NATURALISTÁK, SZOCIALISTÁK, EXPRESSZIONISTÁK.
NATURALISTÁK, SZOCIALISTÁK, EXPRESSZIONISTÁK.
VERSES munkákban nehezebb a naturalista programm megvalósítása, mint a prózaiakban. A líra és a nyerseség meglehetősen ellentmondó fogalom. Az érzelmek megéneklésében, a gondolatok versbe foglalásában a naivságig őszinte lehet a költő, de bajos stílusába vonnia az élet barbár nyelvét. Költő legyen, aki naturalista irányával zavartalan művészi hatást tud elővarázsolni verseiből.
Naturalizmus és szocializmus egymásnak közeli rokonai. A szocialisták nem egy vonatkozásban a maguk költői közé számíthatták ÁBRÁNYI EMIL-t és PALÁGYI LAJOS-t is, bár az ő demokrata vallomásaik nem annyira marxista programmúak, mint inkább a szegény emberek nyomora miatt érzett fölháborodás hangulatának megnyilatkozásai. Jóval közelebb esett a szocialista pártköltészethez PETERDI ANDOR és VÁRNAI ZSENI lírája.
A szocializmus legnagyobb magyar költője: ADY ENDRE. Politikai versei nemcsak világfelfogás és társadalmi meggyőződés dolgában szocialista programmúak, hanem megvan bennük az izgatás és fenyegetés indulatos hangja is. Öntudatos nemzetközi szocializmusa egészen jól megfért sűrűn föllobbanó nemzeti szellemével.
A magyar proletárköltészet – a jellegzetesen szociáldemokrata líra – a huszadik század elején bontakozott ki CSIZMADIA SÁNDOR (1871–1929) föllépésével. A Népszava kedvelt költője sűrűn szórta panaszait és fenyegetéseit az urak és a gazdagok ellen. A meggyőződés keserűsége nagy hevességgel nyilatkozott meg verseiben. Nem a nagyvárosi ipari munkás szemszögéből figyelte a világ folyását, hanem a földnélküli magyar paraszt reménytelen helyzetéből. Irányzatos lírájában olykor szinte rikoltozó volt a pártpolitikai vezércikk hangja, jóval süvítőbb kötekedés annál, mint amennyit a költészet elbír. Gyűlölködő gúny ütközött ki soraiból. De akadt néha a magyar kertek gyümölcseire emlékeztető hamvasság is egynémely strófájában. Istenítette a népet, Dózsa Györgyöt tekintette eszményképének. Versei többnyire faragatlan állapotban kerültek olvasói elé. Legjobb volt akkor, amikor a részvét hangjait hallatta. «Látok sok ezret, aki izzad, fárad, Virrasztva teknő mellett éjszakákat S keblemben megvillan egy új sugár: Szeretem mind, ki másnak mosni jár.» Irodalmi munkássága Petőfi Sándor lírájából ágazott ki, a népies-nemzeti költészet nyelvén írta verseit, később is erélyesen szembehelyezkedett az Ady Endre és Kassák Lajos stílusát követő új nemzedékkel.
A szocialista világnézet másik jellegzetes költője: KASSÁK LAJOS (1887–). Az expresszionizmus a világháború idején vele jelentkezett zajosabb hatással irodalmunkban.
Az expresszionisták szerint a Nyugat elposványosodott az impresszionizmusban, holott az igazi művésznek nem a külső világtól támasztott hangulatokat kell ábrázolni, hanem a saját irányító akaratát kell belevetítenie a külső világba. Szakítani kell a multtal, hagyománnyal, megszokással. Munkás-szociológiát és ipari technikát kell vinni a költészetbe. Aktivista legyen a költő: ne merüljön el álmodozó művészi terveibe, hanem küzdjön az emberért, közönségért, szocializmusért. Ha az olvasók nem értik az írók megnyilatkozásait, nem baj; eljön az idő; amikor élvezni fogják a ma még eszelősnek látszó verset és prózát.
A közvélemény eleinte szellemi járványnak fogta föl az élvezhetetlennek tetsző verselést. Még Ady Endre és barátai is gúnyosan tekintettek a külföldről behozott szellemi árura. Az expresszionizmus magyar előőrsei nihilista íróknak tűntek föl. Programmjuk legfőbb pontja: ellentmondani minden józan dolognak. «A szavak nem azért vannak, hogy tartalmat hurcoljanak, mint a zsákhordók»: hirdette Kassák Lajos. Ő és társai már a bizonytalan tapogatódzás első idejében is rendszert csináltak a szavak szeszélyes összedobálásából, az ideges gondolatugrándozásból, az egyenetlen képszöktetésekből, később a komikumig fokozták újító lázukat. Lassankint több válfajuk és több elnevezésük keletkezett, de azért valamennyi expresszionista, futurista, aktivista, kubista, dadaista, konstruktivista, szimultanista: azonos tő hajtása. A kommunisták bizalmas rokonságot tartattak velük, a tanultabb szocialisták kitagadták irodalmukat. «Ha Kassákék nem tudnak mást írni, akkor szánalomraméltó betegek; ha pedig tudnak, de tudatosan csinálják ezt a szörnyű irodalmat, akkor irodalmi szélhámosok»: írta róluk a szocialista párt közlönye.
Kassák Lajos lírája a világháborús, a forradalmi, az emigrációs és a trianoni kor éveinek versciklusaira tagolódik. Legeredetibbek a pályája első felében írt versek – már amennyire versnek lehet nevezni a hosszabb-rövidebb sorokba tördelt prózát –; legtöbbet érők az utolsó időkör versei. A Kassák-lírában merészen szikrázik a nyelv, ijesztően lobognak a képek. Bizakodás a proletár jövőjében, ökölrázás a polgári társadalom felé, mindez hol taszító hörgéssel, hol az ihlet föl-föllobbanó látomásaival. Olykor azt mondhatjuk rá: igazi költő; máskor azt érezzük csupa csináltság az egész lírája; így ír a prózaíró, ha erővel verset akar csinálni, s makacs vasakaratához nincs egyebe fegyelmezetlen gondolkodásánál és összefüggéstelen kifejezéskészleténél.
Az internacionalista poétának bőven akadtak tanítványai, kezdő szocialisták és szélsőséges polgárifjak vegyesen. A mester legalább írt néhány irodalomtörténeti értékű verset, követői azonban megelégedtek a minden józanságot meghazudtoló különcködésekkel. Az új írói kör elérte célját: emlegetni kezdték őket. Ezek az irodalmi anarchisták versenyeztek abban, hogy minél riasztóbb képtelenségeket halmozzanak föl verseikben. A dolog furcsaságához tartozik, hogy érthetetlen zagyvalékaikkal a tömegekre akartak hatni.
Más ösvényen indult útnak már első kísérleteivel ERDÉLYI JÓZSEF (1896–). Lírája elfordulás volt az érzelmek csináltságától, a nyelv mesterkéltségétől, a versformák zenétlenségétől. Visszatérés volt ez a líra az Alföld balzsamos tavaszához. Erdélyi József dalaiból a költő nagyvárosi elhagyatottságának hangulatai bús hangon csendültek elő, a falu felé küldött sóhajai mester kéletlenül bontakozik ki. Ütemes verselése, népies egyszerűsége, sötét ragyogású stílusa új színt vitt az európai művelődési elemekkel agyontelített modern magyar lírába. Tanyai életének emlékeit, nélkülözésekkel telt gyermekkorát, nyugtalan életének kóborlásait, a szegény emberekkel való lelkes együttérzését költői szellemű vallomásokba öntötte. A naturalizmus és poézis egyetlen más magyar költőben sem ölelkezett olyan összhangzóan, mint az Erdélyi-lírában.
Ott születtem – panaszolja – egy vén cselédházban, a nyomorúság tanyáján, a gyász aklában. Apám kondásgyerek volt, azután szolgalegény, később urasági csősz, majd béresgazda, végül kulcsár. Levett kalappal állt a kasznár előtt, de a kocsisokon ő uralkodott. Megalázó bélyeg volt a homlokán, láthatatlan kereszt: a parancsra váró cseléd sötét keresztjele. Az ő fia vagyok én, a paraszt János fia, s származásom hibáját nem bocsátják meg nekem. A rang és vagyon még azt is bosszúsan hallja, hogy nevem úgy cseng, mint az aranyharang. «Irígyen nézik, hagy költő vagyok, Hogy a dicsőség napja rámragyog.» Ébresztem a puszták fiait: küzdjön a jogaiért, s ne ismerjen el mást maga fölött, csak a tudást, csak a becsületet. «Ne hagyja földbetaposni magát, Emelje fel lesujtott homlokát.»
Fájdalmak, panaszok. «Anyám a libákat tömi, Homályos ólban, öreg asszony.» Dereka, lába, keze zsibbad, de csak ül a földön, s a kisteknőből tömi a libákat. A piacra gondol, a hízott liba árára, a haszonra, hogy néhány fillért kapjon a házhoz. Anyám, add el jó áron libáidat, hadd fogyasszák őket, nem sajnálom a vevőktől. Én csak téged sajnállak édes, örökké dolgozó anyám. Elfordulok, és hull a könnyem. «Szegény szülőim, ez a mi részünk, Örökségünk, e galiba: Kövér libánkat eszi a világ, S esz minket a sovány liba.» Mert a mi libáink soványak, anyámnak a kövér libákért kell munkában görnyedeznie, este-reggel, későnkorán. Boruljunk össze, és zokogjunk meghiúsult álmaink fölött. «Itt vagyok, sírva csókolom A te szent töviskoszorúd.»
Emlékek a multból. Vertük a fecskefészkeket, apró tanyai gyerekek, az istállóeresz alatt, kínoztuk és megöltük a kopasz fecskefiakat, ki törődött a kifosztott madarak sikongásaival! Játszottunk. Van-e külömb játék, mint életekkel játszani? Egy kicsi fecskét hazavittem, hogy anyámnak megmutassam, hadd lássa az én öldöklő gyermekszívemet. «Nem bántott, csak azt mondta, hogy A fecske Isten madara, S aki bántja azt megveri, az Isten tüzes ostora. Azt kérdezte: hogy esne nékem, Ha megfogna egy óriás, S kitépné a két kezemet, Mikor nem is volnék hibás?» Tanyai játszótársaimnak elmondtam, mit mondott anyám, de félrelöktek, s én magamra maradtam könnyes szememmel. Anyám, miért is tanítottál jóra, szépre; miért nem azt mondtad, hogy öld, csak öld, ne sajnáld a kicsit, a gyöngét; a Föld az erőseké, akiknek szívében nincs se irgalom, se kegyelem. Fegyverrel sújtják a világot, s nekem nincs fegyverem a világ ellen. Nincs más fegyverem, csak a szó, és nem hallgat rám a világ. Ki törődik a fiaik után sikoltozó anyákkal, ki törődik az egymást szerető szívek siralmaival. Vad gyermek az emberiség, ki fékezi meg ezt a gyilkos óriásgyereket? Ki fogja égi tudományra a durva népvezéreket? «Anyai szó, angyali szózat, Isteni fegyver, tüzesen Szállj szívről-szívre, szájról-szájra, Ne is némulj el sohasem!»
…Robog az ócska villamos velem, az őszi Vérmező mellett robog, lovaspóló a Vérmezőn. A történelmi osztály lovagi tornára készül. Csak ez az ócska villamos ne zörögne úgy, s ne kísértene az ínség, forradalom, világháború kísértete. A magyarságból, jó urak, nektek csak az öröm kell, a bánat és gond mások kötelessége. Csak a ti lovatok kapjon zabot, csak a ti gépkocsitok száguldjon. Az ócska villamos utasa jó játékot kíván nektek sárgacsizmás, fehérnadrágos urak. Ne izgasson benneteket, mit gondolok rólatok, mi jár a költő fejében? «Hisz messze vagyok, messzebb tőletek, Én, én, a puszták felszakadt fia, Mint lovatok csutakolója és mint A maharadzsától a pária?» Csak éljetek, csak játsszatok urak, mulassatok, amíg derűs az ég, amíg sáros nem lesz a Vérmező, amíg csak el nem fogy a türelem.
Tiborc a villamoson. Ólomruhában ő, rézruhában én; szürkén a munkás, uras öltözetben a költő. És kiszakad a panasz a munkásból, amikor már harmadszor kell jegyet váltania: föl kellene fordítani minden villamost kerékkel az ég felé, hogy így nyúzzák a szegényembert, a két kezével keservesen keresőt. Zuhog a zokszó a külvárosi Tiborcból, az arca bús, ruhája mint az ólom. «S nézett körül szikrázó szemmel, Egy helyeslőt keresve, Vagy ellentmondót, akinek Azonnal nekiesne, De nem talált egy félszemet se, A Kalauz se bánta: Zúgjon, egyebet úgyse tud. Nem is tekintett hátra!» Az aktatáskás úrfélék félrenéztek, elhúzódtak, csak én sajnáltam meg a boldogtalan torzonborzot, én mertem a szemébe nézni. Ismertem én Tiborcot még a világháborúból: az én századomban szolgált s mindig megtette kötelességét. Már akkor is lázadozott, de jó példával nem volt nehéz vezetni. Most nem szólhattam hozzá, csak néztem a szemébe: buzogj te szív, mondtam magamban, lázban égve. «Buzogj te szív: mondtam magamban, Titkos Petur és Bánk bán. Mi lenne, ha keservemet Én is előokádnám? Mi lenne itt? De nem szabad Ebben a rézruhában. Buzogj te szív, de csak titokban Vagy szép, művelt formában.» Győzd le Peturt, Bánk bánt, önmagadat, a végzetet, a sorsot: így beszéltem titkon magamban. S ölj meg Tiborc, ha akarod. Ölj meg, zsebelj ki, húzd le rólam a jó ruhát, ne bántson érte senki. Öld meg a költőt és a dalt. Hiszen nem csináltam mást, csak szép verseket írtam. «S lám, elég volt az is Tiborcnak, Hogy meghallgatja őt is Valaki nála jobb ruhás, A szegény szenvedőt is. Meghalkította szavait, Elnyelte már egészen Panasza árvizes Dunáját Tenger kínszenvedésem.»
Erdélyi Józsefet eleinte Petőfi-utánzónak tartották, de csakhamar kiderült, hogy ez a föltevés súlyos tévedés. Erdélyi József lírájának gyökerei a magyar népköltészetből táplálkoztak, a nélkül azonban, hogy a költő népies epigonná vált volna. Népi ihlete volt, különös érzéke a tiszta dalforma iránt, de dallamait egyénien alakította egy ösztönszerűen megalkotott új stílus irányába. Kortársai mindjobban bonyolították költői mondanivalóikat, és egyre nehézkesebbé tették verses kifejezéseiket, ő közvetlenül, könnyedén, természetesen öntötte strófákba vallomásait. Egyfelől a népdal bája és a népmese játékossága, másfelől a született lírikus hangfutamai. Felhőtelen kedv és borús kedvetlenség. Keserű humor, lázadó feszültség, önmaga semmiségének érzése, de egyben a maga kiváltságos értékének tudata. Örökös honvágy a falu után, a művelt ember álmai és sóhajai.
A radikális vezércikkek hangja egy időben ott bujkált strófái között, ez az egyoldalúsága sokak szemében osztályköltővé tette, s nem az egész magyarság énekesévé, de a látszat tovatűnt, lírája visszhangot vert a művészibb igényű olvasóközönség körében is. A tanyai cselédház nyomorúsága kitörülhetetlen fájdalmakat ágyazott be lelkébe, nagyvárosi proletársorsa még közelebb vitte a borúsan szemlélődő pesszimizmushoz, de azért az örök emberi érzelmeket is zavartalan művészettel szólaltatta meg lantján. Hogy fölújította a népiességet, s igazi költői szépségeket vitt a már haldokló irányba: elévülhetetlen érdeme.
A nagyvárosi proletársorsból nőtt ki JÓZSEF ATTILA (1905–1937) lírája. Ez a költészet eleinte mulatságos hetykeségével vonta magára a figyelmet, később kiderült, hogy a különös énekesnek megvannak a maga komoly dallamai is. Kiforratlan tehetség volt, de tehetség. Hangja, nyelve, képei, ötletei, vallomásai nem eltanultak, hanem a hivatottság ősi forrásából fakadók. A testi munkával dolgozókért küzdött, részvétét a szegények számára tartogatta, sóhajaiban a proletárok életbölcseletét szólaltatta meg eredeti stílusfordulatokkal. Szerette a hajótörött embereket, ő maga is az volt. A külvárosok reménytelen vágyódása bús változatokban tört elő lantjáról. A furcsaságok – a gondolatok és kifejezések esetlen és könnyed fordulatai – rendkívül vonzották, kereste a különösséget; hol mérgesen, hol vidáman ficánkolt a hirtelenjött szó gomolygásában, de éppen ez a szabadossága sugallta legsikerültebb verseit. Cifra megfigyelések, éles hangzavar, rekedt kiáltás, szívhez szóló panasz és izgatott esengés, de mindezeken felül érdekes helyzetképekben változatos proletárköltészet: ez volt a lírája.
A népiesség és forradalmiság ösvényén indult el ILLYÉS GYULA (1902–) is. Nem egyszer tudatosan tette darabossá verseit, de azért ritkán vált lapossá, útszélivé, ormótlanná. Inkább politikai kitörései bánthatták az olvasókat, rímelő lompossága kedvetleníthette a műveltebb ízlést. Ez azonban tehetségének csak árnyoldalaként jelentkezett, a fény több volt benne az árnyéknál. A kötöttebb ritmusba a szabad verselésből ment át, ez a fordulata szerencsés volt: a prózaíróból költő lett. Egyébként a prózaverstől kiindulva végigbillentyűzött a magyar versformák egész készletén Berzsenyitől kezdve modern kortársainak különféle elágazású formakészletéig. Amikor már megtalálta a maga hangját, sorai könnyedén ömlöttek, magyaros verselése újra kedveltté tette a népies stílust. Legsikerültebb verseiben a falu világát énekelte meg, de legkevésbbé sem az idilli megelégedés szólamaival, hanem az elfojtott keserűség lázadó hangján, a zsellérnyomor fölkiáltásaival, a paraszti elnyomottság emlegetésével. Egyszerű származására büszkén a béresek, cselédek, földnélküliek osztályához tartozónak érezte magát, értük akart harcolni, a régi népvezérek zászlói lebegtek szeme előtt. Visszapillantott falusi gyermekkorára, felújította családi emlékeit, elmerengett azon, milyen különös utat futott meg, amíg a tanyai viskó küszöbétől eljutott nagyvárosi érvényesüléséig. Lírája mozgalmas volt, nem egyszer szárnyaló. Sok üde értéket hozott, kifejezései könnyedén iramlottak, köznapi kifejezéseit szerencsés sorokkal feledtette.
A naturalizmus és az expresszionizmus a formai megnyilatkozást tekintve két ellentétes végletnek tűnhetett föl a közönség előtt, de a látszólagos ellentétek valójában közös lelkiség kisugárzásai voltak. A költők mind a két megnyilatkozási formában szabadjára engedték gondolataikat, érzelmeiket, nyelvüket, hangjukat, verselésűket, s jobbára maró vádakat szőttek eszmevilágukba a fönnálló világrend ellen. A kétirányú költészetből – a nyers mesterkéletlenség panaszaiból és a kitervelt csináltság rapszódiáiból – azon egy programm lépett a közönség elé.
Az expresszionisták szabadverse a versformák terén forradalmi jelenség volt. Már a Nyugat több írója – így Kafka Margit és Füst Milán – szembeszállt a megkötöttség szabályaival, Ady Endre is segítette néhány költeményével ezt a formátlan formát, de igazi feltűnést csak a Kassák Lajoshoz csatlakozó kezdők rímtelen prózaversei keltettek. A későbbi kommunista agitátorok írói csoportja mint formaromboló rohamcsapat tört előre, a ritmus formaérzékkel szemben a formátlanság egyenjogúsítására törekedett, s ha jó ideig nem is tudott egyebet elérni derűs mosolynál, fanatizmusával utat tört a szabadverselés érvényesülésének. Az amerikai Walt Whitmann és az olasz Marinetti stílusa a világháború idején kapott menedékjogot Magyarországon, a trianoni béke után megszerezte a polgárjogot is. Népszerűsége rohamosan terjedt. Minden kezdő versfaragó jogosan hihette, hogy ehhez a költészethez nem kell egyéb, mint tinta és papiros.
«Az expresszionista költemény versének – állapította meg Ignotus Hugó – nincs versmértéke; mondatának nincs nyelvtana, szavának nincs szótári értelme. A régifajta versben a vers muzsika volt, lejtése segítette az értelmet. Azonkívül a versnek mondata is nagyjában a szokott mondat volt. Szavai pedig, ha még oly frissítettek, de mégis használatos szavak voltak, miknek értelme megegyezés volt. Ezek a szokottságok és megegyezések tették együtt a hidat, melyen át a költő mondanivalója eljutott az olvasó megértéséhez. Az új vers e hidat felrobbantja. A régi mértékes verselő tudta, hogy ilyen meg olyan szó ilyen meg olyan értelmi mezőt érint. Az újfajta versköltő e konvenciókról letesz, s minden új versnél mintegy új egyességet köt az olvasóval.» Az expresszionisták tollán a szabad vers kapkodó prózává foszlott szét, a kifejezés művészete barbár nyelvzagyvalékká változott. Ehhez a kiábrándító lírához csakhamar hozzáidomították az új kritikai stílust is. Az irodalomtudomány művelőinek a világháború korszakáig sikerült hajlékonnyá tenniök a magyar kritika nyelvét, most előálltak a külföldi filozófiai elmefuttatásokat idétlenül eltorzító, hebegő frazeológiájú, ködös és nagyképű tollforgatók, hogy arcul üssék a józan beszédet és a világos előadást. Ennek az expresszionista-kommunista esztétikának leghírhedtebb képviselője: Lukács György. Gondolkodni tudott, de vigasztalanul zavarosan; írni nem tudott, mégis írt; nem értették meg, tehát imponált.
Költők:
BARTA SÁNDOR (szül. 1897.), hírlapíró. – Kassák Lajos folyóiratában, a Mában, tűnt föl expresszionista verseivel. Az ellenforradalom győzelme után Bécsbe menekült, ott szerkesztette az Akasztott Ember és az Ék című kommunista folyóiratokat. Később Moszkvában az Új Hang szerkesztője volt. Verses és prózai munkái a szocialista világnézet forradalmi hangú megnyilatkozásai. – Munkái: Vörös zászló. Versek. Budapest, 1919. – Mese a trombitakezű diákról. Mesék és novellák. Wien, 1922. – Tisztelt hullaház, Wien, év nélkül.
CSIZMADIA SÁNDOR (szül. 1871. március 10. Orosháza, Békés megye; megh. 1929. március 9. Mátyásföld, Pest megye), szocialista politikus. Egyszerű földműves volt, az írás-olvasás elemeit katona-korában sajátította el, később nehéz napszámos-munkája mellett nyelveket tanult és minden irányban képezte magát. Mezőgazdasági cselédből a magyarországi szocialista földmunkások vezére lett, utóbb országgyűlési képviselő. A Népszavába írt izgató cikkeiért többször pörbe fogták és elítélték. Az 1918-as forradalom után földművelésügyi államtitkár lett, de annyira meggyűlölte a vörös uralmat, hogy még a szociáldemokrata pártból is kilépett. – Munkái: Küzdelem. Versek. Budapest, 1902. – Hajnalban. Versek. Budapest, 1905. – Fogházi levelek. Versek. Budapest, 1906. – Munkásemberek. Novellák. Budapest, 1906. – Kánaánban. Regény. Budapest, 1907. – Csak vissza nem! Versek. Budapest, 1912. – Költemények a feleségemhez, Budapest, 1931.
ERDÉLYI JÓZSEF (szül. 1896. Újbátor-puszta, Bihar megye), hírlapíró. – Középiskolai tanulmányainak elvégzése után sok szenvedésen ment át. Résztvett a világháborúban, különféle alkalmazásokat vállalt, vidékre sodródott, írói becsvágya utóbb visszahajtotta a fővárosba. Súlyos gondjai egy időben, 1932. táján, annyira elkeserítették, hogy rikkancs-engedélyt váltott, dacos elszántsággal kiállt az utcára, s a Nemzeti Színház előtt tíz fillérért árulta verseit. Hörcsög című költeményéért osztályellenes izgatás miatt a bíróság elé állították; Solymosi Eszterről írt versével a zsidóság támadásait vonta magára. Lírájában a lenézett Tiborc évszázados keserve lángolt. A falu félelmes üzenetét hozta a városnak. – Munkái: Ibolyalevél. Versek. Budapest, 1922. – Világ végén. Versek. Budapest, 1924. – Délibáb és szivárvány. Versek. Pápa, 1927. – Az utolsó királysas. Versek. Pápa, 1928. – Kökényvirág. Versek. Pápa, 1930. – Tarka toll. Versek. Budapest, 1931. – Felkelt a nap. Versek. Budapest, 1932. – Téli rapszódia és három mese. Versek. Pápa, 1934. – Örök kenyér. Verses elbeszélések. Budapest, 1938. – Halad az ék. Versek. Budapest, 1938. – Fehér torony. Válogatott versei. 1913–1938. Budapest, 1938. – Árdeli szép hold. Egy költő gondolatai a magyar nyelvről. Budapest, 1939. – Emlék. Versek. Budapest, 1940.
FARKAS ANTAL (szül. 1875. szeptember 13. Szentes, Csongrád megye), mezőtúri tanyai tanító, utóbb szegedi újságíró, majd a Népszava munkatársa. – Mint a szocialista irányvers és irányregény művelője sokat tett a marxista eszmék terjesztésére. Munkáin szatirikus hang vonult át, verseiből és prózájából egyaránt jól lehet tájékozódni a magyarországi szocializmus életszemléletéről és hangulatairól. – Munkái Viharzúgás és pacsirtadal. Versek. Mezőtúr, 1900. – A csanádi parasztbáró. Regény. Budapest, 1907. – Templomtüzek, vörös zsoltárok. Versek. Budapest, 1914. – Jókedv a siralomházban. Szatirák. Budapest, 1918. – Szilaj Péterék. Regény. Budapest, 1918. – Paraszttragédiák. Novellák. Budapest, 1919. – Megnyílt a börtön. Regény. Budapest, 1919. – Fekete nóták, vörös rigmusok. Budapest, 1919. – Proletárok verseskönyve. 1919. – Úri komédiák. Novellák. Budapest, 1921. – Földindulás. Regény. 1922. – Bujdosó Péter nótáskönyve. 1925. – Kísértetek. Regény. 1925. – A papkisasszony. Regény. Bécs, 1927. – Idegen határon, sótalan kenyéren. Versek. 1927.
GÁBOR ANDOR (szül. 1884. Újnép, Somogy megye), hírlapíró. – A világháborús összeomlásig a polgári közönség szórakoztatója volt. Első korszakának néhány jellemzőbb kötete: Fehér dalok, Harminchárom (verseskönyvek); Jaj a feleségem, Pesti sirámok, Mit ültök a kávéházban, Untauglich úr, A polgőr (humoros írások); Hét pillangó (Péterfy Jenő életének regénye); Palika, Ciklámen, A princ, Majd a Vica (színművek). A proletárdiktatúra bukása után Bécsben és Moszkvában kommunista irányban dolgozott. Teljes erővel belevetette magát a forradalmi izgatás lármájába. Emigráns-írásaiból a kétségbeesett düh átkai zúgtak a nemzeti szellemű Magyarország felé. Igazi lelki formáját ekkor találta meg. (Ezt izenem, Az én hazám.)
GYŐRY DEZSŐ (szül. 1900. Rimaszombat, Gömör megye), felvidéki hírlapíró. – Az «újarcú» magyarok lázongó eszmekörének terjesztésével hívta föl magára a figyelmet. Világpolgári gondolatai elszakították a nemzeti szellemű magyaroktól. Ady Endre életszemlélete döntő erővel hatott lelkivilágára, költői kifejező eszközeiben is Adyból indult ki, de a Felvidék tájhangjainak megszólaltatásában önálló lírikussá fejlődött. – Munkái: Hangulatok. Vers és próza. 1921. – Százados adósság. Versek, 1923. – Láthatatlan gárda. Versek. 1927. – Újarcú magyarok. Versek. Berlin, 1927. – Hol a költő? Versek. Kassa, 1932. – Zengő Dunatáj. Versek. Eperjes, 1938. – Magyar Hegyibeszéd 1940. Versek. Budapest, 1940.
ILLYÉS GYULA (szül. 1902. november 2. Rácegres-puszta, Tolna megye), biztosítóintézeti tisztviselő, hírlapíró. – Pályájának három irányító indítása: gyermekkora a Dunántúl népe között, Párisban töltött évei, érintkezése a Nyugat írói körével. Mint publicista a baloldali irányt támogatta, fejtegetéseiben sok volt az agrárszocialisták pörölő hangjából. Néhány társával együtt akkor keltett nagyobb feltűnést, amikor felhívta a figyelmet a dunántúli magyarság pusztulására és a németajkú szórványok előretörésére. – Munkái: Nehéz föld. Versek, Budapest, 1928. (A költő nyelvének érdességével, darabosságával, csiszolatlanságával lepte meg bírálóit. Különös prózaisága sajátságos költészettel párosult. Sorai csikorogtak és dübörögtek, pátosza naturalizmusba fulladt, mégis költő volt, sötétarcú, nyugtalanító mozgású, dacos költő: poéta.) – Sarjúrendek. Versek. Budapest, 1930. (Az úrgyűlölő társadalmi szatira hangjai túlságosan sűrűn hangzanak föl a költő lantján, proletárvédő politikai célzatossága nem egyszer szárnyaszegett osztályköltészetté teszi líráját. A falusi nép legalsó rétegének szemszögéből pillant az úriemberek világára, a tiszta líra helyébe az epés életképet ülteti. Humor helyett fanyaron szurkáló szatira, tárgyilagos életszemlélet helyett a kötekedő parasztember hangjai.) – Oroszország. Budapest, 1934. (Úti emlékek.) – Szálló egek alatt. Versek. Budapest, 1935. (Romantikus naturalizmus, népköltői pátosz, a legellentétesebb költői elemek összetétele. Hol stilizált, hol nyersen fölcsattanó kifejezései úgy áradnak, olyan megválogatás nélkül, ahogyan a költő azokat első elgondolásában papírosra vetette; legalább is az a benyomásunk, hogy majd minden költeményén volna még elég igazítani való. Fárasztó bölcselkedése többnyire belefurakodik legsikerültebb verseibe is. Egyik legszembetűnőbb jellemvonása a népiesnek éppen nem nevezhető zsúfoltság és homályosság. Költészete a földrengésekre emlékeztet: viruló majorságok romjai a színtéren, kidőlt fák, a szakadékok mellett jajveszékelő lakosság, de a háttérben számos idilli tájrészlet, enyhe tűzhely, dolgozó emberek.) – A puszták népe. Budapest, 1936. (Az etnográfus és szociográfus könyve. Minden izgató cél nélkül, szánó szeretettel tárja föl a gazdasági cselédek nyomorult helyzetét. Munkája iskolát teremtett. Utána tömegesen jelentkeztek a szépirodalmi igényű, de adatszerű igazságú népleírások. A láthatatlan néposztályok életét sok lelkes fiatalíró iparkodott föltárni.) – Petőfi. Budapest, 1937. (Tehetséges prózájú mű ez is, a halhatatlan lírikus lelki fejlődésének egyéni ízű ismertetése.) – Rend a romokban. Versek. Budapest, 1937. (A könyvet a bíróság elkoboztatta, az ügyészség az egyik vers vallást sértő kitétele miatt vádat emelt a költő ellen.) – Magyarok. Budapest, 1938. (Jegyzetek, megfigyelések, tanulmányok. Egyenetlen prózaíró: hol élvezetes, hol fárasztó. Egy-egy részletével megragadja az olvasót, máskor csupa értekező szürkeség. Mondanivalóiban bőséges, gondolatokban gazdag, szellemében magyar.) – Külön világban. Versek. Budapest, 1939.
JÓZSEF ATTILA (szül. 1905. április 11. Budapest; megh. 1937. december 3. Balatonszárszó, Somogy megye), hírlapíró. Erdélyi görögkeleti román családból származott, apja szappanfőző munkás volt egy budapesti gyárban, később eltűnt, s magára hagyta családját. A költőt és testvéreit édesanyjuk keserves kézimunka árán nevelte egy ferencvárosi nyomortanyán. József Attila megpróbálkozott mindenféle mesterséggel: volt rikkancs, cukrászfiú, hajósinas, csősz, napszámos, szolga, házitanító. Egy időben a Gyermekvédő Liga neveltette. Érettségi vizsgálatot tett, beiratkozott a szegedi egyetem filozófiai karára, de a tanári oklevelet nem szerezte meg. Beállt gyári hivatalnoknak, könyvügynökséggel kereste kenyerét, később az irodalomból próbált megélni. Harminckét éves korában öngyilkos lett. A balatonszárszói állomáson átrobogó vonat elé vetette magát. – Munkái: Szépség koldusa. Versek. Szeged, 1922. – Nem én kiáltok. Versek. Szeged, 1925. – Nincsen apám, se anyám. Versek. Budapest, 1929. – Döntsd a tőkét, ne siránkozz. Versek. Budapest, 1932. – Külvárosi éj. Versek. Budapest, 1932. – Medvetánc. Versek. Budapest, 1934. – Nagyon fáj. Versek. Budapest, 1936. – József Attila összes versei és válogatott írásai. Sajtó alá rendezte Németh Andor. Budapest, 1938. – József Attila összes versei és műfordításai. Budapest, 1940.
KASSÁK LAJOS (1887–), hírlapíró. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között. – A Kassák-lírának, mint minden szellemi jelenségnek a világon, megvoltak a maga lelkes hívei. Ezek a rajongók a vörös zászlós felvonulások messiási öntudatú dalnokát ünnepelték a költőben. Mások nem tartották komoly dolognak a Kassák-ügyet. Ezeknek ítélete szerint a Kassák-iskola nem egyéb a burzsujok elképesztésére szánt szózagyvaléknál, szándékos értelmetlenségek zűrzavaránál, élclapokba való komikus hírverésnél és félművelt erőlködésnél. Magának Kassák Lajosnak fölfogása szerint: «Ahhoz, hogy valaki megérthessen bennünket, szellemében, igényeiben és világszemléletében velünk egy síkon élő embernek kell lennie.» – Összegyűjtött költeményeinek kötete húsz év lírai termésével: Földem, virágom. Válogatott versek. 1915–1935. Budapest, 1935. (A Gyergyai Albert előszavával megjelent kötet a versformákat megvető szabadversek sorozata. Költő létemre megöltem magamban a verset: írta magáról a szerző. Nyersesége, kritikátlansága, szocialista-kommunista lelkisége egyfelől; őszintesége, képgazdagsága, egyéni színei a másik oldalon: jellemző tulajdonságai lírájának. A józanság és szertelenség forradalmi zűrzavarral kavarog bennük. A költő hol az ódaszerűség, hol a mély emberiesség, hol a teljes beszámíthatatlanság benyomását kelti. A népgyűlések munkáshangulatai a dekadens lélek szakadozottan kiáltozó vallomásaival keverednek a versgyűjtemény lapjain. Azok, akik nem tartják normálisnak ezt a lírát, éppen olyan helyes nyomon járnak, mint azok, akik a vajúdó idők beteg vonaglásának nem közönséges tükröződését szemlélik a Kassák-lírában.)
Irodalom. – Zolnai Béla: Új irodalom. Irodalomtörténet. 1917. évf. – Alszeghy Zsolt: Összefoglaló könyvszemle. Irodalomtörténet. 1923–1930. évf. – Zoltvány Irén: Erotika és irodalom. Budapest, 1924. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Komlós Aladár: Az új magyar líra. Budapest, 1927. – Németh László: Erdélyi József. Protestáns Szemle. 1927. évf. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Bisztray Gyula: Újarcu magyar poéták. Magyar Szemle. 1930. évf. – Vajthó László: Mai Magyar Muzsa. Budapest, 1930. – Németh László: Erdélyi József. Nyugat. 1931. évf. – Boross István: Erdélyi József, a költő. Mezőtúr, 1932. – Komlós Aladár: Kassák Lajos. Erdélyi Helikon. 1933. évf. – Alszeghy Zsolt: Szépirodalmi szemle. Katolikus Szemle. 1934. évf.-tól. – Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Kolozsvár, 1934. – A Szép Szó József Attila-száma. 1938. évf. – Koczogh Ákos: Expresszionizmus. Budapest, 1938. – Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1939-től. – Makkai Ernő: Erdélyi József költészetéről. Kristóf György emlékkönyv. Kolozsvár, 1939. – Marék Antal: Mai dunántúli lírikusok. Szombathely, 1939. – József Jolán: József Attila élete. Budapest, 1940.
