodott Könyvkiadó Vállalata cáfol meg; gúnyolják vaskalaposságát, anélkül, hogy ennek jeleire rá tudnának mutatni vagy azt csak meghatározni is megkísérelnék; megtámadják pályázatait s azokról mondott ítéleteit, amit aligha tennének, ha olvasnák a pályaműveket; megtámadják tagválasztásait, melyek a szakosztály, azután még a teljes Akadémia kétszeres rostáján szűrődnek át; és végre mindenek fölött: az Akadémia tudományos működése iránt – ami pedig kötelességük volna – a nagy közönségben érdeklődést kelteni, üléseiről beható és alapos tudósítások közlésével, alig igyekeznek.» A hírlapok és folyóiratok egyik legérzékenyebb gyöngéje a kritika hiánya. A közönség nevelése a sajtó kötelessége; ha ezt a hivatását rosszul végzi, mérhetetlen károkat okozhat. «Kritikát akarunk, szigorút, de igazságost; nem bánjuk, legyen sebző, maró, akár megsemmisítő, ahol kell, csak legyen objektív és győzzön érvekkel s a szép és igaz törvényeivel. És ne legyen személyeskedő, pajtáskodó, rokon- és ellenszenvek által magát vezéreltetni ne engedje s őrizze meg mindig az irodalmi tisztességet.»
1894. – Pályanyertesek: Varga Ottó budapesti gimnáziumi tanár: Magyarország története a gyermekek és a nép számára; Sántha Károly sárszentlőrinci evangélikus lelkész: Millenniumi óda. – Elhúnyt Paulay Ede. – A Társaság februári közülésén Gyulai Pál elnök a történeti dráma és regény népszerűtlenségéről szól megnyitó beszédében. «Nem a történeti dráma és regény avult el, hanem a költők nem tudnak életet, új szellemet oltani a holt formákba. A költői műfajok lényegükben sohasem avulnak el, csak megújulnak tartalomban, módosulnak forma tekintetében, a korhoz alkalmazkodnak eszméikben és érzelmeikben. Kényszeríteni nem lehet sem az írókat, sem a közönséget, hogy ragaszkodjék egyes műfajokhoz, irányokhoz, stílusokhoz vagy forduljon el tőlük, «Egyik áramlat a másikat idézi elő. Néha elfogultság, előítélet szállja meg most az írót, majd a közönséget. A lángelme, sőt a tehetség ereje is összetöri az elfogultság és előítélet bilincseit s magával ragadja az elméket. Máskor a közönség lázad föl a költők önkénye ellen s megszüli a maga eszményeit új költőkben.»
1895. – Új tagok: Jakab Ödön, Radó Antal. (Jelölve még: Rákosi Viktor, Szomaházy István.) – Ferenczi Zoltán bemutatja Petőfi életrajzát tárgyaló kéziratát s megnyeri a nyílt pályázatra kitűzött jutalmat. – A Társaság ez év februárjában ünnepli Gyulai Pál írói pályájának ötvenéves évfordulóját. (Az elnök a tiszteletére készült arany serleget a Kisfaludy-Társaságnak ajándékozza, azzal az óhajtással, hogy az ünnepi lakomákon ezzel a serleggel újítsa meg a kiszemelt szónok valamelyik elhúnyt Kisfaludy-Társasági tag emlékét.)
1896. – Pályanyertes: Sebestyén Gyula múzeumi tisztviselő: A honfoglalás mondái, monográfia. – Elhúnytak: Degré Alajos, gróf Szécsen Antal. – Az ezredév emlékezetére szentelt ünnepi ülésen, május 27-én, Gyulai Pál mond elnöki megnyitó beszédet, Sebestyén Gyula a magyarok eredetének mondáját ismerteti, Jakab Ödön és Vargha Gyula hazafias költeményeket olvasnak fel.
1897. – Új tagok: Rákosi Viktor, Somló Sándor. (Jelölve még: Alexander Bernát, Palágyi Menyhért, Palágyi Lajos, Riedl Frigyes.) – Pályanyertesek: Béri Gyula, Radó Antal, Szabados Ede francia költőkből vett műfordításaikkal; Alexander Bernát: A művészet feladatai, tanulmány; Somló Sándor: A szombatosok, történeti dráma; Vargha Gyula: A bosszuló kard, operaszöveg. – Elhúnytak: Pálffy Albert, Pulszky Ferenc, Vajda János. – A februári közülés elnöki megnyitó beszédében Gyulai Pál megrójja a prózaírókat stílusuk gondatlanságáért, «A köznapiság még nem természetesség, a pongyolaság nem egyszerűség. Valamint költeni és mégis igaz maradni: a valódi költészet, úgy természetes lenni és művészivé emelkedni; a valódi széppróza.» Egyrészt könnyen esünk idegenszerűségbe, másrészt nagyon is törekszünk a magyarosságra. «A kritika rendesen azzal dícsér meg valamely könyvet, hogy magyarosan vagy tősgyökeres magyarsággal van megírva. De azzal nem igen bajlódik, vajjon szépen van-e megírva, vajjon széppróza-e, vajjon alkalmazkodik-e a műfaj sajátságaihoz s azok a népies kifejezések a maguk helyén állanak-e? Lehet valamely kifejezés tősgyökeres magyar, de nem odaillő, ahol a szerző használja, mert nem emeli, sőt megrontja a mű hangulatát, stílusát.»
1898. – Új tag: Bársony István. (Jelölve még: Alexander Bernát, Ambrus Zoltán, Benedek Elek, Bródy Sándor, Palágyi Lajos, Pekár Gyula, Silberstein Ötvös Adolf. A tagságra ajánlottak között van Beniczkyné Bajza Lenke is, de Gyulai Pál nem bocsátja szavazásra az Ágai Adolftól ajánlott írónőt. «Az elnök, állásából folyó kötelességének és jogának ismervén, hogy a Társaság szabályainak, ügyrendjének, gyakorlatának és szokásainak sértetlensége fölött őrködjék: ezúttal is tisztének ismeri, hogy a szokástól szentesített s hatvan évesnél hosszabb gyakorlattól szinte jogerőre emelt szabálymagyarázatnak érvényt szerezzen mindaddig, míg a Társaság ellenkező elvi határozatot nem hoz.») – Pályanyertes: Szabó Ferenc polgári iskolai tanító: A muzsikus família, regény. – Elhúnytak: Abonyi Lajos, Arany László, Horvát Boldizsár, Szász Béla, Zichy Antal. – A februári közülés elnöki megnyitó beszédében Gyulai Pál kikel a tárca-elbeszélések divata ellen. «A tárca-elbeszélés oly mű, melynek terjedelme meg van szabva, mint a zsemlyének, se nagyobb, se kisebb nem lehet néhány hasábnál, amint a lap kisebb vagy nagyobb alakú. A fődolog, hogy egy számban közölhető legyen s ne legyen folytatása a következőkben. Valóságos szerkesztői dogma az egy számra való elbeszélés. A kezdő író ilyennel kezdi pályáját, hogy bejuthasson valamely lap tárcájába, a már neves írók örömmel szerződnek a szerkesztőkkel ilyenek írására, mert kevesebb fáradsággal több tiszteletdíjat nyernek tőlük, mint nyernének, ha novellákat vagy éppen regényeket írnának. Így szorulnak háttérbe a valódi beszély különböző fajai, éppen mint azelőtt a dal miatt a lírai költészet más fajai, különösen az óda és elégia. Az írók mintegy arra kényszerülnek, hogy aprópénzre váltsák fel tehetségüket s aranyok helyett rézkrajcárral szolgáljanak a közönségnek. A műfajt magában nem lehet kárhoztatni, sőt méltányolni kell. A baj a túltengésben nyilatkozik, mely mindent körébe von, nem egy tehetség kifejlését akadályozza s a valódi beszélyt háttérbe szorítja. A napilapok szerkesztőinek meg kellene gondolniok, hogy a tárca-elbeszélések erőszakolása rontása az irodalomnak. A tárcát meg lehetne tölteni egyébbel is, mint azt a külföldi lapok példája mutatja. A tudomány, irodalom, művészet és társadalom köréből írt vonzó tárcák inkább érdekelnék a közönséget, mint a törik-szakad tárca-elbeszélések. Napisajtónk örömmel emlegeti, hogy immár beléolvad az egész irodalom. Még talán nem, és ne is adja az Isten. De ha a beleolvasztás a céljuk, még inkább kötelességük az irodalmi szempontok figyelembe vétele. Egyébiránt: «Az író becsülje meg tollát, ha azt kívánja, hogy a közönség s az utókor is megbecsülje».
1899. – Uj tagok: Alexander Bernát, Ambrus Zoltán, Berzeviczy Albert, Jánosi Gusztáv, Szabolcska Mihály. (Jelölve még: Bánóczi József, Benedek Elek, Bródy Sándor, Haraszti Gyula, Szabó Endre.) – Pályanyertes: Bodrogi Lajos kecskeméti reáliskolai tanár: Ezüst tálak, történeti novella. – Elhúnytak: Bartalus István, Péterfy Jenő. – Ez év októberében Gyulai Pál lemond elnöki tisztéről s elhatározását megmásíthatatlannak jelenti ki. (A Társasághoz intézett levelének eleje: «Ezelőtt néhány évvel több ízben felemlítettem a Társaság tagjai előtt, hogy én folyvást vénülök, a Társaság folyton ifjodik s így nem igen illünk összes; befejező sorai: «Legyen szabad mintegy búcsúként még arra is kérnem a Társaságot, hogy a főpontokban ragaszkodjék szilárdan hagyományaihoz, melyeket kitűnő esztétikusok s még kitűnőbb költők állapítottak meg s melyek alapján Társaságunk a magyar irodalomnak nemcsak hasznára, hanem olykor dicsőségére is vált. Új utakra térés csak süllyedést vonna maga után: én részemről, mint a Társaságnak jövőben is buzgó tagja, mindent el fogok követni a hagyományok fenntartása érdekében s talán több sikerrel, mint az elnöki székben, hol némi tekintetek olykor korlátoztak.»)
1900. – Új tagok: Benedek Elek, Riedl Frigyes. (Jelölve még Fiók Károly, Haraszti Gyula, Kiss József.) – Pályanyertesek: Somló Sándor: Egy királylány története, verses elbeszélés; Sárosi Bella: Balassa Bálint, életrajz gyermekek számára. – Elhúnyt: Imre Sándor. – A Társaság Gyulai Pál helyébe ebben az évben választja meg elnökévé Beöthy Zsoltot, másodelnökké a leköszönő Szász Károly helyébe Berzeviczy Albertet, titkárrá Beöthy Zsolt helyébe Vargha Gyulát, másodtitkárrá Vargha Gyula helyébe Kozma Andort. (Jelölve még: Berczik Árpád másodelnöknek, Rákosi Viktor másodtitkárnak.)
A Petőfi-Társaság megalapításában Balázs Sándornak, Éjszaki Károlynak, Komócsy Józsefnek, Lauka Gusztávnak és Szana Tamásnak volt a legnagyobb része. A Társaságba az alapítás évében, 1876-ban, a következő negyven tagot választották meg: Abonyi Lajos, Ábrányi Emil, Ábrányi Kornél, Balázs Sándor, Balogh Zoltán, Csiky Gergely, Endrődi Sándor, Erődi Béla, Éjszaki Károly, György Aladár, Győry Vilmos, Hatala Péter, Jókai Mór, báró Kaas Ivor, Károly György Hugó, Keresztesi Papp Miklós, Kertbeny Károly, Komócsy József, Lauka Gusztáv, László Mihály, Meltzl Hugó, Névy László, Paulay Ede, Péterfalvi Szathmáry Károly, Pulszky Ferenc, Szana Tamás, Szász Gerő, Szemere Miklós, Szigligeti Ede, gróf Teleki Géza, Toldy István, Torkos László, Tóth Endre, Törs Kálmán, Vadnai Károly, Vajda János, Vámbéry Ármin, Váradi Antal, Vértesi Arnold, gróf Zichy Géza. – Néhány évvel később a tagok számát hatvanra emelték fel s a rendes tagokon kívül tiszteletbeli és külső tagokat is választottak.
A Petőfi-Társaság első elnöke: Jókai Mór (1876–1904); titkára: Szana Tamás (1876–1906); vezető tisztviselői a millenniumig: Ábrányi Emil, Bartók Lajos, Endrődi Sándor, Éjszaki Károly, Komócsy József, Váradi Antal. – Az első közgyűlést 1877 január 1-én tartották a M. T. Akadémia egyik termében, ugyanakkor jelent meg a Petőfi-Társaság Lapjának első száma is.
Nem sokkal utóbb a Kisfaludy-Társaság elnöke, Lukács Móric, barátságosan üdvözölte elnöki megnyitó beszédében az új alakulást. A Petőfi-Társaság, úgymond, jobbára ifjú erők szövetkezéséből ugyanarra a célra alakult, mint a Kisfaludy-Társaság. «Hadd induljon meg a verseny köztünk, melyben vesztes egyikünk sem lehet; bármelyiknek sikeres törekvése és munkássága közös nyeremény mindnyájunknak, mert közelebb visz a közös célhoz. Hiszen nem egymás ellen, hanem egymás mellett küzdünk, nem vagyunk ellenségek, hanem hazafias célú versenytársak, de egyúttal szövetségesek is. Mielőtt a versenyt megkezdhettük, fogjunk tehát baráti kezet.» – Más érzelmekkel pillantott a Petőfi-Társaságra Gyulai Pál. Az új Társaságot, írta a Pesti Napló 1877. évfolyamának egyik számában, nem fennhéjázó programmja fogja igazolni, hanem munkássága. «A Petőfi-Társaságot néhány elégedetlen Kisfaludy-Társasági tag és több, még elégedetlenebb szépirodalmi író alapította, akiket a Kisfaludy-Társaság vagy nem akart vagy, tagjainak meghatározott száma miatt, mindeddig nem tudott megválasztani.» Majd meglátjuk, lesz-e eredménye a nagy hűhónak. Ami Jókai Mór elnöki megnyitóbeszédét illeti, ez nem hagyható szó nélkül, mert van benne néhány burkolt, de azért eléggé érthető vád mind a Kisfaludy-Társaság, mind az Akadémia ellen. Jókai szerint a Petőfi-Társaság egyik fő célja a féltékenységtől óvakodó hírre-törekvés, továbbá a klikk-uralmat mellőző szövetség a tehetség érvényesítésére. «A Petőfi-Társaságot egy elégedetlen írói klikk alapítván, amely irodalmi céljaival nincs tisztában s amelyet inkább pajtásság és személyes tekintetek fűznek össze, mint irodalmi elvek: valóságos komikai jelenet, hogy éppen e Társaság elnöke vádolja klikkszövetkezéssel és uralommal az Akadémiát és Kisfaludy-Társaságot, amelyekben lehet találni elég fogyatkozást és hibát, de klikk-szövetkezést és uralmat, kivált a szépirodalmi írók részéről, éppen nem. De ha Jókai mint akadémiai és Kisfaludy-Társasági tag ily szomorú tapasztalatokat tett, miért nem lépett fel a visszaélések ellen az illető helyen? A küzdést legalább meg kellett volna kísérleni. Jókait egy egész udvar környezi, számos dolgozótársai s az őt bámuló fiatal írók udvara, akik őt úton-útfélen, még saját lapjában is dicsőítik s mégis ő veti az Akadémia és Kisfaludy-Társaság szemére a kölcsönös megbámulást. A Petőfi-Társaság minden laptól megválaszt valakit tagjának, hogy ügyei kellő támogatásban részesüljenek, lapot alapít a maga érdekében és elnöke mégis az Akadémiát és a Kisfaludy-Társaságot vádolja egyedárúsággal, pajtáskodással, amelynek nincsenek lapjai, sem pajtásai a zsurnalisztikában. Tanácslom a Társaságnak, hogy tűzzön ki erejéhez mérten célt, minél kevesebbet beszéljen róla, de annál többet tegyen érte s ami a fődolog, ne sokat hallgasson elnökére.»
Mozgékonyságban kevés irodalmi szervezet érte utol a Petőfi-Társaságot. Nemcsak a fővárosban rendezett felolvasást felolvasás után, hanem időnkint kiszállt a vidékre is. Debrecenben 1882 tavaszán különösen fényes fogadtatásban volt része, Jókai Mórt a város híres ötösfogatán vitték szállására, a főiskolai ifjúság fáklyásmenettel üdvözölte az írókat, a színházban tartott felolvasó-estét lelkes közönség hallgatta végig. Petőfi Sándor halálának ötvenedik évfordulóján, 1899-ben, a segesvári csatasíkon gyült össze a Társaság, itt áldozott a halhatatlan lírikus emlékének. A Petőfi-emlékeket olyan szerencsésen gyüjtötték, hogy 1899-ben már hozzáfogtak a Petőfi-ház tervének megvalósításához. Volt a Társaságnak könyvkiadóvállalata, évkönyvsorozata és két folyóirata is: a Petőfi-Társaság Lapja és a Koszorú.
Irodalmi társaságok:
Erdélyi Múzeum-Egylet. – A nagyjelentőségű kolozsvári tudományos egyesületet gróf Mikó Imre alapította 1859-ben. Munkásságát a kolozsvári egyetem tanárai tették virágzóvá 1872-től kezdve. Az egyesület az Erdélyi Múzeum gyüjteményeinek fenntartásán kívül számos kiállítást, vándorgyűlést, előadást rendezett, azonkívül értékes kiadványokkal gazdagította a tudományos irodalmat. Bölcseleti-, nyelv- és történettudományi szakosztályának közlönye 1874-ben indult meg Finály Henrik szerkesztésében.
Székesfehérvári Vörösmarty-Kör. – A nagy költő emlékének ápolására és irodalmi célok segítésére 1867-ben alakult. Átvette a székesfehérvári kaszinó könyvtárát, felolvasásokat tartott, ünnepségeket rendezett, olykor pályatételeket tűzött ki. A székesfehérvári egyházmegye papjai, továbbá a cisztercirendi gimnázium és az állami reáliskola tanárai voltak a legtevékenyebb tagjai.
Budapesti Philologiai Társaság. – Ponori Thewrewk Emil alapította 1874-ben a klasszika-filológia tudományos művelésére, de az első baráti kör csakhamar kibővült a modern filológia művelőivel. A Társaság folyóirata, az Egyetemes Philologiai Közlöny, a magyar irodalomtudomány művelésében kiváló érdemeket szerzett. A filológiai munka irányítása terén különösen Heinrich Gusztáv dolgozott sikerrel.
Pozsonyi Toldy-Kör. – Vutkovich Sándor jogakadémiai tanár, irodalomtörténeti kutató kezdeményezésére alakul 1874-ben. Első elnöke Botka Tivadar történetíró, akadémiai tag. Irodalmi ünnepek rendezésében, felolvasások tartásában, ismeretek terjesztésében a Kör tagjai eredményesen fáradoztak, a város német műveltségéhez hozzákapcsolták a magyar kultúrát. Pozsony megmagyarosodása sokat köszönhetett mozgékonyságuknak. Időnkint pályatételek kitűzésével is serkentették az írók becsvágyát.
Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond-Társaság. – Tolnai Lajos református lelkész alapította 1876-ban. Ő lett a Társaság első titkára, elnöknek báró Apor Károlyt választották meg. Tolnai Lajos csakhamar viszálykodni kezdett tagtársaival, a társasági munka többször megakadt s akkor sem tudott igazán föllendülni, amikor a nehéz természetű titkár felköltözött Budapestre. A Társaság egyik külön célja volt, hogy egybegyüjtse a Kemény Zsigmondra vonatkozó ereklyéket s felkutassa a székely népköltészet termékeit. Erdély szempontjából érdekes jelenség, hogy Marosvásárhelyt előbb volt szépirodalmi társaság, mint Kolozsvárt. Az sem érdektelen, hogy az úttörő erdélyi költői kört nem erdélyi születésű férfiú alapította meg, hanem a véletlenül odakerülő dunavidéki író.
Soproni Frankenburg-Kör. – A Frankenburg Adolf által 1877-ben megalapított irodalmi egyesületből alakult. A sopronmegyei születésű novellista öreg korában Sopronban telepedett le; 1879-ben ott ünnepelte írói pályájának félszázados fordulóját. Az elnöklete alatt működő irodalmi és művészeti társaskör a többi vidéki közművelődési egyesület programmja szerint dolgozott.
Eperjesi Széchenyi-Kör. – A felvidéki magyar művelődés támogatására 1878-ban alapították. Ez idő tájt Berzeviczy Albert, a M. T. Akadémia későbbi elnöke, az eperjesi jogakadémia tanára volt s eredményesen támogatta az új irodalmi egyesülés megalakulását.
Aradi Kölcsey-Egyesület. – Jancsó Benedek, Jánosi Béla és Márki Sándor aradi tanárok alapították 1881-ben. Első elnöke Tabajdi Károly főispán, első titkára Márki Sándor volt; az irodalmi szakosztályt Jancsó Benedek vezette. Az Egyesület felolvasásain országosnevű írók is szerepeltek: Ábrányi Emil, Beniczkyné Bajza Lenke, Endrődi Sándor, Jakab Ödön, Jókai Mór, Pósa Lajos, Reviczky Gyula és mások. Varga Ottó könyve, az Aradi Vértanuk Albuma, a Kölcsey-Egyesület anyagi támogatásával jelent meg.
Szent István-Társulat. – Az 1847-ben szervezett Társulatnak 1887-ben alakult meg a tudományos és irodalmi osztálya. Az addigi társulati könyvkiadás kibővült a Katolikus Szemle közrebocsátásával és számos tudományos értekezés külön kinyomtatásával. A Társulat vezető szellemei ebben az időben gróf Zichy Nándor, Kaposi József, Kiss János, Kisfaludy Árpád Béla és Mihályfi Ákos voltak. A tudományos és irodalmi osztály tagjainak sorában helyet foglalt az egyházi rend valamennyi tudományos kiválósága, továbbá néhány hitbuzgó világi író.
Magyar Protestáns Irodalmi Társaság. – A katolikusok tudományos szervezkedése a református és evangélikus hittudósokat arra ösztönözte, hogy összefogják szellemi erőiket. Az egyházi irodalom művelésére Budapesten 1888-ban megalapították Társaságukat s megindították a Protestáns Szemlét. A folyóirat évfolyamaiban számos értékes közlemény jelent meg évről-évre, a külön közrebocsátott egyháztörténeti munkák és népies olvasmányok jól szolgálták a protestáns tudományt és erkölcsöt. A Társaság szellemi munkájának irányításában oroszlánrésze volt Kenessey Béla református lelkésznek, utóbb Szőts Farkas teológiai akadémiai tanárnak.
Erdélyi Irodalmi Társaság. – Az 1859-ben megalapított Erdélyi Múzeum-Egylet a tudományos működést is beleillesztette programmjába, felolvasó üléseket tartott, folyóiratot adott ki, de a szépirodalmi törekvéseket nem gyámolította. Ezért egyesültek Kolozsvárt 1888 őszén Erdély szépírói és kritikusai új társaságba gróf Kuún Géza elnöklete alatt. A magyar költői irodalom ápolását és terjesztését tűzték ki célul, felolvasó ülésekkel vonták maguk köré a közönséget, számos életrevaló eszmét vetettek fel és valósítottak meg. Szervezetük hasonlított a Petőfi-Társaságéhoz. A társasági munka vezetésében nagy része volt a két Petőfi-kutatónak: Csernátoni Gyulának és Ferenczi Zoltánnak.
Magyar Néprajzi Társaság. – Herrmann Antal kezdeményezéséből 1889-ben alakult Budapesten. Folyóirata, az Ethnographia, sokat tett arra, hogy a népköltészet iránt érdeklődést keltsen s az összehasonlító irodalomtörténet fontosabb kérdéseire felhívja a figyelmet.
Debreceni Csokonai-Kör. – Munkássága 1889-ben indult meg. Első elnöke Vértesi Arnold volt, az irodalmi szakosztály elnöke Géresi Kálmán. A Kör számos Csokonai-emléket gyüjtött össze, irodalmi pályázatokat hirdetett, sikeres felolvasásokat tartott. Alapszabályai szerint munkásságának három fő célja volt: szellemi középpontot teremteni Debrecen város művelt elemei részére; ápolni az irodalmat, tudományt, művészetet; segíteni az írói tehetségek kibontakozását. Szabolcska Mihály első verses könyvét 1892-ben a Csokonai-Kör adta ki.
Kecskeméti Katona József-Kör. – A halhatatlan drámaíró emlékének ápolására, a kecskeméti írók felkarolására és a város közönségének művelésére alakult 1891-ben. Első elnöke Horváth Döme nyugalmazott táblai tanácselnök volt, titkára Kovács Pál jogakadémiai igazgató. Mint a legtöbb vidéki irodalmi egyesület, időnkint ez a kör is évkönyvekben ismertette munkásságát s közölte az ülésein elhangzott felolvasásokat.
Szegedi Dugonics-Társaság. – Lázár György szegedi polgármester elnöklete alatt alakult meg 1892-ben azzal a céllal, hogy a szegedi írók számára szellemi középpontot teremtsen s a Délvidéket belevonja a magyar művelődés levegőjébe. Évkönyveit Békefi Antal főtitkár szerkesztette, a szépirodalmi szakosztály élén Lipcsey Ádám állott. Bár a Társaság egyik feladatául azt tűzte ki, hogy függetlenítse magát a főváros irodalmától, felolvasó asztalánál mindig szívesen látta a budapesti írókat.
Nagyváradi Szigligeti-Társaság. – Rádl Ödön ügyvéd és író elnöklésével kezdte meg működését 1892-ben. Néhány neves tagja ebben az időben: Endrődi Sándor, Iványi Ödön, Ritoók Emma és Sas Ede titkár. A Társaság sokat tett Szigligeti Ede emlékének fenntartására, az újonnan épült nagyváradi színházat is a társasági tagok buzgólkodására nevezték el 1899-ben Szigligeti-színháznak. Ady Endrét, mint nagyváradi hírlapírót, 1898-ban választották a Társaság tagjává; a felolvasó üléseken többször szerepelt költeményeivel.
Pápai Jókai-Kör. – 1892-ben alakult az irodalom és művészet ápolására. Célkitűzései ugyanolyanok voltak, mint a többi vidéki közművelődési egyesületeké.
Izraelita Magyar Irodalmi Társulat. – Az 1877-ben megnyitott budapesti országos rabbiképző intézet tanárai és tanítványai a magyar, német és héber irodalmat egyforma buzgalommal művelték; kezdeményezésükre alakult meg a fővárosban 1894 elején a magyar zsidók irodalmi egyesülete. A Társulat első elnöke Kohn Sámuel budapesti rabbi, kiváló hittudós volt; az alakulás munkájában főkép Bacher Vilmos rabbiképzőintézeti tanár, Mezey Ferenc ügyvéd és Bánóczi József egyetemi magántanár, akadémiai tag szereztek érdemeket. Az első magyarnyelvű teljes zsidó bibliafordítást az IMIT bocsátotta közre Bacher Vilmos, Bánóczi József és Krausz Sámuel szerkesztésében. A Társulat lelke Bánóczi József volt, a társulati kiadványok többnyire az ő kezdeményezésére jelentek meg, ő szerkesztette az IMIT évkönyveit. (Az első magyarnyelvű zsidó évkönyv Horn Ede és Szegfi Mór buzgalmából 1848-ban jelent meg, a másodikat az Izraelita Magyar Egylet adta ki 1861-ben, a harmadikkal Kiss József kísérletezett 1875-ben, a negyedik és következő kötetek az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat költségén jelentek meg 1895-től kezdve.)
Kassai Kazinczy-Kör. – A felvidéki szellemi törekvések támogatására alakult 1898-ban. Már előtte is volt két kisebb írói társaság Kassán, a kettő egybeolvasztásával szervezték az új irodalmi egyesületet. A Kazinczy-Körnek Kassa szellemi fejlődése terén megvoltak a maga érdemei.
A fővárosban egyre jobban terjedt az irodalmi kávéházak divata. Ezeknek az írói gyülekező helyeknek a könyvek és folyóiratok világában sokkal nagyobb a fontosságuk, mint ahogyan azt a maga zárt körébe tartózkodóan visszahúzódó tudomány gondolja. A kávéházi szabad társaságokban eszmék pattantak ki, elmék csiszolódtak, elvi kérdések tüze lángolt, irodalmi viták zajlottak le, közvélemény alakult ki személyekről és jelenségekről. A társalgás szelleme és anyaga áthúzódott a hírlapok és folyóiratok hasábjaira, a szerkesztőségi csoportok ízlése és erkölcse újjáéledt a könyvek lapjain.
Az 1867. évi kiegyezés korában a Kávéforrás fiatalsága – Ágai Adolf, Berczik Árpád, Dóczy Lajos, Rákosi Jenő és Toldy István szabadelvű társasága – volt az írói tervek egyik nevezetes kohója. «A Kávéforrás – írja visszaemlékezéseiben Rákosi Jenő – kávéház volt a Fürdő-utcában, ahol minden este találkozott egy csomó író és ujságíró. Semmi szervezetük nem volt. Hármas kötelék fűzte őket egymáshoz: a barátság, az irodalom és művészet kultusza és a Deákpárti politikai meggyőződés. A szellemi közmunkának szinte mind más és más műhelyében dolgoztak. Ide este pihenni, szórakozni, gondolataikat kicserélni jártak. Érzületre, társadalompolitikai irányra, irodalmi ízlésre és iskolára nagy eltérések voltak a tagok felfogásában, csak egyben találkoztak mind: fanatikus Deák-párti meggyőződésű volt valamennyi.» Ehhez a jellemzéshez tegyük még hozzá a következőket. A Kávéforrás köre volt az első keresztény-zsidó írói társaság a fővárosban. Az asztaltársaság tagjai a liberális eszmékért lelkesedtek, egymás érvényesülését kölcsönösen segítették. Ágai Adolf szerkesztő a Borsszem Jankóban s a Magyarország És A Nagyvilág hasábjain készséggel helyet adott filoszemita írótársai cikkeinek, a magyar-zsidó művelődési programm a demokratikus világot sürgető fiatalokat erősen összekovácsolta.
A Váci-utcai Korona-kávéházban (Mikszáth Kálmán, Gozsdu Elek), a Hatvani-utcai Kammon-kávéházban (Szana Tamás, Justh Zsigmond, Reviczky Gyula, Vajda János) és a Ferenciek-terén levő Kispipa-vendéglőben (Komócsy József asztaltársasága) kisebb volt a politizáló hajlam, jóval nagyobb az Akadémia ellen érzett ellenszenv. A beérkezett írókat, kormánypárti szerkesztőket, szűkkeblű kiadókat keserű haraggal ostorozták.
A Kerepesi-úti Orient-szálloda egyik termében Pósa Lajos asztala körül gyültek össze a derűsebb kedvű írók. Itt nem az volt a cél, hogy a távollevő pályatársakat megszólják s az irodalom bajain keseregjenek; inkább a baráti tréfa jegyében akartak egyesülni. Azért sok irodalmi terv született a Pósa-asztal mellett is; ez a csoport szintén éreztette hatását az írói közvélemény kialakulására.
Az Otthon Irók És Hírlapírók Köre Rákosi Jenő elnöklete alatt 1891-ben alakult Budapesten azzal a céllal, hogy a hivatásos ujságírókat közös erkölcsi testületbe fogja össze. Az Otthonnak a napisajtó irodalmi közvéleményének kialakulására nagy hatása volt, az ujságírókon és szépírókon kívül az értelmiség más rétegeiből is számos érdeklődőt vont magához. Mozgékonyságát jellemzi, hogy a millennium idején nagyszabású hírlapírói kongresszust szervezett s ezzel kialakította a nemzetközi sajtószövetséget. (A magyar írók és hírlapírók társadalmi szervezkedése és köri élete más alakulásokban is megnyilvánult. 1861-ben megalapították a Magyar Írók Segélyegyletét, 1881-ben a Magyarországi Hírlapírók Nyugdíjintézetét, 1896-ban a Budapesti Újságírók Egyesületét, 1898-ban a katolikus írók és hírlapírók Országos Pázmány-Egyesületét.)
Az írók a XIX. század utolsó harmadában már javarészt a régi jobbágyság és az újabb polgári osztályok leszármazottai s csak kisebb részben nemes eredetűek. Jogilag nincs ugyan már nemesség, de azért a társadalmi élet mozgatói még ebben a korban is számontarják a nemeseket és nem-nemeseket. Az újonnan előretörő nemzetrétegek gazdag érvényesülését mutatja egyrészt a sok hivatalos névmagyarosítás, másrészt a magyaros hangzású írói álnevek nem hivatalos fölvétele. Ez a nemzeti szempontból eléggé nem dícsérhető szokás lassankint hagyománnyá válik a magyar irodalomban. Ha egyes írók pályájuk elején eredeti családi nevükön szerepelnek is, később fölcserélik régibb polgári nevüket új írói nevükkel, esetleg régibb családi nevük megtartása mellett magyaros hangzású írói nevükkel adják közre munkáikat. (Abafi Lajos: Aigner, Acsády Ignác: Adler, Ágai Adolf: Rosenzweig, Bercsényi Béla: Helfer, Békefi Antal: Kann, Bulla János: Buczurka, Csontosi János: Kost, Dóczy Lajos: Dux, Endrődi Sándor: Kupricz, Erődi Béla: Harrach, Éjszaki Károly: Nerlinger, Fraknói Vilmos: Frankl, Gerő Károly: Grün, Gerő Ödön: Grünhut, Győry Vilmos: Siegmund, Haraszti Gyula: Hantz, Havas Adolf: Háhn, Hevesi József: Kronstein, Hevesi Lajos: Löwy, Irányi Dániel: Halbschuch, Jánosi Gusztáv: Janosik, Kabos Ede: Rosenberg, Karczag Vilmos: Kramer, Kazár Emil: Titzer, Kemenes Ferenc: Csecsinovics, Kemenes József: Kempf, Kiss József: Klein, Kisteleki Ede: Reichlinger, Koltai Virgil: Chromecsek, Kont Ignác: Kohn, Makai Emil: Fischer, Mezei Ernő: Grünfeld, Neményi Ambrus: Neumann, Névy László: Neff, Palágyi Lajos: Silberstein, Radó Vilmos: Roth, Rákosi Jenő: Kremsner, Sebők Zsigmond: Sternfeld, Simonyi Zsigmond: Steiner, Szabolcsi Miksa: Weinstein, Széchy Károly: Závodszky, Szomory Károly: Trausch, Tábori Róbert: Tauber, Törs Kálmán: Tircs, Varsányi Gyula: Klein, Vámbéry Ármin: Wamberger, Váradi Antal: Weber, Veszelei Károly: Schultheiss, Vértesi Arnold: Viklida.)
A családi nevek megváltoztatása nem egyszer meglehetősen zavarba ejti a tudományos kutatót. A régi hírlapok és folyóiratok tanulmányozói különösen érzik, milyen nagy szükség volna az írói álnevek kimerítő lexikonára. Olykor még egyes könyvek szerzőségének kérdésében is megakad az érdeklődő. A régibb álneveket és névjelzéseket még csak meg lehet valahogyan fejteni (Porzsolt Kálmán: Magyar írói álnevek. Figyelő. 1882. évf. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. Székely Dávid Magyar írók álnevei a multban és jelenben. Budapest; 1904.), de az újabbaknak, jelentékeny részét homály fedi. Még a hírneves írók közül is sokan írtak, különösen pályájuk elején, koholt név alatt vagy betűjelzéssel. (Arany János: A. J., Akakievics Akaki, Arianus, Árva Imre, Szalontai J.; Jókai Mór: Sajó, Kakas Márton; Jósika Miklós: Sólyom, Alt Móric; Mikszáth Kálmán: Scarron, Kákay Aranyos Nro 3.; Rákosi Jenő: –ő, Dunántúli; Rákosi Viktor: Sipulusz, Vasálarc; Vajda János Cserszilvásy, Ákos, Homonnai Béla.)
Irodalompártolók:
BRÓDY ZSIGMOND (szül. 1840. Miskolc; megh. 1906. Budapest), a Neues Pester Journal szerkesztője. 1890-ben százezer koronát adott sajtóügyi célokra, ugyanekkor megalapította a M. T. Akadémia Bródy-jutalmát. E húszezer koronás alapítvány kamatait három évenkint valamelyik kiváló publicisztikai mű kapta utólagos kitüntetésül; ilyen mű hiányában a díjat annak a publicistának ítélték oda, aki hírlapirói működésével szembetűnően rászolgált az elismerésre. Az akadémiai bírálóbizottság a hatezer koronás jutalom odaítélésében felülemelkedett minden pártpolitikán, csak azt vette tekintetbe: érdemes szolgálatot tett-e a napisajtó munkása a közügynek, alapos tudással szólt-e az időszerű kérdésekhez, a mélyértelmű fejtegetések mellett tudott-e játszani a szív húrjain? A jutalmat először Pulszky Ferencnek ítélték oda (1894), a következő jutalmat ifjabb gróf Andrássy Gyula nyerte (1897), a harmadik jutalom Jancsó Benedeké (1900) lett.
HAMERNYIK JÁNOS (megh. 1883.) váci polgár. Végrendeletében százhatvanezer korona értékű részvényt hagyományozott a M. T. Akadémiának.
KÓCZÁN FERENC (megh. 1894. Budapest) földbirtokos. A M. T. Akadémiában 1887-ben huszonnégyezer koronás alapítványt tett, hogy annak kamataiból magyar történeti színműveket jutalmazzanak évről-évre. A pályanyertes dráma szerzője száz aranyat kapott.
LUKÁCS MÓRIC (szül. 1812. Pest; megh. 1881. Budapest) földbirtokos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a publicisták között. – A magyar mecénások sorában két nagy adománnyal örökítette meg nevét; végrendeletében negyvenezer koronát hagyott az Akadémiának és húszezer koronát a Kisfaludy-Társaságnak pályamunkák jutalmazására.
SEMSEY ANDOR (szül. 1833. Kassa; megh. 1923. Budapest) földbirtokos, főrendiházi tag, a M. T. Akadémia tagja. Mezőgazdasági tanulmányokat végzett, a tudományoknak szentelte életét; az ásványtanban alapos szaktudós volt. Tudományos célú adományai meghaladták a kétmillió aranykoronát. A Magyar Nemzeti Múzeum ásványtára az ő bőkezűségéből emelkedett a világ első gyűjteményei közé, a Földtani Intézetet és az Eötvös-kollégiumot gazdagabbá tette, természetrajzi munkák kiadására és fizikai kutatások támogatására sokat költött. Egyszerűen élt, jövedelmeinek tekintélyes részét közcélokra fordította, a magyar tudományos életnek kevés hozzáfogható mecénása akadt. Különösen nevezetes az a kétszázezer koronás adománya, amelyet 1889-ben azért adott a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy tíz pályadíjat tűzzön nemzeti vonatkozású tudományos kézikönyvek megírására. (Magyar nyelvtan, magyar irodalomtörténet, Magyarország régiségtana, története, földrajza, földtana, ásványtana, növénytana, állattana.) A pályaművek benyujtásának határidejéül először az 1895, másodszor az 1901, harmadszor az 1907. év szeptember havát tűzték ki, azután megszűntek a Semsey-pályázatok, a megmaradt összeg az Akadémia birtokába ment át. Három pályatételre egyáltalában nem érkezett be kézirat; hét jutalomkérdésre tizenhét év alatt mindössze tizenegy pályaművet adtak be; ezek közül csak négyet ajánlottak jutalomra a bírálók. (Az 1896. évi akadémiai nagygyűlés Pulszky Ferencnek Magyarország régiségeiről írt pályaművét, az 1902. évi nagygyűlés Milhoffer Sándornak Magyarország közgazdaságáról szóló kéziratát egy-egy háromezer koronás díjjal jutalmazta; az 1908. évi nagygyűlés Krenner József ásványtani tervezetét húszezer koronás, Pintér Jenő magyar irodalomtörténetét háromezer koronás jutalommal tüntette ki.)
ZSIVORA GYÖRGY (szül. 1804. Sárszentlőrinc, Tolna megye; megh. 1883. Budapest) ügyvéd, főispán, utóbb királyi ítélőtáblai tanácselnök. Végrendeletében kétszázezer koronát hagyott a M. T. Akadémiának.
Irodalom. – Vázlatok a M. T. Akadémia történetéből. 1831–1881. Budapest, 1881. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest 1891–1914 – Kumlik Emil: A Pozsonyi Toldy-Kör harmincéves története. Pozsony, 1905. – Notter Antal: A Szent István-Társulat története. Budapest, 1905. – Kelemen Lajos: Az Erdélyi Múzeum-Egylet multja, jelene, tárai. Kolozsvár, 1909. – Divald Kornél: A M. T. Akadémia palatája és gyűjteményei. Budapest, 1917. – Erdősi Károly: A hetvenéves Szent István-Társulat. Budapest, 1922. – Lőrinczy György: A Pósa-asztal Budapest, 1922. – Sas Ede szerkesztésében: A Petőfi-Társaság ötven esztendeje. 1876–1926. Budapest, 1926. – Hofbauer László: Vidéki irodalmi társaságaink története a XVIII. század végétől a XIX. század végéig. Budapest, 1930.
