HAGYOMÁNYŐRZŐ KÖLTŐK.
HAGYOMÁNYŐRZŐ KÖLTŐK.
A MAGYAR költők hagyományőrző csoportja a huszadik század első harmadában is híven ragaszkodott az előbbi emberöltők nemes eszményeihez. A nemzeti szellemű irodalom Petőfi Sándor és Arany János nyomain járt, s Gyulai Pál és Beöthy Zsolt esztétikai felfogását követte. Mivel a tradíciónak ez a szívós megőrzése nemcsak az életszemlélet azonosságával, hanem a tárgykör és kifejezésmód hasonlóságával is járt, líránk és epikánk – a költők túlnyomó nagy részét tekintve – némikép megállott fejlődésében. Ez volt az oka annak, hogy a huszadik század elején föllépő impresszionista-szimbolista-naturalista költők meglepetésszerűen magukra vonták a figyelmet, s reformjaikkal nagy sikert arattak.
De tévedés volna az a hit, mintha a hagyományok költői elzárkóztak volna az újításoktól. Nyelvük és verstechnikájuk sok értéket hozott, hagyományőrző szellemük nem tette egyoldalúvá lírájukat. Ízlésükön és hangulatukon megérzett a századforduló lelki válságainak hullámzása.
VARGHA GYULA (1853–1929) pesszimizmusa helyenkint valósággal megdöbbentő. Már ifjúkori szerelmes verseiben feltűnt bánatos lelkivilága, később a családi élet enyhítette sötét látását, de azért egyre keserűbb szívvel húzódott vissza a világtól. Lírai fejlődése az egyre férfiasabb erővel kibontakozó költői pálya művészi képét mutatta. Eleinte dalszerű könnyedséggel szólalt meg, utóbb ódai stílussal, végül elégikus hangon. Hazája végzetét kétségbeesve szemlélte, a nemzetét sírba temető politikusokra indulatos haraggal támadt. Izzó magyar lélek, nemes egyéniség. Kristálytiszta kifejezőképességével verses formáinak nemes gondja párosul. Ritmusa biztos menetű, formaérzéke rendkívül fejlett. Verseiben nincs egyetlen felesleges sor sem, pedig nem egyszer képet képre halmoz, s pompás verselő készsége szinte csábíthatná egy-egy költeményének akaratlan kibővítésére. A régibb magyar költészet formakészletét nemcsak szerencsésen használta, hanem tovább is fejlesztette, s számos új sormintát és strófatípust alkotott.
Gyermekkori időtöltései, ifjúkori szerelme, családi tűzhelye, szüleinek emléke értékes indítékai lírájának. Ősapja – énekli egyik költeményében – végvári vitéz volt, kemény kapitány; vérzett száz török-harcban, és hősiségéért mégsem járt méltó jutalom: a nemet és cseh élelmesség learatta a magyar erő vetését. Hányszor bolyongott, mint gyermek, az atyai ház környékén, a falu határában. Szíves magyar lakomán sok vendéget látott atyja meg anyja, régi nemes törzsből származó urak ülték körül asztalukat, kitört szívükből a honfipanasz, feszült a gyermek karja is, szemében vad láng lobogott.
A falu képe minduntalan fölmerül a költő emlékezetében. Mikor a nagyváros utcáin látja, milyen igyekezettel üget a fáradt, öreg ló, fölidézi a szegény pára boldog csikókorát: «Nem ötlik-e olykor eszébe Vidáman a kis falu képe?» Szegény, szomorú igásgebe – panaszolja – fáradt, szomorú vagyok én is. Töprengve kérdezem, van-e annak haszna, hogy éltem?
A költő lelkének tiszta tükre alatt sötét nyugtalanság háborog. Vallásos érzelmeiben és bölcselő költészetében is föltűnik a kételkedés; mintha azt éreztetné, hogy van Isten az égben, de az emberparányok végtelen távolságban vannak tőle. Percenként tűnik el egyik ezredév a másik után; mindegy, akár nádszállal ír a gyermek a porba, akár műremeket farag márványból a lángelme. Várhatunk-e jobb sorsot az örök megsemmisülés áradásában, mint testvéreink, a virágok és a madarak?
A lét és nem-lét kérdésein vívódó lélek töprengéseit még fájdalmasabbá teszi a magyarság sötét sorsa. A nemzet jövőjéért való aggodalom a költőnek már azokban a hazafias ódáiban is megvan, amelyeket pályájának első felében nevezetes események ünnepléséhez fűzött. Az 1867. évi koronázás jubileumára, az új országháza fölavatására, Széchenyi István, Vörösmarty Mihály, Toldy Ferenc és Gyulai Pál emlékére írt ódáiban az érzelmek és elmélkedés szárnyain magasra emelkedve buzdította nemzetét az összetartásra; de pályájának második felében – megrendülve a pártharcoktól és a meddő ellenzékiségtől – a kétségbeesésnek megdöbbentő hangjait hallatta. «Közelg a végzet, hallom zúgni szárnyát, A romlás réme ül azon; Lelkemben én, hazám, bukásod árnyát Már negyven éve hordozom.» A forradalom megalázó korszakának és a nemzet szétdarabolásának gyötrelmeit méltán siratta megrázó hangokon. Magyarország bukásával együtt az ő nemzeti eszményei is halálos sebet kaptak.
«Öngyilkos nemzet fia vagyok én, Lángol a bélyeg homlokomon. Bármerre tekintsek, a föld kerekén, Nincs se barátom, sem rokonom.» Mennyi tehetség, mennyi nemesség, mennyi erő fiainkban, s mégis dicstelenül szállunk a sírba, mert galádság és önzés tombol mindenütt. A testvérgyűlölet Kain-jegye ég a nemzet homlokán. «Bél-poklosok, kiket fekély borít. Görnyedjetek le a porig. A koldus is nézzen megvetve rátok, Kik tönkretettétek hazátok.» Népünk a földrázó világháborús viharban emberül állta meg helyét, mégis eldobatták vele a győzelmes kardot, ebeknek adták ingyen-koncul az ezeréves szent rögöt. S most újra kezdődik a régi játék, döghollók károgása, lélekkufárok bujtogatása. Talán még hazánk történetét is új hangra cseréljük? Talán ismét imádjuk Bécs császárjait, s a vérpadért és bitóért megváltókként tiszteljük Bástát és Caraffát, s orv és pártos legyen szívünkben Bocskay és Bethlen? «A mult erős, gazdag gyökér, Jelen, jövő a multból él, Nehéz pillád mihelyt lezárul, Álmodj a nagy magyar hazárul.» Kassa, Várad, Kolozsvár elveszett, a romhazában keservtől vérezve bolyong a magyar, hosszú kálvárián keresztül vánszorgunk a Golgotára, örül minden ripők, ha rúghat egyet a nemzeten, a pribékhad szünet nélkül üvölti a «Feszítsd meg»-et, s korbáccsal sujt a kereszt alatt tántorgóra. Hiába vet piros lángot a gyalázat a halálsápadt arcra: kötözve a kéz, hasztalan lázad a szív. Nincs itt más vígasz, mint a koporsóra dübörgő hant – vagy a nemzeti föltámadás.
Vargha Gyula érzelemvilága egybeforrott kora legjobb magyarjainak hangulatával. Ady Endre a tömegszenvedélyeket szólaltatta meg, Vargha Gyula lantján a nemzet vezető értelmiségének jajkiáltásai hangzottak föl. Az erdélyi költő a szabadgondolkodók szemszögéből nézte a világot, az alföldi költőben az ezeréves hazát féltő lélek fájdalma vonaglott. A tömegek Ady Endrét istenítették, a nemzeti szellemű magyarság Vargha Gyulában találta meg költőjét. Az ifjúságnak a női test és a szocialista politika kellett, a férfiak lehangoltan látták porba zuhanni eszményeiket. Vargha Gyula sötét zenével kísérte a nemzet végzetét.
Költő-elődei közül Arany János volt legközelebbi lelki rokona, benne találta meg művészi eszményképét. De azért nem vált Arany-epigonná, megmaradt a maga önálló útjain. A klasszikus örökség mellett új hangok, új színek, új szépségek bontakoztak ki lírájából. Tartalmi és formai tekintetben egyaránt remek veretű költészete sok olyan verssel gazdagította a magyar lírát, amelyek az ízlés fínomságára és a hangulatkifejezés leheletszerűségére nézve a maguk idejében felülmúlhatatlanoknak tűntek föl. (A költöző fecskékhez, A vén komfortáblis ló, Kevés a vetés, Nyári dél, Szőlőhegyen, Régi szüretek, Kálvária-járás, A halál hídjánál.)
Történeti balladái új hangot ütöttek meg a magyar epikában. Komor lelki világa egyenes úton ragadta a balladaköltészet felé, nemzete multjából egyik tragikus jelenet a másik után bontakozott ki sötéten árnyaló fantáziája előtt. A Királyok könyvében az Árpádok küzdelmes sorsát, az egymás ellen folytatott kegyetlen testvérharcokat, a hősiséget és ármányt, a hazafias hűséget és idegengyűlöletet a középkori szilaj hangulatok mesteri visszatükrözésével és valami sejtelmes líraisággal keltette életre. A bűn és bűnhödés végigkíséri három évszázad királyi hőseinek történetét. S azontúl is, a későbbi századokban, előbukkan egy-egy megrázó jelenet, titokzatos világításban bontakozik ki egy-egy drámai kép, kísért a lelkek háborgása. (Báthory Erzsébet, Furulyaszó.)
A románcköltésben is új ösvényeken járt. Thury Györgyről szóló vitézi énekeiben fényes emléket emelt a tizenhatodik század törökverő hősének, akit a Habsburgok és a szultánok kettős malomköve őrölt, miközben vérét hullatta nemzetéért. A hősök hősének páratlan bajvívásai a spanyol Cid-románcokkal vetekedő képekben és történetekben újultak meg a költő ajkán.
JAKAB ÖDÖN (1854–1931) izzó nemzeti érzéstől áthatott, tősgyökeres magyar költő. Nemcsak nyelvében magyar, hanem világfelfogásában is. A nemzeti versformáknak is jóval nagyobb teret engedett költészetében, mint bármelyik más kortársa. A lírai kompozíciók iránt igen erős volt az érzéke, érzelmei és gondolatai keresetlen formaművészettel bontakoztak ki költeményeiből. (Ott születtem, Kibékülés, Marosvásárhelyen, Róza, A Róza útja, Az Alföld magyarjaihoz.) Egyénisége a szeretteihez való törhetetlen ragaszkodásnak, a becsületes tradíciók megbecsülésének és a multak emlékein el-elborongó szemlélődésnek indítékaiból szövődött.
Költői pályáját Róza szerelme kíséri végig: a boldog szerelem, míg neje mellette volt; s a kesergő emlék, amikor örökre elvesztette hitvestársát. Hűvös, fénytelen őszi nap volt, hogy Róza elindult a nagy útra, a kerti fákról életúntan hulldogáltak a levelek, lelkendező bús rémülettel sírt a szél. Halkan suhanva, áttetsző páraként repült Róza a végtelenség csarnoka felé. Elmaradtak mellőle a bolygók porvilágai, ahol a halandók éppúgy szeretnek, és éppúgy temetnek, mint mi; elzúgtak mellette a világűr üstökösei, ezek az ősi vándorok, akik száguldozva keresik nyughelyüket; elhaladtak az égő naptekék. És odaért a megdicsőült asszony az Úr lakásának szivárványíves kapuihoz. A zengő fénytengerben ott látta Istent trónusán, míg mögötte mindenütt, amerre csak szállt, mint hajó mögött a vízbarázda, borús ösvény maradt: «Az én végetlen éltet élő, Őt a mennybe is felkísérő Sötét fekete bánatom!»
E gyötrelmes emlék mellett a múló ifjúság árnyképei teszik borússá a költő lelkét. Ha még egyszer visszatérne az a bolondos, szép kor, amikor mulatság, zene, tánc járta reggelig! Odaadna minden bölcs erényt az ifjúságért. Beszélhetnek bármit az aggkor szépségéről: hamis bölcseség ez, nem lelket nyugtató. Sok kínnal-bajjal elvergődik az ember pályája csúcsához, de milyen örömmel térne vissza az elhagyott virágos mezőkre, s nem oda, ahol a lefelé tartó ösvényeket nem sütik többé a napsugarak.
A magyar élet sok tragikomédiájára keserű panasszal ad hangot a költő szíve. Fényes estély van Budavárában, mulatnak a király vendégei, ott van az ország színe-java, csak a lant embere hiányzik, bár nevével tele van az ország, s dalain millió szív dobban. Mit keresne a dalnok a királyi csarnokban; elég, ha rideg lakásban álmodik a régi nagyságról, a boldog jövendőről; talán éppen most veszi elő lantját, hogy valamelyik király dicsőségét zengje. Csodavilág, ahol ezer év óta uralkodik Árpád népe, s mégis a német parancs járja. Gúnyos hahotára tör ki az egész mindenség, még a csillagtábor is kacag az égen: német kommandó Debrecennek!
De jő a végítélet, tűzbe borul a világ, jajgatás és sírás mindenütt. A világháború ágyúi bömbölnek minden tájon, az emberek úgy ölik egymást, mint a bús fenevadak. Babéros katonáival ott küzd a harcmezőn a magyar, s amikor már elfolyni látszik vére, amikor árván sírnak a mezők és falvak, akkor tör elő Románia, akkor borul lángba Erdély. S a költő megáldja szülőföldjét, a feledhetetlen tájakat: ne érje balsors azt a földet, ott égjen a nap legfényesebben, ott világítson a hold legnyájasabban, ott legyen a nyár legpillangósabb, ott hajtsa a rét legbujább füvét, ott legyen legüdébb a forrásvíz. S a székely nép mégis rabságra jut! Hát keljen szárnyra a szívbe markoló dal, verje föl az alvó palotákat, rázza meg a tanyák népét: ébredj magyar, mert elvesztél te is, ha a székely nép elveszett! Elrabolták a Kárpátok szent övét, házunk és földünk, borunk és búzánk másoké. Inkább folyjon el vérünk az utolsó cseppig, legyen piros a föld, tüzes az ég, de ősi birtokunkat nem osztjuk meg senkivel. A Teremtő megvert minket, ám a fegyvert nem vette el tőlünk, az imádságot talán meghallgatja, s visszaadja a bokrétás vasárnapokat.
Jakab Ödönt lírai megnyilatkozásai a székely származású költők egyik legkiválóbbjává teszik. Elbeszélő költeményei közül Árgirusát (1894) méltán jutalmazta a Magyar Tudományos Akadémia a Nádasdy-díjjal. Ebben a verses mesében Gyergyai Albert széphistóriáját modern formában dolgozta föl, a régi irodalmi emlékből értékes munkát alkotott. Árgirus királyfi és Tündér Ilona szerelmi történetét átszőtte leleményes motívumokkal, olvasóit a székely regevilág hangulatába ringatta. A népies-nemzeti epika stílusában szerencsés ihletéssel költötte újjá régi irodalmunk másik nevezetes maradványát, a Szilágyi és Hajmásit is. (1899.) Ez a monda éppen úgy vonzotta költőinket, mint az Árgirus-téma. Jakab Ödönnek a Szendrei Névtelentől megőrzött monda újjáköltésében olyan példaképei voltak, mint Vörösmarty Mihály és Gyulai Pál. Hogy elődeihez mérten nem mutatott esést költői elbeszélése: kiváltságos érdem.
A politikai költészet és a társadalmi szatira kitűnő művelője, KOZMA ANDOR (1861–1933), tele volt bátor szókimondással. Megvetette a csőcselék forradalmi lármáját, bátor kézzel leplezte le a közéleti hazugságokat, változatos köntösben vezette kortársai elé a modern társadalom jellegzetes embertípusait: a nagyhangú hazafit, az önző politikust, a fiatal óriásokat. Ezek a költeményei a liberális eszmékért lángoló magyar úr lelkes tanításai és keserűen gúnyos leckéztetései voltak. Megvető haraggal fordult a szájhősök ellen. Aggodalmas magyar faji érzése végigvonult egész pályáján.
Lírája közel félszázadon keresztül visszhangozta a politikai események és a társadalmi élet minden hullámverését. Egymás nyomába lépnek Magyarország és a külföld nevezetes személyiségei a költő ódai vagy elégiai megvilágításában: Garibaldi, Gambetta, Hugo Viktor, Liszt Ferenc, Munkácsy Mihály, Deák Ferenc, Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Arany János, Jókai Mór, Reviczky Gyula és mások, a szerint, amint évről-évre új meg új hírességek vonták magukra a figyelmet. A francia ekkor még a munka és dicsőség nemzete, hű és nemes barát, testvéréül vallja a kicsiny turáni fajt. Szabadság-ideákat bajosan kérünk kölcsön Németországtól, Germánia elvenné tőlünk még itt élő német testvéreinket is, ha a magyar németek keblében nem dobogna a hűséges honfitársi szív. Tömérdek baj van itthon. A dzsentri hervadásnak indult, már nem forgatja a kardot, de nem nyúl az eke szarvához sem, a sok mulatásnak, kevés munkának rossz a vége. A felséges nép sem áll valami nagy erkölcsi magaslaton. Ha választás van, fülébe bőgik, hogy éljen a haza, ilyenkor ahhoz igazodik, hogy ki ad több pénzt a szavazatáért. Ámde még sincs párja a magyar parasztnak. Hadd emlegessék mások az ősi családfát, az igazi magyar nemesség: a magyar parasztság. Nézd a vén paraszt nyugalmát és eszességét, nézd gyermekeinek nyalka tartását és munkabírását; ha a faluházán vitáznak, mintha az ősidők pásztorkirályának bölcs tanácsülését hallanók; ha katonasorba áll a fiatalja, az Isten első katonái lesznek; amit nehéz munkájuk teremt, abból élünk mindnyájan; ez az igazi erő, csak ez maradjon meg, fölépül rajta a nemzet jövője.
Kozma Andor remek verselő. Formaművészetében nincs semmi erőltetettség, sorai frissen lüktetnek. Játszik a legváltozatosabb versalakokkal, szórja a pompás rímeket. (A magyar paraszt, Könnyű hazafiság, Kölcsönös babér, Senki és valaki, Régi betyárok, Ezüst menyegző, Katonák, Ballada a gyárban.)
Az alkalmi költészet, verses vezércikk, politikai glossza, társadalmi szatira, városi életkép és típusos arckép műfajaiban pompás rímeléseket dobott a napisajtó hasábjaira. Szabadelvű világszemléletének vesszőcsapásai a papságot sem kímélték, az egyházi férfiak világias viselkedését csípősen ostorozta. Szatirája csak akkor enyhült, ha a nemzetfönntartó munka vigasztaló jelenségei tűntek szemébe. Nemcsak a magyar vidék földbirtokosait és földművelőit figyelte megértő szeretettel, hanem a nagyvárosi lakosság dolgozó alakjaira is rokonérzéssel pillantott. Csak ahol a közéleti bujtogatás arcátlanságai háborgatták, ott vesztette el türelmét. Demokratikus lelkesedését nem volt hajlandó alárendelni a demokráciából élő népszónokok szellemi zsarnokságának. Liberalizmusa végképpen megtorpant, amikor a proletárdiktatúra idején szembetalálta magát a kommunizmus bűntényeivel.
A békeévek gazdag munkájára, a világháború hősiességére ráront a csőcselék forradalma. Az orosz szélvész átsüvít az országon, botor zenebonát kavar az elmékben, tömérdek szószemét repül szerteszét. Nemcsak a tömegnek kedves a nemzeti színek gyalázása, a bandavezér szerepében tetszelegnek előkelő bolondok is: dús vagyonok és nagy rangok nyomorúlt fiai. Vérvörös versek bőgnek a falakról, ocsmány hatalmi őrület kéjeleg a diktatúra szerepében. Bemocskolt véres romokon ülnek a szabadságtiprók. Aki nem bűntársa az utca zsarnokainak, üldözött vad lesz abból a terror idején. Törvénynek, jognak gúnykacajjal öklöz szemébe a nyers erő. S mindezt a szabadság nevében!
Van Kozma Andornak számos megkapó verses elbeszélése is. – A magyarok szimfóniájában a Gellért-legenda magyarul éneklő szolgálóleányának emlékét, A karthagói harangokban az ezernyolcszáznegyvennyolcas szabadságharc hangulatát igazi költészettel örökítette meg. – Egyik nagy elbeszélő költeményében, a Turánban (1922), egész magyar hitregekört teremtett. A turáni népcsoportok ősi eredetének és a magyar faj születésének eposzát írta meg ebben a művében. Tur hatalmas nemzetsége legyőzhetetlenül harcol, de a Tur-utódok, Hunor, Magyar, Török és a többiek egyenetlenkednek és szétszóródnak; csak Magyar nem hagyja el az őshazát, végül századok multával az ő népe is elindul, hogy eljusson a nyugatra szakadt hún testvérek országába. – Másik eposzában, a Honfoglalásban (1925), a magyar vezérek korának eseményeit énekelte meg. Álmos fejedelem és Árpád vezér megindulnak Etelközből a mai Magyarországba; végbemegy a honalapítás nagy munkája, Árpád halála után a magyarok a nyugati országok ostorai lesznek; majd jön az isteni ujjmutatás, s a marcona hősök a pogány életet fölcserélik a kereszténységgel. – Petőfi (1927) a halhatatlan lírikus életének eseményeihez vezet. A verses életrajzban drámai elevenséggel bontakoznak ki a hazáért életét áldozó költő tüneményes pályafutásának mozzanatai.
SZABOLCSKA MIHÁLY (1861–1930) lelkében az emberiség örök eszményei éltek. Szeretet áradt szívéből, sorsával elégedett költő volt, az élet jelenségeiben Isten kezét csodálta. Az ideális gondolkozású falusi ember erkölcsi fölfogásával fordult el a nagyvárosi élet zavaros világától. Egyéniségének igénytelen egyszerűsége mereven szembehelyezte az ultramodern költőkkel. Méltán becsülték benne a keresztény családi élet nemes világnézetű költőjét. Líráját naiv dalszerűség jellemezte, versformái minden mesterkedés nélkül igazodtak érzelmeihez. Falusi életképeiből a feldolgozás üdeségén kívül sok finom vonás bukkant föl. Egyszerű paraszt-történeteivel – egy-egy jellemző falusi epizód versbefoglalásával – egészen új románctípust alkotott.
Költői világának vezércsillaga: a szeretet. Nincs a világnak igazabb vallása – olvassuk költeményeiben – mint az, amikor valaki megvigasztalja a bánkódót, lehajol a szenvedőhöz, s egy-egy jótett fényén merül álomba minden este. Ha ránk mosolyog egy szülőtlen árva, elmaradhat a templom is; ha az elhagyotthoz testvéri szívvel közeledünk, elvégeztük napi imádságunkat. Nem élt hiába, aki szívével élt. A szeretet az igazi hit, aminthogy a költő sem okoskodó könyvek lapjairól tanulta vallását, hanem édesanyja meleg szívéből: igazabban azóta sem látta Istent, mint amikor gyermeki lélekkel fürdött édesanyja mosolyában. Igen, van Isten! De ritmusos nagy imádságoknál és áhítatos ábrázatoknál többet mond Isten előtt a szeretet. Minden a szeretet! Fölérhet tudományod az égig, lehetsz bölcsebb a bölcseknél, lehetsz bátor mindenekfölött, lehetsz nagy úr, és pompázhatol az érdem és dicsőség özönében, mégis szegényebb vagy az útszéli koldusnál, ha nincs szíved.
Van-e hűségesebb, könnyebb, édesebb szeretet a szülőföldhöz való ragaszkodásnál? Hiába susognak Párizs ragyogó utcáin a platánfák lombjai, a Tisza partját nem lehet feledni. Kis házikók, hallgatag utcák, a magyar vidék csöndje: ez a költő álma. Ha újra kezdhetné életét, ismét megmaradna alföldi falujában, s a bibliánál és a zsoltáros könyvnél soha nem volna egyéb könyve. Mennyi fűszál tanítaná bölcseségre és lelki tisztaságra a Tisza kanyargása mellett! Hányszor megsiratta, hogy elszakadt falujától. Szíve még Erdélyből is az Alföld felé vonja, mert valami babonázó titkos búbánat leng azon a tájon, amerre a Tisza folyik. Kicsordul a könnye, amikor Erdély hegyei között jár, pedig Erdély csodás föld. A Maros völgyénél, a Küküllő menténél van-e szebb a világon? Még a felhők is ide szállnak az Alföldről, hogy itt táborozzanak a székely bércek között. Innen indult útnak, ezekből a sasfészkekből, annyi évszázadon át a magyar szabadság.
Mikor a szabadságról van szó, ott világol a hazafiak lelkében minden nemzeti eszme megtestesítője, minden magyar ábránd ragyogó napja: Kossuth. Emléke áldás, neve igézet. A magyar fiú az ő nevével kezdi imádságát, a magyar bánat őt emlegeti, ha panaszra nyílnak az ajkak. Nevével dalolva mentek csatába elődeink, emlegetve várjuk ma is, hogy megvirrad még valaha. Mert még ma sem szabad a nemzet. Idegen poroszlók húznak hasznot szolgasorsunkból, a császári és királyi felsőbbség kaszárnyái állnak készenlétben minden nemzeti ünnepen. Idegen szóval parancsolnak a világ leggyöngyebb katonájának, a magyar gyereknek; nincs is a világnak árvább katonája a magyar fiúnál; sírva nézhet rá a jó Isten. A legparányibb nemzet is úr a maga portáján, csak mi vagyunk négyszáz év óta mások rabszolgája, egy szégyenletes élet megalázottjai. Beteg a magyar nép, mert nem érti meg a trón ura, pedig de könnyű volna gyógyulása. Aki a mi királyunk, az a mienk legyen, s legyen igaz magyar lelke gyökeréig! Nincs alku ott, ahol a haza eszményképe forog kockán. A költő nádfödeles viskóban született, apja robotban dolgozott, anyja varrogatva virrasztott, maga végig járta a nélkülözések iskoláját, de azért sohasem hallatszott házukban panaszos szó arról, hogy aki gazdagabb, az rosszabb volna náluk. Nem rótták föl a haza vétkéül, hogy nem jutott számukra semmi a haza földjéből. Nem kellett az a tanítás, hogy ott a haza, ahol szavazati jog és minél nagyobb kenyér van. Kinek tetszenék a világ folyása, ki ne várná a szebb hajnalhasadást: ám a megújhodás ne a gyűlölség vad tüzén át, hanem a szeretet égi melegével jöjjön.
Nyugalmas, tisztes szegénység: ez volt a költő élete. Azt, ami szép az életben, szegényen is érezte. Boldog volt a szeretet tündérvilágában, gyönyörködött a természet csodáiban, nem írigyelte a nagyurakat, hiszen az eget ők sem látják szebbnek, s nekik is csak egy szívük van a szeretetre. Álmait nem vette el tőle senki, s az álmok mindent megadnak. Csak álmodozva szép az élet! Soha el nem érhető reményeink a legszebb virágok, színes ábrándfiaink az igazi boldogítók. Álmodozzatok ti, boldog álomkergetők; küzdjetek eszményeitekért, magasztosan reménykedők!
Szabolcska Mihály dalaiban a nemes érzelmek a stílus egyszerűségével, természetességével, bájával jelentkeztek. Hangulatos költeményeit kortársai megilletődéssel olvasták (Az akácfa, Mért nem születtél te, Dal a betűről, Ha egy estét, Árvaság, Hortobágy, S jött a király, A Grand Caféban, Salzburgi csapszékben, Dal a kis Demeter Rózsikáról), de az utókor is éppen elég időtálló értéket találhatott bennük. Lírai termése a magyar irodalom nemes gyarapodása volt.
A legtöbb magyar költő nyugat felől várta a magyar élet megújhodását, ZEMPLÉNI ÁRPÁD (1865–1919) kelet felé pillantott. «Keletre magyar! Tekints keletre! Ott lelsz te dicső Nagy rokon felekre!» Meneküljetek a nyugattól: kihasználnak ott, és lenéznek bennünket. Nyolc századon át védtük nyugat épségét, s mi volt a jutalmunk: kicsinylés és gyalázás. Letiltanák szánkról az ősi szót. A germán, a román és a szláv egyformán életünkre tör. Ma pénzük öl meg, holnap fegyverük. «Testvéreid közt napkeleten Keress barátot hős nemzetem!»
A költő az ősi faji összetartozás körébe belevonta az összes uralaltáji népcsoportokat. Az árja világgal szemben a turánizmus védője és az ázsiai nemzetek összetartozásának hirdetője volt. A magyarság jövendő sorsa egyre jobban foglalkoztatta, a nemzet ugor-török multjába nagy lelkesedéssel mélyedt. Újjá akarta alkotni a kereszténység beköszönésével eltűnt magyar ősköltészetet, sejtelmes mesékkel fordult az ősidők idilli helyzetei felé. A pogány vogul-osztyák énekmondókat választotta mestereinek, a sámánok naiv hangján támasztotta föl az obi tájak mondaköltészetét. A rokonnépek mesevilága az északi regősök stílusával jelent még epikájában.
Költőink közül Zempléni Árpád vette először észre, hagy a finn-ugor szövegkiadványok milyen értékes költői anyagot őriznek. – A Bosszúban (1907) az osztyák nép egyik mondáját, Munkészi történetét énekelte meg. Munkészi elindul hazulról, hogy bosszút álljon atyjáért; atyja gyilkosa, a vén varázsló, hiába védekezik ellene: a rettenetes erejű ifjú megöli a bűbájos vén embert és mind a hét fiát. A költő egészen beleélte magát az urak népek ősi gondolatvilágába, s kitűnő stilizáló erővel öntötte verses farmába a finn-ugor mondai anyagot. Hasonló költői frisseség és nyelvi fordulatosság tűnik elő többi elbeszélő költeményéből is. – A Vasfő és Ime (1918) tárgyát a vogulok egyik mondájából merítette: hogyan harcol Vasfő herceg győzelmes tusákkal Ime szerelméért? Az eredeti monda vogulos zamatát megőrizte a költő, farrásának földolgozásában a népies szöveg különös hangjához igazodott. Az ősi népszokások, fantasztikus elemek, igézet, varázslás alkalmazását még a vogul népköltési gyűjtemények följegyzéseinél is kalandosabban alkalmazta mesemondása során. Hangja üde volt, földolgozása szemléletes erejű, verselése lüktető ritmusú.
A társtalan magyar faj búsongásának, nemzetünk nagyratörő, de annyiszor meghiúsult ábrándjainak megkapó szárnyalással adott kifejezést költeményeiben SAJÓ SÁNDOR (1868–1933). Verses könyvei költői módon fejezik ki azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyek nemzetünket a világháború előtt és a trianoni béke idején gyötörték. Hazafias elégiái, nemzeti ódái hétfájdalmas magyar énekek. Ez a költészet a maga mély erkölcsi értékén és nemzetindító hatásán kívül nagybecsű esztétikai kincs is. Prófétai áhítatú magyar érzés és rajongó elszántságú fajszeretet izzik benne. A költő a gondolatok és képek gazdag gyöngyhalmazát önti felénk, lelke csupa lángolás, hangja férfias zengésű, nyelvének hatalmas ereje finom árnyalatokkal váltakozik. Merengés és viharzás. A hazafias tűz mellett az álmodozások színei, előkelő kifejezésmód, az előadásnak párját ritkító magyarsága. (Magyarnak Lenni, Vagyunk még magyarok, Az utolsó magyar, Dacos magyarok, A tarpataki völgyben, Balaton, Zirci ének, Dal a becsületről, Légy erős, A vén bolond, Muzsikaszó, Riasztó, Magyar ének 1919-ben, Bosszú, E rab föld mind az én hazám.)
Boldog békeévek! És vajjon csakugyan boldogok-e? Zsibong az élet nagy vásárterén a bűn, érdek, csalfaság, köztük ott jár a rongyba öltözött koldusleány: a becsület. A költő zengő dalának legszebb tárgya ő, hiába dobálja rá szennyét a gőg, a gúny. Szerencsés vagy, ha társtalanul járod a világot, mert kedvedre lehetsz büszke vagy szerény; de amikor már fészket raktál, a család gondja harcra hív, s az élet vásárjában lelkeddel fizetsz minden falatért. Jársz aljasok közt: meghódolsz nekik; arcodba csapnak: mosolyogva tűröd; meghengergetnek a sárban: lelked mégsem lázad föl; mert a szegénység rabszolgája vagy fészkedre gondolsz, s eladod magad.
Bús kétség riaszt mindenütt. A magyar bölcsőkre halotti lepel hull, egyre jobban sokasodnak az apró sírhalmok, megdöbbent a bimbóhervadás gyásza. Mindíg harangoznak, mindennap temetnek. A kikötőben útra készen áll a hajó, kéményének füstje lebegő gyászként száll a levegőbe, födélzetén ezernyi ember nyüzsög; nő, férfi, gyermek; s hajh, mind magyarok. Ez a kivándorlók hajója. A boldogtalan koldus-sokaság dacra váltja keserűségét, s új hittel indul gazdagabb hazába. Harangjel cseng, útra kél az úszó koporsó, a föld megvonaglik a Kárpátok alatt. Ezer halott megy, egy sem jön meg többet.
Kitárulnak a magyar föld szépségei. Mosolyog a Balaton, a mennybolt mása; a kék vízitükrön méla nyugalom; de hűvös szél támad Badacsony felől, a riadt hullámok összetorlanak az erdős domb alatt, fehér hab kél a hűvös szél nyomán, a mélázó csendből bús moraj lesz, a morajló dalból harsogó harag zúg, a lenyugvó napfény futva menekül a tomboló vihar elől. A Tátra alján mosolyog az élet, virágok nyílnak, napsugár ragyog. Tajtékzó haraggal tépázza fenyveserdejét a Tarpatak, távolról zordan emelkedik a felhők magasságáig a Lomnici-csúcs. Fenséges ormok! A napsugár is fázva száll magányuk kietlenségébe. Nagyság és bú egymásnak elválhatatlan testvérei. Közönséges szív gyönyöröknek élhet, de a nagy lélek mindig szomorú.
Álmodozva hever kedves akácfája alatt a költő. Az akácfa a magyar fa, virága fehér gyönyörűség, gyökere földhöz való hűség. Pedig ez a fa jövevény a Tisza táján, nem úgy, mint a többi magyar erdő. Mégis magyar lélek árad belőle, mézet terem, illatos a virága. Jövevény a költő nemzetsége is, de vére, szíve, régen magyar. Virágozz akácfa, virulj tovább, sohase kívánkozzál más ég alá. «Boldog másutt úgy se lennél többé, Magyar fa vagy, az is léssz örökké!»
A régi nagyurak csenevész sarja dölyfösen tekint azokra a lelkes magyarokra, akiknek nincsenek ősei. A költő együtt érez a honszerző daliák utódaival, de megveti a korlátolt nemesurat, aki csak ősei révén válik be magyarnak. A költőnek nincsen őse, mégis jó magyarrá lett a magyar kenyéren, a régi nemzeti dicsőség rá is fényt sugároz, a véres századok emléke felhőbe vonja az ő lelkét is. Magyarnak született: nincs ennél nagyobb gyönyörűség, nincs ennél szentebb hivatás.
(Magyarnak lenni: tudod mit jelent? Magasba vágyva, tengni egyre – lent!» Ki érti ezt a gyötrelmes kérdést? Élni úgy, hogy senkinek se panaszoljuk, mi fáj; mosolyogni, mint a méla őszi tájék; borongani, mint a nagy hegyek. (Mert egyre gyászlik bennünk valami: Sok százados bú, melyet nem lehet Sem eltitkolni, sem bevallani.» Álmodunk büszke célokról, s csalódunk mindig, soha célt nem érve. Rab módra húzunk idegen igát, s önámításunk koldus rongyait takargatjuk sorsunk száz sebére. Születünk, hogy mindíg vessünk, s amikor már érik a vetésünk, akkor zúgjon reá a jégverés.
Vagyunk még magyarok, szomorún-titkon álmodók, kik olykor-olykor összebújva, megoldjuk nyelvünk bús bilincsét. Hangos jajunkra megvonaglik az erdő, visszhangozva zeng belőle a régi siralom. Álmatlan éjtszakákon töprengünk a haza sorsán, tövises ágyon kétségbeesés közt hánykolódunk, mert nem akarunk megnyugodni abban az iszonyatos gondolatban, hagy sorsunk mindíg csak sebző lemondás.
Idők jósa a költő, érzi a háború közelgő katasztrófáját, hirdeti a gyászt. A Tisza táján mély sírt ásnak a magyarnak. És csakugyan itt van az ítéletidő. A vérmezőkön a magyar zászló jár elöl, a diadalokat az ezeréves föld népe vívja ki. Fejfaerdő mindenütt, elsorvad a falu, gyászol a város. Egyre sűrűbben koppannak a falábak, ez a kopogás átszűrődik az ablakon át a szívekig, lelkeden ott tolongnak a bénák, vakok, halottak. Nem menekszel a bús kérdéstől: miért, miért?
Ülünk sápadtan, haloványan, kenyerünk sótlan és kevés; ülünk az országút árka mellett, koldulunk egy-egy falatot. Hová süllyedtél, pusztuló fajunk? Szégyen a szemekben, gyalázat a homlokokon, fájdalom a szívekben. A háború elveszett, a honárulás zsarnok gőggé fajult, a szabadság őrjöngésbe rothadt. Pattogva, zúgva ég a magyar erdő! A mindenségbe annyi jaj kiáltson, ahány magyar rög innen elszakadt, s az ég boltján ott álljon lángbetűkkel az égő, elszánt, zordon szó: soha! Idegen söpredék dúl szent vetéseinkben, száz maszlagtól részeg a világ, s mégis: soha, soha egy kis göröngyöt innen! «Magyar vagyok, a fajomat imádom, És nem leszek más, inkább meghalok!»
Magyarok, mire vártok? Magyar vitézség, merre vagy? A sírgödröt már megásták a soha fölnemtámadásra, s ez a jámbor nép, ez az árva nép még most is tanakodva áll, még most is álmodozva jár. Világra hangzik koldusénekünk, lefoszlott rólunk minden becsület. De talán még Isten az Isten, magyar a magyar ezen a felfordult világon! (Még sír a nép, az árva, A Tátra alján, Erdély bércein, De nemsokára Bosszút is állunk, ugye véreim?» Eljő majd az ítélet, lihegve rontunk száz határon át. «Gyujts minden szívbe lángot, Bosszú, te nagy, te zord, te isteni! Jó vagy te s áldott, Mert megtanítasz: nem felejteni!»
A magyar ódának és elégiának Sajó Sándor az egyik legnagyobb mestere. Irodalmi nagyjainkról írt dicsőítő költeményei a tárogató érces hangján zendítették meg a kegyelet húrjait, s korszerű vonatkozásokkal fokozták eszmei mélységének hatását. Ódai szárnyalását nemes összhangba hozta elégiai borongásával, történetszemléletébe nemzetnevelő költőiséget szőtt. Az ünnepi áhítat férfias hangjai nem egyszer lázongó följajdulásokkal vegyültek költészetében, de azért semmitől sem állt távolabb, mint a dekadens irányok csüggeteg szellemétől.
BÁRD MIKLÓS (1857–1937) alakja úgy élt a magyar irodalmi köztudatban, mint olyan költőé, aki a főváros forgatagától távol férfias lélekkel áldozott tiszta erkölcsű eszményeinek. Családi hagyományai és költői iránya Arany János munkásságához kapcsolták. A katonai szellem megbecsülése kevés költőtársa előtt lebegett olyan féltékenyen őrzött ideálként, mint őelőtte. A katonaélet élményein kívül legfőbb ihletői: a boldog családi érzés, a természet világa, búsongás a haza sorsán, visszaemlékezés a szép időkre. Ebben a lírában a konzervatív vidéki nemesúr életszemlélete tükröződik. A költő benne él a szabad természetben, megfigyeli az erdők-mezők életének jelenségeit. Tájleírásai, vadászképei, állatrajzai igen hangulatosak. Eszménye a lovas katona. Ünnepli azt a férfit, aki a magyar ősök példájára fegyverrel kezében védheti hazáját, büszke öntudattal keresi őseire ütő lelkében a faji vonásokat.
Belátom, – úgymond – hogy kissé keleties a fölfogásom, szittya vér van bennem, s jó turáni módra nem könnyen lelkesülök; de ott, ahol egy-egy legény kitesz magáért, szívem föllángol; ha férfit látok harcban a viharral, ujjongva száll felé a lelkem. A Volga mentéről húzódtam valamikor e napos síkra mint lovas legény; hoztam magammal puzdrát, kelevézt, s a lelkemben egy volgamenti dalt: sok dal hangzott föl már és némult el örökre ezer év óta, de ez az ősi dal ma is itt él szívem rejtekén. Nyilak sivítanak a szilajon szárnyaló dalban, s ez a legszebb szárnyalás: a férfi-eszménynek, a lovas-vitéznek harci szárnyalása. Ringathat más dalok varázsa, de a lélek mélyén, mint vonuló vihar, feltör belőlem az ősi dac, és fölzendül ajkamon a volgamenti dal.
Verses regényei közül Bacsó Pálnak (1903) egy virtuskodó magyar úr a hőse. A jobb sorsra érdemes földbirtokos a maga fékezhetetlen duhajságának lesz az áldozata. – A vidéki magyar életet és a katonatisztek világát eredeti fordulatokkal rajzolta meg a Vezeklésben (1920) is. – A Köd (1929) a proletárdiktatúra szégyenletes korszakának föltámasztása egy ingatag asszony szerelmi történetének szálai körül. A vörös rémuralom ocsmány alakjai, a fővárosi csőcselék nemzetgyilkos rémuralma, a magyar gyűlölő agitátorok bolsevista merényletei korhű képekben kelnek életre a verses regény lapjain. A költő ott van elemében, ahol a szenvedélyek viharzását a nyelv és verselés lírai áthevítésével festheti. Csapongó elbeszélő módja jól illik komor meséjéhez.
SZÁVAY GYULA (1861–1935) költeményeiből derűs életfilozófia sugárzik. A költőnek a mélyebb humor és a tréfás hang iránt egyaránt nagy volt az érzéke; líráját szivárványos vidámság és nem mindennapi kecsesség jellemezte. Eredeti nyelvfordulatai pompás strófaszerkezetekkel párosultak; eleven képzelettel írt versein megérzett, hogy jó részük könnyedén pattant ki lelkéből. Témáinak egy részét az idők eseményei sugallták. Kerülte a magába mélyedő filozófálást, óvakodott a szimbolista kifejező módtól, hangulatvilága e nélkül is elég gazdag volt ahhoz, hogy megfogja olvasói lelkét. Idealista költő maradt mindvégig, lelkében zavartalan derűvel, strófáiban játszi fordulatossággal.
Az óklasszikus versformák modern mestere, RADÓ ANTAL (1862–), pályája elején nem tűnt ki költőtársai közül, később annál inkább emelkedett lírai kibontakozásában. Témái változatosak voltak, nyelve hajlékony, ízlése a legjelesebb mintákon iskolázott költőé. Az elégia és óda mellett a bölcselő költeményt és a verses tanítómesét is szerencsésen művelte. Szatirikus költészete jellemző irodalmi korkép: a magyar hírlapírás és kritikai élet lehangoló tanulságú megvilágítása. Római útjának benyomásait az antik versalakok művészetével énekelte meg. Az érzések gazdagságával és a mélabús kedély borongásával fűzte gondolatait az örökváros ókori romjaihoz és középkori emlékeihez.
A szonettnek PETRI MÓR (1863–) volt a legtermékenyebb művelője. Ezt a lírai szerkezetet hangulatosan alkalmazta a legkülönbözőbb témákra. Költői egyéniségének a szonett volt a legközvetlenebb kifejező formája. A szabályos petrarkai dalok mellett számos rímtelen szonettet írt: vonzó elmélkedéseket és tűnő sóhajokat. A forma kereksége vonzotta a triolethez is: a tökéletes zártságba tudta legjobban belekovácsolni érzelmeit és gondolatait. Kiegyensúlyozott életszemléletéből a megnyugvás hangjait hallatta, nyugtalanító fordulatok nem zendültek meg lantján. Szerette a tömör sorokat, a tételes kifejezésmódot, a miniatűrök gondos kidolgozását. Nemes eszméket szólaltatott meg, vallomásokat tett érzelmi válságairól, megénekelte nemzete nagyjait.
FELEKI SÁNDOR (1865–) lírája fölött a mélabú felhője borongott. «Én nem is egy, de két ember vagyok, Mások előtt víg arcot mutatok, De este otthon, hogyha versbe kezdek, Szívemben szomorúság hangja reszket.» Orvosi pályáján sok reménytelenség ütközött útjába, embertársainak gyötrelmei mélyen megindították, hivatásának érzelemvilágát belevitte költészetébe. Hatással volt életszemléletének kialakulására Lenau irodalmi hagyatékának állandó tanulmányozása is: a magyar-német költőt harminc éven keresztül fordította, végül megajándékozta kartársait Lenau összes lírai verseinek átültetésével. Szellemi rokonától függetlenül sok hangulatos verset írt. A természetben való gyönyörködés gyakran ringatta költői ábrándokba, a családi érzelmek lágy hangon szólaltak meg lantján. Nemes hagyományok követője volt egész életében, sohasem indult divatok és áramlatok után.
Gazdag életbölcseség, bensőséges hang, a nemes emberi értékek megbecsülése csendült ki SZÁSZ KÁROLY (1865–) költeményeiből. Zengő erő hatotta át strófáit, ha férfikora eszményeiről énekelt; szívbe markolt vallomásainak zenéje, amikor családi életének gyászát öntötte megkapó lírai formákba. Az apai fájdalom, a hitvestársi szeretet olyan költemények írására ihlették, amelyek maradandó értékei a magyar családi lírának. Az özvegyen maradt férj lelki vívódásait, az összetört családi otthon gyötrelmét kevesen sírták el hozzá fogható költészettel lírikusaink közül. – Verses regénye, A szabadfalvi pap leánya (1927), finom hangulattal átszőtt történet az erényeiben tántoríthatatlan nőről, minden igazi férfi örök eszményképéről. Katinka, a pap leánya, az átszellemült lelkiség megtestesítője, s mégis húsból-vérből való varázsos egyéniség, a soha ki nem haló női ideál művészi megmintázása. – Mint drámaíró, Szász Károly az irodalmi becsvágyú színműírás legszebb hagyományainak folytatója. Színdarabjaiban pompásan megfigyelt magyar alakok jelennek meg, s eleven fordulatokkal szövik történetük szálait. (Kántorné.) – Kortörténeti értékű visszaemlékezéseiben sok megkapó emlék lép az olvasó elé. Kiváló egyéniségekről, komor jelenetekről, humoros helyzetekről a vérbeli emlékíró fordulatos stílusával öntötte irodalmi alakba följegyzéseit. (Tisza István, Emlékezés a vörös uralomra, Emlékek, Színésznők.)
ERDÉLYI ZOLTÁN (1872–1915) ötletekben gazdag lírikus, fordulatos nyelvű, könnyedén verselő. – Elbeszélő költeményei közül a Vesztett boldogság (1898) megindító történet, az eljátszott élet siratása. Művészien jellemezte hősnőjét, a lemondás fájdalma az ábrándozás hangjaival jelent meg verses regényében, a vonagló szív halk megbékélését búsan mutatta be. Lélekrajzának finomsága, hangulatos helyzetei, eleven leírásai, egységes kompozíciója méltán érdemesítették a Magyar Tudományos Akadémia Nádasdy-jutalmára. – Ezzel a csak ritkán odaítélt jutalommal tüntették ki másik verses regényét, a Bazsalikomot (1908) is. Meséje egyszerű: egy Amerikába szakadt magyar urat hazaűz a honvágya. Az érdektelennek látszó tárgyat a hivatott íróművész ihletettségével tette hatásossá.
TELEKES BÉLA (1873–) a városi ember gondoktól gyötört életének érzelmeit tolmácsolta. Ebben a fájdalmas lírában a gond felhői mögül alig tört elő némi vigasztaló sugár. Telekes Béla annak idején a magyar lírai hagyományok ellen támadó költői mozgalom egyik reménysége volt, de a merészebb formabontástól idegenkedett, megtartotta a konzervatív kifejezőmódot, csak háborgó feljajdulásaiban bizonyult modern szellemnek. Lázas munka, lehangoló tapasztalatok, szomorú szüret a pálya végén: «Jövőm a mult.» Körültekint a költő, s mit lát? A társadalom válságát, a háború pusztításait. Aki megöl egy embert, azt felakasztják; aki tömeggyilkosságba zúdítja a szerencsétlen embertömegeket, annak kitüntetés jár. «Kötélen csak az egy ember gyilkosa lóg.»
A modern nagyváros rajongóival szemben LAMPÉRTH GÉZA (1873–1934) a falu világát dicsőítette. Komoly idealizmussal szólt mindarról, amit a magyarság magasztosnak tartott ezer éven át. Különösen a kurucvilág, a negyvennyolcas idők és a trianoni megalázás emlékein merengett el áhítatos hazafisággal. A külföldet járó magyar ember érzésvilágát és benyomásait is szerencsésen szólaltatta meg. Nemzeti szellemű író maradt haláláig, tiszta erkölcsű költői termése a mult hagyományaihoz kapcsolódott. A jelenkor vajúdó kérdéseit a történeti tapasztalatok tanulságain edzett magyar lélek életszemléletével bírálta el.
HAVAS ISTVÁN (1873–) költészete nemes irodalmi hagyományok továbbépítése. A vidék magányából a nagyváros zajába sodort költő kezdetben visszakívánkozott felvidéki falujába, hogy később annál szenvedélyesebben ragaszkodjék álmai városához, Budapesthez. A magyar főváros varázsa ellenállhatatlan erővel ragadta meg szívét, a mult dicsősége és a jelen nagysága sok zengő költemény írására ihlette. Elfordult a tömegélet visszataszító jelenségeitől, a néma kövek között is a hófehér lelket kereste. Formás városkultuszával új színt hozott költészetünkbe. Budapesti pasztelfestményei a lírai átélés tükrében mutatták be a városi élet hangulatait. Ezekből az illusztráló elmélyedéssel kidolgozott miniatűrképekből mindenütt kivillant a történeti műveltségű lélek magyar büszkesége és a poétai szív megittasulása. Hasonló hangfutamokkal és hangulatszínekkel áldozott szülőföldjének: az elszakított és visszacsatolt Felvidéknek. Szonettjei egyrészt külső formájuk csiszoltságával, másrészt belső alkatuk csipkefinomságával ennek a műfajnak irodalomtörténeti érdemű alkotásai. Havas István lírája a finom lelki megrezdülések költészete. A költő hangjába nem vegyültek dübörgő kiáltások. Érett nyugalma ellentmondott a nagy szavaknak, bölcselő hajlama visszatartotta a művészietlen kihágásoktól. A vallás, a haza, az emberiesség voltak eszményei, a történelem emlékeihez és a természet szépségeihez fűzte képzeletének játékait.
HARSÁNYI KÁLMÁN (1876–1929) hatalmas pátoszú lírája megvetette a hatáskeresés érzelmes eszközeit. Ez a líra komoly elmélyedést kíván, ez a költészet filozófiai távlatú. A költő a szimbolizmus felé hajlik, eszményi magasságokban fürkészi az élet titkait, leszáll a lélek vívódásainak mélységeibe, végül az önjellemzések egész sorát adja. Írásainak megértése erős esztétikai műveltséget követel, mert a legsúlyosabb kérdések gondolatköréből vetíti elő a maga belső világát. Eszméi, érzelmei, megfigyelései a lelki feszültségekkel küzdő elme vallomásai. Stílusának a monumentalitásra való törekvése, gondolkodásának a természet rejtelmeibe való belekapcsolódásai, művészetének férfias lendülettel párosult leíró ereje jellemzik legjobban: költői pályáját. – Nemcsak lírikus, hanem elbeszélő és drámaíró is. Regényében, A kristálynézőkben (1914), az iránytalanul bolygó magyar szellemi életet éles ítélettel bírálta. Munkája többé-kevésbbé irányregény, a fajáért lángoló író följajdulása. A nemzet pusztul, kiváló fiai nem érvényesülhetnek, a szellemi és anyagi hatalmat érdemtelen alakok tartják kezükben. «Miért van Budapesten minden úgy, ahogy van? Miért indul ez a város a világ minden városai közül a legkozmopolitábbnak, annál is többnek: a saját gyökerei kiirtójának? Miért nincs semmi, de semmi tisztesség az anyagi életében?» – Verses drámája, az Ellák (1923), költői szépségekben gazdag mű. A hún világbirodalom bukása Magyarország széthullásának tragikus jelképe. Tükör a tragédia, megláthatja benne magát a magyar nemzet. Az önfeláldozás, küzd a darabban az önzéssel, a hatalmi vágy az igazsággal, az elvakultság a tisztánlátással. Attila hún király a világbirodalmi eszme támasza, Ellák hún királyfi a nemzeti gondolat szolgálatában áll; a király az imperialista politika diadaláért fárad, a királyfiban a faji érzés lobog. Az összeomlás a végzet kikerülhetetlen szükségszerűsége. Ahogyan a hősök civódnak egymással, ahogy az irigység árkot ás közöttük, amint bezuhannak mind a szakadékba: ez a szörnyű fátum a mai magyar sors.
A mosolyból és könnyből szövődő, örökifjú lírának évtizedekig FARKAS IMRE (1879–) volt a legnépszerűbb dalosa. Búsongó, ellágyuló, gyöngédérzelmű költő, ábrándos lélek az érzéki szerelem sóvárgói között. A fehér leányszobák poétáját ünnepelték személyében, a rajongó fiatalok lírikusa volt, a dekadens törekvésekkel szemben a romlatlan idealizmus képviselője. Finomság és álmodozás, érzelmesség és dallam, kellemes stilizálás és biztos formaérzék: ez jellemezte dalait. Apró szerelmi történeteket úgy tudott rímekbe foglalni, halk szalon-tragédiáiban a fájdalmasan naív hangot akként alkalmazta, hogy költészetének Ady Endre föllépése előtt nagyobb volt a hullámgyűrűje, mint legtöbb hírneves kortársáé. Az irigyelt Ferenc Józsefi-idők később is az ő hangulatképeiből léptek legvonzóbb alakban a könnyed lírát és epikát kedvelő közönség elé. Színműveiben is a derűs és gondtalan romantika fogta meg a nézők lelkét. Az Iglói diákok szerzője mint színdarabíró a legnépszerűbb közönségmulattatók közé tartozott. Dalos játékait a fővárosban és a vidéken nagy sikerrel játszották.
BAJA MIHÁLY (1879–) költészete nemes eszményiségtől áthatott líra. Dallamos strófáiban a magyar népdal lelke él: A nagyvárosok változó divatú szellemi áramlatai nem tudták megrontani sem egyéniségét, sem költészetét; maradt, aminek indult: a magyarság poétájának. Versei hatását nem hiába hasonlították a mezei virágok illatát hordozó puszták levegőjéhez: tiszta és üde ez a líra, az ábránd és békesség harangszava. «Csöpp szívek pislogó tüzén Még kissé hadd melegszem én S a puszta kószáló szele Lábam nyomát takarja be.» Az emlékek lantosa, színmagyar költő. Amint maga énekli egyik dalában: elmélázó szomorúsága mellett van kacagó jókedve is, lágyan zengő citerája mellett megszólaltatja mélybúgású orgonáját is, tud nótát a gyöngyöző pohárról, megzendíti húrjait a magyar ezerév dicsőségére. Az ódában a debreceni református főiskola megalapításának négyszázadik évfordulójára írt költeményével alkotott remeket.
GYÖKÖSSY ENDRE (1880–) lantján a vallásosság, hazafiság, családi érzelmek hangulatai tiszta zengéssel csendültek meg. Vallásossága az alföldi kálvinista magyarság józan istenhite, a Gondviselésbe vetett rendíthetetlen bizalom. Hazafias költeményei közül különösen azok a szépek, amelyeket a régi protestáns énekesek hatalmas szárnyalásával a zsoltárok szellemében írt. Pályája elején éreznie kellett, milyen az élete a magyar ifjúnak az osztrák szellemű hadsereg német tisztjei között, később, amikor a magyar önállóság álma megvalósult, látta az ezeréves magyar haza összeomlását. Nemzete életének válságos éveit végigkísérte lélekébresztő énekeivel. (Kossuth katonája, Doberdó, Ég az erdő, Lesz még országunk, Hiszek.) A férfiasan teljesített kötelesség megnyugtató öntudata mellett két boldog erő vigasztalta: a költészet és a család. Az álromantikus közfelfogás a költőt csak a bohémvilág léha jelenetei között tudta elképzelni, Gyökössy Endre líráján a polgári élet is megkapta a maga művészi fényét. Nemzeti gyökerű életszemlélettel, férfias derűvel, sarsában való megnyugvással énekelte meg kicsiny hajlékának örömeit, zúgolódás nélkül hajtott fejet a végzet csapásai alatt, örült annak, amit az élet adhatott számára. A családi élet költője egyben a nemes barátság lírikusa is. Költőbarátainak emelkedett szellemű versekben állított diadaloszlopot, eleven arckép-sorozatot készített róluk, kiemelte jellemvonásaikat, magasztalta érdemeiket. Fajmagyarsága egybeforrt az Alföld népével. Mindig közel érezte szívéhez a falvak dolgozó népét, földimádata szorosan hozzákapcsolódott természetszeretetéhez.
BODOR ALADÁR (1880–) lelke szenvedélyes lángolással égett. Siratta hazája romlását, várta a szabadító hajnalt. Panaszaiból az elszántság hangjai csendültek elő. Kitörő indulat tombolt vallomásaiban, ha az a gondolat kísértette, hegy magyar fajtája milyen árvaságra jutott. Érceshangú hazafias lírája mellett feltűnt virágének-költészete is. Szerelmi érzelmeinek hullámzását eleven formakészséggel szorította a rímek zárt keretei közé. Olykor az Európán kívül fekvő ősi világ emlékei izgatták képzeletét. Egyiptomi képek, turáni vonatkozások, pogány magyar hangulatuk bontakoztak ki lírájából. Érdekes poétai sajátossága: bámulatos stílusutánzó képessége. A régi költők frazeológiáját a humor ritka érzékével alkalmazta a modern viszonyokra. Az éles pillantás mellett dévaj csipkelődés, a megbocsátó szatira sugaraiban pajkos torzítások.
Költőink közül HANGAY SÁNDOR (1888–) a legelsők között adott kifejezést a harctéri élet hangulatainak. Költeményei az önfeláldozó katonalélek vallomásai. Mint repülőtiszt a légicsaták izgalmait ő vitte bele először a lírába. Nemcsak átélte a frontszolgálat véres forgatagú eseményeit, hanem mesteri módon értett ahhoz is, hogyan kell szárnyaló szavakba öntenie százezrek közös érzelmeit. A magyar hősiesség énekese volt, a férfias erények dalnoka. Harctéren született versei mellett a szerelmi és a bölcselő költészetben is kitűnt művészi lendületével. Lobogó képzeletű poéta volt, borúsan járta az élet útjait, szenvedélyes dalolni-vágyása végigkísérte pályájának minden mozzanatán. Kortársainak egy része hosszabb-rövidebb sorokat fűzött rímtelen strófákba, s egyenetlen prózát adott minden dallam nélkül, ő megvetette ezt az olcsó divatot, s megbecsülte művészetét. A hanyag, üres, modoros versgyártók korában, az unalmas nagyzolás és vad zene emberöltője idején egyéni stílusú, nemes költészetet adott értékes lírai motívumokkal.
A világháború gyötrelmei, a forradalmak gyásza, az ország testének darabokra szaggatása a költők százait ihlették panaszra. De a magyarság jobb jövőjébe vetett hit is sokszor fölhangzott a lírikusok lantján. Amint annak idején a világháborús versek divata sikert jelentett a nemzeti érzelmek húrjain játszó költők számára, hasonló érvényesüléssel kecsegtette a trianoni idők lírikusait az irredenta-költészet. De ha rengeteg selejtes rímelés buzgott is elő a kétségtelenül nemes indítékú hazafias fájdalmakból, akadtak igazi költők is: a nemzeti bánatnak és magyar elszántságnak hivatott énekesei.
KISS MENYHÉRT (1880–1934) költeményei közül a Magyar Miatyánk tett legnagyobb hatást. Ezt a proletárdiktatúra bukása után készült hazafias riadót néhány év alatt Európa valamennyi számottevő nyelvére lefordították, megjelent szövege japán, török, héber, latin és eszperantó nyelven is. A győztes államok sorra megnyitották napisajtójuk hasábjait a magyar fájdalom hatásos költői megnyilatkozásának, a vesztes országok nyilvánosan fölszólították költőiket arra, hogy hasonló szellemű ódákat írjanak, s ne szerelmi siránkozásokkal töltsék idejüket. Kiss Menyhért mind ebben a versében, mind egyéb hazafias költeményeiben nem a kifejezések újszerű szépségeivel ragadta meg a közönség figyelmét, hanem rajongó hangjával, erős szózatosságával, leplezetlen lelki kitárásával. Az ezeréves haza elvesztésén érzett harcrakész düh megvallása végighúzódott irredenta-költészetén. Szemére vetették, hogy a jó színész pátoszával csinálja lendületeit, a hagyományos lírai nyelvet változtatás nélkül használja, formakezelése is a régi, bizonyos azonban, hogy a tradicionális kifejezéskészlet és hagyományőrző versmunka mellett megvolt a költőben az őszinte érzelmektől hevülő poétai lélek is. Annak idején mint háborús költő jelentékeny sikereket aratott. Harcra buzdító verseit sokfelé szavalták. Különösen Censztochói legenda című költeménye tetszett, itthon is, a külföldön is. Ebben a magyar-lengyel testvéri szeretetnek emelt emléket.
SZATHMÁRY ISTVÁN (1877–) lírájában az ifjúkor szerelmi ábrándjait a nemzeti megalázás idején a hazafias elkeseredés gyásza váltotta föl. A világháború alatt a magyar-tót testvériséget dicsőítő költeményei a Vág vidéken kézről-kézre jártak, az összeomlás után Mi nem feledhetünk című költeménye az irredenta-költészetnek egyik legnépszerűbb szavalati darabja lett. Lírájából az elszakított Felvidék iránt érzett honvágya lángoló honszeretettel tört elő. Minden érzése és gondolata: a magyarság újjászületése. Ízig-vérig magyar költő, a nemes eszmények dalosa. Hazafias énekeit a magyarság végzetes zuhanásán érzett fájdalom és a nemzet életerejébe vetett hit érzelmei hatották át. Harsonás hangon zendítette meg riadóit az ország talpraállítására. «Amíg minden magyar rög nem szabad S nem jő bíbor szárnyán a virradat, Kürtömbe fújva addig harsonázok.» Ellenfelei úgy vélekedtek, hogy retorikus poézist űz, nem gondol az újdivatú líra követelményeivel, ragaszkodik a népies-nemzeti költészet nyelvi készletéhez és szabatos versformálásához; barátai azt szerették benne, hogy nyelvét nem tette homályossá ködös kifejezésekkel, strófái mögül az emberi szív igaz dobogása hallatszott ki, szavai lávaként áradtak. – Nagyszabású költői elbeszélésében, a Rákócziban (1935), a kurucvilág hősies éveinek emelt emléket. Dicsfénybe vonta II. Rákóczi Ferenc fejedelem legendás személyét, születésétől haláláig követte a halhatatlan vezér életének nyomait. A mű az eposznak, verses regénynek és költői életrajznak szövedéke, jelentős teljesítmény, a hálás magyar szív áldozata a Rákóczi-kultusz oltárán.
Lendületes hazafias versekkel gazdagította az irredenta-költészetet VÁLYI NAGY GÉZA (1891–). Nemzeti énekei közül nem egy – így a Sem egy halmot, sem egy völgyet kezdetű dal – belekerült az országszerte szavalt legnépszerűbb költemények sorába. A költő a maga poétai termését a magyar katonaköltészet láncszemének fogta fel, s pragrammszerűen hirdette, hagy csak a nemzeti lélek talajából táplálkozó líra az örökkévaló, a többi áramlat ki fog hullani az idők rostáján. Irodalmi munkássága elejétől kezdve a magyar gondolat és a nemzeti hagyományok szolgálatában állt. Siratta az elveszett multat, de acélos hittel tekintett a jövőbe, amely vissza fogja hozni a mult dicsőségét és megsemmisíti az elvadult jelen torz alkotásait. A magyar fajtát eltiporták, a trianoni Magyarország a porban vergődik, ám eljő az idő, amikor a magyar kard becsületét a diadalok babérai borítják. Izzó fajszeretettel, ösztönös pátosszal, rapszódikus lángolással írta dalait, elégiáit, ódáit. Verseinek értékes gondolati tartalma a nyelv kifejező könnyedségével jelentkezett. Fogékony érdeklődéssel szemlélte a modern társadalmi élet jelenségeit is. Természetrajongása és földszeretete férfias zengésű életképek és tájrajzok írására késztette. A magyar röghöz való ragaszkodása az elmúlt korok nagy embereinek tiszteletével párosult.
SOMOGYVÁRY GYULA (1895–) elszánt énekeit is nagy hatással szavalták az egész országban. Ódai lendülete a hazafias versek tárgykörében sok katonás érzésváltozattal gazdagította a nemzeti költészetet. A líra érces hangján küzdött a lelki elernyedés ellen,– a magyar újjászületés harsonása volt. Regényeiben és színműveiben is ott lángolt a hazafias hit tüze. Újszellemű háborús regényéhén, a Virágzik a mandulában (1933), a frontvilágnak nem a borzalmait, hanem a derűsebb jeleneteit támasztotta föl. A töretlen jó kedvvel mókázó fiatal katonák nem ijednek meg a pergőtüzek rémségeitől, hanem elszántan dobják oda életüket a hazáért. «A frontkerülők – írta a költő – kételkedhetnek, a materialisták hazugságnak mondhatják, hogy van halálraszántság. De ha itt volnának, érezniök kellene, hogy ez nem puszta szóvirág. Ez valami súlyos, komor, dacos férfi-rögeszme. Kitartani az utolsó emberig!» A pacifista elmejárással szemben a militarista lelkiség Somogyváry Gyula munkáiból tört elő legszembeszökőbben. Későbbi fejlődését tekintve, ez a katonai szellem már jóval több volt a hazafias lángolásnál, ez a költői magatartás a harctéri emlékektől fölizgatott képzelet eszményítő mámora volt, s elsősorban azokra hatott, akiket hasonló rajongás fűtött át katonai emlékképeikben.
AGYAGFALVI HEGYI ISTVÁN (1886–) nemzeti szellemű lírájában a Székelyföld lelkisége zendült meg férfias dallamokkal. Az elvesztett haza gyászát zord színezéssel énekelte meg, különös egyéni íz volt számos versében. Szerencsésen ihlették családi életének örömei és fájdalmai is. Itt sem az ismert közhelyekkel dolgozott, nem a megszokott líra üres szólamait válogatta össze, hanem eredeti képekkel adott számot lelki világának hullámzásairól. Munkásságának eredeti értéke balladaköltészete. A minden lírai és epikai műfajban gazdag újabb magyar irodalom a kisebb elbeszélő költeményekben nem olyan erejű, amint ezt méltán várni lehetett volna. Hegyi István balladái a népies ízű ballada műfajának nemes értékei. Nem stílusutánzatok vagy hangulatátköltések, hanem a székely hegyek borús világában fogamzott drámai sorsfordulatoknak sötét árnyalású képei.
Hellasz szellemi nagysága ihlette költészetében NÉMETHY GÉZÁt. (1865–1937.) Filozófiai lírája az ókori panteista világnézet visszatükröződése. Nemesebb értelemben vett pogány költészet ez, a sztoikusok életszemléletével. A költő az élet értékeit az athéni bölcselők szemével nézi. Vallomásaiból nyilvánvaló, hogy az ógörög eszményeket külömbeknek tartja a kereszténység tanításainál. Költészete nemcsak azért érdekes, mert egy különös szellem töprengéseit tárja az olvasók elé, hanem azért is, mert föllebbenti a fátyolt a tudóslélek izgalmairól.
Terjedelmes filozófiai költeményében, Az ész tragédiájában (1925), végigpillant a világtörténet mozgató eseményein az ősidőktől kezdve a világháborúig. Életre kelti az egymás nyomába hágó korok szellemét, jellemzi az emberiség vezéregyéniségeit, és hiába keresi, ami szerinte egyedül szép az évezredek gyötrő forgatagában: Zeno lelkiségét. Mikor az ember megindult földi pályáján, undok szörnyeket tisztelt istenekként. Jaj volt annak, aki mást imádott. Kelet deszpotizmusát Görögország szabadabb világa váltotta föl. Zeno új vallást hirdetett, az igazi erkölcs és a lelki függetlenség prófétája lett; őt nem rémítette az ég villáma, nem háborította a halál borzalma. «Neveti ő a bősz zsarnok haragját S a hitvány népnek lázadó dühét.» Emberséges szívvel hirdette: nincsen rabszolga és nincsen szabad; mind emberek, mind egyenőek vagyunk; mind e világ jogos polgárai. Amit Zeno után cselekedett az emberiség, nagy lelki zuhanás volt. A népvándorlás barbárságából a katolikus hitbuzgalom emelte ki az emberiséget, de ugyanaz fojtotta vérbe az ártatlan eretnekek százezreit. A bűnös világot a protestantizmus akarta ismét megváltani, s csakhamar máglyákat rakott ő is a vallás nevében. A felvilágosodás álmodói jobb jövőt reméltek, de a bölcs helyébe jött a demagóg, a király helyébe jött a csőcselék, vérbe fúlt az ember üdve. S mikor az ember már maga alá gyűrte az egész természetet, és soha nem remélt csodás korszakot teremtett találmányaival, kitört a világőrület. A vér zuhatagokban ömlött földön, vízen, levegőben: «Ó testvérgyilkos, ó szentségtörő!» – Az emberi könyörtelenségnek ebből a vígasztalon sivatagából hova meneküljön a nemesebb lélek? Az ész tragédiáját, a sors szörnyű csapásait hogyan viselje el a szív? Mi vezesse a céltalan hitregéktől irtózó filozófust? Uralkodó pátosza lett szívemnek – mondja a költő – a kemény bátorság és édes büszkeség: merészen szembenézni az igazzal, legyen az akármilyen félelmes; kimondani a legborzasztóbb valóságokat is, bárhogyan fenyegessen a balgák dühe; s megvetni a hamisságot, mert ezt kívánja lelkem büszkesége. «Ezt nem kaphattam jámbor őseimtől, Kik térdre hulltak a fohász előtt.»
Némethy Géza költészetében az érzelem csapongásait a kérlelhetetlen logika pótolja, a kifejezések báját a stílus tacitusi tömörsége helyettesíti. Lírája messze távlatokat ölel föl, képzelete szédítő magasságokba szárnyal, eszméi tátongó mélységekbe merülnek. Ez a líra drámai szépségeket rejt magában, egyúttal olyan pesszimizmust is, amely Madách Imre vezérművére emlékeztet. A keresztény hit nem békülhet meg ezzel a felfogással, de aki a gondolatszabadság álláspontjára helyezkedik, az világosan látja, hogy az antik világért rajongó bölcselő költő sok igazságot mond, mély keserűséggel. Eredeti történetszemléletén kívül megvan a maga egyéni formaművészete is. Egy életen át gyűjtött filozófiáját úgy adja elő, hogy sorai mögül átütnek lelki vívódásainak forró tüzei.
Az Amerikai Egyesült Államok területén élő magyar költők közül KEMÉNY GYÖRGY (1875–) Arany János költői hagyományaihoz csatlakozott. Vas András (1923) című tizenkét énekes verses elbeszélésében egy acélos lelkű magyar legényt választott hősének: a derék parasztfiú kénytelen kivándorolni Magyarországból, az újhazában végigvergődik Amerika kavargó életének minden nyomorúságán, de kitartó munkája végül is megfiazza gyümölcsét, boldog családi életet él, s még egykori legnagyobb ellenségét is nagylelkűen segíti az élet útjain. A verses elbeszélés valóságos eposz, az Újvilág hőskölteménye, a magyar akaraterő dicsőítése, az óhaza és az újhaza két különböző lelkiségének megéneklése. A költő régen várt hangokat ütött meg lantján, amikor az amerikai modernséget a magyar hagyományokba oltotta, s helyzetképeivel rávilágított az ismeretlen földön vergődő kivándorlók sorsára. Hőse valóságos Toldi Miklós huszadik századi átalakulásban.
Arany János szelleme ihlette SZABÓ LÁSZLÓt is. Nem kevesebbre vállalkozott, mint a Buda halálának folytatására. A hún királyban (1929) és a Csaba királyfiban (1932) továbbépítette és befejezte Arany János hún trilógiáját. Nem az önállótlan utánzók halvány epigoni-költészetével indult el útján, hanem a mestere szellemébe teljesen áthasonuló tanítvány művészetével. Bár figyelembe vette Arany János eposzi tervvázlatait, tartalmi átcsoportosításában szerencsés módosításokat tett. Akár szellemét, akár nyelvét, akár verselését tekintjük, Buda halálának szerencsésebb folytatása alig képzelhető. Csodálatos, mennyire megőrizte messze idegenben is az Alföld tiszta magyar beszédét, mennyire megközelítette Arany János nemesveretű strófáit. Hangneme elejétől végig a legértékesebb eposzi hagyományoké. Szabó László az amerikai magyarság egyik leghivatottabb lírikusa is. Több kötet lírai költeménye jelent meg: mindegyike a nemzetére büszke, lelkes magyar szív megnyilatkozása.
Költők:
AGYAGFALVI HEGYI ISTVÁN (szül. 1886. július 1. Betfalva, Udvarhely megye), budapesti törvényszéki tanácselnök, a Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: A véres kardot körülhordozom. Versek: Budapest, 1926. – Árny és ezüst. Versek. Budapest, 1929. – Ősi vártán. Versek. Budapest, 1935.
ANTAL IVÁN (szül. 1877. december 15. Pápa, Veszprém megye; megh. 1932. március 25. Budapest), belügyi miniszteri tanácsos. – Balázs Árpád dallamai számára ő írta a legsikerültebb szövegeket. Még ki sem adták nótáikat, máris elterjedtek az egész országban. (Rácsos kapu, rácsos ablak, Levelem, levelem, utolsó levelem, Marika.) Az Antal–Balázs-dalok közül nem egyet mint ismeretlen szerzőjű népköltési terméket jegyezték le a gyűjtők a nép ajkáról. Ezek a széltében énekelt nóták a nemzeti bánatnak és az eszményi szerelemnek tüzes és olvadó vallomásai voltak, erősítették a nemzeti érzést, mámorba ringatták a szíveket. Egy-egy ilyen nóta a nyilvános hangversenyeken a lelkesedés viharába ragadta a közönséget. (Balázs Árpád a román megszállás idején mint zilahi tisztviselő menekült Budapestre. Első nótáskönyve 1905-ben jelent meg, legnagyobb sikereit az 1920-as években aratta. Kétszáznál több dallamot szerzett.) – Antal Iván költeményeinek gyűjteményei: Versek. Zilah, 1911. – Dalok. Budapest, 1920. – Nóták. Budapest, 1920.
BAJA MIHÁLY (szül. 1879. december 11. Végvár, Temes megye), debreceni református lelkész, a Petőfi-Társaság tagja. Ifjú éveiben az Amerikai Egyesült Államokban a kálvinista magyarok papja volt. – Verseinek egy része a Bokréta című debreceni versgyűjtemény négy kötetében jelent meg: 1902, 1904, 1908, 1928. – Munkái: Ünnepi hangok. Versek. Debrecen, 1917. – Babiloni vizek mellett. Versek. Debrecen, 1918. – Óh szép ifjúságom, Versek. Békéscsaba, 1926. – Szól a harang. Versek. Budapest, 1930. – Delelőn áll a napom. Versek. Debrecen, 1932.
BALLA IGNÁC (szül. 1883. Magyarpécska, Arad megye), hírlapíró, a Petőfi-Társaság tagja. – Az olasz föld szépségei és a tenger élete számos szép költemény megírására ihlették. A modern Budapest és a régi Buda hangulatait is poétikusan szólaltatta meg lantján. – Munkái: Tűz. Versek, Budapest, 1901. – Tenger mormolása. Versek. Budapest, 1903. – Dél. Versek. Budapest, 1907. – A hét híd városa. Versek. Budapest, 1910. – Az ő keze. Regény. Budapest, 1917. – Kis emberek. Novellák. Budapest, 1917. – Az arezzói varga. Színmű. Budapest, 1926.
BÁRD MIKLÓS (szül. 1857. február 26. Marcali, Somogy megye; megh. 1937. május 4. Budapest), honvédtábornok, a Kisfaludy-Társaság tagja. Mint huszártiszt Nagykőrösön, Fogarason és más városokban szolgált. Testvéröccse, Kozma Andor, már régen híres ember volt, amikor az ő nevét még senki sem ismerte az irodalomban. Később is «láthatatlan költő» maradt: sohasem jelent meg az írók között. Kerülte a fölolvasó asztalt, irtózott a nyilvánosságtól. Végső akarata az volt, hogy még a temetése időpontját is titkolják. – Munkái: Bárd Miklós versei. Budapest, 1902. (A versgyűjtemény elé Rákosi Jenő írt meleghangú előszót. A költőt ő fedezte föl, első kötetét ő adatta ki a Budapesti Hirlappap) – Bacsó Pál és egyéb versek. Budapest, 1903. (Ennek a kötetnek is szép sikere volt. Különösen meglepte a közönséget a költő gyakorlott verselése, leíró ereje, férfias magyarsága. Rokonszenvesnek találták, hogy költészetével a nemzeti klasszicizmus hagyományaihoz csatlakozott, s a mellett mégis megvolt tárgyaiban és kifejezéseiben az újszerűség.) – Bárd Miklós költeményei, Budapest 1915. – Vezeklés. Verses regény. Budapest, 1920. (A M. T. Akadémia Nádasdy-jutalmával kitüntetett mű.) – Újabb költeményei. Budapest, 1925. – Köd. Verses regény. Budapest, 1929. – Újabb válogatott költemények, Budapest, 1935.
BODOR ALADÁR (szül. 1880. január 29. Alvinc, Alsó-Fehér megye), budapesti állami gimnáziumi igazgató, hírlapíró, a vitézi rend és a Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: Versek. Budapest, 1906. – Zátonyon. Versek. Budapest, 1910. – Töredelem. Versek. Budapest, 1925.
ERDÉLYI ZOLTÁN (szül. 1872. április 5. Kecskemét; megh. 1915. február 6. Budapest), hírlapíró, utóbb a kereskedelmi minisztérium tisztviselője. Egy időben a Veszprémvármegye című politikai hetilapot szerkesztette. Negyvenhárom éves korában halt meg. – Május. Versek. Budapest, 1892. – Epizódok. Versek. Budapest, 1896. – Laura-dalok. Budapest, 1898. – Vesztett boldogság. Verses regény. Budapest, 1898. (Akadémiai Nádasdy-jutalom.) – Margitsziget. Költői elbeszélések. Budapest, 1902. – Bazsalikom. Verses regény. Budapest, 1908. (Akadémiai Nádasdy-jutalom.)
FARKAS IMRE (szül. 1879. május 1. Debrecen), honvédelemügyi miniszteri tanácsos, a Petőfi-Társaság tagja. – Nemcsak költeményeivel tette nevét népszerűvé, hanem énekes színműveivel is. Az Iglói diákoknak ezernél több vidéki előadása volt, Túl a nagy Krivánon című dalos játéka közel kétszázszor került színre a Budai Színkörben, zajos sikert aratott Nótás kapitánya is. Herczeg Ferenc egyik népszerű regényét vitte színpadra a Gyurkovics-fiúkban. – Munkái: Versek. Budapest, 1901. – Volt egyszer egy leány. Versek. Budapest, 1903. – Csipkefátyol. Versek. Budapest, 1906. – Tűnő évek. Versek. Budapest, 1909. – Lys. Versek. Budapest, 1910. – Melódiák. Versek. Budapest, 1919. – Farkas Imre összegyűjtött költeményei. 1921. – Jó éjt, szívem. Regény. Budapest, 1933. – Az iglói diák. Regény. Budapest, 1933.
FELEKI SÁNDOR (szül. 1865. október 31. Lovasberény, Fejér megye), fővárosi tisztiorvos, a Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: Vándorfelhők. Versek. Budapest, 1896. – Árnyak és sugarak. Versek. Budapest, 1903. – Lenau verseiből. Műfordítások. Budapest, 1904. – Német balladák és románcok. Műfordítások. Budapest, 1905. – Az én mezőm. Versek. Budapest, 1912. – Őszi szántás. Versek. Budapest, 1930. – Lenau minden lírai költeményei. Műfordítások. Szeged, 1930.
GYÖKÖSSY ENDRE (szül. 1880. november 30. Szeghalom, Békés megye), államvasúti főtanácsos, a Petőfi-Társaság tagja. – Baja Mihállyal, Madai Gyulával és Oláh Gáborral együtt lépett fel 1902-ben a debreceni Bokréta című versgyűjteményben. – Munkái: Idegen földön. Versek. Szeged, 1905. – Magyar muzsika. Versek: Budapest, 1910. – A palotai cserkészek. Ifjúsági regény. Budapest, 1914. (Az első magyar cserkészregény. Ezenkívül még számos ifjúsági könyv és gyermekversek gyűjteményei.) – Honvéd. Versek. Debrecen, 1916. – Szépország száműzöttje. Versek. Budapest, 1921. – Szép magyar jövendő. Versek: Budapest, 1923. – A termő élet rímei. Versek. Budapest, 1925. – Hiszek. Versek. Budapest, 1932. – Vasárnapok, hétköznapok. Beszédek, cikkek, kritikák. Budapest, 1936. – Apró jónapok hegedőse. Versek. Budapest, 1938.
HANGAY SÁNDOR (szül. 1888. május 26. Székesfehérvár), hírlapíró, több szépirodalmi folyóirat szerkesztője. Mint honvédszázados harcolt a világháborúban. Gyóni Géza mellett az ő lírájából sugárzott legköltőibb módon a magyar katonai szellem. Számos versét németre fordították, dalait megzenésítették. Gazdag termésű érzelmi és gondolati költészetén kívül esztétikai fejtegetéseivel és kritikáival is méltán fölkeltette a figyelmet. Színművei bölcselő szellemű irodalmi drámák, novellái költői hangulatú, olykor merészen reális elbeszélések. – Munkái: Szárnybontás. Versek. Budapest, 1908. – Magyar ekével. Versek. Budapest, 1909. – Csókok könyve. Versek. Budapest, 1911. – A sátán evangyéliuma. Drámai költemény. Budapest, 1911. – Esett harcos szíve vére. Versek. Budapest, 1912. – Meztelen emberek vihar előtt. Novellák. Budapest, 1912. – Szemirámisz csodakertje. Versek. Budapest, 1912. – Aladin lámpása. Versek. Budapest, 1913. – Bábszínház. Novellák. Budapest, 1913. – Művészetek az én tükrében. Esztétikai tanulmányok. Budapest, 1913. – Fekete haj árnyékában. Versek. Budapest, 1914. – A zengő Golgotha. Versek. Budapest, 1914. – Háborús versek. Budapest, év nélkül. (Kiss Menyhérttel és Oláh Gáborral.) – Hadak útján. Versek. Budapest, 1918. – Az égő Balkánon keresztül. Harctéri napló. Budapest, 1918. – Egy repülőtiszt naplója. Budapest, 1918. – Istar galambfogatán. Öt kis regény. Budapest, 1922. – Regős énekek Erdélyországból. Verses mesedrámák. Budapest, 1924. – Csaba utján csillag porzik. Versek. Budapest, 1925. – Nemere. Napló a világháborúból. Budapest, 1926. – Jegenyék zúgása. Versek. Budapest, 1926. – Hangay Sándor Kékkönyve. Budapest, 1928-tól. (Az író nemcsak szerkesztője és kiadója volt a szépirodalmi és kritikai folyóiratnak, hanem egyetlen munkatársa is: a hét kötet minden egyes verses és prózai közleményét ő maga írta. Ötletesség, sokoldalúság, bátor szellem nyilatkozott meg írásaiban.) – Azért is! Budapest, 1931. (Új írók bemutatása. A szerkesztő egyúttal harcot hirdetett azok ellen az öregek ellen, akik már idegenkednek minden komolyabb munkától, s mégis elfoglalják a dolgozni vágyó fiatalok helyét. «Az Öregek jelző nem kort jelöl, hanem a szellemi rugékonyság és tettrekészség sorvadását. Rákosi Jenő, a magyar újságírás koronázatlan fejedelme, pátriarka-évekkel vállán is szellemi erejének teljes birtokában fiatalosan harcolt utolsó lehelletéig. Gyulai Pál energiája és nemes lendülete sem vesztett erejéből még akkor sem, amikor már gyöngybetűit reszketve írta a kéz. Ezek és a hozzájuk hasonlók nem öregek! Örök fiatalok ők. Ellenük nem harcolunk, hiszen közénk tartoznak. Szellemük él, hat, és velünk küzd.») – Füttyösen, deresen. Versek. Budapest, 1937.
HARASZTHY LAJOS (szül. 1881. Siklós, Baranya megye), hírlapíró, a Magyar Rádió tisztviselője. – Magábamélyedő természetű lírikus. Legközvetlenebbek azok a versei, amelyekben a tehetségét nehéz szellemi robotban elaprózó költőnek panaszos szavait hallatja. – Munkái: Virágfakadás. Versek és novellák. Nagyvárad, 1901. – Hárman. Versek és novellák. Kaposvár, 1906. – Aki vagyok. Versek. Budapest, 1912. – Egyedül a titokkal. Versek. Budapest, 1933.
HARSÁNYI KÁLMÁN (szül. 1876. december 11. Mezőkövesd, Borsod megye; megh. 1929. május 31. Budapest), pénzügyi számtanácsos, a Petőfi-Társaság tagja. A világháborút elejétől kezdve végigküzdötte, négy évnél több időt töltött a hadrakelt seregnél, huzamosan harcolt a tűzvonalban. Ötvenhárom éves korában halt meg. – Mint költő 1902-ben hirtelen tűnt föl. Rákosi Jenő és Tóth Béla a napisajtó hasábjain lelkesen üdvözölte. Érvényesülni mégsem tudott, mert eszményi irányú keresztény írásművészete nem felelt meg a fővárosi irodalmi körök ízlésének. Magábavonuló egyéniség volt, csak a kiválasztott lelkek elismerését kereste, nem törődött a tömeg tetszésével vagy közönyével. Költői pályáját a Petőfi-Társaság 1928-ban a Petőfi-nagydíjjal tüntette ki. – Mint színi kritikus a legelső sorból való. Az irodalmi divatok nem ingatták meg ítéleteiben, egész bírálói pályáján végighúzódott elfogulatlanságra való törekvése. Bár európai magyar volt, s nem engedett faji ideáljaiból, az igazságon nem ejtett csorbát. A hazafias szellemet művészi erő nélkül nem tekintette érdemnek, viszont a színtelen nemzetköziség kíséretében jelentkező írói ügyeskedést szánakozó mosollyal utasította vissza. – Munkái: Költemények. Besztercebánya, 1902. (Ezt a verses kötetét és utána közrebocsátott tündérregéjét csakhamar kiadták Budapesten is.) – A tölgylevél. Verses tündérrege. Besztercebánya, 1902. (László lovag és Ondimur tündérleány szerelmének romantikus története. A sajátságos mitológiájú elbeszélés fonalán gazdagon árad a líra és a finomzenéjű leíró költészet.) – Új versek. Budapest, 1906. (A spiritualizmus és szimbolizmus már ennek a kötetnek is jellemző tulajdonsága. Az olvasó nemcsak azt érzi, hogy formaművésszel áll szemben, hanem a polihisztort is megsejti a költőben.) – Páter Benedek. Dráma. Budapest, 1910. (Egy Mátyás király korában élő művész lélekrajza. Az agg könyvmásoló-barát egyetlen vágya: Dante illusztrálása.) – A kristálynézők. Regény. Budapest, 1914. (Budapest kozmopolita művészvilágának képe. A világháborút megelőző idők írói társadalma a kávéházi asztalok mellett éli le üres életét. Az ilyen asztal «minden tipikusan cinikus ötlet, nyegleség, szójáték, vicc, tolvajszó és új szállóige gyűjtőcsatornája!») – Ellák. Tragédia. Nemzeti Színház: 1923. (A M. T. Akadémia Vojnits-érmével és a Petőfi-Társaság Madách-nagydíjával kitüntetett mű. Az előkelő stílusú színdarab előadására a szerzőnek húsz évig kellett várnia, mert nem voltak összeköttetései, személye pedig sokkal szerényebb volt, semhogy versenyre kelhetett volna élelmes írótársaival.) – Utolsó fölgyúlás. Versek. Budapest, 1924. (Bölcselő költészete nehéz fajsúlyú líra, nem könnyen élvezhető, de tartalmas és mély.) – Calderon: Az élet álom. Műfordítás spanyolból. Budapest, 1924. (Győry Vilmos nagyhírű fordítása után is újat hoz abban, hogy szorosan ragaszkodik az eredeti szöveg verslejtéséhez, s nem a magyar drámákban megszokott jambusokat használja. Alaki hűsége mellett gondja volt a spanyol remekmű lelkének megőrzésére és Calderon nyelvi zenéjének költői visszaadására is.) – Harsányi Kálmán összegyűjtött munkái. Hét kötet. Budapest, 1928–1929. (Válogatott versek, A tölgylevél, Ellák, Drámai miniatürök, A kristálynézők, Színházi esték, Emberek, írások, problémák.)
HAVAS ISTVÁN (szül. 1873. március 12. Csárad, Bars megye), budapesti polgári iskolai igazgató, az Országos Polgári Iskolai Tanáregyesület elnöke, a Petőfi-Társaság főtitkára, utóbb alelnöke. – Értékes munkásságú ifjúsági író, jeles kritikus, hivatott Lenau-fordító. A lirai költészet terén szerzett érdemeit a Petőfi-Társaság 1938-ban a Petőfi-nagydíjjal jutalmazta. – Munkái: Útban. Versek. Budapest, 1895. – Tűnő évek. Versek. Budapest, 1898. – Part felé. Versek. Budapest, 1904. – Az ivadék. Novellák. Budapest, 1906. – Töretlen úton. Regény. Budapest, 1906. – A császár óbestere. Regény. Budapest, 1910. – Tomajfüredi aranynapok. Novellák. Budapest, 1914. – Versek. Budapest, 1918. – Virágénekek. Versek. Budapest, 1925. – Válogatott versek. Budapest, 1931. – Nyírfa kisasszony. Költői elbeszélés. Budapest, 1932. – A városok városa. Költemények Budapestről. Budapest, 1934. – Lenau verseiből. Budapest, 1936. – Van értelme az életnek. Elbeszélések. Budapest, 1937. – Kövek, virágok, emberek. Versek. Budapest, 1938. – Köszöntlek Felvidék! Versek. Budapest, 1939.
JAKAB ÖDÖN (szül. 1854. július 26. Vadasd, Maros-Torda megye; megh. 1931. március 4. Budapest), budapesti állami reáliskolai tanár, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Tanulmányait a marosvásárhelyi református kollégiumban és a kolozsvári egyetem filozófiai karán végezte. 1880-tól a dévai állami reáliskolában, 1894-től a budapesti VI. ker. állami reáliskolában tanított. Költői pályáját a Petőfi-Társaság 1920-ban a Petőfi-nagydíjjal tüntette ki. – Munkái: Költemények. Budapest, 1880. – Székely históriák. Novellák. Budapest, 1884. – Hangok az ifjúságból. Versek. Budapest, 1886. – Marosszéki történetek. Novellák. Budapest, 1889. – Szegény Radóné. Népszínmű. Kolozsvári Színház: 1887. – A pusztulás útja. Regény. Budapest, 1888. – Galambodi Sándor. Népszínmű. Kolozsvári Színház: 1889. – Nyár. Versek. Budapest, 1891. – Árgirus. Költői elbeszélés. A M. T. Akadémia Nádasdy-díjával jutalmazott mű. Budapest, 1894. – Pásztortüzek. Versek. Budapest, 1896. – Falu. Novellák. Budapest, 1896. – A két imposztor. Ifjúsági regény. Budapest, 1898. – Komédiák. Novellák. Budapest, 1898. – Szilágyi és Hajmási. Költői elbeszélés. Budapest, 1899. – Élet. Novellák. Budapest, 1899. – A jövevények. Társadalmi dráma. Nemzeti Színház: 1903. – Pihenő. Novellák. Budapest, 1904. – Róza. Versek. Budapest, 1907. – Őszi virágok. Versek. A M. T. Akadémia Ormódy-díjával jutalmazott kötet. Budapest, 1910. – Délibáb. Novellák. Budapest, 1912. – A pásztói pap. Történeti dráma. Nemzeti Színház: 1913. – Lafontaine-mesék. Műfordítások. Budapest, 1921. – Este felé. Versek. Budapest, 1926. – Mesélő esték. Novellák. Budapest, 1930.
JÁSZAY-HORVÁTH ELEMÉR (szül. 1888. december 24. Orosháza, Békés megye; megh. 1933. április 10. Budapest), hírlapíró. – A vers könnyed játéka mellett megvolt lírájában a férfias bensőség is. Humora egyéni színekkel gyöngyözött. Tréfás rigmusait élvezettel olvasták. Az archaizáló költői stílust is hatásosan használta gondolatainak versbe-öntésekor. – Munkái: Gyöngyök és könnyek. Versek. Gyoma, 1913. – Tábortüzek. Versek. Gyoma, 1916. – Színek, szavak. Versek. Gyoma, 1917. – Árva János. Verses mese. Gyoma, 1918. – Ének a viharban. Versek. Orosháza, 1919. – Kis kacsa fürdik fekete tóban. Versek. Orosháza, 1923.
KEMÉNY GYÖRGY (szül. 1857. július 4. Garadna, Abaúj megye), amerikai magyar költő, a Petőfi-Társaság tagja. Gimnáziumi tanulmányait Kassán és Egerben végezte, Zircen cisztercirendi papnövendék volt, majd nevelői állást vállalt, később szüleivel és testvéreivel együtt kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba. Hírlapírói működésével nagy szolgálatokat tett a nemzeti ügynek. 1903-ban megindította Dongó című élclapját. 1908-ban kiadott költeményes kötete volt az első magyar verseskönyv Amerikában. 1913-ban összegyűjtötte az amerikai magyarság nótáit. Ez a gyűjtemény az ottani angolok körében nagy föltűnést keltett. Meglepőnek tartották, hogy az Unió rohanó élete körében legyen olyan népfaj, amely népdalokat termel. Őmaga közel ezer költeményt írt. Közben megalapította és szerkesztette Amerika első magyar szépirodalmi folyóiratát: a Képes Családi Lapokat. – Munkái Amerikában jelentek meg: Száz vers. Magyar énekek idegenben. 1908. – Huszárék esete. Verses elbeszélés. 1910. – Amerikai magyar nóták. 1913. – Képek az amerikai magyar életből. Novellák. 1916. – Vas András. Verses mese a vándormadarakról tizenkét részben. 1923.
KISS MENYHÉRT (szül. 1880. március 19. Nyárádköszvényes, Maros-Torda megye; megh. 1934. október 14. Budapest), erdélyi szolgabíró, utóbb pénzügyi fogalmazó, majd budapesti állami felső kereskedelmi iskolai tanár, egy időben nemzetgyűlési képviselő, a Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: Verőfényes emberek. Novellák. Budapest, 1904. – Az aranypók. Novellák. Budapest, 1906. – Versek. Budapest, 1906. – A Hargita alatt. Novellák. Budapest, 1908. – Az ember visszatér. Regény. Budapest, 1910. – A gyémántos harang. Versek. Budapest, 1911. – Az örök tűz. Versek. Budapest, 1913. – Hol a Maros vize folyik. Novellák. Budapest, év nélkül. – Háborús versek. Budapest, év nélkül. (Hangay Sándorral és Oláh Gáborral.) – Tábortűz és talizmán. Versek. Budapest, 1918. – Boldog emberek. Novellák. Budapest, 1918. – Székely falum. Novellák. Budapest, 1921. – Ha mozdul az erdélyi föld. Versek. Budapest, 1921. – Marosszéki atyafiak. Novellák. Budapest, 1928. – Mézeskalács-szív. Novellák. Budapest, 1931. – Magyar Miatyánk. Budapest, 1933. (A hazafias költemény fordítása 18 nyelven.)
KORNAI ISTVÁN (szül. 1870. június 21. Székesfehérvár), székesfővárosi tisztviselő. – Verseinek különös zamata van. Megfigyeléseiben, gondolataiban, kifejezéseiben sok az eredetiség. Politikai lírája az engesztelhetetlen osztrákgyűlölő ellenzéki álláspont költészete: tükörkép arról, hogyan gondolkoztak a negyvennyolcas magyarok a hatvanhetes politikáról. Kornai István lírájának ez a fele tele van nyerseséggel, gyűlölettel, lángoló hazafisággal. Nem mindennapi polgári függetlenség és sajtószabadság lehetett ott, – a világháború előtt – ahol ilyen elszánt verseket adhattak ki a költők. – Munkái: Katona-dalok. Versek. Budapest, 1893. – A jövő. Versek. Budapest, 1897. – Tárogató. Versek. Budapest, 1902. – Örvény. Versek. Budapest, 1908. – Nemzeti küzdelem. Versek. Budapest, 1910. – Magyar világ. Versek. Budapest, 1919. – Anyám emléke. Versek. Budapest, 1923. – Dalok a néhai császárvárosról. Versek. Budapest, 1930. Magyar sors. Versek. Budapest, 1938.
KOZMA ANDOR (szül. 1861. január 12. Marcali, Somogy megye; megh. 1933. április 16. Budapest), tisztviselő, hírlapíró, országgyűlési képviselő, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Dunántúli református földbirtokos-nemescsaládból származott, testvérbátyja Kozma Ferenc tábornok, írói nevén Bárd Miklós. Iskoláit Pápán, Felsőlövőn és Budapesten végezte. Jogi tanulmányainak befejezése után az Első Magyar Biztosító-Társaság szolgálatába lépett. 1910-ben megválasztották a liptószentmiklósi kerület országgyűlési képviselőjének. Közéleti érvényesülését politikai verseinek köszönhette: a liberalizmus híve volt, a kormány 1867-es programmját támogatta, hírlapi vezérversei nagy szolgálatokat tettek az ellenzéki szellem túlzásait bíráló Tisza-párti politikának. – A M. T. Akadémia többször kitüntette jutalmaival, a Kisfaludy-Társaság munkásságának Beöthy Zsolttal, Berzeviczy Alberttel és Vargha Gyulával együtt egyik legfőbb irányítója volt, a Petőfi-Társaság az 1923. évi Petőfi-nagydíjjal tüntette ki. – Munkái: A tegnap és a ma. Versek. Budapest, 1889. (Első verses kötete nagy feltűnést keltett, s hamarosan három kiadást ért. Költői tehetségét már előzően jól ismerték a politikai napilapokba, a szépirodalmi folyóiratokba és a Borsszem Jankóba írt verseiből. Szatirikus ere különösen feltűnt. Meg nem alkuvó érzéssel szállt síkra a társadalmi erkölcsjavítás eszméiért.) – Próza. Tárcák. Budapest, 1893. (A költő a magyar prózai nyelvnek egyik legmagyarabb művelője volt.) – Versek. Budapest, 1893. (A pátosz, humor és irónia változatos megnyilatkozása.) – Korképek. Versek. Budapest, 1893. (A magyar fajszeretet és társadalmi megfigyelések kortörténeti értékű költészete.) – Humoros históriák. Novellák. Budapest, 1896. (Hírlapi tárcáinak gyűjteménye.) – Víg elbeszélések. Budapest, 1898. (Kisebb válogatott gyűjtemény.) – Szatirák. Versek. Budapest, 1898. (Korrajzi értékű jellemképek. Vasárnaponkint megjelenő politikai verseiben hatásosan ostorozta a magyar élet fonákságait.) – Arany László. Emlékbeszéd. Budapest, 1899. (Elhúnyt írótársairól tartott megemlékezései mesteri írói arcképek. A következőkről írt emlékbeszédet: Gyulai Pál, Eötvös József, Baksay Sándor, Berczik Árpád, Zichy Géza.) – Vallásos költemények. Budapest, 1902. (Sokoldalúságára ez a kötet éppen olyan jellemző, mint gyermekirodalmi munkái.) – Görbe nap. Énekes bohózat. Népszínház: 1902. (Írta Csicseri Bors és társa, azaz Ágai Adolf és Kozma Andor.) – Magyar szimfóniák. Versek. Budapest, 1909. (Egészséges szellemű versgyűjtemény: lírai költemények, életképek, verses elbeszélések sorozata.) – Ének a harangról. Műfordítás, Budapest, 1911. (Schiller költeménye magyarul.) – Hetedhét országból. Útirajzok. Budapest, 1916. (A jószemű magyar ember egészséges ítéletű följegyzései különféle külföldi élményekről.) – Magyar rapszódiák. Versek. Budapest, 1920. (Költői termése ebben a kötetében is nemes irodalmi hagyományok tükrözője, másrészt sziporkázó szellem kisugárzása. Életbölcsesége még érettebb, fajszeretete még szenvedélyesebben magyar.) – Turán. Ősrege. Budapest, 1922. (A magyar faji érzéstől hevített képzelet álmodozása a nemzet ősi multjáról. Zempléni Árpád annak idején a finnugor rokonnépek népköltéséből merítette költeményeinek elbeszélő anyagát, Kozma Andor a maga képzeletéből alkotta meg a turáni származás ősregéjét.) – Faust. Műfordítás, Budapest, 1924. (Goethe drámai költeménye magyarul. Tartalomban és formában az eredeti szöveghez méltó átültetés. A Faust első és második részét külön-külön már előzően is többen lefordították magyarra, a két rész együttes fordításával Kozma Andor ajándékozta meg irodalmunkat.) – Honfoglalás. Történelmi rege. Budapest, 1925. (A magyar nemzet életének sorsdöntő eseményei Álmos vezértől István királyig. A költő előbbi eposza a regés idők képzelt világát Attila alakjával zárta le, a második eposzban a pogány magyarság nemzeti kialakulásának történeti hőskölteményét olvassuk. Az Attila és Álmos közé eső hún korszakot azért mellőzte a költő, mert Arany János Buda halálával nem akart versenyre kelni. Eposzának négy eseménycsoportja: az etelközi magyar élet, a vándorlás az új haza határáig, Árpád honalapítása, a kalandozások kora. A korszakos események visszaálmodásából a mitikus részletek hiányoznak, annál élénkebben domborodik ki az erkölcsi tanulság, hogy a haza sohasem veszhet el, ha az elszánt nemzeti akarat nem tágít ősi erényeitől. Az eposz Vörösmarty Mihály Zalán futása után éppen száz esztendővel jelent meg. Huszonhárom énekén három évig dolgozott a költő.) – Petőfi. Költői regény. Budapest, 1927. (A verses életírásnak nagyon kevés a képzelt eleme, ezért nem is láthatunk benne verses regényt.)
LAMPÉRTH GÉZA (szül. 1873. október 23. Mencshely, Veszprém megye; megh. 1934. november 18. Budapest), az Országos Levéltár tisztviselője, a Petőfi-Társaság főtitkára. – Költői pályáját a Petőfi-Társaság 1927-ben a Petőfi-nagydíjjal tüntette ki. Két drámájával akadémiai pályadíjat nyert. Az ifjúság számára számos sikerült elbeszélő munkát adott ki. – Munkái: Első könyvem. Versek. Budapest, 1897. – Pacsirtaszó. Versek. Budapest, 1901. – Veér Judit rózsája. Történeti színmű. Nemzeti Színház 1905. – A boldogság vándora. Versek. Budapest, 1909. – A kompánia rózsája. Novellák. Budapest, 1912. – Beszélgetés a házasságról. Novellák. Budapest, 1912. – A glóriás Rákóczi. Versek. Budapest, 1914. – Az én rózsáim. Novellák. Budapest, 1914. – A szent kürt. Versek. Budapest, 1920. – A gárda virága. Regény. Budapest, 1925. – Pannonia tündére. Versek. Budapest, 1926. – Csendes ünnep. Versek. Budapest, 1928.
LENKEI HENRIK (szül. 1863. június 26. Pécs), budapesti állami reáliskolai igazgató. – Vallásos érzéstől áthatott lírikus és bölcselő szellemű drámaíró. Nemcsak bibliai témáiban, hanem számos más költeményében is ott van a Szentírás hangulata, a hagyományokhoz hű zsidólélek sok benső vallomása. A világtörténelem vezéregyéniségeiről számos költeményt írt. Lelkesen dicsőítette azokat a kiváló férfiakat, akik valami nemes eszmét képviseltek az emberiség történetében. Drámáival két akadémiai pályadíjat nyert. – Munkái: Költemények. Budapest, 1886. – Újabb költemények. Budapest, 1895. – Kain halála. Drámai költemény. Budapest, 1899. – Válogatott költemények. Budapest, 1900. – Új versek. Budapest, 1904. – Az én hőseim. Versek. Budapest, 1910. – Májusi fagy. Színmű. Nemzeti Színház: 1911. (Társszerző: Szilágyi Géza.) – A nagy előjáték. Drámai költemény. Budapest, 1927. – Isten tábora. Versek. Budapest, 1931. – Utolsó roham. Versek. Budapest, 1933. – Leáldozás. Dráma. Budapest, 1933. – Aretino. Dráma. Budapest, 1933. – Az élet ormán. Próza. Budapest, 1937.
LONDESZ ELEK (szül. 1868. december 13. Debrecen; megh. 1934. február 12. Budapest), hírlapíró, a Petőfi-Társaság tagja. – A magyar bölcselő lírát néhány igen értékes költeménnyel gazdagította. Nagyműveltségű gondolkodó volt, sok nyelvet tudott, angol és perzsa klasszikusok nyomán készült műfordításai jelentékeny szellemi értékek. – Munkái: A mennyei koldusasszony. Versek. Budapest, 1928. – Az aranypávák dala. Versek. Budapest, 1931.
MADAI GYULA (szül. 1881. június 7. Hajduhadháza; megh. 1937. március 8. Debrecen), a budapesti református gimnázium tanára, utóbb országgyűlési képviselő, az Országos Középiskolai Tanáregyesület elnöke, tankerületi főigazgató, a Petőfi-Társaság tagja. – Lírai költeményei bölcselő szellemükkel, nemes pátoszukkal s eredeti fordulataikkal ragadják meg a figyelmet. Az alföldi leíró költészetben annyi kiváló előde után is tudott újat, meglepőt, művészit adni. Hangja egyéni zengésű. – A Bokréta című debreceni versgyűjtemény lapjain Baja Mihály, Gyökössy Endre és Oláh Gábor társaságában lépett föl: 1902, 1904, 1908, 1928. – Munkái: Ember szól a tűzből. Hadinapló. Budapest, 1917. – Gondolatok szárnyán. Versek. Budapest, 1922. – A Bizáky-ház. Színmű. Budapest, 1925. – Magyar feltámadás. Politikai tanulmányok. Budapest, 1926.
NÉMETHY GÉZA (szül. 1865. augusztus 17. Tiszapolgár, Szabolcs megye; megh. 1937. március 15. Budapest), budapesti állami gimnáziumi tanár, utóbb a Pázmány Péter egyetemen a klasszikafilológia tanára, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Az Akadémia új tagjait üdvözlő beszédeknek művészi formáját ő teremtette meg klasszikus szépségű pálya-méltatásaival. Nemcsak éleselméjű latin szövegkritikus volt, hanem a római irodalomnak külföldön is megbecsült kutatója. Irodalomtörténeti munkái közül kiemelkednek a római elégiáról és Vergilius pályájáról írt monografiái. – Verses kötetei: Az ész tragédiája és egyéb versek. Budapest, 1925. – Az ember és az Isten. Újabb költemények. Budapest, 1929.
PAPP ZOLTÁN (szül. 1862. március 1. Pest; megh. 1919. december 31. Budapest), ügyvéd, országgyűlési képviselő, az Egyetértés szerkesztője, a Petőfi-Társaság tagja. – A magyar népdal tehetséges művelője volt, a dallamot is többnyire maga szerezte szövegeihez. Nótái sorra átmentek a magyarság ajkára. (Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom; Rám se nézett, mikor én őt megláttam; Iszogatok, dalolgatok.) Műdalai is tele vannak lelkes magyarsággal, a kifejezések nemzeti ízével, az életbölcseség jellegzetesen alföldi megnyilvánulásaival. – Munkái: Papp Zoltán költeményei. Szeged, 1886. (Mikor Jókai Mór megírta Sárga rózsáját, a dorozsmai szélmalmot emlegető nótára azt a megjegyzést tette regényében, hogy ezt a dalt a szél úgy tépte ki és sodorta tovább a pusztából, mint a katángkórót.) – Muzsikaszó. Versek. Budapest, 1911. (Nagy sikert aratott díszművében 130 válogatott költeményét adta közre, ezek közül 54 versnek a saját szerzésű dallamát is közölte. Ekkor ajánlották a Kisfaludy-Társaságba Apponyi Albert és Ferenczi Zoltán. Vele szemben Alexander Bernát és Beöthy Zsolt a betölthető helyre Molnár Ferencet hozták javaslatba. Az 1912. évi tagválasztó ülésen mind a két jelölt egyformán 16–16 szavazatot kapott, 7 szavazójegy üresen maradt, így egyik jelöltet sem választották meg a Társaság tagjává.) – Rekviem. Iza emlékezete. Budapest, 1918. (Elhúnyt neje iránt érzett mély szeretete miatt s hazája sorsán kétségbeesve később öngyilkos lett.)
PETRI MÓR (szül. 1863. július 11. Tasnádszarvad, Szilágy megye), zilahi református gimnáziumi tanár, utóbb tanfelügyelő Szilágy megyében, majd Pest megyében, végül a közoktatásügyi minisztériumban, a Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: Költemények. Budapest, 1892. – Szilágy vármegye monografiája. Hat kötet. Budapest, 1901–1904. – Magyar szonettek s egyéb versek. Budapest, 1933. – A megifjodás varázsregéje s egyéb versek. Budapest, 1935. – A vándor a kertajtónál. Versek. Budapest, 1936. – Naplemente fáklyalángja. Versek. Budapest, 1938.
RADÓ ANTAL (szül. 1862. június 29. Mór, Fejér megye), országgyűlési tisztviselő, a Kisfaludy-Társaság tagja. Középiskolai tanári oklevelének megszerzése után parlamenti gyorsíró lett, s mint a képviselőházi gyorsírói iroda főnöke vonult nyugalomba. – Kiváló érdemeket szerzett a Magyar Könyvtár szerkesztésével. Gyűjteményes vállalatának népszerűsége meg Gyulai Pál Olcsó Könyvtárának hatását is meghaladta, füzetei során a magyar és a külföldi modern irodalom időszerű termékei sorra napvilágot láttak. – Mint műfordító a legnagyobb munkásságúak egyike. Perzsa, olasz, francia, német és angol fordításai között számos maradandó értékű munka van. – Munkái: Versek. Budapest, 1887. – Az olasz irodalom története. Két kötet. Budapest, 1896. – Dalok és történetek. Budapest, 1898. – Rákóczi sírja és egyéb költemények. Budapest, 1904. – Mesék az íróvilágból. Versek. Budapest, 1905. – Római ritmusok. Versek. Budapest, 1906. – Dante. Életrajz. Budapest, 1907. – A fordítás művészete. Monografia. Budapest, 1909. – Háborús strófák. Versek. Budapest, 1916. – A magyar rím. Monografia. Budapest, 1922. – Magyar sirámok és egyéb költemények. Budapest, 1927.
ROZVÁNYI VILMOS (szül. 1892. február 7. Budapest), hírlapíró. – Filozófiai eszmék egyéni hangú lírikusa. – Munkái: Virrasztó. Versek. Budapest, 1921. – A Tilalmason. Regény. Budapest, 1922. – Árnyak a hamufelhőn. Regény. Budapest, 1935.
SAJÓ SÁNDOR (szül. 1868. november 13. Ipolyság, Hont megye; megh. 1933. február 2. Budapest), tankerületi főigazgató, a M. T. Akadémia, Szent István Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Mint középiskolai tanár Nyitrán, Újverbászon, Jászberényben és Budapesten tanított, utóbb a budapesti Szent László-gimnázium igazgatója volt. Költői munkáival tizenkétszer nyert jutalmat legtekintélyesebb irodalmi társaságainktól. – Munkái: Fiatal szívvel. Versek. Budapest, 1898. – Útközben. Versek. Budapest, 1904. – Zrínyi György házassága. Történeti vígjáték. Nemzeti Színház: 1907. (A M. T. Akadémia Telekidíjával kitüntetett pályamű. Ezenkívül még négy színműve maradt kéziratban.) – Gordonka. Versek. Budapest, 1910. – Tegnaptól holnapig. Versek. Budapest, 1920. – Magyar versek. Budapest, 1922. – Muzsikaszó. Versek. Budapest, 1925. – Gyertyaláng. Versek. Budapest, 1930. – Sajó Sándor válogatott költeményei. Összegyűjtötte és bevezetéssel ellátta Bartha József. Budapest, 1937.
SASSY CSABA (szül. 1884. január 26. Miskolc), hírlapíró. – Pompásan sikerült dalainak szövegeihez neves zeneszerzők szereztek dallamokat. Ezek a nóták bejárták az egész országot. (Sirassatok engem orgonavirágok, Mikor eszembe jutsz, mintha tavasz volna, Égbenyíló hegyek alján, heves éjszakákon.) Mikor a világháború idején az első arcvonalban küzdött, megzenésített dalai innen is eljutottak a mögöttes országrészekbe. 1918. végén ő írta az első magyar irredenta nótát. Szövegét Thurzó Nagy László zenésítette meg. (Nincs már nekem puskám, az olasznak adtam.) Ezt számos más hazafias éneke követte. (Lesz még kikelet Kolozsvár felett.) – Munkái: Futó csillagok. Versek. 1904. – Előre. Versek. 1906. – Tűzhely mellől. Versek. 1910. – Cigány-sorról. Versek. 1910. – Frontrólfrontra. Versek. 1917. – Csiki határszélről. Versek. 1918. – Tíz esztendős kuruc bánat. Versek. 1924.
SOMOGYVÁRY GYULA (szül. 1895. április 21. Füles, Sopron megye), írói nevén Gyula diák, a Rádió-részvénytársaság igazgatója, országgyűlési képviselő, a vitézi rend és a Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: Gyujtogatás. Versek. Székesfehérvár, 1920. – Dal, amelyet nem daloltak végig. Versek. Budapest, 1922. – A fejedelem stafétája. Regény. Budapest, 1923. – Idők sodrában. Versek. Budapest, 1926. – Éjfél után. Versek. Budapest, 1927. – Virágzik a mandula. Regény. Budapest, 1933. – Kitagadottak. Három egyfelvonásos. Nemzeti Színház: 1933. (Hősei: Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos.) – Hűség. Színmű. Nemzeti Színház: 1934. (Középkori hátterű soproni történet.) – A Rajna ködbevész. Regény. Budapest, 1935. (A magyar föld áthasonító erejének dicsőítése. A török időkben, Budavára visszafoglalása után, egy vitéz német katona itt marad a magyarok között.) – És mégis élünk. Regény. Budapest, 1936. (Sopron megmentése a világháború után a nyugatmagyarországi fölkelés segítségével.) – Virrasztó a ködben. Versek. Budapest, 1938. – A város meg a sárkány. Regény. Budapest, 1939. (Sopron Kún László király korában.) – Ne sárgulj, fűzfa! Regény. Budapest, 1939. (Három szerelem a világháború korszakában.) – Front-harcosok. Színmű. Városi Színház: 1940. (A katonaregények után katonadráma. Világháborús történet eszményített hősökkel.)
SZABÓ LÁSZLÓ református lelkész, amerikai magyar költő. – Munkái: Csillárok a süllyedő hajón. Versek. Budapest, 1914. – Tengermoraj. Versek. Budapest, 1923. – Irredenták. Drámai költemény. Budapest, 1923. – A hún király. Hún rege tizenkét énekben. Budapest, 1929. – Vándor sirály. Versek. Budapest, 1930. – Csaba királyfi. Hún rege tizenkét énekben. Nagykőrös, 1932. (Mitrovics Gyula bevezetésével.) – A te gyöngyeid. Versek. Nagykőrös, 1939.
SZABOLCSKA MIHÁLY (szül. 1861. szeptember 30. Tiszakürt, Jász-Nagykun-Szolnok megye; megh. 1930. október 30. Temesvár), református lelkész, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Tanulmányait a debreceni református teológiai akadémián fejezte be, két évet Genfben és Párizsban töltött, 1892-től az erdélyi Marosfelfalu papja volt, 1899-ben megválasztották temesvári lelkipásztornak. Temesvárt maradt a világháború lezajlása után is. Egy alkalommal katonai karhatalom kíséretében vitték Nagyszebenbe, de a román bíróság fölmentette a személye ellen emelt vád alól. A vádat magyar érzése miatt koholták ellene. A viszonyok egyre súlyosbodtak, 1928-ban Temesvárról felköltözött Budapestre, s mint a M. T. Akadémia tisztviselője és a Kisfaludy-Társaság titkára folytatta munkásságát. – Költői érdemeiért az irodalmi társaságok többször kitüntették, 1921-ben a Petőfi-Társaság is kitüntette a Petőfinagydíjjal. – Munkái: Költemények. Debrecen, 1891. (Versgyűjteménye a debreceni Csokonai-Kör költségén jelent meg.) – Hangulatok. Versek. Budapest, 1894. (Kötetének megjelenésekor már ismert költő volt, mert Svájcból küldött versei fölkeltették az érdeklődést tehetsége iránt. Mikor Vadnai Károly a Fővárosi Lapok 1891. évfolyamában közreadta néhány költeményét, Beöthy Zsolt lelkes tárcát írt az új lírikusról a népszerű folyóiratba. A költőben új Petőfit láttak.) – Újabb versek. Budapest, 1898. (Előbbi vers gyűjteményének két híres darabja: A Grand Café-ban, Salzburgi csapszékben; ebben az újabb kötetében jelent meg: a Dal a kis Demeter Rózsikáról. Ezeket a verseket éppen olyan lelkesedéssel szavalták az egész országban, mint amilyen híres nóta lett, Fráter Loránd megzenésítésében a: Tele van a város akácfavirággal.) – Versek. Budapest, 1898. (Válogatott gyűjtemény a Magyar Könyvtárban.) – Szabad órák. Versek. Budapest, 1901. – Áhítat, szeretet. Versek. Budapest, 1903. – Csendes dalok. Versek. Budapest, 1904. – A magam ösvényén. Versek. Budapest, 1907. – Dalok hazulról. Versek. Budapest, 1911. (Ady Endre és a Nyugat írói ekkor már mindent megtettek költői érdemeinek kisebbítésére, de a Budapesti Szemle, Katolikus Szemle, Új Idők és a protestáns folyóiratok változatlanul kitartottak költészetének nemes értékei mellett.) – Szívem szerint. Versek. Budapest, 1916. – Válogatott versek. Budapest, 1918. (Mikor a M. T. Akadémia 1924-ben Vargha Gyula költői pályáját az akadémiai nagyjutalommal tüntette ki, a nagyjutalomhoz kapcsolódó Marczibányi-mellékjutalmat e válogatott gyűjtemény 1921. évi második kiadásának ítélték oda. Horváth János előadói jelentése szerint: «Nincs költőnk ma, kit nagyobb közönség ismerne. Ez a közönség tőle csak jót, nemest, tisztát és magyarost kapott, s ha hangulatos költészetét oly hamar megszerette, ennek az a magyarázata, hogy Szabolcska a magyarság egy igen nagy rétegének érzelmi világát korunkban mindenki másnál szerencsésebben tudta költői kifejezésre juttatni.») – Eszmények, álmok. Versek. Temesvár, 1921. – Őseim nyomán. Versek. Budapest, 1928.
SZALAY KÁROLY (szül. 1859. december 16. Sárospatak, Zemplén megye; megh. 1938. júniusában. Lajosmizse, Pest megye), a budapesti református gimnázium tanára, holland költők jeles fordítója. – Erős formaérzékű filozófiai lírájában az emberi lét nagy kérdéseivel foglalkozott. A nemzeti gondolat hangsúlyozása helyett inkább az egyetemes emberi érdekek ragadták meg figyelmét. – Munkái: Csanád. Történeti dráma. Budapest, 1896. – Komoly tréfa. Költői elbeszélés. Budapest, 1900. – A magam útján. Versek. Budapest, 1901. – A sivatagban. Bölcselő költemény. Budapest, 1906. – Őszi verőfény. Versek. Sárospatak, 1912. – Éltető halál. Regény. Budapest, 1923. – Holland költőkből. Műfordítások. Budapest, 1925. – Daloló szívek. Az én koszorúm. Versek. Pápa, 1934.
SZATHMÁRY ISTVÁN (szül. 1877. február 4. Trencsén), Nyitra megye főjegyzője, a Felvidék cseh megszállása után miniszteri tanácsos a belügyminisztériumban, a Petőfi-Társaság tagja. – A magyarok és tótok testvériségét dicsőítő költeményével, a Jankó átkával, tűnt fel: erre a hazafias versére Rákosi Jenő hívta fel az ország figyelmét a Budapesti Hirlap 1918. évfolyamában. Költői pályáját 1934-ben a Petőfi-nagydíjjal tüntették ki. – Munkái: A csend dalol. Versek. Budapest, 1918. – Mi nem feledhetünk. Versek. Budapest, 1921. – Az álmok palotája. Versek. Budapest, 1925. – A szép lovagja. Versek. Budapest, 1928. – Költemények. Budapest, 1933. – Rákóczi. Költői elbeszélés húsz énekben. Budapest, 1935. – Rákóczi földje visszatér. Versek. Budapest, 1939.
SZÁSZ KÁROLY (szül. 1865. november 11. Szabadszállás, Pest megye), közoktatásügyi miniszteri tanácsos, 1910-től országgyűlési képviselő, 1917-ben a képviselőház elnöke, az Uránia szerkesztője, a Kisfaludy-Társaság titkára, a M. T. Akadémia és Petőfi-Társaság tagja. – Színi bírálatairól: a kritikusok között. – Munkái: A múzsa. Vígjáték. Nemzeti Színház: 1892. – Katolnai úr házasodik. Vígjáték. Nemzeti Színház: 1894. – Balogh hadnagy története. Elbeszélés. Budapest, 1899. – Kántorné. Színmű. Nemzeti Színház: 1907. – Versek. Budapest, 1908. – Tisza István. Jellemrajz. Budapest, 1920. – Várszínházi emlékek. Budapest, 1921 – Emlékezés a vörös uralomra. Budapest, 1922. – Emlékek. Budapest, 1925. – Színésznők. Budapest, 1926. – A szabadfalvi pap leánya. Verses regény. Budapest, 1927. – Képek és történetek. Novellák, rajzok. Budapest, 1928. – Ciprus. Versek. Budapest, 1936.
SZÁVAY GYULA (szül. 1861. augusztus 29. Zenta, Bács-Bodrog megye; megh. 1935. május 1. Budapest), tisztviselő, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Jogi tanulmányainak elvégzése után Győr városának szolgálatába lépett, utóbb a győri, debreceni, majd a budapesti kereskedelmi és iparkamara titkára volt, huszonöt éven át a Vidéki Hírlapírók Szövetségének elnöki tisztségét is viselte. – Lírai munkásságát 1924-ben a Petőfi-Társaság Petőfi-nagydíjával tüntették ki. Drámai munkáit több helyen játszották. Dózsa Györgyről szóló, továbbá a Martinovicsok című tragédiája akadémiai pályadíjat nyert: az előbbit Verő Györggyel, az utóbbit Géczy Istvánnal együtt írta. – Munkái: Költemények. Győr, 1884. – Költemények. Budapest, 1892. – Az első lépés. Verses színjáték. Győr, 1897. – Újabb verses könyve. Győr, 1897. – Jucikától a lobogóig. Versek. Győr, 1902. – Vitézi énekek. Versek. Debrecen, 1905. – Szép Ilonka. Daljáték. Király Színház: 1906. (Vörösmarty Mihály költeménye nyomán Szabados Béla zenéjével.) – Világosság. Mesejáték. Debrecen, 1908. (Géczy Istvánnal.) – Az ezüst pohár. Versek. Debrecen, 1908. – A két leander. Versek. Debrecen, 1910. – Petőfi. Ünnepi színjáték. Budapest, 1923. (Géczy Istvánnal.) – Lavotta. Színmű. Fővárosi Nyári Színház: 1923. (Géczy Istvánnal.)
SZEGEDI ISTVÁN (szül. 1886. január 31. Szeged), hírlapíró. – Lírájában a miniatűr vers tehetséges művelője. Verses regényének színes terzináiban a maga életének történetét adta, beleszőve sorsa festésébe a vele együtt induló írók alakrajzait. – Munkái: Gyöngyvirág. Versek. Budapest, 1919. – Boldogság elé. Versek. Budapest, 1921. – Gurul a szív. Verses regény. Budapest, 1924.
SZÉCSKAY GYÖRGY (szül. 1880. március 20. Valkány, Torontál megye), hírlapíró, az Amerikai Magyar Népszava munkatársa. – Költeményeiben az amerikai magyar sors hangulatai hullámzanak, vágyak és remények, a hazájától elszakadt férfiszív fájdalmai. Nemcsak hazafias lírikus, bölcselő költő is. (Baltimorei rapszódia.) – Munkái: Idegen világban. Versek. 1909. – Vándordalok. Versek. 1920. – Baltimorei rapszódia és más amerikai magyar versek. Pittsburg, 1938.
TELEKES BÉLA (szül. 1873. Felsőtelek, Borsod megye), polgári iskolai tanár, utóbb tisztviselő és hírlapíró. Érdemes műfordító. – Munkái: Káprázatok. Versek. Budapest, 1895. – Versei. Budapest, 1906. – Zsoltárok. Műfordítás. Budapest, 1929. (Kálmán Károly és Sik Sándor zsoltárfordítása mellett is számottevő mű.) – Fekete gályán. Versek. Budapest, 1936. (A verseken kívül egy drámai költemény is: Rákóczi.)
VARGHA GYULA (szül. 1853. november 4. Káva, Pest megye; megh. 1929. május 2. Budapest), államtitkár, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Kálvinista nemescsaládból származott, atyja pestmegyei földbirtokos volt. Iskoláit a fővárosban végezte: a református gimnáziumban és az egyetem jogi karán. Elsőéves jogász korától kezdve az állami statisztikai hivatalban dolgozott, három évtizedre terjedő buzgó szolgálat után ő lett a Központi Statisztikai Hivatal igazgatója. Tisza István miniszterelnök óhajtására 1914-ben elvállalta a kereskedelemügyi minisztérium államtitkári tisztségét, még ebben az évben megválasztották Kassa képviselőjévé. Közéleti szereplésétől 1917-ben búcsúzott el. Nyugalomba vonulása után a pestmegyei Üllő mellett fekvő löbi birtokán gazdálkodott. – Költői pályáját a M. T. Akadémia 1924-ben az akadémiai nagyjutalommal tüntette ki. Horváth János előadói jelentése szerint: Vargha Gyulát «Arany lelki rokonának s tanítványának tartja a köztudat. Nem ok nélkül. De rokona s tanítványa ő a magyar költészet minden nagy és nemes képviselőjének. A nagy konzerválók közé tartozik, kik a multból oly sokat tudnak felszívni, s mégis új, egyéni és eredeti színben tündökölnek. Nem rombolnak, hanem az erősnek bizonyult alapra építenek; nem újrakezdenek, hanem folytatnak; a fejlődés, a haladás legjótékonyabb képviselői.» Hazafias költészete «párját ritkítja élményi mélységben; sötét, de nemes gyöngyszemei az átélt nemzeti izgalmaknak, halhatatlan történelmi emlékeinkként fognak öröklődni a jövő nemzedékekre.» A magyar falu világának, a természet szépségeinek fénye, színei, hangjai, pazarul áradnak költészetéből. «Benyomások, érzékletek páratlan szabatossággal maradnak meg emlékezetében, s őrzik magukkal egész hangulati értéküket. Ily fínom és fogékony valóságérzék nagy költőinknél is ritka. Neki a valóságnak nem annyira anyaga, tapinthatósága iránt van érzéke, mint inkább anyagtalanabb elemei, szín, hang, fény és árnyék bűvös játékai iránt való jelentkezése iránt. E tekintetben senki sem versenyezhet vele. Verselése a legszerencsésebben fejleszti tovább Arany János hagyományát s némely jelentékeny kezdeményét. Szabatos, gondos forma az övé, de tökélyével nem hivalkodó. Semmi mesterkéltség, hideg kiszámítás nem érzik rajta. Ömlik lágyan, szépen, folyvást, dallamosan; ringat, szuggerál, saját hangulatába varázsol. Szabályos, a nélkül, hogy feszes lenne; s tud új, tud mai lenni, tud nem hallott, kedves zendületeket varázsolni elő a nélkül, hogy szabályt törne, hagyományt sértene. A magyar verstörténet verselésünk legkitűnőbb mesterei közé fogja őt sorolni.» (Jelentés a nagyjutalomról. Akadémiai Értesítő. 1924. évf.) – A Petőfi-Társaság az 1925. évi Petőfi-nagydíj odaítélésével fejezte ki elismerését költői érdemeiért. – Műfordítónak is kiváló volt. Schiller balladáit, Heine és számos modern francia lírikus dalait klasszikus értékkel ültette át irodalmunkba. Eredeti költői működése különösen a világháború kitörése óta lett hatalmas lendületű. – Munkái: Dalok. Budapest, 1881. (Pályája elején szerelmi költő, a családi és hazafias indítékok csak később vonulnak be költészetébe. Első kötetét és folyóiratokban megjelent verseit olyan elismeréssel fogadták, hogy már 1883-ban bekerült a Kisfaludy-Társaság tagjai közé. A Társaságnak 1900. óta titkára, 1922. óta másodelnöke volt.) – Gyermekélet. Versek. Budapest, 1882. (Szász Károly társaságában. A kicsinyek örömére és a nép számára később is szívesen írt verset és prózát, tréfás rigmusokat és komoly elbeszéléseket.) – Óda az 1867-es koronázás emlékére. A M. T. Akadémia száz aranyas jutalmával kitüntetett pályamű. Budapest, 1892. (Ferenc József huszonöt éves törvényes királyságát ünneplő költemény.) – Schiller költeményei. Budapest, 1900. (Műfordítások Szász Károly és Váró Ferenc társaságában a Kisfaludy-Társaság könyvei között. Német szellemi kapcsolatai között meglepő Heine-szeretete. Ha van ellentét a lélek világában, Heinenek és fordítójának lelke az, s a bibliás erkölcsű fordító mégis rajongással dolgozott a németországi költő magyar dicsőségén.) – A magyar hitelügy és hitelintézetek története. A M. T. Akadémia Marczibányi-jutalmával kitüntetett mű. Budapest, 1896. (A költő mint a nemzetgazdaság és statisztika tudósa a jelesebbek közül való, az Akadémiába államtudományi érdemei alapján választották be, csak öregségében került át a széptudományi osztály tagjai közé. Az 1800-as évektől kezdve Szamos közgazdasági és statisztikai értekezése és monográfiája jelent meg, évekig szerkesztette a két tudományág évkönyvét, irányította az ifjabb nemzedéket.) – A bosszuló kard. Regényes dalmű öt felvonásban. A Kisfaludy-Társaság pályadíjával kitüntetett operaszöveg. Budapest, 1897. (A sikerült librettónak nem akadt megzenésítője. Nyelve Vörösmarty Mihály nyelvére emlékeztet, verselése zengzetes. Romantikus meséje a törökvilág korából való. Hőse egy ifjú magyar várúr a tizenhetedik században. Szövege Mailáth János regéin alapszik.) – Barsi József emlékezete. Budapest, 1897. (Először az Akadémiai Értesítőben jelent meg. A költő az emlékbeszéd-műfajt hatásosan művelte, csakúgy, mint amilyen lelkesen mondotta el titkári jelentéseit a Kisfaludy-Társaságban. Megemlékezései közül kiemelkedik Abonyi Lajosról szóló tanulmánya.) – Antológia a XIX. század francia lírájából. Két kötet. Budapest, 1901–1903. (A műfordítások egy része Vargha Gyula remeklése.) – Vargha Gyula költeményei. Budapest, 1915. (A Kisfaludy-Társaság kiadásában megjelent kötet a költő 1871-től 1914-ig írt verseit foglalja magában. Lírai pályájának értékeit ez a kötet tette nyilvánvalóvá. Ekkor tűnt ki igazán művészi kitűnősége. A hatvankét éves költő ifjúi ereje nagy meglepetés volt. A kötetet a M. T. Akadémia nagyjutalmával tüntette ki.) – Ködben. Versek. Budapest, 1922. (Újabb fejlődés tárgyban, nyelvben, versformában. A világháború és nemzeti összeomlás énekei a líra legmélyebb húrjain. Hazafias aggodalom, baljóslatok, látomások, rettegés a nemzet sorsa miatt, végül a bukás kietlen fájdalma. Széchenyi István önmarcangolására emlékeztető hangjai a próféta fölháborodásával ostorozzák a magyarságot. Irigység, uralomvágy, agyarkodás, önhittség, tunyaság, pártoskodás tépik a magyar hazát: el fogunk pusztulni!) – A végtelen felé. Versek. Budapest, 1923. (Vallomások, életképek, epigrammák.) – Vitézi énekek Thúry Györgyről. Elbeszélő költemények, Budapest, 1923. (Románcciklus. A magyar magárahagyatottság fájdalmas képsorozata. Királyainkká koronáztuk a Habsburgokat, s a rideg uralkodók mégis közömbösen nézték, mint véreznek el a nemzet legjobbjai a török hódítók karmai között. Thury György, a nagy hős, a hűséges alattvaló, méltán kiált fel: «Jaj neked, szegény hazám, Itt a hűség mind hiába, Itt hiába hull a vér, Itt csak a halott a boldog! A hős alakja a magyar sors tragikus megtestesítője. A lírai részetekben gazdag költemény trocheusai zengve lejtenek, a verseket a költő mesterien perdíti előre.) – Hamvadó tüzek. Versek. Budapest, 1927. (A lírai költemények mellett huszonegy elbeszélő vers az Árpádok korából: a Királyok könyve. Mint néhány emberöltő előtt Garay János, akként dolgozta föl Vargha Gyula is az Árpádkor történetét. Ha összehasonlítjuk a két versciklust, akkor látjuk csak, milyen csodálatosan fejlődött hetven esztendő alatt a magyar költői nyelv, mennyire kibontakozott a magyar költői szellem, milyen egyénivé lett a magyar költői erő. Az Árpádok évszázadain kívül főkép a törökvilág kora ragadta meg a költő képzeletét. Ott a középkori krónikák ihlették, itt Takáts Sándor történeti munkái hatottak rá.)
VARSÁGH JÁNOS (szül. 1875. október 8. Budapest), a Magyar Nemzeti Bank tisztviselője. – Nemes gondolkodású költő, a családi érzések dalbafoglalója, a hitvesi szeretet gyöngédhangú énekese. – Munkái: Ibolyák. Versek. Budapest, 1902. – Egy pár szál virág. Versek. Budapest, 1909. – Szélcsend. Versek. Budapest, 1923. – Őszi napsugár. Versek. Budapest, 1937.
VÁLYI NAGY GÉZA (szül. 1891. július 31. Debrecen), honvédőrnagy, a Petőfi-Társaság tagja. – Költeményeivel számos pályadíjat nyert. Dalait sokszor megzenésítették. Versben és prózában szerencsésen művelte a gyermekirodalmat is. – Munkái: Harci pihenőn. Versek. Debrecen, 1916. – Magyar sirámok. Versek. Szeged, 1919. – Magyar szívből magyar szívhez. Versek. Budapest, 1921. – Fáj ma élni. Versek. Budapest, 1926. – Földem, népem. Versek. Budapest, 1929. – Kócsag. Versek. Budapest, 1936.
VIETÓRISZ JÓZSEF (szül. 1868. április 27. Nyíregyháza), a nyíregyházi evangélikus gimnázium igazgatója, tankerületi főigazgató, a Kisfaludy-Társaság tagja. – Nemes eszmekörben mozgó lírikus, a verses regény tehetséges művelője. Verses regénye elbeszélésbe öntött líra: egy vidéki tanár pályájának hangulatos képe. Önéletrajz s egyben korrajz. A költő strófáiban varázsos báj van. – Mint műfordító a legkiválóbbak egyike. – Munkái: Giuseppe költeményei. Budapest, 1896. – Orgonazúgás. Versek. Nyíregyháza, 1923. – Senki Pál. Verses regény. Budapest, 1924. (A M. T. Akadémia Nádasdy-díjával kitüntetett költemény.) – Ars poetica mea. Verses mű. Budapest, 1930. (Önarckép, egyben bölcselő és tanító költemény.)
ZEMPLÉNI ÁRPÁD (szül. 1865. június 11. Tállya, Zemplén megye; megh. 1919. október 13. Budapest), családi nevén Imrey Árpád, a Magyar Földhitelintézet levéltárosa, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Középiskoláit Sárospatakon és Debrecenben végezte, a budapesti egyetemen filozófiai előadásokat hallgatott, tisztviselői állásának elnyerése előtt fővárosi hírlapíró volt. – Mint műfordító főkép francia és olasz költők verseinek átültetésével tűnt ki. – Ódáival több pályadíjat nyert. (Wesselényi emlékezete, Washington.) – Drámáival nem volt szerencsés. (Kéziratban maradt színművei közül kiemelhető japán tárgyú mesedrámája: Az aranyhalász.) – Munkái: Költemények. Budapest, 1891. (A kötet a szerző költségén jelent meg. Meglepő sikere volt vele. Három kiadásából kétezer példány fogyott el.) – Új versek. Budapest, 1897. (Ezt a kötetet is a saját költségén nyomtatta és küldte szét előfizetőinek. A versgyűjteményből négy kiadás jelent meg.) – Válogatott versei. Budapest, 1898. (Ekkor már neves költő, a napilapok és folyóiratok szívesen látott munkatársa.) – Kis emberek. Novellák. Budapest, 1899. (Mint prózai elbeszélő nem jelentékeny.) – Didó. Verses lírai regény. Budapest, 1901. (Hőse, Éneász festőművész, meghódítja Didót, a Kartágó városához címzett bormérés tulajdonosnőjét; Didó utóbb meghal, Éneász elbujdosik. A történet a bűnös szerelem regénye, erős érzéki aláfestésekkel. Nyelvének színező ereje és pompás verselése általánosan feltűnt, szabados erkölcsi irányáért erősen megrótták. A szerelmi kéjtől az istengyűlöletig minden érzelmi skála fölhangzik húrjain. Féktelensége az olasz veristák hatásának tulajdonítható. Az olaszok közül ebben az időben Stecchetti volt a bálványa. Magyar költők közül Vajda János hatott rá.) – Bosszú. A Kisfaludy-Társaság Bulyovszky-díjával kitüntetett elbeszélő költemény. Budapest, 1908. (Először a Budapesti Szemlében jelent meg. Az eredeti osztyák hősi ének szövege Reguly Antal gyűjtéséből való.) – A kalapács. A M. T. Akadémia Nádasdy-díjával kitüntetett költői elbeszélés. Budapest, 1909. (Először a Budapesti Szemlében jelent meg. Finn rege az Edda két éneke alapján. Tárgya: Völund királyfi csodálatos története.) – Istar és Gilgamosz. Babiloni rege. Budapest, 1910. (Turáni tárgyú elbeszélő költemény.) – Turáni dalok. Budapest, 1910. (A turáni népek ősmondáinak földolgozása elbeszélő költeményekben. A költő a magyar, ugor, török, japán, babiloni nemzeteket közös fajból eredőknek tartotta, s turáni álmai köré színes mitológiát szőtt az addig megjelent népköltési szövegek alapján. A sárga faj dicsőségét énekelte meg, szemben az árja elbizakodottsággal. Verses kötete német és angol fordításban is megjelent.) – Miranda, Fogazzaro Antal verses regényének fordítása. Budapest, 1911. (A nagyszabású olasz költeményt zengzetes jambusokban fordította magyarra.) – A halál-vőlegény. Elbeszélő költemény. Budapest, 1912. (A Lenore-tárgy feldolgozása egy palóc népmese alapján.) – Mogyoróbél herceg. Elbeszélő költemény. Budapest, 1913. (A vogul népköltési gyűjtemény egyik hősi énekén alapuló verses elbeszélés. Párviadalokkal átszőtt csodás történet.) – A hermelin. A Kisfaludy-Társaság Bulyovszky-díjával kitüntetett elbeszélő költemény. Budapest, 1913. (Salamon magyar király és a hercegek harca a mogyoródi síkon.) – Vasfő és Ime. A M. T. Akadémia Nádasdy-díjával kitüntetett elbeszélő költemény. Budapest, 1918. (Először a Budapesti Szemlében jelent meg. Meséje a vogul Kaltes-monda egyik fejezetén alapszik. Az eredeti szöveg és magyar fordítása Munkácsi Bernát vogul népköltési gyűjteményében olvasható.) – Zempléni Árpád hátrahagyott verseiből. Sárospatak, 1939. (Sajtó alá rendezte Gulyás József.)
Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Lázár Béla: A tegnap, a ma és a holnap. Kritikai tanulmányok. Két kötet. Budapest, 1896–1900. – Gagyhy Dénes: Kozma Andor költeményei. Pozsonyi áll. reáliskola értesítője. 1908. – Beck Lajos: Kozma Andor, az író. Budapest, 1910. – Kova Albert: Lenkei Henrik. Mult És Jövő. 1912. évf. – Ferenczi Zoltán szerkesztésében: A magyar irodalom története 1900-ig. Budapest, 1913. – Vargha Zoltán: A görzsönyi Vargha-család története. Budapest, 1913. – Császár Elemér: Bárd Miklós lírája. Budapesti Szemle. 1915. évf. – Elek Oszkár: Mese-indítékok Vargha Gyula költészetében. Ethnographia. 1916. évf. – Kristóf György: Szabolcska Mihály vallásos költeményei. Protestáns Szemle. 1916. évf. – Várdai Béla: Vargha Gyula költészete. Irodalomtörténet. 1916. évf. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – Bán Margit: Heine hatása a magyar költészetre. Budapest, 1918. – Harsányi Kálmán: Emlékezés Zempléni Árpádról. Új Magyar Szemle. 1920. évf. – Papp Ferenc: Szabolcska Mihály. Magyar Múzsa, 1920. évf. – Voinovich Géza: Zempléni Árpád. Budapesti Szemle. 1920. évf. – Alszeghy Zsolt: Magyar lírikusok. Budapest, 1921. – Kéky Lajos: Sajó Sándor új kötete. Budapesti Szemle. 1921. évf. – Bartóky József: Zempléni Árpádról. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 55. köt. Budapest, 1923. – Alszeghy Zsolt: Összefoglaló könyvszemle. Irodalom-történet. 1923–1930. évf. – U. az: Kozma Andor. Élet. 1924. évf. – Borbély István: Szabolcska Mihály. Pásztortűz. 1924. évf. – Brisits Frigyes: Szabolcska Mihály. Élet. 1924. évf. – U. az: Harsányi Kálmán. U. ott. 1924. évf. – Kristóf György. Jakab Ödön. Pásztortűz. 1924. évf. – Reményik Sándor: Szabolcska Mihály. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1924. évf. – Alszeghy Zsolt: Vázlatok. Budapest, 1925. – Bartha József: Harsányi Kálmán. Katolikus Szemle. 1926. évf. – Pitroff Pál: Sajó Sándor. Élet. 1925. évf. – Rédey Tivadar: Kozma Andor. Nap-kelet. 1925. évf. – Boros Gyula: Philemon és Baucis magyar földön. Budapesti Szemle. 1926. évf. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Gábor Géza: Zempléni Árpád. Irodalomtörténet. 1926. évf. – György Lajos: Az erdélyi magyarság szellemi élete. Budapest, 1926. – Keller Imre: Irodalmi mozaikok. Kassa, 1926. – Kéky Lajos: Vargha Gyula. Pásztortűz. 1926. évf. – Ványi Ferenc: Magyar irodalmi lexikon. Budapest, 1926. – Benedek Marcell: Irodalmi lexikon. Budapest, 1927. – Farkas Gyula: Az elszakított Felvidék magyarságának szellemi élete. Budapest, 1927. – Németh László: Harsányi Kálmán. Protestáns Szemle. 1927. évf. – Zolnai Béla: Tótágas Ady körül. Széphalom. 1927–1928. évf. – Alszeghy Zsolt: Lampérth Géza. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Dongó Orbán: Sajó Sándor hazafias lírája. Budapesti áll. Szent László-reálgimnázium értesítője. 1928. – Karácsony Sándor: Bodor Aladár. Protestáns Szemle. 1928. évf. – Rédey Tivadar: Harsányi Kálmán. Nap-kelet. 1928. évf. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1929–1930. – Berényi László: Harsányi Kálmán költészete. Debreceni Szemle. 1929. évf. – Gulyás József: Zempléni Árpád hátrahagyott versei. U. o. 1929. évf. – Halász Gábor: A magányos költő. Magyar Szemle. 1929. évf. – Harsányi Kálmán: Emberek, írások, problémák. Budapest, 1929. – Kerecsényi Dezső: Szabolcska Mihály. Napkelet. 1929. évf. – Kéky Lajos: Szabolcska Mihály. Budapesti Szemle. 1929. évf. – U. az: Vargha Gyula. Napkelet. 1929. évf. – Kristóf György: Vargha Gyula pályája. Pásztortűz. 1929. évf. – Laky Dezső: Vargha Gyula. Közgazdasági Szemle. 1929. évf. – Radványi Sándor: Vietórisz József. Debreceni Szemle. 1929. évf. – Ravasz László: Vargha Gyula. Budapesti Szemle. 1929. évf. – Schöpflin Aladár: Harsányi Kálmán. Nyugat. 1929. évf. – Újvári Péter: Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Alszeghy Zsolt: Jakab Ödön. Irodalomtörténet. 1930. évf. – Gábor Géza: Zempléni Árpád. Sopron, 1930. – Göde Lajos: Emlékbeszéd Vargha Gyula felett. A Nagykőrösi Arany János-Társaság Évkönyve. 5. köt. 1930. – Kéky Lajos: Szabolcska Mihály. Budapesti Szemle. 1930. évf. – Kozma Miklós: A leveldi Kozma-család leszármazásához. Turul. 1930. évf. – Kristóf György: Tíz év az erdélyi magyarság irodalmi életéből. Irodalomtörténet. 1930. évf. – Vajthó László: Mai magyar múzsa. Budapest, 1930. – Kovách Aladár: Bárd Miklós. Budapesti Szemle. 1931. évf. – Kristóf György: Kritikai szempontok Erdély irodalmi életében. Kolozsvár, 1931. – Okos Gyula: Szabolcska Mihály és faluja. A Nagykőrösi Arany János-Társaság Évkönyvei. 6. köt. 1931. – Törös László: Gondolatok Szabó László költészete felett. U. o. 6. köt. 1931. – Rédey Tivadar: Kritikai dolgozatok és vázlatok. Budapest, 1931. – Sárkány Loránd: Sajó Sándor. Budapesti áll. Szent László reálgimnázium értesítője. 1931. – Csaplovics József: Sajó Sándor. Soproni Katolikus Köri Almanach. 1932. – Gyallay Domokos: Megemlékezés Vargha Gyuláról. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 58. köt. Budapest, 1932. – Horváth János: Vargha Gyula emlékezete. Budapest, 1932. – Szabó Gizella: Vargha Gyula élete és irodalmi munkássága. Budapest, 1932. – Kéky Lajos: Kozma Andor. Budapesti Szemle. 1933. évf. – Madai Gyula: Szabolcska Mihály. Protestáns Szemle, 1933. évf. – Mátyás Sándor: Vargha Gyula. Budapest, 1933. – Okos Gyula: Kécskei vonatkozások Szabolcska Mihály költeményeiben. A Nagykőrösi Arany János-Társaság Évkönyvei. 8. köt. 1933. – Schöpflin Aladár: Kozma Andor. Nyugat. 1933. évf. – Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. Szeged, 1933. – Alszeghy Zsolt: Szépirodalmi szemle. Katolikus Szemle. 1934. évf.-tól. – Császár Elemér: Szabolcska Mihály emlékezete. Budapest, 1934. – Jancsó Elemér: Az erdélyi magyar líra tizenöt éve. Kolozsvár, 1934. – Kristóf György: Szabolcska Mihály Erdélyben. Erdélyi Múzeum. 1934. évf. – U. az: Az erdélyi irodalom multja és jelene. Kolozsvár, 1934. – Lakatos László: Zempléni Árpád. Budapest, 1934. – Lám Frigyes: Kozma Andor. Győri Szemle. 1934. évf. – Perényi József: Harsányi Kálmán színművei. Irodalomtörténet. 1934. évf. – Szabó Richárd: Irodalmi hatások Vargha Gyula költészetén. Császár-emlékkönyv. Budapest, 1934. – Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Két kötet. Budapest, 1934. – Tóth József: Sajó Sándor. Budapest, 1934. – Alszeghy Zsolt: Vargha Gyula. Irodalomtörténet. 1935. évf. – Császár Elemér: Szabolcska Mihály levelesládájából. Irodalomtörténeti Közlemények. 1935. évf. – Hein Tádé: Harsányi Kálmán. Soproni benedekrendi gimnázium értesítője. 1935. – Vajthó László: Két költőnemzedék arca. Budapest, 1935. – Várhegyi Miklós: Harsányi Kálmán élete és munkássága. Budapest, 1935. – Gyökössy Endre: Vasárnapok, hétköznapok. Budapest, 1936. – Halmi Miklós: Kozma Andor. Budapest, 1936. – Szabó Richárd: Kozma Andor költészete. Budapest, 1936. – Vetéssy Géza: Attila alakja a XX. század magyar irodalmában. Pallas Debrecina. Szerk. Zsigmond Ferenc. Debrecen. 1936. – Bartha József: Sajó Sándor, a költő. Budapest, 1931. (Sajó Sándor válogatott költeményeinek bevezetése.) – Makay Gusztáv: A halál költészete a magyar lírában Vörösmartytól Adyig. Budapest, 1937. – Merényi Oszkár: Kozma Andor ismeretlen eposzterve Zrínyi Miklósról, a költőről. Irodalomtörténet. 1937. évf. – Petényi József: Sajó Sándor drámái. U. o. 1931. évf. – Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Budapest, 1937. – Voinovich Géza: Bárd Miklós. Budapesti Szemle, 1937. évf. – Zsigmond Ferenc: Szabolcska Mihály levelezéséből. Irodalomtörténeti Közlemények. 1937. évf. – Az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny Madai Gyula-emlékszáma. 1938. évf. – P. Ábrahám Ernő: Bárd Miklós. Budapest, 1938. – Péntek Ilona: Verses epikai költészetünk a XX. században. Debrecen, 1938. – Schöpflin Aladár: Vargha Gyula, a kritikus. Tükör. 1938. évf. – Sik Sándor: Szávay Gyula emlékezete. Koszorú. 1938. évf. – Gulyás József: Zempléni Árpád ismeretlen fordításaiból. Mitrovics-emlékkönyv. Budapest, 1939. – Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1939-től. – Marék Antal: Mai dunántúli lírikusok. Szombathely, 1939. – Wagner Ferenc: Kozma Andor történetszemlélete. Történetírás. 1939. évf. – Bubinyi Mózes szerkesztésében: Zempléni Árpád emlékezete. Budapest, 1940.
